Késlekedett abban az évben a május, ahogy késlekedett a szülés órája is.
Bandemag király katonákat rendelt ki a vajúdó tündér védelmére, akik bedugták a tenyerükkel a fülüket, hogy ne hallják a sikolyait. Bandemag minden reggel hírvivőt menesztett a fenyérre, aki ezekkel a szavakkal tért vissza: ma sem fogsz, király, kenyeret enni. Mert a szigetlakók megfogadták: amíg az örökös meg nem érkezik, semmilyen ételt nem vesznek magukhoz.
Éheztek a férfiak, éheztek az asszonyok, éheztek a gyerekek és éheztek a rabszolgáik, a szorgok.
Miközben a harcosok őrt álltak a fenyéren, történt, hogy egy faágakból összetákolt viskóban az egyik katona felesége is vajúdott. Ő is várta a szabadulást, és láztól reszketve beburkolózott a takaróiba. A megalvadt vértől olyan kemények voltak ezek a takarók, mintha egy pajzsot fektettek volna keresztül a szülőágyon.
Ám aki meg akarja látni a napot, meg is látja.
De ennek az asszonynak csak kevés idő adatott. Eltépte a magzatzsinórt, a nyálkás kis testet begöngyölte a köpenyébe, aztán átengedte magát a láz önkívületének. Ahhoz is gyenge volt, hogy a lassan nyíló ajtó és a léghuzat felé fordítsa a fejét…
Ám talán az ő küzdelme, sikoltozása könnyítette meg a fenyéren küszködő tündér dolgát.
A köd felszakadt, a bokrokat megrázta egy láthatatlan szélroham. Enni fogunk ma, bólintott a hírnök, és már-már hallani vélte a csecsemő visítását. A király katonái gyűrű alakban körbefogták a tündért: még csak most jön a java, mondogatták.
De a viskóban lakó nő férje nem várt tovább. Ahogy a szél megélénkült, kiugrott a gyűrűből, és a fegyvereit hátrahagyva rohant haza. A felhők szétoszlottak, most már az ő viskója is boldogan ragyogott a napfényben. Már csak egy ugrás… és a nyitott ajtóból a felesége üveges szeme bámult rá. Egy szemrehányó, tágra nyitott, kék, violaszín pupillájú szempár.
Berontott, lesöpörte a vértől kemény takarókat, ránézett a combok közt vöröslő vértócsára, de nyomát sem látta a gyereknek. Felrántotta a felesége testét – már csak egy üres váz volt, nem egy fiatal nő – de se élő, se holt gyereket nem talált.  Pedig a magzatzsinór ott kígyózott a felesége lábánál.
És a ház! A ház a halott asszony körül is tele volt élettel, friss élettel, mintha a gyerek játékosan elbújt volna, és szeretné őt megszólítani. Itt volt, gondolta a katona, és eszébe ötlött a tárva-nyitva hagyott ajtó… van-e olyan asszony, aki sarkig tárt ajtók mellett akar vajúdni?
Kitámolygott az udvarra. Mire várjon? Várjon-e valamire? Behajította a pajzsát is a kunyhóba, és ordítva nekiiramodott a völgynek.
Közben a palotában már ünnepi lakomához terítettek.
Hordágyon hozták a tündért, aki úgy pattant a király elé, mintha egy könnyű sétáról tért volna vissza. – A kék a halhatatlanság színe – búgta titokzatosan.

A katonának – noha a király tanácsadói nem tartották számon – volt saját neve: Fargeinnek hívták. Nem volt hatalmas termetű harcos, talán ezért maradt életben az éhínség után. És ugyan ki kérdezgetné egy fogoly katona nevét? Egy katonáét, aki ért a közelharchoz, de elég engedelmes, hogy életben maradjon, és később besorozzák az új király testőrei közé.
Fargein minden őse katona volt, ereiben a corci tündérek vére folyt. De már annyi éve éhezett becsületesen a szigetlakókkal, hogy a király hozzáadta az egyik szolgálólányát feleségül. Nyilván sok történeted van, amit el akarsz a fiadnak mondani. A szegény kis szolgálólány három szép almát és egy kék köpenyt kapott hozományul. Az első almát megették Fargeinnel a nászéjszakán, a másodikat, amikor megérezték, hogy a gyermek megfogant, a harmadikat pedig mikor megjósolták, hogy kislányuk születik. Fargein felesége a szigeten látta meg a napvilágot, és mégcsak közelébe sem mehetett Urraca királynő gyümölcsöskertjének. Azt a három aranyfényű almát úgy őrizgette, mint az ékszereket.
Az útmenti kunyhókból most sült hús illata csapott a levegőbe. Mért is ne? Ünnep van, ilyenkor a legszegényebbek is ott görnyedeznek a kamrájukban, hogy egy kis árpalisztet söprögessenek össze. És a gazdagok? A gazdagok meg húsra vágynak – érzik ezt az állatok, ezért jajgatnak a karámokban.
Tavasz volt, lélegzetelállító. Ünneplőbe öltözött lányok jöttek szembe az ösvényen.
Ámde milyen sorsra jutna egy kislány anya nélkül egy kopár szigeten? Bandemag alattvalói hajdan a Tündérek kútjához hordták az anyátlan vagy csenevész gyerekeket. Aki elrabolta az ő lányát, az – meglehet – csak jót tett vele. Anyatej nélkül a csecsemők hamar öklendezni kezdenek, aztán a tehetetlen apák kiteszik őket a tündéreknek. A tündéreknek, ízlelgette a szót Fargein, és kiköpött, mert a gyűlölet, mint nyílt sebből a váladék, kibuggyant belőle. Ha nem kell három napon át a király szeretője, a tündér mellett virrasztania, akkor a felesége is életben lehetne. De kinek panaszkodjon? Az egész hegyoldal nyüzsgött, sietett, főzött, kiabált, mintha az ellopott napokat most kapnák vissza. És Fargein csak egy idegen volt, egy éhenkórász, ugyan ki hívta volna be a házába, hogy a feleségéről érdeklődjön?
Odaért a palotához, egy hatalmas kőkunyhóhoz, ami illett is egy királyhoz, akit a szerencse elhagyott. De Bandemag végre boldognak látszott. Az előtérben pihenő testőröknek is csillogott a szeme, nyilván már belekortyoltak Urraca királynő méhserébe, és várták a lakomát.
Egyszercsak megtelt az előtér a tündér illatával.
Körbeölelte, mint valami aranyló köntös, a szülő nők méltósága. – Elfárad a szelek dühe is, és eljön a nap, amikor a tenger már nem haragszik többé az emberekre. Én most örököst adtam nektek. Egy örököst, hogy a vitorlák újra nekifeszülhessenek a tengernek.
Aprókat lépegetve, kecsesen fel-alá járt köztük.
Hány földi asszony tudna szülés után egyenes derékkal, illatosan, szépen befont hajjal a vendégek között mutatkozni! A tündér belenézett a katonák szemébe, és így rebegett a sok álmatlan éjszakáért köszönetet. – A kenyér és a hús a fogadóteremben van! Gyertek! – mondta, mintha az egész sziget az övé lenne.
Bandemag mint valami boldog törpe, úgy sürgött-forgott körülötte.
A fogadóterem a még mindig bizalmatlan tengerre nézett.
De micsoda gazdagság! Kékes fényű, sárgás fényű kagylók, amiket senki sem látott, mióta a tenger megátkozta a szigetet. Friss lepényhalak, tengeri csillagokat formázó mézes sütemények, tőkehal-falatok, langyos osztrigák, és közben minden asztal fölött ott lebegett az ürühús győztes illata.
Hordták a szorgok a nagy ezüsttálakat, mindegyiküknek ráncos volt az arca, hisz ők éheztek a legtöbbet.
– Visszaadom az elvesztett időtöket – búgta a tündér az ünnepi fáklyák fénykörében.
De Fargein nem figyelt rá. Rögtön az egyik, üres tálcával igyekvő szorg nyomába eredt.
Kislány, gondolta elégedetten. Kislány, ahogy megjósolták. Ha fiú lenne, akkor a tündér már régesrég a nemzetség új aranyágacskájáról beszélne.
Kislány, és valahol itt rejtegetik a palotában. Meglehet, a király örököse holtan született, és az ő feleségén kívül nem akadt más nő, aki szült volna a szigeten…
Benyitott egy ajtón, és úgy érezte, álomban járja végig ezeket a homályos, rémült szobákat – de nem itt, ezen az álomtalan, kopár szigeten, hanem a szülőhazájában, Írországban. És végre elérte a padlásra vezető lépcsőket.
Ugyan miféle erő van az asszonyokban, hogy néha ők parancsolnak? A felesége kék köpenyében egy termetes dajka állt a folyosó végén. És nem tartott a kezében lángpallost, de Fargein mégsem merte arrébb taszigálni.
– Jól van a gyerek? Ha nem felelsz, megöllek.
Az asszony elmosolyodott, mintha sebezhetetlen lenne. És ekkor, a nyitva hagyott ajtón át, a nő válla fölött Fargein megpillantotta a gyereket.
– Eredj innen! Meglátod, majd jó sora lesz.
Fargein bólintott. Most is a Tündérek kútja, a sok fehér gyerekcsontváz járt a fejében. De úgy érezte, tartozik valamivel a feleségének.
– Riolda. Rioldának hívták az anyját – motyogta.
– Na, menj! Nem lesz könnyű halálod, ha valaki itt talál.
Vajon mennyi időt tölthettem fent, töprengett Fargein, mikor visszasurrant a helyére.
–Ti nem is emlékeztek, milyen messziről jöttünk! – szónokolt tovább Bandemag. A méhser már meglágyította a hangját, ami szelíden meg-megremegett.
– Mikor apám apja kikötött a szigeten, senki sem gondolta, hogy fel kéne jegyezni a tetteiket. Apám apja kijelölte letette a palota alapkövét aztán indult vissza, hogy juhokat és mestereket hozzon a szárazföldről. Mert akkoriban, mint annyi más népnek, nekünk is kikötőből kikötőbe jártak a hajóink.
A teremben (Fargeinen kívül) nem volt senki, aki látta volna a napot a szárazföldön.
– De a tenger nem ereszt el minket ötvenöt éve. – sóhajtozott tovább Bandemag. – Talán vétkeztünk, mikor gyermeket nemzettünk a rabszolgáinknak, a szorgoknak? – Ahogy a kupát a szájához emelte, a hangja megint öregesen sírós lett. – Most végre gyermek született, egy csodálatos gyermek, aki talán kiengeszteli a tengert.
Mennyi kótyagosság, gondolta Fargein dühösen. És közben azon töprengett, mi történhetett a tündér gyermekével. Talán a tündérek magzatai is meghalnak?
Fargein hunyorított a többieknek, aztán sietősen elindult, hiszen el kellett temetnie a feleségét.

Hideg szél fújt, és ő a talpán át érezte, milyen dermedtek és megátalkodottak a kövek.
A meleg – úgy tűnt – ma is csak játszott a szigettel.
De nem akart többé a felesége arcába nézni, minél előbb végezni akart a temetéssel. A zsigereiben is érezte, hogy akkor van biztonságban – ő is és a kislány is – ha elnyeli a föld a feleségét.
A szorgok nem tudnak beszélni, így aztán Fargein nem is ijedt meg, mikor egy púpos árny csapódott hozzá az ösvényen. Olyan óvatos alázattal lépkedett mellette, mintha Fargein várná az alkalmat, hogy megüsse. De miért ütném meg, töprengett. A lovakat sem gyűlöli senki, ahogy a kutyákat vagy a juhokat sem. De ők olyan szolgák, akik nem tudnak az emberek lányainak gyereket nemzeni, és nem is értik az emberi beszédet.
Lassan, egymás mögött gyalogolva elérték a beléndekkel borított völgyet. Elől Fargein lépkedett, utána a púpos szorg, akinek senki emberfia nem tudta a nevét – ha egyáltalán volt saját neve.
A holtak lelkei pár órára visszatérnek, hogy fogadják a gyászolókat. Riolda most már nem vicsorgott, és a takarójára száradt vér is olyan volt, mint a kibomló selyem. Fargein kicipelte a holttestet a tisztásra, a szorgot meg elküldte vízért, hogy az arcát megmoshassa. Néhány elviselhetetlen percig egyedül maradt az asszonnyal. Bocsánatot kért tőle, hogy nem rendez igazi temetést, és hogy nem tudta visszaszerezni a gyermekét . A halott Riolda pillantása megenyhült, mintha várta volna, hogy Fargein folytassa. – Tudod, hogy senki sem hagyhatja el a szigetet. Senki! De én hadifogoly vagyok, egyszer hajóra szállok, és elviszem innen a lányunkat is.
Erőt vett magán, és megcsókolta a feleségét.
A szél finoman megrebbent, mintha álmából felébresztett madár lenne.
A szorg visszatért a vízzel, egy-két percig téblábolt, aztán segített lemosni Riolda arcát. Fargeinnek feltűnt, milyen félénk szeretettel ér hozzá. Ugyan kik lehettek Riolda ősei? A felesége se az anyjáról, se az apjáról nem mesélt semmit.
– Vigyük a mocsárhoz! – rendelkezett Fargein, és míg ő az asszonyt cipelte-húzta a köveken, a szorg vonszolta Riolda véres takaróit. És a mocsárnál, ahol a hajdani, Zöld Palota állt, Riolda leereszkedett a mélybe, hogy megtalálja az őseit.
Fargein kenyérhéj után kotorászott a zsebében. De a szorg – ugyanolyan rejtélyesen, ahogy feltűnt az ösvényen – köddé vált megint.
Köd… Köddé… Ez a szigetre ereszkedő köd a tenger titkos érzékszerve talán?
Fargein lehúzta a gyűrűjét, és bedobta a felesége után. De már nem az asszonyra gondolt, hanem hogy miképp maradhat életben. Érezte, ha most tenne egy lépést, azonnal megsemmisülne.
Ugyan mért volt véres a felesége arca? Gyenge asszony volt Riolda, de talán megküzdött azokkal, akik a gyerekét el akarták rabolni. Meglehet, nem is a szülés végzett vele, hanem egy késszúrás. Ha pedig így történt, akkor bölcs élővigyázatosság volt a tetemét a mocsárba rejteni.
De ha így történt, akkor nem leskelődnek orgyilkosok hazafelé? Saját katonatársai? Akik ma este elegendő ürühúst faltak, és készek most a tündöklő jövőt megvédeni?
Résen kell lenni, mondogatta hazafelé.

Illighaen tanult fia volt egy tudatlan országnak.
Mert hiszen kicsodák a királyok? Parázna bábok: hangosak, tudatlanok, ostobák. Nyernek vagy vesztenek – véres sisakkal lebuknak a lóról a csatatéren, vagy boroskupával a kezükben ünnepelnek. Persze még itt, a normannok földjén is akadnak tudós férfiak, akik ismerik a természet törvényeit. Varázslók, akik hókusz-pókuszaikkal felkorbácsolják a tengert, vagy meghosszabbítják a napéjegyenlőség óráit.
Illighaen lenézte a jövendőmondókat, és nemcsak az ilyen csavargó-féléket, hanem a rangosakat is. A valóságot lehet persze befolyásolni  – hiszen mi más a valóság, ha nem a szavak és a tárgyak bonyolult kölcsönhatása, amit a költők, a törvények és a szokások egyszerre alakítanak? Változtat-e egy mondaton, ha gyönyörű kódexlapra, hajlékony virágindák közé pingálod? Valamit igen, de ki tudná az igent nemmé, a tengert szárazzá, a havat vörössé, a földet hófehérré változtatni?
A világ igenis érthető. És csak a tompa agyúak remélik, hogy nem lehet rajta változtatni. De ostobák azok is, akik azt remélik, hogy a valóságot kiismerhetetlenné tehetik.
Illighaennek a kiismerés volt a hivatása, a hóbortja, a szakterülete, a kenyere. Kényelmes tengerparti házban élt a nagyapjával és az édesapjával, a másik két  Illighaennel. És ez a szép, tengerparti ház minden percben egy  boldogabb világra emlékeztette. Ismeretlen kezek még azelőtt emelték a falakat, mielőtt Normandiát elöntötte volna a féktelenség és a szenvedély..

Őket, az Illighaeneket a tudásuk védelmezte. Meg természetesen maga a villa, hiszen minden ház őriz az építőiből egy lélegzetvételnyi életet. Kéziratok, szökőkutak, íriszek, hajlongó boltívek. A könyvtár tele ismeretlen, ráncos kézirattekercsekkel, melyeket a modern kor elméi tisztelnek, ámde nem értenek meg. Illighaen nagyapja arra azért képes volt, hogy a ház fölé örökös alkonyt varázsoljon, és a kertben az íriszeket halhatatlanná tegye. De nem ilyen hókuszpókuszokkal kereste a pénzt, hanem a józan eszével.
Minden tavasszal barbár királyok keresték fel, hogy véleményét kérjék a csillagok állásáról, étvágytalan trónörökösökről, vagy egy később megindítandó hadjáratról. Nem volt nehéz: csak mérlegelnie kellett. És minden télen összekulcsolt kezű, meddő hercegnék érkeztek, hogy örökösük szülessen. Ha a hercegné nem volt túl öreg, akkor hagyták, hogy a férje nélkül találkozzon egy szélszellemmel. Ha pedig se a szellemek, se a varázsfőzetek sem segítettek, akkor a hercegné karjára tettek egy árva gyermeket. A tündérek ajándéka! Vigyázz rá nővérem!
Mert hiszen volt miből válogatni. Normandia földjén több árva gyerek élt, mint örökös után sóvárgó hercegné. És az Illighaenek rejtélyekből sem szenvedtek hiányt. Járvány terjed a szigetekről? Túl sok eső hullott? Késik a tavasz? Egy Illighaennek mindenre volt magyarázata. Sőt nemcsak magyarázata. Aki a három Illighaen tanácsait megfogadta, az meghosszabította az életét.Ne veszítsd el a fejed! Ne szomorkodj túl sokat, és naponta kétszer moss kezet! Ne menj a halottak közelébe!
Ezekért a tanácsokért a királyok pénzzel, rabszolgákkal és védelemmel fizettek. Ám néha tündérek is megkeresték őket, tán hogy jobban kiismerhessék magukat. De mivel fizet egy tündér, akit csak mások vágyakozása tart életben? Az Illighaenek felsöpörtették velük az udvart, vagy a konyhában dolgoztatták őket. Számos ellenállhatatlan pillantású tündér súrolta már náluk az üstöket.
Mert az Illighanek mintaszerű házaséletet éltek. Nem lehetett sóhajtásokkal kifizetni őket.
De most ez a barátságosan kimért világ is összeomlani látszott.
Történelemnek a megtörtént dolgokról való tudást hívjuk, az eseményeknek azt a sorát, amiből már kivontuk a rettegést, a bizonytalanságot és a félelmet. Hiszen a tegnapra holnap jön. Minden csatában vannak vesztesek és győztesek. Az átkok – ha gyakran ismételgetik őket – beteljesednek. Az Illighaenek krónikások is voltak, így aztán életük minden percében rászorultak a józan észre. Miközben jövendő csaták kimenetelét latolgatták, a könyvtáruk félhomályában évkönyveket szerkesztettek. Csaták, mennyegzők, békekötések – egymás után, tanulságos rendben. Ha majd eljő az utókor, úgy találják majd, hogy ebben a tengerparti házban bölcs férfiak éltek.

No, de a zavar mindig a fejekben kezdődik el.
Partra száll egy szedett-vedett sereg Normandiában, és a támadók úgy látják, hogy az emberek szőrén-szálán eltűntek! Miközben a normannok – persze láthatatlanul – követik őket az erdőbe, és kényelmesen lemészárolják őket! A támadókkal érkező királyfit eközben még meg nem született normannok rejtegetik az erdőben.
Vagy az a bizarr história, ami a galegók földjén esett meg! Egy kis csitri a kútba dobja a titokban szült kisfiát, de a gyerek feltámad, és mint valami rosszindulatú kísértet, egész Hispániát átjátssza a mórok kezébe.  És mindezt nem babonás vénasszonyok mesélgetik, hanem a vizigót király tanácsadói!
De mi is az igazság? Hiszen ki hallott olyan krónikáról, ahol a halottak visszatérnek, és az ugyanabban az időben élők hol látják egymást, hol nem? A legfiatalabb Illighaenre hárult a feladat, hogy ezt a rengeteg gyanús jelet kiértékelje.

Hol zavarodott meg az idő először?
Illighaen gondosan számba vette a gyanús jeleket. Járványokat, gyanús szélrohamokat, betegségeket. Különös helyeket, amik nincsenek alávetve a józan észnek.

Ott az a semmibe vesző, kopár, csúf sziget Írország mellett!  Mintha ez a szigetecske – aminek még a nevét sem merik a tengerészek kimondani – lenne minden zavar eredője. Azt mondják,  ki lehet kötni a partjain, de sohasem lehet a szigetről visszatérni. Hát micsoda botránya ez a tengernek! Vagy a józan észnek! És amit a királynéról, Bandemag feleségéről rebesgetnek! A dán Bilgerdis, ez a megbízható, csak az alattvalók jóllétével törődő hölgy állítja, hogy minden nap verssorokat csereberélnek… De nem álmok vagy egy titokzatos küldönc, hanem a szél hozza-viszi a szavakat…
Ha nők nem alusszák ki rendesen magukat, képesek a történelmet is kiforgatni, töprengett Illighaen. No de  mi lehet az igazság? Ha az ember a jelenben él – és ugyan hol élne másutt –, mindig találkozik rettegéssel, a bizonytalanságtól való mániákus irtózással. A krónikások ezeket persze kihagyják az elbeszéléseikből. Látott-e valaki olyan ledobott követ, ami nem lefelé, hanem felfelé esik?
Pedig megtörténhet, csakhogy az ilyen kövecskéknek nincs helye a krónikákban. Hiszen a történészek mindig a rendet kutatják. Nem a félelmeket és nem az előjeleket. Egy jó krónikás feljegyzi a győztes nevét, aztán (utólag) számba veszi azokat az okokat, amiért ennek vagy amannak kellett győznie.
No de egy sziget, ahol a természet törvényei sem érvényesek?
Illighaen azon töprengett, hogy a sok furcsaság vajon nem az idő befejezetlenségével függ-e össze? Egy krónikás idővonalat húz, és azon lépeget, pedig tudja, hogy a múlt sohasem ér véget végérvényesen. A bölcsek azt mondják, hogy a Krisztus utáni VIII. században élünk. Na de mit jelent ez? Hisz a kereszténység ma már véget érni látszik. A Feröer-szigeteken Kirklan király ledobta a válláról a keresztet, és visszatért a saját őseihez. Ma megint szabadon, a saját feje után imádkozhat mindenki.
Na de mit számít, hogy milyen módon imádkoznak az emberek? Ő, Illighaen csak a tényeket szerette, és közben magának sem merte bevallani, hogy unatkozik, az apja, a nagyapja, az anyja, a nagyanyja, a felesége, a gyerekei és a halhatatlanná tett íriszei között.

Illighaen harminchárom hajóskapitánnyal tárgyalt, hogy melyikük kötne ki Bandemag király országában, azon a törvénytelen kis szigeten.De a kikötőben mindenki kinevette.
Pedig Illighaen érvelt, perelt, vitatkozott, magyarázott. Hiszen a  hullámok nem tesznek különbséget a sziget és sziget között! De a hajósok nevettek. Azon a szigeten – mesélték – ma már csak halottak élnek. Szép időben a fedélzetről látni, ahogy Bandemag király a sziklákon ruha nélkül csúszik-mászik. Talán elpusztult valami járványban, és azért bolyong fel-alá, mert nem akadt senki, hogy eltemesse.
Illighaen csak nevetett ezeken a képtelen rémségeken. Magában persze nem zárta ki, hogy a szigeten valami kínos betegség tört ki, és ez – sajnálatos, de érthető módon – megzavarta az a szigetlakók elméjét. De közben a babonákat szidta: a tudatlanságot és a hiszékenységet, amely életerős férfiakat is képes nyávogó vénasszonyokká változtatni…

A rakparton csend támadt. Az egyik fickó, egy ingerült dán hajós nem hallgathatott tovább: – Ne sipítozz tovább! – sziszegte dühösen. – Felszállsz a hajómra, és ha egész úton tartod a szád, egy csónakon kiraklak a sziget közelében. Aztán majd meglátjuk, visszatérsz-e.

A pompás reggeli (különféle színekben pompázó lekvárok, szalontüdő, kaviár) után Neifile odalépett a varázsgömbhöz, és kérte a lángocskát, hogy egy igazi férfiút, egy nemes származású politikust mutasson be nekik. De a kristálygömbben ágaskodó lángocska megsértette őket azzal, hogy nem feléjük fordulva kezdett el beszélni.

– Talán egy költő ő, akinek a tekintete a láthatatlan tengert keresi – merengett Giannetta.

Graz és Velence illatos hölgyei, Csáktornya parasztmenyecskéi, a hadseregek nyomában járó, halálos bajt hozó markotányosnők elfeledtették-e velem a szilaj erdőket, melyeket a lemenő nap, a magányosság von bíborfénybe? − kezdte a Hang ünnepélyesen. – Várakoztam az erdőben. Körülöttem úgy parázslott a háború, mint a szikra az augusztusi bozótban. Vagy mint a féltékenység, a féltés, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél is.
De messze volt Trakostyán! Messze a mulatós Draskovics birtoka! A mocsarak mögött vártam a törökre, és elképzeltem Draskovics házát és szép hölgyemet, Eusebiát, kit a verseimben Violának neveztem. Beh egyedül vagy, Eusebia, sóhajtottam. Lapulsz az erdő mélyén, mint lehajtott fejű ibolya. Csak az én szemem lát, ama titkos tekintetem, amely úgy lebbenti fel majd a fátylat az arcodról, mint a füveket simogató szél. Elképzeltem reménybeli mátkámat, amint egyedül sóvárog a Draskovics-ház tivornyás zűrzavarában.
Ám nem indulhattam Trakostyánba, csak versekben vigasztalhattam a szomorú violámat. Ezek hajnali versek voltak, reménykedőek, mégis boldogak, mert a tél lecsupaszítatta a földet, és lecsupaszította a vágyakat − láttam fátyol és párta nélkül az én violámat. Volt egy szörnyű álmom: Draskovics vendégei, a tivornyázó horvát, stájer urak felosonnak a szobájába. A falak szétnyílnak, Eusebia hajfürtjeit erős szél cibálja.
De ez az éjszakai virág más volt, más, mint amilyennek Violámat tavaszidőben láttam. A sötétkék párta alatt éjjel gorgófej villogott, az álmokat lihegés verte fel, nemcsak az enyém, hanem egy harmadiké, aki sóváran figyelt engem a termek mélyén. Ám nem indulhattam a következő tavasszal sem, mert újrakezdődött a háború. Nem indulhattam nyáron, mert Bécsbe kellett utaznom Péter öcsémmel. Nem indulhattam ősszel, mert Draskovics azt üzente, igen beteg, és nem fogad vendégeket a várában.
Talán forral valamit ellenem, talán más mátkát várnak Trakostyánban! Talán Draskovics nem engem, Zrínyi Miklóst, hanem a Frangepánt látná szívesen. Nappal elképzeltem bánkódó, szelíd Violámat, éjszaka a kegyetlent, akinek kamrácskájába – mindig ettől féltem! – részeg urak surrannak fel. De Eusebia se valóságos, se titkos mátkám nem lehetett: Draskovics még nem adott végleges választ, saját magam helyett verseket küldhettem követségbe. Aztán jött új tavasz, új nyár. A magyarok véreztek, a törökök véreztek, csak az én Violám maradt az erdők mélyén kiismerhetetlen.
De a kutya Draskovics nem válaszolt. Lesunyta a füleit, megült Trakostyánban: engem türelemre intett, míg követeimet megetette mézes szavakkal. Tél volt, szikrázó hideg, a törökök eltakarodtak, én egyedül maradtam a szikrázó hóban, a decemberi ég alatt a gondjaimmal. Nem írtam verset az égre süvöltő kerecsensólymokról, mert zavaros álmot láttam. Fordulok magányosan egy kedves dombocskához, és három vércseppet látok az úton. Semmi se mozdul, szellő se rebben, csak tündöklik a vércsepp a nagy fehérségben, és én tudom, hogy a domb mögött rettenetes fenevad leskel.
Vitt a bánat, mint erős szájú ló, vitt egyre messzebb. És hiába vártam a tavaszt, a tündöklő nyarat, nem jött hír Violámtól. Más mátkákat ajánlottak, pártás-gyöngyös szépségeket, de Eusebia, az én violám a rejtőzködéssel megkötötte a szívemet. Nem mehettem Trakostyánba: a váramban tanulmányoztam Tacitust, a cselvetések, a színlelés művészetét és a sok jó fejedelem tetteit. Ültem termeim mélyén, és hallgattam a szép hazám szívéből felhangzó jajszavakat − ez a szép beteg asszony talán jobban megérdemelné szerelmemet, mint az álnok Viola. Fordultak a napok, fordultak az évek, és mihelyt tavasz lett, Draskovics megizente, úgy fordult a sor, hogy szívesen látna vejének.
Készült hát a kerek világ és az én szívem a menyegzőre! De bármit is főztek ki a Draskovicsok, bármilyen szépen fogadtak Trakostyánban, az én Violám tovább kegyetlenkedett. Lovagolok vele a trakostyáni rengetegben. Ha gyengéden szólok hozzá, ha csak kérdezem, szép mátkám rám villantja gúnyos, megvető tekintetét. És nem volt ez a szem gyengéd és meleg! Sürgető, hideg kék fények villogtak benne. Míg én Marinót idéztem lelkesülve, éreztem, hogy ezek a kékes fényű szemek bizony nem bánnák, ha megrántanám a ló kantárját, és Draskovics Gáspár leányát a földre teperném.
Nem szerettem ezeket a kilovaglásokat. Eusebiát gyanús népség vette körül Trakostyánban: dalmát, horvát, stájer, olasz lovászok, mindenféle könnyelmű uraságok. Tekintetük húzta-vonta a mátkámat, akinek arca csak akkor derült föl, ha a vadászkürt felharsant, és a lovászfiúk élén a vad után iramodott.
Majd szelídül, majd megenyhül, gondoltam, mikoron a menyegző után az ágyasházamba vezetem, és megfogadtam, jóllakatom élvezetekkel. Hisz nemcsak ölelni tudom, gondoltam. Majd lecsillapul, ha olasz verseket olvasok fel. Majd megszelídíti a szenvedélyt egy ékes, idegen nyelv, és látni fogja, nagyobb érdem egy kegyes, művelt udvar, mint élen járni a vadászatban. Majd eljő az idő, és szívünk nemcsak a szilaj szerelmeskedésben, hanem a mise szavaiban is eggyé olvad. De mikor először öleltem, asszonyom hörgése, a havon látott három vércsepp, amelyet emlékezetem rárajzolt Violám testére, eszembe véste, hogy nőm a szavaknál is erősebb.
Ám nem törődtem bele ebbe oly könnyen. Ha hazatért a vadászatról, magamhoz vontam, és olasz szavakkal becéztem – ám ilyenkor komor lett, mint a sólyom, kit szűk kalickába zárnak. Ily sebes szívet a költészet nem nyugtathat meg, gondoltam, és megpróbáltam Violámat jóllakatni ígéretekkel: nádorfeleség lehetsz, fejedelemasszony, királyné, védeni fogjuk ezt a sebzett, agyonkínzott országot, még jobban, mint ősöm, az első Zrínyi Miklós, a nagyhatalmú Szigeti Hektór. Eusebia csak megrázta a fürtjeit. Még idéztem volna pár verssort Marinótól, de láttam, Violám elszunnyad.
Eltelt a tavasz, a nyár, aztán új tavasz jött, új nyár. A háború nem csillapult, török betörések haraptak a földjeimbe, minden tavasszal fegyvert vettem a kezembe. Minden télen új könyveket rendeltem, építkeztem, izzadtam, olvastam, tárgyaltam – de a Trakostyáni Diana nem nyugodott. Eltűrte, ha hozzáértem, de elaludt, ha verssorokat idéztem. Rideg volt hozzám, és a szívét nem derítette fel semmi más, csak az erdő és a vadászok kürtje.
Jött újabb tavasz, újabb nyár, de akárhányszor ezt a szilaj asszonyt öleltem, eszembe jutott, miért is nem siettettem Draskovics Gáspárt jobban az esküvővel – Eusebiámtól mindig is féltem. Ahogy telt az idő, Eusebia csontos lett, tagbaszakadt, és bármily különös, még szebb. Már nem hívtam Violának, mert ez a vad szépség már nem rejtőzködött előttem, átnézett rajtam; ha beszéltem hozzá, a saját vállait simogatta.
Provokálom a fátumot, gondoltam, és éreztem, mily magam vagyok. Hagymázas, meleg, párás, esős tél jött, a parasztok jajongtak, az erdőben a vadak megzavarodtak, de márciusban – láss csudát! – a hó elöntötte a Dráva menti erdőket. Leszakadt a tájra a hideg, én a vezéreimmel az új portyák tervét latolgattam, de hallom ám az ablakból a vadászkürtök hangját. Láttam, hogy Eusebiám a vadászai élén nagy vidáman kilovagol. Háború lesz, meglátja kegyelmed, mondta Trankóczi Balázs. De én most nem láttam a háborút, csak nejem veres ruháját, meg mögötte a lovászfiúk pökhendi, víg arcát.
Folytatjuk, urak, majd később folytatjuk, mondtam Trankóczynak. Utánamegyek, őutána megyek, mondtam magamnak. Talán Eusebia hálás lesz, ha osztozom a szórakozásában. De igazából a pimasz mosolygás kergetett nejem után, a féltés, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél. Korai, megfagyott virágokon tapodott a lovam, mire a havas úton elértem a dombhoz – oda, ahol álmomban a vércseppeket láttam. De most nem ijedtem meg, mentem az elejtett vad nyomába, és pontosan azt láttam, amit az álmaim mélyén mindig is láttam. Elejtett nyulak, vérző tetemek fölött csókolta feleségemet az egyik vadász. Keze a mellébe markolt, és nőm nevetett – milyen boldogan, milyen szilajul nevetett!
A vadászokat (mind a hármat) megöltem a tisztáson. Irdatlan dühömben még a lovászgyereket is levágtam, aki a kötőféket tartotta. Zokogó nőmet megkötözve vittem Csáktornyára, az udvarbeliek pedig – akik tegnap még bókoltak neki – elégedetten nézték, ahogy asszonyomat az udvar közepére állítom. Nyilvánosan, mindenki szeme előtt kellett ítélkeznem fölötte, ha én megtaláltam a domb fölött, más is tudhatta, mit művelt.
Három óra múlva halott leszel, vagy a kardomat vagy a mérget választod, mondtam – akárhogy döntesz, utoljára látlak téged. Szerettem volna, ha zokog, szerettem volna, ha rimánkodik, szerettem volna, ha a szemében a kék fények is megijednek. De Eusebia legyőzte a sírást: csak annyit mondott, mérget akar, és nem is nézett rám többet.
Folytassuk, urak, mondtam Trankóczynak, és a térkép fölé hajoltam, hogy ne lássam, ahogy Violám tetemét eltakarítják. Utána boldog, vad gyönyört éreztem, és láttam, katonáim lehajtott fejjel, elnémult ajakkal tisztelnek. Nőm sírjára drága pármai ibolyakoszorút rendeltem, és csak unott szájjal, fél füllel hallgattam a temetésen átkozódó Draskovicsokat.
Megtettem, mert szabad volt megtennem. Második nőm egy szelíd, szőke asszony lesz, fogadkoztam. Eusebia emlékét belefojtom a portyák izgalmába, a szpáhik jajkiáltásába, a lapok zizegésébe a könyvtárszobában. Ám Viola szembejött velem minden álmom mélyén: szép volt, üde, könyörtelen, de éreztem, hogy néhány perc múlva a vonásait halálos méreg torzítja el.
Miért tetted ezt velem, kiáltottam, de éreztem, nem fog válaszolni, pár pillanat múlva halott lesz. Betakartam őt virágszirmokba, betakartam őt saját szavaimba, úgy gyászoltam őt, ahogy nem engedte a világ meggyászolni a házasságtörő nőket – és akármerre mentem, akármit olvastam, akármit terveltem, éreztem, hogy egy halott nővel élek. Hadmérnökök érkeztek, császári követek, megjött az új feleség, de én már egyedül jártam az erdőket, mert ha megláttam egy kerecsent, szilaj feleségem jutott az eszembe.
Akármerre mentem, a bánat összetépett. Mindennap végzett velem a méreg, mindennap valamit megfertőzött bennem. Inkább megbocsátok, kiáltottam a gondolataimban bujkáló nőnek, akit hiába is kerestem az erdők szívében, mert felbukkant, s aztán eltűnt, mint könnyű köd a forgószél előtt. Láttam, ahogy tagjait a nehéz föld megemészti, de tudtam, amíg én emlékezem, addig az ő arca is emlékezik. Annyit gondoltam rá, mint a trák Orpheusz Eurüdikére. Könyörögtem az isteneknek, hadd pillantsam meg, még ha az a pillanat a halálom is lesz. Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár, eltelt az ősz. Úgy borult rám a kék ég, mint a koporsó – de még annyi tennivaló volt!
Avagy most, avagy sohasem! Köprili Ahmed hadjárattal indul Magyarország ellen. Talán majd nem kívánom többet, talán majd elfelejtem, nem marad más, mint egy szilaj gyereklány emléke, avagy a tenger, az elérhetetlen, messzi tenger a szívemben. Megint engem kísért, gondoltam, ha a vad tavasz illata belecsapott az arcomba. És tudtam, az egyik vadászaton a nyomába eredek, és bár minden fegyverem ott van a kezemben, tehetetlen leszek.