Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), a Telihold Velencében (2020, Jelenkor) c. esszékötete Szépíró-díjas lett. Versei Át (2022, Napút) címmel jelentek meg. Térey-ösztöndíjas, jelenleg Budapesten él.
Bejegyzések

Ki ne nézz, be ne nézz!

Hozzászólás most!

Ki ne nézz, be ne nézz!
Eltörted? Elrontottad? Elvesztetted?
Kicsi vagy. De már csak néhány percet kell itt eltöltened. Alagút vagy pince? Mindegy. Nem szólnak hozzád – hogy is szólnának? Egyedül vagy, bűnös vagy, sötétség, bűnbánat, könnyáztatta falak. Bocsánatot kérek persze: most már soha többé, csak még az egyszer; én soha többé, soha, soha, soha, ígérem. De a felnőttek nem bocsátanak meg, és akárhogy igyekszel, jön a következő dolog, amit elrontasz. Elrontasz, eltörsz vagy elvesztesz. Egy tolltartó, egy kesztyű, vagy egy pohár, ami akkor ripityára törik, ha a kezedbe veszed. És csak egyre rosszabb lesz ez az alagút vagy pince. Egyre több órát töltesz benne.
De semmire se megyünk ezzel a gyerekkel!
Menj a helyedre, mert önző vagy! A te helyed, az egyetlen helyed a pince, ahol minden nap mélyebbre süllyedsz. Látod ezt a sok ragyogó, idegesen hunyorgó szemet? Falhoz lapuló, számkivetett állatok, akik nappal ki sem merik nyitni a szemüket. Éjszakai férgek, talán a szüleik száműzték őket. Ők vigyáznak rád, vagy te vigyázol rájuk? Olyan nagy a sötétség, hogy sosem tudod meg.
Ha bocsánatot kérsz, akkor kijöhetsz. Akkor mit bánom én, elronthatod, eltörheted, elvesztheted. De túl sokat eszel, te gyerek! És nemcsak zabálsz, hanem túl sokat kakálsz, túl sokat pisálsz. Egészen másképp, mint a többiek. Valami nincs rendben veled. Még a levegőt is rosszul veszed! Akarod, hogy egy orvos megvizsgáljon? Majd meglátod, hogy mit csinál veled az orvos!? Nem akarod…? Akkor majd mi. Tátsd ki szépen a szád! Pfúúúúj…! Hát nem is csoda. Tedd szépen szét a lábad! Nem fogadsz szót? Hátmiazúristenvan? Nem akarod…? Akkor mész a kórházba! Nekünk nem kell hibás gyerek, aki mindent elront, eltör, elveszt, tönkretesz. A pohár, hát nem láttad? Ahogy a kezébe vette… Mi utáljuk az ilyen nem-tudom-milyen gyerekeket! Mész a pincébe!
Tüzet viszek… De nem engedek, nem megyek.
Aztán mégis engedek. Nagy férfitenyér vizsgál, férfi, férfi, férfi. Ez a másik apa, ez az új, idegen apa talán majd a sötétségtől is megszabadít. Látod, ugye? Nem látom, nem látok semmit, de szót fogadok, mért is ne. Beteg vagy, és én most megszabadítalak. Beteg vagy, kislányom, de én majd kigyógyítalak… A-kurva-életbe! Fájni fog, de nekünk nem kell beteg gyerek, egy ronda, lopós, beteg gyerek, aki mindent eltör, elront, tönkretesz. Tüzet viszek, tüzet, tüzet – és egyszer csak felrobban a sötétség bennem. Felrobban egyszer, kétszer, háromszor. Apa megkönnyebbül, anya nevet. Hát látom, ez kellett neked! De nincs vége: már a harmadik kéz keresi bennem a betegséget. Pfúj, te tényleg undorító vagy! Lopós, törős, önző gyerek! Hát nem csoda, hogy kerül a többi gyerek az iskolában! Pfúj! Mindent tönkreteszel, elvesztesz, elrontasz.
Úgy látszik, semmi sem segít. Egyre rosszabb vagy. Egyre több időt töltesz a pincében. Pedig ők mind jót akarnak.
De nincs szerencsénk, mondják, ezzel a gyerekkel! Nemcsak mindent elront, elveszít, elhagy, tönkretesz, hanem azt akarja, mindig csak azt…. Egy malac, egy rongy, egy átok, mi már nem bírunk vele. Kerüli a többi gyerek, mert mindent elront, elhagy, tönkretesz. Ha csak szólunk hozzá, reszket. Látjuk a szemén, hogy az kell neki, az kell neki éjjel-nappal, megállás nélkül. Ezért-eszi-a-fene! Nem engedhetjük a többi közé, mert nemcsak malac, aki mindent eltör, elveszít, tönkretesz, hanem hazudik is. Képes arról hazudozni, hogy…, ó, szégyen lenne elmondani!
Mész a pincébe! Malac vagy, büdös vagy! Amíg meg nem gyógyulsz, nem ehetsz velünk. Amíg meg nem gyógyulsz, nem ehetsz semmit. A sötétség majd jót tesz neked! De ha ennyit sírsz, hogy fogsz meggyógyulni? A hibáidból kigyógyulni? Ki szeretne egy hisztis gyereket, aki mindent elront, elveszít, tönkretesz? Aki hazudik? Akit mindenki kinevet?
De nem hagyunk magadra, ne félj, meggyógyítunk, ha belefeketedsz is.
Anya jó, apa jó. Addig nem adnak enni, addig vigyáznak rám, amíg meg nem gyógyulok.
Menj innen, ne is lássalak! Menj innen, mert szétverem a pofádat!
Lassan belefeketedem a gyógyulásba.
Tüzet viszek… Talán nem is alagút, hanem egy pince, ami velem süllyed egyre mélyebbre. Lángot viszek, lángot, igen. Ki ne nézz! Be ne nézz! Mindenhol sötét, nedves, száműzött állatok – ők is hibásak, ők is mindent tönkretesznek, elrontanak, ezért maradhatnak velem. Tüzet viszek, és lehunyt szemmel lépkedek, lehunyt szemmel, mindig egyre mélyebbre. Már nem akarok hazamenni. Nem akarom, hogy a többiek lássanak, ahol én járok, ott a sötétség már megtelt ragyogással. Talán majd denevér leszek.
És szót fogadok a szüleimnek, szót fogadok majd mindenkinek. Még pár év, és én vigyázok a megvert, elrontott gyerekekre, akik mindent elhagynak, eltörnek, tönkretesznek. Majd ügyelek, hogy meg ne szökjenek, hogy mindig sötét legyen, ügyelek, hogy ne fecsegjenek a titkainkról feleslegesen.
Ez lesz a birodalmad. Ha majd belefeketedsz.

És aztán az éles fény. Az a kínos figyelem, a szabadulás. Micsoda család! Most már csak pár napot kell kórházban töltened. Utána elviszünk, kihallgatunk, rendbe teszünk. Veled egyetértésben, magától értetődően, természetesen. Nem lesz több sötétség, és nem lesz több pince. Majd együtt, meglátod, egyetértésben, ezután majd magától értetődően. Nem voltál még soha kórházban? Nem voltál még ilyen nagy házban?
Én már mindenhol voltam, felelem.
Kozmáné, Fenyvesné, Törökné. És a hívj csak Katinak!, a lány a család¬segítőből. Most már megnyugodhatsz, mondják: vége-vége-vége. Most majd hozzákezdhetsz, visszatérhetsz, majd mindent megbeszélve, szép egyetértésben. Irtózatos ez a túlerő. És irtózatos ez a hirtelen verőfény.
A fény nem néz vissza rád. Nem úgy, mint a sötétség.
Leoltjuk, persze, ha azt szeretnéd. De mért nem mondod magadról soha, hogy én. Belezavarodunk, hogy úgy beszélsz magadról, mintha én te lennék. Vagy te én. De egyik sem teljesen… néha nem értjük, kiről beszélsz.
Anya, apa. Ők bizony soha nem féltek tőlem. És nekik mindegy volt, hogy hogyan beszélek. Hogy én vagy te. De itt a kórházban kijjebb húzzák az ágyamat, talán hogy el ne ejtsem a poharakat, hogy meg ne fertőz¬zem a többi gyereket. Mert rettenetes ez a sok figyelem. Az ígéret, hogy egyszer majd bosszút állnak értem. Hogy ez többször nem történhet meg. Hogy egyszer én is olyan leszek, mint a többiek. Hogy már nem én, nem te, hanem ő leszek. Ebben a rettenetes alagútban, ami azt hazudja magáról, hogy szabad és verőfényes. És hogy egyetértésben…
De ne féljetek! Én tüzet viszek. És mindig hazafelé megyek.

/Első megjelenés: Látó, 2014./

 

 

 

(Illusztráció: Neighbor of darkness, Toshio Ebine)

Bejegyzések

Az irodalmi népiesség szerepe a Rózsaregény magyar fordításában

Hozzászólás most!

                       

                        Liget lakója, kis madár,
                        kit elfogtak, s kalitka zár,
                        bár táplálják bőségesen,
                        gondozzák is figyelmesen,
                        s bár énekel, míg élte tart,
                        megtévesztő, bohóka dalt,
                        zöld fák közé vágyakozik,
                        hol kedvét lelte mindig is,
                        s ugrándozna az ágakon,
                        élne akár hitvány magon.
                        Csak azt kutatja, keresi,
                        szabadságát miként nyeri:
                        táplálékára rátipor,
                        kis szíve lázasan dobol,
                        fel és alá fut szüntelen,
                        szorong, hol itt, hol ott terem,
                        hogy hátha rést lel, ablakot,
                        s eléri tán a csalitot[1].   (14047-14064)

 

 A Rózsaregény egyik leghíresebb allegorikus alakja, az Anyó így ecseteli a monogámiára „kárhoztatott” nők keserveit. De miért is beszél az Anyó, a női emancipációnak ez a korai élharcosa egy ennyire népies, ennyire archaizáló nyelven? Hiszen az Anyó szabadszájúbb és populárisabb ugyan, de semmivel sem „vidékiesebb”, mint a Rózsaregény többi allegorikus alakja. Vajon miért szükségszerű, vagy épp elkerülhetetlen, hogy populáris hangütést a Rózsaregény magyar fordítója népies beszédmóddal adjon vissza? Mert hiszen ma már szinte senki sem beszél tájszólásban – legfőképp nem a minden hájjal megkent, a férfi-nő kapcsolat minden csínját-bínját jól ismerő kerítőnők.
            A Rózseregényben a városi-vidéki szembeállításnak semmi értelme sincs. Az Anyó, mint már említettük, semmivel sem „provinciálisabb”, mint Szívesen Lát, Ellenkezés, Szerelemisten, a regény más allegorikus szereplői, ámde ő mégis egy finoman archaizáló népies nyelvet beszél. De miért nem szlenget[2]? A nagyvárosi szlengnek Rejtő Jenő már kialakította egy nagyon szellemes változatát, ráadásul ez a nyelv – mint azt Fülig Jimmy San Antonio hercegének küldözgetett „hercegi” tudósításai bizonyítják – könnyedén szembeállítható a választékos, udvari, arisztokratikus nyelvvel. Ez a nagyvárosias underground-nyelvezet aztán – épp Rejtőn keresztül – nagyon hamar utat talál a magyar szépirodalomba. A negyvenes évek második felében, Hamvas Béla Karneváljának III. kötetében már kimutatható a Rejtő-nyelv hatása. Akkor hát mi lehet a magyarázata, hogy a műfordítás-irodalomban a populáris, az alsóbb osztályba tartozó szereplőket, így a Rózsaregény Anyóját is még népiesen beszéltetik?
            Az okok – én úgy vélem –, a magyar társadalomfejlődésben keresendők. A nagyvárosias szlenget nem érzi, nem érezheti a magyar befogadó archaikusnak. Ezért is lehet, hogy a fordításirodalomban a régi idők rosszfiúi-rosszlányai mind Balga vagy Rózsa Sándor kicsit parasztosra színezett nyelvét beszélik. Ami régi és populáris, az többnyire még mindig parasztos, noha a lírafordítók mintha már végérvényesen szakítottak volna ezzel a hagyománnyal[3]. Az Udvariatlan szerelem fordítói nem fordultak inspirációért a népiességhez, ahogy nem fordulnak az antik líra modern tolmácsolói sem. És talán azt is megkockáztathatjuk, hogy maga Villon azért tűnhet a magyar olvasóknak annyira modernnek és eredetinek, mert a nyugatos vagy Nyugat utáni fordítók nem a népiesség segítségével akarták Villon vagányságát (vágánsságát) érzékeltetni.
            Ámbár a lovagregények, trubadúrköltemények fordításai mind-mind (akár a fordító szándékától is függetlenül is!) a nyugat-európai középkor–reneszánsz és a kortárs magyar irodalom metszéspontján jönnek létre, azért a lírai és az elbeszélő művek fordításával és befogadásával kapcsolatos sztereotípiák nagyon is különböznek. François Villon és Jean de Meun ugyan tényleg majdhogynem kortársak, de míg a magyar olvasó Villonról el akarja hinni, hogy kortárs költő, addig egy epikus mű fordítójától azt várja el, hogy valamiképp érzékelhetővé tegye a XV. és XXI. század közötti időbeli távolságot. Talán ez a magyarázata annak, hogy a lovagregény-átültetések miért archaizálóbbak, mint a trubadúr-fordítások[4].
            Az epikus fordítások nyelvezete nemcsak a műnembeli különbség és a befogadás eltérő körülményei miatt is konzervatívabb a lírai költeményekénél vagy a drámákénál akár. A magyar verses epikának van egy máig felül nem múlt eszményképe: Arany János. Néhány fordítót, Tandorit, Nádasdyt, Márton Lászlót kivéve a legtöbben tudatosan igyekszik visszakanyarodni Aranyhoz és a XIX. századi epikához, mert szándékában áll érzékeltetni az eredeti mű „ódonságát”. Ámde itt jegyezzük meg: Arany egynémely epikus műve már a XIX. században is archaizálónak számított, hiszen Arany sok esetben elmúlt korok „elveszett emlékezetét” akarta rekonstruálni.
Ha a népiesség nem is, a finom, olykor csak lehelletszerű archaizálás Rajnavölgyi Géza fordítói nyelvét is jellemzi. És ez már a magyar Rózsaregény szókincsében is megmutatkozik: kebel, csalit, hívság, ármányos, meggárgyult, grádics, istenúccse, hajlok, hív, aludván (a sok ván-, -vén igemód), mind-mind olyan kifejezések, amelyek viccesek vagy éppen ironikusak lennének egy kortárs magyar költeményben.  Rajnavölgyi Géza, a fordító a „régi” Rózsaregényt akarja újraalkotni – ahogy azt a kortárs magyar olvasók többsége el is várja egy régi epikus mű fordítójától.
            Márpedig ha az epikus művek fordítójának a régiség, az időbeli távolság varázsát is érzékeltetni kell, akkor nem inspirálódhat a nagyvárosi szlengből, hiszen ennek a nyelvváltozatnak nincs évszázados aurája. A szleng elutasítása mögött tehát semmiképpen sem vaskalaposság vagy előítéletesség húzódik meg, hanem józan belátás. Ezért a populáris stílus – ha kellőképp régi szövegekről van szó –, nemcsak populáris, hanem parasztos is egyszermind. A Rabelais-fordítások esetében sem lenne szükségszerű, hogy a fordító „ízes” kifejezéseket használjon (Faludy Gyögy ezt igyekszik is elkerülni), de a népiesség ott kísért a legújabb Pantagruel-fordításban is[5].  Gulyás Adrienn Pantagrueljében még a hetedhét országot megjárt, kozmopolita spiritus rector, Panurge is úgy beszél, mint egy vaskosan vidékies garabonciás diák.  És ez a „parasztos underground” ebben az esetben is jól ellenpontozza az udvari kifinomultságot és a humanista tudományosságot.
            Mindez igaz a Rózsaregény tapasztalt kurtizánjára is. A jambikus lejtésű, néhol ütemhangsúlyos színezetű párrímek a magyar költészetben amúgy is már-már kötelezően megidézik a népiességet. Már az Anyó nevének köznévi alakja is familiáris vidékiességet sugall. Ezt a nevet a hajdani udvarlóitól kapta, akikre most így panaszkodik: „szökellve járnak s rangosan, / fitymálnak engem hangosan, / s ki leginkább hódolt nekem, / attól lett vén nyanyó a nevem.” (12957-12960) Rabelais Panurge-ével szemben – talán a gyakran alkalmazott dajkanyelvi fordulatoknak köszönhetően is – van valami derűs kedélyesség a férfiak önzéséről, álnokságáról és saját hajdani szépségéről „csácsogó” Anyóban. Az Anyó monológjaiban a férfiak többnyire „legények”, „csirkefogók” („igazszívű vagy rossz pecér” 13754), ő senkivel sem tartja a távolságot, még Szívesen Látot is orcátlanul bizalmaskodva  szólítja meg.
            Ennek a kedélyességnek, már-már „tapogatós” szemérmetlenségnek, parlagiságnak lehet eufémisztikus hatása is. Ha az Anyó nem beszélne ennyire „ízesen”, akkor nem hiszem, hogy az átkozódásai vagy a fenyegetései akárcsak feleennyire is kedélyesek lennének: „Az ésszel, mit Isten adott (minden szavam jól hallhatod!) / tudod, mit is teszek velük? / Megkopasztom majd mindenük, / vagyonukból kiforgatom, / s kukacok élnek húsukon, / pőrén hálnak ganaj között. / Így járnak mindenekfölött…” (13013-13020). A népies ízeket idéző finom archaizálás (pőre, megkopaszt, ganaj stb.) öregasszonyos dohogássá szelídíti az Anyó szívbemarkoló gonoszságát – és nem mellesleg tompítja feminizmusának az élét is.  (Ez természetesen nincs ellentétben a Rózsaregény egész koncepciójával.)
            De Anyót a fordító nevezhetné Dadának vagy Dadusnak is, hiszen a beszédeiben olyan sok dajkanyelvi fordulatot használ. Érdekes, hogy a magyar erotikus nyelvnek eleve létezik egy „gügyögős” rétege, a mi szexualitásra, nemi szervekre vonatkozó kifejezéseink vagy tudományosak vagy infantilasak vagy durván trágárak. Az Anyó miközben dajka módra hízeleg Szívesen Látnak is (pl. „Édes húsom, szép gyermekem” és más ehhez hasonló fordulatok), mitológiai példázatait pedig rendbe gügyörészve próbálja „emberközelivé” tenni: „…jó Aeneas kormányosa, / irányt ki nem vétett soha, / de álom jött rá, elcsucsult, / s kormánya mellől vízbe hullt.” (13575-13577) Amiről az Anyó beszél, amit az Anyó a nyelvére vesz, az veszít a magasztosságából. Ő nemcsak Szívesen Látot „hálózza be”, teszi szánalmassá és kiskorúvá, hanem  az európai műveltséget is.
            A szerelemmel való kufárkodás, azaz az udvari szerelem racionalizálásának fontosságát hirdető Anyó nemcsak az udvariság ellenében beszél, nemcsak az arisztokratikus-udvari regisztert, az udvari szerelem nyelvét távolítja el a befogadótól, hanem ugyanígy az egyetemi, skolasztikus, korahumanista műveltséget is. Az Anyó tudománynak tekinti a szerelmi kufárkodást: „Addig kutattam szorgosan, / míg feltárult nekem e tan, / s katedráról taníthatom.” (12921-12924). „Tudományos” curriculum vitae-jét pedig így foglalja össze: „Szépséges ifjan s ostobán / nem volt szerelmi iskolám, / nem tudtam a teóriát, / de annál inkább praxisát.  / Okossá tett gyakorlatom, mit folytattam mindenkoron.” (12906-12911). Mint a Sorbonne professzorai, ő sem rest a beszédét klasszikus utalásokkal fűszerezni, állításait aktuális tekintélyekkel alátámasztani: „…tudhatod, öntelt kurafi – így mondta ezt Ptolemaiosz, / a tudományban járatos.” (13742-13744), vagy „Homérosz vagy Ovidius, / ha pénztelen, kordéra jut.” (13725-13726).
            De az Anyó nemcsak a tudományos nyelvet és beszédhelyzetet parodizálja, hanem az egyházi prédikációkét is. Tanítását ő maga nevezi intelemnek, prédikációnak, és Szívesen Látot is arra kéri, hogy a jövőben majd amolyan vándorprédikátorként terjessze a nép körében a tudását: „Kedves fiam, ha tart időd / – hisz látom jól, miként kötöd / szívedre buzgón s lelkesen / mindazt, mit mond ez intelem, / s ha egyszer innét távozol, / helyemre állsz majd bármikor, / s papolsz te is, akárcsak én –, / tanítsál városok terén / s tanácsos úr bár megfenyít, / kocsmákban, ágyasházban is, / dús kert ölén, s erdőn-mezőn / csatázva épp vagy széptevőn, / tanítsd a zsenge ifjakat, / apródokat, lovászokat, a kuktát és a kis kanászt, ha nem találnál senki mást, csak hirdesd folyvást doktrinám, / hisz megjegyezted azt talán.” (13605-13621.)
            Ez a fordító, Rajnavölgyi Géza által megteremtett magyar vágáns nyelv, azért lehet nekünk, magyar olvasóknak olyan meghitt és ismerős, mert létezik egy olyan „latinos” magyar deáknyelv is, amire dr. Anyó állandóan visszautal. És ez a nyelv – úgy tűnik – olyan régies rétege a magyar nyelvnek, hogy teljes természetességgel simulnak össze benne vidékiességek és archaizmusok. Mert az Anyó parodizálja ugyan a korahumanista nyelvet és a korabeli egyetemi műveltséget, de nem „forgatja ki”, nem illeti megsemmisítő kritikával. Talán összhangban a Rózsaregény az ellentéteket is egységben látó, már-már enciklopédikus koncepciójával. De mennyire más a stílusok – a magyar fordításban[6] is – tükröződő szembeállítása a Celestinában! Celestina, a Rózsaregény Anyójának ez a kései, katalán leszármazottja jóval kevésbé provinciális, (és jóval kevesebbet kedélyeskedik), épp ezért az iróniája is könyörtelenebb, megsemmisítőbb[7]. A népességnek van tehát egy kiegyensúlyozó, patriarchális alá-fölé-rendelődést implikáló hatása.
            Pedig az Anyó is az ösztönök mindenhatóságát, a szerelem „állati” természetét hirdeti, de az ő bőbeszédű és kéretlen példálózásai, az állatvilágból vett terjengős „exemplumai”, aprólékosan kifejtett és néha végtelenül végtelenül tudálékosnak tűnő „tantételei” jóval erőtlenebbek és veszélytelenebbek, mint Celestina szellemes, de egyben végtelenül agresszív, az ellenfeleit már-már letaglózni akaró sziporkái. A Celestinával való párbeszédnek mindig Celestina írja meg a szabályait.
            Ámde álljon itt egy példa az Anyó tanításaiból: „Vagy felnevelsz egy méncsikót, / ki kancát nem is láthatott, / míg csődör nem lett, szép dali, / s tud nyerget, kengyelt hordani. / Ha egy kanca elékerül / nyerít, hogy megreped a fül, s látod, feléje mint rohan, / fékeznéd bár akárhogyan. / Hóka nemcsak hókát keres, / jó neki az almásderes, / a szürke és a fekete / s nem tartja vissza zabla se. / Eddig nem járt utána bár, / elég, ha kantár nélkül áll, / s meg tudja hágni frissiben / – rohanna mindhez, nem pihen. /  S ha hóka kancán nincs kötél, / a hóka ménhez futva ér, / kormost keres vagy egy kesét, / hogy csillapítsa vad hevét. / S az első, melyre rátalál, / rögvest a férje lesz, habár / nem járt utána ő se még / nem hord az kantárt, s ez elég.” (14159-14183.)
            Az Anyó vagy túl hosszú ideig tanult a szerelem „egyetemén”, és ott (a kor szellemének megfelelően) túlságosan is eltanulta az allegorizálás „művészetét”, vagy nem is akarja igazából megcáfolni, csak egy kicsit „megtaposni”, kiforgatni, ellensúlyozni, vagy épp a fonákjáról megvizsgálni az arisztokratikus kultúra tantételeit. Az Anyó nem eléggé gyűlölködik. Tulajdonképpen mindvégig belül marad az általa kritizált kultúrán, mintha akarata ellenére is tisztelné annak a szabályait. A magyar fordításban mindezt az Anyó vidékiessége is hangsúlyozza.
            Mert hiszen népiesség a magyar stílusok hiearchiájában régóta (de legalábbis a Csongor és Tünde óta egészen bizonyosan) a kiegészítő szólam szerepét tölti be. Mert hiszen Balga, a férfihős népies ellenpontja nem maga alá gyűrni vagy megsemmisíteni akarja Csongort, hanem kiegészíteni. Épp ezért az esetleges hajbakapásuk sem eredményezhet tragikus, hanem csak komikus feszültséget. Azáltal, hogy a magyar Rózsaregényben a fordító az Anyót a többi allegorikus alaknál rusztikusabb nyelven beszélteti, egyszersmind a „helyére is teszi”, a véleményét és egyben minden megszólalását  komikussá színezi. Az Anyó végtére is csak a Rózsaregény egyik mellékszólama, és ezt a magyar fordító a népiesség bevonásával érzékelteti.
Rajnavölgyi Géza kiváló stílusérzékét dícséri, hogy a körmönfont Anyó mégis belesimul a vértelenebb, kifinomultabb, az arisztokratikus gondolkodásmódot és nyelvi regisztert képviselő allegorikus alakok, Őrszellem, Értelem, Édes Tekintet, Édes Gondolat, Szívesen Lát, Szerelem és társaik közé. Az Anyóval való párbeszéd mégis a magyar Rózsaregény legsikerültebb fejezetei közé tartozik, és ez a sok-sok nyelvi játék már-már egyfajta nyelvi univerzalizmust, archaikus és mai, arisztokratikus és populáris, komoly-tudálékos és gyermeki, választékos és trágár stílusok vidám egymás mellett élését érzékelteti ― anélkül persze, hogy ez a nyelvi kavalkád, a  sokszoros egymásba tükröztetés és ellenpontozás, a magyar fordításba beleszőtt irodalmi népiesség felforgatná az eredeti mű értékstruktúráit. Úgy is mondhatjuk, hogy a Rózsaregény univerzalizmusa nem radikálisan mellérendelő, és ezt érzékelteti a magyar fordítás is.
            A magyar Rózsaregény – a legtöbb középkori és reneszánsz fordításhoz hasonlóan – lényegében filológiai igényű rekonstrukció, amely XIX. századi, lényegében Arany János-i nyelvi megoldásokkal szeretné a régmúlthoz való viszonyát láthatóvá tenni. Ebben az irodalmi népiesség – az Arany János-i hagyományoknak megfelelően – a tudományos és az udvari nyelv ellenpontjának szerepét tölti be. Mert hiszen egy jó fordítás többféle múltat képes egymásba tükröztetni – a magyar irodalomét és a francia irodalomét is.                                                                                                    

 

[1] Guillaume de Lorris – Jean de Meun: Rózsaregény. Ford.: Rajnavölgyi Géza, (Szabics Imre előszavával), Bp., Eötvös József Könyvkiadó, 2008.

 

[2] A kortárs magyar szépprózában csak  nagyon speciális szociokulturális esetekben indokolt a városias argó és a tájszólás keverése, pl. a Kemény vajban, ahol Bódis Kriszta falusi gyökerű, de nagyvárosban élő roma lánykereskedőket és prostituáltakat beszéltet.

[3] Azért ennek elfogadtatása a lírai művek esetében sem volt egyszerű. A XX. század derekán az antik költészet tolmácsolása során lángoltak fel az indulatok. Horatius és Catullus városias költők, és mégis nehéz volt elfogadtatni, hogy a fordító nagyvárosi szlenget és nem népies kifejezéseket alkalmaz. A Horatius-fordítások körüli elvi álláspontokat Kőrizs Imre doktori értekezéséből ismerhetjük (HORATIUS VINI SOMNIQUE BENIGNUS. Debreceni Egyetem. Bölcsészettudományi Kar. 2008. http://ganymedes.lib.unideb.hu:8080/dea/bitstream /2437/78253/6/disszertacio.pdf), a Catullus-fordítások körüli vitákat,  mint pl. a Csengery-Devecseri-vitát pedig Polgár Anikó dolgozta föl a monográfiájában. (Catullus noster. Catullus-olvasatok a 20. századi magyar költészetben. Pozsony. Kalligram. 2003.)

 

[4] Jellemző, hogy a  lírafordításoknak vannak a trubadúrokat a kortárs magyar lira felől is “olvasni tudó”, megközelítő kritikusai is a magyar irodalomban. Szigeti Csaba már el is helyezte a trubadúrfordításokat a kortárs magyar irodalom térképén. (Ld.: Szigeti Csaba: A hímfarkas bőre. A radikális archaizmus a mai magyar költészetben.  Pécs, Jelenkor. 1993.)

[5] A Magyar Rabelais-fordításokról: “Utópia nyelve ez, vagy ha nem, hát nagyon úgy hangzik” (François Rabelais: Pantagruel) – In: Holmi. 2011. I. 118-121.

 

[6] Fernando de Royas: Celestina. Calisto és Melibea tragikomédiája. Károlyi Sándor fordítását átdolgozta, kiegészítette és a verseket fordította Szőnyi Ferenc. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1979.

[7] Doroty Severin: Humour in La Celestina – In: Romance Philology XXXII. (1978.) 274-291.

Bejegyzések

MAJD KÁRPÓTOL A KÉPZELET

Hozzászólás most!

De már nem volt visszaút. Teltek-múltak a napok, és ez a sok-sok lágy csípő, ez a versekből megismert szerelmi udvar Illighaent is foglyul ejtette.

Engem nők védelmeznek, mindig a nők: lágy
ruhaujjak, puha-fehér mellek, térdhajlatok, combok.
De lehet-e a szelet felitatni? Vagy vörösbort önteni
egy harisnyába? A tengert akarni – csak úgy, rosszaságból? 

Az ember nevetne, mikor nem lenne szabad.
Inkább nyomozni kéne, nem léha versikékbe, száműzött, halott királynők karjába menekülni. Hiszen hamarosan rövidebbek lesznek a nappalok, könyörtelenebbek a szelek. És ki tudja, ezek a szigetlakók mivel fűtenek?

Az Aldobaranhoz: hirdette a következő vers.

Novemberben kiszáll ő is a hintójából:
őszvégi csillag, szerény és mégis szemkápráztató.
Megáll az égboltozat legszélén, figyeli a sürgést-forgást,
a szenvedélyes jövés-menést. De mást mond a szív,
és mást mond a reggel. Még vár egy kicsit,
aztán visszafordul a jéghideg, az időtlen semmibe. 
Én a földön vagyok, ő túl korán érkezett. 

Vajon kik olvassák ezeket a verseket?

Ahol ő él, a vizek feketék és könyörtelenek.
A jóságos, csacska nőket már elejtette az éjszaka.
De ő itt van, ő velem van, nyugtalan ujjai
engem cirógatnak.  Megitat, hogy szomjas legyek.
Meggyógyít, hogy megsebezzen. 
Meg kell halnom, hogy fiának nevezzen. 

Illighaen már nem is a versektől ijedt meg, hanem attól, hogy szép lassan kilobbant a fáklyája – talán szégyenében. Gyorsan kitántorgott a folyosóra, hogy valami alvóhelyet keressen.A sok kiállhatatlan szokás közül az volt a legutálatosabb, hogy a szigetlakók ott tértek nyugovóra, ahol az álom utolérte őket. Talán a szorgoktól tanulták, töprengett Illighaen, vagy a köd már elevenen elrohasztotta őket. Elvackolják magukat a palota konyhájában vagy a romos folyosókon, és nyugtalan álomba merültek.
Pedig férjnek a feleség mellett volna a helye. Az úrnak és úrnőnek az ágyon, a kisgyereknek a bölcsőben, a cselédnek a sarokban.? Illighaen kikerült egy hortyogó cselédlányt, egy tátott szájjal alvó öreget, aztán a nagyterem felé lopakodott. Tanult krónikás volt, de nem mert nyugovóra térni ennyi romlott kézirat között.
No, de ezen a szigeten nehéz volt betartani bármilyen fogadalmat. Talán az éhezés miatt, vélekedett Illighaen. Hisz reggel csak szárított halat esznek, ebédre valami gyanús levest, aztán vacsorára egy kis sajtot frissen szedett madárbeggyel. És közben hallgatják Bandemag ömlengéseit: mert hiszen a vér nem válik vízzé, mi minnyájan vendégszeretők vagyunk… Illihaen már megpróbált tőle érdeklődni a szigetlakókat sújtó betegségekről, Halix király hajdani hadjáratáról, a szigetlakók hős ellenállásáról, de akárha egy bódult vízilovat faggatott volna. A felséges király nem ér rá beszélgetni, a felséges király most a kislányával kergetőzik… A felséges király émelyeg, csak holnap fog a rendelkezésére állni… No, de ha a szigetlakók csak birkatejet és poshadt ízű vizet isznak, akkor miért tűnnek mindig bódultnak?
Talán az öröm miatt. Hetente két-három alkalommal felszáll a köd, megtelnek kékes-lilás fényekkel a tócsák, és a szigetlakók ujjongva vonulnak a sziklákra. A szél rózsaszín fergeteget sodort feléjük, és a tenger…, no, igen, Illighaen sem látta soha a tengert ennyire fiatalnak, mint ezekben az órákban. Mintha egy ragyogó asszony lépne ki a habokból az alattvalói közé.Aznap  – hogy jóllakjon a nevetéssel, legalább nevetéssel –Illighaen is megint ott ténfergett közöttük.

– Ha figyelsz, testvér, mesélek valamit!
Illighaen kelletlenül hátra fordult, mire megpillantott egy inas, csapzott fiatal férfit.
Fargein volt az, Halix király fogságba esett hajdani katonája.
– Gyere hátra azonnal! Mindent elmondok!
Mindent! Illighaen kelletlenül utána indult. Már sokszor megpróbálta ezt az inas kis katonát szóra bírni, de nem boldogult vele. Nemmm tudom… Nemmmm láttam… Nnnnem emlékszem…
– Gyere hátrébb! Még meglátnak minket!
A kunyhók közt már nyoma sem volt a tündöklő rózsaszín permetnek. Ahogy nyoma sem volt ajtóknak vagy kerítéseknek. Ezen a nyomorult szigeten bárki beköltözhet a másik életébe. Talán bele is költöznek, gondolta Illighaen.
–Ha segítesz megszökni a lányommal, akkor minden titkukat elmesélem.
Illighaen nagyot nézett. A palota előtti téren gyakran látta a felcicomázott, három-négy év körüli kislányt, Bandemag király szemefényét.
– Rioldának hívják, ugye, a hercegnőt?
– Riolda az én lányom! – hadarta Fargein. – A születése napján elrabolták tőlem.
Elrabolták? No hiszen! Kinek kell még több éhes száj ezen a nyomorúságos szigeten?
A szikláknak csapódó permet most mintha megint alakot öltött volna: női alakot, egy hatalmas, rózsaszín asszonyét.
– Neked is segítened kell!
– Ugyan miben? – Illighaennek kényszerítenie kell magát, hogy a partról idehangzó üdvrivalgás közben a katonára figyeljen.
– Hogy irányíthatnám a tutajt egy gyerekkel a kezemben? És a pénz! A megélhetés! A szárazföldön nemcsak álmokból élnek az emberek. Egy nagyúr kíséretéhez akarok tartozni Normandiában, hogy fölnevelhessem a gyerekemet.
Illighaen megrázkódott. Ezek a szavak visszavetették az otthon hagyott életébe.  De talán túlságosan megszerettem ezt a szigetet, nyilallt belé.
– És mondd, mi történt a többi katonával?
– A többivel? – Fargeint talán megnyugtatta, hogy a saját múltjáról beszélhet. – Ki ne tudná, hogy Halix király bolond volt? Még álmában is csak átkozódott Ki vagy te-rohadt-anyabaszó-gennyesszájú-szerencsétlen?  Ha egy férfi ezt hallgatja egy hosszú hajóúton, könnyen megbetegszik. ahogy partra száll, egy nyavalya ágyba dönti.
Illighaen még soha nem hallott ilyen magyarázatot. Vagy ha hallott is, nem egy katona szájából.
– És hogy tudtak ezek a nyomorultak legyőzni egy hadsereget?
– Ez az ő szigetük – felelte Fargein. – Szeretnek itt élni.
– Belehaltak a fogoly katonák valamilyen fertőzésbe?
– A szegénység is betegség – mosolygott Fargein. – Csak az ilyen élőhalottak  viselik el zokszó nélkül. Telente összekapaszkodva alszanak, és néha-néha feltérdelnek, hogy valami fakérget rágcsáljanak. Aztán elfogy a fakéreg. Talán egymás szagából táplálkoznak.
– És hogyan szerzel szigeten tutajt vagy csónakot ezen a szigeten?
Fargein rábökött a sziklák mellett magányosan ácsorgó királynőre, Urracára, akit eszelőssége és csúfsága miatt még a bolond szigetlakók is kiközösítettek.
– Ő fog segíteni nekem.
Illighaen megrántotta a vállát. – És kik ezek a szorgok? Talán valami háziállatok?
– Ha most mindent elmesélek neked, akkor mi okod lenne, hogy segíts nekem?
Illighaen elmosolyodott: a szegénység nemcsak képzelegni tanít, hanem gondolkodni is.
De megpördült, mert a lárma a háta mögött már-már elviselhetetlenül eleven lett.
A mai nap valami különös ünnep lehet. A partmenti sziklák megrezzentek, mintha egy tengerről érkező úrnő most lépne a pallóra a kíséretével. Látni Illighaen nem látott semmit. De még ebből a távolságból is érezte, mit látnak a többiek.
A felcicomázott kislány kitépte magát Bandemag karjából, és a partmenti sziklák felé vetette magát: – Anya, anya! – sikoltozott.
Nem lesz könnyű megszökni innen. Egy világ őrjöngve, bizonytalanul – a képzelet határán.
– Ne higgy nekik! Őrizd meg a józan eszed! – dohogott Fargein. – Akik ennyit éheznek, azokat előbb-utóbb megjutalmazza a képzeletük.

(Illusztráció: Gabriel Pacheco)

 hablany2

Bejegyzések

Valóság Vendelin-módra

Hozzászólás most!

Vend… vendel… vendereg… vendergőzik… megvendeli a vendégeit. No, de kik ezek a vendelinek? És mitől „drágák”? Egyáltalán mi köze Krúdy Gyula novellájához Szalay Zoltán regényének?
Az ezredforduló vendelinjei egy soha meg nem íródott regény főszereplői. Ez a regény egy olyan regénybeli író karrierjét töri ketté, aki egyik kiadója szerint sohasem létezett. Vagy mégiscsak létezett? Hiszen az élettörténetéről a regény „krónikása” aprólékosan, olykor a saját inkompetenciáját hangsúlyozva is beszámol. Ennek a meg nem írt, de a kiadója által alaposan beharangozott vendelin-regény szerzőjét Daniel Wendnek nevezik.
Vagy a „regény” mégiscsak megíródott?
Ez lenne az a könyv, amit a kezünkben tartunk?

Gangen-Escher-600x800

Daniel Wend titokzatosan semmitmondó személyisége és számos műfajt, köztük a leghíresebb, eme meg nem írt regényt is átfogó életműve meghódít egy akkurátusan megrajzolt, németes kultúrájú (feltehetőleg kelet-közép-európai) városállamot, Boroszlót. Ebben a hangsúlyosan kitalált világban minden városlakó rabja lesz a vendelin-legendának. Daniel Wend nem szokványos regényhős, ő csak akkor képes befolyásolni a környezetét, ha tollat vesz a kezébe – vagy mikor ezt várjuk tőle. Mindennek ellenére nem egy XIX. századi, német művészregénybe illő hős: pályáját bulvárújságíróként kezdi, kezdetben politikai jelszavakat gyárt, és csak pártja bukása után fordul a szépirodalom felé. Ez az elragadóan kiismerhetetlen, „messzi északról” jött vendég vagy wendég az irodalmi és politikai intézmények újfajta csatornáin keresztül győzi le, forgatja ki, kápráztatja, andalítja vagy wendelíti el a boroszlóikat.
Kezdetben csak egy minden feladatot tökéletesen megoldó „jámbor automatának” látszik, és csak a merénylője (hajdani csalódott rajongója) ismeri fel, hogy maga körül mindent elpusztít.
De kinek vagy minek az automatája Daniel Wend?
A legendás írótól (vagy íróról?) egyetlen szövegrészt idéz teljes terjedelemben a mű, ez pedig Daniel Wend korai, egy bulvárlapban megjelent publicisztikája. Mi nem a kő – értekezik a regénybeli szerző: „…a kőnek nem volt tulajdona, a kőnek nem volt fürdőkádja, a kőnek nem volt gyerekkora, a kőnek nem volt jelzáloga, a kőnek nem volt könnyzacskója, a kőnek nem volt példaképe, a kőnek nem volt szájszaga, a kőnek nem volt semmije…” Mindez talán Daniel Wendről is elmondható lenne, hiszen őt is jobbára csak tagadó állításokkal jellemezhetjük. Talán létezik, de mindeközben olyan idegen és megfoghatatlan, mint Chamisso hőse, Schlemihl Péter.

1251335_5

Szalay Zoltán kitűnő regényét természetesen olvashatjuk a nyelv vagy az én ürességéről szóló posztmodern példázatként, a romantikus német művésznovellák parafrázisaként, de számomra mégiscsak az az elbeszélés egyik legfőbb vonzereje, hogy egy kitalált térben, de mégiscsak valóságosnak tűnő kelet-közép-európai városállamban játszódó, ízig-vérig társadalmi regény.
Wend életének szorgos krónikása ugyanis nem az írói fejlődéstörténet nyelvi-poétikai mozzanataira, hanem inkább karrierjének (mert valahogy így kéne neveznünk Daniel Wend „kiteljesedését”) társadalmi aspektusaira helyezi a hangsúlyt. Sokkal többet tudunk meg arról, hogy milyen döntési mechanizmusokon keresztül, milyen intézmények segítségével lesz egy kistisztviselőből bulvárújságíró, hogy milyen úton-módon keveredik a politikába, végül aztán a szépirodalom fenséges magaslataira, mint Daniel Wend nyelvi magára-találásáról, művészete mozgatórugóiról, prózájának tulajdonképpeni átalakulásáról. A regény nem egy szépíró belső fejlődését, hanem a Wend-recepció kialakulását és társadalmi következményeit hangsúlyozza. Igazi Elveszett illúziók – csak épp egy rejtélyesebb, titokzatosabb, megfoghatatlanabb Luciennel a középpontban. Ez a regény a bizonyság rá, hogy a balzaci masinéria az ezredfordulón is működtethető: az intézmények, karakterek, típusok, különféle hatalmi diskurzusok, társadalmi és lelki mozgatórugók egy démonian sokszínű és mégis társadalmilag is hitelesnek tűnő valósággá szőhetők. Szalay Zoltán remek regényét olvasva azon kapjuk magunkat, hogy ugyanúgy izgulunk újságok, pártok, intézmények sorsát nyomon követve, mint mikor hajdan Balzacot olvastunk. Van-e rejtelmesebb a folyton változó, ide-oda tükröződő valóságnál?

Szó és hatalom. Hatalom és szó. Daniel Wenden kívül egyetlen szereplő képes pusztán verbális eszközökkel, a társadalmi-intézményi háttér ügyes manipulálásával az őt körülvevő társadalmi teret és emberi játszmákat felforgatni: Adam Bansky, a regény „gonosz kritikusa”. Bansky ereje is a szó és hatalom szisztematikus összekapcsolásában, a társadalmi tényezők okos manipulálásában rejlik: tanítványai, hódolói seregétől körülvéve – de még az ő számukra is felfoghatatlan okokból – végez ki fiatal szerzőket, így teremtvén meg saját mítoszát. Ráadásul ő is „megtestesült rossz”, miként a minden pártot, kiadót, újságot akaratlanul is(?) romba döntő Daniel Wend. De hatalma nem végérvényes. Bansky egyik első áldozata, Radek, a szerkesztő Daniel Wend felfedezésével dönti meg Bansky uralmát.
Daniel Wend felemelkedését figyelve mi, olvasók is zavarba jövünk. A regény egyik csúcspontja, Adam Bansky meghátrálása talán az online irodalom diadalát, egy újfajta olvasási stratégia kialakulását, az olvasók (Wend-rajongók) lázadását jelenti? Mindez egybevethető a mi társadalmi tapasztalatainkkal is? A drága vendelinek bukását követő bosszúhadjárat és Daniel Wend újabb politikai szerepvállalása média és politikai hatalom újfajta összekapcsolódását sejteti? Nem az elbeszélő az egyetlen, aki a történet végén tükörbe néz. A titokzatos Boroszlóban kóvályogva lassan mi magunk is elvendeledünk  – a regénybeli városállamban, ebben a hangsúlyosan kitalált világban a saját valóságunkra is ráismerhetünk.

Szalay Zoltán: Drága vendelinek
Kalligram, 2014.

Illusztráció: M. C. Escher

Bejegyzések

Dzsingisz, a barátom

Hozzászólás most!

Jövőre talán még több lesz a hivatalos politikából kiábrándultak tábora. Mi hiszünk a demokráciában, a biztonságban, a holdraszállás valódiságában, a málnatea jótékony hatásában  – de elvárnánk, hogy a politikusok ne csak „higgyenek”, hanem kiérlelt, világos, átgondolt álláspontjuk legyen. Hiszen ők az okosak.
Az ideális államot Platón szerint a bölcsek vezetik. De mi akármerre nézünk ebben a lucskos, sötét és homályos világban, legtöbbször csak bizonytalan vélekedéseket látunk. Ma már – nyilvánosan – senki sem az erő, a nyers érdekek nyelvét beszéli. Mindenki véd valamit, a demokráciát, a biztonságot, az autonómiát, a nyugati életformát, a hitet, a reményt, a szabadságot – de hogy mért pont azt, hogy kitől, hogy miért védi, arra természetesen nincs válasz. vagy nagyon egyszerű, ellentmondást nem tűrő válaszok vannak. Nem kivétel ez alól a menekült-ügy. Élenjáróink anélkül hoznak döntéseket ebben az ügyben is, hogy az összes lehetséges morális, társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális szempontot mérlegelő forgatókönyveik lennének.
És nem-tudásunk sokszor szorongáshoz és tétovasághoz vezet. Azért féltünk sokáig átfogón támadást indítani a történelem egyik legiszonyatosabb szörnyállama, az Iszlám Állam ellen, mert elképzelésünk sincs, utána milyen állam jöhet. Nincsenek jó vagy rossz terveink, jó vagy rossz forgatókönyveink. Vagy ha vannak, későn. Mindig az utolsó utáni pillanatban cselekszünk. Ez talán nem is teljesen elválasztható a különféle információk között fuldokló ember a pápa által is kárhoztatott lelki közömbösségével.
Valamilyen elképzeléseink persze vannak. Különböző történelmi időben élő emberek alkotják az emberi társadalmat, akik  nem érthetik egymást eléggé, és ezért „egymásra támadnak”. Vannak húsz-harminc évvel elmaradt emberek, ők kerítést építenek, vannak olyanok, akik a sötét középkorban leledzve Allah! Jézus! Szent Jakab! Szűz Mária-felkiáltásokkal rontanak a náluk fejlettebbekre, és persze léteznek az őserdőkben tanyázó ártatlanok is, akik mosolyogva várják a kulturális antropológusokat. Ezt a nevetséges elképzelést nemcsak filozófiai, politikai elméletek erősítik fel, hanem a mindennapi tapasztalat is: előbb először első osztályos vagy, utána másodikos, aztán harmadikos… senki sem kezdheti az iskolai karrierjét az ötödik osztályban.
Persze egyetlen iskolaudvaron sem látjuk, hogy a másodikosok vagy a harmadikosok oly mértékben irigyek lennének a nagyobbak szabadságára, gazdaságára és bölcsességére, hogy összehangolt támadást indítsanak ellenük. Joggal kérdezhetnénk, hogy ami nem valószínű egy iskolaudvaron, az mért lenne valószínű a társadalomban? Ám a mai politikai közgondolkodásnak nincs más magyarázata a másságra és az agresszióra, csak a „fejletlenség”, az „elnyomás” és persze az „elmaradottság”. Így lesz szép lassan a Történelem az Ideológia szolgálólánya.
Bár a történészek manapság nem igazán menők (hogy lehetne az „haladó”, aki a múlttal foglalkozik), szükségük van rájuk a politikusoknak. Egy leegyszerűsített világkép persze mindig leegyszerűsített magyarázatokat követel. Hiszen a békétlenek azok, akik megrekedtek valahol – hogy hol? Hát természetesen a saját múltunkban. Akik még nem jutottak el a toleranciához, a racionalitáshoz, a vallási türelemhez. Ott szunnyadnak a múlt valamelyik rekesztékében, és azért kell foglalkozni a történelemmel, hogy megértsük őket. Ez a leereszkedő, tudományosan teljesen tarthatatlan nézőpont tulajdonképp történelmileg érthető. A várnai csata óta nyugat-európai nagyhatalom nem állt tartósan vesztésre egyetlen nem-európai (vagy nem-európai gyökerű) nagyhatalommal sem. Átlagos nyugati polgárként ahhoz is hozzászoktunk, hogy “másokkal” csak a nyugati kultúra civilizációs tereiben, konferenciákon, repülőtéren, bevásárlóközpontokban találkozzunk.
Ilyenkor hajlamosak is vagyunk a fejletlenségüket megbocsátani.
A tolerancia hiányát mindenekelőtt.

Tényleg egyetlen elven múlna a világbéke és az emberiség tartós “boldogsága”?

Az emberi történelem – minden bizonnyal – legfejlettebb és legsikeresebb hódítója Dzsingisz volt. Mielőtt létrehozta volna az emberiség legnagyobb kiterjedésű birodalmát, vallási toleranciát hirdetett. Zseniális, egyből nyolcadik osztályba lépő fiúcskaként, kikerülte a nemzetté-válás buktatóit, és azonnal egy multikulturális, többnyelvű, vallásilag toleráns, racionális igazgatással működtetett, sokszínű birodalom alapjait rakta le. Bár lerohanta az egész sztyeppét, Kínát, Perzsiát, elpusztította a Kijevi Ruszt, fél Magyarországot kiirtotta, és olyan megfontoltan használta a félelemkeltés, a pszichikai hadviselés eszközeit, mint az Iszlám Állam, de elvei alapján mégiscsak Tolerancia-díjat érdemelne. Hisz a jó Dzsingisz támadó háborúkat folytatott vallásilag kirekesztő, a toleranciát nem elvszerűen gyakorló, elfogult és elmaradott keresztények és muszlimok ellen. Ám hiába készítene ma vele lelkes interjút a CNN, a FAZ, a BBC, egyetlen XIII. századi európai sem szeretett volna a fogságában szexrabszolgaként vagy elhurcolt mesteremberként élni. Hiszen a mongolok/tatárok úgy pusztítottak el virágzó kultúrákat – és nem mellesleg iszonyú sok embert – hogy képtelenek voltak érdemleges kulturális eredményekre, vagy akár arra, hogy a meghódított országokban tartósan megvessék a lábukat. Vagy ki tudja…? Lehet, hogy a XIII. századi európaiak egyszerűen csak túlságosan elfogultak és elmaradottak voltak, ezért nem jöhetett létre a tatár reneszánsz, az emberi történelem csodája.

A történelem kineveti azokat, akik egyetlen szempont érvényre jutását keresik a múltban. Akik egyetlen nézőpont alapján „megvilágosodnak”.
Miért lenne ez másképp a jelenben?

Bejegyzések

Lábnyomtemető (Botár Attila Időfoltok című regényéről)

Hozzászólás most!

„Édesapám mesélte, hogy ahol a birkák legelnek, egy vasútállomás állt akkoriban. A városba menet, piacnapokon ott szálltak fel vonatra a falusiak, munkába, vásárolni, eladni, máskor meg találkozni mennyasszonyukkal, vagy csak napi ügyeiket intézni, vagy mentek le a tóra ünnepeken.
– Nem értem. Erre vonat is járt? – ráncolta a homlokát Móna.
– Aha… Aztán felszedték a síneket, megszűnt az állomás, benőtte a gaz az oda vivő gyalogösvényt is. Még emlékszem én is, mert egyszer csak eltűnt. (…)
–  Eltemették az utat?
– Úgy is mondhatod, Móna.
– Akkor a lábnyomokat is…

Hányféle nyoma is lehetséges az elmúlásnak? Lehet-e a jeleket személyek köré csoportosítva, individuális emlékképekként megőrizni? Vagy a történelemmel kapcsolatban feltoluló vallomások úgy keverednek össze, mint az elmosódó lábnyomok vagy a gondatlan temetőszolgákra bízott sírkövek? Egy temetőszolgára, aki a gyászolók rövid emlékezetében bízva, és az örökös helyszűkére való tekintettel nyugodt szívvel „átcsoportosítja” a sírköveket? A Kovács Ilona vagy Szabó János névhez mindig másféle csontokat, másféle személyiségjegyeket párosítva? Másféle időt, másféle sorsot, másféle múltat. Ahogy Saramago a Minden egyes név című regényében, úgy Botár Attilánál is a név és a hely, az individum és a történelem a temetőkert révén kerül különös oppozícióba.
Ez természetesen összefügg a történelemről való beszéd különös artikulálatlanságával is. Hiszen a sorsok és idősíkok rejtélyes egymásba-merítkezését nem is mindig lehet a hagyományos elbeszélés szabályaiba beleszuszakolni. Cseprő tanár úr (mint ahogy a regény legtöbb tulajdonneve, ez beszélő név!) így lép az osztálya elé: – „Hölgyeim és uraim! A dolgozatokat röviden úgy jellemzem, hogy műfaji tévedések. Egyszóval, egyetlen szójátékkal: nem esszék, inkább szösszék.” Szabálytalanok. Mulandók. Ide-oda rebbenők.
Mint a város különböző időkből és korokból ittmaradt polgárai, akik az utcán találkozva, egymást tekintetét keresve, egymás lakását festve, egymást kerülgetve a város félig-meddig elfelejtett emlékei között ide-oda rebbennek és végül aláhullanak. Így aztán könnyű és poétikus emlékháló hull a városra, mely talán a római idők óta őrzi nőies, „királynés” atmoszféráját – a városra, ahol se élni nem lehet, se nyomtalanul elpusztulni.
Az én céltudatosságát és szikár magának-valóságát, a sorsunk fölött való rendelkezés egyértelműségét talán csak az öngyilkosság biztosítaná? Ez az egyetlen visszavonhatatlan döntés, amit az áporodott vagy éppen túlontúl rebbenékeny vagy „szösszékeny” kisvárosi létezés megenged?  Az öngyilkosok kultikus közelségében, a veszprémi viadukt árnyékában gyakran felvetődő kérdés ez.

Ámde minden líraisága dacára ez az összetett, számos kultúrtörténeti utalással átszőtt regényszöveg a szociológiai megközelítés lehetőségét sem zárja ki. A finoman egymásba indázó idősíkok ellenére olvashatjuk akár a rendszerváltásból való kiábrándulás regényének is. Hiszen ezek a karakteresen megrajzolt értelmiségi hősök, egymással bajmolódó vagy éppen a történelmi korok között finom érzékenységgel „szösszölő” szereplők tulajdonképpen a rendszerváltás vesztesei. Egy halálraítélt vagy éppen folytathatatlannak gondolt életforma örökösei. A rendszerváltás csak nyomatékosítja a Nyugat-Magyarország polgári életére nehezedő szorongó elhagyatottságot. Mert miképp a Botár-regény hőseinek sorsából is érzékeljük, a kilencvenes évek politikai eszmevilága nem tekintett haladó hagyományként a dunántúli értelmiségi-polgári hagyomány gyökereire.
Az örökös „szösszölés”, befejezetlenség, a meghalni nem tudás is a  folytathatatlanság is felismerése. Amolyan eleven halál. Ezt az egyetlen városban játszódó regényt ez a sajátos elmúlás-élmény is rokonítja a Krúdy-féle elbeszélő-hagyománnyal.  Ámde míg a Szindbád-novelláknak van egy hangsúlyosan kitüntetett (ámbár meghalni nem tudó) hőse, egy markánsan egyéni nézőpontja is és egy hangsúlyos mitikus kerete is, addig Botár Attila „szösszéi” – ez a regény alcíme és egyben talán önironikus műfajmegjelölése – nem tesznek lehetővé ilyen kitüntetett nézőpontot vagy könnyen értelmezhető mitikus keretet.
Akkor sem, ha a regény elbeszélője „kinyújtja a kezét”, az olvasókra kacsintva kommentálja a történeteket. Az oly remekül megrajzolt város lehetne akár mitikus szereplő is – de ez a „város”, aminek a hősök eltévednek a múltjában, maga is egy elvarázsolt temetőkert – nem igazi, realista módon megkomponált város, hanem szertefoszló valóság, boszorkányos, ide-oda tévedő, ide-oda rebbenő nyomokkal teli emlék-hely.
A mesterien alkalmazott szabad függő beszéd ezt a kisvárosias „szösszézést”, a sorsok és emlékhelyek közötti bóklászást különösen kísértetiessé teszi. Ha képesek vagyunk elfeledkezni a csúnyácska borítóról vagy a kiadó jóvoltából a szövegben hagyott számtalan elütéstől a hangnem egysége, az emlékezés boszorkányos játékait belengő különös líraiság felejthetetlen olvasmánnyá teszi Botár Attila Időfoltokját.

Botár Attila: Időfoltok
Vár Ucca Műhely, Veszprém, 2014.