Riolda végigsimított az összegubancolódott haján, rápillantott a hasán domborodó köpenyre, Hildi ajándékára, aminek a régi színét már sejteni sem lehetett, és csak arra gondolt, igen, igen…
Szegényebb vagyok, mint mikor eljöttem.
Ahogy meggémberedett lábakkal a sziklákra léptek, rögtön két makogó, meztelen törpe rohant feléjük. Talán most meggyilkolnak, elrabolnak, berángatnak maguk közé, rémüldözött Riolda, de hiába fordult volna rémülten vissza, a hajót és a tengeri embert magába szippantotta a köd.
Csak tenyérnyi hely maradt a világból: kókadozó füvek, csúszás sziklák, sovány, ide-oda ugráló lények.
– Micsoda furcsa kutyák ezek! – nevetett Sjön.
– Szorgok, talán a rokonaim. Tőlük örököltem a hajlamot a szerencsétlenségre.
Sjön felnevetett, mintha a lábánál ugráló lényeknél semmi sem lehetne viccesebb. – De most már ideje reggeliznünk – mondta derűsen.
De Riolda lerogyott egy gonoszul kiálló kőre, végignézett az álnokul hideg, mégis szinte bugyborékolni látszó tengeren, és sírva fakadt.
Aztán körbejárták a hajdani kunyhókat.
Bűz, bomlás, reménytelenség, imbolygó kecskék, össze-vissza dobált, penészes vicik-vacakok. Minden szétrohad a nedvességben, dünnyögte Riolda, előbb az edények, az ágyak, a ruhák… aztán a gyerek hasamban. És csak félóra botladozás után hasított bele: nemcsak élők, de holtak sincsenek.
No persze a lucsok és a szegénység minden akaraterőt megemészt, de megsemmisíti-e a csontokat? Ránézett az egyik, lába körül nyihogó szorgra, és elnevette magát. – Ugye, eltemettétek az utolsó embereket!
A szorg nyiffantott valamit, de Sjön inkább arra volt kíváncsi, hogy jutottak ide, mért nem hordanak ruhát, hol alszanak, és mért nem beszélnek. És ha már mindenkit eltemettek, akkor mért nem költöznek be a viskókba, legalább lenne tető a fejük felett.
– Négykézláb járnak, és elfelejtették az emberi beszédet – magyarázta Riolda – de a nőstényeik azért egészséges gyerekeket szülnek. Igazi embergyerekeket, már ha valaki veszi a fáradtságot, hogy megerőszakolja őket. Apám úgy mesélte, ez történt ez a nagyanyámmal. És én egy szorgtól örököltem a fura tenyeremet.
A lakatlan kunyhókat kerülgetve, a kezét a hasára szorítva most már majd betemette a fáradtság. Álmodni egy kicsit, aztán megsemmisülni… megérkezni N. herceg szerelmei közé… Aludni, aludni…
De Sjön nem mondott le ilyen könnyen a reggeliről.

Ahol eleven lények vannak, ott esznek is valamit. Megfejik a kecskéket, összesöprik a magokat, és talán már csak egy messziről jött, éhes fiatalemberre várnak… Úgy döntött, lesz, ami lesz, megkeresi a szorgok üregeit.
Ahogy kikeveredett a völgyből, a köd kitisztult, és ő szinte hátravágódott a felszálló füstként imbolygó palotától. – Riolda! Gyere! Nézd! Ott vannak emberek!

A köveket legyalulta, a kárpitokat elmállasztotta az idő, de Bandemag király ott hevert a terem közepén félig elevenen.
A csörtetésre elmosolyodott, és hályogos szemét Sjönre és Rioldára emelte.
– Hát itthon vagy végre, drága gyermekem – mondta Rioldának, és sajnálkozott, hogy csak kagylóval tudja megkínálni őket.
– A szolgálóim – mutatott két lélegző rongycsomóra a lábánál. –. Olyan öregek, hogy felváltva laknak az élők és holtak országában. Már én is egészen hideg és vak lettem, de nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rád, gyermekem.
Riolda erőt vett az undorán, és megsimította a nedves hínárhoz hasonló, csúszós ujjakat.
Erőtlen, öreg ujjak, amik évek óta csak álmokba kapaszkodnak.

– Sovány vagy, gyermekem, sovány, nagyon sovány! Hogy fogod kibírni itt a telet! Nem lehet szavakkal etetni a csecsemőket. Ha nem fogsz tudni szoptatni, mi lesz a kicsinyeddel?
– Na de én kinek a gyereke vagyok? És mi történt ezzel a szigettel?
Bandemag olyan régóta túlozta el vagy másította meg a dolgokat, hogy úgy hangzott, mintha már maga sem hinne semmiben. – Mi mind tévedésre vagyunk ítélve, gyermekem.  Mikor apám elfoglalta a szigetet, rabszolgáivá tette a szorgokat. És hogy engedelmes alattvalók legyenek, megtiltotta a beszédet. Ahogy azt is megtiltotta, hogy házakban éljenek, hogy két lábon járjanak, hogy ruhát hordjanak, hogy gondolkodjanak. Ám ahogy a szorgok elfelejtettek beszélni, soha nem látott furcsaságok kezdődtek. Idesodort a szél álmokat Írországból, embereket a jövőből, meg nem írt könyveket, elveszett rémálmokat és csodákat. És ez a sok látomás mind itt kevergett-kavargott a levegőben. A gondolatainkat már mi sem bíztuk a nyelvre, hanem megpróbáltuk a tekintetünkkel irányítani. Hiszen szerelem nélkül is beleláthatunk egymás fejébe, és átélhetjük egymás álmait. No, de micsoda alávaló élet! Ahogy a képzelet jármába kerültünk, nem hajóztunk többé, és nem születtek többé gyermekeink. Aztán mégiscsak! Hát hogyne tartanálak hús-vér lányomnak! És nem ugyanúgy atyád-e neked az a normann krónikás, akivel több időt töltöttél, mint velem vagy azzal a koszos katonával?
Honnan tudhat ennyi mindent ez a haldokló öregember?
Újabb szélroham nehezedett a palotára.
–Igazi kiválasztott vagy! – motyogta Bandemag. – Kiskorodban velünk éheztél, de utána egy igazi hercegi udvarban nevelkedtél! A nyugati szél lánya vagy!  Az ereidben ott kering az ír királyok és a szorg rabszolgák vére! A te ivadékaid fogják majd lakni a palotámat! Mert-téged-választott-a-sors, mert–te-vagy-az-aki-mindhalálig.
Mindörökre-mindazonáltal…
Riolda majd elnevette magát.  Még egy biztonságos zugot sem látott ezen a földdarabon, de még egy nyugodt szobát, egy ágyat vagy egy takarót sem, ahol átengedhetné magát a vajúdásnak. És a vesztesek ismérve, a kiválasztottság!
A szeme sarkából Sjönre pillantott. Hűnek és bátornak lenni miért ne lenne az agyafúrtságnál kevésbé titokzatos dolog?
– Hogy halt meg az édesanyám? Fargein úgy mesélte, hogy meggyilkolták.
– Édesanyád illő áldozatot hozott. Ha nem hal meg, te nem járhattad volna be a világot.
Riolda a húsos, vak szemekbe nézett. A hályog most már mindörökre eltakarta a kegyetlenséget. – A két szolgálón és a szorgokon kívül mások nem élnek a szigeten?
– Ó, gyermekem! Az utolsó két katonám, két gyenge jellemű, szánnivaló fickó megőrült a magányosságtól. Nyáron még jajgatva jártak-keltek, aztán fogták magukat, és beköltöztek a szorgokhoz. – Sarkán himbálózva megpróbált felemelkedni: – De  most már engedjétek meg, hogy a könyvtáram kincseit megmutassam!
Sjön mosolyogva megjegyezte, hogy egy takaróval vagy egy hajóval nagyobb örömöt szerezne. Mert előbb-utóbb halászniuk kell, ha nem akarnak éhen halni.
Bandemag megdöbbent: – Hajó? Hát nem mondtam még nektek? – és foghíjas ínyével Rioldára nevetett. – Ha takarónk nincs is, azért egy hajó nálunk is akad. Tavaly nyáron igen messzi földről érkeztek hozzánk követek. Napbarnított, sudár férfiak, olyanok mint a pálmafák a régesrégi kódexekben. Az a krónikás küldte őket, aki régebben itt turkált a könyvtáramban. És téged kerestek, Riolda, élve vagy holtan: merthogy te vagy az utolsó láncszem…
mert-rólad- az- egész-világ-tudja- hogy-kiválasztott-vagy.
Mintha egy láthatatlan végigvágott volna Riolda magzatán. A gyerek úgy ficánkolt, hogy ő hétrét görnyedt a fájdalomtól. – A kalifa katonái? Mit akartak itt?
Bandemag reszelősen felnevetett. – Ne félj, a mi álmaink megvédték ezt a szép szigetet! A mórok itt ragadtak, mert a nyugati szél nem engedte kihajózni őket. Aztán a többit elvégezte a köd és a kétségbeesés, mert napfényes országokban született emberek nem bírják elviselni az itteni teleket. Elcsábították őket a tündérek, hangokat hallottak, hogy öljék meg magukat. A kapitányuk, egy jókedvű, nyurga fickó itt akasztotta fel magát a trónteremben.
Riolda úgy érezte, ha most mindent végiggondol, a méhe szétrobban, és majd csak szaladgál fel-alá, mint a ködtől megzavarodott, hajdani katonák.
Odatámolygott a falhoz, maga alá gyűrte a köpenyét, és átadta magát a tompaságnak.
És csak félfüllel hallgatta, hogy Bandemag nagy nyugodtan a kiválasztottság csalhatatlan jeleiről értekezik Sjönnek és a két szunyókáló öregasszonynak.

Ámde ő  ezen a szigeten született, úgyhogy nagyon jól tudta, hogy kell túlélni a telet.
Nem szabad mozogni, nem szabad ábrándozni, nem szabad az éjszakai hangokra figyelni – és persze nem szabad soha, sehova egyedül sétálni. De még egyedül aludni sem szabad, mert a ködben alvó betegségek, halott szellemek gyorsan megtalálnak. No, de Sjönt semmi sem kényszeríthette, hogy lehunyt szemmel, éjjel-nappal gubbasszon mellette! Nagyon gyorsan összebarátkozott a hasadékban lakó katonákkal, akiknek megállás nélkül ismételgette: igen-igen, a tenger iszonyatos, tényleg…, de ha egyetlen percre kimerészkednek, akkor halat süthetnek a trónteremben, és a kísértetek még csak észre sem veszik őket.
A katonák – szeplős, rémült fiúk, a hajdani udvari főkamarás és a két főkönyvtáros – először több száz éves átkokról beszéltek. No, de mit számít több száz, vagy akár többszáz-ezer-millárd-év? Ha mindannyian éhesek és emellé szánalmasan fiatalok is!
Hát így érnek véget a legszebb legendák, gondolta Riolda, mikor a trónterem közepén diadalmasan tüzet gyújtottak.
De ő maga sem örült ezeknek az „egyperces” kirándulásoknak: félt, hogy a szülés óráján majd ugyanaz a kéz éri utol, ami végzett az édesanyjával.

No de mi történhetett itt tizenhét éve?
Ezen a nyomorúságos szigeten ki lehetett ennyire féltékeny egy terhes cselédlányra? A király vagy a királyné tartotta botrányosnak a terhességet? Vagy sokan gondolták úgy, hogy egy cselédlánynak és egy katonának egy csecsemő túl nagy kitüntetés lenne?
És mi az igazság a tündér körül, akinek a hangját Fargein a szülést követő éjszakán hallotta? Akire a szíve mélyén mintha maga is emlékezne? Riolda minden este elnézte ezt a trónterem közepén szunyókáló királyt, és elfogta az undor és a rettenet. Az édesanyja, az idősebb Riolda talán a szeretője volt ennek a hazug, önimádó vénembernek?
A jövő-menő Sjön mellett a halottak – ósdi, elfelejtett titkaikkal – halottabbak már nem is lehettek volna, de mégis megelevenedtek a szülés óráiban. vajon mikor történt, mikor ezek az emberek meghaltak? Hány év telt el, hogy beszélt a szerencsétlen Otriddal? Mi lett Igrijjel, a szláv katonával? Mikor haltak meg ezek az emberek? – vagy nem is haltak meg? Az idő lassan összecsomósodott, a régi ismerősök hátrébb vonultak.
Eljött a szülés órája, és ott állt a lábánál Fargein, a halott katona és egy lehajtott arcú cselédlány, az édesanyja. Mit számít a vér igazsága? Mit számítanak a jövendölések, az álmok, a tenyérbe írt jelek? Ő mindent ennek a két embernek, a vele tengereket átutazó Fargeinnek és a halott Rioldának köszönhet. A többi ember csak elmosódó folt össze-vissza kuszálódó álomképek felfejthetetlen szőttesében.
Az az óra úgy jön el, mint az igazság, hajtogatta rémülten.
És míg a fia, a kis Sjön megszületett, az agg Bandemag király átszunyókálta magát a megsemmisülésbe.

A szülés aztán még apróbbá tette a szigetet.
Riolda gyerekkorától tudta, hogy a szorgok nőstényei – akik félnek a fénytől, és amolyan bosszúálló istenként tisztelik az őket alávető első Bandemag királyt – szinte soha nem mozdulnak ki a hasadékaikból. No, de bármit írnak elő az isteni törvények, egy kisbabát látni kell, megszagolgatni, megtapogatni, hogy megvan-e mindene.
Az első szorg asszony egy mellére szorított kislánnyal éjszaka lopódzott a trónterembe. Megsimogatta a kisfiút, elégedetten nyiffantott, és egy marék áfonyát szórt Sjön ölébe. Aztán kezüket az arcukkal takarva burkolózva többen és többen jöttek. Éjszaka lopóztak a trónterembe, megszagolgatták a gyereket, de ahogy Riolda megszólalt, szétrebbentek.
Rioldának feltűnt, hogy nem is a kisfiútól, az embergyerektől, nem is a nyakigláb Sjöntől, hanem tőle félnek. Tőle, a rózsaszín pupillájú Rioldától, aki egészen olyan, de mégsem… Akinek a hadaró beszéde az ő rettenetes idegenségükre figyelmeztet. Már attól összerándultak, ha Riolda véletlenül hozzáért a csecsemőjükhöz. No, de az ilyen félelmek nem tartanak sokáig egy szigeten, ahol a férfiak (már a szorgok is) halászni járnak, és nincs más szórakozás, mint borzongani vagy kitakarítani a tróntermet.
Vagy meghasonlottak volna magukkal? Összezavarták őket a normann mondókák, amiket Riolda tanított a gyerekeiknek? Egy, kettő, három, négy… hányat ugrik az egér?
Még nagyon sok ugrás volt hátra, ámbár a szorgok kicsinyei élvezték a mondókákat, amikkel (időtlen időkkel ezelőtt) egy másik valóságban, testőrök és virágzó körtefák közt herceg-palántákat mulattattak. Ezeken a kölykökön vette észre Riolda, hogy értik, amit mond, és a versikéket elismételgetik egymásnak.
De csak egymásnak. Mert a beszéd még olyan titkos tudás volt, amivel nem volt szabad megharagítani az édesanyjukat.
Aztán májusban megjöttek a méhek, és az angolszászok is felfedezték a szigetet.

 A szászok nyomorúságos bárkán érkeztek. Öt halálra rémült, farkaséhes legény, öt halász, akik nem ismerték elég jól az áramlatokat, és most fedelet, ivóvizet, útmutatást akartak. De akármilyen törődöttek voltak, elszörnyedve bámulták a sziklákon ugráló szorgokat, aztán a kidobójáték pályáját, ahol a két katona, Sjön és az egyik bátor szorg hajigálta meghatározott szabályok szerint a kavicsokat. Nemcsak a szászok, a két hajdani testőr is csak halálra váltan pislogott. Bandemag katonái hiába nevezték magukat főkamarásnak és főkönyvtárosnak, nemhogy írni-olvasni nem tudtak, eddig még idegeneket sem láttak.
De Sjön miért nem beszél? Meg kellene nyugtatni a szászokat, akik nem is tudják, mi a fenyegetőbb, ez a sziget vagy a tenger a maga gonoszul kiszámíthatatlan áramlataival.
Riolda előbbre lépett, és mintha mi sem lenne természetesebb, monoton hangon a szászok hazájáról és az időjárás viszontagságairól érdeklődött. Először kérdezz olyat, amire mások örömmel és könnyedén felelnek – így tanították a normann udvarban. Mmmmmm… Rrrrrr…Brrrr…  A szászok nem mertek felelni.
Olyan rémültek és zavartak voltak, hogy Riolda kénytelen volt hosszan mesélni a kisfiáról, a náluk szokásos játékokról, a sziget környékén felbukkanó halakról, az időjárásról, és természetesen saját „jóindulatáról”. Mert időt kell hagyni, hogy a szerencsétlenek összeszedjék magukat.
No, de aki éhes, annak nincs sok vesztenivalója.
Lassan-lassan a szászok is megmozdultak. Hiszen mi félnivalójuk is lehetne egy fiatal, nyugodt anyától, aki elnyújtott hangon társalog, kidobójátékot játszik az „alattvalóival”, és néha félrevonul, hogy kettesben maradjon a kisfiával.
– Ti nem próbáljátok ki? – mutatott a kidobójáték kockáira Riolda. – Ha akarjátok, most rögtön elmondom a szabályokat.

Két hétig maradtak az angolszászok.
Meséltek valamennyit a szász királyról, a mesebelien nagy, szinte felfoghatatlan győzelemről, amit a frankok a mórok fölött arattak, de sajnos hírét sem hallották Corcaigh városának. De legalább segítettek megjavítani a királyi palota tetejét, megcsodálták a mórok kis hajóját, megigazították rajta a vitorlákat, és miután kellőképp és szörnyűségesen felháborodtak, hogy egészen emberi katonák úgy élnek szorg nőkkel, mint a feleségeikkel, ünnepélyesen meglátogatták őket a sziklahasadékokban.
Egy ilyen kis szigeten a legkisebb szórakozást is meg kell becsülni.
Rioldának így elég elég ideje maradt, hogy a könyvtárban, a régi kéziratok között azon töprengjen, milyen üzenetet küldjön Etelridnek, az angolszászok fejedelmének.
No,de tudnak-e az angolszász udvarban olvasni? Ismernek-e más betűket a rúnákon kívül? Ha nem tudnak olvasni, vannak-e szerzeteseik, akik segítenek a levelet kisilabizálni?
És hogy nevezze el a szigetet? Kinek a nevében írja alá a levelet?
Kicsoda ő, akire immár rábízattak az idő titkai? Ő lenne a szökött dadus, a normann királyné bizalmasa, a nagy bajkeverő, akit a dán királyné és a kalifa is próbált utolérni… Látta az angolszászokat, akik az udvarban a hasukat fogják a nevetéstől.

Illighaen tintatartója még nem száradt ki. Mint a könyvtárszobát elöntő, soha ki nem hunyó fény ez is a palota olyan csodáihoz tartozott, ami miatt Sjön nem mert a nyugati szárny folyosóin egyedül végigmenni. És az a sok titokban szaporodó, hófehér könyvtekercs, amivel ismeretlen betűkkel talán egy láthatatlan anya üzen.
De még nincs idő ezekre.
No, lám! Van egy tenyérnyi üres lap N. herceg kódexében, talán épp azért, hogy egy józan híradásba belekezdjen.

Testvérem, Etelrid király! 

Szigetünk nem érdemelte ki azt a sok rosszindulatú híresztelést, amivel az utóbbi időkben tudatlan tengerészek elárasztották.  Földje jó, vize üdítő, kikötője védett és kényelmes, palotája pedig dicséretére válna a föld bármely királyának is. Járványok, pusztító viharok és más szörnyűségek nem háborgatnak minket. A sziget házaiban derék, békeszerető, barátságos népek élnek, akik örömmel látnak itt minden szorgos idegent. Mert nemcsak szárnyas állatokban, gyümölcsfákban és zöldségfélékben szenvedünk hiányt, hanem hajóépítőkben és képzett mesteremberekben.
Ezért testvéri szeretettel várjuk országod betelepülni kívánó alattvalóit. 

                                      Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője

 

Csóka Kata fordítása