Jövőre talán még több lesz a hivatalos politikából kiábrándultak tábora. Mi hiszünk a demokráciában, a biztonságban, a holdraszállás valódiságában, a málnatea jótékony hatásában  – de elvárnánk, hogy a politikusok ne csak „higgyenek”, hanem kiérlelt, világos, átgondolt álláspontjuk legyen. Hiszen ők az okosak.
Az ideális államot Platón szerint a bölcsek vezetik. De mi akármerre nézünk ebben a lucskos, sötét és homályos világban, legtöbbször csak bizonytalan vélekedéseket látunk. Ma már – nyilvánosan – senki sem az erő, a nyers érdekek nyelvét beszéli. Mindenki véd valamit, a demokráciát, a biztonságot, az autonómiát, a nyugati életformát, a hitet, a reményt, a szabadságot – de hogy mért pont azt, hogy kitől, hogy miért védi, arra természetesen nincs válasz. vagy nagyon egyszerű, ellentmondást nem tűrő válaszok vannak. Nem kivétel ez alól a menekült-ügy. Élenjáróink anélkül hoznak döntéseket ebben az ügyben is, hogy az összes lehetséges morális, társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális szempontot mérlegelő forgatókönyveik lennének.
És nem-tudásunk sokszor szorongáshoz és tétovasághoz vezet. Azért féltünk sokáig átfogón támadást indítani a történelem egyik legiszonyatosabb szörnyállama, az Iszlám Állam ellen, mert elképzelésünk sincs, utána milyen állam jöhet. Nincsenek jó vagy rossz terveink, jó vagy rossz forgatókönyveink. Vagy ha vannak, későn. Mindig az utolsó utáni pillanatban cselekszünk. Ez talán nem is teljesen elválasztható a különféle információk között fuldokló ember a pápa által is kárhoztatott lelki közömbösségével.
Valamilyen elképzeléseink persze vannak. Különböző történelmi időben élő emberek alkotják az emberi társadalmat, akik  nem érthetik egymást eléggé, és ezért „egymásra támadnak”. Vannak húsz-harminc évvel elmaradt emberek, ők kerítést építenek, vannak olyanok, akik a sötét középkorban leledzve Allah! Jézus! Szent Jakab! Szűz Mária-felkiáltásokkal rontanak a náluk fejlettebbekre, és persze léteznek az őserdőkben tanyázó ártatlanok is, akik mosolyogva várják a kulturális antropológusokat. Ezt a nevetséges elképzelést nemcsak filozófiai, politikai elméletek erősítik fel, hanem a mindennapi tapasztalat is: előbb először első osztályos vagy, utána másodikos, aztán harmadikos… senki sem kezdheti az iskolai karrierjét az ötödik osztályban.
Persze egyetlen iskolaudvaron sem látjuk, hogy a másodikosok vagy a harmadikosok oly mértékben irigyek lennének a nagyobbak szabadságára, gazdaságára és bölcsességére, hogy összehangolt támadást indítsanak ellenük. Joggal kérdezhetnénk, hogy ami nem valószínű egy iskolaudvaron, az mért lenne valószínű a társadalomban? Ám a mai politikai közgondolkodásnak nincs más magyarázata a másságra és az agresszióra, csak a „fejletlenség”, az „elnyomás” és persze az „elmaradottság”. Így lesz szép lassan a Történelem az Ideológia szolgálólánya.
Bár a történészek manapság nem igazán menők (hogy lehetne az „haladó”, aki a múlttal foglalkozik), szükségük van rájuk a politikusoknak. Egy leegyszerűsített világkép persze mindig leegyszerűsített magyarázatokat követel. Hiszen a békétlenek azok, akik megrekedtek valahol – hogy hol? Hát természetesen a saját múltunkban. Akik még nem jutottak el a toleranciához, a racionalitáshoz, a vallási türelemhez. Ott szunnyadnak a múlt valamelyik rekesztékében, és azért kell foglalkozni a történelemmel, hogy megértsük őket. Ez a leereszkedő, tudományosan teljesen tarthatatlan nézőpont tulajdonképp történelmileg érthető. A várnai csata óta nyugat-európai nagyhatalom nem állt tartósan vesztésre egyetlen nem-európai (vagy nem-európai gyökerű) nagyhatalommal sem. Átlagos nyugati polgárként ahhoz is hozzászoktunk, hogy “másokkal” csak a nyugati kultúra civilizációs tereiben, konferenciákon, repülőtéren, bevásárlóközpontokban találkozzunk.
Ilyenkor hajlamosak is vagyunk a fejletlenségüket megbocsátani.
A tolerancia hiányát mindenekelőtt.

Tényleg egyetlen elven múlna a világbéke és az emberiség tartós “boldogsága”?

Az emberi történelem – minden bizonnyal – legfejlettebb és legsikeresebb hódítója Dzsingisz volt. Mielőtt létrehozta volna az emberiség legnagyobb kiterjedésű birodalmát, vallási toleranciát hirdetett. Zseniális, egyből nyolcadik osztályba lépő fiúcskaként, kikerülte a nemzetté-válás buktatóit, és azonnal egy multikulturális, többnyelvű, vallásilag toleráns, racionális igazgatással működtetett, sokszínű birodalom alapjait rakta le. Bár lerohanta az egész sztyeppét, Kínát, Perzsiát, elpusztította a Kijevi Ruszt, fél Magyarországot kiirtotta, és olyan megfontoltan használta a félelemkeltés, a pszichikai hadviselés eszközeit, mint az Iszlám Állam, de elvei alapján mégiscsak Tolerancia-díjat érdemelne. Hisz a jó Dzsingisz támadó háborúkat folytatott vallásilag kirekesztő, a toleranciát nem elvszerűen gyakorló, elfogult és elmaradott keresztények és muszlimok ellen. Ám hiába készítene ma vele lelkes interjút a CNN, a FAZ, a BBC, egyetlen XIII. századi európai sem szeretett volna a fogságában szexrabszolgaként vagy elhurcolt mesteremberként élni. Hiszen a mongolok/tatárok úgy pusztítottak el virágzó kultúrákat – és nem mellesleg iszonyú sok embert – hogy képtelenek voltak érdemleges kulturális eredményekre, vagy akár arra, hogy a meghódított országokban tartósan megvessék a lábukat. Vagy ki tudja…? Lehet, hogy a XIII. századi európaiak egyszerűen csak túlságosan elfogultak és elmaradottak voltak, ezért nem jöhetett létre a tatár reneszánsz, az emberi történelem csodája.

A történelem kineveti azokat, akik egyetlen szempont érvényre jutását keresik a múltban. Akik egyetlen nézőpont alapján „megvilágosodnak”.
Miért lenne ez másképp a jelenben?

„Édesapám mesélte, hogy ahol a birkák legelnek, egy vasútállomás állt akkoriban. A városba menet, piacnapokon ott szálltak fel vonatra a falusiak, munkába, vásárolni, eladni, máskor meg találkozni mennyasszonyukkal, vagy csak napi ügyeiket intézni, vagy mentek le a tóra ünnepeken.
– Nem értem. Erre vonat is járt? – ráncolta a homlokát Móna.
– Aha… Aztán felszedték a síneket, megszűnt az állomás, benőtte a gaz az oda vivő gyalogösvényt is. Még emlékszem én is, mert egyszer csak eltűnt. (…)
–  Eltemették az utat?
– Úgy is mondhatod, Móna.
– Akkor a lábnyomokat is…

Hányféle nyoma is lehetséges az elmúlásnak? Lehet-e a jeleket személyek köré csoportosítva, individuális emlékképekként megőrizni? Vagy a történelemmel kapcsolatban feltoluló vallomások úgy keverednek össze, mint az elmosódó lábnyomok vagy a gondatlan temetőszolgákra bízott sírkövek? Egy temetőszolgára, aki a gyászolók rövid emlékezetében bízva, és az örökös helyszűkére való tekintettel nyugodt szívvel „átcsoportosítja” a sírköveket? A Kovács Ilona vagy Szabó János névhez mindig másféle csontokat, másféle személyiségjegyeket párosítva? Másféle időt, másféle sorsot, másféle múltat. Ahogy Saramago a Minden egyes név című regényében, úgy Botár Attilánál is a név és a hely, az individum és a történelem a temetőkert révén kerül különös oppozícióba.
Ez természetesen összefügg a történelemről való beszéd különös artikulálatlanságával is. Hiszen a sorsok és idősíkok rejtélyes egymásba-merítkezését nem is mindig lehet a hagyományos elbeszélés szabályaiba beleszuszakolni. Cseprő tanár úr (mint ahogy a regény legtöbb tulajdonneve, ez beszélő név!) így lép az osztálya elé: – „Hölgyeim és uraim! A dolgozatokat röviden úgy jellemzem, hogy műfaji tévedések. Egyszóval, egyetlen szójátékkal: nem esszék, inkább szösszék.” Szabálytalanok. Mulandók. Ide-oda rebbenők.
Mint a város különböző időkből és korokból ittmaradt polgárai, akik az utcán találkozva, egymást tekintetét keresve, egymás lakását festve, egymást kerülgetve a város félig-meddig elfelejtett emlékei között ide-oda rebbennek és végül aláhullanak. Így aztán könnyű és poétikus emlékháló hull a városra, mely talán a római idők óta őrzi nőies, „királynés” atmoszféráját – a városra, ahol se élni nem lehet, se nyomtalanul elpusztulni.
Az én céltudatosságát és szikár magának-valóságát, a sorsunk fölött való rendelkezés egyértelműségét talán csak az öngyilkosság biztosítaná? Ez az egyetlen visszavonhatatlan döntés, amit az áporodott vagy éppen túlontúl rebbenékeny vagy „szösszékeny” kisvárosi létezés megenged?  Az öngyilkosok kultikus közelségében, a veszprémi viadukt árnyékában gyakran felvetődő kérdés ez.

Ámde minden líraisága dacára ez az összetett, számos kultúrtörténeti utalással átszőtt regényszöveg a szociológiai megközelítés lehetőségét sem zárja ki. A finoman egymásba indázó idősíkok ellenére olvashatjuk akár a rendszerváltásból való kiábrándulás regényének is. Hiszen ezek a karakteresen megrajzolt értelmiségi hősök, egymással bajmolódó vagy éppen a történelmi korok között finom érzékenységgel „szösszölő” szereplők tulajdonképpen a rendszerváltás vesztesei. Egy halálraítélt vagy éppen folytathatatlannak gondolt életforma örökösei. A rendszerváltás csak nyomatékosítja a Nyugat-Magyarország polgári életére nehezedő szorongó elhagyatottságot. Mert miképp a Botár-regény hőseinek sorsából is érzékeljük, a kilencvenes évek politikai eszmevilága nem tekintett haladó hagyományként a dunántúli értelmiségi-polgári hagyomány gyökereire.
Az örökös „szösszölés”, befejezetlenség, a meghalni nem tudás is a  folytathatatlanság is felismerése. Amolyan eleven halál. Ezt az egyetlen városban játszódó regényt ez a sajátos elmúlás-élmény is rokonítja a Krúdy-féle elbeszélő-hagyománnyal.  Ámde míg a Szindbád-novelláknak van egy hangsúlyosan kitüntetett (ámbár meghalni nem tudó) hőse, egy markánsan egyéni nézőpontja is és egy hangsúlyos mitikus kerete is, addig Botár Attila „szösszéi” – ez a regény alcíme és egyben talán önironikus műfajmegjelölése – nem tesznek lehetővé ilyen kitüntetett nézőpontot vagy könnyen értelmezhető mitikus keretet.
Akkor sem, ha a regény elbeszélője „kinyújtja a kezét”, az olvasókra kacsintva kommentálja a történeteket. Az oly remekül megrajzolt város lehetne akár mitikus szereplő is – de ez a „város”, aminek a hősök eltévednek a múltjában, maga is egy elvarázsolt temetőkert – nem igazi, realista módon megkomponált város, hanem szertefoszló valóság, boszorkányos, ide-oda tévedő, ide-oda rebbenő nyomokkal teli emlék-hely.
A mesterien alkalmazott szabad függő beszéd ezt a kisvárosias „szösszézést”, a sorsok és emlékhelyek közötti bóklászást különösen kísértetiessé teszi. Ha képesek vagyunk elfeledkezni a csúnyácska borítóról vagy a kiadó jóvoltából a szövegben hagyott számtalan elütéstől a hangnem egysége, az emlékezés boszorkányos játékait belengő különös líraiság felejthetetlen olvasmánnyá teszi Botár Attila Időfoltokját.

Botár Attila: Időfoltok
Vár Ucca Műhely, Veszprém, 2014.

Ahelyett, hogy a szétszaladó ráncok megőriztek volna valami világos emlékeztetőt egykori bőréből, összegyűjtöttek minden létező üledéket, és sötét kis erekként tagolják az amúgy is éjszakai tájat: az arcát. Nem változtat ezen a pára, ami elunva a láthatatlanságot, erre a szélcsendes délelőttre tartogatta magát, hogy Striga fedetlen testét fekete szeplőkként lepje el. Ezek után, ha sötét nyomokat hagyna a homokban, az sem volna meglepő, akkor nem fehér lyukak vezetnének a vízbe.
Lebeg a hátán, a mozdulatlan égben a mozdulatlan sirályt nézi.   Alábukik, a víztől nem látszik semmi. Sokára jön föl, hírtelen, hogy a vizet kiköphesse és nagyokat lélegezzen.
A kövek közt egy-egy iringó, a tüskék közt néha bogár evickél. Meszelt falú kunyhók, bizonytalanul, merre dőljenek. Kerítés van, Striga neve egy táblán. Ajtó nincs. A kis kertben ágyás: fakó szálak.  A kunyhóban nincs semmi nem odaillő. Asztal, szék, ágy, csigaházak, újságok, felkötött, száraz növények, még Striga súlyától is recseg a padló.
A halbelet a ganajra dobja, az orsókat irdalja és sóval dörzsöli be, a levágott fejeket gondosan egy fehér, zománcos tányérra ejti.  Nézi a kis háromszögeket, amikben túl nagy a szem.
Távoli, halk zaj.
Felvesz egy rövidnadrágot, beletúr a fehér hajába, elindul le, vissza a partra.
Mire odaér, a vörös motorcsónak kiköt. Durva vászonzsákot rak ki a stégre egy fiatalember.
Hol van, kezdi Striga, de mintha nem találná a hangját, köhög. Hol van Ottó?
Ottó bácsi? mosolyog a csupa kar és láb fiú. Vagy egy hónapja nyugdíjas. Otthon horgászhat egész nap. Ezentúl én jövök, Striga bácsi. Szólíthat Misunak.
Nem nagyon örül Striga, valamit mond is, hogy neki nem szólt.
Na, jól van, segítek felvinni a motyót, legalább megnézem, hol lakik. Csak siessünk, nem érek rá egész nap.
Láthatóan tetszik Misunak a ház és a kilátás, elégedetten csettint a nyelvével. Striga büszkén kihúzza magát.
Itt a szokásos: liszt, só, olaj, kertészeti újság, és legyen a mi titkunk: egy üveg lekvár.
Köszönöm. Kérdezhetek valamit?
Tudja jól, Striga bácsi, hogy nem lehet. Nem mondhatok róluk semmit. Ne is kérdezzen.
Csak a…
Nem.
Kimegy, inkább a vizet nézi.
Nemsokára a fiú is utána jön. Egy gépet vesz elő az övtáskájából.
Mi ez?
Fényképezőgép.
Így néz ki? Nem ilyenre emlékszem.
Gyorsan változnak; most éppen ilyenek, de lehet, hogy pár hét múlva már egészen másmilyenek lesznek.
Mit akarsz vele? Le akarsz fotózni? Nem szeretném.
Le kell, Striga bácsi. Most már mindig. Bizonyítanom kell, hogy él.
Értem, bólint Striga.
Ez egy mai újság, megfogná? De kérem, ne nézze meg, csak tartsa.   Milyen arcot vágjak?
Így jó lesz.
Csak egy kattanás hallatszik, visszaadja az újságot.
Van itt még valami, amit oda kell adnom.
Dobozkát nyújt át.
Striga kikötözi, kinyitja.
Értetlenül néznek a két kormos gyufafejről egymásra, hogy és mit jelentsenek.

A mentségeimet nem sorolom.
Ahol számít a szeretet, ott mindannyian áttetszőek vagyunk.
De kérlek, minél előbb indulj el Bretagne-ba, és keresd meg a gyerekeimet! Nem adok melléd katonákat, az a mamlasz, akit a férjednek nevezel, majd megvéd téged. De nem azt mondják rólad, hogy félig-meddig tündér vagy. Akkor, mi szükséged van testőrökre?
Ahogy eléred Bretagne-t, menj Galhan kikötőjébe! A romos majorság mellett találsz egy halászcsaládot, náluk rejtettem el a gyerekeimet. Nézd meg, van-e takarójuk és egészségesek-e?

Talán emlékszik a nagyobbik fiam, hogy trónörökösnek született. De te ne plántálj hiú ábrándokat a fejébe! Mondd meg neki, hogy nincs más dolga, mint hogy megérje a felnőttkort, és jó halász legyen. 

 Hildi

A tarisznyából diszkrét csörrenés. Kis útravaló: tizenöt aranytallér a gyerekek apjának, a halott Vilmos hercegnek  a képmásával.
Sjönt egészen felvillanyozta ez a kis kiküldetés. Hiszen öt nap alatt a lélek is megcsömörlik az örökös lustálkodásból. No és a tavasz! Ez a mindent beborító virágpor! Ilyen időben még egy csellengő parasztfiú is lovagnak képzeli magát, akit titkos feladat űz egy kastélyhoz. No és Bretagne! Azok a vastag kenyerek, azok a tündérek… és micsoda nevek! A legutolsó tanya neve is boldogan roppan az ember fogai között. Iterstexrieia, Farfaxcorhigan …
Pedig a feladat – és azt Riolda nagyon jól tudta –, rémálmok vagy tündérek nélkül sem volt felemelő. Tudtára adni három kisgyereknek, hogy amit eddig hittek, az mind lári-fári, hazugság, és többé nem hallanak majd az anyjukról.
És ha most Bretagne-ban járvány van? Éhínség, tűzvész? Vagy csak a Nagy Világhódító Ez-vagy-Az tart a földjén seregszemlét? Vagy meghalt a jó halász – bekapta egy nagy hal, vagy csak összeesett a saját udvarán – akkor kinél keresse Hildi kicsinyeit?
Túsz minden gyerek. A jó vagy  a rossz szülők túsza, egyre megy.
– Ha megtaláljuk őket, akkor nem jövünk vissza – fogadkozott Riolda. – Utána új hazát keresünk magunknak.
Tizenöt arany és három gyerek: Vilmos, Erec, Ilfid. Talán úgy kell érteni a levelet: itt van az ő jutalmuk itt, a tarisznyában.
De Sjön olykor-olykor egészen rémisztő volt. Rendre összekeverte a Haraldokat a Vilmosokkal, a Kunigundákat a Hildigundokkal, de azért Riolda gondolataiba belelátott. –Te ne is gondolj ilyesmire! Mind a ketten becsületesek vagyunk!
Riolda bólogatott: hogyne-hogyne... No de a levélből még az sem derül ki, hogy Hildi szeretné-e tudni, hogy mit esznek, vagy mit isznak a gyerekei…
– És mi történik a fogadott fiúkkal? Akikről azt hiszik, a hercegné édes gyerekei?
Riolda legyintett. Ugyan mi történhetne? – Elesnek, leesnek, félrenyelnek – de hirtelen reszketni kezdett. – Mégcsak nem is a halál a legfélelmetesebb! Az csak jön-megy!   A nagyobbik már érzi, hogy hiába fogad szót, úgyis végeznek vele.

Május végén Normandiában könnyű szőttes borul a sziklákra, bolondos eső a sok napsütés után. Riolda már-már látta a tündéri ujjakat, amik a finom esőszálakat egymásba sodorják.  Micsoda szabadság! Reggelenként még végigsuhogtak a felhők a parti városok fölött, de a nap délutánonként visszakönyörögte magát, talán hogy üdvözölje az úton szembejövő fiatalokat. Mert a luziaci völgyek közt sokan kóboroltak. Szőkék, barnák, szeplősek, vörösek. És mind boldogok, fiatalok… már-már előkelően soványak! Annyira örülnek, hogy életben vannak, hogy nincs idejük félni a jövőtől vagy figyelni a korgó gyomrukra.
De a Galhan fölötti öblöcskében nyoma sem volt a háborúnak.
Mohos kövekből rakott tornác, tiszteletreméltó körtefák és egy elszánt tekintetű kisfiú. Riolda már a születésekor a karjában tartotta, de most nem ismerte volna föl, ha az országúton sétafikálva találkoznak. Pedig az ő Vilmosa!
– Úgy összementél, Riolda!
Riolda meghökkent. Először valami vidámat akart mondani – no, nézd, hányat ugrik az egér – de odarohant a vízhez, és gyorsan megnézte magát.
Mennyi idő telt el? A víz tükrén ott villódzott a kék köpenye – ajándék Hilditől –, az engedetlen, fekete haja. A kettő között pedig valami bizonytalan fehérség.
– Hoztál valami ajándékot, Riolda?
Riolda előhúzott a tarisznyából tíz aranyat és odatette az otthonról hozott sült hús maradékához. De hát hogy kezdje? – Anyád azt szeretné, hogy fogadj szót nevelőapádnak, maradj Breatgne-ban, és tanuld ki a halászatot.
Kis gondolkodás után odaborította a gyerek lábához az egész tarisznyát. – Tizenöt aranyat küldött. De ötre nekünk van szükségünk. Sjön és én új életet akarunk kezdeni.
A kilenc éves Vilmos, mintha Riolda valami titokzatos üzenetet adott volna át, elmélyülten bólogatott. A két kicsi közben felmászott az ölébe, megkóstolták a pecsenyét, leszopogatták a csontokat, az orrukat beletörölték szoknyájába, míg ő szép lassan visszacsúszott a hercegi dadus szerepébe. Töröld-meg-a-kezed! Rendesen-rágj-nem-a-disznóólban-vagyunk!
Hiába voltak szánalomraméltók ezek a gyerekek a rongyaikban a koszos körmükkel, a maszatos arcukkal, azért igazi hercegi árvák voltak: magabiztossá tette őket a félelem nélkül töltött napok emléke. A két kicsinek talán nem is az értelme, hanem a csontjai emlékeztek a normann udvarra. Báeldun, az ír királyfi egyszer találkozott Vilmos nagyra nőtt gyerekeivel – csak az a kérdés: élőn vagy holtan látta őket?
Riolda gyorsan megrázta magát. Túl kellett élniük a háborút, nem akart az idő csapdáira vagy a Gyerekek völgyére gondolni.

A halász és Sjön közben olyan békésen társalgott egymással, mint a rokonok, akik hosszú távollét után ismerik fel egymás ábrázatán a családi hasonlóságot. És Hildi „jóembere” nem is tűnt annyira bárdolatlan fickónak! Fiatalabb éveiben bejárta a tengereket. – Tizenhét életem van – magyarázta Sjönnek – és ebből csak tizennégyet használtam el. A maradék hármat ezeknek a gyerekeknek szentelem.
És milyen rátarti ember! Nem kapkod, nem hajolgat a lapockacsontokért – nem alkuszik, nem hálálkodik, tomboljon errefelé akármekkora éhínség.
No de hogy képes Sjön bárkivel ilyen hamar megszerettetni magát? Az ilyen magukat tizenhétszeres hősnek képzelő vénemberekkel is? És mi az, amivel én, Riolda taszítom el magamtól az egyszerű embereket? Végigsimított az arcán, a haján, aztán újra megnézte a tenyerén a körkörösen egymásba futó vonalkákat.
Talán egy szörnyeteg tenyere, akinek nem tizenhét, hanem csak fél élet jutott.
És a kezét nézegetve csak későn vette észre, hogy a lábánál játszó Vilmos micsoda bosszúterveket motyog! Támadás Dánia felől a piktekkel szövetségben!  A segédcsapatok Bretagne felől lezárjuk a kikötőket!  Felperzselem-megölöm-agyönütöm-kiirtom! Mígnem elérkezett Hogmur síkjához, és felkészült a nagy párviadalra, ahol majd édesanyjának megrontója, a gaz trónbitorló Henrik holtan végzi.
Halálos sasok marcangolják a szemét és a szívét.
Riolda lehajolt, és a kisfiú helyett folytatta a mesét. A gaz trónbitorló fiai majd némi lótás-futás után majd megérkeznek Bretagne-ba, talán ehhez a körtefához. – És meglátod, Vilmos! Hamarosan az anyád második házasságából való gyerekek ábrándozni kezdenek, és pár év múlva, talán épp azon a Hogmur melletti síkon párbajra szólítanak téged. Halálos sasok kaparják ki a szemed, és a fiaid földönfutók lesznek. Hát nem lenne jobb rögtön véget vetni az egésznek?
A kis Vilmos megrendülten hallgatott.
– Te nem közénk való vagy – szólt közbe a halász nyugodtan. – A te véred nem a mi vérünk. Te megrontod ezeket a gyerekeket és az én álmaimat.
És mint valami mesebeli, jóságos nagyapa, végighúzta a kezét Riolda fürtjein: – Nem a hajad a furcsa, és nem is a kék szemed. Hanem hogy milyen tompán csillog a bőröd, hogy milyen furcsa a pupillád, és hogy a kisujjad helyén egy csonk van. No, de hadd lássam a tenyered!
És nevetve lefogta a kapálózó Rioldát.
– Ilyen furcsa keze csak a szorgoknak van. Talán jobban tennéd lányom, ha a szigeteken túl megkeresnéd a tieidet! Ott találhatnál olyan álmokat, amiket nem szégyellsz.
Sjön, mint egy kard, amit egy láthatatlan hüvelyből pattintottak elő, rögtön ott termett közöttük. – Hát mit képzelsz? – fújt a halászra. –Az én Rioldám szép, kedves, okos, hűséges. Süt, főz, hímez, énekel. Ha te még egyszer…
A halász elnevette magát, és gyorsan elengedte Rioldát: – Mindennel együtt derék fiatalok vagytok. De mivel kettőtök közül a lány az okosabb, talán mégsem ártana megkeresni a tengeren túli rokonokat. Nem csellenghettek fel-alá ebben az országban.
Sjön sóhajtott, mert tulajdonképpen a tengeren túli rokonság ellen sem volt semmi kifogása. És mivel mindenkivel gyorsan megbékélt, gyorsan a halász családjára terelte a szót.
Hogy van a kedves felesége? Hol van az a derék asszony, akiről a hercegné beszélt?
A halász büszkén kihúzta magát: – Hozzám nem valók se az öregasszonyok, se az ok nélkül óbégató, fiatal lányok. Három napig volt itt a ti hercegnőtök. És három éjszakát szánt rá, hogy gondoskodjék a gyerekeiről. Pompás, friss özvegy! Ha nem is süt, és nem is főz, azért szép és ügyes. Én már megleszek nő nélkül a hátralévő életemben. Itt vannak a csemetéi.
Riolda gyorsan lehajtotta a fejét. Hildi, a hajdani szolgáló hát semmit sem bízott a véletlenre! Felkészülvén a háborúra, felkészülvén a békére is, mindent gondosan kitervelt.
A halász dudorászva javítgatott valamit, ők pedig egymás kezét fogva hallgattak.
Riolda érezte, hogy ind a kettőjükön mulat.