Bánki Éva összes bejegyzése

Fekete-fehér

Fekete-fehér. Fehér-fekete. Fekete-fehér.

 

Sokan kérdezik: polgárháború vagy mi lesz ennek a vége?

Mindenki emlékszik egy olyan pillanatra, amikor úgy érzi, (még) tehetett volna valamit.  Hát, íme, az én pillanatom.

 

1992. Csúcsforgalom, kánikula. Minden lélegzetvételre megdöccenő 9-es busz, tele hazafelé tartó munkásokkal.

Öt óra sincs. Olyan szúrós a fény, hogy fáj a poros üvegen át kibámulni.

A Baross utcai megállónál csak ketten szállnak fel, a fiú kilencéves lehet, a lány hét – a csipkeblúzos, gyönyörű kislányt már láthatóan elcsigázta a forróság és a várakozás. Ahogy fellépnek az első ajtónál, a kislány elkezd ficeregni: egy könyök ide, egy lábacska oda – az ember nem arra született, hogy úgy álljon itt összepréselve, mint valami szardínia– míg a nagy igyekezetben, ficergésben sikerült az első ülésen ülő nénit bokán rúgnia.

Nem egy néni volt, ott ült mellette a másik. Ők is nyilvánvalóan testvérek, hatvanasok, egyformák, jóindulatúak, lapátkezűek, tányérképűek. Két csontos, fáradt igásló. A fizikai munkát végző asszonyok méltóságával terpeszkedtek el, májfoltos kezükkel védték a szemüket a naptól. Az egyik megszólalt, „ne ficeregj, kislányom”, a másik lassan, résztvevőn rábólintott – egy ilyen kis ógás-mógás, nagymamás rendreutasítás igazán helyénvaló volt a túltömött buszon.

De a fiúban rögtön eltörött valami.

Ahogy a másik néni is megmozdult, rikácsolni kezdett:

Ismeri ő ezt a két rákos kurvát! Ismeri őket, bizony ismeri, az apjának dolgoztak a Horváth Mihály téren! Huszonöt évig szoptak és basztak, abba mentek tönkre. Mert ki nem látja ezt, hogy tönkrementek, hogy a rák már megette a szívüket! Amíg napi húsz-harminc férfit szoptak le, addig jó soruk volt, nem volt idejük kínozni a gyerekeket

Senki sem mert megrezzenni sem. A nénik azonnal kővé meredtek, a többi utas előreszegezte a fejét, és rápillantani sem mert a gyerekre. A busz kínosan, lépésben haladt, mintha ő is sokkot kapott volna a csúcsforgalomban. Ha megtörténhet, hogy egy kilenc éves kisfiú terrorizál hatvan utast (kés, fegyverek, elektromos sokkoló nélkül, pusztán a retorika erejével), akkor ugyanezek az emberek, hogy „fegyvereztek volna le” nyilasokat,  ÁVO-sokat, különítményeseket?

Senki nem mert a gyerekre rápisszenni sem.

Pedig a feszültség kibírhatatlan volt. A fojtott gyűlölet és a gyávaság bűze, a zoknikból, hónaljakból, tokákból, farpofákból, térdhajlatokból áradó, pállott izzadtságszag. A busz döccent egyet a villamossíneken. Erre a mögöttem álló lány lehányta a vállamat.

A körút után már kevés is lett volna egy „csillapodj le”-megjegyzés. Ha ez a gyerek velünk utazik Kőbányáig, akkor a végállomáson cafatokra tépik. Az új felszállók beljebb lökték a fiút és kislányt, a fiú folytatta-folytatta, és lassan mindenkit átjárt a legfelszabadítóbb narkotikum, a bosszúvágy.

Már csak idő kérdése volt, hogy ez a gyűlölet mikor emészti meg őket.

A „kishúg”, akinek a védelmében megaláztak hatvan embert, már nem ficergett, nem is mosolygott, hanem ömlöttek a könnyei. Eszembe jutott, hogy úgy vetek véget a szózuhatagnak, hogy odanyújtok egy papírzsebkendőt, és elkezdek vele beszélgetni – de egyszercsak belém csapott, hogy ez a fiú elsősorban nem is a néniket, nem is az utasokat, hanem a saját kishúgát akarja befenyíteni.

Hiszen a „karakán” kisfiú mögött nyilván ott áll a nagy példa, az édesapa, aki rögtön „szétcsap” a járókelők, az osztálytársak között, ha azok az ő engedélye nélkül közelednének a kislányához. Ha ránéznek, ha megszólítják, ha játszani hívják, ha nem az ő jóváhagyásával próbálnak meg vele barátságot kötni. A ficergő, eleven kislányból nem sokára megfélemlített, magányos kamaszlány lesz, a család rabszolgája, mert te csak ne izgulj, én majd mindenkit leverek, én agyonbaszok mindenkit, aki szóba áll veled.

Ha a kislányhoz szólok, a létező legrosszabbat követem el.

A busz kínosan, lépésben haladt, a fiú egyre csak rikácsolt, és nekem eszembe jutott, ha az egészet egy fotelben elnyúlva olvasom, felfigyelnék a beszéd költői retorizáltságára. A gondolatritmusra, a játszi túlzásokra, az abszurd csavarásokra. Szabadság, szerelem… ugyan már! A düh az egyik legparázslóbb, legerősebb, legelevenebb ihlető – ez adja a káromkodásnak a játékos lendületet és a „cifraságot”.

Már ott tartottunk, hogy a nénik ennivalót sem fogadtak el az apjától, azzal laktak jól, amit a kapualjakban összeszopogattak… Sőt olyan szorgalmasak voltak, hogy minden éjszaka félretettek „mini adagokat” nejlonzacskókban, hogy maradjon a jóból reggelire is. Hogy amíg dolgoztak, úgy fel voltak „dobva”, hogy „elölről-hátulról”, sőt „oda-vissza”át tudták ugrani a körúti villamost. Hát ilyen dolguk volt! De most már hiába sírnák vissza! Mi maradt ennek a két rákos banyának? Hogy itt üldögéljenek a buszon, és kislányokat kínozzanak.

A buszsofőr elégelte meg az egészet. Amikor a busz egyik váratlan döccenése megállította a szózuhatagot, kivágta az ajtót, és rájuk ripakodott: takarodjatok! Most a fiú dühe a sofőrre zúdult: megkapod majd, szólok az apámnak, elkapunk, meg leszel majd ölve, meg leszel baszva, meglátod, anyád meglát, és ő is azt mondja, te egy gecifia vagy…

Én a dermedten lefelé kászálódó kislányt figyeltem. Most sem „ficergett”, az arca zöld volt a sokktól és a megaláztatástól. Talán először rosszul mértem föl? Most úgy láttam, nagyon is tudja, hogy az egész befenyítés valami nagyon körmönfont módon őellene irányul. Te aztán nem ugrálhatsz! Te azzal állhatsz szóba, akivel mi akarjuk.

Én is „lekászálódtam” a Horváth Mihály téren, hogy egy kártyás telefonról felhívjam a rendőrséget, és bejelentsem, hogy a 9-es busz vezetőjét halálos fenyegetés érte.

És hány éves az a fiú, kérdezte a vonal végén xy tizedes.

Mondtam, úgy kilenc. Éreztem, hogy mosolyog, mikor figyelmeztet: Ugyan már, tessék megnyugodni! Nem történt semmi.

Ma a netes fórumokat, a nyilvánosan kiöklendezett gyűlöletfolyamokat olvasgatva érzem úgy magam, mint mikor a fiút hallgattam a 9-es buszon. Csak épp a felnőttek pállott előítéleteiből, önismétlő, unalmas, rögeszméiből épp az az abszurd módon túlzó, játékos gonoszság, gyermeki cifrázás hiányzik, ami a fiú beszédét éltette.

Hiába, a gyűlölet is csak olyan, mint a többi érzelem. Frissen a jó.

Na, de mit lehet tenni, egyáltalán nekem mit kellett volna tennem egy olyan helyzetben, ahol mindenki szenved, ahol percről-percre, döccenésről-döccenésre nő a gyűlölet?

Tanulság nincs. Amit tegnap kellett volna mondanod (ne kattanj be, nem történt semmi!), az ma már nem érvényes.

Már más szavak kellenének.

Nem fáj, amit megszelídítenek

Napok óta maradékot evett. A hűtőben talált szalámivégek mellé egy kis kekszet, kockacukrot, és esténként megivott két-három pohár citrompótlós vizet. Már hetek óta nem volt pénze. És hogy minden még rosszabb legyen, herpesz hasogatta a szája sarkát. Egy csúnya, láthatatlanul növekvő seb.

 

De nem fáj annyira, amit megszelídítenek.
Herpesz, herpeszke, az én herpeszem, dúdolta délután, és a dzsekijét összehúzva besurrant a pékségbe. Nagyon éhes volt, zsemlét akart, legalább egy zsemlét, egyetlenegyet. De rossz ajtón lépett be, a tömeg előrenyomta, és már mennie kellett, be, a polcok közé, az áruházba, ahova a nyilak mutatták. Zsófi felsóhajtott – szerencsére ideje mindenre volt –, fogott egy kosarat, és besétált a tömegbe.

Ám nem sétált, nem úgy sétált, mint aki… Mert akinek nincs pénze, az másképp sétál, az oldalazva jár, mint aki lopni indul. Először banánhalmok, konzervhalmok közt kóválygott, ám szerencsére bent, az áruházban is tartottak pékárut. Odaoldalgott a szeletelt kenyerekhez, belegyömöszölt egy zsemlét a nejlonzacskóba, és ekkor látta meg a szottyadt, akciós fánkokat. Elkenődött cukormáz, töredezett cukorbevonat, 55 Ft, spórolós kisnyugdíjasoknak  is megéri.
De nem Zsófinak. Zsófi mégis elkezdett számolni.
Nem a pénzt számolta, hanem a fánkokat. Egy, kettő, három; és már érezte, hogy a számok közönséges ízekké változnak, a szikkadt csokimáz elroppan a szájában, lassan megadja magát és szétolvad. A gyomrában izgatott bizsergést érzett. A kosarával odasétált a hűtőpulthoz. Megszámolta a pizzákat, négy, öt, hat, választott melléjük egy csomag túrógombócot, egy mélyhűtött gesztenyemasszát, végül egy nagy doboz fagylaltot is, hét, nyolc, kilenc, mert hát gondolni kell a holnapra… Végül nagy darab sajtokat számolt össze, és az egészhez hozzácsapott egy kis kaviárt, tonhalfilét is.
Ennyi mindenre inni kell, így hát odasétált a százszázalékos gyümölcslevekhez.
A pénztárnál kifizette a zsemléjét, és aztán átsétált a szemközti drogériába. Fuldoklott az idő, mikor elindult a városba, de most a nap, mintha csak kikívánkozna a felhői mögül, rátartin ragyogott.

Zsófi régebben is sokat számolt.  Kislány korában ült az íróasztalánál, és számokat írt egy kockás füzetbe, szépen, sorban, egymás után. A számok még nem jelentettek pizzákat, fánkokat, még kristálytiszták, érinthetetlenek voltak, és ő élvezte, hogy míg lassan-lassan múlik a délután, a számok csak gyűlnek, dagadnak. Ha felszólították az iskolában, a számaiba menekült. Leülni, mondta a tanár, ötvenhárommillió-ötszázhuszonkilencezer-nyolcszázhatvanhat, mondta magában Zsófi. És jó volt, hogy minden napra egy kicsivel több szám jutott – nemcsak több szám, hanem egy kicsivel több reménység, egy kicsivel több hatalom. Ám egyszer csak megroppant a számegyenes: Zsófi addig számolt, míg megnyert egy futóversenyt, aztán megnyert egy másikat, aztán még egyet, és a hatodikban már egyre jobban tanult, haladt előre, akár a többiek.
A számolós füzet, ahova régen a millióit írta, elveszett.

De mintha most visszatérnék a régi neurózisomhoz, töprengett. Nincs munka, nincs haladás, nincsenek fiúk, és még a lakást sem tudom fizetni. Virtuális kielégülés, paranoia, kényszerneurózis, tudathasadás, mondogatta magának a fürdőszobában. Kényelmesen lezuhanyozott, beágyazott, és olyan jóllakottan járt-kelt fel-alá, mint a farkas, akinek követ varrtak a hasába. Hiába, eltelítődtem, gondolta: pizzák, fánkok, túrógombóc, meg egy kis kaviár. Kész, végem, de közben semmilyen kétségbeesést nem érzett. Remekül aludt – mint régen, felhúzott térdekkel –, másnap hajat mosott, levágta a körmeit, beáztatta a zoknijait.
Az anyja kémiatanár volt, az apja szakoktató egy szakmunkásképzőben, úgyhogy Zsófi egész gyerekkora a józan ész dicséretében telt el: legyen magadhoz való eszed, mondogatták, ha ábrándozni akart egy kicsit. Az anyjának már az akupunktúra is gyanús volt, nem beszélve a bölcsészetről és a pszichológiáról. Merthogy a szülei nem ábrándoztak, egyre csak számoltak, hogy kínkeservvel előkaparhassák Zsófi tandíját, azaz a józan észre valót.
Mondta, mondogatták, nyögte Zsófi, és kicsavarta a zoknikat. Egy barátja lakásában lakott, aki a legjobb barátja barátnőjéhez vagy a legjobb barátnője barátjához utazott el Angliába, így valahogy. De még tizennyolc nap. Zsófi pontosan ennyi ideig maradhat.
Gyorsan megcsinálta a haját, és indult nézelődni. De előtte megnyalogatta a száját, végighúzta a nyelvét a sima, jóllakott húson. Csodák csodája, eltűnt a herpesze.

Tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc. Már nem elégedett meg a lejárt szavatosságú, tejberizsekkel, az óriás túró rudikkal, a sárgára festett pudingokkal, amikért néhány napja – akkor még üres gyomorral, behúzott vállakkal járkált – majd elepedt. Most valami igazibbra vágyott. Húsz, huszonegy, huszonkettő, huszonhárom. Sajtra, sonkára, gyümölcsökre. És persze fel is kéne öltöznie. Amióta apa meghalt, tönkrementek a trikói – amúgy is minden szertefoszlott, szétfeslett –, és kéne már egy rendes pizsama is.  És egy jó cipő, mert olyan elkárhozott érzés  lyukas cipőben klaffogni! Nem egy cipő, hanem mindjárt kettő, huszonhét, huszonnyolc. És mi lenne, ha az egészhez hozzászámolna egy komoly ébresztőórát is?
De vajon mi történne, ha egyszer meghívnák vendégségbe? Én nem kérek semmit, magyarázkodna a háziasszonynak, jóllakom azzal, hogy mindent összeszámolok.

 

„Utópia nyelve ez, vagy ha nem, hát nagyon úgy hangzik”

 

Egy új Rabelais-fordításról nem beszélhetünk anélkül, hogy ne „sajnálkozzunk” azon, hogy Rabelais milyen sokáig (talán mind a mai napig) nem vált részévé a magyar olvasó világirodalmi tájékozódásának.
François Rabelais „mindenevő”, bölcs óriásokról szóló öt könyve, ez a szatirikus humanista enciklopédia, különös és mulatságos lovagregény-paródia természetesen számos fordítási nehézséget felvet. De hát a Shakespeare- és Dante-fordítások is szolgálnak nehézségekkel – igaz, másfélékkel –, ám ezek a fordítások mégiscsak a magyar irodalmi emlékezet részei lettek. Vajon akkor Rabelais miért maradt nálunk mindvégig kicsit idegen? Miért nem sikerült nekünk, magyar olvasóknak érintkezési pontot találnunk ezzel a művel?
Pedig Rabelais „meghonosításával” próbálkoztak már ófrancia irodalomban jártas professzorok (Süpek Ottó), alanyi költők is (Faludy György), nagyreményű, a műfordításba épp csak belekóstoló fiatal fordítók (Kemény Katalin) is. A nagy étvágyú óriások kalandjaiból született már színpadi mű (Thália Színház), tündérmese-átirat (Komor András), átköltés, filológiailag hű, archaizáló vagy éppen modern nyelven megszólaló fordítás. Megjelentek belőle részletek, és megjelent – mégpedig többször, többféle megközelítésben – a teljes mű is. Most Gulyás Adrienn tollából végre napvilágot látott egy minden tekintetben lendületes, jól olvasható, karakteres, emellett filológiailag is gondos fordítás.
A nem lebecsülhető fordítási nehézségeken túl vajon mi lehet(ett) az oka a mű „idegenségének”? Miért nem akartuk Rabelaist-t korábban megérteni?
Maga a sok-sok nyelvet, sok-sok kifejezésmódot ütköztető Rabelais-mű is számtalanszor utal a megértés, a fordítás és a közvetítés problémájára. A Panurge felbukkanását bemutató jelenetet a megértés és egyáltalán a fordítás „tükrének” is tekinthetjük. Panurge egyszercsak megjelenik Párizsban Pantagruel és kísérete előtt, és arra a hétköznapi, franciául elhangzó kérdésre, hogy mi járatban van, germánul, spanyol-mór keveréknyelven, baszkul, görögül, hollandul, héberül, dánul is megfelel. A hétköznapi kérdésre egy hétköznapi válasszal: éhes, egy falat kenyeret szeretne. Pantagruel és barátai egy szavát sem értik, és még azt is csak több-kevesebb sikerrel találgatják, hogy éppen melyik nyelven beszél. Ám végül is eloszlik a mulatságos félreértés: Panurge megszólal Pantagruel anyanyelvén.

Az ég szerelmére, barátom, nem beszél franciául? – mondta Pantagruel.
– De igen, uram – válaszolta a jóember –, Istennek hála! Francia az anyanyelven, és számomra ez a legtermészetesebb nyelv, mert Franciahon virágoskertjében, Touraine-ben születtem és cseperedtem(…)

A soknyelvű csodalény, a fantasztikus Panurge csak egy nagyon mindennapi dolgot kér: „Könyörgök, hozasson enni!” A csillapíthatatlan éhségű óriások világában ez a leghétköznapibb kérés. Összetartozunk, cimbora! Olyan vagyok, mint te – ezt sugallja Panurge válasza. Az idegenség ellenállhatatlan varázsa nem feledtetheti el a közöset.
Persze a móka után Panurge, a csodálatos kaméleon már nem is számít köznapi kéregetőnek. A meghökkent Pantagruel biztosítja is, hogy ezentúl „elválaszthatatlanok leszünk, „mint Aineiász és Akhátész”.
Ez a kis jelenet a több száz éves művek közvetítésének nehézségeit is példázza. Az idegenség csak az ismerőssel, a megszokottal együtt lehet hatásos és szeretetre méltó. Ám mi, az ezredfordulón élő, nem Rablelais-n szocializálódott olvasók hogyan ismerjünk rá ebben a „nyársforgató enciklopédiában” (Németh László kifejezése) az ilyen pofonegyszerű, a mi világunkra vonatkozó összefüggésekre? Ugyan mit kérhetne mitőlünk, a mai magyar olvasóktól Panurge? Hiszen ez a világ nem a mi világunk. Hol van már az az avítt lovagregényvilág, az a humanista könyvmolykultúra és az a késő középkori egyházias vaskalaposság, amit Rabelais (és különösen legravaszabb, legkörmönfontabb hőse, Panurge) lelkesen parodizál? Meglehet, követni tudjuk Rabelais utalásait – ebben nagyon sokat segítenek a fordító kiváló jegyzetei –, de saját tapasztalatunkként felismerni már nemigen. Ki szeret úgy nevetni, hogy a fél szemével mindultalan a lapalji lábjegyzeteket kell pásztáznia?
És talán nem is csak a szokásos kulturális nehézségekkel kell számolnunk. A nyugati magaskultúrára felnéző, azt feltétel nélkül csodáló vagy azt zsigerből elutasító, tehát mindig is vagy-vagy-ban gondolkodó magyar olvasónak talán nehéz elfogadnia egy olyan művet, amely arisztokratikus és populáris kulturális jelenségek örökös egymásba játszását, vidám egymás mellett élését hirdeti. Én úgy vélem, végső soron ez lehetett az oka Rabelais mind ez idáig tartó „idegenségének”. Mi nem szoktunk hozzá az is-is-hez, mint Rabelais vidám, a népi és udvari örömöket egyaránt kedvelő óriásai.
Nem mintha a mi kultúránk nem szolgálna elég, szatírára méltó jelenségekkel. Hiszen a mi posztmodern tudományosságunk, médiavircsaftunk, irodalmunk, nyelvhasználatunk is van olyan mulatságos, mint ez a feledésre ítélt, késő középkori, kora humanista, arisztokratikus vagy populáris kultúra. Ez lehetne az a „falat kenyér”, amit közös tapasztalatként ismerhetnénk fel a beszélgetés végén. Ám a magyar műfordítás-hagyomány nem nevezné szabályos fordításnak azt, ahol a szerző nyíltan „aktualizálna”, ha celebecskékkel helyettesítené be az Arúr-lovagokat, ha a humanista tudorok álarcában mai megmondóembereket pécézne ki, vagy ha nyíltan utalna a kelet-közép-európai kulturális miliőre.
De a tilos és a szabad között nincs éles választóvonal. Egy műfordítás (minthogy műfordítás szükségszerűen kortárs alkotás is) mindig a saját valóságunkra vonatkozik – mert olvasás közben úgyis arra vonatkoztatjuk, mást nemigen tehetünk. A műfordító áttetszővé teheti saját szövegét, megkönnyítheti – ha akarja – az olvasó termékeny „félreértését” akkor is, ha nem halmozza a neologizmusokat, akkor is, ha nem aktualizálgat lépten-nyomon, ha nem „költ bele” a szövegbe, ha nem csinál Pantagruelből vagy Panurge-ből egy XXI. század elején tébláboló egyetemistát. Az ilyen áthallásokon is múlik, hogy egy fordításból eleven kortárs mű lesz vagy pedig csak egy cím, egy tétel a világirodalom olvasmányjegyzékben.
Nézzük csak a „jelek háborúját”, Panurge és az angol professzor híres vitáját! Egy angol tudós érkezik ugyanis Párizsba, hogy megmérkőzhessen Pantagruellel, aki amúgy nemcsak kíváncsiságot, hanem olthatatlan érzéki vágyat is kelt mindenkiben. Születésekor már a bábák is így kiáltanak fel: „annyit iszunk majd, amennyit nem szégyellünk”, de a felnőtt Pantagruel is ilyen csodálatot vált ki a tudomány képviselőiből – a puszta méreteivel. „Ha a tudás és a bölcsesség tapintható és emberi szemmel látható alakot öltene, mindenki rajongva imádná”, kiált fel az angol, mikor először megpillantja Pantagruelt.
És a Navarrai Kollégium dísztermében sajátos tudományos paradigma-váltás tanúi leszünk. A megismerés lázában vagy inkább szomjában élő angol „jelháborúra” (jelbeszéddel lefolytatott tudományos disputára) hívja ki a „csodálatos” Pantagruelt, vagy ha őt nem is, akkor legalább Panurge-öt. Ezt a csatát Panurge meg is nyeri: az angol tudós nyilvánosan elfingja, összeszarja magát, és a performance végén – a „szaktudósok” zajos tetszésnyilvánítása közben – ő maga jelenti be ellenfele, Panurge győzelmét. Sőt arra is kész, hogy tanulmányban örökítse meg a viadal emlékét: „…írásba fogom foglalni minden állításunkat és végkövetkeztetésünket, nehogy valaki azt higgye, zagyvaság volt az egész…”.
Ezt a tudományos viadalt igen sokféleképpen interpretálhatjuk. A tudományos semmitmondásra Panurge a legteljesebb semmit mondással válaszol: szó szerint „megfingatja” ellenfelét. A jelenet egyfajta sajátos angol-francia nemzeti párbaj is, aminek a koreográfiájában nem nehéz észrevenni a hetvenkedő ördög megtréfálásáról szóló népmeséket is. (A párizsiak úgy beszélnek az angolról, hogy az „maga a vauvert-i ördög”.) Nemigen tudjuk, hogy mit jelentenek Panurge jelei a vita során (kitátja a szájat, fújtat, miközben nyilvánosan húzogatja azt a bizonyos többszínű szalagokkal díszített „triszmegisztoszi gatyapőcét”.), ám talán okkal vélhetjük úgy, ez a sok trágárság az angol szexuális gátlásaira, netán a homoszexualitására utal. (A nyilvánosan „beszaratott”, azaz „megkönnyebbült” angol hálálkodása is mintha ezt erősítené.)
Ez a roppant trágár és mulatságos jelenet a fordításban is roppant trágár és mulatságos. A tudományos ellenfelek, a párbajhősök „emberesen finganak”, „ecetet pisálnak” és bűzlenek, mint akik „bakot nyúztak”. Semmi finomkodás, semmi eufémizmus. Ennyi alpáriság mellett különösen jól érvényesül az angol tudós fennkölt halandzsája, tekintélyelvű tudományos utalásai, szentírás-idézetei, ünnepélyes fogadkozásai, (látszólagos) önbizalomtól duzzadó körmondatai. A fordítónak „emberes” humora van, nem tagadhatjuk.
A szorbonacchusok gyülekezete, a mindenféle blöffnek hajbókoló, a mindenféle újdonságtól magát összeszaró (mi több, „boldogan összeszaró”) tudományos világ rajza, állhatna legközelebb egy kelet-közép-európai értelmiségi mindennapos élettapasztalataihoz. De a fordító mintha tudatosan kerülne minden gunyoros áthallást. Lehet, hogy ez bizonyos fordítói felfogás szerint ez dicséretes – „nem adja meg magát az olcsó hatáskeltésnek” –, de én úgy gondolom, az ilyen önmegtartóztató szigorból is megárt a sok. Egy-két áthallás igazán „emelne” az angol tudós szónoklatán.
Gulyás Adrienn a latin idézeteket természetesen ebben a párbeszédben is meghagyja, és lábjegyzetben közli a fordításukat. Ez kétségkívül így pontos. No de a lábjegyzetek bogarászása közben elvész az egymástól különböző nyelvi regiszterek brutális szembesítése! Véleményem szerint bocsánatos bűn lenne legalább a Szentírás-idézeteket lefordítani, és a latin eredetit csak lábjegyzetben megadni. Nemcsak azért, mert a mai olvasó jóval távolabb áll attól a latin (egyházi vagy humanista) műveltségtől, mint Rabelais kortársai, hanem mert a XVI. századi franciáknak, Rabelais szereplőinek nem is állhatott a rendelkezésükre elterjedt anyanyelvi Szentírás.
Ugyanez vonatkozik a francia szólásokra vagy közmondásokra. A jelenetben kulcsfontosságú, a „tudományos párbajt” népi kontextusba helyező vauvert-i ördögre való utalás semmit nem mond a magyar olvasóknak. A kifejezés a mai francia olvasóknak nem teljesen ismeretlen, hiszen a mai francia nyelvben még él az au diable Vauvert-fordulat. Mi, magyar olvasók viszont szegényebbek lettünk egy jó szójátékkal vagy fordulattal. Érdemes-e hát ilyen esetekben is megmakacsolni magunkat, lábjegyzetekben magyarázkodni, nem volna-e jobb egy szójátékot kreálni vagy egy magyar mondásra hivatkozni?
Bármilyen ízesek is a fordító leleményes, a népi ponyvák szikráit idéző fordulatai, ez a hang nem könnyíti meg, hogy Rabelais világában a sajátunkra ismerjünk. A mai magyar nyelvben ugyanis a népiesség, a tájszavak ma már nem okvetlenül ellenkultúrát jelentenek. Egy-két finom utalás a mi intellektuális hablatyolásunkra, a mi vesszőparipáinkra, a mi diskurzusainkra milyen üdítő lenne! Ám azért találunk a későbbi fejezetekben néhány ilyen finom utalást. Például mikor a végszóban az elbeszélő a murcitól összezavart agyregiszterei miatt sopánkodik.
Faludy nem vállalta a „szabályos fordítás” igáját, nem tartotta meg Rabelais tájnyelvi fordulatait, ámde az ő átköltése mégis szárazabb és élettelenebb, és ami a fő, mérhetetlenül egyhangúbb, mint Gulyás Adrienn filológiailag is pontos fordítása. Ez nem is meglepő: hiszen nincsen annál sikamlósabb, mint a populáris és arisztokratikus kultúra, tájnyelv és választékos udvari nyelv, magas tudomány és evés-ivás, „szarománia” vidám egymásba játszása. A fiatal műfordító, még túlzott szigora dacára is, sokkal több spektrumát idézi meg a mai magyar nyelvnek – és ezzel együtt természetesen a korabeli francia műveltségnek is –, mint Faludy.
És mennyi-mennyi fordítói leleményre bukkanunk a felsorolásokban! Egy-egy ilyen pantagrueli felsorolás-zuhatagban szinte a magyar nyelv minden regiszterét felismerhetjük! Gulyás Adrienn, a fordító nemcsak érzékelteti, hanem egyenesen megeleveníti azt a nyelvi-kulturális habzsolhatnékot, ami a rabelais-i felsorolásokat élteti. Episztemon túlvilágról szóló beszámolójában: „A dán Ogier kardműves volt, / Tigranész király tetőfedő, / restauráló Galien pocokhajhász, / Aymon négy fia foghúzó / Callixtus pápa pinafodrász…” vagy „Traianus békapecér volt, / Antonius lakáj, / Commodus borostyánfaragó, / Pertinax diópucoló, / Lucullus pecsenyesütő, / Justinianus ószeres, / Hektór kukta, / Akhilleusz kévekötő, / Kambüszész öszvérhajcsár, / Artaxerxész potyaleső…”. Nem volt még olyan Rabelais-fordítás a magyar irodalomban, amelyik ennyiféle hangot szólaltatott volna meg, mint Gulyás Adrienn Rabelais-je.
Hogyan sikerülhetett mindez? A műfordítók képmutató pillanataikban gyakran beszélnek úgy magukról, mint a világirodalom napszámosairól, a magyar irodalom alázatos, szerény katonáiról, akik minden invenciót a forrásszövegnek tulajdonítva gondosan elhárítanak maguktól minden költői dicsőséget. Ám egy ekkora vállalkozásnál – és úgy hírlik, Gulyás Adrienn nemcsak a Pantagruelt, hanem Rabelais másik négy könyvét is lefordítja –ilyen felvetésnek még a gondolata is nevetséges volna.
A Rabelais-filológia megismerése önmagában is egész embert kívánó feladat, a Rabelais-fordítás, különösen a jó, az ennyire ihletett fordítás pedig megköveteli, hogy a fordító – egy, a molekuláris gasztronómiában jártas mesterszakács módjára – összetevőkre, ízekre, molekulákra bontsa a magyar nyelvet, hogy a magyar nyelvi hagyományt újraalkotva úgy tehessen, mintha a mi anyanyelvben programozott műveltségünknek is része lenne a lovagregény-irodalom, a latin humanista kultúra. Ez pedig mindenképpen költői invenciót és költői bátorságot kívánó feladat. Azt is mondhatnók, férfimunka.
Gulyás Adrienn, akárcsak a „teljes mű” első magyar fordítója, Kemény Katalin, fiatal nőként vágott bele a Rabelais-fordításba. (Ezek után meg is kérdezhetnénk: van-e olyasmi, mint női irodalmi ízlés?) A Kemény-fordítást illető kritikák, így Komor András 1937-es, a Nyugatban megjelent, meglehetősen vállveregető bírálata is, igencsak leereszkedő módon utalnak a fordító korára és nemére, mi több, „lányos szemérmességére”… De azért az ilyen, ma már  komikus sztereotípiákon túl is felvetődhet az olvasóban a kérdés, vajon milyen személyes invenciók késztetnek arra egy fordítót – aki akár fiatal, akár öreg, akár nő, akár férfi –, hogy éveket áldozzon Rabelais-ra az életéből? Talán a nyugati egyetemeken szerzett tapasztalatai, az ott tapasztalt – a mienknél jóval könnyedebb, jóval kevésbé görcsös – kulturális relativizmus inspirálta? Hiszen a fordító nem légüres térben, nem elefántcsonttoronyban, nem a forrásszöveggel „összezárva” dolgozik. Bármilyen sokat gondoljunk a fordítói invencióról, azért nem kizárólagosan ezen múlik egy fordítás sikere. Egy jó fordításnak, a magyarul is eleven Rabelais-nak ugyanúgy szólnia kell a XVI., ahogy a XXI. századról.
Vajon miért 2010-ben jött el a magyar irodalomban a szatirikus összegzés ideje? Talán ezekre a kérdésekre nem is lehet most még válaszolni.
De bármik is legyenek az okok, csak azt kívánhatjuk, hogy a fordító lendülete Gargantua és Pantagruel legutolsó kalandjáig kitartson.

 

François Rabelais: Pantagruel
Gulyás Adrienn fordítása
Osiris Kiadó, 2010

 

(Megjelent a Holmi 2011-es I. számában.)

Karnevál – Körutazás a magyar irodalomban (vitaindító)

         

Hamvas Béla Karneváljáról számtalanszor leírták, hogy „magányos” műalkotás. Mindenesetre tény, hogy az elemzők többsége nem is próbálta meg a magyar irodalmi hagyomány alapján értelmezni a művet. Ámde mit is jelent a „magányosság”, az „összemérhetetlenség” – és egyáltalán érdem-e ez? Lehetséges-e magyar nyelven egy semmilyen más magyar műre nem hasonlító elbeszélést létrehozni? A regénnyel kapcsolatos sommás, többnyire egymondatos kritikai ítéletek, címkézések (Kemény Katalin. „beavató regény”, Nagy Sz. Péter: „nagyszabású csőd”, Török Endre: „a létről leszakadt ember őrülete”) is mintha a Karnevál más magyar művekkel való összemérhetetlenségét húznák alá. Ráadásul Hamvas a regény irodalomelméleti kérdéseket is boncolgató „függönybeszélgetéseiben” sem utal magyar irodalmi előképekre.

Hova is tartozik a Karnevál a magyar irodalomban? Vajon fel tudjuk-e vázolni a regény századfordulós vagy a 19. századi regényhagyománnyal való összefüggéseit?

 A Hamvas-műben mindvégig emberek beszélnek más emberekről vagy éppenséggel eszmékről, ám ezeket a „nagy beszélgetéseket” nehéz valamilyen létező földrajzi térben elhelyezni. A regény érdekes összehasonlításokat kínál Miroslav Krleža néhány abszurd szatírájával és más Monarchia-regényekkel is. Hiszen a „város”-nak, ahol a „vörös hajú segédfogalmazó”, Bormester Virgil a származása titkát keresi, vannak a 19. századi felvidéki városokra emlékeztető vonásai: társas élet, rendszeres összejárások, a Monarchia viselkedéskultúrája, gesztusrendszere – miközben mindenhol ugyanazokat a „megbüdösödött sorsokat”, „odakozmásodott életeket” találjuk.

            Ámde a Hamvas-műben nem a szokványos módon konstruálódik meg a nyelvi és nemzetiségi identitás monarchikus zavara. A Karneválban bemutatott össztársadalmi válságnak – bármennyire is hasonlít az a Kákánia-életérzéshez – nincs ugyanis szociografikus vonzata: a regényben szinte nyoma sincs osztály- vagy etnikai ellentéteknek. Léteznek ugyan stiláris jegyekkel is leírható osztálykülönbségek, könnyen karikírozható „nyelvi szerepek”, ámde a zűrzavarnak, az őrületnek ennél mélyebb, egzisztenciálisabb a jelentősége. Ráadásul a regény szereplői szatirikus-parodisztikus torzfigurák maradnak Kákánia bukása után is.

            A regény példázatszerű jellegét a tárgyi valóság furcsa hiánya is felerősíti. A Karneválban csak kevés olyan leírást találunk, ami a szövevényes cselekményt valamilyen szociokulturálisan is ismerős fizikai valósághoz kötné. A helyszínváltoztatásnak sincs sok jelentősége, Bormester Virgil ugyan vonatra száll, de mindenütt ugyanazokkal a különcökkel találkozik. A városnak, ahova megérkezik, egyáltalán nincs neve, noha még az utcaneveket, sőt a házszámokat is pontosan ismerjük (Hárombéka tér 4. stb). Ráadásul ebben az elbeszélésben, ahol szinte az egész földgolyót beutazzuk, ahol eljutunk Kínába, Afrikába, Dél-Amerikába, a helynevek egy részéről kiderül, hogy kitalált nevek, mint például Licsipancs.       

            Talán a szabad függő beszéddel, a nehezen követhető nézőpontváltásokkal érzékeltetett relativizmus is teszi olyan „megfoghatatlanná” a szereplőket körülvevő tárgyi, fizikai környezetet:

Bormester feláll. Hárombéka tér. Köd Vissza. Pipafüst, petróleumszag.

            Reggel valaki, világos hang, egészen világoskék, egy kicsit színehagyott világoskék hang azt mondta:

            Itt lakik Bormester Virgil úr?

            Itt lakik, szólt Auguszta Kornélia, itt, kérem, tessék befáradni, azonnal ―

            Hölgy keresi, hölgy, Améline tanárnő ―

            Améline ―

            Bormester úr, önt keresem. Kérem, jöjjön velem, igen, elkísér? Itt nem, ez a környezet szörnyű, ugye elkísér? Kérem ―

            Améline már nem a régi. Hol van a férfiak és a nők elválasztásának az eszméje, a női állam megalapítása, hol van már a matriarchátus morális szigora, az amazon, hol van már Améline, a régi?…[1]

            Vajon ki látja Améline-t? Ki beszél róla? Az elbeszélő vagy Bormester Virgil? A „tárgyszerű”, fizikai valóság szinte feloldódik ebben a sajátos szabad függő beszédben. („Bormester feláll. Hárombéka tér. Köd. Vissza. Pipafüst, petróleumszag.”)

Nemcsak a tér labirintus, hanem maga az idő is. Az egyik rögeszmés szereplő, Fillér Joachim szerint az egész időszámításunk elhibázott, Flórián, a Licsipancsról fantáziáló hóbortos ügyész pedig kifejti, hogy bizonyos emberek történetei a múltban folytatódnak. Az idő ilyen „incidensei”[2] azért is tanulságosak, mert a „karnevál”, a szereplők eszelős rögeszméssége lényegében a legnagyobb történelmi incidensek során sem változik.

            Az idő labirintusában azonban egy különös „incidens” mégiscsak fontos szerepet tölt be, ez pedig az 1914-es év, a várva-várt „beteljesülés” ideje. Erre az esztendőre a cselekmény kezdetén (1884-ben) a legkülönfélébb spekulációk, apokaliptikus remények irányulnak. Barnabás szerint 1914-ben a tudomány „az egész földön végleges diadalát fogja ünnepelni”, Ágoston atya úgy véli, hogy a föld abban az évben „nyögve az égre kiált”, és tűz fogja elemészteni, Herstal Raimund pedig a „nagy békekorszak” bekövetkeztét reméli.

            A regénybeli 1914-es év aztán rácáfol a szereplők várakozására. Vagy mégsem? Mégsem olyan egyszerűen? Ebben az évben találkozik Bormester Mihály Herstal Raimunddal, a vér szerinti édesapjával. Életükben először és utoljára találkoznak, de nem ismernek egymásra.

            Ámde a Karnevál különös alapszituációja, filozófiai utalásai, alkímiával kapcsolatos jelentésrétege sem fedheti el, hogy a műben rábukkanhatunk a 19. századi magyar próza és különösen a Mikszáth-elbeszélések jellemző jegyeire is. (Ami nem jelenti, hogy más elemző ne tájékozódhatna bármilyen más irányba is.)

Hiszen az abszurdba hajló szatírának a magyar irodalomban már Hamvas előtt is voltak képviselői. Mikszáth Tót atyafiakjában is megfigyelhetjük, hogy miképp vált át abszurdba az anekdotikus-komikus-zsánerszerû ábrázolásmód.[3] Az Arany-kisasszony novella hősei (a sohasem-élt gyerekeiről adomázgató Luppán lovag, az „aranycsináló” Csemez István és Csutkás „csüggnek rajtam”-tanár úr és a nevetséges szerelmespár) épp olyan groteszk módon beszélnek el egymás mellett, és olyan szívtelenül közömbösek egymás iránt (nemcsak a barátok, hanem apa a lánya iránt is), mint a Karnevál hősei.

A fekete várost pedig nemcsak „a paranoia, a fantasztikus átértelmezések és szerepcserék lendülete[4]” hatja át, hanem az örökös értékzavart és bizonytalanságérzetet kifejező farsang hagyományos szimbolikája is[5]. Ám érdekes, hogy az abszurd „életérzés” Mikszáthnál soha nem univerzális, hanem mindig „helyhez”, „bizonyos helyekhez” kötött: Nedec, Lőcse, Selmecbánya, Beszterce… stb.

            A fekete város azért is kínálhat jó összehasonlítási alapot, mert itt az abszurd különcködések nem valamiféle nosztalgiából, tragikus vagy kedélyes „időtévesztésből” fakadnak,[6] hanem a mindent átjáró bizonytalanságból és persze a mások érdekei, mániái iránti totális érzéketlenségből. A Karnevál „monomániákusai” sem „avíttak”, nem kívánkoznak valamilyen régen volt múltba, a képzelgéseik is a jövőre (az 1914-es évre) irányulnak.

            A legabszurdabb, a Hamvas-műre emlékeztető „karneváli parádét” mégsem A fekete városban, hanem a Beszterce otromában találjuk. A Vág mellett rendezett fogadás során már senki és semmi nem az, aminek látszik. A besztercei „ünnepi küldöttség” színészekből áll, akik a jelenetben a magyar történelem szimbolikus fordulatait (honfoglalás, török elleni harcok, szabadságharc) parodizálják. A szerep és a színész, a maszk és az arc itt végérvényesen szétválik.

            Talán a saját sors elmulasztása áll a Karneválra jellemző monomániák, groteszk figurációk hátterében is – természetesen minden, a Mikszáth-művekre jellemző részletgazdagság vagy a szereplők társadalmi hátterére utaló komikus panelek nélkül. A tulajdonnév, ez a szüleinktől kapott örökség a Hamvas-műben szinte lefedi a teljes emberi identitást, amolyan küldetésnek (de nem „történelmi” küldetésnek!) számít – ezért is lehet Bormesterből az ostrom, a lelki megvilágosodás idején (egy borpincében) a „Bor Mestere”[7], vagyis megvilágosodott ember. De mindenki rossz név alatt éli végig az életét, mindenki rögeszmék fogságában őrlődik (lévén elcserélt gyerek) – Bormester Mihály az egyetlen, aki felnő a rá kiosztott névhez.

            Hamvas kiforgatja a mikszáthi elbeszélés két klasszikus alappillérét: a fiatal szerelmesek egymásra találását és a Mikszáth-prózában toposznak számító patriarchális vendégeskedéseket, nagy lakomákat is. A Karneválban a házasság az elrontott élet metaforája: Bormester Mihály a halott kislánya fölött verekszik össze a feleségével, a frontról hazatérve meg is fojtja Angélát (!) – ám kiderül, hogy ez a gyilkosság csak egy mágikus aktus,[8] amellyel Bormester a saját angyalával való találkozást készíti elő. Különösen a Mikszáth-próza vagy a fényében érdekes, hogy nem a házasságkötés, hanem a spirituális feleséggyilkosság vezeti el a hőst a harmóniához.

            A Karneválban egy igen nagyszabású lakoma leírását is megtaláljuk. A három gyerekével özvegyen maradt postamester, Hoppy Lőrinc hívja vendégségbe a város előkelőit. A vendéglátó, Hoppy csirkecsontok, ételmaradékok, férgek között „mászolyog”, a Hoppy-gyerekek, a „három árva” színházi előadása botrányba fullad: a rögtönzött színpadon a kis Hoppy Melinda ruhája lángra lobban, és a közönség fejvesztve menekül.[9]

            A detektívregénynek az „okkult bohózatra” rávetülő narrációs sémája sem véletlenül szövi át a történetet, hiszen a Karnevál épp az ok-okozatiságon alapuló elbeszélésformákat alakítja át. A városba megérkező Bormester Virgil, a főhős édesapja – nem igazi édesapja, hiszen Bormester Mihályt elcserélték Herstal Raimund kancellár fiára – épp származása titkáról érdeklődik, mikor a licsipancsi pástétomsütő meggyilkolásának vádjával letartóztatják. A pástétomsütő soha nem élt, Licsipancs község sem található sehol – az egész gyilkosság csak Flórián ügyész fejében létezik. Ám ezek után bekövetkezik egy igazi emberölés is, Zorge Salamon meggyilkolása, de a tettest itt sem tartóztatják le, noha az feladja magát a rendőrségen.

            Bormester Mihály regény végi reinkarnációjának (?), Vidal könyvtárosnak, az „apokaliptikus egzisztenciának” az 1945 utáni „nyomozása”, hogy felderítse a szereplők bonyolult rokonsági hálózatát, szintén a detektív kutatómunkájára emlékeztető vállalkozás. Vidalnak sikerül kibogoznia az összekuszálódott szálakat, és az „oknyomozás” megidézi ugyan a krimit, ám a „megfejtés” nem illik sem a családregény, sem a krimi konvencióihoz: kiderül, hogy a regény szinte minden szereplőjének a megvilágosodást átélt hős, Bormester Mihály az édesapja. Ez a megoldás igencsak valószerűtlen az ok-okozatiságra épülő logika világában. Miközben az egész regényt átszövő „elcserélt gyerek”-motívum mégiscsak emlékeztet minket a romantikus tradícióra.

            A klasszikus detektívregény arra a feltételezésre épül, hogy minden tettnek valamilyen következménye van, és hogy a karakterek mindvégig állandóak és megkülönböztethetetlenek maradnak. De a Karnevál szereplői a Zorge-gyilkosság előtt maszkot cseréltek: mikor Bormester Virgil a börtönből visszatér, döbbenten látja, hogy a szerzetesből kocsmáros, a harcos feministából családanya-aspiráns, az álmodozóból anarchista, a választékos úriemberből züllött csavargó lett. A szavak és a nevek már csak ironikusan emlékeztetnek a korábbi „valóságra”.

Tudja, mi lett Tibetből? A Dalai Láma. Ágoston atya kilépett a szerzetből, és kilépett a dogmatikából, és a vendéglőt megvette, és csapos lett, és az inget a karján felgyűri, és méri a bort. Ez lett Tibetből, vendéglő a Dalai Lámához. Már nem a régi.  Akkor Barnabás Maximus sem halasztotta tovább utazását, és elment Kelet-Ázsiába, és Ágoston atya kilépett a dogmatikából, és megvette a Holdvilágot, és a cégtáblára mongol pofát festett, ez a Dalai Láma[10]

És ez mind nem elég: Bormester Mihály életrajza a történet egy adott pontján kettéválik: a személyisége egyik fele elindul a déli, a másik az északi harctérre. Ráadásul Bormester a halála után reinkarnálódik, és visszatér mint „apokaliptikus egzisztencia.”

            A mindennapi logika nem érvényesül a Karneválban oly fontos „leszármazásrendjében” sem. Tulajdonképp kik is a szülei a „vörös hajú segédfogalmazónak”, Bormester Mihály apjának? És hány gyereke is van Bormester Mihálynak?

            „A név előbb volt, mint a gyermek”,[11] mondja az elbeszélő, Bormester Mihály a saját keresztnevére utalva. Vajon a tulajdonnevek és nem a jellemek irányítják a történetet? Hiszen a nevekben olyan lehetőségek (Virgil-Vergilius, Angéla stb.) rejtőznek, amelyeket a főhőst kivéve nem is tudnak a szereplők valóra váltani. A nevek a Karneválban olyan misztikus távlatokat ígérnek, mint Kosztolányi Édes Annájában (Anna, Angéla, Patikárius) – de csak ígérnek, ezek a lehetőségek csak távolról emlékeztetnek egy másféle történettípusra, gondolkodásmódra, világegészre.

A klasszikus detektívregényt a Karneváltól másképpen kiforgató Szürke galambban, Tar Sándor regényében nem a jellemek, hanem a tulajdonnevek funkcionálnak maszkokként. Ott a sok-sok felcserélt vagy eltorzított névre tulajdonképpen semmilyen magyarázat sincs. A Karneválban viszont a névadás bizonytalansága (a Herstal fiú Bormester, a Bormester fiú valójában Herstal) nemcsak a sors démoni kavargását érzékelteti, hanem ironikusan utal valamilyen (gyakran transzcendens, valóra nem váltott, gyakran a történeten túlmutató) lehetőségre is. („Tudja, mi lett Tibetből? A Dalai Láma”). A legtöbb név valami elveszett, soha be nem teljesült lehetőségre utal. A Karneválban ilyen értelemben igenis motivált a névadás.

             A nevek zűrzavarában igenis létezik valamiféle „rendszer” – nagyon jól látjuk, hogy milyen összefüggésrendszerek bomlottak fel, hogy mi miért nem érvényes. A világ bomlottságára, a karnevál okára igenis létezik valamilyen adekvát magyarázat. Ennek alapján is úgy vélhetjük, hogy minden meghökkentő újítás ellenére is a Karnevál talán erősebben kötődik a modernitáshoz, mint a posztmodernhez.

            A fentieket másképp megfogalmazva: ha az olvasó nem érzékelné az elbeszélés hagyományba (irodalomtörténeti hagyományba) való beágyazottságát, talán nem is tudná élvezni a mű eredeti, innovatív, a hagyományt „felforgató” vonásait sem. És minthogy ez a Hamvas-mű annyi érintkezési pontot kínál a 19-20. század magyar prózájához, ideje lenne végre ezeket egy aprólékos, alapos elemzés során számba venni.

                                                                                                                      Bánki Éva


[1] Hamvas Béla: Karnevál. I–III. MEDIO Kiadó. Szentendre. 1997., I. 221-222.

[2] Danyi Zoltán: Kivezetés a szövegből. Hamvas Béla regényei. Irodalmi Jelen Könyvek. Arad. 2008.

[3] Nyilasy Balázs: A jó palócok, tót atyafiak – in: Tiszatáj. 1997. I.

[4] Eisemann György: Mikszáth Kálmán. Korona Kiadó. Budapest. 1998. 157.

[5] Csűrös Miklós írja: „A szöveg különben félreérthetetlen illúziókat tartalmaz a farsang és a nagyböjt néprajzilag hagyományos küzdelmére, ami sok mindent megmagyaráz a féktelen, tobzódó humor gátlástalanságából, a „fölfordult világ” össze-visszaságából (szükségszerűen talál á Mikszáth erre a jellegzetes toposzra, az ősi plebejus nevetéskultúra szaturnuszi emblémájára). A bohózati jelleg átszínezi, de nem szünteti meg a tragikai indíttatást és a mondanivaló metafizikai rétegét…”. (Csűrös Miklós: Mikszáth korszerűsége és A fekete város – in: Cs. M.: „Lesz idő, hogy visszatérhet”. Kráter. Budapest. 1994. 55-76. 71.

[6] Poszler ezekkel hozza kapcsolatba le a Mikszáthra jellemző „karneváltörténeteket” (P.Gy.: Karneválmegye vagy kísértetsziget? Mikszáth: A gavallérok – In: P. Gy.: Az eltévedt lovas nyomában. Balassi Kiadó. Budapest. 2008. 641-646.

[7] Danyi. 72.

[8] Danyi. 62.

[9]Hölgyeim és uraim, önök most itt három árva gyereket fognak látni, legidősebb fiam, Mithridates 7 éves, Melinda lányom 5 és fél, Horatio fiam 3 és egynegyed. Kimondhatatlan az, hogy ez a három szegény árva mit szenved anya nélkül ilyen emberrel, mint amilyen én vagyok, mert én, tisztelt közönség, tudom, hogy mit jelent velem élni – () Az első számban Hoppy Melinda kisasszony, mint a hoppydalom első száma, táncszám, gyertyatánc, fekete gyászruhában gyertyatánc, a régi népek mintájára tűztánc, bár Melinda kisasszony igazi tudása nem a táncban rejlik, hanem az ének, tisztelt közönség, önök Melinda hangjáról még sokat fognak hallani, a második Mithridates erőmutatványa, csodával határos, a harmadik, a műsor csúcspontja, Hoppy Horatio úr kultúrszavalata, címe az Árva gyerek imája a Hazához és a kultúrához, írta Hoppy Lőrinc postamester, a negyedik szám élőkép, címe a Három árva () Jobb lett volna elmenni, szólt a Féllábú. A többiek helyeseltek, de a báró intett, hogy csend legyen. Végül senki sem mozdult a bűvedelem miatt, mint később Hoppy mondta. A postamester oldalt állt, kezét szájához tette, és brummogó hangon valami kürtöt vagy mit akart utánozni, a toppanásra egyszerre csak előlépett Melinda fekete selyempapír ruhában, és a két gyertya közé állt, de még meg sem mozdult, mikor az egyik gyertya lángja ruháját elkapta, és máris fellobbant. Ez volt, mint Hoppy mesélte, a borzanat és a dermedet. A közönség első sorában négy nő állt, Bella, Marcella grófnő, Majoránna és Améline. Mind a négyen azonnal odaugrottak, és a tüzet eloltották. A többiek kiáltozni kezdtek. Féllábú az ajtót feltépte és kirohant. Pergelin követte. (Hamvas. I. 97-98.) 

[10] Hamvas. I. 192.

[11] Hamvas. I. 185.

Nincs hogy védekezni (Romantika Zuglóban)

 

 

A monarchia minden maradéka kikopott

már innen: a vörös és szürke grófok,

az operettszínésznők és más kávéházi

méltóságok – egy városszéli hírhedt zug,

egy omladozó fogadó ad helyet

a gyerekkórháznak.

De ne félj!

Mindenkit számon tartanak.

Ám mit kezdene egy vetélésből lábadozó

régi színésznő a fel-alá rohanó,

zoknis-pizsamás gyereksereggel?

És mi ez a zaj, ez a gépies

robogás a Herminamezőn? Valaha még fák voltak itt,

ösvények, kutak, bokrok,

ősz és tavasz között lebegő kertek.

Pedig jó hely ez ma is.

Kigyógyulsz a hörghurutból,

Elbánnak a depresszióval,

és van gyógyszer az allergiádra.

Ám azért sok a homályos ügy: fertőző félelem,

rémálmok, szúrások, görcsök, nyilallások.

Hát nézze, asszonyom, mondják a szülőnek.

Ne tessék aggódni,

ha a panaszok többé nem jelentkeznek…

És nem is jelentkeznek…

Ötven-hatvan év múlva egy idegen városban

majd abba az idegen szúrásba halsz bele.

Cserbenhagy a ráció, mint éjfélkor a Hungária körúton

zakatoló villamos. A zaj lebeg a sínek fölött,

aztán lassan szertefoszlik, végül elillan, mint egy ködfelhő.

Van itt egy gyerek, nagyon gonosz,

csip-csup ügyekkel visszajár ide

(rémálmok, szúrások, görcsök, nyilallások),

egyesek szerint el sem megy innen, itt lakik,

mióta az anyja, egy szobalány

kilencvenöt éve elrejtette.

 Nem volt irgalom: kitört a háború, és minden,

kelet, nyugat, dél, észak, de még a

 Hermina-mező is omladozni kezdett.

Ő annyira fél

– látszik a szemén –

hogy nem tud meghalni sem.

Bánki Éva: Interjúk

„Csak az történt meg, aminek a történetét megírták”

Ménesi Gábor interjúja Bánki Évával, Bárka, 2008/2.

 

Már négy éve, hogy napvilágot látott első regénye, az Esőváros. A Magvető Kiadó elsőkötetes szerző bemutatkozásakor meglehetősen szokatlannak mondható kampányt szervezett a megjelenés kapcsán. Hogyan élte meg mindezt? Ennyi idő elteltével módunk van rálátni a regény fogadtatá­sának körülményeire. Úgy vélem, a recepció – olvasók és kritikusok részéről egyaránt – viszonylag kedvezőnek mondható. Hogyan látja ma, harmadik könyve megjelenése után az Esőváros szerepét? Mit tapasztal, inkább árnyékba vonta későbbi műveit, vagy éppen erőteljesebben ráirányította a figyelmet az újabb szövegekre?

 

Bár senki nem gondolta korábban rólam, hogy regényt írok, csak néhány hétig tartott, amíg a tanítványaim azt újságolták, hogy van egy „híres névrokonom”, akinek a regényét még a metróban is kiplakátolták. Egy ilyenféle „kampány”, amit a Magvető az Esővárosnak szervezett, nem volt minden tekintetben kellemes, és természetesen sok ellenséget is szerzett. A barátaim, kollégáim leginkább nem is a szépírás tényét furcsállták, hanem magát a témaválasztást. Sokan nem gondolták, hogy egy arisztokratikus hagyomány, az udvari kultúra kutatása után majd csallóközi parasztokról fogok regényt írni; a népi irodalomról egyébként soha egy sort nem publikáltam korábban. A témaválasztásnak a Csallóközben sokan nagyon örültek, de akad­tak olyanok is, akik nehezményezték, hogy én, aki csak nagyszüleim elbeszéléséből, „távolról” ismerem az ottani dolgokat, „betolakszom” az ő történeteikbe. Ezt bizonyos mértékig (embe­rileg) megértem, de az Esővárost nem is dokumentarista tényregénynek szántam. A témaválasz­tás a későbbiekben nemcsak áldásnak, hanem átoknak is bizonyult. Többen nehezményezték, hogy az Esőváros után másféle nyelvet, másféle problémakört keresek, „letérek a helyes útról”, vagyis eltávolodom a népi témáktól. Az Esőváros kritikai fogadtatása – magam is úgy gondo­lom – kedvező volt, bár kritikus és irodalmár barátaim (ellentétben azzal, amit az ön kérdé­se feltételez) azt sugallják, hogy második könyvem, az Aranyhímzés „igazibb”, egyenletesebb, kiegyensúlyozottabb regény lett. Hogy miért ilyen témát választottam az első regényemhez? Hogy miért választottam ezt a sokféle elbeszélői műfajt és nyelvet ötvöző szerkezetet? Nyilván a családtörténet önmagában is nagy önbizalmat adott, hiszen ez az „én” történetem. Másrészt a sok-sok mellékszál, a sokféle nyelv, az Esőváros néhány kritikusa által felrótt „csapongás”, kísérletezés vagy éppen „szertelenség” talán alkatilag is jól illik hozzám, ezért az Esővárosszü­letésekor – mikor kevesebb distanciát tartottam az írással, mint most – ez nagyon adekvát választásnak tűnt.

 

Ha jól tudom, korábban egyáltalán nem foglalkozott prózaírással, hanem versei jelentek meg kü­lönböző irodalmi folyóiratokban. Mit tudhatunk meg ezekről a versekről? Mennyiben hatott költői beszédmódjára tudományos tevékenysége, melynek során a középkori világirodalmat, elsősorban a trubadúrok és a lovagregények világát vizsgálja?

 

Valóban, egyáltalán nem készültem az Esővárosra, nem írtam korábban prózát, nem folytat­tam a Csallóközben „tudományos kutatásokat” sem. Sok verset írtam, köztük trubadúrparó­diákat is, ezek lapokban meg is jelentek, de nem tartom, nem is tartottam magam soha igazi költőnek. A lírai szövegek nálam csupán „előkészületek” a prózai műhöz, vagyis mottóként, „jegyzetként” vagy épp stílusgyakorlatként funkcionálnak. Tehát nem vagyok költő: egyesek jegyzetekkel készülnek fel a regényeikre, én versekkel. Sokkal nehezebb kérdés számomra a szépírás és a tudományos gondolkodás viszonya. Nem arról beszélek, hogy egy tudósnak „jó stílusa” van, vagy egy regényíró „okosakat mond”, ha meghívják egy kritikai tanácskozásra, és ezzel elbűvöli saját olvasóit is. A két világlátás tényleg gyökeresen különbözik, és az alkotó ezzel traumatikusan szembesül is, ha nem akar esszéregényeket írni, miként Szerb Antal vagy Umberto Eco tette. De valamilyen okok mégiscsak elvezetnek oda, hogy szakítunk a racio­nális-fogalmi gondolkodással, és „átengedjük magunkat” a fikciónak, vagyis egy bevallottan másféle világlátásnak. De milyen okok ezek? Az Aranyhímzésben a Gellért után „nyomozó” történetíró, Sebe, a Dekameronban pedig a jezsuita tudósból, egy antropológusból lett író, Tóth Imre alakja vethet fel ilyen kérdéseket.

Ámde mielőtt magyar regényeket kezdtem írni, soha nem foglalkoztam magyar irodalom­mal, csak romanisztikával. Ez igen szerencsés distanciának bizonyult, hiszen viszonyom a ha­gyományos kelet-közép-európai témákhoz talán játékosabb, felszabadultabb, mintha egész életemben a magyar népi írókat kutattam volna. A középkori irodalomnak pedig nagyon sokat köszönhetek: nem is témákat elsősorban, hanem szabadságot. Hiszen egy középkori regényíró olyan „elmaradott” volt, hogy még nem igazán tudott arisztokratikus és populáris elvárások között különbséget tenni. Az első nagy regényírónak, Chrétien de Troyes-nak még természetes volt, hogy műveit egyszerre olvassák kalandregényként, lovagi tanmeseként, misztikus elbeszé­lésként – és természetesen nagy nyelvi invencióval, nagy tudatossággal megalkotott szövegek­ként is. Ez az ars poetica (amitől azért a mai latin nyelvű irodalmak sem távolodtak el annyira) engem tudat alatt mindig is nagyon befolyásolt. Így egyáltalán nem bánom, hogy az Esővárost „lehet” olvasni hagyományos népi regényként, az Aranyhímzést krimiként, a Magyar Dekame­ront szerelmi példázatgyűjteményként – noha egyik sem pusztán az.

 

A fülszövegben Szilasi László Márquez, Darvasi és Závada ízeinek felfedezésével ajánlja az ol­vasók figyelmébe a regényt. Már első kritikusai a mágikus realizmussal, és főleg Márquez világával hozták kapcsolatba az Esőváros beszédmódját. Mindez persze nem véletlen, hiszen portugál szakon végzett az egyetemen. Hogyan látja, mit adtak hozzá írói látásmódjához, prózapoétikájához és -nyelvéhez a latin-amerikai alkotók?

 

Az Esőváros előtt azt tervezgettem, hogy spanyol nyelven fogok regényt írni: vonzott, hogy egy hatalmas, anarchisztikusan átláthatatlan, sokközpontú irodalmi élethez tartozzam. De az­tán magyarul jöttek a szavak, nehéz lett volna spanyol nyelven visszaadni a galántai vásár miliőjét, vagy szlávos hangulatokat spanyolul kifejezni… hiszen nemcsak a kis nyelveknek, a nagyoknak is megvannak a maguk természetes határai. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy az Esővárosra nagy hatással voltak a latin-amerikai írók (nemcsak Gárcia Márquez természetesen), sőt a „mágikus realizmus”, a latin-amerikai regény sajátos politikai ideológiája is. Hogyan lehet „ellen-történelmet” írni úgy (nem a gyarmatosítók, hanem a gyarmatosítottak szemszögéből, mondjuk), hogy az mindeközben az elit irodalom kritériumainak is megfeleljen? Talán nem­csak nyelvi oka van annak, hogy a latin-amerikai írók ezt a feladatot a közép-európaiaknál sike­resebben oldották meg. Mivel az Esőváros egy parasztregény, én is szembetaláltam magam ezzel a problémával, így hát tudatosan igyekeztem a magyar népi írók örökségét a latin-amerikai regényhagyománnyal keverni. (Miközben az Esőváros sokkal-sokkal szkeptikusabb egy ilyen „ellen-történelem” kialakításának az esélyeivel, mint mondjuk a Száz év magány.)

 

Tudna-e megnevezni mestereket a magyar irodalomból? Kik hatottak leginkább Önre?

 

Egy mondattal is válaszolhatok: leginkább Tar Sándor és Bodor Ádám. De szeretném hoz­záfűzni, hogy mindig rossz lelkiismerettel válaszolok erre a kérdésre. Olyan értelemben, ahogy az írók általában példaképekről beszélnek, talán nincsenek is példaképeim – miközben persze nagyon sok írótól tanultam, a legtöbbet talán az imént említett két szerzőtől. Móricz és Jó­kai nagyon karakteres írók, miközben nem nevezném őket példaképeimnek, mégis egy-két témájuk vagy írói megoldásuk évek óta arra inspirál, hogy „kiforgassam őket”. És persze az is kísérletezésre buzdít, hogy a tanítás és az internetes lapok révén állandóan nagyon fiatal költők és írók között élek.

 

Az Esőváros szervesen kapcsolódik a paraszt-, illetve a családregények hagyományához, amen­nyiben két felvidéki parasztcsalád egybefonódó történetét állítja középpontba. Ugyanakkor provo­kálja is az említett műfajokkal kapcsolatos elvárásainkat. Mennyire volt tudatos mindez?

 

Említettem, hogy korábbi olvasmányaim miatt mindig is mennyire felemás módon tekin­tettem ezekre a hagyományokra. De nem parodizálni akartam a „parasztregényeket”, hanem másfajta összefüggések közé írni. Hagyjuk is most a latin-amerikai regényeket, amelyek nálam sokkal optimistábban tekintenek az „ellen-történelem-írás” lehetőségére. Van egy különös mű a magyar irodalomban, amelynek a témája „Zrínyi Miklós halála”, a szerzője pedig (egy) Zrínyi Miklós. Mi erre már közömbösen, szinte unalommal tekintünk, pedig milyen furcsa lenne ma egy ilyen regény: „Kovács Béla halála”, írta Kovács Béla. Pedig az elbeszélővel és főszerep­lővel különös módon, szinte családiasan összefonódott szerzői tudat túlélheti az elbeszélőt és a főszereplőt… miközben a mű „jóvátehetetlen pusztulásról”, elviselhetetlen és feldolgozatlan történelmi traumákról szól. De egyben a túlélésről is… Ám a remény nem teljesen vagy nem igazán materialista dolog. Mivel megfogadtam, hogy 2004-ben nem fogok egy sokadik „bú­suló regényt” írni Trianonról, de közben mégiscsak a magyar történelemről akartam írni, ezért valamilyen metafizikát kellett keresnem. Ez például egy olyan kiútkeresés volt, amely meglehe­tősen messze vitt a 20. századi népi hagyományos regények tematikájától.

 

Ez az Ön története, mondta a beszélgetés elején az Esőváros kapcsán. Valóban így van, hiszen a Csallóközből kitelepített nagyszülei által mesélt történetek is beépültek a mű világába.

 

Ennek a regénynek tényleg van egy mágikus, gyerekkori elbeszélésekben megőrzött rétege. Nagyanyám tényleg híres halottlátó volt, és én a regényírás során igyekeztem is ezt a sajátosan archaikus népi emlékezéstechnikát valahogy megragadni, nemcsak mint egzotikus érdekessé­get ábrázolni, hanem a „megírás módjává” is tenni. A különféle történetek „kitalálását” elő­segítette, hogy amikor nekem a nagyszüleim meséltek, már ők sem voltak élő kapcsolatban a Felvidékkel. Nagyon különös koordináták között mozogtak ezek az elbeszélések. Nagyapám számára (akit polgárosodott nagygazdaként a háború után egy somogyi tanyára telepítettek) ugyanis a Csallóköz – és különösen Dunaszerdahely – a „haladás és felvilágosodás” fellegvára volt, de egyben az álmok, mítoszok, paraszti legendák földje is. Tehát mindazt jelentette, amely a hetvenes évek Magyarországán olyan keservesen hiányzott. A képzelet határait. Egy olyan Los Angelest, ahol csak feltalálók, mesehősök és angyalok járkálnak. Nem volt nehéz ezt felnőtt fejjel továbbálmodni. Már csak azért sem korlátoztak a meséi, mert ő maga nem volt igazán jó mesemondó. Emellett kicsit prűd is volt. „Na, ezt azért sem mondom el, mert nem való egy kislánynak” – mondogatta gyakran. Számomra a meséinél fontosabbak voltak a társadalmi ta­pasztalatai. Ő „csehszlovák szemmel” – és furcsa mód a Monarchia polgárának képzelve magát – egyformán elmaradott, átokverte magyar ugarnak látta az urambátyámozó Horthy-kort és az egyébként épp úgy urambátyámozó magyar szocializmust. A Monarchia polgárának képzelte magát, pedig haladásba vetett hitével és naiv vallásosságával annyira amerikai volt! Nézőpontja nem hasonlított a népi irodalom „bölcs parasztembereihez”, sem a szocializmus „felszabadí­totta” parasztfiatalokéhoz. És az ő szemüvegén át a századforduló mesékbe süllyedt nemzeti liberális öröksége is olyan szokatlannak látszott, hogy könnyen megmozgatta a képzeletemet.

 

Az Esővárosban végig egy férfi, Torma Imre hangját halljuk, az eseményekről az ő egyes szám első személyű elbeszéléséből értesülünk. Miért választotta ezt a különösnek mondható narrátort?

 

Egy „lehetetlen alakot” akartam narrátornak, aki ott teng-leng a paraszti és értelmiségi élet­forma, a népi és urbánus hagyomány határán. (Nekem soha nem volt ilyen karakterű vagy ilyen nevű rokonom.) Szerettem volna egy olyan, hol cinikus, hol érzelmes narrátort találni, aki ellensúlyozza a főhős robusztusságát, és – mint örök vesztes – egy szerelmi háromszögbe is be tud kapcsolódni. De ezek csak utólagos magyarázatok. Nagyon keveset tudtam a re­gényírásról, mikor belefogtam az Esővárosba. „Hallottam” viszont egy hangot: ez Torma Imre hangja volt.

 

Az Aranyhímzés főhőse Sebe, Gellért püspök tanítványa, egyben utódja a püspöki székben, kísé­rőivel 1083-ban Velencébe utazik, hogy a szentté avatási folyamat részeként fényt derítsen Gellért származására. Mi keltette fel az érdeklődését Gellért püspök élettörténetében? Miért fordult a közép­korhoz és a legendák világához? Hogyan formálódott a kisregény szövege?

 

A népi-családi mítoszalkotás, történetmondó-emlékező mechanizmusok után az foglal­koztatott, hogyan is zajlik a politikai mítoszalkotás. Hogyan „írják” a történelmet? Hogyan „íródik” a múlt? Hiszen csak az történt meg, aminek a történetét leírták, ilyen értelemben ahogy Sebéé Gellért, az én nagyszüleim is a saját teremtményeim. De a politikai mítoszalkotás másfajta dolog. Természetesen azt sem gondolom, hogy minden múltra vonatkozó megértési kísérlet politikai porhintés, „manipuláció”. Ám az egyén gyakran szembesül azzal, hogy nehéz az igazságot, a manipulációt, a középkorban egy esetleges misztikus eseményt és csalást szét­választani. Ezért választottam a bűnügyi regény és a misztikus elbeszélés kombinációját – egy egyszerű kis történetet, amin nagyon sokat (az Esővároshoz képest rengeteget) és nagyon fe­gyelmezetten dolgoztam.

A történet azért is felkeltette érdeklődésemet, mert ma sem tudjuk biztosan, hogy valójában ki is volt Gellért. Amikor László király korában kutatni próbáltak utána, már sok történet ke­rengett róla. A mítoszalkotók, a legendaszerzők (és tulajdonképpen a hagyományos regényírók is) „sorsképletekben” gondolkodnak. De vajon tényleg létezik-e ilyesmi, vagy csak történelmi szerepek vannak – maszkok, amiket bárki választhat?

 

Nyomozómunkája során Sebe egyúttal saját identitásának kérdéseire is keresi a választ, Gellért történetét kutatva ugyanis rendre saját múltjával szembesül. Ugyanakkor meghatározó tapaszta­lata az lesz, hogy lehetetlen egyetlen érvényes és megfellebbezhetetlen Gellért-legendát megalkotni, csupán annak egy változatát. Erre utal a kötet alcíme: Egy Gellért-legenda.

 

Igen, egy kettős identitású főhőst szerettem volna találni. Egy túl okos, intrikákban, a so­rozatos identitásváltásokban megkeseredett kelet-közép-európai politikust, aki miután min­denen „átlátott”, mindent „leleplezett”, ráébred arra is, hogy személyes elfogultságok nélkül se élni, se meghalni nem lehet. Egy olyan „detektívet” kerestem, aki rájön arra, hogy a természet­fölötti szerepét a történelmi eseményekben bizonyítani sem lehet, ugyanakkor kizárni sem… Hiszen az alcímben az „egy” szó („Egy Gellért-legenda”) önmagában nem jelenti azt, hogy ne létezhetnének érvényes igazságok. Hiszen Jézus feltámadása megfellebezhetetlenigazság a hívők szemében, ám a történetét a Bibliában mégis négy szerző négyféleképpen mondja el. Így a személyes nézőpont mintha az isteni igazságnak is része lehetne. De vajon szubjektív okaim is voltak? Torma Imre pozícióját nem sikerült megfelelően árnyalnom az Esővárosban? Sebe igazán az én ízlésem szerint való történetmondó: érzelmesen odaadó, közben elviselhetetlenül ravasz, cinikus és tárgyilagos. Néha az emberrel olyan megrendítően sokféle dolgok történnek, hogy a személyiségét csak az istenhit tarthatja össze. ,

 

Újabb kötete a Magvető Könyvkiadó Novellárium című sorozatában jelent meg. Már a cím, a Magyar Dekameron utal a nagy klasszikussal kialakított párbeszédre. A könyv szövegeit ugyanis egy olyan kerettörténet fogja egységbe, amely szinte mindenben az eredeti Dekameronét idézi. Főhősei ugyanazokat a neveket viselik, ugyanúgy a középkori Firenzéből menekülnek a pestis elől, ám egy sajátos időutazás után a budai Körszállóban találják magukat, ahol történetekkel szórakoz­tatják egymást. Hogyan született meg a novellaciklus alapötlete?

 

A politika és a magánélet („szerelmek”) viszonyának bemutatására tartottam alkalmasnak a reneszánsz keretet. Boccacciónál egy járvány (vagyis egy természeti-politikai kataklizma) szol­gál apropóul szerelmi történetek meséléséhez, hiszen a jól végződő történetek „gyógyító hatá­súak”, segítenek életben tartani az elbeszélőket. Filostratót és társait a szakirodalom többnyire a „reneszánsz embereszmény” megtestesítőinek tartja, de én mint Boccaccio-olvasó soha nem osztottam ezt az álláspontot: én mindig is öntelt, nagyképű fiataloknak tartottam őket, van bennük valami – ez csak az én értelmezésem – az alsóbb néposztályok kalandjain is jót derülő playboyokból. Az én Dekameronom a „félreértések könyve” is, hiszen ezek a régi „villalakók”, vagyis a Boccaccio által megálmodott aranyifjak rendszeresen félreértik a kelet-európai tör­téneteket. Nem tudnak egy átpolitizált, agyonfrusztrált világgal mit kezdeni, miközben őket személy szerint a járvány, a politika meg sem érinti. Hamarosan el is vesztik a történeteik fö­lötti uralmat, miközben vendéglátóik, az „őslakók” irigylik, kinevetik és egyre csak gúnyolják őket. De az örökös „félre-értés” sem zárja ki az empátiát vagy a szerelmet. A firenzeiek – mi­közben elvesztik a történeteik (a történelem) feletti uralmat – itt maradnak, itt ragadnak, és belevesznek a mi történeteinkbe. De talán nem is valami bonyolult allegória, hanem a szüleim élete inspirált a kerettörténet kialakításában. Anyám és apám ugyanis teljesen másféle világból származtak, elbeszéltek egymás mellett, mindig tele voltak mulatságosabbnál mulatságosabb félreértésekkel, ám mégis életre-halálra ragaszkodtak egymáshoz. Ez gyerekkorom óta nyitottá tett a „megértés” problémája iránt. Megérthetsz – mondjuk – egy polinéz halászt, de attól még mi közöd hozzá? A szerelem viszont utat nyit egy teljesebb megértés felé is, ahol a szavakat talán külön-külön nem is érted, csak az egészet, „úgy általában”. Egy agyonpolitizált világban talán helyesebb is ez, mint vég nélkül rágódni az egyes sérelmeken. Én amúgy sem hiszek abban, hogy a kultúrák teljes egészében „átfordíthatóak” volnának egymásba. A szokványos szerelmi félreértéseket, kommunikációs bakikat viszont alkalmasnak láttam arra, hogy a szoká­sostól eltérően – talán megengedőbben, megbocsátóbban – vessek fel történelmi vagy politikai kérdéseket.

 

„Ez a mese úgy kezdődik, mint egy Boccaccio-novella, aztán úgy végződik, mint egy nyomo­rúságos határvidéki történet” – olvashatjuk az egyik novella végén a hallgatók kommentárjában. „Az elbeszélések nagyobb része valamilyen módon a (magyar) történelem és fikció »Határvidékeit« járja be. Ez a sajátos, hely nélküli hely, a határ (…) a legkülönfélébb formákban meghatározza a Magyar Dekameron történeteit: a nyíltabban magyar történelmi vonatkozású novellák fontos színhelyei rendre egykor Magyarországhoz tartozó, ma már határon túli vagy határ menti vidékek, az olvasó számtalan határátlépést követhet nyomon…” – írja a kötet kapcsán Kulcsár-Szabó Zol­tán. Miért foglalkoztatja a határsáv, a határhelyzet poétikája?

 

Nyilván az én kettős identitásom is oka annak, hogy „egyik lábam itt van, a másik ott van”. A Határvidék-teória nekem arra is alkalmas, hogy nemzetiségi ellentétek, hagyományos nemzeti traumák emlegetése nélkül beszélhessek Kelet-Közép-Európáról. És a „határ” alkalmas arra, hogy kiforgassak az európai vagy magyar irodalmi hagyományban megszentelt története­ket, Winnetou-ét, Goethéét, Zrínyiét, Ludas Matyiét, Trisztánét, vagyis gyerekkori közös nagy olvasmányokat. De a „Határvidék” nem pusztán egy Bibótól, Szűcs Jenőtől örökölt teória. Hanem egyfajta idegállapot és beszédhelyzet is. Egyik novellájában a lengyel Olga Tokarczuk beszél egy Bardo nevű, eredetileg németek lakta faluról, ahol betelepített lengyelek próbálják „kitalálni” saját mitológiájukat.

 

Ha megnézzük eddigi három könyvét, azt vehetjük észre, hogy mindegyikben új hanggal és for­mával kísérletezik. Közös pontokat keresve legelőször a kelet-közép-európai látószög jutott eszembe, valamint az, hogy a szövegeiben hangsúlyosan tematizálódik ember és történelem viszonya, vagyis a történelem viharába vetett ember sorsa. Mi a véleménye erről?

 

„A történelem mint átok” – úgy vélem, ez nemcsak belém, hanem a magyar nyelvbe, a magyar irodalmi hagyományba is beleivódott. Az biztos, hogy spanyolul biztosan nem írnék ilyen történeteket. Bizonyos mértékig használ bennünket az a nyelv, amelyen megszólalunk. Számomra az a kérdés, hogy puszta médiumok vagyunk-e, vagy van-e mód alakítanunk a sza­vainkon és a kifejezéseinken. Ezért nekem „beszélőim” vannak, nem szereplőim.

 

Már az Esőváros elbeszélésének hátterében ott kavarog a huszadik századi magyar történelem – a Monarchia bukásától a rendszerváltozásig és hangsúlyossá válik a történelemmel való szembe­nézés, a kimondás, a kibeszélés fontossága. Nyilvánvalóan ezzel függ össze, hogy szinte valamennyi szereplő ír valamit, cikket, regényt, vagy akár verset.

 

Azt már említettem, hogy szerintem csak az történt meg, aminek a történetét megírták. Az érzelgős Bujdosó Anci, a bolond és hazug Aranyhímzőnő, a hetyke Ludas Panni a ma­ga gyűlölt Döbröghyjével, ahogy aDekameronban mesélő más prostituáltak is „történelmet írnak”. Aki beszél, azt nem lehet legyőzni – én ebben fanatikusan hiszek. Ezért mindenféle stíluskérdés nemcsak mágikus döntés, nemcsak politikai választás, hanem élet-halál-kérdés is. A fenti leányzókat azért is hoztam fel szívem szerint való példáknak, mert a magyar történelmi emlékezet szívesen rangsorol nemek és osztályok alapján történelmi tapasztalatokat. Az előbb a példaképeket kérdezte: ott van Kosztolányi, aki Édes Anna történetével mennyi mindent el tudott mondani Trianonról, a Tanácsköztársaságról. De számomra ez az Anna nem „igazi”: őróla csak beszélnek, de ő maga nem tud beszélni, nem képes önmagát kifejezni.

 

Ugyanakkor a könyveiben kirajzolódó történelemkép egyáltalán nem tragikus, a traumák, meg­próbáltatások sorozata ellenére felfedezhető egyfajta groteszk, ironikus távolságtartás.

 

Igen, a zordon, puritán sértődöttség nagyon távol áll tőlem. A magyar irodalomban az ilyes­mi „emelkedettnek” számít – ezért is különös öröm, hogy a Dekameronban mindennapi sze­relmesek (pfuj! még boldog szerelmesek is…) beszélnek sorsfordító eseményekről, történelmi kataklizmákról. Hiszen a távolságtartásnak nemcsak az „irónia” vagy a „groteszk” az egyetlen formája, bár Kelet-Közép-Európában ez igazi hagyománynak számít. Nagyon sokféle distanci­át be lehet az egyén és a történelmi tapasztalatok közé iktatni, nemcsak a fanyar iróniát, hanem a humort vagy akár a vallásos tapasztalatot is.

 

Három antológia szerkesztőjeként, összeállítójaként is találkozhatunk nevével. Barátdalok és szerelmi énekek címmel válogatást kapunk a középkori galego-portugál szerelmi lírából, A ta­vaszidő édessége a középkor nyugat-európai szerelmi költészetének legjavát reprezentálja, míg 2006-ban jelent meg a középkori obszcén költészet antológiája, az Udvariatlan szerelem. Mind­három esetben hiánypótló vállalkozásról van szó, ugyanis néhány újraközölt fordítástól eltekintve olyan, a középkorból származó verseket olvashatunk, amelyek magyarul eddig nem kerülhettek az olvasók elé. Miért tartja fontosnak ezeknek a szövegeknek a közreadását?

 

Az az elvem, hogy a múltat is „csinálni” kell, nemcsak „tanulmányozni”, hanem újrate­remteni a verseket. Nincs bennem olyan szándék, hogy a „középkori költészetet minél alapo­sabban meg kell ismertetni a magyar olvasókkal”, bár egyáltalán nem tartom megvetendőnek Babitsot, aki politikai okokból is fontosnak tartotta a latin középkor, a „közös európai gyökerek” fordítását. Nekem komoly fenntartásaim vannak a „megértéssel” és a „fordítói hűség­gel” kapcsolatban. A magyar fordítóhagyományban hűségesnek tartanak egy fordítást, ha úgy „nagyjából” közvetíti az eredeti hangulatát, és „formahű”: vagyis betartja a szótagszámot, és – például – az angol jambusokat átfordítja magyar időmértékre, ami lehet, hogy „szép”, de nem túlságosan „hű” dolog. Nekem nincsenek illúzióim a fordításokkal kapcsolatban. Úgy gondolom, a magyar irodalomban létezik egy olyan versíró hagyomány is, amely bevallottan idegen nyelvű szövegek alapján inspirálódik, és ezt mi „fordításnak” nevezzük. Jó lehetőség, hogy fiatal költők kipróbálják a tehetségüket, és a fordítás ürügyén hagyományt, formát, nyel­vet tanuljanak. Persze nem mindegy, milyen hagyományt. Középkori szövegekkel szerintem azért olyan jó foglalkozni, mert ezek a gyakran nagyon választékos szövegek (akkor is, ma is) a mai irodalomnál nyitottabbak a populáris irodalomra.

 

Számomra az említett kötetek olvasásának legfőbb tanulsága az volt, hogyan lép párbeszédre egymással a régi szöveg a kortárs irodalmi törekvésekkel, a friss, mai olvasatok és fordítások révén.

 

Ez kétségkívül a fordítók, a tehetséges, fiatal költők érdeme.

 

Megalakulása óta szerkeszti a Palimpszeszt című internetes folyóiratot, és részt vett az Újnautiluslétrehozásában is. Beszélne ezekről a tevékenységekről? Milyen a személyes viszonya az internet vi­lágával?

 

Még soha nem beszéltem internetes újságokról egy irodalmi szövegekről szóló interjúban! A Palimpszeszt, amit barátaimmal 1996-ban alapítottam, az első hálózati tudományos folyóirat, az Újnautilust pedig – amely egy kortárs irodalmi lap – nemrég hoztuk létre a tanítványaim­mal. A Palimpszesztnek semmi köze nincs a kortárs irodalomhoz. De ha jól meggondolom, az Esőváros a „csomagkapcsolásos telefonközpontok” álmával végződik, egy mainál sokkal „fej­lettebb” internet látomásával, ahol nemcsak távollevő barátokkal, hanem minden „határon túlival”, tehát halottakkal és szellemlényekkel is lehet beszélgetni. Azt hiszem, engem annak idején nagyon megragadtak az internet és a szabadság összefüggéséről alkotott legendák. Vala­hogy a rendszerváltás (egyik, meg nem valósult) társadalmi ígéretét láttam a „szabad, autonóm közösségek” hálózatában, amely nagyon is jól illett nagyapám gépimádatához és plebejus de­mokráciaeszményéhez, a nagyanyám képviselte „szellemezéshez”, ezért kerülhetett az internet az Esővárosba. És egy tekintélyelvű társadalomban talán én magam is tápláltam illúziókat a „szabad és független gondolkodók hálózatával” kapcsolatban. Ma már csak az internet peda­gógiai jelentőségét tartom sokra. Kezdő tudósok, írók, műfordítók számára biztosít kibonta­kozási-publikálási lehetőséget, teremt valamilyen ifjúsági kultúrát.

 

Jelenleg középkori világirodalmat tanít a Károli Gáspár Tudományegyetemen, és irodalomtörté­netet az ELTE portugál tanszékén. Mit jelent Önnek a tanítás?

 

Annak megtapasztalását, hogy a gondolkodás egyfajta sokszor megszakított és mindig be­fejezetlen párbeszéd. De nem akarom ezzel a közhellyel lezárni a beszélgetést. Hogy mit jelent a tanítás? Valami felemelőt kell mondanom? Én nem tudok beszélgetés nélkül élni, ezért úgy érzem, rengeteget kaptam a tanítványaimtól. Másrészt a tanítás egyre fokozódó aggodalmat jelent, hogy a tanítványaim nagy része mit kezd (kezd-e egyáltalán valamit?) azokkal a fan­tasztikus dolgokkal, amire az egyetemen megtanítjuk őket. Egy szép provanszál költeményt le lehet fordítani magyarra, de mire lehet becserélni a boltban? Nagyon hülye kérdésnek tűnik, pedig a középkorban többen megélhettek a trubadúrlírából, mint manapság. Akkoriban min­den vár eltartott egy trubadúrt. Vagy legyünk praktikusak, mondjuk azt, mi csak „készségeket” tanítunk. A trubadúrok arra valók, hogy segítsenek a fiataloknak jó költőkké, jó műfordítóvá vagy akár fantasyszerzővé válni… De hánynak fog majd ez megadatni? Az is lehet, hogy nem kell aggodalmaskodni. Talán minden feladat megtalálja a maga emberét.

 

————————————————————————————-

 

Poós Zoltán: Városbújócska – KultúrPart

 

Poós Zoltán interjúja Bánki Évával

Bánki Éva az Esőváros és az Aranyhímzés című irodalmi bestsellerek után Magyar Dekameron címmel novelláskötettel állt a nyilvánosság elé. Túléltük a könyv képzeletbeli pestisjárványát, a novellák elolvasása után gyógyultan távoztunk, de előtte feltettünk néhány kérdést a szerzőnek.

 

Nem sajnálod, hogy a Magyar Dekameron című prózakötetét – mely valójában nem is novelláskötet – a Magvető a Novellárium sorozatában jelentette meg a sorozat nem túl feltűnő borítójával?

A kiadónak megvoltak a maga szándékai: sorozatot akart indítani. Nekem is megvoltak a szándékaim: számos ponton érintkező, de egységes cselekménybe nem foglalható történeteket szerettem volna írni. Kicsit szétzilálni, nem-paraszti szereplőkkel szétbeszéltetni az Esőváros egységes, néha mitikus világszemléletét. Igen, egyetértek veled, ez valóban nem novelláskötet.

Bár könyveidnek jócskán vannak kortárs vonzatai, a kiindulópontok mind a távoli múltban vannak. Nem vonzanak a „tiszta”, kimondottan 21. századi történetek?

Íróként kétféle élményanyaggal tudok dolgozni. A teljesen elfelejtett vagy elfelejtettnek hitt eseményekkel, amik egyszer csak „berobbannak” az ember emlékezetébe, vagy az épp most kezdődő, sejtett, a közeljövőben bekövetkező dolgokkal. Mindig is szerettem volna sci-fit írni például. A közelmúlt emlékeivel, saját egyetemi éveimmel, mondjuk, semmit sem tudok kezdeni. Régen jártam egyetemre, de azért nem annyira régen. Nekem az tetszik, mikor nagyon régi dolgok hirtelen más fényt kapnak, és teljesen másra lehet őket használni, mint korábban. Ez tényleg hasonlít egy kicsit a mágikus realizmus eljárásához. De nemcsak a szépprózában szeretem ezt. Mikor megalapítottuk az első magyar tudományos, internetes folyóiratot, trubadúrfordításokat közöltünk. Mert varázslatosnak tartottuk, hogy egy új médium segítségével nagyon régi szövegeket kortárs magyar versekként reprezentálunk.. De ha jól értem, te inkább arra vagy kíváncsi, minek ez a sok történelem. Az ember nincs röghöz kötve, választhat más nyelvet (engem ez mindig kísértett), de ha már választott egy nyelvet, akkor a nyelvvel együtt sok téma is rászakad. És ezzel nem is vagyok egyedül: ld. a magyar irodalom hihetetlenül erős anyázós-apázós vonulatát. De az idő túlstrukturálása, az egyéni emlékezet meghosszabbítása csak a családregényekre igaz? „Molnár főhadnagy megpiszkálta a fogát, és úgy döntött, eszi a fene, mégicsak kikérdezi a harmadik emeleti szomszédokat”. Egy amerikai krimiben mindegy lenne, hogy a főhadnagy az ötvenes, hetvenes vagy a kilencvenes években piszkálja a fogát. Nálunk nem.

Életrajzodban írod: „költőnek készültem”. A múlt idő azt jelenti, hogy felhagytál az „életmódszerű” versírással?

Igaz, harnimchat éves koromig csak verseket írtam. De a verseim előkészületek a „történetekre”, hiszen nem a vallomás, hanem a történetmondás dominál bennük. Ez igaz az „Esőváros” című versciklusra is. Meghittebb, bensőségesebb felkészülés verseket írni, mint könyvtárban, levéltárakban kutatni, motívumokra vadászni. Persze sok trubadúrparódiát is írtam, részint azért, hogy megnevettessem a tanítványaimat, másrészt, hogy egyszer felkészüljek egy „lírai regényre”. Életmódszerű versírás? Amíg prózát írok, verseket is fogok írni.

Mikor rendezed kötetbe a verseidet?

Én már kötetbe rendeztem a verseimet ─ három prózakötetbe. Nem tartom magam költőnek. Csak versírás közben valahogy „kiköltődik” bennem egy történetsor és egy nyelv. (Amúgy nem is vagyok biztos abban, hogy lírai verseknek ma a legmegfelelőbb „kerete” egy kétszáz példányban megjelenő verseskötet.)

Második regényed, az Aranyhímzés László király országlása idején játszódik, és a Szent Gellért-legenda történetét dolgozza fel. Adott lett volna, hogy nagy történelmi tablót fess, hisz az ilyen témák valahogy 500 oldalas könyveket kívánnak. Miért lett az Aranyhímzés mégis csak 180 oldal?

Mert nem akartam történelmi tablót írni. És nem „dolgoztam fel” Szent Gellért életét, ezt megtették a legendaírók, ámbár talán ők sem tudtak többet a történelmi figuráról, mint te vagy én. Egy nyomozás történetét szerettem volna megírni. És az első magyar íróét, akit azért küldenek el Velencébe, hogy bizonyítékokat gyűjtsön egy hajdanvolt történelmi személyiségről, és írja meg (persze a kor kedvelt műfajában) a század történetét. De rájön, hogy „bizonyítékok” nem léteznek, vagyis annyiféle „bizonyíték” van, ahányféle érdek, de a történelmet valahogy mégis meg kell formálni. A téma miatt a bűnügyi regények pörgősebb cselekményvezetését alkalmaztam, ezért is lett a regény rövidebb. És távol állt tőlem, hogy ismeretterjesztő szándékkal a művet középkorral kapcsolatos kuriózumokkal telezsúfoljam. Az Aranyhímzés is egy „emlékezet-regény”, csak a „mire, miért emlékszünk” és a rendszerváltás (bármilyen rendszerváltás) kérdését a politika felől gondoltam át.

Az ELTE portugál tanszékén is tanítasz. A portugál kultúra egzotikuma eddig nem jelent meg a prózavilágodban. Miért?

Vannak olyan hosszú, sikeres és tartalmas házasságok, ahol a felek jól tudják, hogy a szívük mélyén ki nem állhatják egymást. Így vagyok én a portugállal. Rengeteg mindent köszönhetek a portugál kultúrának: kitekintést a latin világra, a tenger-élményt, a Pessoa- és Saramago-hatást, sok érdekes hónapot Lisszabonban, a középkori irodalmat, az ötletet, hogy a latin-amerikai mágikus realistákat népi regényként olvassam és így írjam vissza… Életem legjobb döntésének tartom, hogy felvettem a portugál szakot. De a portugál életet belengő búskomorság és szentimentalimus mindig idegen volt tőlem. Vagy mégis szükségem volt azokra a hónapokra, mikor a többi portugállal borongtam Lisszabonban, és megállás nélkül esett? Mindenesetre az soha nem jutott eszembe, hogy portugál témákat keressek, vagy portugálul írjak. Ami azért is furcsa, mert azon viszont sokat morfondíroztam, hogy az Esővárost spanyolul kezdem el.

Az Esőváros csallóközi családregény. Milyen volt a könyv csallóközi fogadtatása? Amikor egy regény erősebb hangsúlyokkal szólít meg egy elszakított nemzetrészt, akkor van arra a kiadóknak speciális terjesztési stratégiája, hogy optimálisan célba juttassanak egy könyvet? Azaz: szállítottak felvidéki boltokba a kötetből?

A regény első bemutatója Dunaszerdahelyen volt, a kötetből szállították felvidéki boltokba, és sok ottani olvasótól nagyon sok jó visszajelzést kaptam. A Kalligram 2007-ben megjelentette szlovákul. Nincs sok információm a regény szlovák fogadtatásáról, bár azt hiszem, szerencsésebb lett volna, ha szlovákul nem a szlovák-magyar viszony elmérgesedése idején jelenik meg.

Bár van egy „gésás” versed, de a lírádban és prózádban sem artikulálódik olyan hangsúlyokkal az erotika, ahogy azt számos kortárs költőnőnktől/írónőnktől megszoktuk. Miért?

Érdekes kérdés. Nagyanyám, az Esőváros Ancija túlművelt parasztasszony és halottlátó volt, ifjúkorában a Felvidéken a harmad-vonalbeli nőirodalomhoz tartozott. Egész életében úgynevezett „női verseket” írt: sóvárgás, erotika, be nem teljesült vágyak, női melankólia, női szomorúság… azt is mondhatnánk, nemcsak nő, igazi portugál volt. Lévén én az ő médiuma, ezért úgy érzem, én már túlvagyok ezen. Ezt ő megírta, tehát úgy gondolom, ez már megtörtént velem. Az erotika, mint irodalmi téma (sőt kötelező „női téma”) egy kicsit tényleg untat. Mentségül szolgáljon, hogy mint irodalomtörténész egész életemben ezzel a témával foglalkoztam. A sóvárgás, beteljesületlenség kultuszát költők találták ki a XI. században: irodalmi érzés volt, ami aztán áthatotta a mindennapokat – korábban nem létezett, és nem vagyok abban biztos, hogy a XXI. század végén még létezni fog. A Dekameronomban a nők nyíltan beszélnek a szexualitásról, más dolgokat viszont igenis eltitkolnak. Mert úgy hiszem, ma másféle tabuk vannak, mint régebben: erőszak, erőszakkal kapcsolatos vágyak és félelmek, sóvárgás a transzcendensre, halál, ilyenek.

Úgy tűnik, termékeny prózaíró vagy. 2004-ben jelent meg a nagysikerű Esőváros, a következő könyv, az Aranyhímzés 2005-ös, a Magyar Dekameront 2007-ben publikálta. Verseket írsz, tanulmányokat készítesz… Hogy tudod beosztani az idődet?

Most van egy gyönyörű féléves kislányom, és ez teljesen megváltoztatta a dolgokat. De azért most is dolgozom, egy thrillert írok. Úgy gondolom, nem minden év 365 vagy 366 napos, a napok számát sok minden befolyásolhatja: tervek, remények, ambíciók. Persze egy adott idő nem tágítható a végtelenségig. Az Esővárost rövid idő alatt írtam, keveset aludtam, és úgy kifáradtam, hogy mire befejeztem a regényt, elfelejtettem két idegen nyelvet és sok saját emlékét. Néhány dolgot újra kellett tanulnom, hogy megint tanítani tudjak. Ez a nagy hajtás, mámor nyilván nem ismételhető meg gyakran.

A Magyar Dekameronban írod: Szabó Magda az édesanyád nevét használta az Abigélben, amint ráakadt egy ELTE-tablóképre… Nos, ez igaz történet? Az Esőváros milyen arányban tartalmaz fikciós és életrajzi vonzatokat? Van-e olyan női életmű a magyar irodalomban, mely példaértékű a számodra?

Vidéki, középosztálybeli lányként természetesen Szabó Magdán is nevelkedtem, az anekdota pedig (nem tablóval, hanem kifüggesztett névsorral) édesanyám nagy anekdotája. Ő egy rádióbeszélgetésben hallotta. Egyébként Szabó Magda írásmódja mindig idegen volt tőlem, ahogy Kafka Margité is, bár természetesen tisztelem mindkettőjüket. Hogy van-e nőirodalom egyáltalán? Hogy én teljesen másként írnék, ha férfi lennék? Én magam sem tudom eldönteni, hogy a nők tényleg másként írnak-e, tehát érdemes nőirodalomról beszélni, vagy csak a férfiak által megunt témák feldolgozását nevezzük nőirodalomnak. Nyilván erre 50-100 év múlva könnyebb lesz válaszolni. Életrajziság? Én nem vagyok kitárulkozós alkat, és eszembe sem jutna, mondjuk, életregényt vagy vallomást írni. Női vallomást sem. De az ember mért írjon puszta elmejátékokat? Mért keressen olyan kitalált világokat, amikhez személyesen semmi köze? Így hát két álláspont közt lavírozom. Az Esőváros valahogy a nagyszüleim története, de csak valahogy: nem ők találták fel az internetet, még telepatikusan sem álltak kapcsolatban kémekkel, és számos dolog, sőt a dolgok nagy része fikció. A Dekameronban viszont sokkal több önéletrajzi elem van, noha én nem vagyok Zrínyi Miklós felesége, erdélyi prostituált, és Ludas Panni sem. Nem törekszem önéletrajziságra, szívesen elkanyarodom, ha a nyelv, a történet, az anyag úgy kívánja, de szerencsére van mitől elkanyarodnom.

 

—————————————————————–

 

Szepesi Dóra: „A szerelem, ellentétben a madarakkal, mindenféle nyelven világosan beszél.” – prae.hu

 

A legfrissebb hír: Bánki Éva holland irodalmi díjat nyert a Magyar Dekameronnal. A novellafűzér a „határvidék” csapongó történeteit gyűjti egy csokorba, Zrínyitől Kádárig, nagy emberektől kisasszonyokig. Ez a határvidék, pedig Magyarország, ahol ”a szerelmet eltorzítja a bosszú, a bosszút a politika, a politikát a szerelmi cselvetések… Magyarországon az emberek nem érnek rá a járványra, a betegségre, másfajta „baj” sújtja őket: Örökké politizálnak.”

PRAE.HU: Kevesebbet hallunk most rólad. Min dolgozol éppen?

Most kevesebb időm van. 2008 januárjában megszületett Eszter lányom, azóta az idő kicsit másképpen folyik. Hatalmas öröm ez, de a napok azóta rövidebbek. Novemberben kezdtem el újra dolgozni egy, amai Magyarországon játszódó detektívregényen.

PRAE.HU: Most jutott el hozzám, hogy harmadik könyved, a Magyar Dekameron megnyerte a hollandiai Mikes Kelemen Kör 2008-as irodalmi díját. A te novellásköteted, amely az elmúlt másfél évben kapott a kritikusoktól nemcsak elismerést, hanem hideget-meleget is, Boccaccio novelláihoz hasonlóan a válság vagy inkább járvány sújtotta Firenzében kezdődik. Mit szólsz ahhoz, hogy angol lapok, a The Guardian publicistája is, párhuzamot vonnak a mai válság és a régi nagy, Boccaccio megírta pestisjárvány között?

 

Amikor én elkezdtem a novelláimon dolgozni, nem volt világválság. Még a madarak sem csiripelték. Vagy nem az én fülembe csiripelték. De azt érzékeltem, hogy átláthatatlanabbak a politikai-társadalmi kulisszák, és hogy a mi valóságérzékelésünk (kincstári optimizmusunk vagy éppen besavanyodott, mindent lehuhogó depressziónk) egyre inkább távolodik a nyugatias valóságérzékeléstől. Valamifajta józan világosságtól, ami, valljuk be, mégiscsak jellemzi a boccacciói életszemléletet.

PRAE.HU: Igen, a te novelláid a Határvidéken játszódnak, ahol az emberek alig tudnak a bosszú, a szerelem, a politika között különbséget tenni, ez a három minduntalan összekavarodik. Hogy jött az ötlet, hogy megírd ezt a novellafűzért?

Szerettem volna olyan novellákat írni a magyar történelemről, amely nem a szokásos nemzeti traumákra fűződik föl, amelyben a magánélet (a “szerelmi szálak”) és a politikum nem választódik szét élesen, amelyben főleg nők szemszögéből láttatják a történelmet. De nem akartam egyoldalúan lírai vagy szubjektív lenni, ezért alkalmaztam a távolságtartásra, iróniára is módot adó kerettörténetet: művelt (érdeklődő, de olykor felületes) külföldi aranyifjak hallgatják Budapesten az itteniek “nyavalygásait”. Az volt a célom, hogy az olvasó se a kerettörténet szereplőivel, se a mesélőkkel ne tudjon kizárólagosan azonosulni. De azt vallom, hogy a félreértések nemcsak mulatságosak, hanem tanulságosak is lehetnek, és nem zárják ki, hogy egymás felé empátiával közeledjünk.

PRAE.HU: Írástechnikádban két kulcsszót is jellemzőnek érzek: átfantáziálni, átszellemezni. Pl. első regényed, az Esőváros, amely egy csallóközi nagycsalád története; van benne szellemidézés, boldog-boldogtalan szerelmeken átívelő családtörténet, és amelyről azt írták, hogy a közelmúlt fiatal irodalmának egyik szenzációja – tele van spiritualitással. S most a Magyar Dekameron, alcíme szerint A test és a lélek kísértetei. Honnan a spirituális érdeklődésed? Kik hatottak rád?

Van erre egy köznapi és egy intellektuális válaszom is. Egyik nagyanyám híres halottlátó volt, bár én már spirituális élményeket nem babonák, hanem olvasmányok révén élhettem át. Mint irodalomkutató, nemcsak a középkorral, hanem a mágikus realizmussal is foglalkoztam, de azért meg kell jegyeznem: én csak kém vagy turista vagyok a “szellemek világában”, hiszen soha nem tudom kikapcsolni a kíváncsiságomat, a gyakorlatiasságomat vagy az iróniámat.

PRAE.HU: Segíti a regényírót, hogy költő is vagy, hogy fordítasz trubadúrlírát, szerkesztesz „Udvariatlan szerelmet”?

Sok csodálatos, tehetséges tanítványom van, és én felelősséget éreztem azért, hogy a fordításaik antológiákban megjelenjenek. Emellett érdekes feladat volt egy másféle arcát is megmutatni a középkornak.

PRAE.HU: Úgy tudom, az Esővárost egy ugyanilyen című versed ihlette. A vers és a próza mégiscsak különbözik egymástól. Érdekelne, hogy lesz egy versből regény? Költőből író?

Írtam verseket, sőt trubadúrparódiákat is, de nem tartom magam igazi költőnek. A vers (a saját versem) nekem olyan mint egy gongütés, előhív bennem egy történetet. Nem igazi versként, hanem mottóként funkcionálnak.

PRAE.HU: Második regényed, az Aranyhímzés Gellért-legenda. (Nekem különösen tetszett, mert tényleg olyan finom és míves a meseszövése, mint egy aranyhímzés!) Tulajdonképpen egy krimi, amelyben egy társadalmi regényt és egy vallásos történetet komponálsz egybe. Mondtad egyszer, hogy foglalkoztatnak a sci-fiben rejlő lehetőségek is. Miért? Hogyan tudod összeegyeztetni a sci-fit a középkori világirodalommal, a romanisztikával?

Az Esőváros egy mitikus tudatot (is) a történelmi emlékezethez közelítő “parasztregény”, de miután befejeztem, elgondolkodtatott, hogyan is zajlik a történelemben a mítoszképzés, hogy gondolkodik erről a “hatalom”. A történészt (a középkori történészeket is) és a hagyományos detektíveket számos hasonlóság köti össze: mindketten a tények, a részletek megszállottjai, ráadásul mindketten egyfajta racionálisnak látszó similacrum-valóságban mozognak. De persze az “igazság” másféle dolog: nem minden misztikus tapasztalat manipuláció.

Ma unalmas, komoly emberek foglalkoznak középkori irodalommal, ezért elfelejtjük azt, hogy a lovagregények annak idején populáris elbeszélések voltak. A középkor még nem képzelte, hogy a népszerű műfajok “alantasak”, hogy a művészet a műveltek, a kevesek kiváltsága.

PRAE.HU: A provanszál udvari költészet, trubadúrlíra és az „udvariatlan szerelem” költészetének szakértője vagy. A János vitéz szerelmi szimbolikájáról is írtál. A Magyar Dekameronban is a szerelem a téma, amelyben firenzei „villalakók” magyar szerelmeseket idéznek meg, és az ő sorsuk, félig értett vagy félreértett történeteik rajzolnak meg egy országot. Azt írod, a Dekameronban, hogy „Ami a népeket illeti, az egyetlen politikailag korrekt megoldás a szerelem.”… „A szerelem ellentétben a madarakkal, mindenféle nyelven világosan beszél.” Életművedben miért kap a szerelem ekkora hangsúlyt?

A magyar elbeszélő irodalom nem nagyon szereti a szerelmi történeteket, olcsónak, gyanúsnak tartja őket – ha pedig a szerelmesek a végén „összejönnek”, akkor kész… vége, tudjuk, hogy az a történet csak ócska lehet. Így hát nekem külön elégtételt okozott, hogy néhány sokat ócsárolt Jókai-mesét újramondhattam a Dekameronban. Ha Jókai olasz vagy portugál író lenne, akkor senki sem a szerelmi történetei miatt róná meg…

De komolyabbra fordítva a dolgot: mi, magyarok annyit szenvedünk, hogy nem érünk rá boldognak lenni. Nem szabad Mohácsot és egy boldog vagy boldogtalan szerelmet összekeverni. És nemcsak savanyú vagy korlátolt kritikusok gondolják ezt. Ott a Szigeti veszedelem nagy tanulsága: a magyarok elvtársias, bocsánat, bajtársias viszonyban vannak a feleségeikkel, míg a török táborban lobognak az igazi szenvedélyek: a szerelem, mint az ellenség (vagyis a kárhozottak, a jövendő vesztesek) „művészete”.

És az is igaz, hogy „korrekt” dolognak tartom a szerelmet. Ha őszinték vagyunk, akkor azt hihetjük, hogy itt Kelet-Közép-Európában nemzedékeknek kell kihalni ahhoz, hogy el tudjuk viselni egymás történeteit és emlékeit. Az itt élők ellentétei fojtogatóak, és én nem hiszek sem az elhallgatásokban, sem a trendi politikai lózungokban. De abban igen, hogy az emberek annyi félreértés ellenére… hogy is mondjam… megkedvelhetik egymást. Mint a szüleim: teljesen más világból származtak, egyáltalán nem értették egymást, sőt, ami azt illeti, tele voltak mulatságosabbnál mulatságosabb félreértésekkel, de azért nagyon szerették egymást.

PRAE.HU: Dekameronodban a gazdag életismeret, és az ezt körüllengő csapongó fantázia, mintegy elvarázsolja az olvasót. Van benne csillagjóslás, varázslás, van benne egy nő, aki kesztyűkből, kalapokból olvassa ki gazdája gondolatait, azonkívül a madarak tudnak latinul, és különös dialektusban dalolnak… Szóval megint a varázslás, és amellett a nyelvek, az állatok nyelve, meg a varázslás nyelve, egyáltalán a nyelv (az írói is, meg az idegen nyelvek), különösen a latin nyelvek iránti szenvedély. Nálad úgy érzem, ez ad egy szertelen szabadságot. Erről mondanál valamit?

Valóban a nyelvet egyfajta „érzékszervnek” is tekinthetjük. Látás, hallás, tapintás… nyelvtudás. Az is különös, hogy a nyelveket szisztematikusan tanulja az ember, szorgosan biflázik-biflázik… aztán egyszercsak egy idegen nyelvű környezetben élve feltárul előtte a nyelv. Nem fokozatosan, hanem hirtelen. Olyan érzés, mint amikor egy matekpéldát vagy rejtvényt megfejtünk, vagy valaminek hirtelen „rákapunk az ízére”.… A „szellemezés” szerintem csak a megismerésnek ezt az eksztatikus oldalát hangsúlyozza.

PRAE.HU: Egyszer azt nyilatkoztad, hogy talán nem csak az olvasók hagyták el a magyar irodalmat, hanem a modern, posztmodern irodalom is elhagyta az olvasókat. Meg, hogy egy jó regény átjárást biztosíthat a populáris, egyszerűbb gondolkodásformák és a mindenkori elit kulturális hagyományai között. A közönségsikered jelzi, hogy te nem akarod elhagyni az olvasót, nálad ugyanolyan fontos a téma, a stílus, mint az olvasó. Gondolsz erre, amikor írsz?

Ma is vállalom ezeket a gondolatokat. Nem valamiféle dacból, hanem mert olyan irodalmi hagyományokon nevelkedtem (középkor, mai latin nyelvű irodalmak), ahol soha nem is volt szokás elit és populáris irodalom között ilyen éles különbséget tenni.

Amellett nemcsak a történetmondás nyelvi megalkotottságában (húh!…de hogy mondjam másként?), hanem mágikus (gyógyító vagy akár megrontó) természetében is hiszek. Ezért úgy gondolom, tényleg nem mindegy, milyen meséket „forgatunk ki.”, vagy miféle történeteket mesélünk el.

PRAE.HU: Szépírást lehet tanulni, vannak mesterek, példaképek, de valami más is kell hozzá, ami nálad, úgy tűnik, a meseszövés (csapongó fantázia – pl. Winnetout összehozod Goethével –, életismeret, amivel átfantáziálod, átszellemezed a szövegeidet.) Milyen lesz vajon a krimid, következő könyved?

Ennyi „csapongás” után – amire egy keretes elbeszéléskötet tényleg módot adott – öröm egy szikár, lineáris vonalú történeten dolgozni. A bűnöket ott is elkövetik, de vannak nyomok, amelyeken el lehet indulni.

 

————————————————————————————-

 

Váradi Péter: “Ebben a történetben a nők győznek…” – Nők Lapja Café

 

Nincs még két hete, hogy Magyarországon megjelent Bánki Éva regénye a Magvetőnél. A könyvben egy csallóközi nagycsalád történetét ismerjük meg szellemidézésen, boldog és boldogtalan szerelmeken át.

– Először hadd gratuláljak olvasóink nevében is első regényéhez, mely az év eddigi legnagyobb meglepetése a hazai könyvpiacon. Regénye egyszerre idézte fel bennem a kortárs női regény legfrissebb fejleményeit, Rakovszky Zsuzsa és Bódis Kriszta könyvét, valamint a régi magyar női memoárirodalmat. De mindezekkel szemben ön férfit választott elbeszélőnek! Mi az oka ennek?

  • Ez egy több rétegű dolog. Igaz, hogy regényem mesélője férfi (Torma Imre), de magának is állandó problémái vannak identitásával. Bátyjának házában lakik, állandóan váltogatja neveit, hol azért, mert menekülnie kell, hol írói álneveket választ. Egész életében függ bátyjától, a regényben ironikusan maga is úgy említi magát, mint a bátyja második feleségét – miközben persze mindvégig reménytelenül szerelmes bátyja igazi feleségébe, Bujdosó Anciba, és emellett szerelmi kalandok sokaságát bonyolítja le – afféle falusi dekameron formájában. Imre egy balsikerű népi író, aki valami olyasmit próbál megcsinálni a harmincas években, amit Marquez-féle mágikus realizmusnak hívunk. Ezért is van nagy szerepe a könyvben – az enyémben is, és Imre könyvében is, melyből részleteket „idézek” – a szellemezésnek.

– Könyvén tényleg végigvonul az okkultizmus, szellemidézés témája – milyen szerepet szánt ennek?

  • A szellemezés a halottakkal való kapcsolattartás formája. A regény két főszereplő családja közül az egyik a technikát fetisizálja, repülőgépekről és cséplőgépekről álmodik, míg a másik együtt él a szellemekkel, miközben ősapjuk kísért a faluban. A kettő aztán valahol összeér, mégpedig nyolcvan év után az Interneten – bár igaz, hogy az már egy másik generáció, de valahol ugyanazt a mágikus funkciót látja el. Bár a határ, melyet összeköt, már nem inneni és túlnani világ, hanem két ország között húzódik, mely ugyanúgy részeire szabdalta a családokat.

– Imre, a regény főszereplője és mesélője szinte láthatatlan médiumként viselkedik. Szinte mindenkiről többet tudunk meg, mint róla magáról, és annak ellenére, hogy a történelmi eseményekre sem reflektál közvetlenül, mégis, még a történelemről is többet tudunk meg, mint az ő, mondjuk lelki életéről.

  • Imre saját határai is folytonosan változnak, nincs rendes munkája, néha falusi könyvtáros, olykor népi író, rövid ideig újságíró Prágában, Kafka baráti köréhez is hozzácsapódik, mindösszesen amit csinál, az a paraszti-polgári értékrend szerint, nagyapám szerint nem munka. Egyébként ő tökéletesen kitalált személy bármiféle családi előzmény nélkül – egyszerűen őt tartottam megfelelő elbeszélői pozíciónak ahhoz a történethez, melyben empátiára és függetlenségre egyaránt szükség volt. Személyiségének gyökere beteljesületlen szerelme saját sógornője, Bujdosó Anci iránt. De minden egyéb szerelmi kalandja ellenére sem engedhettem, hogy a regény afféle budoár-nézőpontúvá váljon.

– Ugyanakkor a regény fontos motívuma az a regény, melyet Imre ír Petőfi meseszerű kalandjairól, melyek természetesen annak halála után estek, melyet, természetesen, túlélt.

  • A regény fő motívumai a gépek, a szerelem és szépirodalom, és ezeknek a mítosza olyan paraszti mítoszokhoz tartozik, mint a Petőfi-kultusz.

– Érdekes módon Petőfi több verset írt halála után, mint halála előtt. Erre gondol?

  • Igen, gyakran elfelejtik mára, hogy a szellemidézések egyik legkedveltebb alakja Petőfi volt, aki egész könyvtárnyi verset kopogott és diktált le a legkülönfélébb spiritiszta szeánszokon, és a legkülönfélébb minőségben. Ez is része volt a Petőfi-kultusznak. Ezt is, és az egész népi irodalmat is kifigurázza valamelyest Imre regénye, melyből többször idézek, és melynek végén maguk regényem szereplői is „elutaznak” az Újvilágba, vagy legalábbis valami más világba, mint a miénk.

– Regényében a női szereplők sokszor határozottabb karakterűnek tűnnek, mint a férfiak. Egyetért ezzel a megállapítással?

  • Igen, és minden alávetettségük ellenére eljutnak a megszólalásig. Ez egy elfogadó, de távolságtartó viszony a sorshoz, mellyel szemben a beszédben megvalósuló boldogság, vagy a főszereplőnő, Bujdosó Anci által írt versek szavaiban foglalt boldogság áll. A regényben munkamegosztás van férfiak és nők között, ahogy a harmincas évek parasztvilágában is volt ez: a nők iskolázottabbak, míg a férfiaké a gazdasági hatalom. A katolikus családokban volt egyfajta népies vallási kultusz is, szentszobrokkal és falvédőkkel, melyek szintén a nők hatalmában álltak. Szemben a református regényhősnőkkel, itt sok-sok boldog szerelemről is szó van. A másik, hogy azért is választottam egy ilyen furcsa férfi narrátort, mert azáltal a regény beszámol arról a jelenségről is, hogy a két világháború között létrejött másodlagos női irodalom, a naplók és el nem küldött levelek, asztalfióknak írt versek formájában élt. Imre egyrészt értékelni tudja sógornője, Anci verseit, másrészt azonban ironikus kommentárokkal is ellátja őket.

– Ugyanakkor a versek elég modernnek tűnnek ahhoz, hogysem egy műkedvelő háziasszony ügyködése termékeinek tűnjenek.

  • Igen, a verseket természetesen nem a nagymamám írta.

– Ez az ön családjáról szól?

  • Igen. De ez tulajdonképpen a nagyszüleim története.

– Ezek szerint a regény végén megjelenő unoka ön lenne?

  • Nem, mert igaz, hogy ez a nagyszüleim története, de ebből egy szó sem igaz. Tudja, én evvel a világgal már csak mint egy mesevilággal találkoztam, a kitelepített, a Csallóközből kirakott nagyszüleim meséltek erről, és én persze gyerekkoromban megvetettem az ilyen öreges történeteket, de mivel gyerekkoromban hallottam, és soha nem szembesültem a valóságos oldalukkal, egyfajta mesevilágként jelent meg. Ennélfogva aztán sohasem éreztem magam korlátozva attól, hogy átfantáziáljam vagy átszellemezzem. Erről gyerekkoromban csak úgy hallottam, mint a „másik világ”, és annyi maradt meg belőle, ami egy 10-12 éves kislánynak fontos volt. Dunaszerdahely így lett meseváros.

– Ezek szerint erre vonatkozik az Esőváros cím? Pedig a regényben Pozsony kapcsán is előkerül.

  • Igen, mert nem akartam, hogy egyetlen kisvárosra kelljen ráismerni – tudja a nagyszüleim meséiben Szerdahely nem egy egyszerű kisvárossá vált számomra, hanem olyanfajta metropolisszá, mint mondjuk Los Angeles – gyerekkoromban azt képzeltem, hogy ez egy olyan város, mint Prága, ahol hatalmas gyárak vannak és repülőterek, ahol robbanómotorokkal és szellemekkel foglalkoznak… Olyan népi regényt akartam írni, mely a népi emlékezettel foglalkozik.

– A regény szereplőinek mintái élnek még?

  • Nem, nagyszüleim nem élnek már, akikről az egészet mintáztam, és főszereplőmet pedig, Imrét, egészében én találtam ki.

– Aki sokban hasonlít Orlandóra, Virginia Woolf nemet váltó, férfiból nővé váló és évszázadokig élő hősére…

  • Nagy hatással volt rám az a regény, és nálam a nemváltás Imre alakján túl abban is előtérbe kerül, hogy a nagypapa, aki korábban mindig fiú örökösre vágyott, aki majd tovább viszi a nevét, találmányait az Amerikai Szabadalmi Hivatalnál jegyzi be, tudós és felfedező lesz, csalódik a férfiakban, és már a lányunokákba helyezi a bizalmát. Ám az Orlandóval ellentétben itt nemcsak a személyeknek, hanem a családoknak is van egyfajta személyiségük, mely ebben az esetben úgy folytatódik tovább, hogy már a nők folytatják. A nők győzelmével ér véget a történet. Valóban, van benne némi feminista jelleg. Sőt, Bujdosó Anci verseit is végül a lányunoka porolja le, és menti meg a névtelenségtől.

– Hogyan készült a regény?

  • Másfél éve egyszer csak elkezdtem írni, és fél év alatt készen lett. Eredetileg a verseimet szerettem volna összekötni egy prózai szöveggel, mivel felötlött bennem, hogy ezeket a verseket akár a nagymamám is írhatta volna. Azután az első mondat leírásával hirtelen belekerültem a regénybe, és hat héten át másra sem tudtam gondolni. Magam is meglepődtem, hogy már mi minden állt belőle készen úgy, hogy magam sem tudtam róla. Korábban sohasem gondoltam volna, hogy regényt fogok írni, pláne nagyszüleim ásatag történeteiről. Bár bennem is sok elfojtás élt a történtekkel, a kitelepítéssel és álnevekkel kapcsolatban, már korántsem annyi, mint szüleimben. Alapvetően ott kezdett felfesleni mindez, amikor verseimet újraolvasva azt a fajta érzelmességet éreztem, mely egy efféle regényes keretet szinte előhívott. Onnantól pedig nem volt megállás. De csak regényem befejezése óta írok egyáltalán novellákat is. A könyvet 2003 tavaszán fejeztem be, azután még sokat javítgattam, de nagyjából már készen állt.

 

————————————————————————————-

 

Csehy Zoltán: Dunaszerdahely: Esőváros

 

Csehy Zoltán, Új Szó

Beszélgetés Bánki Évával Csallóközben játszódó regényének nagymegyeri bemutatója előtt

Bánki Éva Esőváros című regénye a közelmúlt fiatal irodalmának egyik szenzációja. A mű két család szövevényes viszonyán keresztül ábrázolja Csallóköz lakóinak hol történelmi rémregénybe, hol tündérkerti regébe illő sorsát.

A kötet ősbemutatójára Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban került sor, a magyarországi prezentációt egy héttel megelőzve. A szerzővel ma Nagymegyeren találkozhatnak az olvasók.

– Esőváros című, a Magvető kiadásában megjelent regényed egyik síkja a kitelepítésről szól. Honnan jött az ötlet, hogy budapesti létedre a Felvidékről írj?

  • A Felvidék számomra egy „Fel-vidék”, egy spirituális álomország, a gyerekkorban hallott történetek és mesék színhelye. Nagyszüleim, akiket a Csallóközből telepítettek ki, állandóan erről az „álomországról” meséltek. Míg kicsi voltam, azt sem hittem el, hogy valóban létezik – a térképen csak Csehszlovákia és Magyarország volt. Azért fordultam ehhez a vidékhez az első regényemben, mert már gyerekként felszabadította a képzeletemet.

– Milyen szerepet játszik a regényben az emlékezés és milyet a dokumentarizmus? Miért éppen az Esőváros metaforája rejti Dunaszerdahelyt?

  • Nem a nagyszüleim emlékeit írtam meg – bár az „emlékek terét”, a regény világát az ő emlékeik határozták meg. Az „Esőváros” már az én történetem is. Sokat olvastam a kitelepítésekről, de a dokumentumanyagok az ilyenfajta regényben nem jól használhatók. Esőváros (ahogy én képzelem) nagyanyám városa: a nők selyem zsebkendőt szorongatnak, elsétálnak a templomba, a fényképészhez, a kalaposhoz, míg szörpöket készítenek, titokban drukkolnak a DAC-nak, sírnak, sírnak, vagy ha ők meghaltak, és a szeretteik se emlékeznek rájuk, akkor az eső emlékezik helyettük.

– Melyik hősöd áll hozzád a legközelebb?

  • Igazából nem konkrétan valamelyik szereplő emlékeztet rám vagy áll közel hozzám, hanem a szereplők egymáshoz való viszonya, ez a különös, életen-halálon keresztül is megnyilvánuló kapcsolattartás, ami nagyon közel áll hozzám. Olyan emberekről írok, akik soha nem mondanak le egymásról, tehát „nem is múlnak el”, a kíváncsiság, az életszeretet, a szerelem állandóan élet és halál határán tartja őket.

– Merítettél-e a Trianont tematizáló magyar regénykurzus nem igazán sikeresnek mondható, erősen agyonretorizált trendjéből?

  • Nem olvastam olyan regényt Trianonról, ami tetszett volna. Természetesen a regény történeteinek kiindulópontja a nagy „robbanás”, Trianon, de én nem „politikai irányregényt” szerettem volna írni, hanem olyan emberek egymáshoz való viszonyát bemutatni, akiket a politika fojtogat.

– „Márquez, Darvasi és Závada ízei… felvidéki családregény az új évezred elejéről” – állnak Szilasi László sorai a hátsó borítón. Hogyan viszonyulsz a nevezett szerzőkhöz? Lévén, hogy portugál szakos vagy, és a dél-amerikai, az újlatin irodalmak bűvkörében élsz, vélhetőleg Márquez áll hozzád a legközelebb…

  • Az én konyhámban – hiszen tudok „főzni” – nagyon sok más íz és fűszer is van. A latin-amerikai regényekből és a portugál Saramagótól merítettem a bátorságot, hogy a népi elbeszélést mint alternatív emlékezetet „idézzem be” a regényembe. Az Esővárosban szinte mindenki ír, még a betűktől irtózó II. Bujdosó Károly is regényt akar a családjáról íratni. Hiszen a függőség, a kiszolgáltatottság elől való menekülés egyik módja – az a szabadság, ami megadatott a hőseimnek – az önkifejezés. Leginkább számon tartott mestereim a magyar irodalomból Nádas Péter és Mikszáth Kálmán.

– Regényedet lényegében egy férfi, nevezetesen Torma Imre írja. Mi a véleményed a szöveg „neméről?”

  • Ez nem férfi- vagy női regény, hanem kétnemű regény. Férfiak beszélnek benne nőkről vagy nők férfiakról. Mikor a korrektúrát olvastam, akkor döbbentett meg, mennyire meghatározza a nyelvezetét egyfajta játékos erotika. Nagyon örülök. A magyar parasztokat a szexualitás iránt méltóságteljesen közömbösnek szokás ábrázolni. Az én parasztjaim nem ilyenek: legyenek bár nőcsábászok vagy „tisztességes, szófukar házasemberek”, mindig valami kíváncsiság, önkifejezés-vággyal terhes Erósz lobog bennük. Ez nem kifejezetten a másneműekhez való viszonyukban nyilvánul meg, hanem például a zene iránti rajongásukban.

– A pesti metróban is plakátokon reklámozott könyvek közt valóságos unikum a tiéd. Nemrég például a Ribanc a házban című ponyvakiadvány mellett láttam… Mi a véleményed erről a szélsőséges mellérendelődésről?

  • Pirulok… pirulok… De most már nélkülem kell a saját regényemnek eligazodni. Önmagáért megfelelni.

————————————————————————————-

 

Mohai V. Lajos: Egyenlítő-beszélgetés Bánki Éva regényíróval

 

(Egyenlítő)

 

Bánki Éva vérbeli regényíró; a történetszövés és a cselekmény iránti elkötelezettsége kortársai között talán csak Spiró Györgyéhez hasonlíthat. A főleg középkori költészettel és a portugál irodalommal foglalkozó egyetemi oktató későn , harminchat tévesen debütált az irodalomban. Három hónap alatt elkészült regénye az Esőváros, 2004-ben valódi meglepetés volt. Azóta történelmi regényt publikált Gellért püspökről (Aranyhímzés, 2005), ősszel pedig új könyvvel, a Magyar Dekameronnal lép a színre.

– Vajon hány olvasója van a mai magyar íróknak? Nemrégiben erről egy neves költő és prózaíró azt mondta nekem, hogy legfeljebb 15 ezer ember olvas élő írókat?

  • – Ez a becslés egy kicsit pesszimista talán. Van egy szélesebb olvasótábor, akik akkor hajlandók kézbe venni kortárs irodalmat, ha az valamilyen kedvenc témájukról szól: szlovákokról, Erdélyről, bántalmazott nőkről, egyebekről; az ő érdeklődésük nem elméleti vagy kritikai jellegű, de én ezt egy cseppet sem nézem le. Van egy idős svájci barátnőm, aki egész életében író-olvasó találkozókra járt, és lelkes irodalomrajongó volt. Ám mikor átesett az infarktusán, rájött, hogy az egész irodalom nem jelent semmit. Nem kínál válaszokat világnézeti kérdésekre, sem a halállal kapcsolatos szorongásra… Pedig a 19. századi műveket még lehetséges volt ilyen szemmel olvasni: ki vagyok én, hogyan is éljünk. Talán nemcsak az olvasók „hagyták el” a magyar irodalmat, hanem a modern és posztmodern irodalom is „elhagyta” az olvasókat.

– És ez a kis szám nem elbizonytalanító egy író számára?

  • – Mikor az ember ír, nem törődik a számokkal. De maradjunk a „tizenötezernél”! Szerintem nem kicsi ez a szám, hanem szerencsétlen. Egy kisebb, vagy kevéssé büszke vagy nagy múltú irodalomban – ilyenek Spanyolországban a kisebbségi irodalmak – az írók azért tartanak össze, mert annyira kevesen vannak. Egy igazán nagy irodalom pedig – ilyen az angol vagy a spanyol nyelvű irodalom például – olyan sokközpontú, hogy külső szemmel már-már anarchisztikusan szabadnak tűnik. Itt egyetlen kánon, iskola, intézmény, hagyomány sem lehet kizárólagos. A magyar irodalom szerintem közbülső helyet foglal el. Nálunk jóval több író van annál, hogy mindenki mindenkit szeressen – viszont nincs annyi olvasó, („piac”), kulturális központ, öntörvényű kulturális hagyomány, hogy az irodalmi élet független lehessen a központi támogatástól. És ez nem szerencsés szerintem.

– Van ma egyáltalán írói pálya?

  • Manapság annyi íróiskola van, hogy felvetődik, maga az írás tanítható-e. Kit tiszteljünk az írókban? A nyelvi kifejezés mestereit vagy öntörvényű géniuszokat? A szépírásnak tényleg van egy szakmaként elsajátítható része. Petőfi tényleg a „természet vadvirága” volt, de emellett képezte magát, fordított, nyelveket tanult, példaképeket keresett – és erről mintha megfeledkeztek volna a zseni öntörvényűségét hangsúlyozó irodalom-tankönyvek. De persze attól még senkiből nem lesz jó író, ha egy fizetős iskolában vagy egy nagy mester lábainál minden fogást elsajátít. Valami más is kell hozzá szerintem. De írásból – amennyire én látom – úgy tudsz a legkönnyebben megélni, ha kritikusként, szervezőként vagy szerkesztőként is részt veszel az irodalmi életben. Tehát egy csomó olyan dolgot csinálsz, aminek a szépíráshoz semmi köze.

– Mintha nem fogadta volna meg a saját tanácsait… Önnek volt-e pályakezdése például?

  • Én nagyon sokáig, harminchat éves koromig nem írtam prózát, csak verset. A cselekményes prózához való vonzódásom miatt nem is láttam kapcsolódási pontot a kortárs magyar prózához. Azt terveztem, hogy az első regényemet spanyolul írom, mert a cselekményes prózának ott nagyobb a hagyománya. Végül is letettem erről. A kései pályakezdés miatt aztán sokan kérdezték, hogy annyi éven át ugyan mit is csináltam. Anyagot gyűjtöttem az Esővároshoz? Kutattam a csallóközi levéltárakat? De semmi ilyesmit nem tettem. Az Esőváros ötlete hirtelen jutott eszembe, és három hónap alatt be is fejeztem.

– Akkor szabadjon, megkérdezni, mit csinált annyi évig?

  • Irodalomtörténész vagyok, középkori világirodalmat tanítok. Romanisztikából doktoráltam. A barátaimmal mi alapítottuk meg a Palimpszesztet, Magyarország első tudományos, hálózati folyóiratát. Itt barátaimnak, tanítványaimnak hála, annyi műfordítást sikerült összegyűjteni, hogy abból megjelentethettük a Tavaszidő édességét, aztán a trubadúrok pornográf verseinek gyűjteményét, az Udvariatlan szerelmet. Nem vagyok dúvad, szeretek közösségekhez tartozni. Most is van a tanítványaimmal egy közösen szerkesztett hálózati folyóiratunk: az Ujnautilus. De tény, az Esőváros előtt semmilyen személyes kapcsolatban nem voltam a kortárs irodalommal.

– Mikortól vált az Ön számára megkérdőjelezhetetlenné az a tény, hogy író?

  • Természetesen nagyon varázslatos volt, mikor annyi arisztokratikus figura után – lovagok, trubadúrok, ez a szakterületem – egyszercsak ott találtam magam egy csomó alkudozó paraszt között, a galántai vásárban. Az ember nem vesz tudomást a világról, bezárkózik, ír és ír, és szép lassan megszállottja lesz a dolognak. Majd szembenéz azzal, hogy ez mibe kerül. A regényírás átalakítja az ember memóriáját, az én fejemből is nyelvek, ismeretek, emlékek, évek hullottak ki. Három hónap múlva az egyik tanítványom letett az asztalra egy trubadúr-verset, azt is alig ismertem fel, milyen nyelven íródott.

– Hová nyúl, hol találja meg a saját történeteit? Van-e hozott anyag, hazai pálya, amit be lehet játszani?

  • Egyfelől az ember rengeteget olvas és tanul. Habzsolja az újdonságokat, amíg nagyon fiatal. Huszonvalahány évesen még közel van a gyerekkor, szülők világa, olyan kínos az egész, nem is jó rá emlékezni, úgy érezzük, szinte agyonnyom bennünket. Aztán később minden megváltozik. Én általában gyerekkoromban hallott, családi történeteket írok, és még a teljességgel fikciós prózáimnak is (ilyen az Aranyhímzés) olyan hőse van, aki – hozzám hasonlóan – egymásnak ellentmondó hagyományok mentén nevelkedett. De ez már nem tisztán “hozott anyag”. Hiszen ezek a családi történetek (valóságos és kitalált nagybátyáim, maga a magyar történelem) velem együtt világot jártak. Ennek így kellett lennie. Mint annyi közép-európai, én is úgy érzem, hogy az én ellentmondó családi hagyományaimnak is egy többszólamú, több nézőpontot variáló regény a megoldása. Nem állítom, hogy erről szólnak a regényeim – de nyitottak egy ilyen hagyományos olvasatra.

– Vannak kapcsolódási pontok a nagy világirodalmi teljesítményekhez, de vajon vannak-e hazai írókhoz? Beleszületett-e, mondjuk, a Marques-i hagyományba, de beleszületett-e valamely divatos hazaiba?

  • Nemzedékemmel együtt Kosztolányi-kultuszban nevelkedtem. Ismerem és szeretem Kosztolányit és Ottlikot, de én nem kötődtem a nevükkel jelzett irodalmi hagyományhoz. Rám sokkal nagyobb hatással volt a társadalmi regény Móriczcal, Tar Sándorral fémjelzett hagyománya – miközben a Móricz-prózát korlátoltnak, túl egysíkúnak,és rusztikusnak, olykor didaktikusnak éreztem. Hogy is van ez? Olyan férfit szeretsz, akivel tíz percig sem tudsz együtt üldögélni. Egyetemista koromban volt egy elméletem: a latin-amerikai írók – a modern és posztmodern hagyományhoz bátrabban kapcsolódva, és persze jóval kevesebb ideológiával – megvalósították azt, amiről a népi írók álmodoztak Európában. Lehet, hogy ez az elmélet vitatható, de nekem a latin-amerikai próza segített lazítani a magyar társadalmi regény örökségén. A ma élő magyar írók közül Bodor Ádám a kedvencem, de nagyon sok írótól tanultam, és nem vagyok elkötelezett egyetlen irodalmi hagyomány mellett sem. Az Aranyhímzésben és a Dekameronban pedig ettől a móriczi örökségtől is eltávolodtam.

– Úgy gondolom, nem, mégis az egyik legfrekventáltabb könyvkiadó, a Magvető házi szerzője.

  • Hogy miért a Magvető? Ezt nem tudom megmagyarázni. Kellett egy kiadó, és én ismeretlenül bevittem hozzájuk az Esővárost. Végül is mit veszthettem volna? Nem volt ajánlom se a kicsi, se a nagy könyvkiadókhoz.

– Érdekes, hogy noha egyetlen írószervezetnek sem tagja, mégis besorolják a feminista íróhoz.

  • Mikor az Esőváros 2004-ben megjelent – épp az Írószövetség-vita idején – mindenki azt kérdezgette, hova is tartozom. Ha azt mondtam, feminista vagyok, utána már nem volt több kérdés. De félretéve a tréfát, a feministákban azt szeretem, hogy ők – elvben – nem távolodnak a társadalmi tematikától.

– Mit akar az író? Ez a nevezetes kérdést annak idején a hatvanas évek második felében a pálya szélén állók, az „irodalompolitikailag lepasszoltak” nevében Mándy Iván tette föl. Majd meg is válaszolta. „Írni. A tehetsége törvényei szerint”.

  • Nagyon könnyen “lepasszolhatnám” én is a kérdést. Mondhatnék valami trendi vagy kevésbé trendi választ. Azért írok, mert jólesik: az íráskényszer is egyfajta függőség, ezért nem is tudnám abbahagyni. Azt is mondhatnám, hogy azért írok, mert Közép-Európában a regény tűnik a legadekvátabb történelmi emlékezetnek. De kijelenthetném azt is, azért írok, mert a nyelvben rejlő lehetőségek érdekelnek. Az összes válaszban van valamennyi igazság – de egyik sem igaz teljesen.

    Ám a kérdést én mégsem érzem értelmetlennek. Egy jó regény átjárást biztosíthat a populáris, egyszerűbb gondolkodásformák és a mindenkori elit kulturális hagyományai között. A regény már születése óta kevéssé konvencionális műfaj, a posztmodern pedig elvszerűen is teret enged az ilyen kezdeményezéseknek. Ám mintha a mai magyar irodalom nem élne eléggé az ilyenféle átjárás lehetőségeivel. És nemcsak a popkultúra, a popkultúra beemelése tartogat izgalmas lehetőségeket. Nem tudom, észrevetted-e, hogy az utóbbi tizenöt évben nálunk, Magyarországon minden rettenetesen leegyszerűsödött, fekete-fehér lett. Vagy-vagy. Felszabadítás vagy megszállás. Jók és rosszak. Mohamedánok kontra keresztények. Mintha a bulvármédia – miként az értelmiségi közbeszéd is – egyre kevésbé lenne képes tolerálni árnyalatokat, belső ellentmondásokat. A mások tapasztalait. Ez az elfogult intolerancia a múltat is elborítja. A helyzet paranoiájára jellemző, hogy ma Magyarországon – talán a tatárjárást kivéve – egyetlen történelmi eseménnyel kapcsolatban sincs közmegegyezés.

    Ma Magyarországon nem feltétlenül kell egy regényírónak a történelemmel vesződnie – bár igaz, hogy a közép-európai történelemről éppen a regények őriztek meg egy árnyaltabb képet. Minden olyan regény (legyen az krimi, kísértethistória, szerelmesregény), ami arra késztet, hogy legalább kétszer elolvassuk, arra tanít, hogy igen, a világ szavaknól áll, de nem jelszavakból.

    A dolgokat érdemes többször is megfigyelni.

————————————————————————————-

Lengyel Valéria: HuBook-Interview mit Éva Bánki

 

Éva Bánki (1966) lehrt am Portugiesisch-Lehrstuhl der Eötvös-Loránd-Universität und am Lehrstuhl für Literaturwissenschaften an der Károli-Gáspár-Universität der ungarischer reformierten Kirche in Budapest.

– Was ist Ihr Forschungsinteresse als Mediävistin?

  • Mein Spezialgebiet ist die Troubadourlyrik, innerhalb derer ich mich mit der Gattung Frauenlied beschäftige. Es ist ein besonderes Lied innerhalb dieser weit verbreiteten Dichtung des Mittelalters, in dem der männliche Sänger eine weibliche Perspektive fingiert. Für meine Vorliebe haben unter anderen zahlreiche meiner Studenten Interesse gezeigt, in dem sie z.B. seit Jahren Lieder ins Ungarische übertragen. In der literarischen Internetzeitschrift Palimpszeszt, in der ich seit ihrer Gründung Redaktionsmitglied bin, können ihre Übertragungen problemlos veröffentlicht werden. Außerdem publizierten wir 2004 die Troubadour-Anthologie A tavaszidő édessége (Die Süße der Frühlingszeit) und jetzt kommt eine Sammlung von erotischen Frauenliedern in der Zeitschrift Prae heraus. Meine Studenten sind unermüdlich, ich bin sehr stolz auf sie, und die Entfaltung ihrer Fähigkeiten ist deutlich zu spüren.

– Haben Sie selbst Troubadourlyrik übertragen?

  • Ja. Einige habe ich sogar selbst geschrieben, aus dem Blickwinkel des ersten Troubadours Prinz Wilhelm. Ich bin nämlich der Meinung, dass diese unikale Dichtung nicht bloß rezipiert werden sollte. Die Beschäftigung mit mittelalterlicher Literatur sollte ebenso eine schöpferische Tätigkeit sein, was sich außer der Übersetzung von Liedern auch im Verfassen eigener Gedichte dieser Art manifestieren kann. Aber das ganze Mittelalter mit seinen vielschichtigen Zeitabschnitten reizt und inspiriert mich. Zurzeit arbeite ich z.B. an der Novellensammlung Magyar Dekameron (Ungarisches Dekameron), in dem die Florenzer Jugendliche nach Ungarn fahren und sich beim Anhören von ungarischen Liebesgeschichten vergnügen. Und mein zweiter Roman Aranyhímzés (Goldstickerei) spielt im 11. Jahrhundert in Ungarn, in dem ein Lehrling der venezianischen Vergangenheit des vor Jahrzehnten ermordeten ungarischen Bischofs Gellért nachgeht, um den Lebenslauf des Geistlichen für die Heiligenweihe fertig zu stellen.

– Beide ihrer zwei Romane (Verlag Magvető, 2004; 2005) haben in der ungarischen Öffentlichkeit eine beachtliche Anerkennung gefunden, wobei der zweite vor allem für seine ausgeglichene Handlungsführung und die konzentrierte Schilderung einer Epoche im Gegensatz zu Ihrem ersten Roman gelobt wurde. Sind Sie damit einverstanden?

  • Im Großen und Ganzen ja. Aus meinem ersten Roman esőváros (regenstadt) habe ich sehr viel gelernt, was mir beim Schreiben des zweiten nützlich war. esőváros habe ich damals nachts geschrieben und war vom Text durchaus mitgerissen. Als beginnende, experimentierende, von Erwartungen freie Prosaistin, die früher nur Gedichte verfasst hat, konnte ich der Geschichte einen komischen, grotesken Humor und eine packende, dunkle Transzendenz verschaffen, wozu ich vielleicht nicht mehr fähig sein werde. Aber nun bin ich erfahren und könnte die Ungleichheiten der ausschweifenden Handlung mit Hilfe von meinen heutigen Kenntnissen gerade biegen. Aber das will ich eben nicht. Das Buch soll durch seine Impulsivität und Wildheit seinen Reiz bewahren.

– Auch der Roman esőváros spielt nur teilweise in Ungarn. Inwieweit ist es ein ungarisches Buch?

  • Durch die Schilderung von Episoden zweier Bauernfamilien auf der Großen Schüttinsel, die heute zur Slowakei gehört, wird das 20. Jahrhundert dem Leser vor Augen geführt. Beide Familien sind in schwer nachvollziehbare Liebesgeschichten verwickelt. Aus der Perspektive des literarisch erfolglosen Ich-Erzählers Imre Torma wird seine eigene und die Geschichte der Familien erzählt, währenddessen sich die Handlung auf Nord-Mittel- und Osteuropa erstreckt. Das Buch erfasst also einen größeren Raum Europas als Ungarn, allerdings ist es auf Ungarisch geschrieben, was auch ein Merkmal des Buches ist.

-Der Roman zeigt deutliche Abweichungen von den gewöhnlichen Bauerndarstellungen in der ungarischen Literatur. Was waren Ihre Gründe dafür?

  • Die Bauernschilderung in der ungarischen Literatur ist z.B. von Autoren wie Zsigmond Móricz oder Dezső Szabó geprägt. Ich wollte einerseits von ihrem expressiven, trüben Bild von dem schweigenden, belasteten Bauern wegkommen und eine andere Art von Volkstümlichkeit erfassen, andererseits wollte ich die Geschlechterrollen differenzieren, indem ich meine Frauengestalten sprechen bzw. dichten lasse. Die Hauptfigur ist auch kein typischer Bauer, sondern ein aus dem Bauernmilieu herausfallender, manche weibliche Züge zeigender Autor, der seine Umgebung und die im Alltag erlebten Leiden des 20. Jahrhunderts aus einem breiten intellektuellen Blickwinkel schildert und ironisch kommentiert. Durch diesen Außenseiter mit seinem feinen Spott konnte ich nämlich traumatische geschichtliche Ereignisse, die entweder verschwiegen oder in der Öffentlichkeit lautstark ausgetragen werden, anders erzählen oder in neue Zusammenhänge setzen. Es wäre interessant zu erfahren, ob das Buch sich in dieser Hinsicht vor einem größeren Lesepublikum in Europa behaupten kann. Bald erscheint jedenfalls seine slowakische Übersetzung, was auch ein sehr guter Anfang ist.

————————————————————————————-

 

Szénási Zsófia: Hogyan is emlékezünk saját történetünkre? – Könyv Hét

 

Bánki Éva és a Gellért-legenda

Egyik első, nem magyar származású, ám magyarként számontartott szentünk, Gellért históriája olvasható detektívtörténetként, történelmi, sőt vallásos regényként is Bánki Éva második regényében, az Aranyhímzésben. Van benne krimi, diplomáciai cselszövés, nagy társadalmi „átrendeződések” emléke, eszmefuttatások nyelvről, igazságról − miközben a mű atmoszféráját a szorongás és a hitkeresés határozza meg. A történet szerint egy magyar delegáció érkezik Itáliába, hogy a szentté avatáshoz információkat gyűjtsön Gellért származásáról.

− Mi vonzotta legendákban és miért éppen Gellért legendáját választotta?

  • − Nem a középkori legendákat tartom izgalmasnak, hanem amelyre utalnak az evangéliumokat. Talán azért sem szeretem a legendákat, mert többnyire egy végig nem gondolt lélektani paradoxonra épülnek. Arra, hogy modern elbeszélésekként lehet vizsgálni régi szövegeket, csodálatos tanárnőm, az azóta elhunyt Halász Katalin tanított meg. Õ hívta fel a figyelmünket, hogy Jézus személyiségét épp azért nem érezzük paradoxnak, mert őt a tanítványok meglepődésén, rácsodálkozásain keresztül ismerjük meg. Nem is egy evangélium van, hanem négy különböző Jézus-történet, melyekben így mintha a személyes nézőpont is megszentelődne. A legendák nem ilyen jól felépített szövegek. De azért mégis érdekesek! Az első ismert magyar rendszerváltásról szinte csak annyit tudunk, amennyit ezek a királyi megrendelésre írt, reprezentatív történetek elárulnak. Nem folytattam tudományos kutatást, de mint olvasónak a legendák Gellértje olyannak tűnt, mintha három különféle személyiségből gyúrták volna össze.

− Nyilván segítette, hogy ön középkori irodalmat tanít az egyetemen.

  • − Nagyon keveset tudunk a 11. század mindannapjairól, nehéz is volt ezt valamiféle teljes valóságként bemutatni. És mikor a regényt írtam, még nem jártam Velencében. A történelmi tények sem köthették meg a kezemet: nem tudjuk, hogy ki követte a püspökként Gellértet, így aztán a főhős, Sebe teljesen kitalált alak. Arra gondoltam, majd én is egy paradoxon köré álmodok egy országot. De ki legyen a hős, akinek a szemével látjuk mindezt? Ezzel az ismeretlennel kezdetben is már sok minden összekötött: ugyanazt a nyelvet beszéljük, többé-kevésbé ugyanolyan társadalomban élünk, és van egy közös olvasmányunk, a Biblia is. Úgy formálódott a történet, hogy egy öreg túlélő szemével olvastam el néhány ó- és újszövetségi könyvet. A Biblia az én szememben a szabadság könyve, egyébként is a felszabadítás teológiájával rokonszenvezek. De hát nem egy latin-amerikai forradalmár-papról akartam regényt írni − róla egész biztos, hogy később majd írok − hanem egy közép-európai íróról és politikusról.

− A főhős egyszerre ravasz diplomata, nyomozó, betegségektől, sőt vallási kétségektől gyötört ember, aki az utolsó percig vágyik a megismerésre és a hitbéli bizonyosságra.

  • − Igen, Sebe a predestinációról, a kegyelemről és a kiválasztottságról olvas. Gellért − aki, ha úgy vesszük, az első magyar író − Dániel könyvéhez írt kommentárja ma sem tanulságok nélküli: gondoljunk a kiválasztottság, a hatalommal való összeütközés és kompromisszum problémájára. Dániel nem annyira bátor és felforgató fiú, mint Jézus. Alakja élesen felveti a rejtőzködés, a beilleszkedés, az identitás kérdését, vagyis csupa mifelénk fontos kérdést. A való életben nem mindig rokonszenvezünk a minden rendszert kiszolgáló túlélővel, még akkor sem, hogyha olyan okos, mint Sebe. De közben én annyi mindent kölcsönöztem neki a saját szorongásaimból, hogy a végén már sajnáltam, mikor a kissé paranoid, mindent tudó és látó narrátor búcsút vett tőle Velencében. Jellegzetesen kelet-közép-európai történetet szerettem volna írni, amelyben a gyilkos ugyan lelepleződik, de a mögötte lévő titkok megfejtetlenek.

− Mennyire aktuális ma vallásos regényt írni?

  • − Mennyire aktuális ma regényt írni? A középkorban a megtérés gyakran társadalmi okokkal függött össze, de hát az igazi megtérés talán más dolog. Ez mások megismerésével, és − hiszen Kelet-közép-Európában vagyunk − a történelemmel is összefügg. Noha valószínűleg nincs történelmi igazság − de biztosan még ezt sem állíthatjuk. Ez az érzékeny, és közben makacsul titkolózó figura, Sebe egy ki ismerhető apa-figura, Gellért alakján keresztül kezd el a dolgok „értelmén” töprengeni. És mivel semmilyen földi válasz nincs − de még ezt a nincset sem lehet általánosítani − eljut a megtéréshez.

− A történetet átszövő miszticizmus a vallásos vagy a középkorban játszódó regény követelménye, vagy az írásaiban megjelenő „szellemezés” egyik megnyilvánulása?

  • − Az emberek csodálkoznak, mikor Sebe a gyilkosság helyszínén „kihallgat” egy halottat. De hát az emlékezés nem furcsább még ennél is? Hiszen egyáltalán miért emlékezünk, és mikor emlékezünk, akkor vajon nem a halottakkal beszélgetünk?

− A regényben állandóan visszatér a magyar és latin nyelv, egyáltalán a nyelv kérdése.

  • − Az elbeszélés nyelvválasztás is. A középkor is fogékony volt erre, hiszen kezdetben a műfajok nyelvek szerint oszlottak meg. Sebe, mikor „magyar grammatikát” akar írni (ez az ő nagy vágyálma) akkor a saját krónikási munkásságára készül fel.

− Hasonlították ezt a regényt Umberto Eco műveihez is.

  • − Pedig én soha nem írtam elméleti, filozofikus kérdésekről elbeszéléseket − bár természetesen az is izgalmas lehet. A középkor, mint olyan nem érdekel, talán nem is tudom benne érzékelni, ami a mi korunktól radikálisan különbözik.

− Előző beszélgetésünkkor említette, hogy következő regényével is szembe megy az irodalmi kánonnal. Így történt?

  • − Az Esőváros alighanem az Aranyhímzésnél csapongóbb könyv. Az Aranyhímzés kiegyensúlyozottabb, egyszerűbb regény szerintem, bár talán nem szokványos, hogy egy krimi, egy társadalmi regény és egy vallásos történet van egybekomponálva. Van egy be nem fejezett regényem egy hányatott sorsú, mai kislányról, aki a falujában ír scifi-ket. Régóta foglalkoztatnak a sci-fikben rejlő lehetőségek. De most egy novellafüzéren, a Magyar Dekameronon dolgozom, amelyben a firenzei „villalakók” magyar szerelmeseket idéznek meg, és az ő sorsuk, az ő félig értett vagy félreértett történeteik rajzolnak meg egy országot.