Ennek már befellegzett. Örökre vége.

Talán ilyennek látták Magyarországot a XVII. sz. végi utazók: az a néhány síkvidéken csellengő zsoldos, a híres térképészeti akció, az I. és II. Katonai Felmérés lóhátról nézelődő, a pusztulást számba vevő, ifjú földmérői. Elmocsarasodott tájak, kivágott erdők, szittyók, odvas fák módjára meredő, kiégett templomromok, és ahol ember jár, mindenhol a morbus hungaricus, a kiütéses tífusz démonai. Átokföldje, pusztaság – elvétve vagy foltokban magyar talán.

Most szólhatnánk pár dagályos szót az újjáépítés küzdelmeiről – de nem az az ország épült fel, amit százötven évvel korábban feldúltak a törökök. Felszámoltatott a latin nyelv révén egybetartott Hungaria, és megszületett a Habsburgoknak alávetett Magyarország. Ezt az új „alapítást” vagy „újjáalapítást” sem akkor, sem ma nem ünnepeljük. Magyarország kétszer is rettenetes vereséget szenvedett: egyszer, mikor a törökökkel szemben elveszett az ország, másodszor, mikor a túlélő magyarság zöme a török-ellenes felszabadító harcokban a törökök oldalára állt. Ahhoz hogy ünnepeljünk, győzelem kell – vagy ha nincs győzelem, legalább egy államférfi (egy „államnő” vagy akárki), aki előnyös tárgyalási pozíciót harcol ki a Habsburgokkal szemben. De ez is hiányzott. Buda visszavívásának idején a kor egyik legnagyobb magyar politikai gondolkodója és költője, a barokkosan bonyodalmas lelkű, az önálló Magyarország helyét a nyugati szövetségesek között kijelölni akaró Zrínyi Miklós már halott.

Akkor minek „szentistvánozunk”? És egyáltalán mért beszélünk még mindig magyarul? Hiszen a „visszafoglalás” birodalmi lendülete, a nyomában járó pusztulás felszámolta a százötven év alatt kialakult kényszerű paraszti önszerveződés kereteit is. Szép elgondolás, hogy a szláv és német telepesek udvarán kiszáradt a körtefa, ha azok nem magyarul szóltak hozzá, de hát nem ilyenek a körtefák – az emberen túli valóság bármilyen emberi nyelvnek megadja magát (Vagy azt képzeljük, megadja magát.) Talán a hódoltság idején megszilárdult magyar identitás lehetett vonzó? Az az identitás, amely mitológiai múltként tekintett vissza a középkori Hungariára?  Amely a magyar nyelvet, a hozzá kötődő múltat és a függetlenségi törekvést egymáshoz rendelte? A plebejus nemzettudatnak a XVII. század óta része ez a szabadságvágy. Éltek ugyan nagy hungarusok a XIX. században is – közöttük talán Liszt Ferenc volt a leghíresebb – de a hódoltság korában kialakult autonómia-eszménytől ők sem tudtak szabadulni.

És mért is akartak volna szabadulni? Mindegy, hogy kik veszik birtokkba a régi szavakat és történeteket. Nem is az emlékező számít, hanem csak az emlékezet.

De a nevezetes „felszabadulás” megszilárdított két szabadság-ellenes ideológiát és hozzá kötődő hatalmi diskurzust. Ha a magyarságot – a történelmi tények ellenében – etnikai minőségnek tekintjük, akkor mindig találhatsz olyan magyarokat, akik előtted érkeztek, és akik azt várják, hogy ezt tiszteletben tartsd. Nemcsak heted-, tized-, hanem akárhányad-íziglen is. Az alárendelődés szép lassan a véredbe ivódik. Még néhány évszázad, és a hátsó sorban te is ott táncolsz „lelkesülten” Hoppáré herceg esküvőjén – a magyar operettek ilyen nyomorúságos szolgalelkeknek láttatják a „hű” parasztokat.

Akkor identitásodat rábíznád inkább az emlékezet szakembereire, az értelmiségre? Majd a tanár úr megmondja, hogy hol, mikor, hova kell letérdepelned, hogy hol, mikor, milyen sorrendbe kell vezekelned Géza, Sámson, Anasztáz és ki-tudja-milyen királyokért. A múlt, mint örökös teher. Mint járom és adósság. Az emlékezet, amit szakértőkre kell bíznunk, hiszen mi magunk kevesen vagyunk hozzá. Felelőtlenül emlékezgetni merészelnél? Csak várd a szakértőt, ő majd megmondja, hogy mettől a meddig…, és hogy fontos-e egyáltalán…

Mi a fontosabb? Az emlékezet vagy maguk az emlékezők? Az emlékezet intézményesüléséhez tényleg hozzátapadtak az ilyen szabadság- és autonómia-ellenes beidegződések. Ez is morbus hungaricus, csak sokkal nehezebb visszaszorítani, mint a Habsburg-katonákat tizedelő kiütéses tífuszt. De a „visszafoglalás” korának örökségéhez tartozik.

Maradnak hát a szavak, a szavaink. Hiszen a magyar nyelv a mi bástyánk és reménységünk. No de melyik magyar nyelv? A finnugor, a török, a babilóniai, az urdu-murdu vagy a sumér? Mert a nyelvhez a szabályok és a jelek mellett hozzátartoznak a történetével kapcsolatos teóriák is. Én – titokban – nem tartom magammal egészen egyenrangúnak azokat, akiket nem győznek a meg a szabályos hangmegfelelés érvei… És sokáig nem is értettem, milyenféle indítékok, érzelmek munkálhatnak az ilyen nevetséges őskeresésben. (És az igazság, hogy ma sem teljesen értem.) De közben kezembe került a baloldali szabadságharcos, a magyar munkásmozgalom megalapításánál is ott serénykedő Táncsics Mihály a magyar nyelv ősiségét (leg-leg-ősiségét) bizonygató tanulmánya. Végtére is egy népfi, egy plebejus hazafi mire legyen büszke? Árpádra, Werbőczire vagy az ikes igékre?

Az ikes igékre. 

Az anyanyelv a beszélőt a valóság fölötti uralom képzetével ruházza fel, emellett elhiteti vele, hogy nincsenek régebbi építőelemei a civilizációnak, mint a szavaink. De nem mindenkinek adatott meg az, mint Esti Kornélnak, hogy a száz legszebb török jövevényszót száz csók kíséretében adja vissza egy török kislánynak. A csók vajon nem annak beismerése, hogy a szavaink oly régiek és természetesek, mint a mozdulataink? Ám vannak, akik nem tudják, melyik is az a száz jövevényszó. És vannak, akik nem szeretnek csókolózni. Nekik való a sumér-akkád-urdu-murdu nyelvrokonság.

Mi a fontosabb? Az emlékezet vagy az emlékező?

Az angolszász krimikben és horrorfilmekben a múlthoz, a régiséghez mindig a romlottság, az elvetemültség, a feslettség érzése társul. Ha egy ház nagyon régi – az amerikai filmekben legalább száz-százötven éves – akkor a falakat azon mód birtokba veszi a szorongás, majd a szorongás nyomában járó kísértetek. Nevetséges lenne? A múlt csak a mi jelenünk szabadságviszonyai közt számíthat felszabadítónak vagy csüggesztőnek. Én gyerekkorom legfelszabadítóbb pillanatait a régi iskolám, a hajdani kanizsai vár köveiből épült Batthyány-fogadó padlásán csatangolva éltem át. Onnan fentről – igen, a múlt fennségéből – alátekintve a jelen sérelmei, rettentő alá-fölé-rendelődései, a hetvenes évek tekintélyelvű kisszerűsége már nem is tűnt olyan nyomasztónak és örökérvényének. És míg fülembe bömbölt a buszpályaudvar megafonja, beborítva a főteret a furcsábbnál furcsább zalai falunevekkel –Gyülevész, Hahót, Kányavár, Pölöskefő, Hagyárosbörönd, Galambok –, megbűvölten bámultam a szemben lévő Törvényház vörös csillagát.

Egyszer majd a kommunisták is eltakarodnak. Ahogy eltakarodtak a grófok, a Batthyány-ak, a Habsburgok, de még a törökök is. Kamasz voltam: diadalmasan és feltétel nélkül azonosultam az elnyomottakkal. (Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy kicsit mindannyian törökök, Habsburgok, grófok és kommunisták vagyunk.)

De akárkik vagyunk, nincs olyan hatalom, ami a szavaknál erősebb lehetne. Ezek a falunevek itt lebegtek a törökök előtt is, és senki nem tudta maradéktalanul birtokba venni őket. Általunk léteznek, csakis általunk, de nem halnak meg velünk együtt – nincs az a diktátor, aki eleven szavakat temethetne a koporsójába, gondoltam elégedetten. És végül már olyan jókedvűen hallgattam ezeket az utánozhatatlanul urdu-murdu neveket, mint a fiatal telepesek, akik a „nagy visszafoglalás” után először tették be a lábukat Zala megyébe.

Én nagy kerülőutakkal érkeztem a tengerhez. Bár a hajdani Budapest-Fiume-expressz egyik legendás állomásán születtem, először nem Abbáziában vagy Fiumében, hanem a Tejo partján, Lisszabonnál láttam meg a tengert.

Nem is volt olyan könnyű a nyolcvanas években kijutni az Adriára. A sínek megvoltak, a vonatok szakadatlanul robogtak Zágrábba és Rijekába, de Balatonszentgyörgy után már egyenfrizurás tisztek szállták meg a kocsikat, hogy kifaggassák az utasokat: Hova utazik? Kije-mije lakik Nagykanizsán? Hány napig marad a határsávban?

A tenger túl volt rajtunk. De elvágva a parttól, több száz kilométerre az Adriától Nagykanizsa mégis tengeri város maradt. Hiszen soha nem heverte ki az adriai piacok elvesztését, hogy impozáns pályaudvara szinte elhagyatva és feleslegesen ásítozik a zalai dombok közepén. Fiumében engem néhány utcarészlet a nagykanizsai belvárosra emlékeztet, mintha a „gabonahajókkal” a tengert járó kanizsai kereskedők fiumei mintára akarták volna a városunkat szépíteni.

Délen szabadság, nyitottság, a szentlélek szavára még emlékező tengeri szél, itthon kopottság, szűkösség, szorongó félálmok. Ne nevess, ne sírj, ne idegeskedj! Mit szólnak a szomszédok!? Mi-lesz-így-belőled? A dél felé száguldó vonat sípja – mint a szelet, Maestralnak hívták az expresszvonatot is – minden gyerekkori rémálomba belehasított, ritmust adva ezzel a félelemnek. Máig szentül hiszem, hogy a mi városunk „kanyarodójában” húzta meg Péterfy Jenő a ravaszt, hogy itt támadta meg az őrült lány Esti Kornélt, hogy nagy ügyefogyottan itt csókolták meg először egymást a szerelmesek: a Fiume felé tartó nászutasok, a mester feleségét elszöktető iparoslegények, a kalaposlányokkal kiruccanó katonatisztek…

Képeslap-emlékezetté halványodó századforduló. közhelyek! És mégis, hogy féltem az ezerszer is elolvasott „vonatos” Esti Kornél-novellától! De mitől is féltem? Hogy majd rám ugrik egy ismeretlen fiú a tenger felé száguldó vonaton? Vagy – szörnyű kimondani, de még elképzelni is – én leszek az, aki a kerekek ütemes zajától felhevülve ráugrik egy ismeretlenre? Hogy megszégyenülök, és soha nem érkezem meg?

Aztán pincérek, hordárok, bámészkodó nénik közt lökdösődve, hatalmas daruk és óceánjárók közt először megpillantva a tengert, láttam, hogy a tenger nem a „jók” kiváltsága. Egyébként Lisszabon is „magyar kikötőhely”, innen és Sevillából indultak a mindezidáig legsikeresebb értelmiségi kirajzás résztvevői, a XVII-XVIII. századi magyar jezsuita misszionáriusok. Hogy aztán Latin-Amerikában hidakat építsenek, folyókat szabályozzanak, iskolákat igazgassanak és szálkás latin betűikkel feljegyezzék az indián írásokat. Mert hiszen Magyarország sokszor üzente az alacsony származású fiataloknak: kívül tágasabb. Talán ezért is van a kikötő szónak magyar nyelvben egy kicsit bús konnotációja: a kikötőkből elindulni szokás, és nem visszatérni.

Ám mi nem búsulni jöttünk Horvátországba, hanem fagyizni, fürdeni, megmártózni a tengeri szélben, szellőzni egy kicsit! A múlt panoptikumszerű helyreállításától már úgyis eliszonyodtam. Az első nap órákat töltöttem Abbázia, ennek az orosz milliárdosok pénzén felújított mesevárosnak a híres Angolparkjában, mígnem arra neszeltem fel, hogy tökéletesen egyedül vagyok egy simulacrum-valóságban. És talán számítógép vezérli a föld alatt kapaszkodó gyökereket, talán egy szoftver ellenőrzi a percenként felcsapó madártrillákat, rám kényszerítve így egy precízen kimért, de álságos, és ebben a tökéletes formájában soha nem létezett múltat.

Fiume – szerencsére – egészen valóságos város. Itt olyan mély sebeket ejtett a szocializmus, hogy egyetlen befektető vagy elmés látványtervező sem vesződne a felújításával. Próbálom a brigádtrappban a tenger felé igyekvő, a kinyúlt fürdőruháikban a hullámok közt lubickoló horvát néniket összevetni a velhákkal, a tősgyökeres portugál hölgyekkel, vagy a régi, kalapos-nyakkendős őnagyságákkal, akik a régi fényképeken merengenek. De hiába próbálom.

Pedig a horvát asszonyok is hagyománytisztelők. Ha nem a strandra nyargalnak, akkor az unokáikat terelgetik a templomokban vagy „mély gyászt öltve”, sétafikálnak a városban. Fekete cipő, hőségtől nyúlós fekete nejlonharisnya, fekete blúz, fekete szoknya, fekete minden – ilyet is csak gyerekkoromban láttam…

Ám hova lett a régi fény, a város régi eleganciája! A hajdani Fiume választékosságát dicsérő, a város mostani elszlumosodásán kesergő útikönyvek tágabb összefüggésekbe ágyazzák a tengerben pancsoló, öreg nénik látványát. Fiuméből „Jugoszlávia foglya”, ízig-vérig szocialista nagyváros lett, erre az emlékeztet a sok nyugdíjas fizikai munkás, és a város történelmi dombjait, levendulával benőtt udvarait körbeölelő paneltenger. Meglehet, nekem is úgy kéne éreznem, hogy a hogy a konyhaablakukból a Kvarner-öböl pompájában gyönyörködő nyugdíjasok tőlem veszik el a kilátást?

De nem érzem úgy. A társadalmi szegregációra való törekvés nem is volt mindig a nemzeti gondolkodás része. Lang Jakab, II. Rákóczi Ferenc udvari orvosa neves fürdőhelyek közelében curatoriumokat, lábadozókórházakat szervezett a beteg bakáknak is. És ha az úri közönséget Stubnyafürdőn nem zavarták az „üdülő” parasztbakák, akkor mért zavarnának a békés horvát nénik minket?

Persze a frusztráló békék, vereségek és kiegyezések, az osztályönzés és az előítélet nagyon hamar véget vetettek a legrokonszenvesebb és leghaladóbb curatorium-hálózatnak… És nemcsak a társadalmi és harctéri sebeket egyaránt orvosló gyógycentrumoknak, hanem a társadalmi szolidaritás parancsának. Fiume, a „kijárat az Adriára” a soha meg nem valósult nagy- vagy inkább kis-birodalmi álmok kikötője, ahol a fiatalok megitták életük első olaszos tejeskávéját és megismerkedtek a szerelemmel, ugyanaz a város, ahol hajóra zsuppolták a szegényeket. A legnagyobb önkéntes kivándorlás különös módon épp a legtávlatosabb gazdasági fejlődés korában következett be. Hogy ők, a kilátástalanság miatt a „rengő tengert” választó szegények milyennek látták Fiumét, hogy ők megkóstolták-e a híres olasz tejeskávét, hogy találkoztak-e a korzón Esti Kornéllal, azt nem jegyezte fel az emlékezet. Pedig találkozhattak, hiszen valamilyen úton-módon nekik is el kellett jutni a vasútállomásról a kikötőbe.

A sors ne ismerne tréfát? Dehogynem. Az ábrándos Fiume leghíresebb szülötte nem egy formabontó magyar költő, nem egy elegáns, de azért szecessziósan”botrányos életű világutazó, hanem Kádár János. A magyar hagyomány elposványosítója ebben a csodálatosan ellentmondásos városban született.

De ne fájdítsuk magunkat! Nézzünk inkább a sirályokat! Milyen otrombák, ahogy a mólón tipegve fel-alá rikácsolnák, ám megszépülnek, mihelyt kitárt szárnyakkal rábízzák magukat a légáramokra. Talán azért röpdösnek annyit, hogy a csúfságukból kiváltsák magukat. És mi sem azért ábrándozunk, hogy a választékosságunkkal elbűvöljünk másokat, hanem hogy egyszer – a földön botorkálva is – beteljesítsük végre a dolgokban rejlő lehetőségeket.

„Botorkáljunk” hát végig a panelrengetegen, és ismerkedjünk meg a lépcsőházak előtt hűsölő, a tengeri szellő jótékony hatását élvező öreg bakákkal! A Lang Jakab Kuratórium öreg ösztöndíjasai nem örvendenek feltétlen népszerűségnek a városban. Figyeld, milyen durván szólnak be az Esti Kornél nyomában bódult lepkék módjára köröző lányoknak.

Mert nagy a tülekedés, nagy a lárma a lenti utcákban. Hosszú időbe telt a Pittsburgh környékén szétszóródott munkásokat, a latin-amerikai vízügyeseket mind hazahívni. Hol fog ennyi temérdek ember elférni? De itt egy fagyi – pisztácia, csoki, velencei álom, mandula – vagy te jobban szeretnél egy jeges kávét? Ha fagyiból van velencei álom, akkor mért nincs hirtelen szeszély is? Vagy örök szenvedély? De ma nem érnek rá a cukrászok, az expresszvonatok ontják az utasokat, az utasok a korzón egymás sarkát tapossák, jó, ha győzik vaníliafagylalttal. Fiume szabad város (több neve is van, mint a férjes asszonyoknak), és fél Kelet-Közép-Európa idetart, hogy megmártózzon a tengeri szélben, eszmét, nyelvet csereberéljen.

Mi-lesz-így-belőled? Mit szólnak majd a…?

Mit szólnának? Itt szabadon kiválhatsz, szabadon elvegyülhetsz.

De bármekkora is a lárma, az a kamaszálmok mélyéből érkező éjjeli expresszel csak ketten érkeznek. Az idősebbik nő csodálkozva forgatja a fejét, pedig rájuk se hederít senki, itt aztán senkinek sem kell szégyenkeznie. Kipp-kopp, kipp-kopp… nevetségesen kopott, gurulós bőröndjeik nagyot koppannak a köveken.

Nocsak! Az őrült lány és az anyukája. Lassan mindenki hazatér ide.

Sárga kiskosztümös hölgy és kiskosztümhöz nem illő, harsány, hímzett batyu. Az összhatás valahogy tanárnős. De még ezek a hímzett rózsák is elsápadnak a batyun, ahogy a vihar lecsap a Kolosy térre. Mi lesz itt még? Felül a felhőkből, alul a csatornákból ömlik a víz. A nagy zuhé összezár minket a DM árkádjai alatt. A HÉV már nem is jár, ekkora viharban pedig még a buszok sem tudnak a hídon átmenni.

A hölgy nekem magyarázza, hogy ő a Könyvhétre igyekszik. Hogy ő már huszonöt éve, hűségesen, szakadatlanul. Hogy eddig egyetlen egyet sem hagyott ki. Ez nem igazság! Csatlakozik hozzánk a barátnője, egy teszek-mindenkire-azért-is-fiatal-vagyok-típus. Ugyanolyan batyu. Ugyanazok a rózsák. Ugyanazok a piros rózsák, zöld tevék. És ugyanaz a megdöbbenés. Szörnyű, szörnyű, szörnyű.

 A fiatalok a megállóban röhögnek rajtunk.

 A kedvenc nemzedékem: húsz vagy huszonvalahány évesek, egyetemisták, de látom az arcukból, a tartásukból, hogy nem bölcsészek. De hát honnan is látom? Olyan nyíltan, olyan naívan gunyorosak, ahogy egy bölcsész soha nem merne. Szemberöhögik a farmeros, hű-de-fiatal hölgyet, aki azon siránkozik, hogy még egy-két perc, és eláznak a magyar irodalom olvasói. – Hát ázzanak! – nevetnek a fiúk.

 A sárga hölgy – a hangsúlyozásából érzem, tényleg tanár – feddőn megkérdi, az lenne a jó, ha eláznának a könyvek is?

 Már várom a szónoklatot: hogy menjünk homokzsákokat pakolni. Hogy most gátakon a helye minden embernek, sőt minden rendes, magyar embernek.

 De semmi homokzsák. Semmi gát. A fiúk elgondolkodnak.

– Nem, dehogy – mondják. – A könyvek maradhatnak.

Ha így van, akkor miért utálnak bennünket annyira?

Ez az írás nem is a könyvhétről szólna, hanem a lassan szűkülő értelmiségi térről, ami fogva tart mindannyiunkat.

A könyvhéttel semmi baj. De huszonöt évvel ezelőtt azért mégiscsak felemelőbb érzés volt humánértelmiséginek lenni. Pedig most is békés és nyugodt emberek vagyunk, ennek demonstrálására is szolgál a nagy seregszemle, a könyvhét is. Hisz kinn a téren mindenki mindenkit szeret. Szeretjük a nagyembereket, a kisembereket, szeretjük azokat a lesajnált, régi bútordarabokat is, akiről azt hittük, örökre ott maradtak a régi bölcsészkaron, a kari olvasó vagy a negyedik emelet zugaiban, de most itt vannak, szia. Mi azokat is szeretjük, aki senkit sem szeret, akiktől mások elvetélnek vagy Amerikáig menekülnek. Könyvhét, pesti búcsú, aki számít, vagy csak számítani szeretne, az kijön ide. A nagy zsibi mögött persze zajlik a terjesztőhálózatok, az új és régi kiadók nagy háborúja.

De erről szinte semmit sem tudunk.

Talán a békés természetünk miatt. Mert hiszen mi fújolunk a pártokra, a politikusokra, a megosztottságra, mintha négyévente egy kétfejű kígyó kelne ki a vizekből, és ő kényszerítene minket szavazásra. Megosztottság? Nem mi tehetünk róla. Hisz az ellentáborba tartozóknak visszaköszönünk, odabólintunk, és még csak nem is szégyelljük magunkat.

Sokféle okból vágynak külföldre, „más világba” a fiatalok, sokféle okból tartják jelentéktelennek a humánértelmiséget, az egyik biztosan ez a felelősséget, átláthatóságot, nyíltságot nem ismerő értelmiségi magatartás.

Ami azt illeti, negyvenhét évesen nekem sem átlátható ez a világ. A rejtvények és a detektívregények rajongójaként sem értek semmit az akadémiai és kiadói viszonyokból. Persze mindig találkozunk olyanokkal, akik egy kávé vagy egy sör mellett el is magyarázzák, de ezekről kiderül, hogy kevés kávét ittak, és kevés fontos szempontot mérlegeltek. Ez az átláthatatlanság bizonyosan rendszerhiba: én ritkán dolgoztam olyan munkahelyen, ahol a hatalmi viszonyok nyíltak lettek volna. Ilyen ez az értelmiségi világ, sok kis kompromisszum, sok kis titkolózás, sok kis aljasság, beletörődés, lustaság. És azért ilyen, mert így szoktuk meg.

Innen szép átláthatóságról prédikálni a tömegeknek.

Pedig társadalmilag érzékenynek lenni divat. Noha nem kell semmilyen pártinak lenni, hogy segíts a szomszédasszonyon, utalj az árvízkárosultaknak, vagy borsodi gyerekekkel menj nyaralni. Hisz nincs olyan ideális társadalmi rend, hogy ne legyen szükség személyes segítségre és közbeavatkozásra – ennek ellenére ideális társadalmi rend mégiscsak van, még ha az ideálok és a feltételek állandóan változnak. Talán a társadalmi keretek kialakításában való részvétel lenne az igazi értelmiségi feladat.

De ez nem tűnt így a rendszerváltás idején. És talán ide vezethető vissza a humánértelmiség elég sok gondja-baja. Mert mi csak alanyban és állítmányban, mi csak szimbólumokban, szótárban, nyelvben és tilalmakban….Eb, nem kutya. A közgazdaságtan az külön szakma. Igaz, se közgazdásznak, se bölcsésznek nem kellett volna lenni, hogy megjósoljuk, ha társadalmi következményekkel nem számolva felszámoljuk egész Észak-Kelet-Magyarországot (szőröstül-bőröstül-gyárastul), akkor ott kibírhatatlan társadalmi feszültségekkel fogunk szembesülni – de sokáig nem szembesültünk, hisz a rendszerváltás után mindennél fontosabbnak tűnt, hogy ne tűnjünk „populistának”. (Ez azon kevés értelmiségi célok egyike volt, amit sikerült is maradéktalanul megvalósítani.) Aztán a társadalmi következmények ára szép lassan hozzáadódott a rendszerváltás gazdasági kudarcához. A zsugorodó középosztályhoz. A magyar kultúra körül megritkuló levegőhöz. A „leszakadó olvasók” nagy számához.

Amúgy tényleg fontos kérdés, hogy mi szolgálja leginkább a mezítlábasok érdekeit? Azokét, akiknek cipőre sem telik. Hogy megbüntessük a „cipősöket”, vagy hogy arról gondoskodjunk, hogy mindenkinek legyen munkahelye (nem köz, hanem tisztességes), ahol a cipőre-valót megkeresheti? A tény, hogy többen ideális feltételek mellett sem tudnak magukon segíteni – igen, nekik ingyen jár minden, a cipő is –, nem mond annak ellen, hogy az igazi értelmiségi feladat épp az önálló boldogulás feltételeinek a biztosítása lenne. Vagy mégsem? A humánértelmiség elzsibisedése talán épp az ilyen kérdésektől való elzárkózással kezdődött el.

 A rendszerváltás társadalmi, lelki és transzcendens következményeivel szembenéző kevés írók egyike volt Tar Sándor. Tart a legaljasabb érvekkel szokás dicsérni és mentegetni: ő lenne az az író, aki hangot ad azoknak, akiknek nincs hangjuk… ő lenne az, aki szavakat ad azok szájába, akiknek nincs is szavuk… Már mért ne lenne szavuk? Ugyan mért lennének „némák” azok, akiknek a hangját nem akarjuk meghallani? És miért lenne „egzotikus” téma egy állását vesztett segédmunkás vagy villanyszerelő? Vagy egy villanyszerelő csak az „egzotikuma” miatt lehet érdekes…? Gyertek, hozzatok nekünk gyorsan egy cukorfalat fekete kisfiút, hadd ültessük ki ide, a sor legelejére! Tar a szegények közt. Magyar író zombikkal körülvéve. Magyar író dzsungelkörülmények között – emberpróbáló, felelős küldetésben. Az irodalom és értelmiségi közgondolkodás rendszerváltás utáni, artisztikus-arisztokratikus szemlélete sok mindent visszavett az 1945 előtti magyar uralkodó osztály elitista társadalomképéből.

 Innen viszont egyetlen kivezető út van: a szórakoztatásé. Hisz a magyar bölcsész „jó fej”, mulatságos, laza, szórakoztató, és ma már a felsőoktatás főfelelőse is kinyilvánítja, hogy a bölcsészkarok semmi másra nem jók, csak udvari bolond-képzésre. (Amúgy meg ki vitatná azok morális érdemét, akik szót értenek a falusi olvasókkal, vagy egy kocsmában ki tudnak lépni a „hű-de-komolyságból”?) Ám anélkül, hogy fetisizálnánk bármiféle szakmaiságot, azért mégis megkérdezzük: a színészek azért általában nem jobb előadók, mint az írók-bölcsészek-filozófusok? Lehet-e erre alapozni az irodalom jövőjét? A társadalom kritikus szemléletét? Hogy majd mi is megleszünk, hisz sorra nyílnak a pódiumok…

Meglenni talán megleszünk.  Ám az irodalom, ahogy az értelmes viszony a társadalomhoz nagyon sokféle lehet: mulatságos, komoly, kísérleti, hagyományos, közösségi és magányos. Miért mondanánk le bármelyikről is? De ezek a hektikus irányváltások, jelszó-parádék jól illeszkednek az értelmiségi létezés kívülről-belülről áttekinthetetlen, a személyes függőségtől soha nem mentes viszonyaihoz.

A „szórakoztatással” mindenesetre nem lenne magányos az irodalom. Illeszkedne a magyar újságírás és különösen a publicisztika rendszerváltás óta kialakult irányához. Ma ugyanis a sztárbloggerek, sztárpublicisták nyelvi leleményeit kreatív írás-kurzusokon tanítjuk, miközben hangsúlyozzuk, hogy épp az volna az újságírás egyik legfőbb funkciója, hogy új világokkal, új álláspontokkal ismertessen meg. De épp ezt nem teszi. Tényfeltárás, valóság, kíváncsiság kerestetik.

De addig is miénk a tér. Legalább itt mi magunk vagyunk.

Ám közben igaza van a fiúknak. A könyveket ki kéne szabadítani ebből az önmagát folyamatosan korlátozó, egyre kevésbé átlátható és átjárható értelmiségi valóságból.

Hisz azok mindenkiék.