Haza, haza (Fordított idő)

Ahol nincsenek romló-bomladozó városok, ott nehéz menedéket lelni. És ez a tisztaság! Dániában még a csillagok is úgy ragyognak, mintha hétről hétre kisuvickolnák őket.
– Csak a lótolvajok és gyilkosok menekülnek novemberben, nem a becsületes emberek  – mondták a hajósok a kikötőben. – Várjátok meg a tavaszt! Béküljetek meg a királynővel!
De békülés helyett Riolda megint a szolgálatot választotta.  Hiszen még a királyi udvarhoz leghűségesebb családokban is vannak életunt kamaszok, akik rászorulnak egy idegenből jött lány figyelmére.
– Gazdagok, akik nem találják a szájukat! – dünnyögte Sjön.
Talán tényleg nem találják, gondolta Riolda.
Mert nem az ütések, nem a sebek, nem a daganatok gyilkolnak, hanem az elfertőződött titkok,a hallgatás, ami nem hagyja beforrni a sebeket. Így ahogy alkalom nyílt rá, elfogadta Knut sógorának meghívását egy Hjelmarkinden melletti várba.
Másfél-éve-emészti-a-kórság.
Nem-tudok-mit-csinálni-a-lányommal.

A tizennégy éves Otridot feleségül ígérték egy izlandi harcoshoz, Hjalmarsson vagy Ingerborsson vagy valami hasonló fiához. De a család szeme fénye, az édes, kicsi Otrid nem volt képes az apai parancsnak engedelmeskedni. Talán én sem találnám a számat, ha egy ismeretlenhez kéne indulnia Izlandra.
De a baj énnél is nagyobb volt.
És Otrid apja, ez a mélabús nagyúr aggodalmasabb, mint azt sejteni lehetett az első beszélgetéskor. A lányt tizenkét éves kora óta gyötörte barnás vérfolyás, kóros álmatlanság és – az apja szavaival – a „túlzott” szégyenérzet.  Az „izlandi vőlegény csak amolyan metafora voltak, Knut sógora ezzel akarta leplezni, hogy mennyire aggódik egyetlen gyerekéért.
Egy olyan országban, ahol az aggódás felér egy felségsértéssel.
Én már hagytam meghalni egy vérfolyásos gyereket, gondolta Riolda. Mert az az átkozódó, magányos ír lány a tengerparton még azt sem engedte, hogy a kezét megfogjam. De ha megfogtam volna… ugyan mit csináltam volna a halálos kórral? Csak a fájdalmat lehet csillapítani, nem a méhben vagy a lélek legmélyén lapuló fertőzéseket.
Én-nem-vagyok -gyógyító, nem-tudok-csodát-tenni.
Csak menj és beszélgess vele!
Otridot még nem sötétítette úgy el a félelem, mint a többi haldokló gyereket. És nem is volt annyira „aggodalmas”, mint szegény édesapja. A görcsök szüneteiben kíváncsi volt, hogy Riolda hasában mozog-e a kisbaba, hogy a lányok hogy hordják a hajukat Normandiában… De az arca ráncos volt, a szeme karikás, a hasa duzzadt, mintha valami gyanús fertőzés vagy valami kimondhatatlan bánat gyengítené.
No de minek vesződni egy beteg gyerekkel? Ha Otrid – valami csoda folytán – jobban lesz, őt, Rioldát elkergetik. És szerencséje van, ha nem adják át a királynőnek.
De minden nap életet jelent. És ez a dán lány, Otrid ugyanúgy élni akart, mint a magzat hasában. Higgye el, kegyelmes úr, semmi szükség porrá tört rubinra vagy kígyóméregre.
Jóslókövek, főzetek, varázsigék híján maradtak hát a szavak. Először „csak úgy” a szerelemről, aztán a kisbabákról, végül Otrid édesanyjáról, akit a várat elfoglaló varég kalózok erőszakoltak meg, és aki hamarosan belehalt a szégyenbe. Aztán Otrid féltestvéreiről, akik valami járványnak estek áldozatul, és szegények itt haltak meg egymás hegyén-hátán a vár kapujában. És végül a legeslegszörnyűbb dologról, hogy apja búskomorsága miatt nem maradnak meg a várban a háziállatok. Se kutyák, se birkák, se madarak, senki, senki
Ez a lány talán tényleg nem találja a száját.

Megpróbálták hát szépen, lassan szétszálazni az összegubancolódó történetszálakat. Ülni a sötétben. Beszélgetni, beszélgetni, elmondani újból, aztán megint elölről kezdeni. Hogyan is történt? Anya, apa, féltestvérek, varégok… Három magányos, rettenetes tél a várban, míg apa Bilgerdis királynő udvarában próbálja a dán nyelvet és hagyományt a káros múltba nézéstől megtisztítani. És mikor szegény Otrid végre megkönnyebbült, akkor beszélgetés közben eljutottak egy hét évvel ezelőtti vendégségbe. Ahol a málnabokrok között egy fekete csuklyás férfi… nem is egy férfi… De ezt már nem bírom…! Menj-innen, hagyj-békén, ne-akard-hogy-meghaljak…
Riolda nem akarta. Idegen volt itt, ezért még csak a csuklyát viselő férfi nevére se volt kíváncsi. De férfi vagy férfiak? Milyen járvány az, ami életerős féltestvérekkel végez, de a „kicsi lányt”meg életben hagyja? Ahol egymás hegyén-hátán pusztulnak el a fiúk, mégpedig nem akárhol, hanem épp a „vár kapujában”?
Mi volt az a „szégyen”, amibe Otrid édesanyja belehalt? Mit vétettek a fiai? És miért olyan melankolikus Otrid édesapja?
– Most már ha meg akarsz gyógyulni, meggyógyulsz, Otrid. Csak ne felejts el minden nap sétálni! Barátkozni, beszélgetni, énekelni! Ha nem kelsz ki minden nap az ágyból, ha nem mosakszol, ha nem fésülködsz, a démonok is gyorsan rád találnak.
Sjönnel együtt egy kutyát akartak a várba csalogatni, ami ha a kalózokat nem is, de a hajnali rémálmokat elűzi.
Ám Otrid nem tartott tovább igényt a szolgálataikra.
– Csak akkor vagy bizalmas barátnőm, Riolda, ha a titkaimat jó messzire elviszed magaddal. Hallottam, hogy a királynő el akar küldeni a kalifa országába.
Riolda a kezébe temette az arcát, Otrid gyengéden elmosolyodott.
– Hát mért nem szöktök el, Riolda? Mért nem keresitek mega tengeri embereket, akik télen is hajóznak, és nem tartoznak a mi királynőnknek semmivel?  Egy tengeri ember épp itt kötött ki a kastély fölötti öbölben.

A fekete arcú hajóssal Sjön beszélt először.
– Mintha várt volna – mesélte Rioldának –, de csak a sziklákon ugrálva beszéltünk, mert nem léphet ki a szárazföldre. Azt mondja régtől ismer téged.
A ködben elbújva várakozó, fekete ember Rioldában furcsa emlékeket ébresztett. – A jó öreg Noric! Ő hozott engem Normandiába!
De Noricot – ha ugyan így hívták a hajóst – egy cseppet sem érdekelte, hogy Riolda mire vagy kire emlékszik. Csak a szabályok, amik tizenhárom év alatt sem változtak. Nem-szabad-este-indulni. Nem-szabad-a-hajón-ugrálni. Nem-nem!… Fecserészni sem kell! Jobban tennék, ha mind a ketten aludnának utazás közben. A saját biztonságuk érdekében. Riolda elképedt, hogy a fekete hajós nem kíváncsi arra, mi történt Illighaennel vagy az édesapjával, ahogy arra sem, most honnan jönnek, és miért menekülnek.
Ám Sjön nem képedt el. Gyorsan beszállt a hajóba, maga alá húzta a lábait, és felkészült arra az unott révületre, arra az állatias bizalomra, ami minden tengeri átkelést megkönnyített.
– Te nem bántál meg semmit? – kérdezte tőle suttogva Riolda. – Nem sajnálod az anyádat? A testvéreidet? Nem bánod, hogy másfél éve csak menekülünk?
Sjön ki sem nyitotta a szemét, csak félálomban dünnyögött valamit.
Mert nem ugyanabból az anyagból szövik az álmainkat. A vikingek a tengeren alszanak téli álmot, a medvék a barlangban, a denevérek a hasadékokban. Miután kikerülte a szirteket, aludni látszott a fekete ember is, a feje előrebukott, a válla összegörnyedt, mintha csak szenderegne az északi szélben. Ha egy gálya vagy hadihajó jönne szembe, azt hinnék, gondolta Riolda, két halottal és egy meg nem született élettel sodródik a megsemmisülésbe.
De hát nem így van-e?
És a hasában ott a meg nem született gyerek, ami úgy hajtja előre a hajót, ahogy a szív korbácsolja egyre magasabbra, egyre messzebbre a madarakat.
Félálomban elsodródott mellettük a Kék kövek szigete, aztán egy szomorú földdarab, aminek a dánok nem adtak babonából nevet. Ám lassan a hasában alvó gyerek is elfáradt az örökös ringásba. Riolda térdét a harmadik nap maszatos lé öntötte el.
– Ó, istenem! Még korán van … Ki kéne kötni!
A tengeri ember megrázta magát. – Nincs itt más, csak Szirben szigete!
Riolda könyörgött, hogy keressék meg a szigetet, keressenek meg bármilyen szigetet, csak álljanak meg, de a tengeri ember csak nevetett. – Szirben szigetén nem lakik senki. Egy asszony jár oda, a széllel jön-megy, megsüti a kenyeret, megágyaz, talán és várja a házában a gyerekeket. Azon a szigeten csak gyerekek élnek.
– Tudom – mondta Riolda. – Jártam már ott. Emlékszem a víz ízére. Oda akarok visszajutni.
A tengeri ember megfordult, és rátette a hasára a kezét. – Még korán van. Csak ha velünk van egy eleven gyerek, akkor tudunk a partján kikötni.
– És ha senki sem találkozott még a sziget úrnőjével, akkor honnan tudjuk, hogy Szirben a sziget neve?
– Ezt már kérdezted tizenhárom éve. De ne félj! Minden hullám közelebb visz a megsemmisüléshez.
A görcsök Rioldát már egész testében rázták. – Ha már mindent tudsz, akkor áruld el, kik a szüleim? Hogy mért kellett a saját szigetemről eljönnöm? És mi lesz majd Sjönnel? Látod, a kíváncsiság még nem enged meghalni.
A tengeri ember visszasüppedni látszott a korábbi közömbösségébe. – Nem olyan könnyű meghalni – felelte a tengeri ember.
De akár nehéz, akár könnyű volt a halál, az éles hideg, a tomboló rugdosódás elviselhetetlen volt. Talán azért küzd ennyire ez a gyerek, mert neki egy lélegzetvételnyi élet sem jutott? Mit mondott N. herceg a szigeten hallott versekben? A meg nem született gyerekeket a tenger tartja fogságban.
A nemlét megaláztatása. A könyörtelen, halálos hideg.
– Fogódzkodjatok össze! – szólt rájuk a tengeri ember. – Ha összekapaszkoddtok, akkor nem fagytok meg!
Sjön félálomban magához húzta Rioldát. De ő is hideg és kemény volt, mint a szigetek szélén sodródó faágak. Pedig minden test üzenet.
A hullámok végül elkábították Rioldát.

Aztán reggel elzsibbadt tagokkal hallgatta, hogy Sjön és a tengeri ember árpasörökről vitatkoznak.
Árpasörökről. Teremtett lélek nem látta még a tengeri embert kenyeret enni vagy vizet inni. De hát mi az, amivel Sjön a legrettenetesebb emberek rokonszenvét is elnyeri? Ahogy végeztek a sörökkel, rátértek a kisbaba születésére. Hogy kinek a szemét, száját, pupilláját, vállát fogja majd a gyerek örökölni? És hogy fogják majd a születést megünnepelni… Egyelőre Sjönnek nincs semmije, úgyhogy lehet, hogy csak egy tánccal fog a fiának kedveskedni…
Észre se vette, hogy egy viharfelhő felé hajókáznak a novemberi ködben, és egy tengeri embert próbál rábeszélni, hogy jelenlétével tisztelje meg az ünnepséget… legalább egy félórára! Mert egy órácskára a tengernek se hiányozhat annyira… Egy elátkozottnak mondott sziget felé tartva, kölcsönbundával a vállán, fagyoskodva és éhesen, boldog és büszke… Mégiscsak és mindazonáltal
És még a vérfolyás is elmúlt, mintha sohasem lett volna. Az éjszakai rosszullétre már csak egy folt emlékeztette a szoknyáján.
A tengeri ember elnevette magát: – Mi ez a kis vihar? Gyorsan túlleszünk rajta, és meglátjuk Riolda szigetét!  Aztán kiderül, lesz-e kedved gyakorolni a tánclépéseket. De mielőtt fogadnánk a gyerek fülcimpájára, Sjön, jegyezz meg valamit. A legtöbb gyerek nem egyetlen anyára vagy apára hasonlít, hanem mindazokra, akik gondoltak rá, amikor megszületett. Nézd csak meg a feleséged tenyerét! – Riolda felsikoltott, és a háta mögé rejtette a kezét, nem mintha Sjön nem látta volna még a furcsa, pókhálószerű mintákat. – Minden test üzenet. Ennek a szigetnek a bolond királynője evvel a furcsa ábrával üzent a nővéreinek. Az egyik meghalt, mielőtt Riolda odaért, a másik pedig gonosz lett. De mit számít? Minden jelet meg kell fejteni. Mert ha valamelyik elveszik, az idő is megzavarodik.
Az áthatolhatatlan ködfüggönybe furcsa folyosót vágott a napfény.
– Most már nem kell sietnünk – mondta a tengeri ember. – Akinek oda kell érni, az odaér.

forditott3

Csóka Kata

Vélemény, hozzászólás?