– És ott van Ranhart, a szász! – mesélte Illighaen. – Befogadtad a kíséretedbe, mert rajta nem fognak a fegyverek! A fegyverek tényleg nem fogtak rajta, de egyik nap túlságosan belebámult a hóesésbe. Hét öl mélységben temettetted el, hogy a szellemek a többi katonát ne csábíthassák el.
– Hitvány ábrándozó volt – felelte a herceg.
– És itt van Heidegundis, Marcenda unokatestvére! Őt a mostohaanyja gyilkolta, cseppekkel, főzetekkel, mérges gombákból főtt levesekkel, mindenféle édes tejbe kevert beléndekkel. De Heidegundis túlélte ezt a boszorkányanyát, gyerekei születtek, ám az öt fia közül egy sem érte meg az első évet. A gyerekek szájából fekete nyál csorgott, mintha a rengeteg méreg azért lappangott volna benne, hogy végezzen a gyerekeivel!
– Borzasztóóó…tényleg  – nyögte Vilmos. – De ismersz-e olyan halált vagy eltűnést, Illighaen, ami egy cseppet sem rejtélyes?
A saját nővéreire gondolt, akik egy téli délután sétálni indultak a ködbe. Soha többé nem látta őket senki élve. Két pökhendi, karót nyelt vénlány.
Ők voltak a bizalmasai. Talán a leghűségesebb barátai.
– És itt vannak a Cancunba tartó katonák, herceg! – sorolta tovább Illighaen élvezettel. –Tizenöt egészséges, jó kedélyű mamlasz, akiket azért indítottál Ors szigetére, hogy gabonát vigyenek a sógornődnek.
Vilmos emlékezett a „mamlaszokra”, a legjobb katonáira. Elküldte őket egy icinyke-picinyke feladattal, jól felfegyverezve, nem a kalózok miatt, hanem hogy örömet okozzon a sógornőjének.
A fiúkat lemészárolva találták a kikötőben.
Talán a katonák egymással szólalkoztak össze? Vagy három zsák liszt miatt öltek meg húsz normann fegyverest? No, de aki csettintésnyi idő alatt lemészárol húsz felfegyverzett normannt, az miért nem tör be rögtön a hercegi gabonaraktárba?
Egyike volt a hercegség legnyomasztóbb rejtélyeinek.
– Mint egy féltékeny, rossz kutya. Mindenhol gyanús jeleket kutatsz,  Illighaen. Nem történész vagy, csak egy babonás vénember.
– Ugyan! A krónikás vigyáz az időre, a te idődre is, herceg! Különös halálesetek persze mindig vannak, de ami furább, hogy ezekkel az agyonvert, megmérgezett szerencsétlenekkel az emberek később is találkoztak! Nem babonás rabszolgák, hanem fafejű normannok, akik minden falatot hétszer rágnak meg. És megesküsznek, hogy haláluk után találkoztak az Ors szigetére küldött fiúkkal vagy a szerencsétlen Heidegundisszal.
– Azt képzeled talán, hogy egy gondosan kormányzott birodalomban nincsenek visszajáró halottak? Ha megfogadom a tanácsaidat, és római módra kormányzom az országomat, akkor majd eltűnnek a kísértetek?
A sötétségbe bele-belekapott egy-két kialvó fáklya, és Vilmos érezte, hogy megborzong a felesége, és nemcsak Hildi, hanem a hasában a születendő gyereke.
– Na, ne nevettesd ki magad, Illighaen! Ha az alattvalók rendesen megfizetik az adókat, akkor kit érdekel, hogy haláluk után merre csavarognak. Gyáva jöttment az, aki a szolgák álmait is ellenőrizni akarja. Befizették az adójukat? Katonáskodtak? Akkor csak kísértsék egymást szép nyugodtan!
Illighaen a hercegnét figyelte.
Hófehér, nyugodt halmok, néha végigfut rajtuk a remegés.
– Ó, ha ilyen egyszerű lenne minden, felség! – sóhajtotta.
– Szerintem régen is ide-oda mászkáltak a halottak, Illighaen. Mért ne tették volna? Hiszen ki tiltja meg, hogy egy férfi a halála után is elmenjen meglátogatni a gyerekeit? Vagy a fiatal feleségét?
Ránézett Hildire, de nem tudta folytatni.
Illighaent viszont nem lehetett ma elhallgattatni.
– A halál csak egy megaláztatás, herceg.  A kísértetek nem kíváncsiak a mi életünkre, nem akarják látni a gyerekeiket, nem vágyakoznak a feleségükre, örökre be vannak zárva a haláluk percébe. Még abban sem vagyok biztos, hogy látnak minket…
– Megaláztatás, igen! – szólt Hildi. – Hát nem betegszenek meg azok rögtön, akiket megkorbácsolnak? Nem az ütés ereje öli meg őket, hanem a szégyen.
– Nem tudom, mit fecsegsz – mordult föl Vilmos.  Túl sok mindent tudott  a felesége gyerekkoráról, a kegyelemkenyéren eltöltött özvegyi éveiről.
– Nézd csak a szajhákat! – feleselt Hildi. – Mielőtt eladnák őket egy bordélyba, kiverik a jövőt belőlük.
– Most már elég! – kiáltott föl a herceg.
Egy terhes hercegnének már régesrég a hálószobában kéne pihegnie. Nem egy bolond történésszel diskurálni.

– A halál a legborzasztóbb vereség – folytatta Illighaen a bortól felhevülve. –Te, herceg, kivégeztetted azt az egyetlen embert, aki találkozott a meg nem született gyerekeiddel. Aki eléggé megalázott és eléggé szerencsétlen volt ahhoz, hogy belelásson a jövőbe. Pedig micsoda áldás lett volna a tudománynak! Az ír királyfitól megtudhattuk volna, mi fog történni Normandiával.
A herceg felnevetett, és próbálta magáról lerázni a sötétséget és a lelkifurdalást. Hiszen élnek az ő hercegségében egyszerű, mindennapi emberek! Mesterek, katonák, parasztok, akik nem kóborolnak a haláluk után, és nem leskelődnek a meg nem született gyermekek után! Az ő idejük is összetörik, de az akaratuk folytatódik a gyerekeikben. A saját gyerekeikben.
Ha megszületik a fia, és őt agyoncsapja egy kidőlő fa, akkor vajon elveszik-e minden? Egy kidőlő fa elpusztítja-e ezeket a hatalmas, boldog emlőket?
Ám mi lesz az olyan csecsemővel, aki útjában áll a hercegség ellenségeinek? Talán nem az édesanyján, ezen a pompás, fiatal teremtésen keresztül vezet majd hozzá a gyilkos útja?
De Hildinek még esze ágában sem volt „kivonulni”, egyre csak fecserészett.
Vajon nem a sok kísértet okozza az „idő baljós szakadását”, ahogy Illighaen, a történész szerette mondogatni?
– A lábak a mozgásért, a tüdő a légzésért felel – fejtegette Illighaen –, de kell, hogy legyen valamilyen álom-szervünk is, csak éppen nem találjuk. Ezért nem tudjuk a trónörökösök legkínzóbb betegségét, a szorongást gyógyítani. Ha legalább a helyét tudnánk… És olyan mozdulatot tett, mintha ezt az álom-szervet – nem lévén kéznél egy engedelmes trónörökös – most rögtön meg akarná vizsgálni a hercegnében…
– Takarodj, Illighaen! – akarta volna mondani a herceg. De Hildi teste megfeszült, mint ahogy a szél akar megfordulni a tengeren.

Korán vagy későn? Jókor vagy rosszkor?

Hildi sikoltozott. De milyen fiú lesz az, akinek az anyja a szülés előtt kísértethistóriákat hallgatott?
Lányok, lányok! kiáltotta a herceg, de nem várta meg, hogy az udvarhölgyek berohanjanak, hanem ő maga tépte fel az ajtókat. Egy szempillantás alatt megtelt a szoba emberekkel, mintha az udvar apraja-nagyja a folyosón hallgatózott volna.
Korán vagy későn?
Katonák, köpenyüket húzkodó udvarhölgyek, aztán kertészek, lovászok, a konyhából az összes ingyenélő, kocsisok, mosónők, végül az ingyenélők rokonai. És ez még nem elég! Három vizigót követ, egy paraszt, aki tegnap tizenöt fürjet hozott ajándékba, és egy koldus, aki az engedélyével minden éjjel itt húzza meg magát a pajtában!
Mindenki szörnyülködött, éljenzett vagy úgy tett, mintha éljenezne; forgott, nyüzsgött, sürgött, izzadt, reménykedett – a csődület legközepén pedig ott vonaglott a felesége.
Végre valahára két udvarhölgy függönyt vont a kerevet köré.
Vilmos végignézett a reménykedő, izzadt arcokon.
Talán Marcenda is itt van, az első feleségem, gondolta reménykedve. A nővéreim. Az öreg herceg. Az édesanyám, aki fél évszázada ugyanebben a teremben sikoltozott.
És minden baj és betegség forrása, az idő zavarodottan lüktetett, mintha körbe-körbe kergetnék a tenger körül. Nyögés-kiáltás. A paraszt, aki a fürjeket hozta, hörögve, kitátott szájjal együtt nyög a hercegnével. Talán csak segíteni akar, gondolta a herceg. Ha csak egyetlen pillanatig nem figyelnénk, ez a húsbörtönében küszködő lélek feladná a háborút.
Istenek, hol vagytok? Nyögés-kiáltás. Nyögés-kiáltás. Az egyik segédkező udvarhölgy nem bírja tovább, zokogva kirohan. Aztán a függönyök mögött végre… végre-végre…  felnyivákol a csecsemő. Mindenki felhördül, mintha látná… És ő, a herceg ebben a pillanatban tényleg mindent és mindenkit lát: emberekkel teli, nyüzsgő, rohanó folyót, tolongó, boldog emberáradatot, ahogy a halottak és a még meg nem születettek seregei körülveszik a csecsemőt.
– Villámgyors fiad lesz – mondta a vizigót követ.
És a diplomata, aki már látott egy birodalmat elpusztulni, saját szemével látta Dzsebal Tárik csapatait, most minden ízében remeg.

Knut itt, Knut mindenhol. Akár a szerelem.
Csak szólj, ha nem érted! Csak szólj, ha kényelmetlen…, ha nem elég világos, ha fázol, ha fáj valamid, ha nem találod… És a dán királynő, Bilgerdis ugyanilyen tolakodóan szívélyes volt. Csak mondd meg, mi a kedvenc ételed, és én azonnal megfőzetem, legeslegszívesebben… Ne szégyelld magad, egyetlen szavadba kerül, gyermekem… De Rioldának nem volt kedvenc étele – hogy is lett volna? –  ezért csak hümmögött, bólogatott, és próbált résen lenni.
Ez a lármásan nagylelkű udvar vajon kivel téveszti össze?
Mi folyik itt Dániában? Egyetlen szavadba kerül, erősködött mindenki – de ő tudta, itt egyetlen szó nem deríthet fényt minden titokra. Mert nem a dánok szokásai, hanem a habitusuk volt furcsa. Még az is lehet, hogy részegek, vélekedett Sjön. Ha a méhserbe gyümölcsöt és virágszirmot kevernek, akkor álló nap vigyorogsz, és nem érzel fájdalmat, sem fáradtságot. És már-már el is hitte volna Riolda, hogy néhány bogyó vagy szirom elegendő az általános és tökéletes boldogsághoz – de ha így van, akkor más bajkeverők mért nem élnek vele? A frankok, a mórok, a görögök? Mire való a háború, ha már néhány szem áfonya is gyógyítja nyugtalanságot?
Akár a konyhai praktikáknak, akár Bilgerdis királyné lármás jóindulatának köszönhetően a dánok soha nem voltak nyugtalanok. Talán a napkövek miatt? Az is lehet. Aki minden alkonyatkor megpillanthatja egy kristályon keresztül a felhők fölött vonuló napot, az talán tényleg boldogabb. Meglehet, mégiscsak jó valamire az egyistenhit: helyes és hasznos, ha valaki a pillantását egyetlen pontra szegezi…
Bilgerdis királynő azonban nem tűnt vallási fanatikusnak. Megtermett asszony volt, de csak távolról emlékeztetett a bizánci császárnőkre, akik egyetlen nyavalyás szó vagy kép miatt máglyára küldik az alattvalóikat. Ez a dán őfőnagysága mindig úgy tett, mintha semmi sem érdekelné a konyhán és az időjáráson kívül. Igen, igen néha rosszalkodnak a fiai, felfedeznek ezt-azt, harcolnak a szelekkel, de aztán hazatérnek, mert jól akarnak lakni az anyjuk főztjével… Bilgerdist a normann politikai viszonyok sem érdekelték, viszont hosszan tanulmányozta Riolda tenyerét, mintha jeleket keresne benne. Vagy egy halott rokona üzenetét. Hány gyermeke van a felséges királynőnek? A pontos számot senki sem tudta. Még a királynő legbelsőbb cselédjei is hatvanhétre tippeltek.
Hatvanhét? Riolda nevetett. Aztán eszébe jutott, a mondák szerint épp hatvanhét gyermeke van az északi szélnek.
Minden pompás. Minden nagyszerű. A halottak nem is halottak, csak valahogy eltévedtek szegények a királyi várat körbevevő ködben. Mindenki alig várja, hogy visszatérjenek, és hogy a királynő megkérdezhesse, mit ennének ebédre. No, igen, Vilmos herceg hősi halált halt a mórokkal hadakozva – ha már halál, akkor az a királynő udvarában csak hősies lehet – de a jóságos Bilgerdis gondoskodott róla, hogy özvegye a trónra méltó módon visszatérhessen.
A legelső lakomán Riolda célozgatni próbált, hogy az arabokat a normannok hívták be – a hazafiak, a harcosok, a „testvérek” –, hogy a dánok pártütőket támogatnak végtelen nagylelkűségükben, de senki sem hallgatta végig. Hogy  micsoda irigy és rosszindulatú kislány, néztek rá a dánok az ürühússal teli tányérok felett.. – Nem szabadna ennyi zsírosat enned – figyelmeztette jóságosan a dán királynő. Még a végén a szívedre megy. – És felajánlotta, hogy Riolda kedvenc ételét haladéktalanul megfőzeti…, ha törik, ha szakad, egy pillanat késlekedés nélkül. – És alárulhatnád, gyermekem, mi a kedvenc virágod. Bár tél van, mi szívesen meghozatjuk neked még Indiából is.
Az érvekre jókívánságok és a be nem teljesült ígéretek szolgáltak ellenérvül. Riolda, mint ahogy a többiek, csak húslevessel, ürücombbal és szóvirágokkal lakhatott jól a királynő lakomáin.
Talán épp túléltek egy polgárháborút, gondolta Riolda. És megfogadták, hogy úgy tesznek, mintha a halottaik csak elkóboroltak volna. És mivel annyi halott „kóborolt el” – nagyapák, nagybácsik, unokaöccsök –, ezért úgy döntöttek, hogy leteszik a hatalmat a nagy túlélő, az anyakirálynő kezébe.
– És a vajas-áfonyás tekercset szereted-e?
Riolda bólintott, de persze ezt a nevezetes tekercset sem szolgálták fel. Három tagbaszakadt szakácsnő dolgozott a konyhán, ők sütötték az ürühúst, a lepényt, pontosan úgy, ahogy a legelső vikingek.
De azért minden étel pompás volt. Lenyűgöző, csodálatos, mi több, változatos. Mint a messze földön híres kínai almák, amiből egyetlenegyet Riolda is megkóstolt Vilmos herceg lakomáján.

A húsa elomló és selymesen lágy, a bőre hamvas, sárga és vörös színekben pompázó, a magja pedig különleges, kemény, rovátkált, már-már fúrtonfúrt, mesélte Knut hercegnek. No és az íze! Ilyennek képzeli az ember a reménységet, de semmilyen szó ki nem fejezheti, mert annyira valóságos! A szavak nem helyettesíthetik az emberi tapasztalatot. Csak akkor képesek egy ízt felidézni, ha kóstoltad előtte…
Knut nem vitatkozott. Reggel óta Riolda nyomában járt, és most szétfeszítette a lány tenyerét, hogy belecsókolhasson a csillagszerűen szétfutó barázdákba. – De én, Riolda, szeretem az olyan gyümölcsöket, amik semmire sem emlékeztetnek.
Riolda kirántotta a kezét Knut markából.
Szerelmi vallomást várt, de Knut – egyedüli dánként – megpróbált felelni a kérdésre.
– Te is tudod, Riolda hogy a szégyen pusztítja el a leggyorsabban az embereket. Mert nem a tűz, nem a beszéd, nem a munka különböztet meg az állatoktól, hanem a megbánás. A farkas megérzi, hogy a többi állat fél tőle, de nem akar mentséget a tetteire. Akár győz, akár veszít, nem szégyenkezik, nem fájdítja magát.
– És ti feltaláltátok a köntörfalazást? Amivel óvni próbáljátok a többi dán becsületét?
– Nem a becsületét. Hanem az életét – felelt a herceg.
Az életét? Talán bizony nem halunk meg többé, ha kerülünk bizonyos kifejezéseket? Ha nem mondunk ki bizonyos szavakat? És megváltozik-e az emlékezet, ha egy királynő – természetesen merő szívjóságból – megtiltja a folyamatos múltat? Vagy élet és halál nem egy olyan nyelv, aminek nem értjük még jól a grammatikáját, de állandóan befolyásolni akarjuk? Hogy ért véget a nagy költő, Maximus kísérlete? Aki a verslábaival és költői szabályaival pedáns rómaiakká akart változtatni minden normann alattvalót?

De Knut herceget nem érdekelte a grammatika és a normann történelem. – Nekünk nincs szavunk a szégyenre, Riolda. De van egy váram, gyere el, és ott vitatkozz velem! Én majd titokban tartalak, folyamatos titokban, szeretni foglak, és nem engedlek el.
– Ha jól értelek, egy dán herceg nem engedhet meg magának fekete hajú feleséget.
A herceg bólintott. De hát persze nem gondolta volna, hogy sértő lehet egy ilyen ajánlat! Hiszen Riolda nem akar királynőkkel, feleségekkel, udvarhölgyekkel vagy akár kínai almákkal cseverészni. Hát mit számít akkor a törvényesség? – És téged, Riolda, egy zavart és tudatlan mamlasz nem érthet meg. Neked egy komoly ember kell…, egy idősebb, nyugodt ember, aki az összes tapasztalatával…Minden tekintélyével… Mert ne feledkezz meg róla, hogy nemcsak a szavak védenek, hanem a kőfalak.
Neked-egy-komoly-ember-kell.
Talán ilyen egyszerű minden, gondolta Riolda. Belelépni egy kincseket gyűjtő, nagynénje udvarában unatkozó, nem egészen törvényes örömökre áhítozó nagyúr, egy nagyon-nagyúr meséjébe. Akinek a fanyarsága keserű, de közben mégiscsak üdítő, ahogy a legfinomabb árpasör.  Vajon milyen lehet…? No de a valóság szilárdabb és biztosabb, mint a legkáprázatosabb, a leglehetetlenebb ígéretek. Azok a reggeli rosszullétek! Az a feszülő érzés a hasában, ami egy valóságosan létező lény érkezését jelentette. És hét meg kettő egyenlő kilenc. A dánok talán nem beszélnek szégyenről, de talán összeadni mégiscsak képesek.
– Sjönnek én jelentek mindent.
– Derék fiú, ügyes fiú. Majd talál egy másik mindenséget. – felelt a herceg.

Bilgerdis palotájában hét szoba volt, és a hét szobának a hét égtájra nyíltak az ablakai. Az ír bölcsek szerint hét kapuja van a testünknek. A hetes szám jelenti a teljes odaadást és a figyelmet. A csodás hét égtájat egy álombéli sárkány mutatta meg, mikor Bilgerdis megfogadta, hogy felszámol minden egyenetlenséget. – És talán ez a híres sárkány reformálta meg az igeidőket? – kérdezte Riolda. A grimasz a királynő arcán gyorsan átváltott üdvözült mosolygássá.
Olyan ez a Bilgerdis, mint a kínai alma, gondolta Riolda. Mézédes, puha rostok ölelik körül a kőkemény magot. A másokba zavarba ejtő agyafúrtságot.
– Az a szerencséd, Riolda, hogy az ilyen gúnyolódás egyelőre nem zavarja Knutot, az unokaöcsémet. Ha majd az ágyasa leszel, bezárkózhatsz a lakótornyába, és kedvedre köszörülheted a nyelvedet. Ugyanolyan odaadóan, ahogy más ágyasok reszelgetik a körmeiket. De most jól figyelj! Akár Sjön, akár a herceg a gyereked apja, a magzatot nem tarthatod meg. Te idegen vagy, más a hajad, más a tenyered, más a pupillád, az a kisbaba nem a mi fajtánk lenne. Megértettél, ugye, gyermekem?
– Hogyan? – sikított Riolda. – Ki-vagy-te! Hogy-láthatsz-bele-a testembe!
A királynő mosolya most már egészen megbocsátóvá szelídült. Mert hiszen ő nem az a kíváncsiskodós-sertepertélő-akadékoskodó fajta. Csak a józan belátás, az alattvalókért érzett aggodalom… Riolda is megértheti: egy jó gazda nem keveri a kecskéket a bárányokkal, az embereket a szorgokkal. Hiszen róluk mindenki tudja, hogy nem férfi és nő öleléséből, hanem a tenger mocskából születnek. Akiket felismerhetünk a pupillájukról. – De ha te visszaadod a tengernek a gyermeked, ha helyesen és udvariasan viselkedsz, akkor közöttünk maradhatsz egész életedre. Megértetted, ugye?

Nem volt mit megérteni, nem volt mit válaszolni, hisz kezdődött a vacsora. Ünnepélyes lárma támadt, ahogy a szakácsnők körbehordozták az ürühúst. A királynő nagylelkűségét, a királyi konyha pompás változatosságát dicsérve, mind a hét irányból sereglettek   köréjük az udvaroncok. És nemcsak az udvaroncok, hanem a követek, a sógorok, a sógornők, az unokaöccsök és az unokahúgok. És legesleghátul, a testőrök és a léhűtők között feltűnt Sjön. Boldogan és éhesen.
– Nagy nap ez a mai, kedves gyermekeim! – kezdte a királynő ünnepélyesen. De mivel Bilgerdis udvarában minden nap egyformán nagy és ünnepélyes volt, ezért még a leglelkesebb udvaroncok sem figyeltek. – Mi, dánok, figyelemreméltó levelet kaptunk a córdobai kalifától. Aki amellett, hogy jókívánságait küldi, részletesen beszámol az udvarában folyó kutatásokról. Mennyi tanulság! És mennyi izgalmas hír! Míg mi északon a napköveinket csiszolgatjuk, ők az idő titkait fürkészik! – Ám hiába volt minden igyekezete, az asztal körül csak ernyedt csámcsogás hallatszott. – De most lássátok, micsoda ajándékot küldött a mi fényességes barátunk!
És azzal az egyik testőr egy letakart kalitkából egy nevetségesen horgas csőrű, rikító színű, méltatlankodva rikácsoló madarat engedett elő. A királynő pedig folytatta: – És csak annyit kér tőlünk a kalifa, a mi kedves barátunk, hogy küldjük el hozzá vendégségbe a mi normann tündérünket!
– De én nem akarom! – ordított Riolda. – A kalifa ölt meg annyi embert! A kalifa dúlta fel Normandiát. Nem akarok Hispániába menni! Nem akarok a rabszolgája lenni!
Az ordítást elnyomta a madár felháborodott rikácsolása és az udvaroncok jóllakott lármája.
Nézd-csak-azt-a-kék-foltot! Nézd-csak-a-bóbitáját! Micsoda-vicces-micsoda-dühös-madár!
– No de nem értem a dühöngésedet, Riolda. Hiszen élvezheted a napsütést, és még világot is láthatsz! Ahogy a tanítómestered, a nagy Illighaen. Úgy tudom, ő ajánlott téged a fényességes kalifa figyelmébe.
– Nem akarok menni! Kiveszik a szívemet!
– Ha valamelyik férfi igényt tart a szívedre, az persze más dolog, gyermekem. Megírhatom a jóságos kalifának, hogy legnagyobb bánatunkra már nem tudjuk viszonozni az ajándékát, mert te Knut háza népéhez tartozol. És ha betartasz néhány aprócska szabályt, akkor élvezheted a  vendégszeretetünket. Mert hisz én soha nem lennék annyira szívtelen, hogy Knut ágyasát, egy ilyen szófogadó, gyengéd lányt elküldjek az ismeretlenbe… A derék Knut! Ugyan mit gondolna rólam…? Te azt el sem tudod képzelni, gyermekem.

Riolda a kamrájában zokogott tovább. Ostobaság lenne menekülni, hiszen a dánok királynője mindent tud, mindent lát. Az ő kamrácskájában is hét apró ablak van – talán ez a hét kis lőrés jelképezi a mindenséget és a teljes odaadást.
Bilgerdis a saját szemével látja a hasában a gyereket, a keze pedig elér Hispániáig… vagy azon túl, a képzelet legszélső határáig. Hova mehetne? A kőfalon túl itt a tél és a holtan is ellenséges tenger. És már nincs egyedül. Talán soha nem lesz egyedül. Egy egészen pici, mindentudó sárkány növekszik a hasában, aki belelát az álmaiba, és éjjel-nappal figyeli a lépteit. Ám ez a nyavalyás Bilgerdis talán nem tudhat mindent! Hogy terhes, azt megjósolhatta az arcszínéből  is. És ahol víz van, folyó vagy tenger, onnan menekülni sem lehetetlen.

Kényszerítette magát, hogy ne összegörnyedve zokogjon, hanem végignyúljon a kőpadlón. Mert Illighaen szerint a kuporgás beletörődővé tesz mindenkit.
– Te most mit bőgsz? – kérdezte a szobába benyitó Sjön.
Enyhe sörszagot, mégis valami földöntúli nyugalmat árasztott. – Minek így nyúzni magad, ha úgyis menekülni kell.
–Te maradhatsz – mondta Riolda. – Knutnak azt ígérte, hogy mint valami nemesembert, befogad a kíséretébe.
Sjön legyintett. – Ezek reggeltől estig csak ürühúst zabálnak, talán ettől ilyen érzéketlenek. És ugyan mit képzelsz, Riolda? Mért maradnék? Hisz te vagy a feleségem.

 Csóka Kata fordítása