TÖRIK, SZAKAD

Knut itt, Knut mindenhol. Csak szólj, ha nem érted! Csak szólj, ha kényelmetlen! Ha nem elég világos, ha nem elég sötét, ha fázol, ha valami baj van, ha nem találod… Nagynénje, a dán királynő, Bilgerdis ugyanilyen tolakodóan szívélyes volt. Csak mondd, mi a kedvenc ételed, rögtön megfőzetem. Ne szégyelld magad, egyetlen szavadba kerül, gyermekem… De Rioldának nem volt kedvenc étele – hogy is lett volna? –  ezért csak hümmögött, bólogatott, és próbált vigyázni magára.
Ez a lármásan nagylelkű udvar kivel téveszti össze?
Mi folyik Dániában? Egyetlen szavadba kerül, erősködött mindenki – de ő tudta, itt egyetlen szó nem deríthet fényt minden rejtélyre. Az is lehet, hogy csak bódultak, vélekedett Sjön. Ha a méhserbe szárított bogyót vagy virágszirmot keversz, akkor csak vigyorogsz, és nem érzel fájdalmat.
Riolda szívesen elhitte volna, hogy néhány bogyó vagy szirom is elég az általános és tökéletes boldogsághoz – de ha ez így van, akkor más bajkeverők mért nem élnek vele? A frankok, a mórok, a szászok, a görögök? Mire jó a háború, ha már néhány szem áfonya vagy aszalt ez-meg-az is gyógyítja nyugtalanságot?
Akár a konyhai praktikáknak, akár Bilgerdis jóindulatának köszönhetően a dánok soha nem voltak feszültek vagy dühösek. Talán a napköveik miatt? Az is lehet. Aki minden alkonyatkor egy kristályon át megpillanthatja a felhők fölött diadalmasan vonuló napot, az talán mégiscsak boldogabb. Meglehet, jó valamire az egyistenhit: talán mégiscsak helyes és hasznos, ha valaki a pillantását egyetlen pontra szegezi…
Ám Bilgerdis királynő nem tűnt vallási fanatikusnak. Megtermett asszony volt, de csak távolról emlékeztetett a bizánci császárnőkre, akik egyetlen nyavalyás kép miatt máglyára küldik az alattvalókat.. Igen, igen néha rosszalkodnak a fiai, hadakoznak a szelekkel, de aztán hazatérnek, mert jól akarnak lakni az anyjuk főztjével… Bilgerdist a normann politikai viszonyok sem érdekelték, hosszan tanulmányozta viszont Riolda tenyerét, mintha jeleket keresne rajta.
Vagy egy halott rokona üzenetét.

images

Minden pompás. Minden nagyszerű. Megy minden, mint a karikacsapás. A halottak nem is halottak, csak eltévedtek a királyi várat körülvevő ködben. Mindenki alig várja, hogy visszatérjenek, és végre megkérdezhessük, mit kívánnak ebédre. No, igen, Vilmos herceg hősi halált halt a mórokkal hadakozva – ha már halál, akkor az csak hősi lehet – de Bilgerdis gondoskodott róla, hogy a trónra az özvegy visszatérhessen.
A legelső lakomán Riolda még célozgatni próbált, hogy az arabokat a normannok hívták be, hogy a dánok árulókat támogatnak végtelen nagylelkűségükben, de nem hallgatták végig. Hogy te micsoda rosszindulatú kislány vagy, néztek rá a dánok. Nem szabadna ennyi zsírosat enned, figyelmeztette jóságosan Bilgerdis, még a végén megzavarja a szívedet. És megint felajánlotta, hogy megfőzeti Riolda kedvenc ételét.
De Riolda, mint mindenki más, csak ürücombbal és szóvirágokkal lakhatott jól a királynő lakomáin.
Talán azért ilyen kényszeredettek és udvariasak, mert épp túléltek egy szörnyű polgárháborút, gondolta. És megfogadták, hogy mind úgy tesznek, mintha a halottaik elkóboroltak volna. És mivel annyi halott „kóborolt el”, annyi szenvedésről kellett megfeledkezniük, ezért úgy döntöttek, leteszik a hatalmat a nagy túlélő, az anyakirálynő kezébe.
– A vajas-áfonyás tekercset szereted-e? – kérdezte Bilgerdis jóságosan.
Riolda bólintott, de ahogy a fogolypecsenyét gesztenyével, vagy a kagylós tintahalat korzikai módra, úgy ezt a nevezetes tekercset sem szolgálták fel soha. Három tagbaszakadt szakácsnő dolgozott a konyhán, ők sütötték az ürühúst, a lepényt, mégpedig pontosan úgy, ahogy a legelső vikingek.
De azért minden étel pompás volt. Lenyűgöző, csodálatos, mi több, változatos. Mint ama nevezetes, messze földön híres perzsa almák, amiből egyetlenegyet Riolda is megkóstolt Vilmos herceg asztalánál.

 800px-Autumn_Red_peaches

 

A perzsa alma húsa elomló és selymesen lágy, a bőre hamvas, a magja pedig különleges, kemény, már-már fúrtonfúrt, mesélte Knut hercegnek. És az íze! Ilyennek képzeli az ember a reménységet.
Knut nem vitatkozott. Reggel óta Riolda nyomában járt, és most szétfeszítette a lány tenyerét, hogy belecsókolhasson a csillagszerűen szétfutó barázdákba. – Én szeretem az olyan gyümölcsöket, amik nem emlékeztetnek semmire.
Riolda bókot várt, de Knut – egyedüli dánként – megpróbált komolyan beszélni vele. – Te is tudod, Riolda hogy a szégyen pusztítja el a leggyorsabban az embereket. A farkas megérzi, hogy a többi állat fél tőle, de nem akar mentséget a tetteire. Akár győz, akár veszít, nem szégyenli magát. Viszont mi, emberek, győztesek és vesztesek, akármit teszünk, csak bánkódunk utána.
– És feltaláltátok a köntörfalazást? Amivel óvni próbáljátok a többi dán becsületét?
– Nem a becsületét. Hanem az életét – felelt a herceg.
Az életét? Talán bizony nem halunk meg többé, ha nem mondunk ki bizonyos szavakat? És megváltozik-e az emlékezet, ha egy királyné betiltja a folyamatos múltat?
– Nekünk szerencsére már nincs szavunk a szégyenre, Riolda. De van egy váram, gyere el, és ott vitatkozz velem! Oszd meg velem az életedet! Én majd titokban tartalak, folyamatos titokban, szeretni foglak, és többé nem engedlek el.
– Ha jól értem, egy dán herceg nem engedhet meg magának fekete hajú feleséget.
Knut bólintott. De persze ő nem gondolta volna, hogy sértő lehet egy ilyen ajánlat! Hiszen Riolda úgysem akarna udvarhölgyekkel, cicamicákkal cseverészni. Akkor az egész mit számít…?
–Téged, Riolda, egy zavart és tudatlan mamlasz nem érthet meg. Mindenki látja, hogy egy méltatlan semmirekellőre pazarlod az életed. Neked egy komoly ember kell, aki melletted áll az összes tapasztalatával, minden tekintélyével… Ne feledkezz meg róla, hogy nemcsak a szavak védenek! Hanem a kőfalak, a származás, a magabiztosság….
Minden-tekintélyével… Minden tapasztalatával …
Talán ilyen egyszerű minden. Belépni egy nagynénje udvarában unatkozó, egy ilyen nem egészen törvényes örömökre áhítozó nagyon-nagyúr meséjébe.
No, de a valóság mindig szilárdabb és biztosabb, mint a legkáprázatosabb ígéretek. Azok a reggeli rosszullétek már egy valóságosan érkező kis lényt jelentettek.
És hét meg kettő egyenlő kilenc. A dánok nem beszélnek megbánásról, nem beszélnek szégyenről, de osztani, szorozni talán képesek.
– Sjönnek én jelentek mindent.
– Derék fiú, ügyes fiú. Majd talál egy másik mindenséget.

Bilgerdis palotájában hét szoba volt, és a hét szobának a hét égtájra nyíltak az ablakai. Mert a bölcsek szerint hét kapuja van a testünknek: a hetes szám jelenti a teljes odaadást. A csodás hét égtájat a legenda szerint egy sárkány mutatta meg a dánoknak. – Ez a híres sárkány reformálta meg az igeidőket? Ő őrködik az illemen? – kérdezte Riolda pimaszul az ebédlőben.
A grimasz a királynő arcán gyorsan átváltott üdvözült mosolygássá.
– Az a szerencséd, Riolda, hogy az ilyen gúnyolódás nem zavarja Knutot, az unokaöcsémet. Ha az ágyasa leszel, akkor majd kedvedre köszörülheted a nyelvedet. De jól figyelj! Akár Sjön, akár a herceg a gyereked apja, a magzatot nem tarthatod meg. Te idegen vagy, az a drága-drága kisbaba nem a mi fajtánk lenne. Megértettél, ugye, gyermekem?
–Ki vagy te? Hogy merészelsz?
Az uralkodónői mosoly most bocsánatkérővé szelídült.
Mert hiszen ő, Bilgerdis nem az a sertepertélő, mindenbe beleakaszkodó fajta. De Riolda megértheti: egy jó gazda nem keveri a kecskéket a bárányokkal, az embereket a szorgokkal. Hiszen róluk mindenki tudja, hogy nem férfi és nő öleléséből, hanem a tenger mocskából születnek. – De ha te visszaadod a tengernek a gyermeked, ha helyesen és udvariasan viselkedsz, akkor közöttünk maradhatsz egész életedre. Megértettél, ugye?

Nem volt mit megérteni, hisz kezdődött a vacsora.
Ünnepélyes lárma támadt, ahogy a szakácsnők körbehordozták az ürühúst. A királynő nagylelkűségét, a királyi konyha változatosságát dicsérve, mind a hét irányból sereglettek az udvaroncok. És nemcsak az udvaroncok, hanem a követek, a sógorok-sógornők, a kedves unokahúgok-unokaöccsök. És leghátul végre feltűnt Sjön.
Mint mindig: boldogan és éhesen.
– Nagy nap ez a mai, gyermekeim! – kezdte a királynő ünnepélyesen. De mivel az ő udvarában minden nap egyformán nagy és ünnepélyes volt, ezért a leglelkesebb udvaroncok sem figyeltek. Bilgerdis gyorsan megkocogtatta az ezüsttálat. – Mi, dánok, figyelemreméltó levelet kaptunk a córdobai kalifától. Aki amellett, hogy legeslegmelegebben üdvözöl minket, részletesen beszámol az udvarában folyó kutatásokról. Mennyi-mennyi izgalmas hír! Míg mi itt a napköveinket csiszolgatjuk, ők az idő titkait fürkészik!
Ám hiába volt minden igyekezete, az asztal körül csak ernyedt csámcsogás hallatszott.
– De most lássátok, gyermekeim, micsoda ajándékot küldött a mi fényességes barátunk!
És azzal az egyik testőr egy letakart kalitkából egy nevetségesen horgas csőrű, rikító színű madarat eresztett szabadon.
– És csak annyit kér tőlünk a kalifa, hogy küldjük el hozzá Rioldát, a mi normann vendégünket!
– De én nem akarom! – ordított Riolda. – Nem akarok elmenni! Nem akarok a rabszolgája lenni!
Az ordítást elnyomta az ajándék-madár felháborodott rikácsolása.
Nézd-csak-azt-a-kék-foltot! Nézd-csak-a-bóbitáját! Micsoda-vicces-micsoda-dühös-madár!
–Nem értem a dühöngésedet, Riolda. Hiszen élvezheted a kultúrát, a tudományt, és még világot is láthatsz! Ahogy tanítómestered, a nagy Illighaen. Úgy tudom, ő ajánlott téged a fényességes kalifa figyelmébe.
–Nem akarok Hispániába menni! Nem akarok! Ott kiveszik a szívemet!
– Ha valamelyik férfi igényt tart a szívedre, az más dolog, gyermekem. Megírhatom a jóságos kalifának, hogy bánatunkra nem tudjuk viszonozni az ajándékát, mert te már Knut háza népéhez tartozol. És ha betartasz néhány apró szabályt, akkor én soha nem leszek annyira szívtelen, hogy egy szófogadó, gyengéd lányt elküldjek az ismeretlenbe. A derék Knut! Mit gondolna rólam? el sem tudod képzelni, gyermekem.

Riolda a kamrájában zokogott tovább. Ostobaság lenne menekülni, hiszen a dánok királynéja mindent lát. Az ő kamrácskájában is hét apró ablak van – ez jelképezi a mindenséget és a teljes odaadást.
Bilgerdis keze pedig elér Hispániáig vagy azon túl, a képzelet legszélső határáig. És hova menekülhetne? A kőfalon túl itt a tél és a holtan is ellenséges tenger. És már nincs egyedül. Egy egészen pici, mindentudó sárkány növekszik a hasában, aki belelát az álmaiba, és éjjel-nappal figyeli. De ez a nyavalyás Bilgerdis talán nem tudhat mindent! És ahol víz van, onnan menekülni is lehet…
Illighaen szerint a kuporgás mindenkit beletörődővé tesz. Ezért kényszerítette magát, hogy a hátát kiegyenesítve végignyúljon a kőpadlón.
– Te most mit bőgsz? – kérdezte a szobába benyitó Sjön.
Enyhe sörszagot, és közben mégis valami földöntúli nyugalmat árasztott. Lassan, megfontoltan körbejárta Rioldát. – Minek így nyúzni magad, ha úgyis menekülni kell.
–Te maradhatsz – mondta Riolda. – Knutnak a királyné azt ígérte, hogy mint valami nemesembert, befogad a kíséretébe.
Sjön legyintett. – Ezek reggeltől estig csak ürühúst zabálnak, talán ettől ilyen szívtelenek. És mit képzelsz, Riolda? Miért maradnék itt? Hisz te vagy a feleségem.

(Illusztráció – Győrfi András: Játékosok)

Vélemény, hozzászólás?