Azon a tavaszon, mikor Riolda megszületett, az ulsteriak háborúra készültek. De nem a szomszédokat, az öntelt szászokat vagy a pikteket akarták megtámadni, hanem a dúsgazdag normann hercegséget. Az asszonyok csodákat meséltek az ottani gyümölcsökről, a ládák mélyén halmozódó drágaságokról, az ezer- és ezerlapos, nagy könyvekről, amiknek a normannok egész életükben nem érünk a végére – ha az anyák elkezdenek egy történetet, a lányaik vagy az unokáik fejezhetik be.
Bőség, reménység. Gazdagság, termékenység. Hát  mért rostokoljunk itthon? Egy keserves tél után nincs szebb zene a fegyverek csengésénél! Hiszen mint a felcicomázott, terhes  asszonyok, olyanok a zsákmánnyal megrakott, gazdag hadihajók. Halix harcosai másra sem gondoltak, csak a normannok érett körtékhez hasonló, pompás asszonyaira.
A tenger néha úgy röpíti a hajókat, mint a gondolat. Annál a sziklánál, ahol Brán királyfi eltűnt, egy szélroham megfordította a vitorlákat. De az írek azért gond nélkül partra szálltak Vientrogixban.
No, de láss csodát, a városban egy teremtett lelket sem találtak! Mintha egy szélroham felkapta volna a lakosokat a munkájuk mellől, és elröpítette volna a tengeren túlra. A fellegvárban szoknyasuhogást hallottak a katonák, de mire beléptek az asszonyokhoz, teremtett lelket sem láttak, csak a szövőszékről gombolyodott le kiszámított lassúsággal a fonál.
A katonák éhesek és zavarodottak voltak, de nem ehették meg az ezerlapos nagy kódexeket vagy a körtefákat! Ámde a városban még egy eleven macskát sem találtak, mintha normannokkal a halottak és az állatok is kiköltöztek volna.
De Halix nem csüggedt. A harcosai előtt kijelentette: lám-lám, elért Normandiába is az ulsteriek híre! A normannok értesültek a támadásról, ezért kimenekítették az asszonyaikat és a javaikat az erdőkbe. – Gyáva kutyák, krrrr, mrrrr, vrrrr – tette hozzá önérzetesen.
A harcosok csak félfüllel hallgattak oda.  Alig merték megfogdosni a normannok által otthagyott fegyvereket, csipkéket, selyemruhákat, járványtól féltek mindannyian. A járványoknak külön életük van, akár az állatoknak – hol elbújnak előled, hol ott loholnak a sarkadban.
De az út azért volt út, hogy végigmenjenek rajta. Összeszedték a bátorságukat, és áthajóztak a következő kikötőbe, aztán egy másikba: mindenhol eldobált tárgyak, orruk előtt bezáruló ajtók, a rokkákról kiszámított lassúsággal letekeredő fonalak, de sehol egy teremtett lélek! Másnap bevették magukat az erdőbe, hogy az elrejtett asszonyok nyomára bukkanjanak. – Legfeljebb a nőket esszük meg! – tréfáltak.
Halix gyors, tengeri csatára készült, nem arra, hogy pókhálós, girbegurba ösvényeken vezesse a csapatokat. Vagy nem jósolták meg a tündérek, hogy ahol az erdő kezdődik, ott végetér az ő élete? Ahogy eltávolodtak a parttól, már látszott az arcán a félelem.
Vajon nem az ő, Halix király életének fonala készül legombolyodni azokon a rejtelmes rokkákon?
Délre Halix talált egy szolid, takaros tisztást, ahol nem girbegurba lombokat, hanem a napot látta a feje fölött. – Itt várlak titeket, ulsteri hősök! Ha szerencsétek van, akkor lakomát csapunk. Ha nem, akkor üres gyomorral kell vitorlát bontanunk.
Két rabszolgával felállítatta a sátrát. – Ügyetlen, gyáva kutyák, szrrr, mrrrr, vrrrr – sziszegte dühösen.
De a katonáknak nem akaródzott befelé indulni az ösvényeken.
Hiszen teljes volt a csend. Se a madarak hangját nem hallották, sem emberi lépteket.

Az erdőben portyázó csapathoz tartozott Halix király fia is, Báeldun.  Ez csak egy óvó-név volt, hiszen az igazit a királyné titokban tartotta, mert annyira félt a fiú ellenségeitől – Halix király hajdani ádozataitól, akinek az átka bármikor utolérheti a gyereket. Szegény királyné mindig mindenhol rémeket látott – vagy ahogy ő mondta: a rémek látták őt. A király áldozatai, az eltaposott istenszobrok, az éjszaka megnevezhetetlen kísértetei.  A hercegen aztán rajta maradt a Báeldun; megszokta ezt az álnevet, ahogy lassan megszokta a bőrét és a saját gyávaságát is.
Ám mire gondol egy tizenöt éves herceg, aki remegő szívvel lépked az erdőben? A a tündérekre, a virágzó körtefákhoz hasonlatos hercegnőkre… vagy egy szolgálólányra legalább. Hiszen a nők szégyenlősek, az erdő rejtekébe húzódva várják, hogy beavassák a hercegeket, és megajándékozzák egy legyőzhetetlen, pompás, sebezhetetlen névvel.
Már nem bánta, hogy apja kísérői hátramaradtak. Halix királyt a saját katonái sem szerették, erélytelen, durva fráternek tartották, őt, Báeldunt pedig nevetséges nyápicnak. Ha a herceg kimondott egy parancsot, egy egészen kicsike parancsot, mindig volt egy pillanatnyi késlekedés. Mit is mondanak a költők? Ahogy a düh feszíti meg a csontokat, / úgy kelti életre a szél a tengert. / Meg kell a szívet sértened, / hogy a kar állhatatos legyen. / De akinek nincs neve, / az szolgája marad a szüleinek.
No de Báeldun parancsolgatni sem szeretett. Mióta egy késve teljesített parancs miatt az apja puszta kézzel agyonverte az anyját, nem szeretett az apjával kettesben lenni sem. Nem lehet, hogy az anyja nem a tündérektől, az időszellemektől, a bosszúálló rokonoktól, hanem saját apjától féltette?  A dühtől szinte szétpattanó, véreres szemektől. Ne ugass, ne mozogj! Ha a kezed-lábad összetöröd, akkor is az apád vagyok. A Herceg már régesrég eltávolodott a tisztástól, de még érezte az arcán az apja lehelletét. Az izzadtság-, győzelem- és méregszagot. Azt a rettenetes, szörnyű apaszagot.
De hiába ment-ment, hiába szaladt előre, még mindig nem talált semmilyen titkos palotát. Fák, fák, fák, mindenhol ugyanazok a fák – mégcsak nem is titokzatosabbak, vagy különösebbek, mint Írországban. Báeldun elhaladt egy kökénybokor mellett, csak ment egyre sebesebb léptekkel, aztán megint egy kökénybokor… de mintha ez pontosan ugyanaz a bokor lenne! Vagy mégsem…? És ez a csend, ez a mindent elnyelő, félálomból ismerős csend!

Árulás vagy valami időcsapda lehet, gondolta a herceg. Egyre szaporábban haladt előre, de ugyanaz a kökénybokor harmadszor vagy negyedszer került elé, mint egy másik valóságból leselkedő árnyék. Ez a kísérteties csend csak növelte a várakozását – nincsenek-e királyfiak, akik földöntúli utazás során jutnak el a tündér palotájához, ahol egyetlen, csodásan gyönyörteli nap tíz évnek felel meg! Aztán visszatérnek a hazájukba, de már csak apjuk fehérlő csontjait láthatják…
Gyönyörteli, ismételgette, és csak most vette észre, hiába halad nyílegyenesen, csak köröz apja sátra, a tisztás körül. Talán meg is pillanthatná a sátor csúcsát? Lábujjhegyre ágaskodott, de hiába, sehol se látta a diadalmasan égnek meredő sátrat. Túl sűrűek a fák, gondolta, és már indult visszafelé, nem törődve az apja  szemrehányásával: na mi van, fattyú, máris inadba szállt a bátorságod?
De soha többé nem hallotta meg az apja hangját.

A visszautat két fiatal, magas harcos zárta el és egy mellvértet viselő, csodásan szőke, fiatal lány… Mégcsak az sem igaz, hogy elzárták volna előle az utat, csak ott álltak előtte barátságos mosollyal, leeresztett fegyverekkel.
Mintha ők négyen testvérek lennének. És most együtt sétálnának haza élvezve egymás társaságát, a napsütést élvezve, nyugodtan pletykálkodva.
Normannok, gondolta Báeldun. Én, egy közönséges ír kalóz pedig azért jöttem ide, hogy felperzseljem a városaikat. Saját ütött-kopott fegyvereit összehasonlította a normannok csodálatosan megmunkált vértjeivel, a fiatal lány napfényben hunyorgó ékszereivel. Ha ez a lány tényleg hercegnő… na de ő, Báeldun nem így képzelte a találkozást! A bátyjai igazi óriások, csak akkor merne kiállni ellenük, ha… de ugyan mért állna ki ellenük?
– Eltévedtél, jó lovag? Épp azon töprengünk, miben segíthetünk.
Ezer szerencse, hogy Halix király normann dajkát fogadott fel az egyetlen fia mellé. Vagy akkor is megértette volna őket, ha egyetlen szót sem beszél normannul? A fiúkból áradó szívélyességet ugyan melyik bolond értené félre? És a lánynak nemcsak a haja volt aranyosan csillogó, hanem a szürkéskék szemében villogó, apró, barátságos pontocskák is. Báeldun megrettent attól, mennyire közelről látja őket – mennyire közelről, pedig legalább tíz lépésnyire  állt tőlük. De hát hány lépés a barátság? És ilyen kivételesen szép embereknek mi titkolnivalójuk lehetne?
A két fiú nem is várt válaszra. Elmondták, hogy ők Vilmos herceg gyermekei, egy fiatal csapattal itt tanyáznak a völgyben, és most sétára indultak a nővérükkel. Olyan gyönyörű az erdő, hogy vétek lenne egy sátorban kuksolni. Járni kell egyet, nemde? Nekik fogalmuk sincs, mivel szórakoznak az ifjak Ulsterben, de ha a hercegnek van egy csepp esze, és nincs terhére a társaságuk, akkor velük tart. Akár együtt is ebédelhetnének.
Honnan tudják, hogy ír vagyok, kérdezte magától Báeldun döbbenten.
– Vagy az írek csak halat esznek? – kérdezte a legidősebb. Erre mind a hárman nevettek.
Az apám, akarta a Herceg mondani, de a gyűlölet vagy a félelem vagy a két érzés keveréke nem engedte a mondatot befejezni.
Galagonyabokrokkal szegett, fényes sétaúton jutottak el a völgyig. És Báeldun megrendülten tapasztalta, hogy már hallja is az erdő hangjait: a madarak csattogását, a kakukk diadalkiáltását, a szél könnyed rezdüléseit. Hát nem járvány pusztít, akarta volna tőlük kérdezni, de Vilmos gyermekei oly magabiztosak és olyan makulátlanok voltak, hogy kikacagták volna. Mint három gyönyörű kristálykehely, amit a gazdagság, a jó idő, a szerencse teletöltött fiatalsággal.
Meglehet, túlságosan is elevenek, gondolta a Herceg, és újra elszégyellte magát a sáros cipője, a szakadt nadrágja, az ütött-kopott vértje miatt. A lány nevetése, mint a galambok hangja, úgy búgott-suhogott  az ösvényeken. Báeldun  részegnek érezte magát, pedig egy kortyot sem ivott a sörükből. Csak tántorgott, mintha alvajáró lenne.
És a tisztás! Szolgafiúk, apródok, rabszolgagyerekek, szurtos szobalánykák, brokátruhákban pompázó hölgyikék – és sehol egy mord katona, sehol egy ilyen néne, vagy olyan néne, egy gyerekekre felügyelő, pufók asszonyság! Mintha a fiatalok merő szórakozásból kiköltöztek volna a városból!
– Pihenj le, barátom! Csak egy órácskára! – mondta a legidősebb normann herceg, és odakormányozta Báeldunk egy brokáttal bevont, fejedelmi sátorhoz. A lány forrásvízzel teli kupát hozott, és rászólt a nagyobbacska gyerekekre: ne zavarják a vendégük álmát. Báeldun lehunyta a szemét, és most is a lány aranyfürtös, vidám arcocskája lebegett előtte. Úgy érezte, egészen közel van hozzá, pedig a lány hangja már a tisztás túlsó oldaláról érkezett.
Csak egyetlen perc, gondolta Báeldun.
És máris elnyelte valami sötét és rettenetes álom.

Csak este riadt fel. A völgy szürke lett, és nyoma sem volt benne a vidáman bugyborékoló jókedvnek, a hatalmas gyerekseregletnek.
A háta mögött olyan semmitmondón és névtelenül nyúlt el az erdő, mint a bűntudat.
Valami varázslat történt, gondolta a nyakát forgatva. Ezek a szép fiatalok túl elevenek voltak. Túl erősek, túl barátságosak, túl magabiztosak. Felkapta a fegyvereit, és rohant, hogy jelentkezzen az apjánál: igen, nem volt szerencséje, ma sem volt szerencséje, nem talált semmilyen vadat. De legalább nem esett bajod, fog erre felelni az apja. Nem buktál orra, nem szakítottad el a nadrágodat. Végignéz az emberein, és együtt hahotáznak. Báeldunt elfogta a vágy, hogy a másik irányba rohanjon, kifelé ebből az elviselhetetlen és csalóka erdőből.
De már késő volt. A tenger felé vivő ösvényen fáklyák lobogtak, ám a fáklyákat nem bőrmellényes ír harcosok tartották, hanem szakállas normann férfiak. Már nem lehetett megfordulni: érezte a düh szagát a levegőben. Ezek az állig felfegyverzett katonák őt keresték.
Az egyik rávetette magát, és a tisztás felé kezdte rángatni. – Szolgafajzat, gyilkos, fattyú, leprás! Míg a normann hercegek lágy beszéde úgy hangzott a fülének, mint a zene, ebből a szitokáradatból csak egy-két szót értett. – Rabló! Kutya! Gyilkos! Krrrr, Brrrr, Mrrrr! Hol bujkáltál?
Báeldun hunyorgott, erre az egyik vaskezű normann az arcába vágott.
A tisztáson kiterítve feküdtek az ír harcosok. A felzavart madarak rikoltoztak, a bokrok között harsány lángnyelvek csaptak az égig. A lefejezett, kibelezett katonák között feküdt Gulterix, a kormányos, a vörös Hallighaen, aki eddig hétszer jött vissza a halálból, és a saját apja, Halix. A kezével egy félig sült fácáncombot markolt, összevert arcából csak az egyik szeme maradt, és most ez a fél szem bámult rá gonoszul.
De-legalább-nem-buktál-orra. De-legalább-nem-szakítottad-ki-a-nadrágodat.
A herceg már-már hányni tudott volna a megkönnyebbüléstől.
Egy-két óra, és ezt a megmaradt szemet is elnyeli majd a föld.
A normannok nyilván falatozás közben támadtak az írekre.
Az egyik katona előrelökte Báeldunt, és ekkor megpillantotta Normandia urát, Vilmos herceget.
A hatalom úgy beleivódik egyesek vérébe, hogy nem kell magasabbra nőni, mint a katonáik. Vilmos – vele ellentétben – született herceg volt.
– Hagyjátok! Ez még gyerek! – kiáltott a katonáira. Lecsillapította a harcosokat, és közelebb lépett. – Hát nem érted? Azt kérdezem, fiú, hol bujkáltál eddig?
Báeldun összeszedte a bátorságát.  Igen, ő is vadászni ment, mint a többiek. Aztán az egyik ösvényen találkozott a két ifjú herceggel és a hercegnővel. Együtt mentek el a Gyerekek völgyébe. Nem is érti, hogy a fiatalok hova tűnhettek… Hogy mi lett velük, és merre mentek…
Minden harcos döbbenten rámeredt.
– Nekem nincs gyermekem – mondta Vilmos herceg.

No, de ki szerelte össze ezt a csodálatos időgépet?
Illighaen tudakozódott róla minden közeli és távoli, jóhírű vagy rosszhírű cádizi társaságban. Igen, igen, hallani mindenki hallott róla. Hákimról, a tuniszi rabszolgáról, aki rászabadította Cádizra ezeket a rémítő micsodákat.
Mindenki ismert valakit, aki ismerte Hákimot.  Valakit, aki megfogadta, hogy egyszer rendel tőle egy mű-bogarat, mű-madarat, mű-lepkét vagy mű-pókot, de találkozni senki sem találkozott vele.
A kutatást nehezítette egy lassan növő, kézzel kitapintható csomó Illighaen hasában. Fájni nem fájt, vérezni nem vérzett, de mint a lelkifurdalás, de ott volt vele volt reggeltől estig, Illighaen még álmában is érezte. A kis csomó lassan kiszívta az életerejét. Ha reggel kipihenve ébredt, délben le kellett rogynia egy utcakőre, mert annyira kifáradt a keresésben.
Hiába, megöregedtem, gondolta Illighaen. Elkoptatott a sok történet.

Utcáról utcára, térről térre araszolgatva eljutott a külvárosba, Nári anyó utcájába.
A tenger felől áramló ködben ernyedtnek  látszottak a házak, mintha felkészültek volna a pusztulásra. A mindent megelevenítő május valahol északon, a szülőföldjén várakozott. Itt, Cádizban csak hőség volt, reménytelen, nyúlós..
– A mi Hákimunk? – kérdezett vissza egy zöldes arcú koldusasszony. – A mi Hákimunk nem gépeket alkot, hanem törvényeket – és odavezette a normann tudóst egy aprócska műhelyhez.
Illighaen egy alázatos kis ezermesterre számított, de a műhely mélyén, a félig kész rovarok közt sürgő-forgó férfiból sütött valami dacos fölényesség. Nem a szorgos kézművesek büszkesége, hanem a délutánokat átszunyókáló tudósok pökhendisége.
– Az idő nem egy zárt, üvegfalú terem, ahol eszünk, alszunk, születünk, meghalunk. A figyelem alakítja az időt, nem a tér vagy a határok.
Illighaen rámeredt erre a ráncos, az időtől összekaristolt, de talán mégis fiatal arcra.
Vajon az összes vevőjét az idővel kapcsolatos nézeteivel traktálja?
Honnan került ide? Honnan tudja, ki vagyok?
És mióta építgeti ezeket a szörnyeket?
Gyorsan be kellett hunynia a szemét. Az egyik órás, rózsaszín altestű rovar gyengéden odaröppent az arcához. Hákim bosszankodva motyogni kezdett.
Te-csak-egy-tudatlan-ostoba-krónikás-vagy.  Semmilyen-tudást-nem-érdemelsz-meg.
A kis műhely szép lassan megtelt szárnycsapásokkal, motoszkálásokkal, furcsa bizsergésekkel, mintha a fal minden repedésében egy-egy csáp vagy szárny rejtőzne. Bár Illighaen déltájban pihent egy utcai kútnál, már most ellenállhatatlan hányingert érzett.
Ezeket a cirregő szörnyeket is Allah teremtette?
– Ezek szerint, Hákim, velem az idő gyorsabban röpül, mint másokkal? Mint egy hárem mélyén unatkozó özvegyasszonnyal?
– Igen, igen, barátom, a férfiak semmibe veszik a nőket. És nem figyelnek, mikor elmesélik, hogy megérzik a vihart a levegőben. Ilyenek a nők, ugye?! A nemi szervük, ami ott illatozik a lábuk közt, mint mag a barackban, nem hagyja megnyugodni őket.
Hákimot aztán senki sem vádolhatta, hogy holmi barackmagok rabja lenne.
Őt, mint elmagyarázta, csak a titkos látás érdekelte, az a furcsa képesség, amiről az asszonyok beszélnek. A lebegés, amit egy másik ember jelenléte hagy a szobában. A félelem, amit egy másik lényben megéreznek az állatok. A halál villódzása, amit az anyák észrevesznek az éj sötétjében is.
Illighaen megakasztotta a szóáradatot.
– A nők látnak a szívükkel, mondják, de soha semmi mást nem látnak, csak a kedvenceiket. A gyerekeiket, a szeretőiket.
És hogy a női látásról elterelje a beszélgetést, mesélt a hányadékukban fetrengő, a női érzék leghíresebb, legcsudásabb képviselőiről…
De Hákimot az ilyen csudanők nem érdekelték. – A testek – magyarázta – furcsa hullámokat bocsátanak ki, aminek a vibrálását izgalmi állapotban mindannyian érezzük.  Mindannyian, de a nők a legjobban. Mert még tudnak rajban gondolkodni.
– Nőkkel foglalkozol, Hákim, nos, ez dicséretes… A te korodban.
Hákim kezébe vett egy másik bogarat, és a serdülőkoráról kezdett beszélni.

Igaz volt hát a szóbeszéd: idegen volt, Tuniszban született. Gyermekéveit egy hatalmas háremben töltötte, ahol tengernyi alkalma nyílt a női távolba-látás megfigyelésére. De nem maradt sokáig az asszonyok mellett, hamarosan az óriássáskák szigetére, Djerbába küldték, hogy ott tanulja el az állatok kitömésének művészetét. És a szorgos, megbízható Hákim egyre csak szabott, vágott, tömött, megfigyelt. És a Salamon-barlangban, ahol felügyelt a halálra ítélt, de izgő-mozgó teremtményekre, rájött, hogy lehet mérni azt a fényt és életerőt, amit a lények adnak egymásnak körbe-körbe.
– Büszke lehet rád a gazdád, nagyon ügyes preparátor lett belőled! A testek, amiket kitömsz, mozognak és éreznek, de nem kopnak és nem öregszenek.  No, de mi köze van a te állataidnak az időhöz?
Ám Hákimot nem lehetett csak úgy szakítani. – A kitömött lények ügyesebbek és messzebb is látnak, mint az elevenek. Nekik nem fáj a fejük, nem fáj a lábuk, és nem kell szerelmesnek lenniük, hogy megérezzék a másikat. Nem esznek, nem isznak, megelégednek a többi lény pillantásával, vagyis az életerővel, amit ők adnak körbe-körbe egymásnak.
– No, de mit szól ehhez a Mindenható? Allah, aki csak egyetlen életet adott?
– Istent talán te is egy szakállas aggastyánt képzeled el? Az én lényeim oly tökéletesek, mint az angyalok, így aztán Allah az ő szemükön át figyeli a mindenséget. És én napról napra tökéletesebbé teszem a műszereimet.
A kezében tartott óriáspók összerezzent, aztán újra odasimult a mesteréhez.
– Akkor szerinted kiválasztottak a történészek? Ők azok a műszerek, amivel Allah a múltat szemléli?
– Miféle történelem az, amiről te évszámokat jegyezgetsz? Április hatodikán Céklakirály hadat üzent Káposztahercegnek… Mintha valami meder volna az idő, ahol felváltva kergeti egymást az ok és okozat, Céklakirály és Káposztaherceg? Mintha nem a lények figyelme alakítaná azt, amit időnek neveznek? Jegyezd meg, a te krónikáidból semmi sem marad, Illighaen. Elfelejtik az emberek a te évszázadaidat. Még azt is, hogy a te idődben a normannok megérkeztek Galliába.
Illighaen ezt csak félig-meddig hitte el.
–Akire nem figyel senki, az talán nem öregszik meg?
– Minek is ez a szócséplés, barátom, hiszen nem lehet láthatatlanul élni! Isten a rengeteg szem tükrén át önmagát vizsgálja a teremtésben.
Illighaen elhessegette annak a névtelen szigetnek az emlékét, ahol az idő körben forogni látszott.
–Talán női tekintetek segítettek neked a Nagy Áramlást felfedezned?
Hákim bólintott, Illighaen pedig nem volt kíváncsi egyébre. Ez a ráncos, zavaros manó nyilván egy egész háremet is képes kivégeztetni, hogy a masináiba életet leheljen.
– Mi, férfiak uralkodunk a nőkön, pedig a nők tökéletesebbek! Nézd csak meg az erdőt! Milyen hatalmas is az oroszlán, hogy lépdel a fák közt koronás hercegként a szarvas! De nincs olyan hőse az erdőnek, akinél egy hangyaboly ne lenne erősebb. A gyengéké a túlélés és a látás képessége. A hangya csak része a bolynak, soha nem önálló, épp ezért halhatatlan.
– És ki az, aki ezt a rengeteg tapasztalatot összefogja? Talán valami csudanő? És itt rejtegeted Nári anyó utcájában? A másolatait pedig eladod a katonáknak?
Egy kék papagáj csapott fel a sarokból, és remegő bóbitával, ráérősen leereszkedett a vállára. Hákim felnevetett.
Csak egy játékszer, nyugtatgatta magát Illighaen. Nem iszik, nem eszik, nem alszik, nem is számít. De belehasított, hogy ez a bizarr gépecske húsz-harminc év múlva is itt fog röpdösni.
De ami a gondolatolvasást illeti, Hákim majd’ olyan ügyes volt, mint a teremtményei.
– Ugye, félsz a haláltól? Félsz szembenézni a vereséggel?
Illighaen megrezzent. Hány éves lehet ez a ráncos szélhámos? Egy kimerült huszonéves, aki minden éjszakáját izgő-mozgó állatokkal tölti? Vagy egy kölyökképű mesterember, aki feleségek híján a lények közt áramló energiáról képzelődik?
De Hákim nemcsak sejtette, látta is mások gondolatait. – Hát nem erre törekednek a történészek? A rengeteg tapasztalatot valahogy összefogni?
A surrogásokkal teli műhelyben Illighaen nem volt ellenvéleménye.
– Benned, Hákim, egy költő veszett el. Vagy egy szélhámos, aki ügyes történetkékbe csomagolja ezeket a zizegőket.
A preparátor felnevetett: – Az a duzzanat a gyomrodban, amire most is figyelsz, huszonnyolc nap múlva fog végezni veled. Azt se bánom, ha még több titkom megtudod. Te már nem árulhatsz el engem.

– És ott van Ranhart, a szász! – mesélte Illighaen. – Befogadtad a kíséretedbe, mert rajta nem fognak a fegyverek! A fegyverek tényleg nem fogtak rajta, de egyik nap túlságosan belebámult a hóesésbe. Hét öl mélységben temettetted el, hogy a szellemek a többi katonát ne csábíthassák el.
– Hitvány ábrándozó volt – felelte a herceg.
– És itt van Heidegundis, Marcenda unokatestvére! Őt a mostohaanyja gyilkolta, cseppekkel, főzetekkel, mérges gombákból főtt levesekkel, mindenféle édes tejbe kevert beléndekkel. De Heidegundis túlélte ezt a boszorkányanyát, gyerekei születtek, ám az öt fia közül egy sem érte meg az első évet. A gyerekek szájából fekete nyál csorgott, mintha a rengeteg méreg azért lappangott volna benne, hogy végezzen a gyerekeivel!
– Borzasztóóó…tényleg  – nyögte Vilmos. – De ismersz-e olyan halált vagy eltűnést, Illighaen, ami egy cseppet sem rejtélyes?
A saját nővéreire gondolt, akik egy téli délután sétálni indultak a ködbe. Soha többé nem látta őket senki élve. Két pökhendi, karót nyelt vénlány.
Ők voltak a bizalmasai. Talán a leghűségesebb barátai.
– És itt vannak a Cancunba tartó katonák, herceg! – sorolta tovább Illighaen élvezettel. –Tizenöt egészséges, jó kedélyű mamlasz, akiket azért indítottál Ors szigetére, hogy gabonát vigyenek a sógornődnek.
Vilmos emlékezett a „mamlaszokra”, a legjobb katonáira. Elküldte őket egy icinyke-picinyke feladattal, jól felfegyverezve, nem a kalózok miatt, hanem hogy örömet okozzon a sógornőjének.
A fiúkat lemészárolva találták a kikötőben.
Talán a katonák egymással szólalkoztak össze? Vagy három zsák liszt miatt öltek meg húsz normann fegyverest? No, de aki csettintésnyi idő alatt lemészárol húsz felfegyverzett normannt, az miért nem tör be rögtön a hercegi gabonaraktárba?
Egyike volt a hercegség legnyomasztóbb rejtélyeinek.
– Mint egy féltékeny, rossz kutya. Mindenhol gyanús jeleket kutatsz,  Illighaen. Nem történész vagy, csak egy babonás vénember.
– Ugyan! A krónikás vigyáz az időre, a te idődre is, herceg! Különös halálesetek persze mindig vannak, de ami furább, hogy ezekkel az agyonvert, megmérgezett szerencsétlenekkel az emberek később is találkoztak! Nem babonás rabszolgák, hanem fafejű normannok, akik minden falatot hétszer rágnak meg. És megesküsznek, hogy haláluk után találkoztak az Ors szigetére küldött fiúkkal vagy a szerencsétlen Heidegundisszal.
– Azt képzeled talán, hogy egy gondosan kormányzott birodalomban nincsenek visszajáró halottak? Ha megfogadom a tanácsaidat, és római módra kormányzom az országomat, akkor majd eltűnnek a kísértetek?
A sötétségbe bele-belekapott egy-két kialvó fáklya, és Vilmos érezte, hogy megborzong a felesége, és nemcsak Hildi, hanem a hasában a születendő gyereke.
– Na, ne nevettesd ki magad, Illighaen! Ha az alattvalók rendesen megfizetik az adókat, akkor kit érdekel, hogy haláluk után merre csavarognak. Gyáva jöttment az, aki a szolgák álmait is ellenőrizni akarja. Befizették az adójukat? Katonáskodtak? Akkor csak kísértsék egymást szép nyugodtan!
Illighaen a hercegnét figyelte.
Hófehér, nyugodt halmok, néha végigfut rajtuk a remegés.
– Ó, ha ilyen egyszerű lenne minden, felség! – sóhajtotta.
– Szerintem régen is ide-oda mászkáltak a halottak, Illighaen. Mért ne tették volna? Hiszen ki tiltja meg, hogy egy férfi a halála után is elmenjen meglátogatni a gyerekeit? Vagy a fiatal feleségét?
Ránézett Hildire, de nem tudta folytatni.
Illighaent viszont nem lehetett ma elhallgattatni.
– A halál csak egy megaláztatás, herceg.  A kísértetek nem kíváncsiak a mi életünkre, nem akarják látni a gyerekeiket, nem vágyakoznak a feleségükre, örökre be vannak zárva a haláluk percébe. Még abban sem vagyok biztos, hogy látnak minket…
– Megaláztatás, igen! – szólt Hildi. – Hát nem betegszenek meg azok rögtön, akiket megkorbácsolnak? Nem az ütés ereje öli meg őket, hanem a szégyen.
– Nem tudom, mit fecsegsz – mordult föl Vilmos.  Túl sok mindent tudott  a felesége gyerekkoráról, a kegyelemkenyéren eltöltött özvegyi éveiről.
– Nézd csak a szajhákat! – feleselt Hildi. – Mielőtt eladnák őket egy bordélyba, kiverik a jövőt belőlük.
– Most már elég! – kiáltott föl a herceg.
Egy terhes hercegnének már régesrég a hálószobában kéne pihegnie. Nem egy bolond történésszel diskurálni.

– A halál a legborzasztóbb vereség – folytatta Illighaen a bortól felhevülve. –Te, herceg, kivégeztetted azt az egyetlen embert, aki találkozott a meg nem született gyerekeiddel. Aki eléggé megalázott és eléggé szerencsétlen volt ahhoz, hogy belelásson a jövőbe. Pedig micsoda áldás lett volna a tudománynak! Az ír királyfitól megtudhattuk volna, mi fog történni Normandiával.
A herceg felnevetett, és próbálta magáról lerázni a sötétséget és a lelkifurdalást. Hiszen élnek az ő hercegségében egyszerű, mindennapi emberek! Mesterek, katonák, parasztok, akik nem kóborolnak a haláluk után, és nem leskelődnek a meg nem született gyermekek után! Az ő idejük is összetörik, de az akaratuk folytatódik a gyerekeikben. A saját gyerekeikben.
Ha megszületik a fia, és őt agyoncsapja egy kidőlő fa, akkor vajon elveszik-e minden? Egy kidőlő fa elpusztítja-e ezeket a hatalmas, boldog emlőket?
Ám mi lesz az olyan csecsemővel, aki útjában áll a hercegség ellenségeinek? Talán nem az édesanyján, ezen a pompás, fiatal teremtésen keresztül vezet majd hozzá a gyilkos útja?
De Hildinek még esze ágában sem volt „kivonulni”, egyre csak fecserészett.
Vajon nem a sok kísértet okozza az „idő baljós szakadását”, ahogy Illighaen, a történész szerette mondogatni?
– A lábak a mozgásért, a tüdő a légzésért felel – fejtegette Illighaen –, de kell, hogy legyen valamilyen álom-szervünk is, csak éppen nem találjuk. Ezért nem tudjuk a trónörökösök legkínzóbb betegségét, a szorongást gyógyítani. Ha legalább a helyét tudnánk… És olyan mozdulatot tett, mintha ezt az álom-szervet – nem lévén kéznél egy engedelmes trónörökös – most rögtön meg akarná vizsgálni a hercegnében…
– Takarodj, Illighaen! – akarta volna mondani a herceg. De Hildi teste megfeszült, mint ahogy a szél akar megfordulni a tengeren.

Korán vagy későn? Jókor vagy rosszkor?

Hildi sikoltozott. De milyen fiú lesz az, akinek az anyja a szülés előtt kísértethistóriákat hallgatott?
Lányok, lányok! kiáltotta a herceg, de nem várta meg, hogy az udvarhölgyek berohanjanak, hanem ő maga tépte fel az ajtókat. Egy szempillantás alatt megtelt a szoba emberekkel, mintha az udvar apraja-nagyja a folyosón hallgatózott volna.
Korán vagy későn?
Katonák, köpenyüket húzkodó udvarhölgyek, aztán kertészek, lovászok, a konyhából az összes ingyenélő, kocsisok, mosónők, végül az ingyenélők rokonai. És ez még nem elég! Három vizigót követ, egy paraszt, aki tegnap tizenöt fürjet hozott ajándékba, és egy koldus, aki az engedélyével minden éjjel itt húzza meg magát a pajtában!
Mindenki szörnyülködött, éljenzett vagy úgy tett, mintha éljenezne; forgott, nyüzsgött, sürgött, izzadt, reménykedett – a csődület legközepén pedig ott vonaglott a felesége.
Végre valahára két udvarhölgy függönyt vont a kerevet köré.
Vilmos végignézett a reménykedő, izzadt arcokon.
Talán Marcenda is itt van, az első feleségem, gondolta reménykedve. A nővéreim. Az öreg herceg. Az édesanyám, aki fél évszázada ugyanebben a teremben sikoltozott.
És minden baj és betegség forrása, az idő zavarodottan lüktetett, mintha körbe-körbe kergetnék a tenger körül. Nyögés-kiáltás. A paraszt, aki a fürjeket hozta, hörögve, kitátott szájjal együtt nyög a hercegnével. Talán csak segíteni akar, gondolta a herceg. Ha csak egyetlen pillanatig nem figyelnénk, ez a húsbörtönében küszködő lélek feladná a háborút.
Istenek, hol vagytok? Nyögés-kiáltás. Nyögés-kiáltás. Az egyik segédkező udvarhölgy nem bírja tovább, zokogva kirohan. Aztán a függönyök mögött végre… végre-végre…  felnyivákol a csecsemő. Mindenki felhördül, mintha látná… És ő, a herceg ebben a pillanatban tényleg mindent és mindenkit lát: emberekkel teli, nyüzsgő, rohanó folyót, tolongó, boldog emberáradatot, ahogy a halottak és a még meg nem születettek seregei körülveszik a csecsemőt.
– Villámgyors fiad lesz – mondta a vizigót követ.
És a diplomata, aki már látott egy birodalmat elpusztulni, saját szemével látta Dzsebal Tárik csapatait, most minden ízében remeg.