Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), a Telihold Velencében (2020, Jelenkor) c. esszékötete Szépíró-díjas lett. Versei Át (2022, Napút) címmel jelentek meg. Térey-ösztöndíjas, jelenleg Budapesten él.

RENDETLEN ESŐ

A káprázatosabbnál káprázatosabb kéziratok még az ideút fáradalmait is elfeledtették. A rengeteg megaláztatást, vihart, ostobaságot, babonát, nyűglődést.
Illighaen fáradtan lapozott bele a legfelső kéziratcsomóba.

   Puha lesz a húsa a megsiratott asszonyoknak,
langyos, omlatag. Hát ezért látod az esőt
szerelmesnek! Lopva vissza-visszatér hozzád,
hogy megcirógassa a holtakat: csecsemőt,
menyasszonyt, fuldoklót, parti fecskét,
akiket már nem cipel tovább az éjszaka.

   Kőkoporsók őrzik a királynőket.
De nemet ők sem mondanak.

Ki ez a költő?, kérdezte Illighen szörnyülködve.
Szerelmesek csak az egészségesek lehetnek – no, persze mások is, de azt inkább borítsa szégyen és irtózás, mint szemfödél a halott nőket. Odalapozott a kéziratköteg első oldalára, de csak ennyit talált: N. herceg: Rendezett eső. Ő, Illighaen aenkit sem ismert a művelt világban, akit N. hercegnek hívnak, és verseket hagyott volna hátra.
Vagy ez egy ostoba álnév csak?

   Nem ígérek lehetetlent, hölgyem.

   Ugyanaz a lassan öregedő kislány maradsz,
aki most itt vacog előttem. Félsz tőlem? Vagy fázik
a talpad a kőkockákon? Háromszor fordul meg
önmaga körül a hold, mire az emberek rád ismernek
újból. No, nézd csak! Ki az a fényes csillag
a Fiastyúk mellett? Figyeljétek csak az Udvarhölgyet!
Milyen tündöklőn, milyen állhatatosan ragyog!
Míg mi a dolgunkat tettük, ő megtelt szerelemmel.

Illighaen is szerette volna gombostűre tűzni a nőket, de sohasem merte. Még a saját feleségét vagy a kamaszkori álmokban látott nőket sem.

   Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid,
   mint a tejfogak, hófehérek, és mindig mosolygásra
készek. Ó, Jeruzsálem! Annyiszor ölelsz át, ahányszor
az utcáidon végigmegyek. Fügefáid bölcsességet
teremnek, méznél édesebbet. Hogy tudna a szívem betelni
veled! Gömbölyű jóindulatodra örökké emlékezem. 

   De nézd csak a szolgálólányt! Hajlékony, mint a denevér,
és mint a bátortalan lelkek, ő is csak éjszaka él. Kitapogatja
a repedéseket a falon, és kihussan a szabadba.
Alig látod, mert csak egy maszatos folt a szoknyája.
Ő is hozzám igyekszik, akár az északi szél.

Jeruzsálem, mormogta Illighaen, mintha N. herceget rajtakapta volna valami tévedésen. No de régesrég végetért a kereszténység! Ha csak nem számítjuk a kőkunyhókat, a pásztorszállásokat és az emlékezet más barlangjait, ahol a nagyon öregek még őriznek egy-egy fakeresztet. Hétszáz éve, hogy Krisztus meghalt! És ha fel is támadt valamikor, a világ semmivel sem lett azóta békésebb hely. Ő, Illighaen senkit sem ismert, aki  elzarándokolt volna Jeruzsálembe. Vajon ez az N. herceg…?
Odavonszolta magát az ablakhoz.
A köd felszállt, és a palota előtti terecskét vidám zsivaj töltötte meg. Pedig csak egyetlen kisgyermek van az egész szigeten, emlékeztette magát Illighaen. De most a suhancok épp éljeneztek valamit, talán épp azt, hogy a köd, mint valami jóllakott, lomha tehén, végre továbbvonszolta magát.

 Méghogy titokzatos sziget? Ugyan már!
Az első napok az ő előfeltevéseit igazolták. Senki sem csodálkozott, mikor kikötött az egyik jelentéktelen öbölben. Ahogy partot ért, két toprongyos csavargó csoszogott oda hozzá, hogy bejelentsék, ők a parti őrség. Nem volna kedve Bandemag király színe elé járulni? Egy rendkívüli kihallgatásra? Késlekedés vagy ellenkezés nélkül…? Illighaen alig tudta a nevetését visszatartani. De Bandemaggal, az öreg és szószátyár királlyal beszélgetve sikerült végre a sziget történetét megértenie.
Egészen szokványos történet volt – olyasféle, amit más krónikások már ezerszer feljegyeztek. Az ír testvérháborúban I. Nagy Bandemagnak sikerült megkaparintania ezt a kopár földdarabot, ahol megvetette a lábát, de elég volt harminc-negyven év, és a hideg, az éhség, a betegségek megtörték a kolóniát. A királyné megőrült, az asszonyok meddők és soványak, a gyerekek nem hajlandók megszületni, vagy ha megszületnek, nem hajlandók a felnőttkort megérni. Ma már csak egyetlen férfi van a szigeten, aki nem ezen az elátkozott földdarabon született.
Most is néhány szedett-vedett, rongyos és sovány fickó masírozik a parton, a király hadserege, vagy a parti őrség netalán. Amúgy meg mit csinálhatnának? A képzelet is magába roskadna, ha egymagában, minden játék nélkül kéne boldogulni. Maga a király, II. Bandemag amúgy nem tűnt őrültnek, csak reménytelenül öregnek és csüggedtnek. Egy cseppet sem csodálkozott Illighaen érkezésén: egy hercegi főkönyvtáros, hát mi sem természetesebb. Hagyományainkra büszkék vagyunk, hiszen királyok vére csörgedezik az ereinkben. Az édesatyja természetesen számos csodás kódexet hagyott rá örökül, és ő gondosan őrzi az összeset… Hát hol másutt, mint a könyvtárban? A királyi könyvtárban, tette hozzá önelégülten.
Az úgynevezett könyvtár, a „palota szíve” egy kiselejtezett rokkákkal, rossz edényekkel teli kamra volt volt. De a törött ibrikek közül Bandemag tényleg pergamenlapokat húzogatott elő, és Illighaenen ekkor suhant át először, ezen a szigeten mindenki elfelejtett olvasni.
De végre magára maradt, és egyedül  megszemlélhette a királyi könyvtár elrejtett kincseit. Régi lúdtollak, habverők, csuprok, rozsdás hímzőtűk. Mi szükségük is volna a szigetlakóknak habverőre, ha nincsenek tyúkok, akik tojásokat tojjanak? És mire mennek az alattvalók egy hímzőrámával? No, de egy tökéletesen hasznavehetetlen tárgynál mi lehet titokzatosabb?

Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid, mint a tejfogak…

Most már ingerülten arrébb söpörte a senki által nem ismert N. herceget. Amúgy nem is tartotta valószínűnek, hogy fél évszázaddal ezelőtt I. Bandemag király a kecskék és az asszonyok társaságában a szigetre cipelt volna egy életunt, titokzatos herceget. Vagy ez az N. herceg korábban élt? Illighaen zavartan felegyenesedett. Most élte át először, hogy az idő semmit nem jelent.

De a titokzatos N. hercegen kívül más furcsa lények is élnek a szigeten. A szorgok, ezek a szőrtelen, két lábon járó, a felnőtt férfiaknak csak a vállig érő lények, akiknek  meghatározhatatlan violaszínben játszik a pupillájuk. Talán a meztelenül a parton ugráló törpék miatt gondolhatták a sziget mellett elhajózó írek, hogy ezen a földdarabon őrültek élnek. Vagy halottak, akik már nem érzik a bőrükön a hideget…
Ám ezek a szorgok vajon nem emberek? A violaszín pupillájuk, a kis termetük, a gyerekekre emlékeztető szőrtelenségük vajon nem lehet egy örökletes betegség eredménye-e? És nem azért élnek-e üregekben, mert már a nagyapáik is hozzászoktak a hideghez? Ha az emberek fél évszázad alatt  elfelejtenek olvasni, akkor mért ne fordulhatna elő, hogy elfelejtenek beszélni? Amúgy meg mi mondanivalója lehet egy nyomoréknak, aki üregekben áttelelve tölti az életét…
És talán Bandemag népe is nagyon jól tudja, hogy a szorgok emberi lények: kínozzák, ütik-verik, kinevetik őket, de még az éhség idején sem jut eszükbe, hogy levágják és megegyék őket… És van más bizonyíték is az emberszerűségre, gondolta Illighaen szégyenlősen. Mikor megérkezett, a krónikási címétől lenyűgözött Bandemag király egy nőstényt rendelt melléje. És ő, Illighaen ahhoz fogható gyönyört nem élt át, mint a megérkezése utáni első éjszakán.

   Kőkoporsók őrzik a királynőket.
De nemet ők sem mondanak.

De Bandemag a lelkére kötötte, hogy nehogy valamelyik szorgnak nevet adjon. Mert ha nevet ad nekik, akkor visszatér beléjük az erő, és birtokukba veszik a szigetet…. Az ilyen megjegyzésekből következtetett arra, hogy a szorgok talán a sziget őslakói lehetnek, akiket az írek rabszolgasorba kényszerítettek.
Ötven vagy hatvan éve? A szigeten senki sem tudta az életkorát, és senki sem akadt, aki számon tartotta volna az éveket. Urraca királyné, a normann Marcenda húga  – állítása szerint – pontosan  háromszáz éves volt, egy fekélyekkel borított öregasszony pedig arról mesélt, hogy Rómában töltötte ifjúságát, és azokért a régi gyönyörökért kell vezekelnie…
Méghogy Rómában, dohogott magában Illighaen. Miért ne lehetne az elmebaj, akár a violaszínű pupilla, örökletes? No de kitől hallhatott egy egész életében faggyas birkahúst zabáló vénasszony Rómáról? A fiatalabbak nem meséltek magukról ilyen borzasztó képtelenségeket, de azért ők is borzasztóak voltak… megfejthetetlenek  és elviselhetetlenek.
Soha nem hallott a szigeten a háta mögött lépteket. A szigeten élők mintha csak lebegnének a köveken. Megérintik a csúszós sziklákat a lábfejükkel, de mintha a pára tartaná a magasban a törzsüket. Illighaen nem embereknek látta őket, csak emberszerűeknek. Még a makogva társalkodó, szőrtelen és ruhátlan szorgoknál is idegenebbeknek… És kezük visszataszítóan hideg és nyirkos, mintha semmilyen érzelem nem melegítené őket.
És mért nincsenek a szigeten egészséges gyerekek? Talán mert a szorgok nem eléggé vagy mégsem igazán emberek. És ha az első írek összekeveredtek velük… A lónak és a szamárnak születhet utódja, de egy öszvérnek és egy másik öszvérnek… pfúj! Förtelem… Ám neki, mint krónikásnak az a feladata most, hogy megtalálja az értékes kódexeket. Bekukkantott a rokkák mögé, remélve, hogy a könyvtár nyavalyás verseken kívül komolyabb kódexeket is rejt. És tessék! Talált is egy Kitalált lények címet viselő furcsa kódexet, aztán egy leírást a tündérek és az emberek hetvenhét évig tartó háborújáról… mese, mese, meskete. Aztán kezébe akadt egy elég jó állapotú kódex, de ez is csak egy erotikus mesegyűjtemény volt, amely egy Aldora nevű nőszemély Írországban átélt kalandjait meséli el – hát ami azt illeti,  I. Bandemagnak meglehetősen bizarr ízlése lehetett…. De a név megállította: Aldora! Mielőtt útnak indult volna, hallotta, hogy megérkezett Írországba a vizigótok elüldözött királynője – ő is Aldora, és ő is Hispániában született. De talán ez csak egy elcsépelt regényhősnő-név, amit nagyravágyó anyák aggatnak a lányaikra… És ekkor egyszercsak felbukkant a történetben Al Tárik neve. Al Táriké! Aki egészen pontosan két éve és hét hónapja szállt partra Gibraltáron!
Illighaen szédelegve leült. Hogy kerülhettek lejegyzésre ezek az események egy olyan szigeten, ahol mindenki elfelejtette a betűket? És honnan tudhatta I. Bandemag, hogy a mórok beveszik Hispániát, és a királynéjük Írországba menekül?
Illighaen zavarában visszacsúsztatta a bödön mögé ezt az elátkozott pergamentekercset – hiszen így tesznek a történészek, gondolta rezignáltan, ha a tényekbe bele nem illő dolgokra bukkannak. Illendőség, illetlenség – valami furcsa okból megint a szigeten töltött legelső éjszakája jutott eszébe.
De ahogy az ajtóra pillantott, a reszketeg Bandemag királyt látta maga előtt. Talán nem is a lábain érkezett, talán csak idesodorta a köd. És Illighaent szinte elviselhetetlen vágy fogta el, hogy megint a saját otthonában, a saját gyerekeivel legyen, hogy megint ajtócsapódást halljon, ambituson végigrohanó lépteket, hogy nagy sebbel-lobbal előrohanjon a felesége, és leteremtse a gyerekeket…
Vajon ez az örökös köd teszi annyira nesztelenné ezt a szigetet?
Bandemag szenilis jóindulattal tekintett rá, és az ujjaival szeretettel végigsimított az asztalon hagyott kódexen:
– Ugyan miért ne lehetne a jövőre is emlékezni, Illighaen?

 

1909756_789627964422333_6195274623623896778_n

Rajban

A hajnal a rovarokat is megszelídíti.
Az éjszaka utálatos rémeiből, az alvók körül cirregő, csattogó, pittyegő szörnyekből reggelre ártalmatlan bogárkák lesznek, a levegő apró játékszerei. De engedd szabadon őket éjszaka! Próbálj meg a kis ártatlanok között álomba merülni! Vagy ezek nem ugyanazok a lények, mint akiket reggel nevetve elhessegetünk?
És talán a nőkkel is így vagyunk, töprengett Illighaen. Csak a sötétség engedi felismerni igazi természetüket. Kevés az igazán feszes, vonzó test, na de ha beborítasz egy meztelen nőt fekete lepellel, mindjárt ellenállhatatlanul titokzatos lesz. Nem , hanem egy csábhegy, húshegy, rejtőző paradicsomkert.
Vagy egy fekete rongyokban cirregő szörnyeteg.
Cádizban vannak női utcák és férfi utcák, ahogy női házak és férfi házak is. Persze a női házakban is laknak férfiak, mert errefelé magányosan (be- és letakarás nélkül) csak egy öregasszony élhet, ezért aztán a szegény utcákban is férfiak őrzik a nőknek mondott szerelmi kúpocskákat. Az illatuk akkor ott lebeg a szobákban, ha már visszavonultak a konyhába sütögetni a süteményeiket. Méz, mandula, pisztácia, rácsok, kúpok, dombok, kockák, kosárkák, falatkák – már csak az ízekben érzed a testüket.
A nők – meglehet – vonzóbbak ízekké szedve, mint a maguk teljes valóságában.
És nemcsak női házak vannak Cádizban, hanem női órák is, töprengett Illighaen. Éjszakai órák, mikor ezek a nővé vált kísértetek cirregni kezdenek. Az álmomba merült Cádiz tele van ilyen fekete ruhás lepkékkel, motoszkáló kísértetekkel – no de kinek is jutna eszébe egy ilyen kis zizegőt a múltjáról kifaggatni? A nők amúgy sem számítanak. Ha tudnak beszélni, akkor csak elkábítanak a surrogásukkal. És ugyan miféle múltja lehetne egy feddhetetlen asszonynak?

Forditotthoz

Illighaen unta az örökös hőséget és ezeket az álmok idején settenkedő asszonyokat. Neki egyetlen feleség sem jutott Cádizban, csak egy homályos zug egy geográfiáért bolonduló, magát tudósnak képzelő kereskedő házában. Hispánia urai, a hadvezérek és a kalifák nem tartottak igényt Illighaen szolgálataira. A szakértelmére, a lelkesedésére, de még a különleges ismereteire sem. Áttért muszlimként sem kapott fedelet az udvarban – mert ugyan mi dolga lehet a toledói bölcseknek egy olyan jöttmenttel, aki hírből sem ismeri Arisztotelészt?
Aki azért jött, hogy mentse az életét, és magyarázatot leljen néhány északi babonára. No de a muzulmánok – gondolta Illighaen – mindent szétválasztanak, nemcsak a nőket és a férfiakat, hanem a hagyományt és a tapasztalatot is. Így aztán nem fordulhat elő, hogy hithű muszlim az idő mibenlétéről kutakodjon. De nemcsak a Történelem Értelmét, hanem a Nagy Katonai Összeesküvés tervét sem találta Toledóban, csak agyonmásolt antik szerzőket és persze a Koránt, ezt a sugárzó könyvet, amit a meghalni kész katonák ereje tartott életben.
Hogy mi az idő? Ez nem tudományos kérdés, jelentette ki egyszer Mutamid, a nagyvezír fő-fő-filozófusa. És hogy hogy lehetne a jövőre emlékezni? Efféléken öreg szakácsnők morfondíroznak, miközben a könnyen dermedő, cukros masszákat kevergetik. Térképek? Az öblöket, a tengeráramokat, a szeleket azért teremtette Allah, hogy a szavai akadálytalanul terjedhessenek. Ha Allah akarja, akkor majd odavezet minket. Hisz egy-két emberöltő múlva az egész világ szelestül-öblöstül, szőröstül-bőröstül a miénk lesz!
Hogy ez ilyen egyszerű lenne? A nappal és az éjszaka, a szárazföld és az ég csak ennek a csodálatos déli tengernek a partján válik szét ilyen egyértelműséggel. Márpedig a hit csak az ilyen szemmel látható ellentétek fölött tud könnyedén diadalmaskodni. Viszont északon – ahol a köd és a kétség minden egyértelműséget felbomlaszt – a lüktető idő is megbokrosodik.
– Majd felszáll az köd, ha eljutunk északra – jelentette ki a kalifa geográfusa.
No, de hogyan? Allah felcsippenti netán a mutatóujjával? Egyetlen mozdulattal megszünteti az ár-apályt, és a szeleket visszaparancsolja az odvaikba? A muszlimoknak nem voltak jó térképeik, de mintha lettek volna északon füleik és szemeik, olyan sok mindent tudtak az északi birodalmaikról. Talán többet ér egy jó kémhálózat, mint a fejlett kartográfia?
Illighaen, akit a kommentároknál, kódexeknél, de még a térképeknél is jobban érdekeltek az emberek, már a fejtartásukról is meg tudta különböztetni az asszonyokat. Mert másként lépdel az, aki szabadon, vagy rabságban született! Más a szaga annak, aki parancsolhat, vagy aki a tányérokat súrolja a gazdája konyhájában. Pedig a lényegüket illetően… No de Illighaen vénségére már kételkedett abban, hogy ez volna a lényeg. Ha Allah mindenható, akkor minden kis nyílvesszőt, amit kilő, egyenként kézbe vesz. Férfiakat, nőket, fehéreket, feketéket. Mi más magyarázata lenne, hogy az emberek olyan reménytelenül különböznek?

Nem gondolta-e régen tévesen, hogy az erő az egyformaságban van?

Cádiz utcáit mostanában elárasztották a fekete leplekben cirregő normann nők – Illighaen honfitársai. De még ezek a fekete lepellel letakart új Dzsamilák és Fatimák sem maradtak felismerhetetlenek. Hórihorgas vízimadarakként lépkedtek a cádizi piac mindent megszégyenítő ragyogásában. Illighaen látott mór testőröknél is magasabb, suta gyereklányokat, akik – a karjukon illedelmes kis kosárkával –, majd összecsuklottak a piac fény- és illatáradatában. Talán már ízekre szedve. Túl a megsemmisülésen. Kit érdekel Platón vagy Arisztotelész? Ennyi élet is felfoghatatlan a maga valóságában.
És rettegve gondolt arra, hogy az egyik lepellel letakart rabszolganőben egyszer majd valamelyik lányára ismer.
Cádizi kereskedő-pártfogója társaságában Illighaen vendégségről vendégségre járva végigkóstolta a legomlatagabb arab gyümölcsöket. Bár mint tudóst Hispániában semmibe vették, a gasztronómiai élményeket nem engedte volna át senkinek. Olyan csudát, mint a füge, a sárgabarack vagy a gránátalma egyetlen költő sem találhatott volna ki. No de még ezek a gránátalmák mind sajátságosan egyformák voltak. Egyformán pirosas-sárgák, egyformán hatalmasak. És milyen egyforma íze van magocskáknak! Az északi mesékben egyetlen satnya kis alma is elég, hogy egy herceg halhatatlan legyen, vagy nekivágjon a szeretőjével a tengernek.
– Ami a mozgást illeti, Zénón érvei a legtanulságosabbak – folytatta Ál-Kúdszí úr, Illighaen vendéglátója –, és talán ezek az érvek adnak magyarázatot az ár-apály illúziójára.
Illúziójára? Talán, gondolta Illighaen.
Mandulás és ki-tudja-még-milyen finomságok után végre sörbetet szolgáltak fel. Van Cádizban „déli álom” sörbet, van „hajnali csillag” sörbet is, ahogy „örök ifjúság”nevű is, csak éppen fiatalok nincsenek. Az ilyen kényelmes palotákban öregemberek bölcselkednek. A fiataloknak az a dolga, hogy kis katonákat nemzzenek, vagy idétlen kiáltásokat rikoltozva, elessenek a hit védelmében.
Illighaen elnyúlt a kereveten, hallgatta a badarságokat, az innen-onnan zümmögő közhelyeket, és már azt sem érdekelte, hogy előbb vagy utóbb tuskónak titulálják majd.
Az ő útja is végetér egyszer.
A görög szavak jóllakottan dongtak körülötte. Boldogan, elégségesen. Ahol a hagyomány és a hit nyújt biztonságot, ott mi szükség lenne egy tengeröblök közt utazgató tudósra. Illighaenben már a fájdalom is elernyedt.

Az este, mint egy frissen mosott lepel ráborult a városra.
Fűszeres szellő viháncolt a fák közt – talán kereskedők vagy kalózok hozták lepecsételt korsókban Cádizba, hogy szabadon engedjék egy málészájú, önelégült, vén tudós házában. De lám…! Olyan ütemesen verdes a szél, mintha valaki a fák között próbálgatná a szárnyait. Mi történik itt?
– Bocsássatok meg kedves vendégeim! Az unokaöcséim, az iskolás fiúcskák épp egy időgéppel játszanak.
Időgéppel! Illighaen a homályba merült szökőkút felé sandított. Talán metafora ez az időgép, csak valami kápráztató lírai lelemény. Azért olyan jó költők ezek az arabok, mert a háborún, a szavakon túl semmi mással nem foglalkoznak. Ezért nincsenek haditerveik.
Ahogy jó térképeik sem. Míg lefutja Akhilleusz a tíz kört, tíz lépést halad előre a teknősbéka… és így tovább, a végtelenségig, ameddig csak Allah akarja…
De Allahhal vagy Akhilleusszal mit sem törődve Illighaen az egyik sörbettel csetlő-botló lány homlokát figyelte. Nem is könnyű ez az illegés-billegés! Ellenállhatatlannak látszani, és közben mindenkivel elhitetni, hogy testestül-lelkestül a középütt ülő öregúrhoz tartozunk… No de milyen szép ez a lány! Szép… és mint a frissen fejt tejjel teli serleg, olyan fehér! Talán pár hónapja az ujjai hajókötelet fontak…
Csillogtak-villogtak a lányon a karpereckék, a gyűrűcskék, a láncocskák, de volt valami kábaság mozgásában. Talán a herceg második felesége, Hildi lenne ez a boltozatos homlokú, fel-alá szédelgő lány?
Nem, ennek a leányzónak gyerekesebb a csípője. A filozófiai vita és a kényelmesen araszolgató teknősbékák védelmében Illighaen odasúgott pár normann szót a rabnőnek.
Az álmatagon lezárt, gyöngyházszínű szemhéjak megrebbentek. De Illighaen semmi meglepődést nem látott az aranypöttyöcskékkel telehintett, kék szemekben.
– Mikor kerültél ide? Hogy hívnak, gyermekem?
Az a gyönyházfényű szemhéj megint leereszkedett. A titok, amelyet fiatalon annyival nehezebb elrejteni, mint öregen, bezárult ebbe a tündöklően fényes kagylóba.
A lány olyan kába volt, hogy már-már azt sem fogta föl, hogy normannul szólnak hozzá. –Dzsamila vagyok, Én semmit sem borítottam ki – motyogta.
Hány titka van még ennek az estének?

Egyszercsak égtelen robbanás rázta meg a kertet. Mintha a fák között az a szárnyait próbálgató irtózatos nagy valami hirtelen megemelkedne!
Az időgép! Illighaen mit sem törődve a kényelmesen loholó teknősbékákkal, titokzatos dzsamílákkal, sebbel-lobbal kirohant a fák közé.

Látni több, mint meghódítani

– Hány embernek tervezte Isten a földet? Szükség van-e egyáltalán a városok poklában rohadó szerencsétlenekre? Tudod, hányan tapossák egymás sarkát Damaszkuszban, Cádizban, Sevillában?
Illighaen már nem taposott senkit. Csak a daganatára figyelt.
Isten szolgája, Hákim viszont prüszkölt a türelmetlenségtől.
Az emberek jajonganak, párolognak, nem képesek méltósággal elpusztulni. Telejajgatják, telesóhajtozzák a mindenséget. De mire jó ez? Allah régen név szerint ismerte az embereket. No de mára elvadult a szaporodhatnék az emberekben, párosodnak éjszaka, párosodnak nappal, párosodnak unalmukban.

surreal - eyeofneedle- wladmir kush

Illighaen a tekintetével a kőfal repedéseibe kapaszkodott, és már nem gondolt semmire. Érezte, hogy a saját fájdalmát lélegzi vissza ebben az irdatlan hőségben. De mi is ez a daganat, ami legbelül pusztítja? A kudarc és a feleslegesség? A szívet megdermesztő bűntudat? Elárult egy jóindulatú uralkodót, hogy egy kétségbeeséstől bűzlő nagyvárosban haldokoljon?
No, de most pusztuljon el? Mikor ez a hibbant állatpreparátor talán választ adhat a normann krónikások gyötrő kérdésére.
Mi rontotta el a korábban egyenletesnek tűnő időt, a történelem kiszámított, nyugodt menetét?  Talán igaza van Hákimnak, annyian sóhajtozunk mostanában, hogy ezért nem találunk kitüntetett nézőpontot.
– No, igen, a rovarok! Akik mind Allah különleges kegyelmében állnak, ezért lehetnek annyian. De soha nem túl sokan! Ők aztán nem szabálytalankodnak – magyarázta Hákim. – Ők mindig ésszerűen, a környezetükre tekintettel… Ha éhesek, akkor felfalják a porontyaikat, és nem mérgezik egymást a bűntudattal.
Illighaen legyintett. És a görcs szünetében – tudományos büszkeségét megőrzendő – mesélt a szigetekről, ahol a nyugati szelek döntik el, melyik gyereket adják vissza a tengernek. Völgyekről, ahol a nők belehalnak az első gyerek születésébe, a porontyaikat lefátyolozott, szűz nagynénik nevelik fel. Mesélt a szorgok titkairól, akik meztelenül járnak, és sohasem engedhetik meg maguknak, hogy túl sokan legyenek. Vidékekről, ahol a születést és a halált nem az emberi test kiszámíthatatlan kopása, hanem a tenger rejtélyes kisugárzása okozza.
– A te néped ennyivel okosabb? Vagy van valami titkos tanítás, ami segít kordában tartani a vágyakat?
Illighaen mit mondhatott volna? Az emberek csodagépek, titkos tanítások vagy ezermesterek nélkül is átváltoznak.  Egymaguk hoznak jó vagy rossz döntéseket.
– Láthatod, én is itt vagyok a te országodban. Felvettem a ti hiteteket, beköltöztem egy ablaktalan cellába, átírtam a téziseimet, és lassan belebetegedtem. Mi ez, ha nem kifinomult módja az öngyilkosságnak?
De kihúzta magát, mintha még képes lenne még szembenézni a Hákim válla mögött a villogó nappal. – Te nem egyéneket ismersz, Hákim, csak imádkozó sáskákat, pókokat, muslincákat.  Ám az emberek nem kasztok, hisz évről évre átváltoznak egymásba. A gyerekeiket holtan is uralják, megöröklik vagy megátkozzák egymást, elveszítik a lelküket, aztán megtalálják. És a saját gondolataik még a pókhálónál is szorosabban kötik őket gúzsba! Te viszont egy csodaembert keresel a csodagépedhez, vagy talán több magányos csodaembert: az egyiknek a karját, a másiknak a fejét, a harmadiknak a képzeletét.
És még mesélt volna még az emberi lélek csodálatos lehetőségeiről, mint egy elérhetetlen szerelemről, de egy ütés a gyomrában észhez térítette.
Észhez … no de kinek az eszéhez?  A térdét átfogva előregörnyedt.
Illighaen, az idő ura, számtalan nemzedék tanítómestere belepusztul egy cádizi sikátorban a saját árulásába. Nem a bűneink, hanem a tévedéseink jóvátehetetlenek.
– A mi korunkból egyetlenegy állítás nem marad fent, ezt jegyezd meg, Illighaen! Én a legkiválóbb szaporítható példányt keresem, a legélesebb értelmet, a legszabadabb képzeletet. Mit érdekel engem, hogy mit gondol magáról! Az egyes embert esetleg befolyásolja, hogy mit gondolnak róla a többiek, de ez mind nem határozza meg végérvényesen. Te vajon meggyógyulnál-e, ha egészségesnek képzelnéd magad? A hiteddel nyernél-e magadnak néhány évet?
– Igen – felelte Illighaen egyszerűen.
– No de mivel képtelen vagy rá, ezért rá vagy utalva a gyógyszereimre.
Illighaen bólintott, és a Hákim kezében lévő üvegcsét, a gyengén vibráló, piros kotyvalékot figyelte.
Hákimonixfordiháj. Csak hinni kell benne.
–Akkor mondd meg, hol találom északon a különlegesen okos és erős embereket? Azokat, akiket Allah név szerint is ismer?
Illighaen megrázta magát. – Ki fizet neked, hogy a nyomomban járj, és egyre csak nyaggass az új nevekért? Ki akarja azt, hogy a csodagépeid kikémleljék a tengereket? Hákim felnevetett, de a kezében tartott kis üveg meg sem rezzent.
– Nem a piacon vagyunk, Illighaen.
Látni több,  mint meghódítani, ezt üzente a tekintete.
A nap minden ellenkezés nélkül lassan megfordult a sikátor fölött.
Illighaen így aztán dadogva felsorolta az ambiguieni költőiskola legtehetségesebb, legkiválóbb elméit. Fiatalokat, akik egyetlen éjszaka az elméjükbe vésték Zeeland elfoglalásának tekervényes részleteit, akik a legodaadóbbnak, a legkitűnőbbnek bizonyultak… hogy miben, az nem számít. Nagyravágyó fiatalok, mint Gnúr Hjalmarsson nevét, akit egy cet hozott a Jég Szigetéről a normannok földjére, hogy aztán az őrült római, Maximus kíséretéhez csatlakozzon. Vagy Hetter lányáét, Gudrunét, aki fiúruhában énekelte meg a partraszállást a skótok földjén.
– Ezek mind meghaltak, Illighaen. Feltrancsírozta, megemésztette őket az idő. Szegény Gudrunt a saját katonatársai. Beszélj az élőkről!
Gudrun?! Illighen megdermedt, de nem mutatta. Alkalmat adjon ennek a hibbantnak, hogy a prófétát vagy a mindentudót játssza?
– Te is tudod, Hákim, hogy csak a szélhámosok szokták túlélni a háborúkat. Csak azok, akik meggyőződés nélkül élősködnek az uraikon: a fattyúk, a fegyverhordozók, no és persze a szolgálólányok, akiket a katonák a hajnali órák előtt kizavarnak az ágyukból.
– Meglehet. De ők azok, akik a legtöbbet tudnak a világról.
Micsoda gazember!  Ő, Illighaen, skaldok és krónikások fia most ugyanúgy eleven embereket árul, mint a legszennyesebb rabszolgakereskedők..
De sohasem gondolta volna, hogy ennyire retteg a gyomrára szorított kézzel végigkínlódott hajnaloktól. Az ablaktalan szobák mélyén átélt kínlódásról. A mindent felőrlő fájdalomtól, aminél a hősök, az igaziak  ezerszer, milliószor többet elviselnek. Már ha a költők igazat beszélnek…

the-temptation-of-st-anthony-1516-1

Hogy Hákim elégedett legyen, mesélt néhány rejtélyes, a normann udvarokban fel-feltünedező szélhámosról, aztán rátért Vilmos herceg háztartására, cselédjeire, és elidőzött a szeplős, napbarnított vagy kelttészta-fehérségű arcokon. – Emlékszem egy gyereklányra, talán egy kis sziget királya vagy egy szökött katona volt az édesapja. Okos gyerek, jó gyerek, de az északi szigetek szörnyszülöttjeinek vére kering az ereiben. Belelát a jövőbe, és úgy ragadnak rá a nyelvek, mint a lépre a legyek. Rioldának hívják. Egy raktárépületben, a normann tengerparton láttam utoljára. De eltűnt, mikor visszamentem érte.
Mintha Hákim ezt a nevet várta volna, diadalmasan bólintott.
– De te még adósom vagy, Hákim! Nem mondtad el, kinek dolgozol, ki bízott meg téged az idő fürkészésével?
De az állatpreparátor már olyan arcot vágott, mintha mehetnékje lenne.  – Hosszú lesz az ősz – mondta rejtélyeskedve, és belepottyantotta az üvegcsét Illighaen kinyújtott kezébe. – Tessék, megfizettelek.
De előtte végignézett a sikátor ablakain. Ugyan mit láthatnak Narí anyó utcájának utcájának léhűtői? Egy szakadt csavargó megkönyörül egy haldokló idegenen… Annyi szláv és viking rabszolga tűnt fel mostanában, hogy semmi rendkívülit nem találhatnak az öreg vakító kék szemében.
– Bölcs vagy, Illighaen. – És lebiggyesztett ajakkal figyelte, ahogy Illighaen felhörpöli szárított fügéből, gránátalmából, málnaszörp-maradékból készült kotyvalékot.
Hákimonixfordiháj. Csak hinni kell benne.
A hajók sem kérdeznek semmit, mikor a hajnali órán széthasítják a ködöt, és nekifutnak a tengernek. Hákim varázsszere, az édes kotyvalék szétáradt Illighaen ereiben, és azonnal szétrobbantotta a fájdalmat a belsejében. Illighen könnyű fuvallatot érzett, mintha a vállára nehezedő lucskos forróság most megemelkedne, hogy ő még egyszer kihúzhassa magát.
Lerázom a félelmet, saját halálom lesz.
És Hákim elképedve figyelte, ahogy szilárd léptekkel elindul a víz felé.

 

The_Eye_Of_Horus

ÉDES, KICSI GYERMEK

És a lány apja tényleg nem hazudott. Ahogy lemosták a halottat, lovasok értek a bárkához.
Komótos trappban, mintha csak sétalovaglást tartanának.
No de mit tesz az udvari drill? A „sorsüldözött apa” megrázta magát, és előre sietett, hogy hízelkedve fogadja a hölgyeket. Kiskosár, nagykosár, jaj, a kesztyűm…, tényleg nem látta senki? A három viháncoló szőke hol felkapta a mondatok végét, hol elnyelte a végződéseket – talán Dániából vagy még messzebbről jöttek.
Szegény-aranyos-gyermek,-ugye-nem-sokat-szenvedett?
Összecsücsörítették az ajkukat, aztán keresték tovább a kesztyűjüket. Éhesek voltak, szomjasak voltak, és megérdemeltek egy kis figyelmet.
Itt-még-egy-tiszta-pohár-sincs? Hát-nem-hiszem-el!
Sjön megvonta a vállát, és fölállt, hogy az öböl mögött sírhelyet keressen.
Riolda pedig a halott lány kezét fogva azon igyekezett, hogy a beszélgetésből egy szót ne mulasszon el. Tényleg főrangú lenne a halott lány apja? Honnan jöttek ezek a szomjas, ostoba tehenek?

És ki az új normann herceg?
A három tésztaképű tényleg Dániából érkezett: unokatestvérek voltak: szerették a sört, szerették a társaságot, és most el voltak ragadtatva a csodás normann kertektől. Sok a halott persze – a háború szörnyűigen, igen – no, de a napsütés mindenért kárpótol! No, és az udvariasság!
A „sorsüldözött mindenre buzgón helyeselt, talán kicsit lelkesebben is, mint az igazi hercegek. Ő csak egy ír trónbitorló öccse volt – és mióta az eszét tudta, üldözte a sors. – fel-alá utazgatott, itt is, ott is megfordult: terjesztette a műveltséget és a jómodort.
Az angelbriandi mozaikokat láttátok-e, hölgyeim?
A dán lányok viháncolva felnevettek. Kiderült, már jól belovagolták a környéket.
És itt, a hajón sem töltötték az időt feleslegesen: megcsodálták a halott lány karkötőjét, fésűjét, nyakláncát, ezüst pohárkáját, és mikor mindennel végeztek, rámeredtek Rioldára: – Meddig marad itt a tündér? Azt várja, hogy eltemessék a lányodat?
A „sorsüldözött” elnevette magát. – Ugyan! Nem mindenki tündér, akinek fekete haja van. Higgyétek el, semmi különös sincs ebben a kislányban!
Ám a három tésztaképű semmi pénzért nem hagyott volna kipróbálatlanul egy ilyen ritkaságot.  Most hogy biztosak lettek benne, hogy Riolda nem fog hirtelen tüzet okádni, megütögették a karját, meghúzogatták a haját, és már a száját akarták szétfeszíteni, mikor kintről megint lódobogás hallatszott.
A három lány vigyorogva felpattant, a nyomukban ott lépkedett a „sorsüldözött”.
– Hallom, micsoda bánat ért, testvérem! Országom nevében mondom, hogy úgy való, a szegény gyermekedet mi is meggyászoljuk illendően. Mintha a mi kislányunk lenne.
Új tavasz, új ország, de régi közhelyek. A-legnagyobb-bánattal… örökre-megtört-szívvel… szemünket–a-jövőre-függesztve… Riolda nem is tudott ellenállni a kísértésnek, hogy az új kegyelmes urat ő is szemügyre vegye.
Henrik! A halott lány most már egyedül maradt – talán mindörökre.

Most kéne észnél lennem, töprengett Riolda. Sürögni-forogni, az új herceg lába elé borulni, és persze restelkedni, hogy egyáltalán életben vagyok.
Henrik, az új herceg tekintete óvatosan körbejárt mindenkin.
– Ki ez a fekete lány a rongyokban? Csak nem a lányod szolgálója?
A „sorsüldözött” már éppen magyarázkodni kezdett– óvatosan, hogy akkor se maradjon szégyenben, ha Riolda koldus, akkor sem, ha valakinek-a-valakiije – de egy hosszabb szónoklattól megkímélte a herceget a sors.
Ruganyos járású, szőke nő lépett hozzájuk. Riolda csak a hátát látta: nem viselt az út porát összesöprő, térdig szutykos köpenyt, de mindenki érezte, itt az új herceg felesége.
Hát persze hogy fáradt, hát persze hogy szomjas!
Térültek-fordultak a dán lányok, tolongtak, forogtak, csicseregtek, udvariaskodtak, addig-addig, míg a hercegné kezébe nyomták a halott lány ezüstpohárkáját. Henrik felesége kortyolt a vízből, a tömeg hirtelen szétnyílt, és ekkor már Riolda is láthatta az arcát: igen, Hildi.
A kipróbált, a megbízható: a régi hercegné.
Ezek szerint Hildi hajója meg sem érkezett Dániába? Vagy a hercegné el sem indult – talán meghúzódott valakinél, mert tudta, hogy az arabok hazatérnek, ő pedig majd a kezét nyújthatja a győztesnek… csakis a fiai érdekében?
Ahogy a pillantásuk összetalálkozott, Hildi odaugrott hozzá.
– Szentséges ég! Riolda! Drága kis barátnőm! Hogy sikerült megmenekülnöd? – és mint a dán lányok, ő is végignyomorgatta a derekát.  – Fel sem ismertelek volna, ha nincs ez a borzas, fekete hajad! Hogy milyen sovány vagy! Rád férne egy kis édesség, drága gyermekem!
Rioldának elképedni sem maradt ideje, a dán lányok rohantak, hogy égen-földön valami édességet találjanak. Riolda csak suttogva merte Hilditől megkérdezni: – Hol vannak a gyerekek?
A hercegné magabiztosan mosolygott. – Megvannak, persze! És itt az ideje, hogy összeszedd magad, mert többé nem hagyhatod el a fiaimat.
A tekintete Sjönre tévedt. És bár mosolygott a szeme, de a szemöldöke jelezte, hogy meggondolatlannak látja Riolda választását. Ostobának és meggondolatlannak.
Sjön viszont el volt bűvölve ettől határtalan jóindulattól, ettől a nemes egyszerűségtől, ettől a gyönyörű asszonytól! És Rioldába belehasított a félelem: előbb-utóbb Sjönnek is elmagyarázzák, hogy nem egy ravasz, kis jöttment való hozzá, hanem egy megbízható normann szépség, egy tenyeres-talpas, egy igazi…
De ebben az újdonsült udvarban még senkinek sem volt bátorsága ilyen messzire tekinteni. Henrik megint ott forgolódott-tapogatózott körülöttük: megveregette Sjön vállát, megcirógatta Riolda homlokát, és hozzátette, mindig öröm ilyen életrevaló fiatalokkal találkozni… Fiatalokkal, akik becsülettel, fiatalokkal,akik mindig csak előre…
No, de vajon miért olyan fontos a hercegi párnak, hogy őt, az ír cselédet maguk mellett tartsák? Talán a hajam miatt, gondolta Riolda. A koronaékszereken kívül mi bizonyíthatná jobban az uralom állandóságát, mint egy, a hercegi gyermekek között sertepertélő, szokatlan külsejű dada?
– Gyere te is, Riolda! A fiúk már nagyon várnak!
És udvarhölgyeire támaszkodva Hildi hátravonult a sátrakhoz.
Az új herceg – miután  mindenkit jól lakatott udvariassággal – szónoklatot tartott. A család szent dolog, jó doloh, megmásíthatatlan dolog. Télre tavasz jön, tavaszra nyár, de csak akkor, ha néhány jó katona biztosítja a megfelelő kerékvágást.  Az emberek meg akarják tömni a hasukat, aztán eltemetni a halottaikat. Ő is ezt akarja, mert jó katona, derék katona, és benne van a kerékvágásban. Azért vette el a régi hercegnét feleségül, hogy a hősi halált halt Vilmos fiai akadálytalanul léphessenek a trónra. Mert ahol rend van, ott törvény van…
Riolda hátrább lépett, mert úgy érezte, a herceg felnyársalja a pillantásával.
Tábor, gyűrű, halálos kaloda.
– Gyere Sjön! Nézzük meg a gyerekeket!
Sátrak. Lótrágya és illatszer-szag. Izgalom és hazugság kipárolgása.
Elejtett szóvégek, dánul viháncoló gyereklányok. Vajon a katonák is mind dánok? És dánok lesznek majd a tanácsadók?
– No, nézzétek csak, ki van itt!
A hercegné most nem állt fel, egy széken ült előregörnyedve, talán megint gyereket várt. De még émelyegve is mosolyt erőltetett magára, és rábökött a sátor mélyén játszó két fiúcskára.
A fiúk hegyes állúak voltak, rémültek és sápadtak. A fülük botját sem mozdították Riolda hangjára. Nem is csoda: nem Vilmos fiai voltak.
De megtorpanni már nem volt idő. Riolda az udvar figyelő tekintete előtt ujjongva ölelte őket magához.

 

imgres

A titok, mint…

 „Pörge Dani egy varjút lőtt.

S Rebi néni leesett…”

 

 

Hát lássuk csak!

Jeffrey, a fiatal, életerős detektív szeretné megmutatni Sylacaugát, kamaszkora bölcsőjét Sarának, a jövendőbelijének. És ahogy elvárjuk ezt egy bűnügyi történettől, az ambiciózus ifjú pár rögtön rettentőbbnél rettentőbb rejtélyekre bukkan. Egy kamaszkori búvóhelyen, egy bezárt barlangban találnak mindjárt egy holttestet is: Juliának, az „osztály kurvájának” – egy mindenki által megvetett és kihasznált lánynak – a hulláját.

És ahogy elvárható, Jeffrey és Sara csöppet sem rest. Kinyomoznak mindent, végére járnak egy rakás szennyes ügynek, ámbár egy titokban maradó szál miatt sor kerül egy jóval későbbi lövöldözésre. Az amerikai kis- és külvárosok fojtogató atmoszférájának vannak természetesen a szerzőnél, Karin Slauhternél sokkal ihletettebb krónikásai – még krimiírók között is, gondoljunk csak a Titokzatos folyó Dennis Lehane-jére. A Slauhter-regényt tehát nem ajánljuk olvasóinknak.

A Jeffrey–Sara nyomozópárost, Karin Slauhter Kínját csak azért nem felejtjük el azon nyomban, mert meghökkent bennünket ennek a Magyarországon az Ulpius-ház által kiadott „kisvárosi” krimisorozatnak nemzetközi – és magyarországi (!) népszerűsége. Ha mi, magyarok ennyire szeretünk Sylacaugában csatangolni, családi titkokban turkálni, ha ennyire szeretünk kisvárosi lányok hulláira rábukkanni, akkor mért nem tesszük ezt meg Kazincbarcikán vagy Kunhegyesen?

A magyar krimik többsége miért a múltban játszódik[1]? És a krimielemeket variáló kortárs próza miért kerüli a családi-kisvárosi tematikát?

 

 

A zárt közösségben nyomozó detektív munkája a leginkább hermeneutikai természetű: a múltbeli cselekmény rekonstruálása során kell igaz vagy hamis állítások, a múlttal kapcsolatos helyes vagy helytelen vélekedések közt kiigazodni. A nyomozást nem bérgyilkosok, titkosszolgák vagy bűnszervezetek nehezítik, hanem a múlt „ezer arca”: pletykák, szóbeszédek, hiedelmek. De személyes kockázatot vállal ő is, akárcsak a nagyvárosi detektívet a nyomozás során őt is megalázhatják, kiközösíthetik, ellehetetleníthetik. Egy kisvárosi gyilkosság mégis olyan személyes és fontos ügy számára, mint egy kokainkartell felszámolása.

Ez a fáradhatatlanság még a legszelídebb falusi detektívet, az örökké sürgő-forgó Miss Marple-t is jellemzi. De miért? Hiszen vannak a világon nagyobb rejtélyek, minthogy ki csöpögtette a szomszédasszony kávéjába a mérget. Ezt az engesztelhetetlenséget az angol, klasszikus krimikben a szűzies detektívek „rejtelmes természetével” magyarázzák, míg a hard boiledekben a szexuális vágyódással és az ettől – úgy tűnik – elválaszthatatlan lovagi becsületérzéssel.

Az igazságkereső szenvedély tehát vérbeli szenvedély lenne? Sokszor egyszerű vágypótlék, sokszor pedig a szexuális vonzás intellektuális és morális következménye? Az ideális detektív azért nyomoz, mert mást nem tehet. Olyan fáradhatatlanul és lelkesen kutat, mintha a saját életében is valami csorbát kéne kiküszöbölnie. A titok tényleg eltéphetetlenül szoros érzelmi és intellektuális függésben tartja detektívet – legyen szó szégyenlős vénkisasszonyról, flegma skandináv rendőrről vagy marcona magándetektívről.

Ám a detektív „szenvedélyessége” nemcsak az egyéni létezés drámai, de aztán valamiféle intellektuális kíváncsiságba feloldódó kielégületlenségében rejlik. Ez a magyarázat ugyanis nem ad arra választ, miért éppen itt és miért éppen most nyomoz a detektív. Ahogy arra sem, hogy Magyarországon – mint Kondor Vilmos nyomozója – miért a történelmi múlt rejtélyeivel bajlódik?

A detektívek persze ritkán lépnek ki abból a társadalmi közegből, ahol fiatalon szocializálódtak. Ahogy Geoffrey és Sara, a „nem-ajánlott sorozatunk” két főhőse is egész életükben megmaradnak a „kisvárosi ügyek” szakértőjének. Megvetik, unják, kritizálják, sőt leleplezik ezt a világot, de benne vannak.

Mi, magyarok nem vagyunk eléggé benne a saját életünkben?

A kortárs magyar krimi hiányát talán nem is a detektív és a környezet viszonyában, hanem a műfaj (kulturálisan is meghatározott) feltételeiben kéne keresnünk. A hagyományos krimi néhány alapvető műfaji axiómára épül. Hogy az emberi cselekedetek valamiképpen logikus láncolatot eredményeznek. Hogy egy hős – nevezzük A-nak –, bármiképp is változzon meg élete során, mindvégig A marad, aki a tetteiért élete végéig tartozik viselni a felelősséget. A detektív feladata, hogy ezt a tettest „néven nevezze”.

Kelet-Közép-Európában viszont nemcsak a mindenki által megkérdőjelezhetetlennek tartott közös értékek, hanem a hős (a tettes vagy áldozat) integritása is hiányzik. Ahol egyének és közösségek identitása épül arra, hogy A nem is A, ahol hiszünk abban, hogy bizonyos korszakokban történt dolgok nem is számítanak, ahol azt is elfogadjuk, hogy az én fájdalmam „érzékenység”, míg másoké „sértettség”, ott nehéz elképzelnünk egy szabályos kortárs bűnügyi regényt.

Nehéz ugyan, ámbár nem lehetetlen: Tar Sándor kortárs valóságban játszódó Szürke galambja olyan világot mutat be, ahol nemcsak a tettesek, hanem a lakótelepeken élő, egymást is alig ismerő áldozatok identitása (sőt névazonossága is!) folyton folyvást megkérdőjeleződik. Ahol a tulajdonnév nem leleplez, csak elleplez. Ahol jócskán maradnak felderítetlen bűnügyek, párhuzamos megfejtések vagy éppen azonosítatlan tettesek[2]. Ám az ilyen regénytípus csak sorozatgyilkosok bevetésével működik, hiszen ez az a bűncselekményfajta, ahol az áldozat személye nem számít. Jellemző, hogy ezt a különös regényt a kiadója – talán a „megnevezéstől” menekülve – a könyv borítóján nem bűnügyi regénynek, hanem bűnregénynek titulálja.

De ha az egész létezés, maga a társadalmi környezet azonosíthatatlan és megnevezhetetlen, akkor mi szükségünk volna külön rejtélyekre?  Valóságérzékelésünk talán nem is képes a rejtélyt és a rejtély utáni nyomozást, azaz a rendhagyót és a szabályszerűt megkülönböztetni.


[1] Bánki Éva: Idő és elbeszélés a történelmi krimikben – In: Kalligram. 2009.  VII. 118-121., Uő: A történelmi krimik magyar reneszánszáról – In: Egyenlítő. 2010. XII. 51-53.

[2] Bánki Éva: „A meghalni nem tudó bűn”. Hard-boiled-hagyomány a magyar irodalomban – In: Lepipálva. Tanulmányok a krimiről. Ed by Benyovszky Krisztán, H. Nagy. Péter. Lilium Aurum. Dunaszerdahely. 2009. 83- 106.  

 

Scloe2

Ahhoz képest, hogy

forditott2

– Nem vagytok csúnyák, az már szent igaz! – És Ulrik úr újra meggyomrozta Sjönt széles jókedvében. – Ahhoz képest, hogy csak szolgák vagytok, nem is tűntök szerencsétlennek!
De ő, Ulrik úr – a jókedv ellenére is – bizony nagyon szerencsétlennek tűnt. Tolakodónak, lármásnak, bizonytalannak. És sebezhetőnek
Az arab támadásban elvesztette két fiát, a menyeit elhurcolták, az unokáit meggyilkolták, a háznépe szétszaladt. És most társakra vágyott minden áron, új emberekre, új családra minden idegszálával: fiakra és menyekre, barátokra és rabszolgákra, unokákra és talán egy feleségre is. Egyre hadart, egyre fogadkozott. Megígérte Sjönnek, hogy jó sora lesz, egyszer majd a fiává fogadja, … Rioldának, hogy feleségül veszi, új ruhákat vesz neki, és téli estéken majd hármasban fognak kenyereket sütni…
Gondoljátokcsak-meg! Sehol nem lesz ilyen dolgotok!
Ennyi reménység nem is fért el ebben a viskóban, a majdnem kihalt falu szélén, ahol a szikkadt kis öregember meghúzta magát. És nem fért el a dicsőséges múlt sem. Mert Ulrik úr úgy beszélt magáról, mint az utolsó normannról, Vilmos herceg legeslegkancellárjáról, akinek ütközetek előtt hadurak kérték ki a tanácsát. Aki ismeri a füvek, a csillagok titkát, de valami különös csoda folytán mégsem tanult meg írni és olvasni. A sok hencegésen Riolda nem is csodálkozott: nincs az az erő, ami jobban elszabadítaná a képzeletet, mint a vereség, amivel képtelenek vagyunk  szembenézni.
A háború nem hagy túlélőket. Az öreg is csak azért kapaszkodott beléjük, hogy az elmúlt nyárról megfeledkezhessen.  De volt valami taszító a lármás élnivágyásában. Igen, Sjön jó fiú ahhoz képest…, Riolda elég csinos, ők ketten elég serények, persze, ő nem mondana róluk semmi rosszat, de… Ulrikot a szúrós testszag mellett valami nyughatatlan pökhendiség és sóvárgás is körüllebegte. Délutánonként félrehúzta Sjönt, hogy tanácsokat adjon a szerelmet  illetően, utána Rioldát, hogy megmagyarázza, aztán megmutassa, megérintse…
Szegény kis faszkalap, gondolta Riolda. Nem volt olyan betegség, ami rémesebb lett volna, mint az öregember lármás tolakodása! A falubeliek – néhány ravasz öreg és a támadást valahogy átvészelt testvérpár – úgy vélekedtek, hogy Ulrik, ez a hajdan szerény katona meghibbant.
Nem meggyászolni, hanem újraalapítani próbálja a múltat.
Ám ők pár napra mégiscsak odaköltöztek, és hallgatták az összefüggéstelen dicsekvéseket, miközben rendbe tették, felsöpörték a kunyhót. Ha nem is olyan ügybuzgón, mint ahogy Ulrik elvárta volna, de ahhoz képest mégiscsak szorgalmasan…
Mindezt azért, mert Ulrik földecskéjét egyetlen gyalogút választotta el a Crassiusok kastélyától. A kastély mögött pedig ott ringatózott, mint valami jóllakott sirály, egy fehér  hajó.
És ők ezt a hajócskát szemelték ki a tengerpartról.
Ám nem volt könnyű Ulrik úr locsogásából kihüvelyezni, élnek-e vagy halnak a Crassiusok, a hajó gazdái. Riolda próbált másokat is faggatni, és mindent megtudni erről az undorító, dögletes és gyógyíthatatlan családról.
A falusiak megbotránkoztak. Elment az eszed! Te-csak-ne-játssz-a-tűzzel!

Mert nem mindenkit védenek falak vagy zsoldosok, itt, Normandia elmaradott részein megteszi ezt az örökletes csúnyaság is. És a józan óvatosság! A Crassiusoknak soha nem volt akkora földjük, ami kísértésbe hozhatott volna egy csellengő bandavezért vagy nyugtalan uralkodót. És még a kastélyuk sem becsületes normann lakótoronyra, hanem átépített római villára hasonlított.
No de nem mindenki áhítozhat a Nibelungok elrejtett aranyára vagy más körmönfont, mesebeli drágaságokra! Sokan megelégednek a szomszédjuk lehullott gyümölcseivel. Ámde a Crassiusokat soha senki nem próbálta meg kirabolni, mert az arcukat valami örökletes nyavalya, egy undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegség csúfította el. Harminc éves korukra a bőrük egészen vastag és rücskös lett, a szemük belenőtt a húsukba, a kezükön az ujjak karomszerűvé görbültek, és végül már egyre lomhábban mozogtak. Életük delén a testüket beborító páncél, a tulajdon bőrük lassan megfojtotta őket.
Sok rabszolgának persze nem adatik meg, hogy „élete delén”, egy kandalló elé lökött szőnyegen heverve az élet mulandóságáról elmélkedjen! Ám a Crassiusok urak voltak, itt laktak a rómaiak óta, és persze sosem mulasztották el, hogy a parton végigcsörtető hódítóknak örökös hűséget fogadjanak. De még ennyi óvatosság sem volt elég: azt terjesztették magukról, hogy aki belép a gesztenyefáik közé, az örökre elveszett, mert elkapja undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegségüket.
Riolda nem félt annyira ettől a nevezetes fertőzéstől. Vilmos herceg udvarában szolgált egy fiatal Crassius, és ő nem látott egyetlen katonát sem, aki a Crassius-fiút megpillantva kísértetté vagy nyáladzó szörnyeteggé változott volna. Ám ha félni nem félt, aggódni ő is aggódott. Ha nem is hitt abban, hogy mi mind heted-, kilenced- vagy  századíziglen testvérek vagyunk – hogy minden ember egyetlen emberpárból származik, mint ahogy egy nyáj fejlődik ki egyetlen anya- és apa-juhból –, arra sem érzett vágyat, hogy minden eldugott sarokban démonokat lásson. Ám ha a Crassiusok nem is démonok, vajon milyen élete lehet azoknak, akik húsz éves koruktól ki sem mozdulnak a kastélyukból, és az undorító, dögletes és gyógyíthatatlan világgal szemben egy undorító, dögletes, gyógyíthatatlan betegség hírével védekeznek?

A Crassiusokat évek óta nem látta senki. Éjszakáról éjszakára mégis füst szállt fel a kéményükből. Ugyanilyen rejtélyes – mesélték a falusiak – a származásuk is. Soha senki nem hallott gyereksírást a Crassius-házból, de évről évre felbukkannak a kastély körül magukat Crassisusoknak nevező kamaszok, akik nagy riadalmat keltve végigvágtatnak a part körüli utakon. Honnan jönnek ezek a fiúk? Hol születtek, ki dajkálja őket?  Van-e földi nő, aki saját akaratából osztozna a Crassiusok undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegségében? És mégis: olykor női nevetést sodor ide-oda a szél a gesztenyefák alatt.
Riolda mosolygott: éjszakai zörejek, titokzatos női sóhajok nélkül hogyan terjedhetnének a falusi rémtörténetek? Ulrik úr szerint a halálos fertőzéshez még csak ördögi hangok sem kellenek. Elég csak  gondolni szegény Crassiusokra, és máris elkaphatjuk undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegséget.  A pillantásokról már nem is beszélve!
Riolda ennek ellenére sűrűn át-átpillantgatott az ösvényen, de soha semmi mozgást nem látott ebben a tündökletesen zöld kertben. És ami még furcsább, lehullott gyümölcsöket sem. Persze ha létezik rejtélyes bőrbetegség, akkor mért ne létezhetne rejtélyes szembetegség is, ami arra kényszeríti szegény Crassiusokat, hogy éjszaka öntözzenek és kapáljanak. Ám Riolda nem hitt ebben sem. Szerinte nem egy napfénytől irtózó Crassius, hanem egy ravasz falubeli szedegeti össze éjjelente a lehullott körtéket.
Ám még ennek a ravasz falusinak is tudnia kéne, hogy akkor lenne a legeslegravaszabb, ha hagyná a lehullott körtéket, és a kis hajóval rögtön elindulna Dániába. De talán mégiscsak bonyolultabb módon szövődnek össze élők és halottak, a jámbor falusiak és a szörnyek titkai!
Ám Sjön és ő idegenek voltak itt. Jobb nem kotnyeleskedni, mondogatta Ulrik úr.

Így hát maradt az éjszaka. A bizonytalan holdfény, ami minden éjjel kéklő tócsaként remeg a gesztenyefák körbezárta kis kertben. Riolda megvárta, hogy a kutyák is álomba fegyelmezzék magukat, hogy Ulrik úr is elmerüljön a bűntudatos álmokba, azután könnyedén átbújt a sövényen, és a szoknyáját megemelve végiglépdelt a kékesen hunyorgó tó hullámain, a szépen gondozott rebarbara-, saláta-, káposzta-ágyasokon. Várt valami különös mozgásra vagy jelre – vagy legalább egy női sóhajra vagy jajkiáltásra…! De minden borzongató előjel, lihegés, sátáni kacaj nélkül megérkezett egy, a kastély oldalán elkerített, apró fűszerkerthez. Letérdelt, hogy kicsit gyönyörködjön benne. Micsoda eleven, vidám játékkertecske! Az oldalán hatalmas kagylók és színes bögrék, amiben eleven hajtások bújnak-tekergőznek. Loncfű, kapor, majoránna, szegfű, petrezselyem. De még a bazsalikom szívfájdító illatán is áthatolt egy ember vagy állat tetemének édeskés bűze.
Ám ha mindenki meghalt, ki az, aki ilyen szorgosan locsolgatja a bujtásokat?
A legutolsó élő vagy holt Crassiust keresve beóvakodott a kastély kései rózsáktól illatozó udvarára. Finoman csiszolt kőasztal, körülötte kényelmes székek, mintha a kastély ura egy pillanatra abbahagyta volna az elmélkedést, hogy elábrándozzon néhány verssoron, vagy megnézze, szépen növekednek-e a holdfényben a veteményei. Talán feketék már a rózsák is, suttogott maga elé Riolda. Délben még perzselt a nap, de az ősz már a pusztulás nyomában járt: a nyaka fázott, a karja lúdbőrözött.
És ez a hideg igencsak valóságos volt! Felkapott a fonott székről egy takarót, hogy gyorsan beburkolózzon. Ám ahogy hirtelen megpördült, nem tudott a gyomrából feltörő kiáltásnak parancsolni. Beleolvadva a kőfal sápadt színeibe egy meztelen kőszobor nézett vele farkasszemet! Egy rezzenéstelen, embernagyságú márvány-asszony, akihez foghatót csak Illighaen kézirataiban látott! Le kellett ülnie a földre, hogy végre megnyugodjon. Miért állítanak efféléket az emberek a kertjükbe? Talán, hogy a halottaikra emlékezzenek? Vagy hogy az álmaikra vigyázzanak a meztelen lények? Vagy talán azért, hogy örökölt csúfságukkal ilyen szépséges nő tekintete előtt szembesüljenek? Vagy hálásak ennek a kőanyának, mert ő szülte nekik a gyerekeket?
Riolda megsimította a meztelen szobor saruját, és letérdelt, hogy a saját anyján gondolkodjon. A hófehér szobor semmilyen bomló szagot nem árasztott, inkább fölényes bátorságot és nyugalmat sugárzott. Nem lehettek olyan iszonyú szörnyetegek a Crassiusok, ha egész életükben összezárták magukat ezzel az eleven szépséggel! De hogy végigjárja a szobákat, hogy megtudja, mi maradt utánuk az ágyukban, vagy hogy megnézze, milyen olvasnivalóval ütötték el fenséges magányukat, ahhoz nem volt bátorsága.
Ki vagyok én, hogy le is leplezzem a csúfságukat?
Ott maradt a szobor lábánál, és várta a hajnalt, meg talán azt a legeslegravaszabb falusit, aki azért jár ide, hogy összeszedegesse a lepotyogott körtéket.  De már tudta, nincs is ilyen falusi: a Crassiusok meghaltak vagy elköltöztek, és a kert szeretetből éli tovább azt a magasrendű, nyugodt életet, amit a saját bőrük páncéljába zárt, kitaszított és idegen család megőrzött itt évszázadokig.
Hiába jött a hajnal, az émelyítő csend foglyul ejtette. És mi történne, ha ez a kőanya nem engedné többé felállni? Ha kiderülne, hogy tényleg megbetegít a Crassiusok közelsége? Megint elfogta a kíváncsiság, hogy kezébe vegye a Crassiusok táblajátékait, hogy megnézze a ruháikat, hogy elolvassa a leveleiket, de túl ünnepélyes volt a csend.
Várnia kellett, míg az a kis vörösség szertefoszlik a levegőben.
Senki, senki. A kis öbölhöz kőbe vájt lépcsőfokok vezettek – kényelmesen és magától értetődően, hogy még viharos szélben se kelljen a Crassiusoknak a nedves köveken méltatlanul ide-oda csúszkálni.  Riolda már azon sem csodálkozott volna, ha a kis hajó emberi hangon megszólal, szépen bemutatkozik, és megkéri, hogy a jövőben bánjon vele illő tisztelettel. De nem szólalt meg, csak felnyögött, mikor Riolda beugrott, hogy megnézze, megvannak-e az evezői. Szépen faragott, normann kis hajó volt, csak kisebb és könnyebb, mint Vilmos herceg cirkálói. Mintha a kis hajócskát is elkényelmesítette volna a római élet és ez az erjedő-növekvő, gyönyörű kert.
De ketten nem fogjuk majd tudni a hajót irányítani!
A hullámok dohogása visszavetette őt a saját valóságába. Vajon a Nagy Jótevőt, a rémes Ulrik urat vagy a két falubeli árvát vigyék magukkal útitársnak? Alázatos szolgákként vagy egyszerű fiatalokként akarnak megérkezni Dániába? És egyáltalán Dániába akarnak-e érkezni? Ahol a vikingek a fekete haját tapogatva majd azt találgatják, melyik démontól született? Megint a kőanyára gondolt, az örökfiatal, meztelen anyára, aki a Crassiusok belső udvarát őrizte. Lehet, hogy ebben a kertben én is testvére vagyok a Crassiusoknak? Vagy mindenkinek?
Egyszercsak óriási csörtetést hallott. Egy álom végetért, pontosan úgy, mint mikor egy nevet elfelejtünk, szándékosan kitörlünk az elménkből, és érezzük, hogy mindörökre.

A nevét kiáltozva, a félelem vagy a tisztelet mindenféle jele nélkül Sjön rohant végig a kerten.
Megállt a lépcsők fölött és boldogan vigyorgott:
– Micsoda rémesen bűzlő hely! Hát nem csoda, hogy elmenekültek innen ezek a szerencsétlenek! De te jól vagy, Riolda, ugye?
Riolda elmosolyodott, és csak magában gondolta végig: igen, ahhoz képest
Ahogy Sjön beugrott a hajóba, csak annyit kérdezett: – Ugye, nem gondolod, hogy azt a szerencsétlen Ulrikot is magunkkal kéne vinni?
De Sjön bizony úgy gondolta. Kicsit sokat beszél ugyan, és úgy tesz, mintha a szolgái lennének, de azért nem szabad szegényt az éhínség martalékául hagyni… Legalább egy esélyt…! Egyetlen esélyt…!
Ám szerencsére a jó Ulrik urat egy cseppet sem érdekelték saját esélyei. És nem félt a közelgő éhínségtől sem. Hiszen az új hercegnek bármikor szüksége lehet az ő titkos tudására és szakértelmére! És jön a mindent eldöntő ütközet! Mi lenne a világból, ha ő, az utolsó normann  hullámok szeszélyére bízná magát… Ha gyáván megfutamodna?
Rioldát elöntötte a felismerés, hogy ez a zavaros kis öregember egész egyszerűen nem hiszi el a fiai halálát. Vagy meg akarja őket várni, itt, ebben a faluban. Bármit is jelentsen a várakozás.
Az idő lassúsága az egyetlen, amivel áldozni tudunk a halottainknak.

 forditott3