A múltkereskedő és a jövő – José Eduardo Agalusáról


José Eduardo Agualusa regénye egy titokzatos tranzakcióval kezdődik: egy névtelen férfi megjelenik egy „múltkereskedő” házában, és múltat akar vásárolni magának. A tranzakció színhelye, a regényben megjelenített Angola is igen különös hely: skorpiók támadnak, az égből quissondék, sáskák hullanak, „rendes” luandai polgárházakban gekkók és gyíkok futkosnak a mennyezeten, naplementekor az este nem leszáll, hanem „leszakad” az égből, és ha leesik az eső, tömött sorokban jönnek a termeszek.

 

(José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő)
L’Harmattan-JAK. 2010.
Fordította Bense Mónika

 

            És a regény „álmodói”, a szereplők is mennyire valószerűtlenek! Még a múltkereskedő, a fekete és a fehér határán élő albínó, Félix Ventura is. Akinek (lévén fekete, de mégis fehér bőrű) az előítélet „ágyaz meg” egy könyvkupac tetején. „Kitett gyerekként” így jut el egy fehér bőrű (egy valóban fehér bőrű) antikvárius otthonába, ahol is nevelőapja, a hajdani gyarmatosítók leszármazottja tényleg a fiaként neveli fel, mert biztos benne „hogy valami felsőbb hatalom szövögeti a valószerűtlen bonyodalom szálait”. Így Félix tényleg megörökli az antikvárius életét: nemcsak az üzletét és a karosszékét, hanem az őseit, a könyveit és a könyvekkel együtt a portugál irodalmat is. Szerelme egy mulatt lány, Ângela Lúcia. A név maga is ígéret, mert a lány tényleg olyan, mint maga a fény: fényeket gyűjt, járja a világot, felhőket fényképez, hol eltűnik, hol feltűnik. Hiába szeretkezik olyan bevállalósan – az, amit a neve is jelent: félig túlvilági lény, angyal.

            A Saramago-regények poétikája alapján a nevek legyűrik (vagy épp megteremtik) viselőjüket. Nemcsak Ângelát, Félixet, a múltkereskedőt, hanem Félix házának „lelkét”, az öreg bejárónőt, Vén Reménységet is. Az öregasszonyt a tulajdon neve menti meg a polgárháborúban. Egy kivégzőosztag vezetője őt a sor végére hagyja (mondván, „mindig a remény hal meg utoljára”), ám mire Vén Reménységre kerülne a sor, elfogy a lőszer. A név nemcsak megteremti, hanem titokzatos módon ki is oltja viselőjét, minden személyes, csak az egyénre jellemző tulajdonságot elfed, bizonytalanná tesz. Minden szereplő egy-egy mágikus parancs akaratlan beteljesítője, ám közben saját létezésükben is kételkednek, és mindultalan át- és átálmodják magukat egymás életébe.

            És a titokzatos megbízó, aki „múltat rendel magának”, akit az elbeszélő is csak a megrendelt nevén, José Buchmannak nevez, maga sem különb ezeknél. José szinte beletemetkezik a Félixtől megrendelt identitásába: megkeresi soha nem látott „apja” sírját, ezután soha nem látott „anyja”, Eva nyomába ered. És amíg nyomoz, kutakodik, maga is átlelkesül, megtelik új élettel. Nemcsak a tartása, az öltözködése változik meg, hanem a kiejtése, a vonásai, a gesztusai is. De sokáig még nem tudjuk az igazi nevét. Az igazi név (egy semmitmondó név) „megtalálása” majd amolyan reveláció lesz – történet megfejtése.

            És ott vannak még a névtelenek, akiknek csak a múltkereskedő ad nevet: a Félix házában élő gyíkok és gekkók is. Köztük maga az elbeszélő, aki nem akármilyen gyík-féle, hanem egy emberhangon nevető, Namíbiában nemrég felfedezett tigrisgekkó. Hiszen a Múltkereskedő elsődleges elbeszélője nem ember, hanem egy hajdanvolt-ember, akit a halál egy csúszó-mászó testébe költöztetett. És mi gekkónk, egy régi tábornok unokája nincs egyedül: hiszen a Félix házában élő összes gekkó és gyík ember volt valaha, köztük egy bíboros is, akiről tudjuk, hogy régebben kedvelte García Márquezt. Szegény elbeszélő! A regény vége felé skorpiócsípésben elpusztul, de az elbeszélés azért rendületlenül folytatódik.

            De a skorpiócsípésig a gekkó álmodik. És nemcsak álmodik, hanem leskelődik és hallgatózik. Tanúja a Félix Ventura házában lezajlott jeleneteknek, emellett Félix külön is beszél hozzá, beszélget vele, beengedi az álmaikba. Mert nagyon furcsán kuszálódnak össze ezek a félig hangsúlyozottan kitalált, félig álomszerű identitások. Félix és José álmaiban a gekkó emberalakban, „régi formájában” társalog velük, és a pisztoly, ami felbukkan az álmában, a regény legdrámaibb pillanatában sül el Ângela kezében.

            Ám a regény mégsem jelölők és jelöltek üres játéka egy rafináltan egzotikus, művészien megkomponált térben – egy régi antikvárius otthonában, egy éjszakánként magára találó, a saját álmait álmodó luandai házban, a portugál nyelvű irodalom „berkeiben”. A Múltkereskedő nem(csak) színpompás, párakönnyű, ravaszul szőtt esszé tér és idő, én és valóság nevekben vagy épp névtelenségben megnyilvánuló megfoghatatlanságáról. A szerző, Agualusa nem bizonytalanítja, nem törli el a társadalmi hátteret, az elbeszélés társadalmi referenciáját. Példázatát nem helyezi el egy légüres, a saját fikcionalitását minduntalan hangsúlyozó regénytérbe, ami egyébként a világhíres portugál író, Saramago kései regényeit olyan kimódolttá és mesterkeltté teszi.

            Hiszen A Múltkereskedő kőkemény társadalmi regény is.   

            A polgárháború után a fehérek java része elhagyta Afrikát. Vagyis dehogy hagyták el! Mint ráncos arcú gyíkok és gekkók ott „lógnak” a régi antikvárius házában, és félálomban, de nem apadó kíváncsisággal lesik az eseményeket. Az albínó Félix Ventura – egy olyan apa fogadott fia, akinek még az aláírása is olyan, mint egy kalifa parancsa – „irodájában” nemcsak valóság és fikció határát kutató holdkórosokat fogad, hanem a múltat felvásárolni óhajtó új elit tagjait. Frissen kinevezett köztisztviselőket, frissen kinevezett minisztereket. Mert a polgárháború után Angolában minden eladó: a fehérek tárgyai, emlékei, történetei, nevei, de még a családfái is. A rabszolga- és polgárháborús múlt terhétől szorongó új nemesek tudják, hogy azé a jövő, aki „megvásárolja” a múltat is. És hol lehetne a régi kacatokhoz hozzáférni, ha nem egy antikvárius örökbe fogadott fiának (fekete, de fehér, amolyan „színtelen ember”) házában?

            Mert a múltjukhoz, a saját múltjukhoz görcsösen ragaszkodó, az elveikhez hűséges szereplőket nem illeti meg semmiféle tragikus részvét. Sőt. A felejteni, hazudni és álmodni nem tudó hősök szörnyetegek. Ilyen a mostanra hajléktalanként élő, állambiztonsági dossziéit egy harckocsi alvázának árnyékában őrizgető, hajdani rémtetteire büszke, az oroszok újbóli megtérésére váró kommunista parancsnok, Edmundo Barata dos Reis, aki szinte csak azért sétál be a regénybe, hogy azon nyomban végezzenek vele. A többi szereplővel ellentétben Edmundo Barata dos Reisnek nincsen álomneve, álomélete. Ő bizony nem hazudik. A ravaszt régi áldozatának lánya, az „angyali”, az Isten arcát a felhők közt kereső Ângela Lúcia húzza meg.

            De a polgárháborús múltját kóstolgató-fontolgató, a múltját se elfelejteni, se megemészteni nem tudó Angola a maga elviselhetetlen emlékeivel és ezeket az emlékeket megszépítő „múltkereskedőivel” hiába hasonlít annyira Kelet-Közép-Európára! A mi fülünknek a múlt kiárusítása, bármilyen megszelídítése bizony rettentő ironikusnak vagy álságosnak tetszik. De itt az emlékezet szabályairól, a kacatok „kiárusításáról” – arról, hogy mire szabad, miről kell és mire jó emlékezni – nem intézmények, minisztériumok, hivatásos irodalmi udvaroncok, államtitkárok, megfellebbezhetetlen tekintélyek, kánonfelvigyázók, publicisták és más effélék döntenek, hanem egy szelíd haszonkulccsal dolgozó, a gyarmatosítók hátrahagyta karosszékben okiratokat gyártó, történeteket szövögető, szerelemre, jó ételekre és jó nőkre vágyó albinó, aki ugyanúgy reménykedni akar, mint a többiek.

            Ezért sem a detektívregény, a hivatalos emlékezet intézményesülését kipécéző politikai krimi határozza meg a regény cselekményeit, hanem a klasszikus szerelmesregény szabályai. Bár kapunk egy mulatságos leírást egy irodalmi találkozóról – ahol angolai írók kapnak hajba a hazugság és igazság kérdésein –, leginkább a Minden egyes név (talán a legnagyobb portugál szerelmesregény és egyben a talán legtökéletesebb Saramago-regény) szerkezete alakítja az elbeszélést. A fehér főhős, José, a fényképész egy nőt keres a múltkereskedő irodájában, a nagyvárosokban, a világ csataterein. A recherche célja nem a képzelt anya, az „örök nő”, Eva, hanem a férfi polgárháborúban meggyilkolt, fekete feleségétől született kislánya, Ângela megtalálása. A fekete-fehér, félig-angyal lány, aki majd kitörli, megsemmisíti a múltnak azt a részét, amire nem szabad, és nem lehet emlékezni. De a fehér férfi álma a „közös Afrikáról” mégcsak álom, lehetőség egyfajta beteljesületlen álom. „Valószínűleg nagyapa leszek”, reménykedik. Ám Ângela egy időre elutazik, „visszatér a felhőihez”.

            Ângela neve nemcsak az angyalra rímel. Elég egyetlen betűt kicserélnünk, és a névben Angolára ismerünk.

            Hogy a történet – a Saramago-regénnyel ellentétben – nem az Istennel, a „minden egyes név” urával való nyögvenyelős, mélyértelmű, irodalmi allúziókkal teli beszélgetéssel, hanem Martin Luther King „álmának” felidézésével ér véget, megerősíti, hogy a regény legfontosabb referenciája politikai-társadalmi. A Saramago-regényről, a Minden egyes névről álmodott álom, A múltkereskedő jóval élettel telibb, jóval zavarba ejtőbb mű, mint az eredeti. Pedig a regény zárlatában a szerző, Agualusa meghúzza a művészi teremtés határait. Elég könnyű lenne ezen a zárlaton élcelődni.

            Martin Luther King „álma” (utalva ezzel híres politikai beszédére, de talán magára a politikai cselekvésre is) azért lehet magasabbrendű az író vagy a múltkereskedő „álmánál”, mert az utópiája nem alternatív lehetőségként merül föl az „álmodókban”. Az ilyen „álmoknak” a művészi fikciónál, vagyis a hazugságnál nagyobb kényszerítő erejük van, így hát sokkal fontosabbak és kívánatosabbak – olyan nézet ez, amiért egy kelet-európai író nevét (talán a politikai korrektség nevében) még a telefonkönyvből is kitörölnék. Márpedig itt ez van – nincs mit szépíteni ezen. És nem tudjuk, mért kéne szépíteni egy ennyire szép regényen.

            Még a helyi „boldogságszolgáltató”, a múltkereskedő is magasabbrendű mint egy átlagos, csak a könyveinek/könyveiben élő író. Hiszen Félix Ventura, aki maga is egy könyvhalom tetején érkezett az antikvárius házához, kiemeli a fikciót a maga papírbölcsőjéből: „Szerintem, amit én csinálok, az irodalom haladó formája. (…) Én is cselekményt szövögetek, kitalált személyeket, de ahelyett, hogy bezárnám őket egy könyvbe, belevetem őket a valóságba.” Mert végtére is oly mindegy, hogy ki győz egy polgárháborúban. Kulturális identitás, identitás és mesélés („szövögetés”) nélkül nem lehet élni.

            Félix elbeszéléseit, kitalált identitásait a remény, a hit és a megvalósulás logikája élteti. Bár neki nincs álma, ő csak álmodik egyet magának – ellentétben Martin Luther Kinggel –, ilyen értelemben az ő „irodalma” is túlmutat az íráson. Ez az álom-filozófia (vagy inkább álom-hermeneutika) kicsit idegen a mi fülünknek. Vagy mégsem? Mi nem ismerünk talán ilyen műveket? De hiszen maga a Biblia is (Agualusa tipológiája szerint) egyfajta „van egy álmom”-típusú ígérethalmaz. Kijelentés-sorozat, ómen-katalógus, ahol a kijelentések zöme a szövegvilágon túli megvalósulásra, a jövőre, a reményre, az eljövetelre vagy a mi személyes jövőnkre vonatkozik. Lévén a Biblia is irodalmilag megkomponált szöveg, tehát találunk benne irodalmias, szép, sőt igaz – a szövegvilágon belül igazolható – kijelentéseket, de a Biblia álmából következő igazság nem ezek összefüggéseiből bomlik ki.

            Az álmok nem egyforma módon vonatkoznak a valóságra, tehát nem lehet minden álom egyenrangú. Az egyes álmok közül az irodalmi elbeszélés nem is a legmagasabb rendű, hanem amolyan saját határai közé zárt, alternatív, játszi kijelentés. De szándékai szerint ez is épp oly világalakító, teremtő jellegű, önmagán túlmutató jelentőségű, ahogy a vallási vagy akár politikai álmok.

            Furcsa ars poetica ez. Amolyan kivezetés a szépirodalomból.

            De szép kivezetés, meg kell hagyni.

 

Vélemény, hozzászólás?