Bánki Éva összes bejegyzése

A Táncsics-szindróma

Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba

Rostáltatás a magtárban (Négy eredeti színmű)

JAK-Kijárat,Budapest, 1998.

Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba nemcsak nagyszerű drámaírók, hanem sikeres színházcsinálók is. Darabjaik nem komoly könyvdrámák, hanem ízig-vérig színpadra termett vígjátékok – ezért is vesszük olyan komolyan őket.

A négy vígjáték közül három, a Brontëk (azaz lápi idill két napban), a Táncsics: A legszentebb Mihál és a Bolygó király a reformkor és 1848 irodalmi-politikai örökségét járják körül – bár az, hogy “körbe-jár” elég fura metafora ilyen rövid terjedelmű, csattanóra kihegyezett vígjátékokkal kapcsolatban. A Brontëk természetesen a “lápon”, tehát a a híres regényírónők Angliájában játszódik, de a vígjáték középpontjában az egyik Brontë-nővér és a börtönben sínylődő Táncsics Mihály romantikus levelezése áll. A “mi” március 15-énkre vonatkozik a darab fergeteges slusszpoénja is. (A darabot nagy sikerrel játsszák a Spinoza Házban.)

Igyekezzünk – a “körbe-járás” ügyetlen metaforájánál maradva – körbejárni, vajon mi is vonz mai vígjáték-szerzőket a reformkorhoz. A darabok alcímei is a nemzeti önszemlélet és színjátszás régi nagy önmeghatározásira utalnak (alapmű, ideális nemzettörténeti dráma 2 részben) finoman. De a műfajok ironikus kiforgatásánál – amely egyébként sem mindig következetes – sokkal érdekesebbnek tartjuk a “nyelvújított nyelv” játékos-ironikus újraalkotását.

A szerzők a drámákban nemcsak az archaizálás közismerten humoros hatásával élnek. A reformkorban, a szavak még “fiatalok” voltak (mert akkor találták ki őket vagy vezették be a köznyelvbe), még pontosan nem szilárdulhatott meg sem a stílusértékük, sem a használatuk, ezért a nyelvhasználók igazi kísérletezőnek, nyelvteremtőnek érezhették magát. A korabeli  értelmiség jelentős része is “nyelvészkedett”, és Győrei-Sclachtovszky Táncsics-drámájának középpontjában is Táncsics hóbortos nyelvészkedése áll. (Tényleg írt egy könyvet Legrégibb nyelv: a magyar címmel. Ezt tartotta élete főművének.)

De ez a sokszor fésületlen, szabad és szabados, néha már hebehurgyán változatos, épp ezért oly gyakran költői reformkori köznyelv mégsem a dilettáns nyelvészkedés témája miatt áll a vígjáték központjában. Nemcsak beszélnek a nyelvről a reformkori drámákban a szereplők, hanem ezen a nyelven beszélnek, élnek, értenek és félreértenek. Mindenki bolygó király itt, hiszen ebben a varázslatos, még alig-megreformált  nyelvben bolyong mindhalálig. Az örökös szereptévesztések (hiszen nemcsak a szavak újak ebben a korban, hanem a szerepek is: a “nemzeti költőé”, a “nemzet lelkiismeretéé” ésatöbbi) nem is lennének érthetőek enélkül a fondorlatos, gyakorta dagályos, ám mégiscsak naiv nyelvezet nélkül.

Hiszen a jelentések még bizonytalanok. Itt nem dőlt el minden. A “lápi idill”, a Brontë-lányok sorsa még nem végleges. Vajon az (azóta elveszett, ld. “fellelhetetlen”) Bolygó király vagy a Bánk bán lesz az “ideális nemzettörténeti dráma”? Ki lesz a nagy drámaíró? Szuper Károly vagy Katona József? (Igen, állítólag tényleg volt egy Szuper Károly nevű színész-drámaíró.) És ki lesz majd a Petőfi? Akkoriban még semmi sem dőlt el. És kiszabadul-e vajon az otthoni fogságából Táncsics Mihály, vagy a szerepei, álnevei között ő maga is szerepet téveszt? És egyáltalán, ha legördül a függöny, mi lesz a szereplőkkel? Mi már tudjuk 2006-ban – de a szereplők még nem, az ő nyelvük még ártatlan, ezért is dobálóznak a hősök olyan felszabadultan a nagy szavakkal.

Vagy mégsem tudjuk jól? Hiszen érteni véljük őket. Ez a különleges neo-reformkori nyelv, ami a drámákat élteti, bennünket is bizonytalanná tesz. Bár a drámákon nevetünk, ez a “zavarkeltés” nem vígjátéki, hanem nyelvi-filozófiai természetű. És természetesen a szerzőpáros nyelvteremtő fantáziáját dicséri.

De nemcsak a reformkori nyelv megigézése vet fel érdekes kérdéseket. Két vígjáték középpontjában Táncsics áll, a Bolygó királyban pedig a színészből lett költő, Petőfi alakja idéződik fel. Egyáltalán, mi lett ezzel a baloldallal? A konzervatív és liberális gondolkodás folyamatosan jelen van a 19. században, míg a 48-as baloldaliság a szabadságharc után egész egyszerűen megszűnik. Köddé válik. Felszívódik. Mindenki kitántorgott volna Amerikába? Vagy betyárnak álltak? Petőfi oldalán mindenki hősi halált halt? A Petőfi visszatéréséhez fűződő legendákat a radikális baloldali gondolkodás eltűnésével kapcsolatos rejtélyek is éltetik.

Pedig.  Nekem az egész mégiscsak hiányzik. Hiszen  az akkori baloldallal az egész népi-urbánus vita értelmetlen lett volna. És bármilyen hóbortos is volt az a nagy nyelvészkedés (ld. legrégibb nyelv: a magyar) a nyelvre alapozott nemzettudat nagyon is alkalmas kiindulópont lett volna a baloldali hazafiassághoz. Ám a 19. század végén megalakuló munkásmozgalmak egyáltalán nem tekintik élhető hagyománynak  a 48-asokat.

Ahhoz hogy zavaros, romantikus flótásoknak bélyegezzék őket, mindenképpen szükség volt a szinte mindenkit túlélt Táncsics Mihályra is. Ez a bumfordi módon elragadó néptanító valószínűleg tényleg eléggé korlátolt elme – Győreiék szerint igazi tökfej – lehetett. Úgy látszik, nem tett jót a 48-as baloldali radikalizmusnak, hogy Táncsics Mihály maradt hírmondónak belőle. Semmiképp sem Eötvössel, Kemény Zsigmonddal összevethető géniusz. Ha valaki darát mond gríz helyett (a bujkáló Táncsics egyszer így bukott le: nem állt rá a nyelve erre a randa német szóra), lehet, hogy derék dolog, de még nem igazi történelemfilozófia.

És mégis miért olyan szívbemarkoló (miközben persze ellenállhatatlanul nevetséges) az ő csetlés-botlása 2006-ban egy magyar vígjátékban? Fejezzük be ezt a kis írást, és ne járjuk körbe, hogy kin nevetünk.

Csak négy mulatságos vígjátékra szerettem volna felhívni a figyelmet.

Hogyan választanak királyt az állatok?

– Volt egyszer egy ember – kezdte Dioneo –, aki egész életében mást sem tett, csak vadászgatott a hegyekben. Neve is volt, Juannak, Diegónak vagy Álvarónak hívták. Az ám, hisz’ oly egymagában élt, hogy hetekig nem akadt senki, aki a nevén szólíthatta volna.

Így élt, ki tudja, hány esztendeje már. Reggel vállára vetette a puskáját, füttyentett a kutyájának, aztán indult a rengetegbe. Ám egyszer mégiscsak elhagyta a szerencséje. Egyik reggel, amikor épp fácánra lesett, megcsúszott a vízmosásban, és csúnyán megütötte magát.

Na most mi lesz velem, töprengett. Kikecmergett az árokból, és nagy üggyel-bajjal elvánszorgott a kunyhójához. A vackán addig-addig forgolódott, míg végre elnyomta az álom. Hatalmas volt a meleg, a levegő úgy izzott, mintha az erdő – vagy nemcsak az erdő, az egész világ – viharra készülne.

Azt álmodta, hogy hűvös hajnal van, az ösvények felett zöldeskék pára lengedez, ő jön-megy az erdőben, és csodák csodájára, érti, amit az állatok beszélnek. – Hogy megy a sorod, Colón? – kérdezgették a madarak, amin az emberünk módfelett elcsodálkozott, mert eddig még nem nevezte senki Colónnak. – Hogy szolgál az egészséged? – kérdezgette egy szarvastehén, és a vadász igencsak furcsán érezte magát. Hamarosan felriadt, de aztán megint visszaálmodta magát.

És, mit ad isten, álmában az állatok megint beszéltek hozzá! Most is a vízmosás felé tartott, és egyszer csak elé penderült egy nyúl. – Ki fia vagy te? – kérdezte a vadász a nyulat, aki, ahelyett, hogy futásnak eredt volna, arról kezdett mesélni, hogyan választottak régen az állatok királyt maguknak.

A vadász figyelt is, nem is, és zavarában egyre csak a puskáját markolászta. – Aztán miért hívtok ti engem Colónnak? – kérdezte, de a nyúl, mintha csak füttyentettek volna a bozótból, nyaka közé kapta a lábát és elszaladt.

Az ember megcélozta a puskájával, de nem volt elég erő az ujjaiban.

 

És ez így folytatódott hosszú heteken át. A napok félálomban teltek, a seb lassan gyógyult, ezért a vadásznak rengeteg ideje maradt, hogy az állatokkal társalogjon.

Egyszer – mikor már nagyon éhes volt – kifogott egy pisztrángot a patakból. Az ember igen megörült, de a pisztráng könyörgőre fogta a dolgot. – Csak nem akarsz engem megenni, komám? – rimánkodott, és eldicsekedett, hogy ő a legöregebb hal az egész Montaña Verdén. Úgy ám, még a vadász nagybátyjára is emlékezett!

Mikor a vadász felébredt, átsuhant rajta a sejtés, hogy hamarosan ő is meg fog halni. Számba vette élete jó napjait, rossz napjait; és annak is megpróbált utánaszámolni, vajon hány éves lehet. Azt is fontolgatta, hogy leküldi a kutyáját egy nyakára kötött rózsafüzérrel a faluba, hadd tudják meg az emberek, hogy haldoklik. De mit ad Isten, korai volt még a halálra gondolni.

Hát ahogy egyszer ébren hevert, megpróbált az állatok nyelvére visszaemlékezni. De akárhogy is erőlködött, egyetlen szó sem jutott eszébe. Viszont ha egyetlen percre is elszundított, könnyű, türkizes fény öntötte el a kunyhót, és a madarak feléje fordultak az ablakból, és kérdezgették, mi van az egészségével. A vadász is üdvözölte őket, és megköszönte szíves érdeklődésüket. Ezután – félénken és alázatosan – a kutyája is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

Ez így nem mehet tovább, gondolta a vadász ébren. Én vagyok a leghíresebb vadász Montaña Verdén, ám ezek az állatok bolondot csinálnak belőlem. De mit is tehetne? Megfogadta, hogy mihelyt felépül, levánszorog faluba, hogy a többi embertől tanácsot kérjen. Ha így gondolta, így is tett. Fogta a tarisznyáját, és egyik reggel lement a faluba. Lecövekelt a templom elé, és leste a plébánost, hogy megkérdezze, hogyan lehet visszaemlékezni az állatok nyelvére.

A plébános – akit Cunqueirónak hívtak – csak nézett rá nagy bambán. Idejét sem tudta, mikor látta a vadászt (de még abban sem volt biztos, látta-e valaha). Ám mivel a férfi nem tágított, a plébános meg igen jószívű volt, azért mégiscsak meghányta-vetette magában a dolgot. Azt tanácsolta, először ne az egész nyelvre, hanem csak egy-két szóra próbáljon meg emlékezni. – És legyen óvatos – tette hozzá –, az is lehet, hogy sértődékenyek az állatok. Talán megbántódnak, ha valaki ébren is megpróbál szót érteni velük.

A vadász bólogatott, köszönte a jó tanácsot, és vállára kapva a puskáját indult hazafelé. Most már – hogy a hosszú gyaloglás is kimerítette – igazán zöldet-vereset látott az éhségtől. Hirtelen elé penderült egy nyúl. Ugyanaz a nyúl, akivel álmában olyan szépen elbeszélgetett. Colón előkapta a puskáját, de a nyúl most már egy cseppet sem félt tőle, csak bámult rá barátságos szemekkel. – Hát merre jártál, komám? – kérdezgette az embert.

A vadász elvánszorgott, hogy szégyenszemre aznap este is csak bogyókat egyen. De addig-addig forgolódott, míg elnyomta az álom, és ő végre újra belevetette magát erdőbe. Most megint különös pára borította az ösvényeket. Mint a türkiz, gondolta a vadász, és eszébe jutott, hogy olyan gyorsan halad, mintha az ösvények futnának helyette. A vízmosás felé vivő úton egyszercsak szembejött egy vaddisznó.

Udvarias vaddisznó volt, rögtön komámuramnak szólította. Az ember (vagyis Colón, ahogy az állatok nevezték) leült egy kiszáradt köszmétebokor mellé, hogy diskuráljon a vaddisznóval a csúnya járványról, amely tavasszal megtizedelte a tóban a békákat. –Hetvenhét esztendőt élt – dicsekedett a vaddisznó –, és ő mindent látott, ami a Montaña Verdén történt.

Beszélt az állatok gyűléseiről, Colón nagybátyjáról, aki épp tizenhét esztendeje “tette le a hivatalát”. Elmesélte, hogyan jelöltek ki az öreg, megbízható nyúl személyében szószólót. – És most azt is elmondom, hogyan választanak maguknak királyt az állatok – szólt a vaddisznó.

Colón hallgatott-hallgatott, de a mese csak nem akart a végére érni. Ám egyszercsak felriadt, és láss csodát!, a vaddisznó beszédéből három szóra vissza tudott emlékezni: mahire mahha ram. A vadász semmit sem bízott a véletlenre, a vackán hajnalig egyre ezt a három szót ismételgette.

– Lássuk csak – mondta magának. Pirkadatkor füttyentett a kutyának, ám mire a vízmosáshoz értek, az ég elfelhősödött, és a kutyája csak vonakodva követte. Na mindegy, gondolta a vadász. Letáborozott a köszmétebokornál, és türelmetlenül várta az állatokat.

Először az öreg, megbízható nyúl érkezett. Udvariasan meghajolt, érdeklődött Colón hogylétéről, és megint mesélni kezdett. Az ember értette is, nem is. Most nem lebegett pára a bokrokon, az ember mégis lehajolt a nyúlhoz, hogy belesuttogja a fülébe: Mahire mahha ram.

A madarak elhallgattak, a nyúl megvetően bámult vissza. A vadász meghökkent, mert a háta mögött mintha a köszmétebokor is feljajdult volna. A kutya, az addig hűséges, jó kutya pedig rá se pillantva a gazdájára, elindult visszafelé. De Colón nem törődött vele, a patakhoz rohant, hogy a halaknak is odakiáltsa: – Mahire mahha ram! – Ám a pisztráng is úgy tett, mintha megsértődött volna. Most már csak a vaddisznó van hátra, gondolta Colón, és a tölgyes felé indult.

 

De hiába is beszélt, hiába is rimánkodott, Colónt attól a naptól fogva meggyűlölték az állatok. A galambok csúfolkodtak vele, a héja a levegőből kinevette, és mikor egyik este a cserjésben bóklászott, érezte, hogy a vaddisznók valamit tervelnek ellene. De legjobban a kutya árulása fájt, a kutyájáé, aki néha ott lopakodott mögötte az árnyékban, mintha vadászna rá. Egy reggel azon kapta magát, hogy fél tőle.

Ekkor már nem is aludt a házában, hanem éjjel-nappal az erdőt járta, hogy amennyire csak az erejéből telik, segítse az állatokat. Hogy soha ne fogja el a kísértés, az első héten elásta a puskáját a köszmétebokor alá. Az egyetlen ember vagyok, aki érti az állatok beszédét, mondogatta magának. Minden nap korán kelt, járta az ösvényeket, szólítgatta a vadakat, és ha madárfiókát lelt az úton, lehajolt, hogy visszategye őt a fészkébe. Csak bogyókon élt, de láss csodát!, éhséget soha sem érzett.

Egyszer az a rejtélyes, zöldes pára, amely az első álma óta az ösvények fölött lebegett, kicsalogatta az erdőből. Ahogy Colón mindig is sejtette, az erdő másik oldalán egy roppant sivatag terült el. Egy borzasztó sivatag, ahol nem jártak madarak, és nem nőtt egy árva bokor sem. Egész nap a kövek között bóklászott, míg végre összetalálkozott egy hatalmas, bölcs kígyóval.

– Hogy megy a sorod, komám? – kérdezgette a kígyót barátságosan. A kígyó megvetően sziszegett, ám amikor meglátta Colón csalódott ábrázatát, mégiscsak visszafordult hozzá. – Elintézted magad mifelénk, barátocskám. Míg vadászni jártál, keresték a kegyeidet a négylábúak. De most már – és a kígyó itt suttogóra fogta a hangját: – az a hír járja rólad, hogy fatökű vagy.

Colón mérgesen felpattant, és most először sajnálta, hogy elásta a földbe a puskáját.

– Még mit nem! – dadogta felháborodottan, és kedvet érzett, hogy a lábával rátaposson a kígyóra. Sebbel-lobbal visszatért az erdőbe, és megpróbálta a köszmétebokor alól a puskáját kikaparni, de csodák csodája, nem talált a bokor alatt semmit. Egy akkora puskát sem, mint a kisujjam. Mégsem hagyta magát: gyorsan visszatért a kunyhójába, kikergette a bent tanyázó fácánokat, és nagy dérrel-dúrral rendet rakott a házában. – Még hogy én… – dohogott akkor is, mikor lement a faluba, és lecövekelt a templom előtt, hogy beszéljen a plébánossal.

– Micsoda népek ezek! Mindegyik hálátlan, mindegyik szemtelen! – mesélte az atyának, aki jót nevetett Colón kalandjain. – Hát te aztán pórul jártál, barátocskám – szögezte le, és noha nem ismerte jól a vadászt, azért kölcsönadta a saját vadászpuskáját. – Majd megörvendeztetsz néhány jó falattal – kacsintott rá. – A szakácsnőm ért a vadpecsenyékhez – tette hozzá, és barátságosan kezet rázott Colónnal.

Mire visszatért a kunyhóba, a kutyája a küszöbön várta. – Jól van, na – dadogta Colón, és nekiült a fegyvert megtisztogatni, nehogy a kutya észrevegye a meghatottságát. – Holnap már nem éhezünk – mormolta, miközben a kutya engedelmes alázattal bámult rá.

Ám három napba telt, mire puskavégre kapta az öreg nyulat. Nem törődött a jajgató nyúlfeleséggel, a síró-rívó nyúlfiakkal, az egész nyúlrokonsággal, az állat levágott füleit odatette szépen az üreg bejáratához. – Nem állok bosszút az egész családon, ne higgye senki, hogy kegyetlen vagyok – mondta, és a megnyúzott nyulat a vállára vetve kényelmesen hazaballagott. Az öreg pisztrángot is kifogta, és egy szép reggel elvitte a pap szakácsnéjának.

Az atyát éppen egy haldoklóhoz hívták, így aztán a szakácsnő, egy megtermett, mosolygós asszonyság egymaga fogadta a konyhában. – Aztán mondja ám meg a gazdának, hogy Juan Garcia Perrín küldi a halat – harsogta a vadász. Egész megkönnyebbült, ahogy a régi nevét kimondta. Meg sem várva, hogy az asszonyság köszönetet mondjon, fütyörészve hazaindult.

Telt-múlt az idő, és az arca szépen kikerekedett. Ha kifáradt a vadászatban, a kutyájával heverészett a kunyhó előtt, a napsütésben. A puskáján rovátkák jelezték az elejtett állatokat. – Rend van, a kutyafáját! – mormolta, és azt is megfogadta, ha legközelebb a faluban jár, nemcsak szappant, hanem borotvahabot is vesz magának.

De jöttek az őszi esők, és ilyenkor bizony egyetlen vadásznak sincs kedve a sárban caplatni. Reggelente titokzatos köd, kékeszöld pára borította az ösvényeket, és a vadász – mit tehetett volna mást? – behúzódott a kunyhójába. Vajon mit csinál most a kígyó, milyen idő lehet a sivatagban, töprengett, és sokszor, nagyon sokszor gondolt az állatok gyűlésére.

Egyszer álmában újra megállt a vízmosás melletti úton, ahol eltemette régen a puskáját. Ha most ásni kezdenék, könnyedén megtalálnám, gondolta. Furcsa idő volt, mintha az erdő sem tudná eldönteni, kire várakozzon. Újra zöldes pára lebegett az ösvények felett. Az ember is csak várt, várakozott, míg egyszercsak felbukkant a tölgyesből a vaddisznó. Most rálőhetnék, gondolta, de az állat igen-igen udvarias volt. – Hogy telik a sorod, komám? – kérdezte, és alázatosan helyet foglalt a vadász lábánál.

A vaddisznó folyékonyan, embernyelven szólt hozzá. És hogy a vadász kedvében járjon, újra elbeszélte, milyen nevezetes járványok pusztítottak az erdőben, s hogy mi történt az állatok gyűlésén fél esztendeje. De Juan Garcia Perrínnek láthatólag nem volt kedve diskurálni vele.

–  Akkor elmondom neked még egyszer, barátom, hogyan is választanak királyt az

állatok – kezdett bele újra a vaddisznó alázatosan suttogóra fogott hangon.

 

(Magyar Dekameron)

Európa − vízipókoknak

Borító
Európa
Európaiak Nélkül

ALEŠ DEBELJAK: Európa Európaiak Nélkül c. könyve kapcsán

Már a mûfajjal is bajban vagyunk. Tankönyv? Személyes eszmefuttatás? “Haladónak” mondható euroszkeptikus érvek gyûjteménye – egy olyan szellemi környezetben, ahol mindenféle euroszkeptikusság provinciális elmaradottságságnak számít?

Egy nagy “Európa-olvasókönyv”, amely Bibótól Montesqieu-ig ívelõ tájékozottsággal tekinti az Európa egyesülésével vagy egyesülhetetlenségével kapcsolatos véleményeket? Netalán az “európai paradigmáról vallott szlovén álláspont”? Természetesen nemcsak “hivatalos álláspont”, hanem egy hírneves szlovén író és gondolkodó eszmefuttatása. Debeljak mûve illeszkedik az 1945 utáni közép-európai nemzeti-európai kérdésekkel is számot vetõ “önkritikai hagyományba” is, amelyet a cseh eszmetörténetben Jan Patoèka, Václav Èerny képvisel. Nálunk ma nincs ilyen hagyomány, de azért igyekszünk Debeljak könyvét magyarul olvasni.

 

A szlovén és a magyar “álláspont” (a személyes is) természetesen alaposan különbözik. Aleš Debeljak a nemzetállami múlttól való “menekülésként” is láttatja az Európa Uniót. Hiszen az EU bizonyos értelemben nem más, mint a gloire-jától megfosztott, nemzeti önbecsülésében megtépázott “Franciaország folytatása más eszközökkel”, a németek számára pedig egy másféle újrakezdés, egy újrafogalmazott európai hegemónia ígérete. Bár az EU-t a “vad” nacionalizmusok ellenében fogalmazták meg, ez burkolt módon egyszerre ad helyet a “nagyok” nemzeti önérvényesítésének és a nemzeti múlttól való menekülésnek.

És nemcsak a nagyoknak, ha magunkra gondolunk. Két vesztes világháború, Trianon, több százezer deportált állampolgár, a diktatúra után ma (újra) egy nagyhatalom periférikus országa vagyunk. Az unió a magyaroknak kiút a rendszerváltás keltette csalódásból is: gazdasági, társadalmi bajok, élethalálharcot vívó politikai elitek. Az “eredmény” egyetlen 1989-ben elképzelt “alternatívának” sem feleltethetõ meg teljesen. (Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák.)

Délnyugati szomszédunk, Aleš Debeljak szülõföldje más utat járt be. Az önálló államiságot elõször 1991-ben (gyõztes háborúval) kivívott Szlovénia (egy másik Monarchia-maradvány), a talán sokkal kevesebb feudális reflexszel és történelmi kudarccal terhelt szlovén társadalom természetesen nem “menekült” az EU-ba, másként élte át a csatlakozást is. Érdekes kifejezést használ Debeljak: állami szuveneritása jó részét “átruházta” az Európai Unióra.

Nemcsak a rendszerváltás, az eltérõ történelmi múlt tapasztalatai, hanem az Európai Unió szempontjából jelentõs három és fél év választja el a szlovén eredeti és a magyar fordítás megjelenését. Azóta átéltük az EU-alkotmány körüli vitát, túl vagyunk az Európával kapcsolatos népszavazásokon. A franciaországi zavargások többeket elbizonytalanítottak abban, hogy az európai egyesülést akadályozó okok nemzetiek, nem pedig társadalmiak.

Az európai megosztottság okait számba vévõ Aleš Debeljak nemcsak a társadalmi kérdéseknek, hanem Európa nyelvi széttagoltságának is kevés jelentõséget tulajdonít. Ez nekünk meghökkentõ, mert éppen a “nyelvbe költözés” lenne a magyar nemzettudat megõrzésének a legadekvátabb módja – ahogy a két világháború közötti nagy “nyelvvédõ”, Kosztolányi Dezsõ is szorgalmazta. (Antoine Meillet és Kosztolányi “nyelvvitájának” politika-filozófiai dimenzióiról Alain Finkelkraut írt az Ellenségek és a démonokban.)

A nyelvbe zártság nemcsak bölcsõ és koporsó, hanem billog is lehet. Mikor elõször utaztam a barátnõmmel Portugáliában az emberek elkerekedett szemmel hallgatták, mi, magyarok miféle vízipóknyelven beszélünk. (Akkor vetítették Portugáliában szinkronizálás nélkül a Vízipók csodapók címû rajzfilmet.) Egyszerûbb portugálok szerint ennyire idegen nyelv nincs, ez csak olyan handabanda-nyelv, kitalált “vízipóknyelv”, a baszknál is rettenetesebb.

A nyelv – amely számunkra az identitás alapköve – virtuálisabb, és épp ezért könnyebben átörökíthetõ, mint a régi patriotizmus alapélménye, a tájhoz, kisvilághoz, régióhoz való ragaszkodás, melyet a konzervatívok egy része ma is mindennél elõbbre valónak tekint. Létezhet-e egyáltalán a mi régiónkban saját élményeinken alapuló vagyis természetes szülõföldélményünk? Számomra épp annyi képzelõerõt követel elképzelni a középkori Marseille-t, Catullus Rómáját, mint anyai nagyszüleim Csallóközét vagy apai õseim Morvaországát. Tulajdonképpen nem éltem egyikben sem, ám mégsem egyformán ragaszkodom mindegyikhez. A huszadik századi kelet-közép-európai történelmet figyelembe véve talán tévedés (pedig Debeljak így gondolja) egyre táguló koncentrikus körökként felfogni az európai identitást. A “kisebb körökhöz” való identitás ma pontosan olyan virtuális és nehezen megfogható, mint “európai polgárnak” lenni.

A személyes emlékezet egyre virtuálisabbá váló tereihez alkalmazkodik a hivatalos “emlékezéstudomány” is. A kitûnõ Magyar mûvelõdéstörténeti lexikonban már nem is kapnak teret a helyek, alig találkozunk önálló címszókként városokkal, folyókkal, hegyekkel. Ha lapozgatunk benne, szinte csak fogalmak, tárgyak, személynevek hömpölygését figyeljük. Ilyenné lettünk.

Európa hagyományos kettéosztottságának vizsgálatakor tér ki Debeljak a közös mentális keret, a szolidaritás kérdésére. (l. Negatív jelképes földrajz.) Európában alig van befogadó hagyomány, és tudjuk, a történelmi Európa is a “háború szellemébõl” született. (Azért ez nem teljesen igaz. Debeljak megfeledkezik Danténak Az egyeduralom címû mûvében is megrajzolt Európa-víziójáról.) Ha a háború szellemérõl beszélünk, nem feltétlenül valamilyen imperialista hagyományra gondolunk. Hanem a fenyegetettség pszichózisára, amely díszletként mindig ott komorlott az “európázó” szellemi törekvések hátterében Magyarországon is.

A Mátyás-kori humanizmus a maga nyugatias udvari reprezentációjával, Corvináival, idecsõdített tudósaival a török fenyegetés árnyékában virágzott. A Csezmicei-(Vitéz-)klán tagjai nemcsak Európa-szerte csodált mecénások és humanisták, hanem az európai összefogást elõkészíteni akaró diplomaták is. Az egyik legeurópaibb, már életében világhírû magyar költõ – pontosabban egy délszláv, valószínûleg horvát származású hungarus –, Janus Pannonius egészen bukásáig a törökellenes védekezést sürgetõ magyar államférfi volt.

De nemcsak az állami reprezentációba illeszkedõ, hanem a spontán “európaizálódás” is erõsödhet a fenyegetettség légkörében. Gondoljuk csak Babits Mihály és Szerb Antal más-más nézõpontú, de egyként heroikus magánvállalkozásaira, a valamifajta közös európai keretet kijelölni óhajtó irodalomtörténeteire. A két világháború közötti lenyûgözõ egész nyugatos mûfordításhagyomány is értelmezhetõ ekként.

A második világháború utáni nyugat-európai identitás – ha van ilyen – éppen a tõlünk, a vasfüggöny mögül jövõ fenyegetés árnyékában formálódott. Mi, “keletiek”, ha nyugatra tévedtünk, persze nem azt éltük át, hogy fenyegetõek, hanem hogy kiszolgáltatottak vagyunk. Az elsõ “nyugati”, akivel külföldön (1986-ban) hosszabb eszmecserét folytattam egy minket –hátizsákkal utazgató, “keleti” kislányokat – megszólító, jólöltözött holland úr volt a Párizs–Amszterdam vonaton. Minden fantáziámra szükség volt, hogy rájöjjek, ez az ékesszóló “úr” a bordélyházakban végzendõ “tiszta és érdekes” munka elõnyeit ecsetelgeti. Hogy ilyen egyáltalán van, az olyan valószínûtlennek tûnt egy dunántúli kisvárosban töltött gyerekkor után, mintha egy krokodilt kínált volna eladásra.

A vasfüggöny leomlása a szegénység és kiszolgáltatottság olyan bugyrait tárta föl, hogy az emberkereskedõk nem szorulnak rá a német nyelvû ékesszólásra, az útikönyvvel a térdükön utazgató diáklányok hiábavaló gyõzködésére. Ezek kriminalisztikai kérdések, mondhatjuk – bár lehet-e pusztán kriminalisztikai “kérdés”, amely ma is sok százezer közép- és kelet-európai nõt sújt?

Debeljakkal együtt én is úgy látom, hogy a régi vasfüggöny Európában túl mély nyomokat hagyott. Ha egy nagy nemzet képviselõje eljön hozzánk, és hajlandó a mi irodalmunkkal foglalkozni, természetesnek tartjuk, hogy villámgyorsan összefoglalja, mi a jó, mi a rossz bennünk. Tudjuk persze, hogy a nagy nemzetek nacionalizmusa bocsánatos, a kicsiké félelmetes és kártékony, de egy közép-európai író akkor sem merne így viselkedni “nyugaton”, ha pusztán stilisztikai kérdésekrõl lenne szó. Hogy így érezhessünk, el kell mennünk a határon túli magyarokhoz, vagy még vadabb helyekre, keletebbre, ahol amúgy úgysem szoktunk megfordulni.

A kelet-közép-európai érzékenykedés és sértõdöttség majd úgyis begyógyul. Elõbb-utóbb a köztünk lévõ párbeszéd is változik, ráadásul az unió annyi elõnyt kínál, hogy egyszerûen nem lesz érdemes megsértõdni. Ha marad is némi megkülönböztetés, jobban járunk, ha ezzel nem törõdünk.

De a Debeljak által annyit emlegetett “jugoszláv lecke” az európai szolidaritás másféle dimenziót veti fel. Mint tudjuk, az amerikaiak vetettek véget a nyugat-európaiak által majdhogynem karba tett kézzel nézett, “atavisztikus, törzsi indulatok által generált öldöklésnek” titulált háborúnak. Nemcsak a passzivitás volt félelmetes, hanem a “nem segítés” retorikája. Természetesen van szolidaritás – állítják az európai elitek –, de aki erre áhítozna (mint pl. a bosnyákok), az az atavisztikus indulatai, törzsi szenvedélyei, egyáltalán (mondjuk ki) a bunkósága miatt ezt úgysem érdemli meg.

Nézzük meg közelebbrõl ezt a szolidaritást! A mai Európában – ahol színes bõrû diákok Franciaországban már azt tanulják, hogy õk is “gallok” – már nem lehet érvelni a “vér jogaival”, a “vér és föld” mitológiája szerencsére elfogadhatatlan. Ez az érvrendszer, mint Debeljak megállapítja, Európában végérvényesen csõdöt mondott Németország egyesítésekor. A nyugatnémetek ugyanis nem ölelték kebelükre az oszikat, a keleti tömbbõl jövõ, “segélyekre ácsingózónak”, “agymosottnak” titulált németek egyáltalán nem számíthattak olyan szívélyes fogadtatásra, mint a hatvanas-hetvenes évek menekültjei.

Már ma is azt látjuk, hogy a közös államkeret (és igen, a gazdagság) elõbb-utóbb elfeledteti a “keletnémet” sérelmeket. Mint a 2005-ös népszavazás bizonyította, a “vér jogaira” Magyarországon is egyre kevésbé fogékonyak. (Ráadásul ez az érvrendszer nálunk egyenesen történelmietlen, különösen, ami a Felvidéket és Bácskát illeti.) De akkor a szolidaritás mindössze annyit jelent, hogy küldünk egy kis pénzt, ám maradjatok a feneketeken?

Mit tegyünk a “határon túli” (Európa vagy a nemzetállam határain túli) szolidaritást váró szegényekkel? Csak akkor lehetünk szolidárisak, ha elfogadjuk az õ érveiket? A kettõs állampolgárság mellett érvelõk szájából elhangzottak “véres”, történelmi, a nyelvi közösséget hangsúlyozó, de liberális érvek is. A baloldal nehéz helyzetbe került, hiszen többnyire szegény és elesett, szociálisan kiszolgáltatott emberek amorf szolidaritásigényét kellett elutasítani. Maradt a régi elõítélet: a határon túli magyarok – bár akad egy-két jó közöttük is – segélyekre ácsingózó, szélsõséges eszmékkel “felheccelt” jöttmentek, akikkel sajnos – akárhogy szeretnénk – semmit sem tudunk kezdeni.

Európában szerencsére sehol sem érvényesülhet a lex sanguinis, a “vér joga”. Azt látjuk viszont, hogy egyelõre nincs ezt helyettesítõ kulturális keret (hiszen egyesek még a nyelvet sem tekintik annak) – amelyik csoport pedig ennek ellenére is szolidaritást vár, az a végén megnézheti magát. Az európai elit és köztük a magyar tökéletes ihlettelensége miatt az európai szolidaritás kezdeteit máshol kell keresnünk.

A kozmopolita ma Magyarországon sok helyütt szitokszónak számít. A felvilágosult, többek között kanti ihletésû világpolgár-eszmeiség kevés követõre talált a reformkor elõtti Magyarországon. Pedig a 19. századi magyar nemzetállam létrejöttében romantikus kozmopoliták is részt vettek. Széchenyi idején (aki “egy nemzettel ajándékozta meg Európát”) Petõfi úgy ítélte meg, hogy a “vadregényes” Kárpátoknál, vagyis a szlovákság szülõhazájánál nagyobb távlatokat nyújt a magyar Alföld. A nemzethez tartozás politikai rendszerek közötti tudatos választás is volt. Ám ez a romantikus kozmopolitizmus nem tûrte sem az iróniát, sem a felületességet, még “belehalni” is szinte kötelezõ volt. (Ilyenféle, “mindent egy lapra feltevõ” logika szerint él a romantikus kozmopolita nagy mintaképe, Vörösmarty Romjának “ifjú kalandora”.) A magyar szabadságharcban nemzetközi forradalmárok véreztek. “Ich bin ein Berliner”, mondták – és ez nem egyetlen napra szólt.

Ma már megmosolyogtatónak tartjuk a 19. század komikus sebességgel “magyarosodó” német polgárait, zsidó kereskedõit, alföldi szlovák nagygazdáit. Azért mosolygunk, mert a fantáziánk (mint azt az elmúlt évek politikai eseményei bizonyították) sokkal korlátozottabb, ha bármiféle szolidaritásról van szó. A múlt századi romantikus identitáskeresés és viharos szabadságmánia nem csak a magyarországi felsõ- és középosztályokon söpört végig. Az Amerikába “kitántorgott” parasztfiatalok között jócskán akadtak gazdafiúk, akik engedtek a Szabadság-szobor és a kalandvágy – testi szerelemhez hasonló – csábításának.

A 19. századi romantikus kozmopolitizmus emlékezete többé-kevésbé hiányzik a szlovén Debeljak horizontjából. Pedig ezzel szembeállítva látszanak leginkább a mai kozmopolitizmus gyengéi. Az örökös úton levést hangsúlyozó, a saját lelkük tájai és az idegenség villódzó képei között sodródó “érzékeny utazók” tapasztalata mûvészileg nagyon értékes, ám megkockáztatjuk azt az állítást, hogy a tömegek szemében csak a romantikus kozmopoliták tetteinek (Byron hajóra száll, hogy meghaljon a görög szabadságért stb.) van erkölcsi érvénye

Az osztályok közötti, a nemzeti határokon is átívelõ szolidaritást Debeljak csak megemlíti, ám érdemben nem foglalkozik ezzel. Az unió ma szembeállítja a lengyel villanyszerelõket és a franciákat, a spanyol gyümölcstermelõket és a magyar parasztokat. De az EU-népszavazás és a 2006-os franciaországi társadalmi események egy másfajta forgatókönyvet is megengednek. A különféle nációjú osztályok – akiket az unió bürokratái a projekteik révén kulturálisan mégiscsak közel hoznak egymáshoz – éppen a nemzeti és uniós elitek ellenében fognak össze. Így csapna vissza “az európaiaknak mindig kell egy ellenség” elmélet?

A hagyományos ellenség az európai történelem szerint mindig keletrõl jött: arabok, törökök, oroszok. Ám mit találunk Európától nyugatra? Barátot, példaképet, ellenséget? Egy olyan szövetségest, amellyel nem “ítéltettünk könnyû viszonyra”, ahogy Debeljak finoman fogalmaz. Az Amerika–Európa ellentétet a második világháború eltérõ értelmezésébõl is le lehet vezetni. Ezt az USA az amerikai nacionalizmus gyõzelmének fogta fel, míg Európa a szélsõséges népképviselet és nacionalizmus vereségének. Ám az Egyesült Államok társadalma, kultúrája annyiféle értelmezési lehetõséget kínál fel, hogy mindenki megtalálhatja benne a megfelelõt. Amerika ma is a Kelethez hasonló mítoszpótlék.

Nem kevés európai vallja azt, hogy Európa azoknak a földje, akik “kimaradtak Amerikából”. A Szabadság-szobor a Boldogság-szobor. Bár a magyar parasztság tradicionális Amerika-rajongását 1989 után mintha elfújták volna, de a mítosz elemeit sokan örököltük. Egy kis ízelítõ: Az ember igyekszik, az ember boldogul. Gépek, gyerekek, szellemek. Március 15-én odateszem Kossuth képét a borotválkozótükrömhöz, és elnyomok egy könnycseppet. Már nem tudunk magyarul. Az a lényeg, hogy értjük a filmeket. Az asszony az, aki olvas regényeket. Nõknél az ilyesmi gyakran elõfordul.

Halálfélelmet éreznék, ha tényleg rám virradna egyszer egy oklahomai farmon. De talán örökölt elfogultságaim miatt nem vagyok az “amerikanizálódás” kísértetével szemben gyanakvó. Az amerikanizálódást persze én sem kulturális és gazdasági minták szolgai átvételeként értem. Tudjuk, hogy a nemzetek szövetsége lényegileg más, mint a független államok szövetsége. És el kell ismernünk, hogy lényegileg más a hátunk mögött hagyott (?) kulturális hagyományok szerkezete is. De Európának mindaz hátravan még, amit az amerikaiak kitaláltak: szolidaritás, közös célok, közös kulturális keret (Richard Rorty: Esetlegesség, irónia, szolidaritás).

Az európai “szolidaritás” mellett a “közös kulturális keret” kérdése áll Debeljak vizsgálódásának középpontjában. Ahogy az európai alkotmány, úgy az EU szimbolikus tárgyai is eltekintenek a kulturális sokszínûség érzékeltetésétõl, avagy a “misztikus pótlékok laboratóriumától” Amint Debeljak rámutat, az eurókon is semmivel sem azonosítható “holdbéli tájak”, nemzeti kultúrák “feletti” mûszaki alkotások (viaduktok, hidak) sivár sorozatát találjuk. Mi történne, ha a tíz- vagy százeuróson nagy irodalmárok, nemzeti nagyságok szerepelnének? Képzeljünk el egy bankjegyet, melynek egyik oldalán Voltaire menyétarca, a másikon Miczkiewitz lángoló tekintete. Felrobbanna a kezünkben, ha fizetni próbálnánk vele a szupermarketben.

Pedig a sokszínû a kultúra az egyik leginkább szerethetõ dolog Európában. De az unió elitje – márpedig egyelõre csak “elitje” van, mégpedig nem választott, hanem kinevezett elitje – vonakodik ezt a sokszínûséget jelképekben is megjeleníteni. “Az Európai Unió nélkülözi a bárki számára hozzáférhetõ közös történetet”, állapítja meg Debeljak. Pedig volnának minták az egyenrangúnak tekintett, párhuzamos hagyományok közös bemutatására. Már nálunk is. Így tárgyalja Bollobás Enikõ is az amerikai irodalmat most megjelent irodalomtörténetében. Milan Kundera is ilyen “sokközpontú” kultúrát tartott kívánatosnak a Közép-Európa tragédiájában.

Ám vajon az európai kultúra párhuzamosan egymás mellett futó sínekhez, vagy egyelõre inkább a középkori mesék “veszedelmes tengereihez” hasonlít? Vad tengeráramok, tengeri kígyók, zátonyok, víz alatti szörnyek, ceteknek álcázott szigetek, szigeteknek álcázott cetek? Nem volna-e hazugság Európát akár most a békésen egymás mellett élõ hagyományok múzeumaként bemutatni?

És mi történne, ha minden európai nép legalább egy géniusza kapna egy helyet a bankjegyeken? (Sokkal több címlet kéne.) Ha a nagy 19. századi német géniusz, Goethe hátoldalán a provanszál Mistral mosolyogna? Nem a kis népek iránti ellenszenv sugallja, hogy Mistral (meg a provanszálok) “nem jól járnának”. Egy regionális irodalmi hagyományt megalapozó író – legyen bármekkora géniusz – kénytelen okkal több figyelmet szentelni a közösség, a nyelv megmaradásának, mint egy folyamatosan mûködõ irodalom csúcspontján alkotó író.

Lehet, hogy a multikulturalizmusra, a többközpontú, párhuzamos elbeszélésekre vonatkozó eszmék igazak vagy kívánatosak, de egyelõre nem vonatkoztathatók minden fenntartás nélkül az európai múltra. (Talán ezt bizonyítja, hogy az európai alkotmány egyetlen eszmeáramlatot, egyetlen alkotót nem nevez meg. Nem találjuk sem Voltaire-t, sem Mickiewitz-et. A katolikusokat, a protestánsokat, a hászidokat sem. Egyelõre nehéz elképzelni egy olyanféle európai sokszínûséget, amely nem változtatja régimódi skanzenné, a “kölcsönös tolerancia kulturális gettójává” (Debeljak) az egyes kultúrákat.

A kulturális konfliktusoktól, a jelképek “háborújától” való szorongás a mai, lényegében gazdasági alapon szervezett Európában szinte tapintható. Debeljak nagyon sokat beszél a “kulturális keretrõl”, a szív “közös szokásairól”, de egyáltalán nem reflektál a mûvelõdés szerkezetében végbement változásokra. A jelenség amúgy is túl rejtélyes ahhoz, hogy kizárólagos okokra (tévé, egyetemi reformok, “amerikanizálódás” stb.) vezessük vissza. Sok angol matróz a 17. században kifizette a belépõjegyet, hogy állva végighallgassa Shakespeare tragédiáit, ma egy átlagos magyar szakos világirodalom vizsgán két dráma a limit.

Ha kiforgatjuk az Európa-erõd hírhedt metaforáját, akkor azt látjuk, hogy a várárkokat nem az egyelõre nem létezõ európai haderõ elesett katonái, hanem az elit kultúra nagy nevei borítják. Évrõl évre kevesebb lesz, amit bele lehetne foglalni az “európai keretbe” (ha egyszer lesz ilyen.) Mickiewitz – na és már kit érdekel? Az általam ismert kis nemzetekben (Portugália, Magyarország) általános az aggodalom, hogy mi lesz velünk, ha “nem sikerül” megõrizni a nemzeti örökséget. Ennek ellenére alig látunk nagyszabású kísérleteket a múlt kreatív átörökítésére. Magyarországon szinte egyetlen kivétel a már említett Magyar mûvelõdéstörténeti lexikon, ez a sajátos nézõpontú Kelet-Közép-Európa-történet.

Felejtés nélkül nincs kultúra, a középkori irodalmak “ébredése” is csak akkor kezdõdhetett el, mikor az antik múlt olyan messzeségbe került, hogy nem béníthatta meg a költõket. De milyen társadalmi változásokkal jár a mostani “felejtés”, a mûveltség átstrukturálódása? Az Európai Unió ma még az európai elitek, a fentrõl kinevezett EU-bürokraták projektje – állítja Debeljak. A nemzeti eliteket pedig – hiszen a “nemzeti nagyság” ábrándképeit mindenütt megsebezte a 20. század – csakis a múlt nagy kulturális csúcsteljesítményeiért tisztelik.

A tömegessé vált felsõoktatás – hiszen tehetséggondozásra alig van mód – egy ideig talán még mindenütt az elitek gyerekeinek kedvez. A “magas kultúra” fellegvárai pedig megkopnak kezdeményezés, lendület, innováció híján. Egyre kevéssé lesz fontos a dolog. Pedig a hagyományos intézmények, beszédmódok (legyenek bár közben nemzetiek is) mégiscsak egy olyan, nemzetek fölötti kulturális tér részei, melyek együtt mégiscsak biztosítják az egységet a sokféleségben.

A helyzet hasonlít a 11–12. századhoz. Az akkori nagy “Európa-projekt”, a mindenütt jelenlévõ és nemzetek felett lévõ keresztény egyház nem szolgált keretül minden kulturális törekvésnek. A nagy, univerzális latin kultúrából Nyugaton kirekesztõdtek vagy ahhoz képest súlytalannak minõsültek más kulturális vívmányok. A nemzeti nyelvû irodalmak, a széttartás akkori alakzatai.

Az Európai Unió berzenkedése a kulturális vízióktól (“mert úgyis minden vízió egyszer korrumpálódik”) oda vezethet, hogy hiába áll fenn egy nemzetközi intézményrendszer és kapcsolatháló, a kulturális újjászületések nem is igyekeznek tudomást venni errõl. Nem különbözõ (akár nemzeti) kultúrák élnek békésen egymás mellett, hanem egy egyre sápadtabb bürokratikus intézményrendszer és a sok zsivajgó, fõként egymással hadakozó, a “széllel szemben” kialakított beszédmód. A vízipókok harca a mókusokkal, a mókusok harca az üregi nyulakkal.

Jelen pillanatban az Európai Unió bürokratikus kerete, eszmeisége messze van attól, hogy ellensúlyozni tudja a “széthúzó erõket”, amelyek – úgy vélem – elsõsorban társadalmiak, és messze nem nemzetiek. Az unió talán az európai elitek utolsó nagy projektje, és pontosan ez nehezíti az elfogadását is.

De a jól ismert igazsággal zárhatjuk: nincs más alternatíva. Erre figyelmeztet Aleš Debeljak lenyûgözõen inspiratív könyve is. És ez akkor is igaz, ha ez a mondat lelkesítõbben hangzott néhány éve.