Hogy milyen sokat gondoltam Karcsi bácsira!

Ez persze nem igaz. Mert melyik a melyik? A nyílt utcán Karcsi bácsit nem is tudnám Jani bácsitól, szegény Dani bácsitól, az unokatestvérem, az élettársam bácsikáitól megkülönböztetni.

A körülöttem üldögélő rokonok ezt nagyon is tudják. És mégis bólogatnak: mert ami nem igaz, az még nem jelenti, hogy ne lehetne helyes. A törzs nyelvében az üres kijelentések is az összetartozás érzését erősíti. És én olyan vagyok, mint egy politikus: deklarálom, hogy hozzájuk tartozom, de személy szerint nem érdekel egyikük sem. No de mi van, ha a közmondásos karcsibácsi mögött egy eleven ember rejtőzik? Valaki, aki szerelmes volt, verseket írt, küzdött a rákkal – vagy egyiket sem tette, de épp olyan összetéveszthetetlen volt, mint mi mind. És ha betör valahova, hazudik, cigányozik, zsidózik, gyereket molesztál, vajon akkor is az én karcsibácsim?

No de kit lelkesít ma már néhány egyenkardigános, egyenkalapos öreg rokon? Már régesrég nem a nemzetségi összetartás, a vér szimbolikus terében gondolkodunk, a törzshöz való tartozást a nemzet, és később a „politikai oldal” vette át. Én is innen merítem az identitásomat. Innen választom ki a saját karcsibácsiaimat. És a helyes személet birtokában megelégszem – legyen szó a székely autonómiáról vagy akár az aluljárókból elkergetett hajléktalanokról – a helyes válaszokkal. Hiszen tartozom valahova.

Az oldalnak (bal/jobb) persze csak akkor van értelme, ha létezik a másik oldal is. Amolyan ellenvilág, ahol, mint Alice Tükörországában minden van, minden ugyanúgy van, csak épp fordítva működik… Hiszen mi értelme olyan klánhoz tartozni, ami csak képzeli, hogy az ellen-klánnal találkozik? Ahol nincsenek valós összecsapások? Ahol nincs kivel a grundon megküzdeni? Ám egyre több jel mutat arra, hogy ez a két szimbolikus tér alig érintkezik. Sok minden mellett az uniformizálás módja is különbözik.

Létezik-e amúgy Karcsi bácsi egyáltalán? A falusi rokon, a „nép” vagy az értelmiségi jóakaratot nem eléggé méltányoló „egyszerű” választópolgár? Odaképzel bárki is a maszk mögé egy eleven személyt? Egyáltalán hogyan tipologizáljuk azt, aki nem közénk tartozik?

A baloldal mitológiájának visszatérő szereplője a sértődős, sarokban duzzogós, engesztelhetetlenségig megbántott jobboldali. Mert ahhoz hogy valaki a szívére vegye a sértéseket, idegbetegnek vagy számító gazembernek kell lennie. Ha pedig saját jószántából nem vesz részt egy bármiféle – szókimondónak nevezett – kick boksz bajnokságon, akkor „féli” a versenyt. Gyáva, mihaszna, alávaló. Az általánosítások mögött tehát nem képződik meg egy eleven személy – az egyediség, de akár az érzékenység is csak a „mi oldalunkhoz” tartozók kiváltsága.

Fordítva mindez nem történhet meg. Ha egy jobboldali bitang szemétládának nevez valakit, akkor nem csodálkozik, ha az illető nem hívja meg a kislánya óvodai ballagására, vagy nem támogatja a fordítói-alkotói-akármilyen kérelmét. Mert pontosan tudja, hogy a sértés nemcsak a mesebeli karcsibácsit vagy ellenséget sújtja, hanem az élő, a másokkal összetéveszthetetlen személyt. És ez is a cél – vagy ez is a cél. Jobboldalon soha senki nem rest a konkrét valóságra rámutatni, mert hiszen az eszme és az eszme képviselője a mindennapi életben tényleg nehezen választható szét. Hát hogy lehetne igaz a tolerancia eszménye, ha azt a legpökhendibb, még a szomszéd ízléstelen nyakkendőjén, a BKK-ellenőrök kövérségén is gúnyolódni tudó értelmiségiek hirdetik? Ezek akarnak minket kioktatni?

A jobboldal általánosításaihoz, karcsibácsizásaihoz, általánosításaihoz mindig tapad valamennyi konkrétumokhoz való ragaszkodás. Ám nehéz arról meggyőzni egy fő-fő-hiteles személyt, hogy egy eszme attól még igaz lehet, ha ezt a saját életükben megvalósítani nem tudó emberek képviselik. És bármilyen hihetetlen: akár őszintén is képviselhetik. Mindennapi tapasztalatok alapján az elvek valóságát teljesen kétségbe vonni cinizmus vagy otrombaság. Hiszen gyengíti-e bármennyire is Isten létezését, Dante Alighieri vagy Vivaldi nagyszerűségét vagy akár az olasz konyha nagyszerűségét, ha azok nagyságát béna, ostoba, bűnös, főzni, élni, hinni nem tudó emberek hirdetik?

Valamennyire azért igen – lássuk be. Hiszen mindannyian itt és most élünk, nem kizárólag a jelek és szavak valóságában. De mintha az itt és most, a szavak valóságra-vonatkozásanem lenne ugyanaz, pedig a kulturkampfos kötélhúzásnak épp a világos szembefeszülés adná az igazi értelmét. Ám ha nem ugyanarról és nem ugyanúgy beszélünk, akkor mi értelme lenne a megértésnek, a megbocsátásnak? Vagy akár a kiütéses győzelemnek is.

Akit ki akarnál ütni, talán nem is ott van, ahol képzeled. A kétféle szimbolikus tér, a kétféle nyelv nem vetíthető egymásra, mert annyira más a viszonyuk az elvont fogalmakhoz, az egyediséghez és a társadalmi valósághoz.

A fiatalabbak persze látják, hogy ennek az ál-kötélhúzásnak – bár ez a harc számtalan al- és fő-kötélhúzót eltart – nincs sok értelme. Hiszen nem is szemben állunk. Nem is ugyanazt a kötelet fogjuk. Talán már csak a megszokás rángat ide-oda kötéldarabkákat, hajdan igaznak gondolt, de azóta helyessé kopott állításokat. Te közénk tartozol / te nem tartozol közénk. Te karcsibácsi vagy / te annál is rosszabb vagy: te vagy az ellenség. Miközben mindenki jövője a karcsibácsikon, az ő legitimációjukon és az általuk megválasztott képviselőkön múlik. De a szimbolikus nyelvek olyan attitűdöket közvetítenek, amelyek kizárnak ebből minden idegent: épp ezért nincs senki, aki számon kérhetné rajtuk az elvhűséget és a valóságismeret.

Ha pedig így van, akkor minek törődsz a forma-kalapokkal és forma-mondatokkal? A másoktól örökölt kötéldarabkákkal? Az egész kötélhúzással?

Télen élesebbek a színek és lassabban telik az idő. És szerencsére sokkal, de sokkal több időt lehetünk egyedül. Hát hagyd egy időre a másoktól kapott helyes válaszokat, és lépésről-lépésre, állításról-állításra törődj inkább az igazsággal. És ha már karácsony van, ha pár napig az unalmas arcokat úgysem lehet elkerülni, fedezd fel, van-e valami eleven a karcsibácsis maszkok mögött.

Ennek már befellegzett. Örökre vége.

Talán ilyennek látták Magyarországot a XVII. sz. végi utazók: az a néhány síkvidéken csellengő zsoldos, a híres térképészeti akció, az I. és II. Katonai Felmérés lóhátról nézelődő, a pusztulást számba vevő, ifjú földmérői. Elmocsarasodott tájak, kivágott erdők, szittyók, odvas fák módjára meredő, kiégett templomromok, és ahol ember jár, mindenhol a morbus hungaricus, a kiütéses tífusz démonai. Átokföldje, pusztaság – elvétve vagy foltokban magyar talán.

Most szólhatnánk pár dagályos szót az újjáépítés küzdelmeiről – de nem az az ország épült fel, amit százötven évvel korábban feldúltak a törökök. Felszámoltatott a latin nyelv révén egybetartott Hungaria, és megszületett a Habsburgoknak alávetett Magyarország. Ezt az új „alapítást” vagy „újjáalapítást” sem akkor, sem ma nem ünnepeljük. Magyarország kétszer is rettenetes vereséget szenvedett: egyszer, mikor a törökökkel szemben elveszett az ország, másodszor, mikor a túlélő magyarság zöme a török-ellenes felszabadító harcokban a törökök oldalára állt. Ahhoz hogy ünnepeljünk, győzelem kell – vagy ha nincs győzelem, legalább egy államférfi (egy „államnő” vagy akárki), aki előnyös tárgyalási pozíciót harcol ki a Habsburgokkal szemben. De ez is hiányzott. Buda visszavívásának idején a kor egyik legnagyobb magyar politikai gondolkodója és költője, a barokkosan bonyodalmas lelkű, az önálló Magyarország helyét a nyugati szövetségesek között kijelölni akaró Zrínyi Miklós már halott.

Akkor minek „szentistvánozunk”? És egyáltalán mért beszélünk még mindig magyarul? Hiszen a „visszafoglalás” birodalmi lendülete, a nyomában járó pusztulás felszámolta a százötven év alatt kialakult kényszerű paraszti önszerveződés kereteit is. Szép elgondolás, hogy a szláv és német telepesek udvarán kiszáradt a körtefa, ha azok nem magyarul szóltak hozzá, de hát nem ilyenek a körtefák – az emberen túli valóság bármilyen emberi nyelvnek megadja magát (Vagy azt képzeljük, megadja magát.) Talán a hódoltság idején megszilárdult magyar identitás lehetett vonzó? Az az identitás, amely mitológiai múltként tekintett vissza a középkori Hungariára?  Amely a magyar nyelvet, a hozzá kötődő múltat és a függetlenségi törekvést egymáshoz rendelte? A plebejus nemzettudatnak a XVII. század óta része ez a szabadságvágy. Éltek ugyan nagy hungarusok a XIX. században is – közöttük talán Liszt Ferenc volt a leghíresebb – de a hódoltság korában kialakult autonómia-eszménytől ők sem tudtak szabadulni.

És mért is akartak volna szabadulni? Mindegy, hogy kik veszik birtokkba a régi szavakat és történeteket. Nem is az emlékező számít, hanem csak az emlékezet.

De a nevezetes „felszabadulás” megszilárdított két szabadság-ellenes ideológiát és hozzá kötődő hatalmi diskurzust. Ha a magyarságot – a történelmi tények ellenében – etnikai minőségnek tekintjük, akkor mindig találhatsz olyan magyarokat, akik előtted érkeztek, és akik azt várják, hogy ezt tiszteletben tartsd. Nemcsak heted-, tized-, hanem akárhányad-íziglen is. Az alárendelődés szép lassan a véredbe ivódik. Még néhány évszázad, és a hátsó sorban te is ott táncolsz „lelkesülten” Hoppáré herceg esküvőjén – a magyar operettek ilyen nyomorúságos szolgalelkeknek láttatják a „hű” parasztokat.

Akkor identitásodat rábíznád inkább az emlékezet szakembereire, az értelmiségre? Majd a tanár úr megmondja, hogy hol, mikor, hova kell letérdepelned, hogy hol, mikor, milyen sorrendbe kell vezekelned Géza, Sámson, Anasztáz és ki-tudja-milyen királyokért. A múlt, mint örökös teher. Mint járom és adósság. Az emlékezet, amit szakértőkre kell bíznunk, hiszen mi magunk kevesen vagyunk hozzá. Felelőtlenül emlékezgetni merészelnél? Csak várd a szakértőt, ő majd megmondja, hogy mettől a meddig…, és hogy fontos-e egyáltalán…

Mi a fontosabb? Az emlékezet vagy maguk az emlékezők? Az emlékezet intézményesüléséhez tényleg hozzátapadtak az ilyen szabadság- és autonómia-ellenes beidegződések. Ez is morbus hungaricus, csak sokkal nehezebb visszaszorítani, mint a Habsburg-katonákat tizedelő kiütéses tífuszt. De a „visszafoglalás” korának örökségéhez tartozik.

Maradnak hát a szavak, a szavaink. Hiszen a magyar nyelv a mi bástyánk és reménységünk. No de melyik magyar nyelv? A finnugor, a török, a babilóniai, az urdu-murdu vagy a sumér? Mert a nyelvhez a szabályok és a jelek mellett hozzátartoznak a történetével kapcsolatos teóriák is. Én – titokban – nem tartom magammal egészen egyenrangúnak azokat, akiket nem győznek a meg a szabályos hangmegfelelés érvei… És sokáig nem is értettem, milyenféle indítékok, érzelmek munkálhatnak az ilyen nevetséges őskeresésben. (És az igazság, hogy ma sem teljesen értem.) De közben kezembe került a baloldali szabadságharcos, a magyar munkásmozgalom megalapításánál is ott serénykedő Táncsics Mihály a magyar nyelv ősiségét (leg-leg-ősiségét) bizonygató tanulmánya. Végtére is egy népfi, egy plebejus hazafi mire legyen büszke? Árpádra, Werbőczire vagy az ikes igékre?

Az ikes igékre. 

Az anyanyelv a beszélőt a valóság fölötti uralom képzetével ruházza fel, emellett elhiteti vele, hogy nincsenek régebbi építőelemei a civilizációnak, mint a szavaink. De nem mindenkinek adatott meg az, mint Esti Kornélnak, hogy a száz legszebb török jövevényszót száz csók kíséretében adja vissza egy török kislánynak. A csók vajon nem annak beismerése, hogy a szavaink oly régiek és természetesek, mint a mozdulataink? Ám vannak, akik nem tudják, melyik is az a száz jövevényszó. És vannak, akik nem szeretnek csókolózni. Nekik való a sumér-akkád-urdu-murdu nyelvrokonság.

Mi a fontosabb? Az emlékezet vagy az emlékező?

Az angolszász krimikben és horrorfilmekben a múlthoz, a régiséghez mindig a romlottság, az elvetemültség, a feslettség érzése társul. Ha egy ház nagyon régi – az amerikai filmekben legalább száz-százötven éves – akkor a falakat azon mód birtokba veszi a szorongás, majd a szorongás nyomában járó kísértetek. Nevetséges lenne? A múlt csak a mi jelenünk szabadságviszonyai közt számíthat felszabadítónak vagy csüggesztőnek. Én gyerekkorom legfelszabadítóbb pillanatait a régi iskolám, a hajdani kanizsai vár köveiből épült Batthyány-fogadó padlásán csatangolva éltem át. Onnan fentről – igen, a múlt fennségéből – alátekintve a jelen sérelmei, rettentő alá-fölé-rendelődései, a hetvenes évek tekintélyelvű kisszerűsége már nem is tűnt olyan nyomasztónak és örökérvényének. És míg fülembe bömbölt a buszpályaudvar megafonja, beborítva a főteret a furcsábbnál furcsább zalai falunevekkel –Gyülevész, Hahót, Kányavár, Pölöskefő, Hagyárosbörönd, Galambok –, megbűvölten bámultam a szemben lévő Törvényház vörös csillagát.

Egyszer majd a kommunisták is eltakarodnak. Ahogy eltakarodtak a grófok, a Batthyány-ak, a Habsburgok, de még a törökök is. Kamasz voltam: diadalmasan és feltétel nélkül azonosultam az elnyomottakkal. (Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy kicsit mindannyian törökök, Habsburgok, grófok és kommunisták vagyunk.)

De akárkik vagyunk, nincs olyan hatalom, ami a szavaknál erősebb lehetne. Ezek a falunevek itt lebegtek a törökök előtt is, és senki nem tudta maradéktalanul birtokba venni őket. Általunk léteznek, csakis általunk, de nem halnak meg velünk együtt – nincs az a diktátor, aki eleven szavakat temethetne a koporsójába, gondoltam elégedetten. És végül már olyan jókedvűen hallgattam ezeket az utánozhatatlanul urdu-murdu neveket, mint a fiatal telepesek, akik a „nagy visszafoglalás” után először tették be a lábukat Zala megyébe.

Én nagy kerülőutakkal érkeztem a tengerhez. Bár a hajdani Budapest-Fiume-expressz egyik legendás állomásán születtem, először nem Abbáziában vagy Fiumében, hanem a Tejo partján, Lisszabonnál láttam meg a tengert.

Nem is volt olyan könnyű a nyolcvanas években kijutni az Adriára. A sínek megvoltak, a vonatok szakadatlanul robogtak Zágrábba és Rijekába, de Balatonszentgyörgy után már egyenfrizurás tisztek szállták meg a kocsikat, hogy kifaggassák az utasokat: Hova utazik? Kije-mije lakik Nagykanizsán? Hány napig marad a határsávban?

A tenger túl volt rajtunk. De elvágva a parttól, több száz kilométerre az Adriától Nagykanizsa mégis tengeri város maradt. Hiszen soha nem heverte ki az adriai piacok elvesztését, hogy impozáns pályaudvara szinte elhagyatva és feleslegesen ásítozik a zalai dombok közepén. Fiumében engem néhány utcarészlet a nagykanizsai belvárosra emlékeztet, mintha a „gabonahajókkal” a tengert járó kanizsai kereskedők fiumei mintára akarták volna a városunkat szépíteni.

Délen szabadság, nyitottság, a szentlélek szavára még emlékező tengeri szél, itthon kopottság, szűkösség, szorongó félálmok. Ne nevess, ne sírj, ne idegeskedj! Mit szólnak a szomszédok!? Mi-lesz-így-belőled? A dél felé száguldó vonat sípja – mint a szelet, Maestralnak hívták az expresszvonatot is – minden gyerekkori rémálomba belehasított, ritmust adva ezzel a félelemnek. Máig szentül hiszem, hogy a mi városunk „kanyarodójában” húzta meg Péterfy Jenő a ravaszt, hogy itt támadta meg az őrült lány Esti Kornélt, hogy nagy ügyefogyottan itt csókolták meg először egymást a szerelmesek: a Fiume felé tartó nászutasok, a mester feleségét elszöktető iparoslegények, a kalaposlányokkal kiruccanó katonatisztek…

Képeslap-emlékezetté halványodó századforduló. közhelyek! És mégis, hogy féltem az ezerszer is elolvasott „vonatos” Esti Kornél-novellától! De mitől is féltem? Hogy majd rám ugrik egy ismeretlen fiú a tenger felé száguldó vonaton? Vagy – szörnyű kimondani, de még elképzelni is – én leszek az, aki a kerekek ütemes zajától felhevülve ráugrik egy ismeretlenre? Hogy megszégyenülök, és soha nem érkezem meg?

Aztán pincérek, hordárok, bámészkodó nénik közt lökdösődve, hatalmas daruk és óceánjárók közt először megpillantva a tengert, láttam, hogy a tenger nem a „jók” kiváltsága. Egyébként Lisszabon is „magyar kikötőhely”, innen és Sevillából indultak a mindezidáig legsikeresebb értelmiségi kirajzás résztvevői, a XVII-XVIII. századi magyar jezsuita misszionáriusok. Hogy aztán Latin-Amerikában hidakat építsenek, folyókat szabályozzanak, iskolákat igazgassanak és szálkás latin betűikkel feljegyezzék az indián írásokat. Mert hiszen Magyarország sokszor üzente az alacsony származású fiataloknak: kívül tágasabb. Talán ezért is van a kikötő szónak magyar nyelvben egy kicsit bús konnotációja: a kikötőkből elindulni szokás, és nem visszatérni.

Ám mi nem búsulni jöttünk Horvátországba, hanem fagyizni, fürdeni, megmártózni a tengeri szélben, szellőzni egy kicsit! A múlt panoptikumszerű helyreállításától már úgyis eliszonyodtam. Az első nap órákat töltöttem Abbázia, ennek az orosz milliárdosok pénzén felújított mesevárosnak a híres Angolparkjában, mígnem arra neszeltem fel, hogy tökéletesen egyedül vagyok egy simulacrum-valóságban. És talán számítógép vezérli a föld alatt kapaszkodó gyökereket, talán egy szoftver ellenőrzi a percenként felcsapó madártrillákat, rám kényszerítve így egy precízen kimért, de álságos, és ebben a tökéletes formájában soha nem létezett múltat.

Fiume – szerencsére – egészen valóságos város. Itt olyan mély sebeket ejtett a szocializmus, hogy egyetlen befektető vagy elmés látványtervező sem vesződne a felújításával. Próbálom a brigádtrappban a tenger felé igyekvő, a kinyúlt fürdőruháikban a hullámok közt lubickoló horvát néniket összevetni a velhákkal, a tősgyökeres portugál hölgyekkel, vagy a régi, kalapos-nyakkendős őnagyságákkal, akik a régi fényképeken merengenek. De hiába próbálom.

Pedig a horvát asszonyok is hagyománytisztelők. Ha nem a strandra nyargalnak, akkor az unokáikat terelgetik a templomokban vagy „mély gyászt öltve”, sétafikálnak a városban. Fekete cipő, hőségtől nyúlós fekete nejlonharisnya, fekete blúz, fekete szoknya, fekete minden – ilyet is csak gyerekkoromban láttam…

Ám hova lett a régi fény, a város régi eleganciája! A hajdani Fiume választékosságát dicsérő, a város mostani elszlumosodásán kesergő útikönyvek tágabb összefüggésekbe ágyazzák a tengerben pancsoló, öreg nénik látványát. Fiuméből „Jugoszlávia foglya”, ízig-vérig szocialista nagyváros lett, erre az emlékeztet a sok nyugdíjas fizikai munkás, és a város történelmi dombjait, levendulával benőtt udvarait körbeölelő paneltenger. Meglehet, nekem is úgy kéne éreznem, hogy a hogy a konyhaablakukból a Kvarner-öböl pompájában gyönyörködő nyugdíjasok tőlem veszik el a kilátást?

De nem érzem úgy. A társadalmi szegregációra való törekvés nem is volt mindig a nemzeti gondolkodás része. Lang Jakab, II. Rákóczi Ferenc udvari orvosa neves fürdőhelyek közelében curatoriumokat, lábadozókórházakat szervezett a beteg bakáknak is. És ha az úri közönséget Stubnyafürdőn nem zavarták az „üdülő” parasztbakák, akkor mért zavarnának a békés horvát nénik minket?

Persze a frusztráló békék, vereségek és kiegyezések, az osztályönzés és az előítélet nagyon hamar véget vetettek a legrokonszenvesebb és leghaladóbb curatorium-hálózatnak… És nemcsak a társadalmi és harctéri sebeket egyaránt orvosló gyógycentrumoknak, hanem a társadalmi szolidaritás parancsának. Fiume, a „kijárat az Adriára” a soha meg nem valósult nagy- vagy inkább kis-birodalmi álmok kikötője, ahol a fiatalok megitták életük első olaszos tejeskávéját és megismerkedtek a szerelemmel, ugyanaz a város, ahol hajóra zsuppolták a szegényeket. A legnagyobb önkéntes kivándorlás különös módon épp a legtávlatosabb gazdasági fejlődés korában következett be. Hogy ők, a kilátástalanság miatt a „rengő tengert” választó szegények milyennek látták Fiumét, hogy ők megkóstolták-e a híres olasz tejeskávét, hogy találkoztak-e a korzón Esti Kornéllal, azt nem jegyezte fel az emlékezet. Pedig találkozhattak, hiszen valamilyen úton-módon nekik is el kellett jutni a vasútállomásról a kikötőbe.

A sors ne ismerne tréfát? Dehogynem. Az ábrándos Fiume leghíresebb szülötte nem egy formabontó magyar költő, nem egy elegáns, de azért szecessziósan”botrányos életű világutazó, hanem Kádár János. A magyar hagyomány elposványosítója ebben a csodálatosan ellentmondásos városban született.

De ne fájdítsuk magunkat! Nézzünk inkább a sirályokat! Milyen otrombák, ahogy a mólón tipegve fel-alá rikácsolnák, ám megszépülnek, mihelyt kitárt szárnyakkal rábízzák magukat a légáramokra. Talán azért röpdösnek annyit, hogy a csúfságukból kiváltsák magukat. És mi sem azért ábrándozunk, hogy a választékosságunkkal elbűvöljünk másokat, hanem hogy egyszer – a földön botorkálva is – beteljesítsük végre a dolgokban rejlő lehetőségeket.

„Botorkáljunk” hát végig a panelrengetegen, és ismerkedjünk meg a lépcsőházak előtt hűsölő, a tengeri szellő jótékony hatását élvező öreg bakákkal! A Lang Jakab Kuratórium öreg ösztöndíjasai nem örvendenek feltétlen népszerűségnek a városban. Figyeld, milyen durván szólnak be az Esti Kornél nyomában bódult lepkék módjára köröző lányoknak.

Mert nagy a tülekedés, nagy a lárma a lenti utcákban. Hosszú időbe telt a Pittsburgh környékén szétszóródott munkásokat, a latin-amerikai vízügyeseket mind hazahívni. Hol fog ennyi temérdek ember elférni? De itt egy fagyi – pisztácia, csoki, velencei álom, mandula – vagy te jobban szeretnél egy jeges kávét? Ha fagyiból van velencei álom, akkor mért nincs hirtelen szeszély is? Vagy örök szenvedély? De ma nem érnek rá a cukrászok, az expresszvonatok ontják az utasokat, az utasok a korzón egymás sarkát tapossák, jó, ha győzik vaníliafagylalttal. Fiume szabad város (több neve is van, mint a férjes asszonyoknak), és fél Kelet-Közép-Európa idetart, hogy megmártózzon a tengeri szélben, eszmét, nyelvet csereberéljen.

Mi-lesz-így-belőled? Mit szólnak majd a…?

Mit szólnának? Itt szabadon kiválhatsz, szabadon elvegyülhetsz.

De bármekkora is a lárma, az a kamaszálmok mélyéből érkező éjjeli expresszel csak ketten érkeznek. Az idősebbik nő csodálkozva forgatja a fejét, pedig rájuk se hederít senki, itt aztán senkinek sem kell szégyenkeznie. Kipp-kopp, kipp-kopp… nevetségesen kopott, gurulós bőröndjeik nagyot koppannak a köveken.

Nocsak! Az őrült lány és az anyukája. Lassan mindenki hazatér ide.