Hildi és Vilmos kisebbik fia, Dieter jobban látott félhomályban, mint ragyogó napsütésben.
A lemenő nap ferde sugarai között, mikor is olyan szikrázó lesz a fák zöldje, a dombok aranyos kontúrja, és az arcokból is csak sötét, homályos foltok maradnak, megpillantotta az emberekben a legtitkosabb gondolatokat. Kiben az álnokságot, kiben a félelmet, kiben a mindent megemésztő akaratot és a gyűlöletet.
–Talán bizony betűket látsz a homlokukon? – kérdezgette Dietert a bátyja és a nővére. – Vagy csak azt látod, hogy eltorzulnak a vonásaik? Az hogy lehet, hogy neked idegenek is megmutatják igazi természetüket?
Dieter csak vonogatta a vállát.
Ugyan hogy mutatnák meg magukat az emberek, hiszen talán maguk sem tudják, hogy mit éreznek. Hiszen melyik lovag az, aki úgy társalog a lemenő nap fényében, hogy magában mondogatja: csak a kisfiúkat szeretem, félek a haláltól, gyűlölöm apámat, gyáva vagyok…
– És ugyan mit látsz az én arcomon? – kérdezgette nevetve Gudrida, a nővére,
De Dieter ilyenkor nem válaszolt.
Ha rátört ez a borzongató éleslátás, akkor nem is látta a testvéreit.
Ha a ferde napsugarak között pillantott rájuk, akkor csak egy árnyékot látott, ami könnyedén, sőt szeretettel rejtette el Vilmost, a gyönyörű, magabiztos bátyját és Gudridát, a mindig gyöngyözve nevető nővérét. Vagy nem is árnyék, hanem csak könnyedén felvert porfelhő.
Szívszorító megfigyelések voltak ezek, hiszen Dieter, hármójuk közül a legkisebb, rajtuk kívül nem akart tartozni senkihez. Az utakon lomhán vonuló kereskedők és katonák mind ösztövérek, betegesek voltak. S mintha ez nem lenne elég, furcsa fájdalmak és szomorúságok gyötörték őket.
Ők hárman bezzeg soha nem fáztak, soha nem éheztek! Mintha a fiatalságuk minden földi bajtól megvédte volna őket.
Az idegenek ámulva nézegették őket: először csak dadogtak, aztán megpróbáltak a közelükben maradni, hízelegni, hajbókolni, óvatosan hozzájuk érni: végigsimítani a hajukat vagy a fegyvereiket. Mindig csak búcsúzáskor vallották be, hogy soha, sehol nem láttak még ennyire tökéletes lényeket.
Dietert mulattatta a rajongásuk. A testvéreitől kicsit lemaradva hallgatta, ahogy a férfiak makogva szerelmet vallanak a nővérének, ahogy az asszonyok (és igen, nemcsak a nők, hanem a katonák is!) szerelmi elragadtatással bámulnak Vilmosra, a fiútestvére.
Maradjatok! Ne menjetek el!
Adjatok a hajatokból egyetlen tincset!
Ők hárman csak nevettek a sok csacska ömlengésen – ezeken a férfiakon és asszonyokon, akiknek bár családjuk volt, túléltek több háborút, de úgy bámultak rájuk, mintha elveszett testvérüket látnák a keresztúton.
Dieter viszont nem volt képes a csodálatukat viszonozni.
Ő bennük csak bűnöket, betegségeket, félelmeket látott bennük.
És örült, hogy a két nagyobb testvérének, Vilmosnak és Gudridának  eszük ágában sincs velük maradni – ezekkel a vesztesekkel, ahogy csak egymás közt hívták ezeket a mindent szájtátva bámuló, a társaságukra áhítozó idegeneket.
Akiknek a tisztelete nőttön nőtt, mikor elárulták, hogy kinek a fiai-lányai. Hogy a normann erdőkben apjukat, Vilmos herceget keresik, és amíg meg nem találják, addig is hercegi fiatalokhoz méltó életet akarnak élni.
Hát mi sem természetesebb.
De a vesztesek nem így gondolták ezt. Továbbra is elkerekedett szemekkel bámultak rájuk, sőt hajbókolva felelgettek, de ezután már nem próbáltak hozzájuk érni, és azt sem hagyták, hogy egyedül maradjanak a gyerekeikkel.
No de mit csinálnak ezek az úton kóborló katonák, parasztok, kalmárok, csavargók, mesteremberek, kalandorok, ha tőlük elköszönnek? Dieter ezt is könnyedén kiolvasta az arcukból: átadják magukat a gyűlöletnek, az irigységnek és a fájdalomnak, mert hiszen a szenvedély és a betegség kínjai nem nagyon különböznek. No de mit álmodnak? Hogy viselkednek este a családjuk körében? Mit tesznek, ha a villám belecsap a kunyhójukba? Ha egyedül maradnak a rémálmaikkal?
Milyen az éhség? Milyen is az igazi hideg?
Milyen is a testet-lelket próbára tevő igazi fáradtság?

Ők hárman, testvérek évek óta csak utazgattak fel-alá. Vilmos, a legidősebb, Gudrida, a nővére, és ő, Dieter, mert hiszen valakinek harmadiknak is kell lennie. Ők hárman, testvérek évek óta semmit sem csináltak, csak sétáltak fel-alá és vártak. Ha egy ág megkarcolta a vállukat, nem éreztek fájdalmat. És soha nem kívánkoztak az erdőn kívüli világba.
És azt is csak egy bőbeszédű fazekastól tudták meg, hogy hány és hány jövendölés, ballada, költemény, regény foglalkozik a személyükkel! Hogy mekkora megtiszteltetés akár véletlenül is megpillantani őket! Hogy hány fogadót, költőversenyt, kiskocsmát, vendéglőt, sőt lovagi tornát neveztek el a tiszteletükre! Dieter meghökkent: ez a nyilvánvaló tisztelet azt jelentette, a mindennapi emberek – fura betegségeikkel és szenvedélyeikkel – messzebb vannak tőlük, mint ő sejtette. Hogy ezeknek a veszteseknek van vesztenivalójuk! Mint ennek a fazekaival fel-alá utazgató, szánnivaló mitugrásznak is!
Aki évekig fog a velük való találkozásról mesélgetni!
Évekig?Dieter lepillantott a fáradt sugaraktól árnyékba vont, fáradt és mégis lelkesen mosolygó arcra.
– Neked már csak hónapjaid vannak, drága barátom!

És nekik mennyi idejük van?
A három csodálatos testvérnek, akiknek a bőrét semmi sem sebezheti meg, se a faágak, se az idő múlása? Dieter hajlamos volt azt hinni, hogy ő és a testvérei az erdő titokzatos neszeiből táplálkoznak. Ezért nem fáradnak el soha, ezért nem esnek kétségbe.
Az ő történetük már megíródott, ezért nincs okuk a félelemre.

De voltak a fazekasnál ravaszabb utazók is az erdőben.
A fehérruhás agg, aki a keresztúton megállította őket, azt állította, hogy már hónapok óta a nyomukban van. De nem az erdő neszeiről, nem Gudrida szépségéről, nem a szerelem legyőzhetetlenségéről vagy holmi rejtélyes előjelekről akart velük diskurálni.
Hófehér ruha volt rajta, mintha az ősi szektához, a keresztényekhez tartozna. De még ez a hófehér ruha is koszosnak tűnt a betegesen fehér, kiszáradt bőrével összehasonlítva. Mint a tengeri homok, gondolta Dieter. Alig képes elrejteni az összeaszott csontjait és az akaraterejét.
Az öreg nem hajbókolt előttük, még csak különösebben meghatottnak sem tűnt.
– A nagyon várt gyerekek nehezebben halnak meg, mint a többiek – kezdte. – A szüleik olyan fényes jövőt álmodnak nekik, hogy se élni, se meghalni nem tudnak. Pedig látnotok kéne már apátok csontjait, és végre megérteni, hogy nincs keresnivalótok a földön, át kell mennetek a legsötétebb kapun, vissza kell térnetek az őseitekhez. Mi keresnivalótok van még erre? A kereszténység birtokba veszi a városokat, a falvakat, aztán az erdőket. Nekünk nincs szükségünk kísértetekre!
Gudrida elnevette magát. Mintha valami pajzán adomát hallgatna,  amin hercegkisasszony létére kénytelen felkacagni.
– Hát nem szégyelled magad? Hány éves vagy? És azt nem tudod, hogy visszajönnek a mórok, és nyakon csípnek benneteket?
Dieter vette át a szót: – Még néhány nap, kedves barátom, és férgek rágják szét a testedet.
Annyiszor elmondta ezt már, és annyiszor nézett szembe a félelemtől üvegessé váló szemekkel!  De az öreg csak legyintett:
– Hát mi más volna az élet rendje, Dieter? De magam is lovag voltam fiatalkoromban. Sajnállak benneteket, és szörnyűséges veszteségnek tartanám, ha a szépségetek nyom nélkül elpusztulna.  De hát mért ne lehetnének szobrok a mi templomainkban? Művész faragta, csodás képmások, amik nemcsak a láthatatlannak, hanem a teremtett világ szépségeinek is emléket állítanak. Az apátsági templomunkban ti, Vilmos gyermekei fogjátok majd a keresztúton bandukoló, megfáradt Krisztust kísérni. Halhatatlanok lesztek! Három szépséges pogány fiatal, két ragyogó fiú és egy tündöklő lány, akik angyalok között, mint az Idő gyermekei vonulnak Krisztus és a csőcselék után. Majd meglátjátok, özönleni fognak az emberek a templomainkba!

Hány száz vagy hány ezer zsidó tűnhet el egyszerre?
Bármit is mondanak a bölcsek, a Tóra a hallgatás könyve.
Mi lett azzal a kőtáblával, amire a Teremtő a saját ujjával véste a törvényeket? És mi történt a frigyládával? Hova lett Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftali, Efrájim és Menáse törzse?

Benjamin,  Moises apó fogadott fia igazi rejtvényfejtő volt. A bölcsek mégis megvetették, mert nem lapozgatta áhítattal a szent könyveket. A kalmárok is lenézték, mert nem gyűjtött vagyont, és nemhogy házat, de még sátrat sem épített: a felesége halála után nem gondolt az újranősülésre. És még a kerteket sem gondozta, ahogy az egy jámbor együgyűhöz illik. Pedig Narbonne-ban mostanában csodálatos idők jártak: aki letelepedett itt, a határszélen, az megkapta a rómaiak kertjeit, és élhetett, mint Nábót a boldog időkben Erec Jiszraelben.
Ma új világ van. Mandulafák, cseresznyefák, borospincék, elhagyott olajütők. És hozzá egy kidőlt-bedőlt római fürdő, ahol szép békésen fügét száríthatnak a faragott mozaiklapokon Ábrahám fiai.

Benjamin talált gyerek volt, huszonegy esztendeje egy marsiliai utcasarkon találta Moises bácsi. Szakadt kipát viselt, az ő nyelvén kért kenyeret, hát hogy hagyhatta volna ott az utcasarkon zokogni. Hát te ki vagy, fiacskám, kérdezgette. Elcsatangoltál? Hogy kerülsz ide? Mi történt édesapáddal? De Benjámin csak annyit tudott felelni, hogy éhes, ám se az apja, se a nagyapja nevére nem emlékezett.
De ugyan ki vagy, fiacskám? Benjamin erre négy évesen ugyanúgy nem tudott felelni, mint huszonhárom, huszonnégy vagy huszonöt évesen. Éveken át csak lődörgött a jóindulatú Moises bácsi fiai, unokái, unokaöccsei, katalán földről hozott nevelt fiai között.
Miközben a bácsi jámborsága köpenyként borult az óriási házra, és nemcsak a fiúkra és a szerencsés unokaöccsökre, hanem a lányaira és az unokahúgocskákra. Ebből a hálás és vidáman zsibongó gyerekseregletből kerültek ki a Narbonne-i Nagy Moises öszvérhajcsárai, teherhordói és katonái. Mert a jó Moises bácsi vitte délre a szláv rabszolgákat, és ő juttatta el a frank nagyurakhoz a kalifák legszebb kelméit, legjobb fűszereit.
Hiszen kiben bízzon az ember, ha nem azokban, akiket a sátoros ünnep idején maga hívott az asztalához?
De Benjáminban, a marsiliai kisfiúban soha nem bízott meg. Már az is megfordult a fejében, hogy ez a gyermek – ha nem is démon, amitől Isten őrizz! – talán valami keveréklény, tündéranya vagy ember fia, esetleg görög–zsidó vagy latin–zsidó fajzat. Mert a kis Benjámin négy évesen nem tudta az apját megnevezni, de már gagyogott görögül és latinul. Hát milyen istenfélő fiúcska képes erre, szörnyülködtek Moises feleségei – és ha ennyi mindent tud, hogy-hogy nem emlékszik az anyja nevére? Moises végül arra jutott, hogy Benjamin egy zsidó családnál nevelkedett, szökött rabszolgagyerek.
De ha már így történt, akkor a bölcs ember nem próbálja firtatni azt,, amit a Teremtő jónak látott eltitkolni előle.
Amúgy a fiú – akit ő nevezett el Benjaminnak –, kezdetben nem is okozott csalódást. Erős volt, mozgékony, hűséges, és úgy ragadtak rá a nyelvek, mint kifakadt fügére a darazsak. Mintha a kis Benjamin élete első négy évében egyszer már megtanulta volna az összes nyelvet, és elég lett volna néhány innen-onnan elkapott mondat, hogy kamaszkorában bármelyikre visszaemlékezzen. Eligazodott a baszk nyelvben, a germán, az arab, a latin millió változatában, és csodák csodája, még a Narbonne mellett elszállásolt szláv rabszolgákkal is szót értett.
A bölcs Moises annak köszönhette a hatalmas vagyonát, hogy szekérkaravánjaiba nem szívesen vett fel idegeneket. Benjamin nyelvtudása, ügyessége pedig végképp feleslegessé tette a keresztény vagy pogány vezetőket, a gyülevész, magát tolmácsnak hazudó, a rakományt lopkodó, már az első nagyobb városban lerészegedő népséget. És Benjamin nemcsak megkérdezni tudta, milyen messze van Poitiers, hogy hány nap az út a hágókig, hanem érezte is a városok vagy a hegyek között a távolságot. És nemcsak dicsérni tudta az afrikai árukat a frankoknak, hanem tájékozódott a viszonyaik felől, és hogyha úgy hozta a sor, elkísérte őket vadászni.
De mit szólnak egy zsidó kereskedő unokaöccséhez – bármilyen jelentéktelen, fogadott unokaöccséhez is – aki bal karján vadászsólymot egyensúlyozva egy frank nagyasszonynak udvarol? Ki látott ilyet? Aki nemcsak fűszereket ad el falánk szerzeteseknek, hanem az énekükben is gyönyörködik?
Hallatlan! Nevetséges és felesleges.
De vajon tényleg felesleges-e?

Nem tévednek-e Moises rokonai, a nagy Narbonne-i kereskedőcsaládok, akik a fiaikat csak arabra taníttatják, és északról mint barbár, ködös senkiföldjéről beszélnek? Talán nem is véletlenül, hiszen onnan nyersanyag, prém és rabszolga áramlik, míg délről fűszerek, brokátok, gyönyörűen megmunkált kardok és palástok? A keresztények ráadásul a legostobább munkához, a kertészkedéshez sem értenek. Hasonlítsuk össze Hispánia és Frankföld virágoskertjeit!
No de Benjamin ezekben a szedett-vedett, gyéren lakott, bizonytalan országokban érezte jól magát. Túlságosan jól, vélekedett Moises, ami nem jelenti azt, hogy a hite éppenséggel ne lehetne szilárd, vagy hogy az északi törzsfőktől kapott hírek ne lehetnének fontosak! Hisz egy bölcs kereskedő nemcsak a kalifa embereit ismeri és tiszteli, hanem a germánokat is, akiktől a prémeket és szláv rabszolgákat vásárolja. Az idők mindig könyörtelenül változnak. Hova lettek mára a zsidókat pusztító rómaiak? Mi lett a színházaikkal, a légióikkal, a dölyfös mosolyukkal, a dölyfös vigyorukkal, a híres útjaikkal? Lesújtott rájuk a rettenetes Isten bosszúálló kardja. De ez nem jelenti, hogy a világnak ne lenne szüksége aranyra, borostyánra, szőke nőkre és prémekre, hogy megengedhetné egy kereskedő, hogy a régi római kereskedőutak feledésbe merüljenek.
De hogy a hite éppenséggel…?
A legutóbbi bizánci utukról emberei, a legmegbízhatóbb fiúk és unokaöccsök furcsa kérdésekkel tértek haza. Mi lett azzal a kőtáblával, amire a Teremtő a saját ujjával véste a törvényeket? És mi történt a frigyládával? Hova lett Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftali, Efrájim és Menáse törzse?  Moises nem kételkedett benne, hogy Benjamin volt az, aki az ő nyugodt és tisztelettudó embereit felkavarta.
Benjaminban amúgy is az volt a legrettenetesebb, hogy hiába öltözködött és beszélt zsidóként, nagyon is könnyű volt elképzelni egy másik világ fogadott unokaöccseként, egy frank nagyúr kíséretében tanácsadóként vagy csak egyszerű fegyverhordozóként. De vajon mi járhat éjszakánként Benjamin fejében? Pénz, nők, hatalom, tudás? Hogy egyszer saját pénzváltó boltja legyen? Egy mórok védelmezte apró üzlet, ahol a hozzá hasonló kereskedők dalokat, híreket, aranyat csereberélnek? Vagy ő is csak egy tündérről álmodik, mint a legalávalóbb keresztény mihasznák? Vagy talán nem is a nők között érzi jól magát? Ezért temette el egyetlen könnycsepp nélkül a kis Zippát, akivel ő, Moises megajándékozta a második karavánút után? Talán Benjamint a fiúk érdeklik…? Moises ezen sem csodálkozott volna. De egy megfontolt és becsületes kereskedő hogy bízhatna vagyont érő rakományt egy olyan emberre, akinek nem ismeri a legtitkosabb gondolatait? Vagy meglehet, ezen a gondolatokon nincs is mit megismerni: Benjamin csak egy egyszerű tökfej, akit más nem hoz lázba, csak a drága hátaslovak és a nyargalászás.
Moises apó jámbor ember volt, de most mégis megkérte a tizenöt éves unokáját, Leát, hogy kicsit sündörögjön a fiú körül, hízelegjen neki, mórikálja magát, faggassa ki…,mert talán egyszer őszinte lesz valakihez Benjamin. Ám a legkedvesebb lányunoka, Lea a beszélgetés után napokig nem tudott aludni; étvágytalan, rémálmok gyötrik, panaszkodott az édesanyja.  Moises ettől nem ijedt meg, ő nemcsak jámbor volt, hanem tapasztalt apa-nagypapa: nincs az a derék, ártatlan zsidó lány, akinek megártana, ha szerelmes lesz egy egészen kicsit valamelyik bátyjába vagy unokatestvérébe. Az ártatlan bizsergés csak meghozza a vágyat a férjhez menésre, egy ilyen kis rémüldözés még egyetlen lányt sem akadályozott abban, hogy jó anya legyen.
De attól, amit az ártatlan kis Lea mesélt, a jámbor Moisesnek is rémálmai lettek. Két hónapja Benjamint megkérte egy nagyon baráti gróf egy apró, de azért nagyon baráti szívességre: Bizánc felé vigyen már el az egyik barátja bácsikájának egy apró ereklyét! És mihelyt a csontocskát Benjamin betette a nyeregtáskába, az úton csodák történtek! Benjamin meglátta az úton, a bokrok közt a halottak szellemeit, a meg nem született gyerekek lelkét, az útszéli kunyhók között a jövő égbeszökő palotáit!
Moises felordított: még hogy szellemek, még hogy paloták, még hogy kísértetek! Hát a királyok nem saját kezűleg verték ki Izraelből a halottlátókat, szélhámosokat és más hasonszőrűeket!?
Hogy az ő rakományának a felügyelője…! Hogy az ő fogadott fia…!
Ordítva, a haját tépve, a kisgyerekek játékait és gyümölcskosarakat rugdosva járta körbe a szobákat, míg végre ráakadt Benjaminra a kert mélyén, a hajdani római fürdő árnyékában.
– Te anyátlan-apátlan fattyú, hát hozzád beszélek! Hogy hozhattál ekkora szégyent a házamra? Hát nem tiszteled a Törvényt, te Belzebúb, te anyátlan-apátlan fattyú? Hát nem félsz attól, hogy mint Jezabelnek, neked is kutyák nyalják föl a véred? Megfertőzöd a házam az idegenek ördöngösségeivel?
Benjamin nyugodtan felemelte a fejét. És miután meghallotta, miért dühöng Moises, vidáman ránevetett.
Dehogy, dehogy. Az az édes kis Lea valamit félreértett.
Dehogy akar ő az utak szélén kísérteteket kergetni!
És aztán szép csendesen felsorolta a kiürült római provinciákat. Megnevezte a néptelen, vagy legalább gyéren lakott, de termékeny szállásterületeket. Hiszen mért kéne a zsidóknak keresztül-kasul utazgatni a világban, hízelegni mohamedánnak, kereszténynek, pogánynak, mikor saját országuk is lehetne! Egy saját grófság vagy önálló királyság, ahol zsidó nagyurak védik a határt a saját zsidó katonáikkal…, ahol zsidó pénzt vernek a zsidó királyok képével, ahol nem óvatoskodva, lehajtott fejjel vonulnak szombatonként templomba, ahol a zsidó király egyenrangúként látja vendégül más országok fejedelmeit, ragyogó istállókat, borospincéket tart fenn, és ahol válogatott zsidó költők zengik el tetteit…
– Ó, te Belzebúb! Ó, te szerencsétlen – ordított fel Moises. – Hát hogy lehetnénk mi boldogok Jeruzsálem nélkül? – De gondolatban azért ő is végigvette a kiürült provinciákat. – Honnan találsz annyi zsidót, te, izgága szerencsétlen, akikkel benépesítheted az új grófságodat?
– Ne aggódj, bácsikám! Pár év alatt megtalálom én neked az elveszett tíz törzset! Meglátod, Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftali, Efrájim és Menáse fiai hálásak lesznek, hogy a saját földjükön élhetnek!
Moisest most még jobban dühítette Benjamin nyugodt pökhendisége: – Hát nem tiszteled a Törvényt, te anyátlan-apátlan árva? Te csirkefogó! Te Belzebúb! Hát nem félsz attól, hogy az lesz a sorsod, mint Jezabelnek? Hogy vagy képes megfertőzni a házam az idegenek ördöngösségével? És Benjamin nyugodt tekintete előtt órákon át toporzékolt az érett fügéken taposva.
Aztán eszébe jutott, hogy Mohamed is árva fiú, egy kereskedő szerény megbízottja volt, akit kezdetben kinevettek, és mégis egyesítette az arab törzseket. Milyen gyorsan, milyen elegánsan, milyen vakmerően! A zsidó országról szőtt álom is vakmerő és kockázatos…, és igen, azt is el kell ismerni, hogy nevetséges. De mindezzel együtt mégsem lehetetlen. Van már saját országa a longobárdoknak, a burgundoknak, a beduinoknak, a szászoknak, minden rendű-rangú népnek, ugyan mért is volna képtelenség egy önálló zsidó grófság a muzulmán-keresztény határvidéken?
Nyugodtan megvacsorázott, kényelmesen megfürdött és átöltözött, aztán a háza legbelső, ablaktalan szobájában, ahol egyetlen feleség, unokaöcs, unokahúg se láthat semmit, amit még a Teremtő napvilága sem jár át, komoly képpel, egy szigorú szónoklat után  kétszáz bizánci solidust adott át Benjaminnak.

De később keservesen bánnia  kellett a nagylelkűségét.
Benjamin még azon az éjszaka megszökött, felkutatta és magával vitte a házban található összes térképet, és Moises legjobb lován megszöktette Leát, az ő legkedvesebb unokáját is.
Nem is a ló és nem is a sok aranypénz fájt a legjobban Moisesnek. Még csak nem is a szégyen: hiszen Narbonne-ban a nagy titkolózás ellenére is kitudódott, hogy miféle tervet finanszírozott hebehurgyán és meggondolatlanul. Hanem a bizonyosság, hogy soha többé nem látja élve Leát.
Moises világlátott, tapasztalt öregember volt.
Mindig úgy gondolta, hogy a fantasztákból nem lesznek jó férjek.