Gyerekszülés?
Az asszonyok sem szívesen beszélnek róla. Csak legyintenek, mintha egy legyet hessentenének el, vagy mindentudón összekacsintanak, mint a katonák, akik mintha másra sem emlékeznének a háborúból, csak a nagy ivászatokra.
A legvéresebb, legkomolyabb dolgokra nem találunk szavakat.
És Hildi, az öreg normann hercegnő  nem volt se legyintgetős, se kacsingatós fajta. Tizenegy magzatot hordott ki, tizenegy csecsemőt táplált a saját tejéből. Ötöt temetett el kisgyerekként, hármat gyilkoltak meg a szeme láttára, és három felnőtt gyereke tűnt el nyomtalanul. Most ötven esztendősen akkora volt, mint egy hatalmas gálya, egy feldíszített hadihajó, amivel diadalmas királyok hozzák-viszik a hadizsákmányt. Csak éppen Hildinek nem volt senkije. A gyerekei már földdel teli szájjal, örök álomba merülve várták a feltámadást – merthogy a feltámadásra vártak, az nem lehetett vitás.
A normann hercegnőt két komor képű keresztény szerzetes kísérte a tanácskozásra.
Hildit ennek ellenére megkülönböztetett tisztelet övezte.
De csak lassan, kínlódva foglalt helyet, és felszisszent, ahogy a párnákon elhelyezkedett – mert akárhány miatyánk sem segíthet a meglazult méhizmokon, amelyek fájdalmas bőrzacskóvá teszik a kiszolgált méhet.
Riolda elszörnyedve számolgatta: vajon hány órát lovagolhatott Hildi, mire a kíséretével megérkezett Ettenburgba?
De bármennyire is hasonlított egy megöregedett, megsebzett, magát kínlódva vonszoló bölényhez, hatalmasan és betegen is szép volt. Hildi elképedve bámulta: a nyaka karcsú és ránctalan, a vonásai szabályosak és tetszetősek, és nagyon hirtelen őszülhetett meg, mert úgy tűnt, a feje körül selymes, fehér szalagokból font glóriát visel a feje körül. Vagy a hirtelenszőkék másként öregszenek? Minden szőke nőben van valami csillogó, valami ünnepi, jutott eszébe Illighaen egyik régi bölcsessége, és most megint elfogta az a kislánykori irigység, mint mikor Hildi fátylát cipelte a normann udvarban. Hildi, aki a metszően kék szemén kívül más ékszert nem viselt, most is átnézett rajta.
És bár mindenki ügyefogyottnak és gyengének tartotta, ő volt a legfontosabb vendég, számtalan uradalom, kastély, hajó és erdő ura. És vajon erényeink miatt szeretnek minket? Erényeink miatt tisztelnek. A férfiak, akiket Hildi szeretett és elárult, holtan és láthatatlanul most is körbevették.
Az angolszászok ráfüggesztették a tekintetüket, de csak a két szerzetes beszélt Hildi helyett: buzgón keverték az angolszász szavakkal a latin végződéseket, az összefogást az üdvösséggel a közelgő világvégével, a múltat a jövő idővel, az ír királyokat a viking fejedelmekkel…
Etelrid, az angolszász király nem bírta tovább.
– Mi a véleménye az összefogásról a mi kegyelmes nővérünknek?  Hogy vélekedik a távolba-látásról? Hogy tetszenek a csodafegyverek?
A felriadt Hildi úgy bámult Etelreidre, mintha megbolondult volna.
Hogy micsoda…? Távolba-látás? Csodafegyverek?
Előredőlt és felsorolta, hány katonát, hány lovat, és mekkora uradalmakat biztosít majd az északi szövetségnek. És hogy a felajánlást megtoldja, tíz évre lemondott húsz szláv rabszolgájáról és három kereskedelmi vitorlásáról. Vaskos ujjain számolt, akár a parasztasszonyok, akik birkákra alkusznak a piacon. Ám a hajók, a rabszolgák, a katonák, a mezők és a patakok valóságosak lettek attól, hogy Hildi felemelte az ujjait.
–  Ennyi – mondta.
Aztán megint a papjai vették át a szót: elosztották a várható évek számát a Jelenések könyvében található összes jövendöléssel, a húsz szláv rabszolgát a babiloni fogságból hazatérő családok számával, és megtoldották még Hildi felajánlását egy muszlim hitre tért tudós, Illighaen hagyatékával. Riolda felszisszent, de Hildinek, a gyermektelen anyahercegnőnek szempillája se rebbent.
– A láthatatlan ellen csak láthatatlan fegyverekkel lehet harcolni – bólogatott Etelreid.
A csendesen pihenő Hildi összébb húzta a köpenyét:
– És végül adok még pár zsidó rabszolgát. Éltek már muzulmán országban, ügyes fiúk, könnyen tanulnak. Egy jó kém megfizethetetlen. Többre mentek velük, mint a böjtökkel, csodafegyverekkel, tudós madarakkal.
A szerzetesek rögtön tiltakozni próbáltak, miközben Riolda eltöprengett: ez a lomha Hildi honnan szerzett vajon kémeket? Melyik épeszű zsidó az, aki háború idején kiteszi a lábát Hispániából?
No de Hildi nem arról volt híres, hogy fecsegni szeret.
Etelreid felé fordulva, nagy kínlódva, tenyerét a hasára szorítva felemelkedett.
Kedves-drága-egyetlen testvérem!
Isten áldja meg szent seregeidet!
Rioldára rá se pillantott.
Ámen-ámen-ámen. Isten-áldjon-meg- minden-tettedben-kedves-testvérem.
Most szemtől szemben álltak az angolszász királlyal, de nem tudták, hogy melyikük hajtson először térdet.
Mint mindig mindenben, most is Hildi volt az erősebb.
Etelreid félszegen meghajolt előtte.
– És bocsásd meg testvérem, hogy nem foglalom el a nekem rendelt várat. Beteg öregasszony vagyok, jobb lesz nekem a saját sátramban.

Ebben a bíborfonállal díszített, szőnyegekkel díszített, hatalmas sátorban látogatta meg aznap délután Riolda. Elámult a rettenetes anyahercegnő vakmerőségén: egy háromlábú széken egyes-egyedül ült a sátor közepén. Vagy még sincs egyedül?
Ki lehet az a fiúcska, aki ott bujkál a sátorponyvák között.
–Hát nem ismersz föl, kegyelmes hercegnő? Riolda vagyok.
Hildi elmosolyodott: – Jól felvitte Isten a dolgodat! Nem te lennél, ha nem az induló sereg körül sertepertélnél, Riolda.
A sátorban nyoma sem volt feszületnek, keresztény képecskéknek, ereklyéknek, de még egy másik – kisebb – széknek sem, ahova a papok letelepedhetnek, hogy Hildi mellett kivonjanak, osszanak, szorozzanak.
– Ezek a keresztények a legjobbak – szólalt meg anélkül, hogy Riolda kérdezte volna. – Ha imádkozol, akkor békén hagynak. Mért hadakoznék én olyanokkal, akik nálam is erősebbek? Akik már otthon vannak a frank udvarban? Az északi széllel sem szokás hadakozni, hiszen mindannyiunknál erősebb.
És bár most nem fújt az északi szél, csendes, őszi délután volt, mind a ketten hallgattak. Az eső úgy motoszkált, úgy dobolt körülöttük, mint a lelkifurdalás.
–Te voltál, aki utoljára látta Vilmos gyermekeit, az én három legkedvesebb magzatomat.
Riolda engedett a büszkeségéből, és lekuporodott melléje.
Kamasz voltam, gondolta. Betöltött a kalandvágy, a saját tizennégy évem, alig emlékszem a gyerekekre.
De mondani nem mondott semmit. Csak hallgattak, vártak valamire.
– Következő évben aztán egy másik szolgát küldtem hozzájuk. Küldtem vele pénzt, ennivalót, csizmát, a szolgát megeskettem, hogy senkinek sem árulja el a rejtekhelyüket. A feleségét és a gyerekét túszul tartottam az udvarban, de a szolga visszajött a kétségbeeséstől őrjöngve. Nemcsak a halászt nem találta meg, akire a gyerekeket bíztam, de még az öblöt, a falut sem. Aztán a fríz hadjárat után én magam kerekedtem fel, katonákkal kutattam át az öblöket, kivallattam a parasztokat, de soha senki nem hallott a faluról, ahol elbújtattam a gyerekeket.
Riolda elképedt.
Most már jól emlékezett a hatalmas körtefára, a farönkből faragott asztalra, ahol a halásszal, a gyerekek gondviselőjével beszélgetett.
– Ha a teremtő isten úgy szeretne minket, ahogy a papjaim mondják – jajdult fel Hildi – a világ nem űzhetne ilyen gonosz tréfát velem.
És ahelyett, hogy a puffadt hasára ejtette volna vissza a felemelt tenyerét, a combját püfölte.
– Ha még élnek, akkor szeretném viszontlátni őket! Ha meghaltak, ott akarok állni a sírjuk mellett. Hogy viseljem el, hogy a gyerekeim névtelenül fel-alá ténfergő halottak lettek?
Lüktettek a kézfején az erek, de sírni most sem tudott.
Rioldának kedve támadt megkérdezni, miért nem menekült el hajón a gyerekekkel, pontosan úgy, ahogy a férje, Vilmos azt megtervezte? Mi szükség volt az árulásra, az intrikákra, a kicserélt, titokban elrejtett gyerekekre?
És eszébe jutott, hányszor de hányszor hallotta a titokzatos eltűnésekről rémüldözni Illighaent és Vilmos herceget. Ez talán valami normann hagyomány lehet? Csillapíthatatlan félelem a személytelenségtől, gyógyíthatatlan rettegés az önfeladás és a névtelenség gyalázatától? Meglehet, ezért irtóznak a germán nagyurak a Prófétától. És meglehet, ezért nem menekült Hildi hajóval Dániába: ott névtelenül kellett volna élnie.
– Nyugodj meg, Hildi, könyörgöm!A gyerekek nem évtizedekben mérik az időt. Akármennyi nap vagy év adatott meg nekik, te világra hoztad őket,megajándékoztad a lélegzeteddel, a bőröd melegével…
De a hercegnő oda se figyelt.
Lázasan hadarva magyarázta, hogy a Bretagne-ban elrejtett gyerekekeit néhány utazó igenis látta: megfogták a kezüket, megtapintották a hajukat. A gyerekek pedig boldogan eldicsekedtek apjukkal, Vilmos herceggel… Csak az a szörnyű, az a felfoghatatlan, hogy ezek a találkozások mindig alkonyatkor estek meg! Amikor ő, Hildi felkeresi ezeket a titokzatos völgyeket és erdőket, semmi nyoma nincs a hercegi gyermekeknek, ennek a három kivételesen szép teremtménnynek. és felfoghatatlan, hogy maguk az utazók sem találnak vissza ugyanazokra az ösvényekre. Mert ez a három gyerek egy másik időben él. Egy másik időben… a maga elmondhatatlan, tökéletes szépségében.
A sátor mélyén megint meglebbent az árnyék.
Egy furcsa sapkát viselő, idegen kisfiú. Talán Hildi mégsem tud egészen egyedül lenni.
– Mondd csak, Hildi, zsidó rabszolgák gondoskodnak rólad?
Kotnyeleskedő, udvariatlan kérdés volt, de Hildi nem fortyant fel.
És ahogy másról kezdett beszélni, csillapodott is a dühös reszketése.
–Talán hallottál a navirokról, mi Normandiában csak keresőknek hívjuk őket. Misztikus utazók, akik nem tudják elviselni, hogy a tizenkét törzsükből tíznek nyoma veszett. Mások látták őket erre-arra-amarra, de zsidó még nem találkozott velük színről színre. Ha pedig egy nép ekkora hűségre képes, akkor én, egy szegény öregasszony mért ne kerestetném saját gyerekeimet?
Riolda soha életében nem hallott a navirokról.
Biztos volt benne, hogy szegény, öreg, gyámoltalan Hildi szélhámosok markába került. No de gyerekek híján mindenki arra fecsérli a pénzét, amire akarja.
– Annak örülök, Hildi, hogy támogatod a szövetségünket.
A hercegnő most először elmosolyodott.
– Ne gondold, hogy bolond vagyok, gyermekem. Én még a mórok ellen sem támogatok beszélő gépeket, szárnyas nemtudommicsodákat. Mintha nem a gyerekszülés lenne a legnagyobb, legfelforgatóbb titok. De te józan és okos ember vagy. Ha te bejárod a földet, és sehol nem találod a gyerekeimet, elmúlnak a kínjaim, megnyugodhat az én méhem, nyugodt szívvel átléphetek az örökös sötétségbe.

A hősöket kövekből faragják, a falakat álmokból.
Ulster falait a tündérek emelték, pontosan egymáshoz illesztett sziklákból. És akinek habarcs sem kell, annak mi szüksége van teherhordó rabszolgákra? Ulster falai a legcsodálatosabb falak voltak Írországban – három nap alatt épültek, és közben egyetlen rabszolga sem pusztult el. Mint a kisfiúk homokvárai, örömmel épült fel, és mégis sziklaszilárd, bevehetetlen vár volt.
És hogy lett ez a fehérfalú város kígyók, árulók, gazemberek, rablók, összeesküvők tanyája? Gundur komoly képpel járkált a falakon: erre volt az Északi kapu, amott a Táncterem, hátrébb a Dicsőség folyosója. No de hol van most észak, hol a dicsőség, és ki táncol manapság Ulsterben? A meggörbült ujjak módjára felfelé nyúló tornyokról az égtájak is megfelejtkeztek.
És nemcsak az égtájak. Kígyók? Árulók? Összeesküvők?
Na, ne vicceljünk…, sóhajtott Gundur. Egy kulcsárt látott előtámolyogni, aki letérdelt és hunyorogva üdvözölte: Isten hozott, Írország megmentője… A láng nem veszik el, ugye?
Mi az hogy, nevetett Gundur. Még szerencse, hogy fiatal és életerős ember, és nem szorul rá arra, hogy ilyen vén részegesekkel egy gyékényen… – Rakj rendet! Szedd össze a szemetet, aztán adj inni a lovaknak!
De volt valami az öregben, ami megdöbbentette. Az a hirtelen villanás a szemében!
– Ne feledd, Gundur! Apád utolsó katonája voltam.
És Gundur nem felejtett. Óvatosan, mindig csak óvatosan – ez lett a jelszava.
Mikor délután magához rendelte az öreg elöljárókat, már vigyázott a nyelvére. Az újjáépítés, igen! De a vár felújítása mégsem ment könnyen. Mintha a kövek megmakacsolták volna magukat, ott hasadoztak, ahol az ember nem várta. Mint a szuvas, rosszindulatú, de beteg gyökereikkel is erősen kapaszkodó fogak, ellenálltak a vésőnek.
Ám Gundur nem adta fel. Napközben az építkezést felügyelte, aztán órákon át hallgatta az öreg családfőket, hogy Halix mennyi- és milyenféle gaztetteket követett el, hogy hány ifjú, hogy hány szűzlány, hány édesanya… belegondolni is förtelem. Gundur nem is gondolt bele, ült a tűz mellett, és csak bólogatott türelmesen. Óvatosan, mindig csak óvatosan. Bólogatott, amikor bólogatni kellett, de nevetni ritkán nevetett, mert az írek a makacsul szenvedő királyokat szerették, akik komoran bámulnak a kupákba, és csak éjfélkor éneklik a refrént együtt a többiekkel: Ó, hiába már… ó, hiába…!

Két év múlva aztán erő költözött a falakba. Az elöljárók már nem mesélgettek kétségbeesett kirándulásokról, ködbe vesző, messzi szigetekről, ahova a zsarnokság és az éhség űzte az ulsterieket. Az ulsterieknek már nem is volt miért kirándulniuk: a magtárak megépültek, az időjárás is kegyes volt, és többé nem csatangoltak fegyvereiket rázó, éhes fiatalok az utakon. Aki meg akart halni, az civilizáltan, egy kis szolid dáridózás után is meghalhatott – az udvarban a Gundur király rendezte várjátékokon. Birkózás parasztfiúknak délelőtt, utána kopjatörés és bajvívás egészen vacsoráig. Életre-halálra. Majd birkasült, méhser, rendrakás, a szokásos – az edényeket elmossák, a halottakat eltemetik.
Gundurnak volt egy különös szokása: összeszorított ajkakkal is tudott olvasni. És közben nem kántált, nem dünnyögött, csak a szemei jártak balról-jobbra, fel-alá követve a kódexek veréblábnyomokhoz hasonló cikornyáit. De talán épp emiatt nem tivornyázott, és nem voltak a fiatalok közt barátai. Gundur soha le nem ült volna egy sörre, hogy hetvenkedjék a testőreinek.
Csak egy éltesebb szakácsnő, és az is csak egyetlenegy… De még ez a nőszemély sem tudott meg  Gundurról semmi érdekeset. Csak jön és megy. Aztán ha végzett, szalad vissza a könyveihez. Az unalomba belefáradt ulsteriek már-már visszasírták a jó Halix királyt, aki minden teleholdkor bömbölve járta a palotáját, ordított a fiával, ordított a nejével, ordított a legutolsó katonával: krzskrrzskrzs… nemaszomadta-anyja… kezedet-lábadat-beledet… És azok a csodálatos rablóhadjáratok! Lehet hogy sokan otthagyták a fogukat, de még az is szebb volt, mint egy színjózan ifjú király előtt sörözgetni a várudvaron.
Igazi háborúra sehol sem volt kilátás: Halix király fiát, ezt a zavart és szomorú legénykét valami megmagyarázhatatlan okból halálra ítélték Normandiában.
Gundur, ha önmagával nem is, az eredményeivel azért elégedett volt. Nem javította-e ki a várfalakat? Nincsenek-e tele a gabonaraktárak? Aki meg akar halni embertársaira karddal támadva, az nem teheti meg szépen, nyugodtan, civilzáltan? Hát miért bűn az, hogy a szabadidejét, amit a régi királyok borongással töltöttek, ő a könyveknek szenteli?

Gundur egy concornai barlangban tanult meg olvasni. A szerzeteseket kikergették Írországból, de a könyvek itt maradtak, mert melyik király tudna minden zugocskát felügyelni? A Concornában lakó nővérek talán valami apátúr rokonai lehettek: a hitüket elvesztették, de a könyveiket nem. A polgárháborútól megmenekült Gundur velük töltött tizenkét évet. Gyertyafényben üldögéltek egy kolostori könyvtár romjain, és hogy Gundur ne csapjon zajt, ne tegyen kárt a könyvekben, megtanították összecsukott szájjal olvasni.
A nővérek szikkadtak és csontosak voltak, mintha régesrégelfelejtettek volna meghalni. És persze borzasztóan műveltek. Hullócsillagot láttak a corki parasztok? Hát aztán! Több száz hullócsillag zúdult Rómára, mikor Julius Caesart megválasztották. Járvány…? Mikor Hérodotosz Perzsiában járt, hallott ő különbeket is. Talán még a halál is megijedt ilyen sokféle példa, távlat, bölcsesség hallatán.
De az évszázadok Gundurnak már mást jelentettek, mint a többi gyereknek. Írország csak egy  pötty volt a térképen néhány városkával, néhány veszekedős törzsfőnökkel – apró csöpp a világraszóló események tengerében. Hiszen az ír sziget még arra sem volt méltó, hogy a rómaiak légiókat küldjenek ide.
Elmaradott volt. Babonás. Semmilyen.
Egy nap, mikor a nővérek lelke Herculaneum romjai fölött repdesett, Gundur különös könyvet ásott elő. A névtelen szerző nem a régmúltból a jelen felé vezette az eseményeket, hanem a távoli jövő felől fejtette vissza a múltat. A távoli jövő felől? Nem lehet, hogy ez a távoli jövő nem a képzelet szüleménye, hanem ő egy ötszáz év múlva megírt krónikát tart a kezében?
Ám hogy kerülhetett ez a könyv Corncornába, az ő életidejébe?
Ne fecsegj, Gundur! Ne bökdöss! Tudod, hogy nincs lehetetlen!
Talán nincs lehetetlen, igen. A mesékben dzsinnek, sárkányok röpdösnek. Ám ezt a világkrónikát a szerző nem szánta mesének. Pontos listát vezetett a római császárokról, a bizánci hadjáratokról. Gundur most a saját évszázadához és a saját Írországához szigetéhez lapozott. „A békétlenkedő ír törzsekkel ellentétben Skóciában…”
Gundur zavartan megrándult. A krónikás egyetlen szót sem ejtett Ulsterről, a tündérek emelte várakról, a kutyafattya Halixról…! De hiszen több százan elestek a háborúban! És a több száz áldozat közt ott volt Gundur édesanyja…! Ám egy halott könyvvel és a távoli jövővel hogy vitatkozhatna? Gundur hátrább lapozott, de még a messzi jövőbe sem fért bele a tündérek országa, az ő hazája, ez a világ peremére szorult szigetecske.

Gundur később megtanult vívni, lovagolni, buzogánnyal harcolni. De a sok olvasás eltompította az érzékeit. Mikor a családok megbizonyosodtak, hogy Halix odaveszett, körbevezették Gundurt a jövendő birodalmán. Tudja-e vajon, mért nevezik a Birkagázlót birkagázlónak? És ezt a viccet, Gundur, hallottad-e? Ne mondjátok…, hogy ez mennyire…! Ha-ha-ha! Az alattvalók már akkor megvetést olvastak ki Gundur szeméből, mikor az még be sem tette a lábát Ulsterbe, a szent városba.
Kéne egy kis szerelem neked. Hisz felnőtt férfi nem lógatja, ha érted, hogy hogy értem… No, nézd! A tündéreknek olyan édes az illata, mint a tavaszi erdőknek. De nekik is csak pont olyan, és pont ugyanolyan meleg… Egy ilyen sudár fiú nem elégedhet meg a cselédekkel. És aztán kell majd egy megfelelő asszony is. Egy királyné szeressen hímezni, legyen hosszú a haja, és a szíve csak egyszer törjön össze, de az is királyné módra, finoman, előkelően
Gundur az anyjára gondolt, az anyja gerincére, ami összetört azon nyomban, mihelyt Halix a gyerekei szeme láttára megerőszakolta. Hát nem inkább gerinces asszonyt kéne találnia? Aki három Halix-csapás után is feláll, leporolja a szoknyáját, és kézen fogva vezeti a gyermekeit tovább. Ennyi békétlenkedő ír törzs között ki törődik a szívekkel? De ennyi olvasás után Gundur nem haragudott már az anyjára sem. Millióan vannak a békétlenkedők, és millióan vannak az összetört szívűek.
Írország csak egy aprócska pötty a világtérképen.
De milyen lehet a naplemente Konstantinápolynál? Igaz, hogy egymás mellett élnek az emberek különféle időkben? Egymás mellett élnek, de nem látják egymást…?
Ám Gundur nem volt hajlandó közelebbről megismerni egyetlen törhetetlen szívű ír hercegnőt sem. Nem volt hajlandó megtekinteni Kunkarlain legszebb hajadonját…, Vigoran bátya szeplős unokahúgát és a többi vihogó ír kamaszlányt.
De most már, Gundur, döntened kell!
És Ulster királya, az életunt Gundur elunta a kísérete nyaggatását, és ősszel tiszteletét tette Aldora, a Hispániából menekült vizigót királyné udvarában. Tizenegy férje volt, tizenegy! Neki nincs szíve, ami összetörjön. Ne menj, Gundur, ő már nem fog már fiúkat szülni neked!  Gundur csak bólogatott: – Ez amolyan udvariassági látogatás, barátaim, nem kell félnetek.

Gundur egy fekete bőrű asszonyt várt, egy fehéren villogó fogú szépséget, olyat, mint akikkel Afrika gazdagságát illusztrálják a világkrónikák. De Aldora nem járt meztelen felsőtesttel, nem hordott aranykarikákat a fülében, és – természetesen – nem volt ébenfekete sem.
Zavart, átlagos termetű, negyvenéves asszony volt, valamennyire motyogott írül, de csak keveset és gyengécskén, mint a friss hadifoglyok. Fehér bőre volt, de az tompábban, sárgásabban csillogott, mint az íreké. Talán a tizenegy férj miatt van ilyen bűnös illata, töprengett Gundur.
Tizenegy! De a tizenegyet persze el kell osztani hárommal, hiszen az írek nevetségesen túloznak mindenben. Az asszony simogatta magát beszélgetés közben, megtapintotta a mellét, megtapintotta a combját, miközben pótolhatatlan veszteségeiről beszélt. Egy hatalmas királyság omlott össze, értsd meg, testvérem! És csodálatos nevek röpködtek a szájából, Cádíz, Salamanca, Toledo, városok, amelyekről Gundur csak könyvekben olvasott.
Gundurba belevillant, hogy a tizenegyes önmagán kívül semmivel sem osztható. De végre valahára megérkezett a történelembe.
Hölgyem, ön már elefánton is lovagolt?
Aldora olyan szemrehányóan pillantott rá, mintha olvasna Gundur gondolataiban. Mintha olvasna… Ha ír vénkisasszonyok egész életüket az olvasásnak szentelik, mért ne tanulhatna meg a vizigótok királynéja olvasni? Talán rokonlelkek ők egy csöppnyi, jelentéktelen szigeten… Az asszony megint végighúzta feszes, lapos hasán a kezét, és tovább lámentált az őt sújtó felfoghatatlan, szörnyű katasztrófáról.
Gundur nem is nagyon figyelt rá. A csontjaiban azt az erőt és frissességet érezte, ami talán Ulster építésekor töltötte el a tündéreket. Nem is negyven, hanem negyvenöt éves, súgta a fülébe a kísérője. Az ilyen asszonyok csak bajt hoznak mindenkire. Ő volt az a szipirtyó, aki az utolsó gót királyt feladta.
Gundur bólintott. Óvatosan, csak óvatosan!
Aldora a száraz, sárgás bőrével tényleg nem hasonlított a tündérekre. No de az illata!
Gundur reménykedett benne, hogy a legnagyobb hidegben a pletykák is lassabban terjednek. Ezért aztán Aldorát télen vette el feleségül apja ragyogóan felújított tánctermében.

Most már minden szépen kifaragott ulsteri kőre Aldora árnyéka borult. Az új királyné vérig sértette az alattvalókat, becsmérlően beszélt az ír szüzekről, az áldott, örökös esőkről… és természetesen Gundur férfiúi vonzerejéről.
Azt állította, hogy az írek csak éhségükben látnak mindenhol tündéreket.
És Cadíz szebb volt. Salamanca büszkébb és magasabb. A hispániai ég elmondhatatlanul fényesebb.
Hogy lehetne boldog most egy ilyen birkahodályban?

Két hónap múlva – könnyű zsákmány reményében – megindultak Ulster felé a békétlenkedő ír törzsek.