Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva életrajza

Nagykanizsán 1966-ban születtem. Budapesten érettségiztem, majd 1991-ben az ELTE magyar-portugál szakján végeztem. A diploma után ösztöndíjasként hosszú időt töltöttem Lisszabonban és Santiago de Compostelában. PhD-dolgozatomat – melyet az első trubadúr, Vilmos herceg költészetéről írtam – 1996-ban védtem meg. Most középkori világirodalmat (lovagregényeket és trubadúrokat) tanítok két budapesti bölcsészkaron, a Károli Világirodalom Tanszékén és az ELTE BTK Portugál Tanszékén.
2004-ben főszerkesztője voltam a tanítványaim fordításait is egybegyűjtő A tavaszidő édessége című trubadúr-antológiának. Megalakulásától szerkesztem a Palimpszeszt c. internetes folyóiratot, amely 2000-től gyűjt ilyen tárgyú fordításokat. Barátaimmal most a trubadúrok erotikus verseiből készítünk válogatást (ld. a Prae 2005-ös decemberi számát)
A tudományos pálya mellett költőnek készültem. Az első trubadúr, Vilmos herceg álarcában írt “költeményeim” és más “alanyibb” verseim folyóiratokban jelentek meg (Mozgó Világ, Kalligram, Sárkányfű, Új forrás, Tiszatáj, Látó.) Az Esőváros c. regényt is talán az ugyanilyen című vers ihlette.
Első prózai művemet harminchat éves koromban írtam, ám az Esőváros – amelyet 2004-ben a Magvető jelentett meg – alaposan megváltoztatta az érdeklődésemet. Mihelyt pontot tettem a regény végére, belefogtam különféle novellákba, a versekre azóta is kevesebb idő jut. Közben az Esőváros elnyerte a Szépirodalmi Figyelő különdíját, és készül a Kalligram Kiadónál a szlovák fordítás is.
A második történelmi regény, a teljesen “másféle” Aranyhímzés mellett elkezdtem dolgozni a Magyar Dekameron című novellafüzéren, amelyből folyóiratok már közöltek részleteket.
Szórakozásképpen az interneten a Trisztán-regény új, kelet-európai verzióját készítem.

Banki vidam

“A meghalni nem tudó bűn” – Hard-boiled-hagyomány a magyar irodalomban

 

Kosztolányi egyik novellája, mely „a művelt, de rossz útra tévelyedett fordítónak titokzatos üzelmeiről” rántja le a leplet, a bűnügyi regény státusát is különlegesnek láttatja. Gallus, „a rossz útra tévelyedett” novellabeli fordító kleptomániája miatt kikopott a magyar irodalmi életből, és már megbélyegzett embernek számít. Egy „sötét, decemberi reggelen” megjelenik az elbeszélő, Esti Kornél lakásában, és térdre hullva kéri, hogy segítsen neki valamilyen irodalmi munkát szerezni. Esti Kornél segít is: „[…] fölkerestem hát egy derék, emberséges kiadót, beajánlottam, s a kiadó másnap meg is bízta egy angol detektívregény lefordításával. Afféle szemét volt ez, mellyel mi átalljuk bepiszkítani a kezünket. Nem olvassuk el. Legföljebb lefordítjuk, de akkor kesztyűt húzunk. Címe – még ma is emlékszem: – Viciszláv gróf titokzatos kastélya.[1]
Gallus ténykedése azonban botrányba fullad: a kiadó nem hajlandó a fordítást megjelentetni. A narrátor is szembesül azzal, hogy „megtévelyedett írótársunk a fordítás során az angol eredetiből jogtalanul és illetéktelenül 1 579 251 font sterlinget tulajdonított el, 177 aranygyűrűt, 947 gyöngy nyakéket, 181 zsebórát, 309 fülbevalót, 435 bőröndöt, nem említve a birtokokat, erdőket és legelőket, hercegi és bárói kastélyokat, s más apróbb-cseprőbb tárgyakat”. Gallus csökkenti, zsebre (vagy hova?) teszi az eredeti mű értéktárgyait: a kastély ablakait, csillárjait, vagy Eleonóra grófnő gyémántjait, miközben néhányat azért tessék-lássék módon otthagy a szövegben.
A Kosztolányi-novella nemcsak a fordítói hűség[2] és az irodalmi referencialitás problémájára mutat rá, hanem a krimi („lefordítjuk, de akkor kesztyűt húzunk”) korabeli megítélésre is. Egy elfajzott műfaj tolmácsolására csak egy bűnöző, egy az irodalmi élet perifériájára szorult író vállalkozhat. Ám közben épp a bűnügyi regény játékszabályai, sajátos hermeneutikai kódja (egy bűncselekmény fokozatos leleplezése) teszi lehetővé, hogy a novellában a valóság és az irodalmi mű közötti viszony lelepleződjék. A fordítás ellenőrzése a bűncselekmény leleplezése is – ez az első, a hagyományos krimi kiforgatásán alapuló detektívtörténet a magyar irodalomban. A tettes/fordító neve,[3] a novella utolsó két, Gallusra vonatkozó mondata („Átadtam sorsának. Azóta nem hallottam felőle.”) megerősíti, hogy az úgynevezett valóság is szövegszerűen komponált, a körülmények, a cselekmény és a csalárd Gallus egyaránt az író-elbeszélő „kezében vannak”.
Közben a Viciszláv gróf titokzatos kastélya, azaz a kelet-közép-európai krimi kézen-közön eltűnik. Miután a lopásra fény derül, a „derék, emberséges kiadó” lemond a mű megjelentetéséről. De milyen kelet-közép-európai krimiről is beszélünk? Gallusnak – tudjuk – angolból kellett fordítania. Ám a címben szereplő hangsúlyozottan szláv tulajdonnév (akárcsak a Gallus név) megint csak leleplező. Bár a fordító a kristálycsillárok mellett fontokat is zsákmányol, nem kétséges, hogy Viciszláv gróf kastélya valahol Kelet-Közép-Európában rejtőzik. A kérdés kérdés marad: ha a fordító, a csalárd Gallus annyi mindent „elvett” az eredetiből – mi az, amit „hozzáadott”?
Ebben a tanulmányban – a megidézett Kosztolányi-novella ellenére is – elsősorban a bűnügyi regénynek azt a realista vonulatát keressük, ahol a gyilkos és a detektív közötti játszma realista módon ábrázolt társadalmi térben zajlik, és csak érintőlegesen foglalkozunk a detektívtémát másféleképp feldolgozó elbeszélésekkel. Hiszen az irodalomkritika által számon tartott magyar krimik többsége (Darvasi László, Lengyel Péter, Tandori Dezső, Németh Gábor, Szilasi László, Lázár Ervin, András Sándor, Babiczky Tibor bűnügyi regényei) inkább a klasszikus krimiket átkódoló, az Esti Kornél-novellához hasonló, önmaguk szövegszerűségét hangsúlyozó detektívtörténetek, és távol állnak a valamiféle redukált realizmust megvalósító, sőt néha dokumentarista hitelű hard-boiled krimiktől. (A magyar krimik sokszor „csavarosabbak”, mint azt a magyar olvasók szeretik, és kevés olyan magyar krimi van, amely képes lenne az elit és populáris irodalom közti szakadékot áthidalni.) És ez igaz a Philip Marlowe vagy Sherlock Holmes kalandjait „folytató” történetekre is. A bűncselekmény színhelye – mint Alaszka András Sándor regényében – másodlagos a rejtvény generálta intellektuális kérdésekhez képest. Jellemző, hogy az első, kemény krimiként is olvasható, nagy magyar regény, Tar Sándor Szürke galambja csak nagyon áttételesen fordul az amerikai kemény krimi hagyományaihoz.

De kiből lehet kemény krimi-szerző Amerikában és Magyarországon?
A detektívregény-írók egy csoportja (éppen a realistább, hard-boiled-típusú krimik művelői) gyakran tettek szert gyakorlati tapasztalatokra is.[4] Vidocq, a modern francia és Pinkerton, a modern amerikai bűnüldözés megalapítója emlékirataik révén is befolyásolták a krimiirodalom fejlődését. A kemény krimi egyik megteremtője, Dashiel Hammett maga is Pinkerton-ügynök volt. Az ilyen indíttatás persze nem kizárólagos: Raymond Chandler klasszikus műveltségű lírai költőből lett a hard-boiled klasszikusa. Magyarországon viszont a kemény krimi szinte kizárólag a Gallusok, az „eltévelyedettek” – ÁVH-tisztek és nyugalmazott rendőrfelügyelők – műfaja. És még az első irodalmi igényű hard-boiled-elbeszélést jegyző író, a műszerész végzettségű Tar Sándor sem lehetett volna Esti Kornél asztaltársaságának tipikus képviselője. A magyar irodalomban mintha nem lenne igazi átjárás magas- és populáris irodalom, tényirodalom és fikció között.
Gallus ténykedése természetesen egybeesett a két világháború között virágzó magyar ponyvairodalommal, a magyar szerzők által írt, angol álneveken megjelentetett detektívtörténetek fénykorával. Chicagói gengszterek, bostoni ír szeszcsempészek, angol kastélyok a kötelező kísértetekkel… könyvekről írt könyvek, igazi l`art pour l`art irodalom ez. De a kor ponyvaszerzői közül csak Rejtő volt képes arra, hogy az angol kalandregénysémákat nyelvileg, ideológiailag is kelet-európaira „fordítsa”. (A cím alapján talán ilyen, sajátosan „angol–kelet-európai” krimi lehetett az Esti Kornél-novellában szereplő Viciszláv gróf titokzatos kastélya is.)
A két világháború között Magyarországon játszódó igazi hard-boiled-elbeszélés tulajdonképpen 2008-ban született meg. Kondor Vilmos Budapest noirja kétszeresen is „történelmi krimi”: a harmincas évek második felében játszódik, és a gyilkosság – a magyar krimik többségéhez hasonlóan – a magyar történelem válaszútjaiban gyökerezik. A regény nyitánya, a Gömbös-temetés és maga a bűntett (kikeresztelkedett polgári család halálra ítéli egy rabbi fiába szerelmes lányát) is a politikai szálat erősíti. Kondor megteremt egy sajátosan nyugatias nézőpontot az Amerikában is megfordult pesti újságíró, Gordon alakjával. Viszont a Kondor-krimik nézőpontja is sajátságosan ideologikus (ami természetesen nem hiba), hiszen ezekben nem az angolszász krimikből ismerős szexualitás, hanem az identitás és az ideológiákhoz való igazodás a „bűn melegágya”.

Az 1945 utáni, úgynevezett „szocialista krimi” másképp veti fel, hogy melyek egy közismert narratíva „meghonosításának” a feltételei. A tetteseket elfogni és megírni – a szocialista Magyarországon is először hivatásos „szakemberek”, Fóti Andor, Mág Bertalan rendőrnyomozók igyekeztek a két régi nagy, nyugati detektív, Vidocq és Pinkerton nagy fegyvertényét, a társadalom és a fiktív/irodalmi tér együttes meghódítását megismételni. De úgy tűnik, hogy ezeknek a narratíváknak – Tar Sándor Szürke galambját leszámítva – a kortárs irodalomra semmilyen befolyásuk nincs.
Pedig a gyakorlatias/katonai nimbusz és az irodalmi dicsfény párosítására („kard és penna”) a régi magyar irodalomban is találunk példát. Az „Adriai tengernek Syrenája”, Zrínyi Miklós egy személyben volt kora nagy hadvezére és a legnagyobb magyar barokk költő. Mág Bertalan viszont (elképesztő méretű olvasótábora ellenére) hihetetlenül primitív, rossz író. Népszerűségét hagyomány és újítás merész keverékének köszönhette: egyfelől ő volt a bűnügyi regény átpolitizálásának egyik kezdeményezője (a magyar irodalom talán legmerészebb történelemhamisítója), másrészt irodalmi példát adott arra, miként folytathatók hagyományos szerepek a szocializmusban.
A kelet-európai krimik nagy többségében a tabu nem a szexuális vágy, hanem a nemzeti történelem. A bűncselekmény felderítését többnyire nem a bűnözők agyafúrtsága, hanem a közelmúlt történelmébe való beágyazottsága teszi rejtélyessé. Az emberek mindennapjaiba beleivódott, soha nem „likvidálható” történelmi múlt, ez a „meghalni nem tudó bűn”[5] mérgezi Mág regényeiben a szocializmus felé haladó magyar társadalmat.
Korai műveiben sváb nagygazdák gyilkolnak magyar parasztcsemetéket (a földosztás időszakában járunk), arisztokraták lopóznak a szocialista Magyarországra, hogy munkás származású szűzlányok meggyilkolásával döntsék meg a szocialista államrendet. Ellenforradalmárok papokat öldösnek, hogy ezt is a kommunisták nyakába varrhassák,[6] emigránsok a szolnoki Tisza-híd felrobbantására készülnek.[7] A nyugati határszélen gyilkos bandák szerveződnek, hogy a disszidálni vágyókat kirabolják és elpusztítsák. Mág „irodalmi” alteregója, Magos őrnagy a nyomozások során mindenkit kikérdez 1956-ról. A tanúk megerősítik, amit a hivatalos propaganda is sulykol: az „ellenforradalmárok” részegen „huligánkodva” a dolgozó nép vagyonára – és a szűzlányaira – törtek (ez amolyan jellegzetesen Mág Bertalan-féle kiegészítés).
A közelmúlt történelme – vagyis a szándék annak átértelmezésére – mozgatja ezeket a politikai meséket, hasonlóan egy másik „hivatásos”, a sötétség és fény történelmi küzdelmét kémregényekben feldolgozó hajdani ÁVH-tiszt és bestselleríró, Berkesi András műveihez. A Kopjások című regényben a magyar emigráció vezetője, Rajnay Ákos emlékiratban számol be a rendszer és a magyar nép elleni gyűlöletéről. Ez nem igazi bűnügyi regény, hiszen le sem kell leplezni senkit: a Gonosz az, aki tükröt tart saját maga elé.
A nyomozó Mágnál is egyfajta modern démonűző. Magos őrnagy rámutat a deklasszált elemekre, népmesei vádakkal illeti őket, és a végén rájuk bizonyítja bűnösségüket. A  és rossz transzcendens harca, a haladók és reakciósok mitikus küzdelme, ezek a gyakran balladákba illő történések (melyekben számos vérvádelem is felbukkan!) akár érdekesek is lehetnének Mág száraz, pedáns, tényszerű, öregemberes stílusában – de csak lehetnének! Mág elbeszéléseiben ez a kontraszt sem tudatos.
Kik számítanak Mágnál „deklasszáltnak”? Természetesen a régi uralkodó osztály tagjai, emellett a német nemzetiségűek, az erdélyi származással „hivalkodók”, bárki, akinek külföldön élő (emigráns vagy határon túli magyar[8]) rokona van, és azok a fiatalok, akik „elégedetlenkednek” vagy csak „huligánkodnak”. Ám egészen különös a Mág-krimik értékrendje! Pap nincs az „elkövetők” között, sőt Mág a vallásosakkal is csínján bánik. A kárhozat és pokol egyfajta immanens valóság a hivatalosan ateista Magos őrnagy szemében is. „Jobban tenné, ha a poklot hívná segítségül!” – Magos őrnagy gyakran így utasítja a Jóistenre esküdöző vádlottakat.
A transzcendencia babonás tisztelete, a szexuális prüdéria, a városi életformáktól való viszolygás, a mindig érzelmesnek tételezett szülő-gyermek kapcsolat, a kulákgyűlölet, a predesztinációba vetett naiv hit („tudja azt, maga, hogy a bőréből senki nem bújhat ki?”) falusi gyerekkort, református szegényparaszti hátteret valószínűsít. Mindenesetre szegényparaszti sorból felemelkedett káderek tízezrei azonosulhattak Magos-Mág őrnagy szentenciáival, habitusával – és ha azzal igen, akkor történelemszemléletével is. A Mág-krimik népszerűsége csak ilyen szociokulturális okokkal magyarázható, hiszen fénykoruk egybeesett a szintén nyomozócsoportot bemutató krimiíró, Ed McBain megjelenésével.
Összehasonlíthatatlanul árnyaltabbak, izgalmasabbak és közben „realistábbak” is az amerikai író elbeszélései! McBain a 87. körzet szinte valamennyi detektívjét egyéníti. Magos őrnagy csoportjában viszont nincs helye ilyen öncélú és felesleges egyénieskedésnek. Bordás megbízható, Németh szereti a káposztás cvekedlit, Szőke a nőket – ezt se „konkrétan”, csak tudjuk, hogy szereti „jó bőrnek” titulálni a női tanúkat. Ezek mögött a papírfigurák mögött feltűnik két igazi nő is. Marika, a titkárnő „szalad és hozza a kávét”, közben „csügg a nyomozás eredményein”. És ha más női feladat adódik, akkor felbukkan „Teri nyomozónő” is.
Magos őrnagy helyben hagy, dicsér és jutalmaz – ám mindig csak módjával: a legnagyobb elismerés, ha „fiúknak” nevezi a detektívjeit. Kényesebb információinak egy része nem is saját nyomozócsoportjától származik. Magos őrnagy néha „átugrik” Kenyeres elvtárshoz, az elhárítás tisztjéhez. „Nem iszunk meg valamit?”, kérdezi Kenyeres Magostól, és ceremoniálisan fel-felhajtanak egy pohárkával. A Magos vezette nyomozócsoport mögött egy hajdani nagygazda életmintamodellje rejlik: az őrnagy jó gazdája, szófukar atyai barátja béreseinek, fiainak, menyeinek, azaz a csoportjába tartozó detektíveknek, de felengedni, poharazni, egyenrangúként parolázni csak egy másik nagygazda, a hírszerző főtiszt társaságában mer.
A Mág-elbeszélések (vagy inkább esetleírások) egy nyomozócsoportot mutatnak be, de mivel mindig a „gazda” áll a középpontban, inkább tekinthetők silány Maigret-adaptációknak, mint a McBain-krimik magyar változatának. Noha Maigret többnyire intuitív módszerekkel nyomoz, míg Magos „tudományosan”, azért valami halvány kísérlet Mágnál is látszik, hogy „Mme Magost”, ezt a hallgatagon is beszédes hősnőt viszonyítási ponttá avassa. De ez nem sikerülhet. Mme Maigret a maga módján mindig jelen van, már a gesztusaival, az arcrándulásával is véleményt nyilvánít, emellett a patriarchális meghittség ellenpontja is a Maigret által feltárt al- vagy másvilágoknak. Egy ilyen női Watson megteremtése viszont meghaladná Mág írói képességeit.
Az amatőr krimikirály, Mág csak a detektív alakjában tud sajátosan magyar típust teremteni. Látszólag „sültrealista” regényeket ír, de nála Buda pontosan olyan, mint Pest, a Rózsadomb, mint Csepel, Sopron, mint Debrecen. A szűzlányokat gyilkolászó arisztokrata ugyanúgy beszél, mint az Egyesült Izzó művezetője. A származásra vonatkozó adatok (kulák, dzsentri, sváb) anélkül „lógnak” a szövegekben, hogy bármilyen miliőábrázoláshoz illeszkednének. Magos őrnagy Magyarországa igazi szemantikai pusztaságnak hat. Ezzel a realizmushiánnyal függ össze talán, hogy a Mág-történetek (bár mindegyik igazi hard-boiled-elbeszélésnek indul), mennyire unalmasak. Az egyforma városok, egyforma kerületek sivatagában mintha ugyanaz a kasszafúró, ugyanaz a darabolós gyilkos járna körbe-körbe.
A szocializmus nyíltan csak egyetlen másságot, felfogás- és életforma-különbséget ismert el: a parasztságét (munkás-paraszt szövetség). Felderítetlen rejtélyek, igazi titkok Mágnál is csak a falvakban vannak. A nászéjszaka titkában a kulákcsalád (anya, apa, szegény rokon lánygyermek, két fivér) a lakodalom éjjelén elteszik láb alól a lány vőlegényét, hogy a lány és az egyik fivér vérfertőző viszonyára ne derülhessen fény. A holttestet azonban soha nem találják meg. Itt az elmaradott miliő magyarázza, hogy a racionalista okoskodás meghátrálni kénytelen.
Mág legjobb írásában, A gyilkosság húsvéthétfőn-ben egy „derék, idős házaspárral” a hozzájuk locsolkodni érkező, süteményekkel agyontraktált kisunokájuk végez. Balta, hatalmas mészárlás. És hogy miért? Az öregek a kérdéseikkel („hogy megy az iskola?”) a kisunoka agyára mennek. A fiú egy iskolatáskájában rejtegetett filléres bűnügyi regény útmutatásai alapján próbálja eltüntetni a nyomokat. Az elbeszélés megkomponáltságát a húsvét–feltámadás ellenpontozása (a nagymamán keresztbe fektetett balta stb.), és a szöveg motivikus hálója (sár, nyom, cipősarok) is erősíti.
A realizmus fura paradoxona – és egyben bizonyság Mág szépirodalommal szembeni ellenálló képességére is –, hogy a kihagyásosan felépített, viszonylag jobban megkomponált „esetek” egytől egyig a megtörtént bűncselekményeket bemutató kötetéből valók.[9]

imgres

Meghökkentőnek tűnhet az egyetlen világszínvonalú magyar hard-boiled-regény alkotóját, Tar Sándort Mág őrnagy „művészetével” összehasonlítani. Meghökkentő, ám egyetlen mű értékét sem csorbítja, ha szerzője „alantas” hagyományokat emel be az elbeszélésbe.
Ám kérdés, hogy ezek a popkultúrával való érintkezési pontok megkönnyítették-e a Szürke galamb kritikai fogadtatását? Tart a Szürke galamb előtt szociografikus hitelű novellistaként tartották számon, de ez a móriczi örökségből táplálkozó, ám közben a nemcsak az amerikai, hanem a magyar populáris irodalomból is merítő, a szocialista magyar krimik szexizmusát és sajátos társadalomképét is folytató, a társadalomábrázolást metafizikus elemekkel kombináló regény nem aratott osztatlan sikert.[10] Esetleg a rendszerváltás sajátos interpretációja miatt is? (Tar amolyan ördögi felszabadulásnak láttatja a rendszerváltást.) Vagy a krimilogika látszólagos megbicsaklása okán? Netalán a mű befogadásának nehézségei magát a Tar-dilemmát is szemléltetik? (Tar „határhelyzete” nemcsak a magyar realista hagyomány értelmezésével, hanem a „magyar krimi” hiányával – ahogy természetesen az ügynökügyével is összefügg.[11])
Szürke galamb a „dolgozók világát” egy sajátos időintervallumban, a rendszerváltás után, egy titokzatos járvány apropóján mutatja be. A regénybeli Szűcs István énektanár negyven éve (!) vezeti az iskolai énekkart és most napokig egyetlen dalt próbál a pianínóján: „Méhraj duruzsol fák között, fű alól, / fürjek dala szól tó partján, / sok száz búzakalász érik, hajlik, / táncol ragyogó fény karján…(…)…és itt az következik, jó föld a hazánk, szép dús a mezeje, épül gyá-ááár stb., de ez már nem megy.[12] Az „idők változását” szemlélteti a piszkos négyszög Borbán ezredes irodája falán: „Az ezredes irodája az első emeleten volt, a valamikori állambiztonsági főnök helyén, az asztal mögötti falon Felix Dzerdzinszkij színezett portréja függött aranyozott keretben, ma csak egy piszkos négyszög sötét foltja jelezte az idők változását[13]
Ámde Tar akármilyen művészi folytatója is a „szocreál” krimiknek, szinte minden korábbi magyar bűnügyi regényből ismert tabut felszámol. Tar regénybeli városában élnek hajléktalanok, romák, homoszexuálisok, vannak korrupt, szadista, idegbeteg, sőt gyerekkorukban verseket író rendőrök (hol vagyunk már Németh százados káposztás cvekedlijétől!?), ahogy vannak szülők, akik gyűlölik a gyerekeiket, és gyerekek, akik gyűlölik a szüleiket. A „rendszer” omlott szét, és a helyén a titkosszolgálatok, alvilági bűnszövetkezetek maradtak: megbetegedett galambok és magyar börtönök mélyén kikísérletezett méregpárlatok.
A „dolgozók” közül (noha Tar szinte mindenkit a foglalkozásával jelöl) sokan már nem is dolgoznak. A rendszerváltás: tétlenség, bűn, szorongás, tanácstalanság, halál – és, igen, éhség. Hús, hús, hús. Hihetetlen, mennyit falnak ebben a „bűnregényben”! És nemcsak húsra, hanem „javakra” éheznek! A regény Adélka születésnapi lakmározásával kezdődik. A kislánynak, a járvány első áldozatának a torkán akad a rántott hús, aztán a születésnapi torta. Az egyik főhős, Néger örökké éhes. Mikor beviszik az elmeosztályra, Szűcs énektanár is fal: rántott húst rág a közös hűtőből.
Tar is a Mág-krimikből ismerős „esetleírásokkal” indítja a regényt: Adélka, a kislány, Lajos, a szobafestő, Kocsis, a mentős, Goda Albert műszaki csoportvezető… A „dolgozókkal” szemben válogatás nélkül elkövetett, úgynevezett „rendszerellenes” bűncselekmények Mágnál is szó szerint életellenesek: többnyire gyerekek és szűzlányok az áldozatai. Tar metafizikus gonosztevői, a „galambos ember” és Csiszár, a Nyúlszájú viszont nem körmönfont emigráns, hanem titokzatosabb, mert átlagosabb – de ezt is csak sejtjük, hiszen az őrnagyról lényegében nem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen kicsoda. De az embereket/dolgozókat, vagyis a galambokat nem a héják mérgezik, hanem saját titkos vágyaik. A „galambos ember” tulajdonképpen a közösség ítéletét hajtja végre: azokkal végez, akik terhére vannak a hozzátartozóiknak.
Galamb – szentlélek, nőiesség, szelídség és persze békevágy. Érdekes, hogy a nőfigurákhoz és a passzív nőiséghez milyen démoni előítéletek tapadnak! Az érett nők többnyire szörnyetegek (Goda műszaki tanácsos, Szűcs énektanár felesége), a kislányok pedig áldozatok. Ilyen a járvány első betege, a születésnapját ünneplő „csúnya Adélka” és galambos ember első áldozata, saját megmérgezett, szintén rút kislánya. A szabadulás viszont, miként Molnár hadnagy megjegyzi, igazi „fiúk napja”, hiszen két kisfiút, Négert és Kisherceget mentenek ki a fogságból. A férfihősök melletti női „kiegészítők” és a mű végén a kötelező „egymásra találások” szintén a regény a popkultúrával kevéssé szerencsésen érintkező vonulatát erősítik.
De nemcsak a regény love story-s, patriarchális vonulata illeszkedik egy meglehetősen tradicionális, a „szocialista krimik” által is képviselt popkultúrához. Nemcsak Tar regényétől, hanem paradox módon a Mág-féle krimitől sem idegen a metafizikai gondolkodásmód. Korai műveiben Mág a bűnt olyannyira elválaszthatatlannak tekinti a származástól, az egyes bűncselekményfajtákat pedig a politikai rendszerektől, hogy a bűnöket valamiféle rendszerellenes összeesküvés részének láttatja. A történelemmel kapcsolatos paranoiája Mágot érzékennyé tehette volna a sors vagy végzet rehabilitására, vagy egyáltalán a metafizikus elbeszélésekre – de erről szó sincs: Mág nem igazi író.
Szürke galamb Borbán ezredese viszont kifejti Csiszárnak: „Tudja, a bűn világában minden csupa jelkép, metafora.”[14] Ez a felismerés itt a nyomozás mikéntjét is meghatározza. A „nyomozók” (köztük amatőrök is) nem logikus következtetésekkel operálva jutnak el a felismerésig, hanem különféle utakon-módokon megtanulják a „bűn nyelvét”. A felismerés ahhoz hasonlít, mint mikor valaki, aki idegen nyelvet tanul, egy váratlan pillanatban, sőt maga számára is váratlanul – a szókincs bármely részét elsajátítva – képes lesz hirtelen megszólalni.[15]
A bűn nyelve egyféle bibliai nyelv, ellen-nyelv, azaz a bibliai történet rút – vagy, ha tetszik, szépséges – kiforgatása. Ezek az ironikus utalások a Szürke galambban olykor alkalmi ötletekként hatnak (Lázár úr, a maffiózó, a jézusos versike a fogdában, az Apostoloknak hívott rendőrségi osztag), de összességükben mégis meghatározzák az elbeszélést. A megmentett fiúgyermekek, a kiömlő vér szimbolikája, a galamb és egyáltalán a saját gyermekét a szenvedéstől méreggel „megváltani” akaró „galambos ember” (a név önmagában is Jézus-paródia) a Tar más műveiben is jelen lévő motívumhálóra emlékeztetnek.[16]
A gyilkosok – akik inkább végrehajtók csak, és egyáltalán nem felelősek minden regénybeli gaztettért – akárcsak Mágnál, itt is a múltból lépnek elő. A „meghalni nem tudó bűn” a történelem, hiszen maga a múlt misztifikálódik az álarcos/álneves gyilkosokban. Csiszár a régi (szocialista) titkosszolgálatokból itt maradt szörnyeteg, egy „lefedett múltú, átigazolt, elrejtett aktivista”,[17] míg a másféleképpen művelt, a mindig a maga igazsága szerint eljáró „galambos ember” – a naplófeljegyzései szerint[18] – egy archaikus világhoz, a szocializmusnál is régebbi múlthoz kapcsolódik. Ő, toronyházbeli lakásából pásztázva a várost, egyfajta ódivatú mindenhatónak képzeli magát – téves elbizakodottsággal.
Sem a metafizikus krimikre utaló elemek, sem a hagyományos hard-boiled elbeszélésekre utaló jegyek nem képesek ezt a rendszerváltás után játszódó társadalmi regényt teljesen meghatározni. A Szürke galamb nem „teljesen” hard-boiled-elbeszélés, hiszen a gyilkosok és a titkosszolgálatok játszmáinak egy része mindvégig homályban marad, a „bűn világához” tartozó, többnyire bibliai ihletésű metaforák pedig nem alkotnak koherens egészet. A két detektívregény-típus mintha csak egy szociografikus ihletésű társadalmi regény köntöse lenne.
De ez csak látszat. A magyar irodalmi kritika által számon tartott bűnügyi regények többsége valamiféle műfajötvözet, de ez paradox módon mégsem állítható a tényleg többféle műfajt is ötvöző Szürke galambról. Tar regényére nem igaz, hogy olvasható társadalmi regényként is, kemény krimiként vagy akár metafizikus krimiként is, hiszen nála a dokumentarista igényű társadalomábrázolás elemei szerveződnek a misztikus thrillerhez hasonló módon. A misztikus thriller és a társadalmi regény Tarnál ugyanaz.
A krimikben a „nagy detektívnek” adatik meg, hogy megfejtse a rejtélyeket – a klasszikus krimikben dedukció, a hard-boiled-elbeszélésekben „ráhangolódás”, intuíció segítségével. A Szürke galambban többen is a megfejtés birtokában vannak  – de persze nem biztos, hogy ez a megfejtés ugyanaz. Az egyetlen „civil” megfejtő (aki se nem rendőr, se nem bűnöző, és nem is üldözött vagy áldozat) Szűcs István énektanár. A dalbéli jó föld a hazánk-passzust kimondani nem tudó, a rendszerváltással kapcsolatos elvárásaiban csalódott, a múlt folytathatatlanságát személyes életútjával[19] is példázó Szűcs anélkül kerül kórházba, hogy elkapná a „galambos” terjesztette vérzéses betegségeket. Őt a felismeréshez nem rendőrségi-alvilági információk vezetik (személyesen a bűnügy egyetlen szereplőjét nem ismeri) – de a megfejtése azért ugyanarra az eseménysorra és helyre  vonatkozik: „Ő most világosan látta, hogy odakint az emberek másként viselkednek, mert történt valami, ami elszabadította addig elfojtott érzelmeiket, vágyaikat, szenvedélyüknek, gyűlöletüknek hirtelen gátja szakadt és tárgya lett. Ha még néhány percig kitartóan hagyja magát gondolkodni, talán mindent megfejt, amin most egy sereg ember töpreng a városban, roppant összefüggésekre jöhetett volna rá, csakhogy nem érdekelte, mivel benne is átlényegült valami…[20]
Létezik hát a bűncselekmények konkrét bűnügyektől eltávolodó megfejtése, sőt referenciája is. Hogy mi lehetett pontosan Szűcs énektanár megfejtése (amelyhez egyfajta révületben jutott), és hogy mik lehettek azok a „roppant összefüggések”, azt persze pontosan nem tudjuk, ám ez a megfejtés – annak alapján, amit Szűcsről tudunk –, csakis valamilyen politikai vagy társadalmi olvasat lehet. Ezek szerint a „negyven év” is elég, hogy megértsük, mi folyik a városban. Szűcs énektanár az eseményeket, ha akarná, sem tudná szabályos krimiként „olvasni”, mégis az ő szemszögéből villantja fel az elbeszélő a teljes megfejtés elvi lehetőségét.

A Tar-regényben amúgy épp a legmindennapibb „esetek” (elhagyott úton felbukkanó éjszakai csavargók, egy bűnöző elfogása egy kihalt lépcsőházban, egy részeges boncmester „ténykedése”, az a rettenetes gyűlölet házasfelek, szülők és gyerekek között) összességükben sokkal félelmetesebbek, mint a hírszerzők, profi gyilkosok és méregkeverők.[21] Ennek csak részben oka az „esetek” halmozásából és a szabad, függő beszéd mesteri alkalmazásából eredő, az elbeszélést belengő morbid irónia,[22] bár én úgy vélem, ez a bravúros tempóváltások nélkül nem is érvényesülhetne.
A regény hátborzongató hatása a szabályos krimielemek „elrontásából” adódik. A Szürke galamb tényleg felszámol minden célelvűséget, és a nyomozás nem is állít helyre semmilyen rendet.[23] Emellett nem is minden rejtély lepleződik le, a kiderítetlen gyilkosságok mellett azt sem tudjuk meg – legalábbis a detektívregények logikája alapján –, hogy miért olyan gonosz ebben a városban mindenki. Mivel létezik valamilyen, a krimikhez hasonló megfejtés a regényben (méregpárlatok, titkosszolgálatok, „galambos ember” etc.), ezért még abszurdabbak a mindennapi esetek.
Metafizikus elemek lépten-nyomon felbukkannak, és – ha már „galamb” – ide-oda szálldogálnak a szövegben, de nehéz volna pusztán ezek segítségével interpretálni a regényt. A regényben tükrözött társadalmi (familiáris, politikai) viszonyok összességükben annyira kriminálisak, hogy ezek rendőrért kiáltanak – a rendőrség ki is száll, a legjobb nyomozó ki is deríti a rejtélyt, de persze nem az összeset. Az összeshez Maigret/Mág/Molnár (fő)hadnagy is kevés lenne.
Viszont a megfejtés, ha viszonylagos is, ettől még érvényes. A társadalmi regény nem megszünteti, hanem magába olvasztja a bűnügyi regényt.

images

[1] Kosztolányi Dezső, Esti Kornél. Tizennegyedik fejezet, melyben Gallusnak a művelt, de rossz útra tévelyedett fordítónak titokzatos üzelmeiről rántja le a leplet = Kosztolányi Dezső novellái, II., Révai, Budapest, 1943, 234.

[2] A rablás, tolvajlás a fordítandó szöveget sokszor „zsákmánynak” tekintő nyugatos költők műfordítás-metaforája is. (Ld. Polgár Anikó, Catullus noster. Catullus-olvasatok a XX. századi magyar költészetben, Kalligram, Pozsony, 2003.)

[3] A Gallus név nem magyaros. Gallusnak neveztek viszont egy Cicero-korabeli római jogtudóst, Gaius Aquilius Gallust (i.e 116–44), aki kidolgozta az actio de dolónak, a „megtévesztéssel okozott károsítás keresetének” a fogalmát. De Polgár Anikó szóbeli közlése szerint létezett egy (talán) fontosabb Gallus is. Az i. e. 69–26 között élt költőnek és műfordítónak, Cornélius Gallusnak a családneve is igen figyelemreméltó: Cornelius, vagyis Kornél.

[4] A bűnügyi regénynek ezt a Poe-i, dickensi vonalnál kevésbé számon tartott, dokumentarista előzményét, az emlékirat-író rendőrök és detektívek munkásságát Varga Bálint remek monográfiájából (Magándetektívek, 2005) is ismerhetjük.

[5] Tar Sándor kifejezése. A Szürke galamb nyomozója, Molnár mielőtt megpillantaná a gyilkos arcát, a múlt szellemalakjai között érzi magát: „[…] az volt az érzése, hogy ezen a baljós helyen már csak denevérek, zombik hiányoznak, halottaikból feltámadó, nyugtalan szellemárnyak, a meghalni nem tudó bűn.” (Tar Sándor, Szürke galamb, Magvető, Budapest, 19962, 287.)

[6] Ezt – a hitelesség kedvéért – egy létező történelmi személy, Münnich Ferenc fejti ki (Mág Bertalan, Gyilkosság a parókián = Uő., Banditák Budán, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1980.).

[7] „mert a honi reakció külföldi támogatással mindenre képes, ami a rend és a közbiztonság romlását előidézhetné…” (Mág Bertalan, A százéves medalion = Uő., A játszma véget ér, Zrínyi katonai Kiadó, Budapest, 1981, 18.)

[8] A határon túli magyarok mindig gyanúsok, lásd az Ibusz-úton részt vevő csehszlovák „álturistákról” és a nálunk álnéven bujkáló szlovákiai „álpartizánokról” szóló mesét (Mág Bertalan, A turista halála = Uő., Az áruló golyóstoll, Minerva, Budapest, 1975.)

[9] Mág Bertalan, Nyomon a Mág-csoport. Megtörtént bűncselekmények, Albatrosz könyvek, Budapest, 1969.

[10] Lásd „Irodalmi kvartett”. Tar Sándor Szürke galamb című regényéről beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Beck András, Radnóti Sándor, Beszélő 1996/4., 88–94.

[11] Erről a legrészletesebb feldolgozás Simon Ádám tollából származik. (Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren I-IV., http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-irodalmi-szinteren-1-reszlet, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-2-reszlet, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-3-reszlet, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-4 (Beszervezésének okára maga Tar is többféle magyarázatot ad. De egy okot nem említ, és ezzel Tar kritikusai sem számolnak. Tar saját osztálya szempontjából esetleg nem tartotta „helyesnek” a rendszerváltást és a demokratikus ellenzék működését. Pedig a Szürke galamb világképe alapján ezt a motivációt sem zárhatjuk ki.)

[12] Tar,I. m., 16.

[13] Uo., 40.

[14] Uo., 43.

[15] Szűcs énektanár expressis verbis a nyelvtanuláshoz hasonlítja a bűncselekmények megfejtését. Uo., 169.

[16] Szilágyi Márton, De profundis… Tar Sándor novelláiról, Holmi 1994/1., oldalszám; Uő., A Sátán fogságában. Tar Sándor novelláinak biblikus közege, Eső 2005/4., 16–20.

[17] Tar, I. m., 259.

[18] A „galambos” rusztikus, ódon zamatú bejegyzéseit Malvin őrmester olvasatában ismerjük meg. Néhány ezek közül stiláris remeklés, Tar az archaizálásnak is mestere. A „galambos” így ír az első áldozatról: „csúf, kövér leány, aki kelletős anyjának, de egész családjának nemcsak díszére nincsen, hanem egyenesen bosszantására van.” Uo., 246.

[19] A felesége azért gyűlöli, mert nem született gyerekük.

[20] Tar, I. m., 169.

[21] Így gondolja ezt a járványt nyomon követő OST-WEST rádió bemondója is: „Kirúgja az anyja alól a létrát. Nász közben ollóval agyonszurkálja a férjét. Kidobja a feleségét az erkélyről. Egy nő elbambul, és kocsival belehajt a villamosba. Egy csapat gyalogos piros jelzésnél átgázol a forgalmon. Kötőtűvel átszúrja a kisfia agyát. Alvilági nagymenők rejtélyes halála. Ennek leharapják a mellét. Amarra rázárják a fagyasztót. Mennyi-mennyi hír!…” Uo., 229.

[22] Benyovszky Krisztián, Egyenruhás madárjósok. Tar Sándor Szürke galamb című regényéről, Kalligram 2003/2., 93–104.

[23] Dömötör Edit, Nyomozás és olvashatóság. Tar Sándor: Szürke galamb, Alföld 2007/7., 70–84.

 

(2010.)

Ha Wass Albertről írnál; Rettentő szomorú vers

HA WASS ALBERTRŐL ÍRNÁL
(A funtinelli boszorkány rajongóinak)

Szerteszét fürtök, kallódó, szanaszét
nyáj. Az ifjú gróf boldogan kutató
keze. Schubert-fuvallat a szél helyén.
Hol a nyájad, lánykám? Avarillatú,
sokszoknyás táj: Magyarország,
annyira boldog – annyira-annyira
belehalni… Pedig a pásztorlányok
nippek között élnek, mért legeltetne ma
egy jó kis csaj nyájakat? És ki kér manapság
egy ifjú grófot? Édes Erdély… édes, édes,
a hegyháton Fidesz-koszorús vendégházak,
hát lásd, a grófok ma nem aktuálisak.
De belehalni… belehalni lehet még.

Ha vannak másféle szavak.

 

RETTENTŐ SZOMORÚ VERS

Ki hitte volna, hogy beteg?
Hogy óvni kéne? Védeni és félteni?

Boldog és büszke volt.

Ha támadott, összetett mondatokkal
támadott, vagy – ellenség híján – csak motyogott
magában, mondat-csordákat terelgetve az Akadémiai
Könyvtár folyosóin. A sok reflex, a sok komplex,
az izék, az ezek és az azok úgy veszik körül,
mint kezes, hű ebek a jó pásztort.

És aztán… ki hitte volna? Szegény kollégából
semmi sem maradt. Egy éjjel véresre
marcangolták az éjszakára a cselédszobába
megláncolt szavak. Gyenge volt? Játszott velük?
Hergelte őket? Meggondolatlan lett volna?
Ki tudhatná…? Tragikus hirtelenséggel – a lapok így írták.

A beteg, éhes ebek ma az akadémia környékén
kóborolnak, és komplex mondatokban a pásztort
dicsérik. A felejthetetlen pásztort, a jó kollégát.

A büfésnő olykor vet nekik valamit.

Tizenkettő

(Részlet a Lepkeháló c. regényből)

Fél négykor, egy-két jógagyakorlat után kilépett a csatakos hajnalba.

Átkozta a hiúságát. Úgy hozta a sors, hogy világos színű ruhában kell végigosonnia a sétányon. Micsoda botrány! A Fahrienhescburgenbung vezérigazgatója, amint a villasoron egy zárfésűvel a zsebében ólálkodik! De már nem volt mit tenni. Végiglopakodott az úton, és körbekerülte Horváth Péter villáját.

Az erdő felőli részen mintha a hajnali derengés is elbátortalanodott volna. Lena átküzdötte magát a bokrokon, megmászta a kerítést, aztán a vizes fűben, amit a harmat mintha elektromossággal töltött volna föl, átvágott a házat körbeölelő málna- és rózsabokrokon. Végre ott állt a tornácon! Levegőt vett, és egy nagy sóhajtás után feszegetni kezdte a hátsó ajtót. A filmekben minden mennyivel könnyebb! De a zár gyenge volt, a fésű megadóan rásimult, az ajtó egy-két perc múlva kitárult.

Talán a betörők is ezt a torokba szoruló izgalmat érzik, mikor besurrannak valaki életébe. És ugyanezt a megkönnyebbülést, mikor szembenéznek a vakon vigyorgó riasztóval! De itt az előszobában olyan erős volt valamilyen rumos-vaníliás aromájú cigaretta illata, hogy Lena majdnem visszarettent. Hogy megnyugodjon, kinyitotta az erdő felőli spalettákat, és óvatosan körbejárta a szobákat. De a félelem, mint a cigarettaszag, ott maradt a nyomában.

Végül is mi történne, ha meginna egy kávét a konyhában? Lebeszélte magát, aztán a lassan, lépésről lépésre oszladozó sötétben elkezdte feltérképezni a tárgyakat. Mint a megnyúzott nyulak, felaggatott teakeverékek lógtak a konyhapultról − lám-lám, ámbátor dohányzik, ad az egészségére ez a Péter! Derék dolog.

Majd a festőnövendékek szobácskájába nyitott be. Amíg a villa Herczegh Ferencé volt, és nem egy magányos rajzoló búvóhelye, ez az áporodott kis lyuk a cselédszoba lehetett. Most vigyorgó mackók a polcokon, meseposzter a falon, összegyűrt tinimagazin a szőnyegen. A hajdani cselédlány ágya helyén borvörös pléddel borított franciaágy. Lena elképzelte, ahogy tavasszal Horváth rázárja a tiniszagra az ajtót, és merő szentimentalizmusból nem rak rendet a vendégei után. Betette az ajtót, aztán tovább sétált, és az ebédlőben felfedezte a mutatós, de nem túl értékes tálalószekrényeket.

Mondd, Péter, ma  hány vendéget vársz?

Már régóta töprengett, hogy a pedofilok többsége miért gyűjt porcelánokat. Talán mert annyira finomak és áttetszőek, és mert minden porcelán néhány vétkes ujjra vár, dúdolta magában. Horváth igazi gyűjtő volt, jó ízlésű, ha nem is túl pénzes. Lena anyja régi útmutatása nyomán felismerte a majd’ százéves, melegsárga fényű, cseh porcelánokat. Ilyesmiket finom, de nem túlságosan gazdag úriemberek gyűjtenek, és már ezért is biztos volt benne, hogy nem Horváth, a „nemzetközi hírű festőművész” a hálózat feje. Úgy döntött, hogy a kutatás végére hagyja a porcelántálak mögött lapuló többi régiséget.

Hátha rábukkan valami értékesebbre.

Festményeknek egyelőre nyomát sem látta, ahogy könyveknek vagy rajzeszközöknek sem.  De a villa falainak így is volt valami édesen könnyű, túlfinomult sugárzása. Lena becsukta az ebédlő ajtaját, és belépett a babákkal, nippecskékkel díszített hálószobába. Mielőtt a holmikba beletúrt volna, próbálta megfogalmazni magának, kire vagy mire emlékezteti a ház. Semmiképp sem egy pedofil fenevad rejtekére, hanem egy idős, a tárgyait ide-oda rakosgató, szentimentális úrinő villájára, aki neveletlen lányunokáinak is fent tart egy szobácskát.

Hátra volt még a dolgozószoba a tóra nyíló hatalmas ablakokkal.

A fonyódi Hugh Hefner álomvilága, titkos birodalma csak ebben a szobában tárult fel. Itt nem volt cigarettaszag, és Lena biztos volt benne, hogy ide a ház gazdája csak bizonyos időközökben, szertartásos magányban lép be. Sűrű, nehéz, szinte tapintható volt a sötétség, de itt nem nyithatta ki a zsalukat.  

Ahogy téblábolt az ajtóban, majd elbotlott egy drága filmfelvevőgépben és egy berakásos íróasztalban. Hogy lásson valamit, kinyitotta a nappali ajtaját, de a sötétség így is ide-oda bujkált, ragacsos volt, álnokul megfoghatatlan. Lena felkattintotta a zseblámpáját, és csodálkozva látta, itt már képek is vannak a falon: Velazquez csinibaba-hercegnője és egy jó másolat az Avignoni kisasszonyokról.

Ez a szoba volt a lakás szíve. A zárfésűvel kikattintotta az íróasztal zárját, és hálát adott a sorsnak, hogy Horváth régimódi gyűjtő lévén a kincseit nem bízza elektronikus adathordozókra. Annyi mappája, akkora gyűjteménye volt, hogy a Thumberlina-honlap lelepleződése után nem is tudta volna az egészet egy fordulóval elszállítani. És melyik gyűjtő venné a lelkére, hogy megbolygassa hirtelen a kiszámított, évek óta tiszteletben tartott rendet? Mert a fotókat Horváth napló módjára rendezte el, mégpedig kihívó büszkeséggel: lássátok, ez az én igazi történetem. A dossziék az 1988-as évtől kezdődtek, szegényes kis válogatással, tinédzserújságból kitépett lapokkal, szégyenlős pillanatfelvételekkel.

A képek bármilyen szégyenlősek is voltak, szinte vibráltak az életörömtől. Horváth, meglehet, rossz mesekönyv-illusztrátor lehetett, viszont nagy szenvedéllyel, komoly odaadással fényképezett. Lena ezért is hökkent meg a „Tavaszév91”feliratos dossziéban talált amatőr felvételeken: matrózblúzos lányok verset mondanak az iskolai ünnepségeken, vagy ügyetlenül kifestve, tinisztárokat utánozva bájolognak rossz műtermi felvételeken. Talán azért olyan esetlenek ezek a képek, mert nem Horváth csinálta ezeket! Pedig a lányok mind milyen helyesek! Mosolygósak, széparcúak, jó testfelépítésűek. És Lena csak most vette észre, hogy hátul a képek ceruzával odafirkált kódokat rejtenek: Veszprém IV, Óbuda II, Nagyatád I, Miskolc III, Szentes V, és utána lánynevek: Kitti, Zsuzsa, Nikolett, Anna, Brigi.

 

„Én az istenek tenyerén lakom, / és szomszédja vagyok önmagamnak”

Polgár Anikó „görög mitológiájában”, régi-új világában még meghalni sem lehet. Hiszen „édesszájúak” a hallottak, akiknek Klütaimnésztra visz áldozati ajándékul anyatejet kőkorsóban − ahogy „édesajkúak” a múzsák is, akik ünnepkor csapatostul tódulnak rúzst és bokacsizmát vásárolni a bevásárlóközpontokba. Kasszandra még meghalni sem tud „idejében”, nyelvét a római korban is sodorja az ár, szavait pedig minuszkulába írja át egy „buzgó szerzetes”.

Polgár Anikó, Régésznő körömcipőben, Kalligram, Pozsony, 2009.

Különös, az alakja és borítója miatt szinte érzékien tetszetős kis verseskötetet tartunk kezünkben. A nyitó- és záróvers a nagy női misztikust és „grammatikust”, Szent Hildegardot lépteti elénk, a kötet többi verse viszont az antikvitáshoz, a görög mitológiához kapcsolódó különös viszonyt formázza meg – legtöbbször női monológokba foglalt női sorsokon keresztül.
            Van-e külön nyelve, „grammatikája” a női szenvedésnek? Vagy van-e ennek tolmácsolására hivatott műfaj vagy beszédmód? Az egyik vers címében a költő, Polgár Anikó is utal a heroidákra. De nem minden vers beszélője nő. A kötet első részében a görög mitológia nőalakjai beszélnek (szülnek, szoptatnak, szenvednek), a második részben viszont héroszok, heroinák és tudósok utazgatnak – többnyire turistabuszokon –az antik múlt „emlékei” között.
A szülés/születés és utazás egybemosódik. Hiszen nőnek lenni nem más, mint végigjárni azokat az állomásokat, amiket más „utazók”, más nők máskor már bejártak. Teherbe esni, szülni, vetélni, szoptatni, kiszolgáltatottnak lenni nem történet, nem történelemben formálódó, állandóan változó elbeszélés, hanem rítus, ahol mindig ugyanazok a stációk. Ahol az istennők és a heroinák a női kiszolgáltatottság változatainak a megtestesítői. Ezért ihatnak aloe verás energiaitalt, ezért hörpölhetnek szoptatósteát, ezért menekülhetnek a családjuk elől a bankkártyájukat a retikülben rejtegetve. Hiszen a szülés sohasem változik. Egy ma élő nő mellén ugyanolyan könnyű a „csecsemő babráló keze”, s az ő vállán ugyanolyan súlyosak a „márványköpeny nehéz ráncai”, mint a régi istennőkén.
            Talán a változatlanságba való beletörődés teszi olyan fenségessé ezeket a női sorsokat? Vagy azért olyan fenséges hatásúak ezek a női monológok (különösen a kőoroszlánokat anyatejjel itató Klütaimnésztráé), mert bennük – így vagy úgy – de nem akárkik, hanem tragédiák hősnői vallanak? Mert valahogy a szívébe látunk a görög tragédiának? Nemcsak az egyes tragédiáknak, hanem a tragédiának.
            Noha a „lant uralja a himnuszt” (ahogy a „megfoghatatlant a kézzelfogható”), de azért a mítoszt körbevevő epikus kelléktár könnyedén lecserélhető vagy mással behelyettesíthető. A meghökkentő anakronizmusok akár groteszk elevenséget, vidám karneváliságot is kölcsönözhetnének a verseknek. Mulatságos, ahogy Oresztész felszáll egy turistabuszra, és terepszemlére indul Mükénébe, ahogy a buszon utazó Télemakhosz beszámol arról, hogy választott egy „kis brosst”, ami jól megy majd mamája, Pénelopé kosztümjéhez.
            De a kellékek „cserélgetése” sem mulatságos igazán. Hiszen „roppant, átgondolt szintaxis” köti össze a múltat és a jelent, az antikvitást és a mát, és a tej- és vérfoltok, élet és halál, szerelem, erőszak és csalódás ismétlődése sohasem felszabadító igazán. Nincs feloldódás. A kétezer év múltán a tengerből kiemelt görög szobrok ugyanolyan felhorzsoltak, megsebzettek, csonkák, ugyanúgy forrón „lüktetnek”, mint ama modell-szerű női sorsok képviselői, az istennők, akikről ezeket a hófehér szobrokat mintázták. Furcsa kiforgatása ez az idea-tannak: „Mindegyik csonka. Talán vérzik is, ha megkarcolom.” A mítosz, az örökös ismétlődés, a „roppant szintaxis” nem engedi, hogy a sebek, hogy bármilyen (női) seb begyógyuljon. A gyerekeket meg kell szülni, meg kell szoptatni, a csalódást elviselni; a bosszúterveket − ha vannak − időben be kell teljesíteni.
            „A test kelleme a lélekből fakad”, dúdolja a költői én a csonka szobrokról szóló vers végén. Ha változtatni nem lehet, nem marad más, csak az irónia.
            Polgár Anikó „görög mitológiájában”, régi-új világában még meghalni sem lehet. Hiszen „édesszájúak” a hallottak, akiknek Klütaimnésztra visz áldozati ajándékul anyatejet kőkorsóban − ahogy „édesajkúak” a múzsák is, akik ünnepkor csapatostul tódulnak rúzst és bokacsizmát vásárolni a bevásárlóközpontokba. Kasszandra még meghalni sem tud „idejében”, nyelvét a római korban is sodorja az ár, szavait pedig minuszkulába írja át egy „buzgó szerzetes”. A megsebzettség nem engedi sem a felejtést, sem a feloldozást, de furcsa mód a végérvényes elmúlást sem.
A „körömcipős régésznő” (a költői én egyik alteregója), még a föld, az idő mélyére temetett szobrokban is meglátja a sebeket. És még a megértés sem segít. A régésznő, aki maga is nő, „belelát a kőbe, de nem lát át rajta”.

A történelmi krimi és a női történetírás

Nina Stein: Katalin leányai, Athenaeum, Budapest, 2009.

A történész és a detektív hasonlítanak egymásra. Mind a ketten – bízva a tények és a logikus gondolkodás erejében – bizonyítékokat, tényeket vetnek össze, múltban történt eseményeket rekonstruálnak. A kétféle „kutatómunka” hasonlóságát a regényírók is felfedezték. Ezért is forog oly sok népszerű történelmi regény cselekménye valamely „rejtély” vagy – uram bocsá’ – „bűnügy” felderítése körül. Természetesen a rekonstrukció annál izgalmasabb, minél több ellenség akadályozza a „kutatót” a nyomozásban. És máris ott vagyunk az összeesküvéseknél és a titkos társaságoknál.

 

Nina Stein regénye, a Katalin leányai egy egyetemista lány kutatása során lelepleződő titkos társaság, az Arany Hajnal Rend történetét dolgozza fel. Az effajta „rejtélyes”, egy nyomozás során rekonstruálódó történelem rehabilitálja a szépirodalom réges-régi, ma már kicsit restelkedve emlegetett funkcióját, a tanítást is. Pedig a Foucault-inga, a Rózsa neve és a Pendragon-legenda szerzői, Umberto Eco és Szerb Antal a huszadik század legnagyobb ismeretterjesztői közé tartoznak. Ám a rózsakeresztesek és Eco „ördöngösei” önmagukban sokkal érdekesebbek, mint a Nina Stein regényében bemutatott Arany Hajnal Rend – talán azért, mert az előbbiek a valóságban is léteztek. Bár Nina Stein lenyűgözően izgalmas művelődéstörténeti adalékokból építi fel a „rendet”, ám a rend első látásra mintha ürügy lenne csak, hogy a szerző egymásra vetítse a régi titkos társaságok és a tudományos élet perifériáin meghúzódó női sorsokat.
Mert ahogy a háborúk, úgy a titkos társaságok is – igazi férfitörténetek. Amolyan komoly dolgok, ahol a nőknek nem lehet helye.
Pedig a nők is látni akarnak. Ám hogyan boldoguljon egy nő egy olyan világban, ahol a jelek értelmezése, a titkos társaságokba való beavatódáscsak a férfiak kiváltsága? Ahol a nők – régebben még inkább, mint manapság – csak az értelmező közösségek küszöbén kuporoghatnak? És nemcsak a távoli múltban. Emlékszünk, hogy a könyvtárban felbukkanó csinos nőkről mi volt Szerb Antal véleménye?
A Katalin leányaiban egy mai fiatal lány előtt tárul fel egy titkos társaság belső élete –mégpedig nem akárhogy, hanem női naplók tükrén keresztül. A történelmi krimi (férfias) szabályainak kiforgatását segíti, hogy a kiválasztottak közösségére Mira nem egy hegyek közt rejtőző, ódon kastélyban vagy csalódott intellektuelekkel teli, nagyvárosi kocsmában bukkan rá. A „nagy összeesküvés” színhelye Kelet-Közép-Európa egy jelzésszerűen ábrázolt városkája, a szürke, poros, „érdektelen”, évszázados álomba merült, határ menti kisváros: Tirpe. Ám nagy titkok ott lappanghatnak a legunalmasabb helyeken is. És Tirpe mögött – a név magáért beszél – felsejlik egy kozmopolita világváros, Bizánc meg az onnan elűzött, a titkait évszázadokon át őrző tudósközösség.
Hát eme titkok nyomába ered a szemináriumi dolgozatához adatokat gyűjtő egyetemi hallgató, Mira és barátja, Berdis, egy fiatal történész. És miközben a nemzetközi tudóstársaság emlékét kutatják, szembe kerülnek két nagy multinacionális „konszernnel”, egy, a hajdani Studius hagyatékára vadászó, török–német textilgyártó céggel és ama másik „multival”, a nemzetközi tudósközösséggel. A tudományos világ bemutatása a Katalin leányaiban azért is lehet olyan példátlanul szarkasztikus, mert Mirát, a hősnőt nem kizárólag a férfias igazságtevés és a racionálisan ellenőrizhető intellektuális szenvedély hajtja. Ez egy női identitáskeresés története is.
Mert Mira lelkesen nyomoz ugyan, de az ő története nem egy élet kioltása, nem egy tudóstársaság felderítése, hanem elsősorban saját (újjá)születése körül forog. Mira nemcsak új hivatásában ismer magára, hanem a kutatómunka során felfedezett titkos társaságban is –noha a társaság Gábriel által megfogalmazott egyik alapeszméjétől mindvégig idegenkedik: „(o)lyan emberek hálózatát szeretnénk kialakítani, akik nem hiszik az emberi testet megváltoztathatatlannak és tökéletesnek, (a)z evolúciót folytatni kell, de szoros kapcsolatban a földdel”. Amibe Mira valójában beavattatik, amit a a regény végén fenntartás nélkül a szívügyének érez, az maga a történettudomány.
Ez a remek regény más tekintetben is hadat üzen az „igazi krimiknek”. A Katalin lányai egy nyomozás (vagy inkább posztmodern gótikus regény?) és a nyomozás során felfedezett, 18-19. századi női naplók ravasz egyvelege. A két történetszál nem a krimilogika, nem a kauzalitás mentén kapcsolódik össze. Hiszen Mira a naplók elolvasása nélkül is „felfedhetné” a rejtélyt, és rátalálhatna a ma is működő titkos társaságra, az Arany Hajnal Rendre.
 Mira nyomozása, a Tirpében élő Lancor család története mind-mind a világot behálózó tikos társaság történetének jelentéktelen epizódjai. A Katalin leányai szerzője Umberto Ecóval (és külföldön alig ismert elődjével, Szerb Antallal) vagy akár a Da Vinci-kód írójával, Dan Brownnal ellentétben nem kerekít ki egy évszázadokat felölő, iskolásan részletező „nagy elbeszélést”. Mert itt nem is ez a lényeg. Pedig a multinacionális konszern, a Sula-gyár vagy akár – a zsidóüldözések révén – a Studius is felderenghetne egy ilyen alternatív világtörténet – de csak felderenghetne.
A mozaikosságot, titokzatosságot, rejtélyességet (a soha nem szűnő, soha fel nem oldódó rejtélyességet) nemcsak a 16. századi szefárd szentimentális regényből választott különös mottók, hanem a regény szövegéből áradó vizualitás is erősíti. Az a megidézett töménytelen műtárgy, az a sok-sok szemkápráztató forma és szín. A krimiszerzők nem kedvelik a mágikus tárgyakat, mert ezek könnyen kitérítik a történetet a történetet a maga racionalitásából: Sherlock Holmesnak – mint emlékszünk – mindig az a dolga, hogy ésszerű magyarázatot találjon olyan „természetfelettinek” látszó jelenségekre, mint a családi átkok, a titokzatos fények, vagy akár „a sátán kutyája”. Azt is mondhatnánk, hogy a képek szuggesztióját a hagyományos krimikben mindig maga alá gyűri az elbeszélés konok ok-okozatisága. Az igazi krimikben mindenre van magyarázat.
Ám a Katalin leányaiban viszont soha nem tudjuk meg, mit is jelent pontosan az az elragadóan megkapó minta, amit Mira megpillant egy elsárgult újságlapon, és amely oly megmagyarázhatatlan módon megtetszik neki, hogy kutatni kezd egy 19. században élt műgyűjtő, a tirpei Korkut apát után. De nem tudjuk meg, mi is az egyes jelek jelentése, azon túl, hogy demonstrálják egy titkos közösség, az Arany Hajnal Rend tagjainak összetartozását, és hogy a jelek alakjának szépsége (vagy talán maga a titok) még a beavatatlanokat is elbűvöli. A regény mindezzel a kutatás, a tudományos megismerés kétségkívül létező szubjektív, irracionális mozzanatait hangsúlyozza.
Képről képre, jelről jelre, mintáról mintára vándorolunk a szövegben. A rejtélyes hét pont, a kagylómotívum, a különös módon egybekapcsolódó betűk felbukkannak szegletköveken, kerti virágokon, oltárképeken, fotókon – a megfejtők, Mira és a barátja csak találgatják az értelmüket. És ezek az egyes titkos jelek (azon kívül, hogy olyan megmagyarázhatatlan módon szépek) külön-külön nem is befolyásolják a cselekmény végkimenetelét. Ugyanúgy, ahogy a tirpei múzeumban kézbe vett fémtükör és különleges színeket lövellő velencei üvegpohár sem. A kelmék, jelek, műtárgyak és oltárképek ragyogása ellentétezik a társadalmi környezet, a főváros és Tirpe, egyáltalán a mindennapi élet jellegtelenségét.
Hiszen az igazán fontos dolgok, az összefüggések mind-mind a társadalmi valóság mögött rejlenek. A regény szereplői maguk is szokatlan neveket viselnek, mintha maguk is valami posztmodern varázsmese hősei lennének: Nimet, Berdis, Gábriel, Lancor. Csak a regény legundokabb szereplőjét hívják Kovácsnénak. A 21. század eleji Kelet-Közép-Európában élnek, és miközben mindannyian eljátsszák a társadalmi szerepüket, a legtöbben már egy másik világ, a Studius és a „titkos társaság” vonzásköréhez tartoznak. Ezt a sejtelmességet a roppant lírai és titokzatos mottók is erősítik.
De hogy egy régi nagy könyvtár beavatottjai üzengetnének egymásnak az évszázadok ködén keresztül? Megér ez ekkora erőfeszítést? – kérdezhetnénk egyszerű krimiolvasóként. A regénynek azonban másféle olvasata is lehet. A kabbalisztikus titkosírás, a titokzatos Tirpe, ahova délről mindig menekültek – talán vallási üldözöttek? – érkeznek, maga a Csehországból jött Lancor család, akik „megátalkodottan”, különc módra, titkos társaságokba menekülve élik a tirpei keresztény iparos famíliák életét, másféle értelmezést is megenged. És a mottónak választott (az álneveken élő, gyökereikhez ragaszkodó, de kikeresztelkedett zsidókról szóló) szefárd regény, A sóvárgás könyve is ezt támasztja alá.
Lehet, hogy Mira, a határ menti kisvárosban izgatottan kutató bölcsészlány nemcsak a történészkedésben, egy régi könyvtár köré szerveződő titkos társaságban ismer magára? Hogy ez a kriminek álcázott beavatásregény egy másféle identitáskeresés története is? „Gábriel odalépett… és kivette a tükröt. Megdörzsölte, Mira elé tartotta, aki torzítás nélküli, kristálytiszta arcképével találta szembe magát.” A „gyökerek felfedezése” tehát korántsem jelenti pusztán az ezotériát. Azoknak az olvasóknak, akik nem szeretik a titkos társaságokat, a Katalin leányai szerzője egy, a magyar elbeszélő irodalomban szokványosabb „hazatalálást” vagy akár „megtérést” is felkínál.
A rejtély megoldása után Mira, a tudásra „áhítozó” bölcsészlány talán nagyobb szerencsével vág bele a szellemi útkeresés kalandjába, mint a kétszáz évvel korábban született, a könyvei és gyógyfüvei közé menekülő tirpei polgárleány, Anitta. (A gyilkos polgárlány önvallomása – amúgy a regény legmegkapóbb szála – egyfajta kísérlet is egy időben visszafelé írt szentimentális nőirodalom rekonstruálására.) Mira viszont egyenlő vagy majdnem egyenlő, neki már nem kell Anittáéhoz hasonló izzó féltékenységgel gondolnia a férfiakra. És ahogy ez egy női beavatásregényhez illik: a rejtélyt megfejtő, a saját identitásában megerősödő hősnő a regény végén – hogy is mondhatnánk ezt másképp? – kezét nyújtja Berdisnek, a vele egyenrangú férfikollégának.
Útravaló doktorandáknak.
Egyfajta szentimentális és tudományos curriculum vitae.