Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), a Telihold Velencében (2020, Jelenkor) c. esszékötete Szépíró-díjas lett. Versei Át (2022, Napút) címmel jelentek meg. Térey-ösztöndíjas, jelenleg Budapesten él.

Gyilkosok, professzorok

Egy, a tudományos fősodortól eltávolodott neves professzor, Emil Euler Ganz a hódolóiból, tanítványaiból, talpnyalóiból szektát alapít, és a kaliforniai Műszaki Egyetem Csillagászati Tanszékének vezetését felcseréli az Isten Gyűrűinek Rendjére. A mindenható Ganz professzorból mindenható szektavezér, Jupiter lesz, aki immár nem az egyetemen, hanem egy betonbunker mélyén kutatja a világegyetem titkait. 

 

Ám Jupiter halála után a szekta kezd széthullani, az alvezérek már csak fenyegetésekkel és gyilkosságokkal tudják a rendet (a Rendet) fenntartani. De vajon Jupiter professzor természetes halállal halt meg? Vagy csak paradigmát váltottak az alvezérek? És mi a magyarázata a Jupiter halála után megszaporodó rejtélyeknek? Itt lép közbe a kaliforniai rendőrség a kitűnő Decker hadnagy vezetésével…

 

És most – meglehet –, csalódni fogsz, kedves olvasó. Eszem ágában sincs egy krimikritika ürügyén mérgezett nyilakat lődözni szerteszét, és Emil Euler Ganz és egyes kelet-európai jupiterek között párhuzamot vonni. Mert bár a kelet-európai tudományos világnak megvannak az amerikaitól eltérő sajátságai, azért az igaz, amit Ganz professzor lánya, a Csillagászati Tanszék jelenlegi professzora megállapít: a „hivatalos” tudományos világ többé-kevésbé mindenütt az Isten Gyűrűinek Rendjéhez hasonlóan működik. A kívülállók szemében a fontos és kevésbé fontos, a komoly és „komolytalan” tudományos közösségek amúgy is egyformán titokzatoskodó, tekintélyelvű társaságoknak tűnnek. És nemcsak a tudományos közösségek, hanem az irodalmi iskolák, a művészeti intézmények is. A trubadúrok már szerelemtanuk kidolgozása idején megkülönböztették egymástól a költészetüket értő vájtfülűeket és az alantasokat (szó szerint vilanokat, parasztokat).

 

De ha a tudományos és művészi intézményesülés mindenhol elzárkózással jár, akkor miért most kerülnek a „professzorok” a hard-boiled-regények kereszttűzébe? És miért ilyen félig bűnös, félig áldozat szerepben? Hiszen a bűn és a tudományos-művészi önkifejezés közötti összefüggést már a német romantika is hangsúlyozta. (Jól emlékszünk, hogy mielőtt felfedezőútra indulna, Schlemil Péter eladja az árnyékát az ördögnek. És mellette hány és hány Faust kötött gonosszal paktumot az önmegvalósításért, a zsenialitásért, a „teljes életért” cserébe …?)

 

Ám a „professzorok” a mai bűnügyi regényekben nem ennyire izgalmas egyéniségek.  Egy „öreg professzor” a hard boiledekben csak  potenciális áldozat lehet, akit hamarosan kupán vágnak, elrabolnak, kifosztanak. A „sikeres professzor” pedig többnyire mindig valamilyen gonosz és tényleg karizmatikus bűnöző lótifutija, az a fajta, önmagát is becsapó bűnöző, aki szorult helyzetben – de csak szorult helyzetben(!) – gyilkosságokat is képes elkövetni. Emil Euler Ganz, a Rend alapítója, Faye Kellermann regényének hőse sem igazán nagystílű gonosztevő – sőt talán egyáltalán nem is gonosztevő. Néhány gátlástalan tanítványa használja ki tudományos rögeszméit, hiúságát, miközben a nevében működtetnek egy gátlástalan bűnszövetkezetet.

 

Ganz professzor mindeközben lenyűgöző előadó, aki csodás előadásokat tart „híveinek” a naprendszer keletkezéséről, a csillagok születéséről, az időutazás esélyeiről… Mert egy hard-boiledben a tudományos megismerés és egyáltalán a megismerés értelme sohasem kérdőjeleződik meg – a tudósok lehetnek nevetségesek, de a tudomány önmagában sohasem.

 

Tar Sándor bűnregénye, a Szürke galamb is egy rejtélyes tudományos felfedezésre épül: eszerint lehetséges a genetikát a hedonista gondolkodás és a piacgazdaság követelményeihez igazítani, olyan beteg galambokat kitenyészteni, amik csak az „unalmasokat”, a „feleslegeseket”, a családjuk számára terhessé vált embereket ölik meg. Ámde Tar „galambos embere” mérhetetlenül titokzatosabb és fenségesebb, mint az amerikai krimiszerző, Faye Kellermann Ganz professzora: éjszakánként egy toronyház tetejéről szemléli a várost,  magányosan kísérletezik, vagy a  meditációit veti papírra.

 

A „galambos emberhez” azért is kötődhet a német romantika számos kliséje és sztereotípiája (gondoljunk csak a nevére vagy misztikus naplóbejegyzéseire), mert nem egy fogadásokon pogácsázó, kollégái ellen intrikáló professzor, hanem egy minden hiúságtól mentes, közönséges bűnöző. Neki aztán nincs szüksége hódolókra, talpnyalókra, intézményekre, elismerésekre. Ő fenséges magányában is képes az egész emberiséget boldoggá tenni.

 

A „professzorok”  ábrázolásakor viszont jól láthatóan a társadalmi szerep kiüresedésére koncentrálnak a krimiszerzők. Emil Euler Ganz tragédiája nem az, hogy a megismerés vagy a misztikus tapasztalatszerzés érdekében bűnöket követett el, hanem hogy nem olyan átkozottul, olyan veszedelmesen, olyan ellenállhatatlanul nagy tudós, mint ahogy hinni szeretné magáról. És ebbe a szerepzavarba, ebbe a tragikusan kielégületlen hiúságába kapaszkodnak bele az őt kihasználni akaró tanítványok.

 

A becsapott professzor „esete” kapcsán Faye Kellermann számos érdekes társadalmi kérdést is felvet. Hogy fér el egy tekintélyelvű hálózat, egy tudományos „iskola” egy tömegdemokráciában? Mi különbözteti meg az alternatív tudományosságot vagy akár az áltudományt a „hivatalostól”?  Ki dönthet arról, mi számít tudománynak? A regény egy olyan tudományterület belső harcairól szól, ahol kevés szerepe van a hasznosságnak vagy az empirikus tapasztalatoknak. De akkor mi alapján döntik el, hogy melyik iskola kapjon dollármilliókat?

 

A Jupiter csontjaiban egy vallási szekta próbál meg tudományos műhelyként viselkedni – vagy a tudományos műhelyek azok, melyek hajlamosak szektaként működni? A csoportnyomás mennyiben korlátozza az egyének szabadságát?  De az intellektuális sivárságért kárpótol-e a szabadság? Hogy élik át kiszabadításukat a szektában őrzött gyerekek? Nagyobb boldogság-e egy örökbefogadó családban gagyi rajzfilmeket bámulni „szabadon”, mint egy betonbunkerben hallgatni Ganz professzor előadásait?

 

Nincs politikailag korrekt válasz… A professzort megölik, a gonoszokat megbüntetik, a gyerekeket kimentik, de mi mégsem lehetünk egészen nyugodtak. Hiszen a cím, a Jupiter csontjai Ganz professzor és ezentúl persze az egész nyugati tudományosság örökségére céloz, és ez (a többi  megválaszolatlan kérdéssel együtt) szorongó bizonytalanságot hagy az olvasóban.

 

Természetesen elitista és kirekesztő volt a XIX. századi tudományosság is – de ki merte volna az értelmét vagy akár az eredményeit kétségbe vonni? A tudományos-technikai előrehaladás jelei hétről-hétre szemmel láthatóak voltak, emellett a „poroszos” iskoláztatás is azt a hitet keltette, nem létezhet tudományos előrelépés a nép kiművelése nélkül. Kirekesztők voltak maguk a trubadúrok is, de tanaik elterjedését egyáltalán nem csorbította, hogy mit gondoltak másokról. Néhány évszázad sem kellett, és nyugaton a polgárok, parasztok már az ő szavaikkal vallottak egymásnak szerelmet.

 

De mi marad Jupiter „csontjaiból”, a regényben oly megvetően ábrázolt XXI. század eleji tudományosságból és magaskultúrából?

 

 

Faye Kellermann: Jupiter csontjai (Ford.: Pethő Dóra)

Gabo Kiadó, Budapest, 2006.

képekről

Az illusztrációkról.

Egy sokszereplős, több történelmi koron átívelő regényben különféle nézőpontok vannak. Nem monológok, hanem nézőpontok.

A nézőpontok közötti váltást fejezetek elején közölt képecskék, margináliák segíthetik. Nagyon jópofa középkori margináliák vannak, azokat könnyű a netről összeszedni, de sajnos ezek nem egységes stílusúak.

A következő nézőpontok vannak (a szerző által választott, eltérő stílusú képekkel bevezetve.

I.  Mindentudó, objektív (ráérős és nyugodt) elbeszélői hang, a középkori értelemben vett, “mesemondóé.” (Ilyen pl. a legelső és legutolsó fejezet)

 

versek

De lehetne akár ez is.  Egy Cristian Schloe-kép (akár át lehetne variálni)

10305260_757330097675617_8006272283332694338_n

 

II. Katasztrófák bemutatásánál használt egzaltált, költői nézőpont. (Egy ilyen fejezet van, épp a regény mértani közepén: jelentkeznek a mórok táborában az árulók – a nagyvezér soha nem ér rá, pedig itt a világvége, szörnyű, szörnyű….)

Illighaen

 

 

 

 

 

 

 

De lehetne ez is:

 

osszeomlas

 

III. A női főszereplő, Riolda nézőpontja.  érzékeny, ironikus nézőpont.  (Identitását kereső, saját származásában sem biztos, de azért meglepően gyakorlatias szereplő.) Én eddig ezt a képet használtam.

Riolda

 

IV. Hildi, az örökös túlélő, trónharcokban megkeményedett, mindent a túlélésnek alárendelő királynő nézőpontja.

Ld. “Mutasd a tenyered” c. fejezet.

ujnautilus.info_10421352_777377625647367_1238460412727573754_n-649x372

 

V. A regény legnagyobb tragikus hősének, Vilmos normann hercegnek a nézőpontja. Az igazi férfi, akit becsapnak, megcsalnak, elárulnak… és mégis igazán, örökre.

(Jobb képet nem találtam.)

 

111

Ld. “Szabad vagyok, és mégis meghalok”

VI. A regény történész-hőse, az idő problémájának kutatója, nagy kollaboráns, először normann, majd átállt mór tudós, Illighaen.

 

farkas

 

VII. Az őrült arab tudós, az állatok harci célú “továbbfejlesztésével” és időgépekkel kísérletező mór tudós, Hákim nézőpontja:

harci elefánt  15

 

De akár lehetne ez a szürrealista festmény (Vladimir Kush):

eva_neni_01

 

Vagy ez a csodaállat?

 

muzulman

 

VIII. Az apját gyűlölő, gyáva, Oidipusz-komplexusos királyfi, Báeldun nézőpontja:

Ld. Előjelek vagy Anyád, igen c. fejezet

Én eddig ezt a Klimt-képet használtam.

 

Baeldun

 

A többi nézőpont csak egy-egy fejezetben bukkan föl:

IX. Az őrült királynő, Urraca, aki egy szigetre száműzve szelek és virágmagvak segítségével kommunikál:

Ld.:

“A szél gyökere a tenger” c.

 

Urraca

 

IX. A “béna” Gundur.  Kicsit túlképezte / túlreflektálta magát, nem a saját századában szeretne élni.

 

ir kiraly

 

Ld.: “Örömmel tönkremenni”

 

X.  A regény titokzatos szexbombájának, Hispánia tönkretevőjének, a traumák által gonosszá lett, de mégis ellenállhatatlan Aldora királynőnek a nézőpontja.

Ld. “Megérik, mint a keserűség”

 

Aldora

 

XI. Van még egy Normandiában élő, életunt, öreg, depressziós arab kém. Ld. “Allah mindenkit szeret” c. fejezet. De hozzá nem találtam soha jó képet.

 

Ha jól számolom, ez a 11 nézőpont van.

Azt gondolom, szépek ezek a képek, de túlontúl eltérő stílusúak. Én egyikhez sem ragaszkodom konkrétan. Csak ahhoz, hogy legyenek a nézőpont-váltásokat érzékeltető képek.

Számos bestiárium,  pl. a Luttrel Psalter anyaga fent van az interneten. Bosch örök ihlető. És még a facebookon is vannak kiváló, margináliákat gyűjtő, a középkori undergroundot bemutató oldalak.

https://www.facebook.com/pages/Medieval-Animal-Data-Network/490275581032323?fref=ts

https://www.facebook.com/MarginaliaMS?fref=ts

https://www.facebook.com/discardingimages?fref=ts

De akár a regény facebook-oldalán is található rengeteg ihlető, középkori marginália: https://www.facebook.com/pages/Patrick-de-Mela-Ford%C3%ADtott-fejezetek/679002518841709?fref=ts

 

És a névtelen középkori szerzetesek nyilván örülnek annak, hogy valaki újrarajzolja az ötleteiket.

 

Búcsúzóul ideteszek egy szépet:

 

10425387_831139776961315_4169099714945353993_n

 

 

 

 

 

“Akkor jöjjön az “útmutató”. Ez egy szövevényes, fantasy-elemekben is bővelkedő (azaz fantasy felé hajló) történelmi regény. Mivel az elbeszélés a VIII-X. (?) században játszódik, ezért valós történelmi helyzetek mellett szerepelnek benne kitalált lények is – többnyire nem az eseményeket mozgató szereplőkként, hanem a tudatalattiba száműzött démonokként / tündérekként.

A mű – a lovagregények többségéhez hasonlóan – igazi képeskönyv, ahol az illusztrációk (többnyire középkori margináliák) szorosan hozzátartoznak az elbeszéléshez. (A könyv formájú megjelenést is így képzeljük.) De ha a téma középkori is, a nézőpont nem. A főhős nem egy legyőzhetetlen lovag, hanem egy fiatal lány, akinek születése és a szülése közötti életét, és ezen keresztül a forrongó, démonjaival viaskodó, önmagát kereső, a mórokkal élet-halál–harcot vívó Európát mutatja be az elbeszélés. A női tematika miatt viszont nemcsak történelmi tablóként, hanem tiniregényként is olvashatjuk.

Bár a regény krónikás-hőse, Illighaen az idő “problémájával” küzd, azért ebben a regényben van fejlődés és ok-okozatiság. Érdemes hát a fejezeteket egymás után olvasni. Ezen a fb-oldalon, ahol a fejezetek kb. kétharmadát belinkeltük, folyamatosan haladhatunk, ha hozzáolvassuk a posztok alatt található kommenteket is. De ez nagyon nehézkes, emellett a fb. önhatalmúlag át szokta rendezni a kommenteket. Ezért a tumblr-ba felvittük majdnem az összes fejezetet. Itt kényelmesen, az időrendet tiszteletben tartva (közben persze képeket is nézegetve) lehet olvasgatni:

http://trubadurworld.tumblr.com/

A rendszerváltás nyelve

A rendszerváltás idejére az irodalom kicsit elmagányosodott, magára maradt: megszabadult a társadalmi szerepvállalástól, a valóság ilyen-olyan nyűgétől és közben persze nagyon sok olvasójától. De nem hagyta teljesen magára a társadalmat: az irodalmi kifejezés játékossága, iróniája, sajátos stílustörései, intertextusai, víg pofátlansága átszivárgott az újságírás, a magyar publicisztika nyelvébe.

Először a Magyar Narancséba természetesen. A rendszerváltás után majdhogynem felfoghatatlan volt, hogy egy sima újságcikket is meg lehet írni nagyon sok művészi intencióval, hogy egy sima újságcikk mennyire nem sima – mi az, hogy sima, inkább olyan, mint egy életnagyságú papírkastély, bolyonghatsz benne, minden sorát, minden kis kamráját külön-külön felfedezheted. És ez a magyar újságírásban szokatlan nyelvi igényességés játékosság mégsem volt öreges vagy tekintélyelvű, hanem igazi lázadás az öreges, az elcsépelt, a lapos, a nemtudommi ellen. Igazi földindulás volt, igazi publicisztikai forradalom, aminek áldásos vagy épp kártékony társadalmi hatásait ideje lenne feltérképezni.

Különös fejlemény a magyar publicisztika ilyen művésziessége, miközben az irodalmi nyelv teremtő játékossága mintha elkerülte volna a kritikai nyelvet, vagyis az irodalomról szóló beszédet. Persze pár évtized alatt nagyot változott az irodalomtudomány terminológiája, ámde a kritikák nyelve ma is fellengzős, átlátszóan autoriter, miképp a hetvenes-nyolcvanas években. (Sőt sokkal olyanabb.) Megmondják neked, aztán ha tudsz, okulsz belőle. Egy-két szlenges kifejezés, néhány odavágás, egy-két ügyes mondat, néhány szójáték – így fiatalodtak meg a kritikusok. Ez a konzervatív, a kívülállók felé oly kevéssé nyitott attitűd talán az irodalom a politikáétól eltérő hatalmi érdekeivel magyarázható. A politikában mindenkire szükség van, hisz négyévente választásokat tartanak. Egy publicistának igenis érdeme, ha el tud kápráztatni kívülállókat.

De egy irodalmár? Neki mért lenne érdeke a túlontúl népes olvasótábor? Köztük sok fiatal, akik úgy érzik, hogy főprofesszorok vagy más vezérek irányítása nélkül is képesek egy verssort értelmezni… A hivatalos irodalmi világ elvesztette a „kívülállókért”, az olvasókért folytatott csatát, ha egyáltalán valaha is meg akarta nyerni … A napilapok átlagolvasói úgy tekintik a kritikákat, mint a XIX. századi német olvasók a különféle Burschenchaftok párbajairól szóló híradásokat: az kihívta, ez megvédte, az leterítette… végül a kamarás urat hordágyon vitték el… Tiszteletre méltó, de mégiscsak érthetetlen dolgok ezek… Talán nem véletlen, hogy Közép-Európában épp nálunk, Wass Albert országában van a legtöbb, államilag dotált irodalmi lap. Az irodalom a napilapokkal ellentétben egyáltalán nincs rászorulvaaz olvasóira.

Hát ezért a sok briliáns publicisztika. Míg a tényfeltáró újságírás teljesen visszaszorult – hovatovább az is komoly újságírói teljesítménynek számít, ha valaki lemegy vidékre, és meghallgat egy bányászt vagy egy vasutast – közéleti portál vagy napilap aligha létezhet „ütős” publicista nélkül. És ezek a publicisták ütnek is – ha nem is a valóságot, de politikusok vagy más véleményvezérek szavait. És miközben mindenféle retorikai agyafúrtságokkal kápráztatnak, fárasztanak vagy árasztanak el, próbálják kicsinálni az ellenfeleiket. Retorikai társasjáték ez, de olyan társasjáték, aminek a végén összeszámolják a halottakat.

A jó publicista nem a levegőbe beszél, hanem lő valakire vagy valamire, és mint egy igazi mesterlövész, a távolból teríti le az ellenfeleket. Mert miközben jól érzékeljük, kikre és mikre irányul a publicisztika, a „mesterlövész” hovatartozása szinte mindvégig rejtve marad. Miért és kinek a nevében beszél? Mit tartana helyesnek? Ennek a furcsa rejtőzködésnek talán nem is a „politika” az oka. A publicisztikákban az „én” vajon ugyanaz a személy, mint akinek a nevét a cikk szerzőjeként olvassuk? A publicisztika talán már annyira irodalmias műfaj lett, hogy spontán módon megindult az elbeszélői és a szerzői tudat különválása.

De az olvasók ezt az „én”-t kétség kívül a cikk szerzőjeként azonosítják, már csak azért is, mert az újságírók döntő többsége teljes névvel és arccal vállalja a cikkeit. (Ami azért nem lehet mindig kellemes. Mit mondunk, ha megkérdezi a gyerek séta közben: igaz-e az apuci, hogy a te írásaidtól mások elvetéltek, megőrültek, tönkrementek …) Ám a szélsőjobb már erre a „morális dilemmára” is megtalálta a megoldást. Lehetsz te Tót Gyuri néven tiszteletre méltó történelemtanár, de mint publicista, egy szélsőjobbos portálon akár Mengele néven is vitézkedhetsz, alázhatod az ellenségeidet. Hol itt a probléma? Ugyan milyen gátlásaid lennének? Ez már tiszta művészet.

Mert hiszen a retorika tényleg ideológiamentes, a szabályait bárki, bárhol megtanulhatja. Sokáig a „narancsos stílus” amolyan liberális-kozmopolita védjegynek számított, de hát mért is kéne szeretned Esterházyt, Tóta W-t, vagy bárkit, hogy tanulj tőle? Elég csak egy ici-picit megdönteni a puska irányzékát, és nemcsak kocsonyáson reszkető jobboldaliak kerülhetnek a célkeresztbe, hanem bárki. Igen, még liberálisok is.

A mismásolások, csúsztatások egy fajtáját politikai korrektségnek nevezik. Sokan ezt nem is hazugságnak, hanem jó szándékú stréberkedésnek tekintik. Ha hozzáteszel valamit valakinek az igazságához, azt a másik igazságából veszed el. Pedig a „mismásolás”, az információ-átcsoportosítás” veszélyes fegyver. Talán ezért sem tanácsos „szerelmi drámaként” interpretálni, ha egy házaspárt kikergetnek a saját otthonából. Ez sok százezer nő biztonságérzetét rendítheti meg: a magántulajdon ugyan szent, de elég visszakacsintanom egy férfira, és az máris kiverhet az otthonomból. Sőt még kacsintgatnom sem kell, elég, ha egy házfoglaló ezt állítja az újságíróknak meggyőződéssel… Persze biztonságérzetükben megingatott nők nem ragadnak vadászfegyvert – de jövendő sorozatgyilkosok igen: talán így történhetett, hogy Galgagyörkön is eldördültek a fegyverek. És mindez csak nyitánya volt egy olyan gyilkosságsorozatnak, ahol a nem-roma többség szinte semmilyen együttérzésre nem volt képes, és elsősorban önmagát tekintette áldozatnak.

A valóságot nem valóságosnak, hanem csak az interpretáció kiindulópontjának tekintő közéleti stílus számos buktatót rejt magában, és nagyon is megkérdőjelezhető a politikai haszna. (Nem véletlen, hogy a közvélemény számára éppen az igazsággal és hazugsággal kapcsolatos kérdések tűnnek a legfontosabbnak.) Ráadásul az ilyen megközelítés antidemokratikus is: ma már a szegények nevében szinte csak politikusok és gyilkosok beszélnek, az írástudók/újságírók többnyire csak akkor, ha az ő „felemlegetésükkel” akarnak ütni a politikai ellenfeleiken. Így hát az irodalom nyugodtan „bemocskolhatja” magát a valósággal, nyugodtan visszatérhet a szegények, az elnyomottak, a kiszolgáltatottak ügyéhez – ezt helyette úgysem teszi meg senki.

A társadalmi tematika újbóli megjelenése az egyik legizgalmasabb fordulata a kortárs magyar irodalomnak: a magyar klasszikusok soraiba beleírni a mai szegényeket, különféle intertextusok, áthallások révén (megint) szóhoz juttatni őket. Ám miközben a kortárs költő (vissza)lép a régi, halott magyar költők lábnyomába, legtöbbször nem tudjuk nekiszegezni a kérdést: ki vagy te, mért fontos ez neked? Nagyon nehéz a közéleti költő szerepéhez manapság érvényes személyes gesztusokat találni.

Kevés olyan író volt olyan egyértelmű viszonyban az általa ábrázolt világgal, mint Tar Sándor. De erre a viszonyra eszünkben sincs kérdezni, hiszen olvasás közben is valahogy észben tartjuk, hogy ő a kisemmizettek világához tartozik. Tar Sándor amúgy elég furcsa módon osztotta két részre a magyar társadalmat: a rendszerváltás veszteseiről, a munkásokról, parasztokról elbeszélésekben „számolt be”, addig a rendszerváltás (jövendő) nyerteseiről, értelmiségi pártfogóiról titkosszolgálati jelentésekben. A besúgás bűnére semmi mentség nincs, már csak azért sem, mert a magyar értelmiségről való, nem túl hízelgő véleményét megírhatta volna egy Elveszett illúziók-szerű nagyregényben is. Botránynak az is botrány lehetett volna. (Micsoda botrány! Ezt te biztosan nem gondoltad végig, Sanyikám ….)

De így vagy úgy, Tar Sándorból szegény Sanyi lett. Az egyetlen nagy magyar író, aki belebukott az ügynökügyekbe, akit kitaszított a magyar irodalom, és aki majdnem számkivetettként halt meg. A Tarról szóló konteók ellopott kéziratokat, megsemmisített, tűzben elégetett, iratmegsemmisítőkben ledarált regényeket emlegetnek – én ezek egyikét sem hiszem el, de az elgondolkodtató, hogy nincs az az égbekiáltó gazemberség, amit magyar ember a saját értelmiségéről ne tartana valószínűnek.

„Félreálltam, letöröltem”, írta egy bús pillanatában Arany János – egy mai szemmel elképesztő, a nagyszalontai parasztháztól az Akadémia főtitkári székéig ívelő irodalmi karrier tetőpontján. És mit mondott volna Tar, ha felkérik arra, hogy röviden epilogizálja meg a saját életútját? A magyar irodalmi életben ma sokkal súlyosabb társadalmi (nem feltétlenül ideológiai) ellentétek feszülnek, mint a kiegyezés idején vagy a reformkorban – na de ha így van, akkor hogy készül fel a magyar irodalom a társadalmi szerepvállalásra? Kreatív írás-kurzusokon néha félrehúznak szegényebb sorsú hallgatók, és azt mondják: ne engedjük, hogy azok írják el az életünket… Azok, akik semmitsem tudnak rólunk.

Ezek és azok. Na de mit csináljunk?

Mindenkire szükség van, ha valahogy vissza akarjuk szerezni az adekvát beszéd képességét.

 

 

Hazudik-e az irodalom? Tabu és társadalomábrázolás a történelmi krimiben

 

Odüsszeusz hazaér. A szelek mérgét – tudjuk –, kiállta, lecsillapította az istenek haragját, legyőzte a kérőket, de mielőtt még átadná magát a pihenésnek, egy utolsó feladat vár rá: saját kezűleg kell felakasztania a hozzá hűtlen rabszolgalányokat. A feladatnak eleget is tesz – jó gazdához illő, szótlan szigorúsággal.
Hát akkor mit is jelent Odüsszeusz humanizmusa? Az antikvitás emberarcú, nemes eszmeisége? – kérdeztem rémülten a gimnáziumi magyartanáromat. Jól emlékszem szegény pedagógusra: először meghökkent, majd hosszan gondolkodott, végül rábökött a szövegre. Odüsszeusz „megfeddi” a dajkát, amiért ő fennhangon örvendezik a bűnösök bukásán.
No, igen.  Ha az örvendezés nem is, de a rabszolganők „méltóságteljes”akasztása nagyon is illik az antik embereszményhez. Homérosz persze óvatos, nagyon-nagyon óvatos: az Odüsszeia szerzője szerint csak egy másik rabszolga lehet olyan alávaló, hogy mások pusztulásán örvendezzen. Vajon hazudik-e az irodalom? Hazudik-e az író? A kérdés természetesen ostoba, hiszen az írónak nem kell igazat mondania (?). De talán nem véletlen, hogy az antik kánon legelső vonalába tartozó eposzköltők, Homérosz, Vergilius milyen óvatosan közelítenek egy adott kor társadalmi ellentmondásaihoz.
Bár már nem írunk eposzokat, de ez nincs másképp a 20. századi és a kortárs szépirodalomban sem. A „rabszolgalányok”, az áldozatok (miként Édes Anna), többnyire szótlanok maradnak. És ha divattá is válik – miként ezt látjuk a kortárs költészetben – aktuális társadalmi feszültségeket megfogalmazni, ezt a művészek többnyire csak a politikai publicisták, véleményalkotók nyomán teszik. Ritkán fordul elő, hogy egy társadalmi tabu kapcsán egy művész elsőként merje a hallgatás falát megtörni.
Pedig a regény a maga elbűvölő formátlanságában könnyen a társadalmi valóság foglyává válik (válhat), mint látjuk ezt az antik szerelmesregény tradíciójával szakító Apuleiusnál, Petroniusnál. Ezek, a Homérosznál és Vergiliusnál – ma is – jóval kevéssé tisztelt írók bátrabban mutatják be a rabszolga- és a szabad emberi létezés határmezsgyéit. Apuleius Aranyszamarában a főhős „varázsütésre” átkerül a némák, megvetettek, igavonók közé.
A rabszolgaság, a szolgákat és szabadokat elválasztó szorongatóan keskeny határvonal az antik társadalmak nyugtalanító tényezője volt mindvégig. Az ókori rabszolgákat még csak feltűnő rasszjegyek sem különböztették meg a rabszolgatartóiktól. Egy művelt római polgár a rabszolga-házitanítójától tanulta meg a görög nyelvet és filozófiát, és ha úgy tartotta kedve, barátjául fogadhatta, vagy akár feleségül vehette saját felszabadított rabszolgáját. Mivel a szabadok és a nem-szabadok közti határok átjárhatóak voltak, ezért is kellett szertartásokkal, képi szimbólumokkal a kortársak fejébe belevésni a választóvonalakat. A Spartacus-felkelés után a római polgárok út mentén keresztre feszített rabszolgák sorfala alatt vonultak a tengerparti villáikba. A közönséget mulattatva vagy épp gyalázatosan összeverve vonuló rabszolgák felvonulása volt a római diadalmenetek egyik fénypontja.
De ennek a szorongásnak és frusztráltságnak a mélységeit nem antik szerzők tárták föl.

Soha egyetlen író nem foglalkozott olyan részletesen a szabadság és szolgaság árnyalataival, mint Steven Saylor, a híres Gordianus-krimik szerzője. A magándetektív intézményét a római jog nem ismeri, de (tekintve a római gondolkodás és bíráskodás racionalizmusát) akár ismerhette volna – és ennyi elég is, hogy Gordianus ténykedését életszerűnek érezzük. Saylor hőse ellopott levelek, meggyilkolt patríciusok, megerőszakolt Vesta-szüzek pénzes patríciusok és ügyvédek felkérésére. A nyomozás tétje pedig nem más, mint a birodalommá növő Róma erkölcsi széthullása. Nagyhangú véleményvezérek persze az „ősi, római erények” változatlan fontosságát hirdetik, miközben már ők is többnyire valamelyik diktátortól kapják a fizetésüket. A rémült, a szomorú, a csalódott és mégis mélységesen kíváncsi Gordianus nemcsak a felbomló római köztársaságba illik, hanem a mi korunkba is.
Patríciusok közt egy igazi plebejus.
Az ősi, a római királyoktól örökölt naptár nem is képes már az idők körforgását előre jelezni. A rómaiak tavasszal szüretelik a szőlőt, és nyáron szántják be a földjüket. Mintha már az idő is megérett volna arra, hogy jöjjön egy nagyhatalmú császár és „helyreigazítsa”. Legalábbis ezt hirdetik Julius Caesar cliensei.

A köztársaság bukásának és Róma felemelkedésének igazi okát Gordianus a legyőzöttekkel való számító könyörtelenségben látja. Hiszen bármilyen vereség vagy hiba kitaszíthat az emberek közösségéből, és jogfosztott rabszolgává tehet, akit a római nép kivet a diadalmeneteken.  Gordianus többnyire rabszolgákkal összefüggő, mindennapi nyomozások során jut el az alá-fölérendeltség politikai összefüggéseinek megsejtéséig.
Végzet fegyverében száz rabszolga halála a tét. A római törvények lehetővé teszik, hogyha egy szabad embert meggyilkol a rabszolgája, akkor elrettentésképp a ház összes rabszolgáját kivégezzék. Gordianus a rabszolgák érdekében nyomoz, de nem marad segítők nélkül – az igazság felderítésében támogatják egyes patríciusok is, hisz a halálra ítélt rabszolgák között ott rejtőznek szeretőik és szerelmeik. A nyomozást csak egyetlen előkelő római akadályozza, mégpedig épp az a patrícius, aki titokban (nagyon nagy titokban) a fellázadt Spartacusnak szállít fegyvereket. Azt ugyanis a „római erények” sem tiltják, hogy háborúban az ember jól megszedje magát.
Saylor jó író. Lebilincselő fantáziával, realista aprólékossággal ábrázolja a szabadság és a rabszolgaság között meghúzódó árnyalatokat, az ókori rabszolgaságot körülvevő erkölcsi és érzelmi kiszolgáltatottságát, sok-sok szorongást. Ám persze nem modern emberjogi tételek illusztrálására írja a regényeit, és nem a mi előítéleteinket akarja igazolni. Tőle azt is megtudjuk, hogy mennyi szerelem, barátság szövi keresztül-kasul a római társadalmat, hogy mit érez egy felszabadított rabszolgafiú, mikor tógát öltve, felnőtt férfiak társaságában először lép a Fórumra – tehát hogy mindennek ellenére miért jó mégiscsak rómainak lenni.
De sajnos Saylor úgy érzi, mindez nem elég. Nem elég a történelmet megmutatni, meg is kell magyarázni. A történelmi krimik szerzőjének meg kell „jutalmaznia” az olvasóit, el kell hitetnie velük, hogy krimiolvasás közben hasznos dolgot csinál: művelődik. A „mérgezett csokoládé rejtélye”-típusú krimikkel viszont nem lehet feltárni az ókori (vagy akármilyen-kori) nagypolitika konkrét mozgatórugóit. Ezért a gimnáziumi történelemkönyvekből megismert római politikusok időnként „vallomásokat tesznek” Gordianusnak, minden különösebb cél vagy indok nélkül beszámolnak a politikai céljaikról: feltárják a saját tetteik mozgatórugóit, nagyvonalúan leleplezik saját disznóságaikat…
Én ezeket az oldalakat villámgyorsan átlapozom. Nem mintha nem érdekelne a nálam jóval műveltebb Steven Saylor véleménye a Catilina-összeesküvésről vagy akár Ceasar uralomra jutásáról, de pocsékul szájbarágósnak érzem ezeket a fejezeteket. A Dosztojevszkij-hősöknek megvan a saját nyelvük, a saját kulturálisan is meghatározott motivációjuk, mikor vallomásokat tesznek – no de mi kényszerítené Caesart, Pompeiust vagy Crassust, hogy meggyónjanak egy magándetektívnek? Természetesen semmi, csak a szerző a szégyenlős 19. századi szórakoztató irodalomtól megörökölt népnevelő szándéka…
Felejtsük el hát ezeket a rettenetes vallomásos részeket! És térjünk vissza a római hálószobákba, konyhákba, vagy akár az ezüstbányák lépcsőire, ahol még mindig a temetetlen rabszolgák lemurjai, bosszúálló szellemei keringenek. Nem mintha hinnék abban, hogy olvasók százezreiben éppen most támadt fel olthatatlan kultúrtörténeti érdeklődés az ókori életforma és rabszolgaság iránt. Inkább azt gondolom, ezek a szabadság és szolgaság határait feszegető elbeszélések a mi határainkat feszegetik.

Mert persze az ókori rabszolgatemetők leírásánál érdekesebbek lennének azok a titkos sírhelyek, ahova a mai maffiózók temetik a kiszolgált, bordélyokban agyondolgoztatott rabszolgalányokat. Ahogy természetesen a régi rabszolgáknál is érdekesebbek lennének a mai multicégekben robotoló munkások, vagy a papírok nélkül dolgoztatott háztartási alkalmazottak. De ezek kényes dolgok. A rabszolgaság a művelt, mai világban illegális – ellentétben a művelt római társadalommal.
És mivel az ilyenfajta társadalomábrázolásra – úgy látszik – kétezer évet kell várnunk, ezért most még elégedjünk meg Steven Saylor regényeivel.

[1] Steven Saylor, A végzet fegyvere, ford. Heinisch Mónika, Agave, Budapest, 2004. (A többi Saylor-krimi is az Agave kiadó gondozásában jelent meg.)

Miért nem ő…?

Interjút készítve egy hetilap felvetette a kérdést: miért pont József Attila? Miért József Attilában vagyunk közösek? Hogy lehet, hogy ő az utolsó és ma talán az egyetlen „nemzeti költőnk”?     

            Persze ilyenkor az interjúalany bambán maga elé bámul, és próbál valami „értelmeset” összeszedni: Ööööö, Üüüü, Fhúúúú…..

            Én sem tettem másként.

           

Pedig felnőtt fejjel kétszer is találkoztam József Attilával, a nyolcvanas évek végén az öreg Németh G. Béla kurzusain és a rendszerváltás idején, a Pataky István Híradásipari Szakközépiskolában. A két találkozás közül az utóbbi volt a meghatározó. József Attila nélkül én – a tanítványaimnál öt-hat évvel idősebb fruska – még csak rendet sem tudtam volna tartani. De elég volt két-három sor az Ódából, a Téli éjszakából, és rögtön „megkomolyodtunk”: a levegő nehezebb, de áttetszőbb lett – később soha nem éltem át ilyen nagy, közös versélményeket.

            Nagyhangú, szakadt farmeros, cinikus, fülbevalókkal, biztosítótűkkel díszített fiúk voltak, nagyon értelmesek. Többségében kőbányai munkáscsaládok fiai. Ahhoz is volt elegendő eszük, hogy felismerjék, hogy 89-ben „nem az ő idejük jött el”. József Attila, a mi József Attilánk az ő nevükben beszélt a vesztesekhez. És ahhoz is értelmesek és érzékenyek voltak, hogy felismerjék, a kortárs irodalom nem hozzájuk szól, nem róluk beszél, nem tart igényt rájuk:      „Igen, tényleg jópofa dolgok ezek, de nekünk mi közünk ehhez, tanárnő…?”

            Én sem tudtam megmondani. De persze lelkesen elősoroltam az összes egyetemen tanult közhelyet. Órákig vitatkoztunk a Zalka Máté tér aluljárójában, és büszkén jelenthetem ki, a legtöbb szópárbajt megnyertem. De megtéríteni mégiscsak ők térítettek meg.  A „Zalka” óta én is azt gondolom, nyíltan vállalt identitás és felelősségvállalás nélkül nincs irodalom. Olyan irodalom, amit mi szeretni tudunk.

 

Ám teljesen naivan azért arról is meg voltam győződve, hogy a „fiúk” József Attila-kultusza azért mégiscsak a baloldali meggyőződésükkel függ össze. De rosszul gondoltam. 2009-ben egy recenziót állítottam össze a Kairosz Kiadó Miért hiszek? sorozatából, ahol többnyire idős jobboldaliak (köztük rengeteg pap, orvos, sok bevallottan „jobbos” művész és feltaláló) vall hitbéli kötődéseiről. A vallásos élményeket gyakran irodalmi szövegekkel illusztrálták, Pilinszky-, Reményi-, Babits-, Wass Albert-, Ady-, Márai- és – láss csodát! – József Attila-szövegekkel.

            Hát hogyan? Ilyen befolyása lenne az iskolai oktatásnak? Az ő tanárnőjük is a „Zalkában” tartotta a pótórákat? Vagy inkább arról van szó, hogy a XX. századi Magyarországon senki nem nőhetett fel az egzisztenciális magárahagyottság élménye nélkül? Se kitelepített tisztviselő-gyerek, se a családjával megalázott parasztfiú, se „elvhű” munkásgyerek?

            De miért pont József Attila? Miért nem más? Mondjuk Petőfi Sándor? Nekem ekkor tűnt csak fel, hogy az irodalomtankönyvek régi nagy sztárjában, Petőfi Sándorban milyen kevesen ismernek magukra…

            Pedig Petőfi is nagyon sok modern izgalmat kínál az olvasóknak. Ismerd meg a groteszk humorát, kapargasd meg a transzcendenciához való viszonyát, olvasgasd a Felhők-ciklus gyöngyszemeit! Petőfi hihetetlenül ellentmondásos, sziporkázóan sokszínű alkotó volt – de különös módon nem ezt a Petőfit szerették a XIX. századi olvasók és a Petőfi-utánzók. Őket Petőfi gátlástalan nyíltsága, egyszerűsége, népiessége bűvölte el.

            Szabó Magda Régimódi története a Petőfi-recepció érdekes dokumentuma is egyben. A regény a „48-as köznemesség” öncsalását a Jablonczayak három nemzedékének Petőfihez, a Petőfi-eszményhez való viszonyában is tükrözi, még ifj. Jablonczay Kálmán Petőfi modorában írt verseit is közli. A Jablonczayak, ezek a szifiliszes, tönkrement, kegyelemkenyéren élősködő szélhámosok Petőfi mintájára próbálnak meg érezni és gondolkodni – de ezt már nem lehet: a kiegyezés kora teljesen másféle, mint a „boldog ifjúkor”, az öröknek hitt negyvennyolc. A Jablonczayakat ez az örökös öncsalás teszi annyira groteszkké.

            Mert a „nemzeti költők”, a mi költőink az önmeghatározás gesztusait is közvetítik. Nemzedékek szereplehetőségeit, mozdulatait alakítják. Ezért tartom veszélyesnek, hogy miként a szegény Jablonczayaknak, nekünk sincs „kortárs költőnk” – olyan költőnk, akiben mindannyian ki– vagy megegyezhetnénk.

 

 

De miért változnak ilyen lassan a költőeszmények?

            Talán mert a kánonok mozdíthatatlanságához kőkemény emberi érdekek is fűződnek. Az irodalomtörténet-írás Trónok Harca is egyben. Pályád kezdetén kiválasztasz egy fiatal írót? Akkor ne tűrd, hogy mások jelentéktelennek nevezzék. Azt se tűrd (vagy legalábbis ne vedd jó néven), hogy más irodalmárok más írókat szeressenek. Mert ha ez megtörténik, akkor mindenből kevesebb jut neked: pénzből, hatalomból, tanítványokból, ösztöndíjakból …

            De magát az irodalmat mégsem lehet eléggé kordában tartani. Hiszen láss csodát! Petri György halála után jó sok évvel megint divatba jött politikai verseket írni. És ma már akkor sem hozol szégyent valamelyik kedvenc költődre, ha hazafiasnak nevezed. De a jelen átalakítása – mégoly lassú, mégoly kényszerű átalakítása – is persze a múlttal kezdődik. Hiszen a mai elsőkötetesek mellett mindig új régiek is születnek

            Az utóbbi évek egyik legfurcsább fejleménye Tormay Cécile rehabilitációja. Pedig az irodalomtörténészek többsége szinte mindent elkövetett ez ellen: agyonhallgatták, aztán önállótlan, mások irányította dühöngőnek láttatták – furcsa ez az „önállótlanság” egy pártfogók nélkül is nemzetközi kapcsolatrendszert felépítő írónő esetében. Tormay reneszánszának kétségtelenül van egy kulturkampfos hátszele – de ha már nem tudunk kitörni a bal-jobb szembenállásból, és úgyis divatba jött a nyíltan politizáló irodalom, akkor vajon nem lenne jobb újra felfedezni az agyonhallgatott nagy baloldali írókat? Galgóczyt, Tart, és igen… Móra Ferencet is?

            Mert az elmúlt húsz év egyik legrosszabb öröksége, hogy karakán politikai állásfoglalással rendelkező írókat semmitmondó, a l‛art pour l‛art-os irodalmi ízlésnek is megfelelő címkékkel hatástalanították: „a számkivetettek írója”, „a gyerekek írója” etc. Mintha a társalmi identitás, a politikai önmeghatározás szégyen lenne, merénylet a szépirodalom ellen.

            De az emberek nem ilyen könnyen manipulálhatók. Ha ez így lenne, akkor már régesrég a legjópofibb költők és a legérzékenyebb költőnők országa lennénk, nem pedig (még mindig) József Attiláé. No de tulajdonképpen mit is olvasnak az emberek? Mi alakítja manapság az olvasási szokásokat? Csak az íróknak van joguk duzzogni, nem a kritikusoknak, ámde mi mégsem tudjuk, a magyarok mit és mért olvasnak. Wass Albert kultusza például biztosan nem vezethető le az irodalomtudomány belső csatározásaiból, de azért jó lenne tudni, mi az, ami a kortárs irodalomból olyan látványosan hiányzik, amely egy régi bestseller-író rehabilitálását szükségessé teszi…

            És milyen jó lenne értő és értelmes (nem pökhendi, nem lekezelő) kritikákat olvasni az Ulpius-ház nőíróiról, Fejős Éváról, Vass Virágról! Egyáltalán a mai bestsellerírókról. De „nívós” folyóiratok egy bizonyos szint alatt nem közölnek irodalmi kritikákat. Ez persze az olvasók százezreit nem zavarja – ők már úgyis más fórumokból tájékozódnak.       

            Az olvasók amúgy ritkán akarnak igazságot szolgáltatni, az irodalomtörténet-írás tévedéseit korrigálni (habár a durrbeleapofájába-kritikák tényleg nagyon kontraproduktívak, ezek valahogy még mindig hatnak, még ha a szerző szándéka ellenére is). Ámde ki az, aki azért olvas egy költőt, mert egy másik eddig „igazságtalanul” háttérbe szorította? Ha a Bujdosó könyv nem kínálna számos érintkezési pontot az ezredfordulós magyar prózával (Tar, Krasznahorkai), vagyis ha nem lehetne akár regényként olvasni, akkor sokkal kevesebben vennék a kezükbe.

            Ennek ellenére én nem nagyon hiszem, hogy Tormay egyszer nemzeti klasszikus lehetne. Nemcsak iszonyatos – időben amúgy változó – politikai nézetei miatt, hanem mert kevés közös érintkezési pontot kínál a különböző hátterű olvasóknak. És ez talán igaz az utóbbi húsz évben újrafelfedezett klasszikusok többségére is.

            Nagyon kevés író lehet „mindenkié”. És annál is kevesebb költő. Ezért is helyes, hogy a költészet napja József Attiláé, egyelőre csak József Attiláé. Vagy ha nem is helyes, nem tudunk, mit tenni.

            Mert ugyan miért lenne természetes, hogy csak a számkivetettség-élmény, a csalódás, a közös kétségbeesés egyesít bennünket? Nem kellenének más költők is? És persze más közös élmények? Olyan „nagy”, ha tetszik, nemzeti költők, akik a nyílt lázadás, a vallásos élmény, a humor vagy a pátosz közös élményével is megajándékoznak bennünket.

            Költőket ide…!

           

Odáig még nem süllyedtem

De hová is?

Itt a télvégi baktérium-invázó, de csak négyen vagyunk a rendelőben: két anyuka, két kisgyerek. A kötelező védőoltásra jöttünk. A másik anyuka a fiát leckézteti: hogy nézel ki, sáros a nadrágod, mit szól a doktornő, a végén még azt hiszik rólunk… Hát nem megmondtam neked…? Együttérzőn bámulok a fiú nadrágjára – nincs olyan pocsolya, amibe az ember gyereke bele ne ugrana. De a kimerültség nem engedi az anyukát lecsillapodni. A fiának igazi szegénygyerek-szaga van (veríték- és bűntudatszaga), ráadásul szégyenében és zavarában egyre jobban izzad, mégis odasimul az anyjához, a karjával, a lábával, az arcával védelmezve őt.

Denemmegmondtamneked…?Egészútonnemmegmondtamneked…? Énmárhiábabeszélek…?

            Egy perc, két perc, három perc, négy perc, öt perc. Nem akar az idő múlni.

Nyuszifül, mondom a fiúnak, és odacsúsztatok egy csokit. Nem is értem az anyukáját: az oltás attól még oltás marad, ha egy nagyon fehérköpenyes, nagyon középosztálybeli, nagyon felsőbbséges nő adja be. A fiú zavartan elfogadja a csokit, aztán még közelebb húzódik az anyjához (anyu, én téged szeretlek), miközben a gyerek szeretetétől megerősödött anyukából most felém fröccsen a szemrehányás. Mit képzel maga? Mit képzel rólam? Én egy dilis vagyok, vagy egy hülye cigány, aki reggeltől-estig rikácsol, és nem tud szépen beszélni a gyerekével? Na, odáig még nem süllyedtem.

Hováig? Nyílik az ajtó. És ő a szemrehányástól füstölögve beviharzik a rendelőbe.

Aztán öt perc múlva a nagyon okos, nagyon fehérköpenyes doktornő megmagyaráz mindent: idegesek az anyukák, ő nem tehet róla; úgy érzik, kifut alólunk a világ, egyre szegényebbek vagyunk, süllyedünk. Összeesküdtek ellenünk a csillagok vagy talán a hold. Mindenki összeesküdött ellenünk.

Kuncogva próbálja a másik lámentálását utánozni. És olyan magabiztosan áll a gyógyszeres szekrényke előtt, mint egy szépen faragott orrdísz a süllyedő hajón.

 

Más világ, más kerület. Még nincs vége a napnak.

A válltáskámban a tanítványom versei, hozom bemutatni a szerkesztő úrnak. „Kuss, mondaná a délnyugati szélnek, ha egyszer meglátná tengert.” Na, igen, ígéretes, egészen ígéretes, mondja, de én látom rajta, hogy ezt a kussot nehezményezi. Vagy talán mást is nehezményez. Közelebb hajol, már-már gyengéden, és így suttogja bele a fülembe: nem is tudja, kinek a fia-borja ez a gyerek. Jobb résen lenni. Mert van, ha az a végén kiderül, hogy ez fiú nem hozzájuk tartozik. Ő nem kirekesztő, vagyis nem liberális. Azok mindig nyitott tenyérrel ütnek. Ha nem hallgatsz rájuk, kicsinálnak, örökre tönkretesznek. Nem érezted még a tarkódon a nyitott tenyerüket?

Közbevágok. Hiszen nem arra kértem, hogy verje, vagy ne adj Isten, agyba-főbe verje a gyereket, hanem hogy közölje. Vagy ha nem közli, legalább olvassa el.

De nem, ez nem megy, ez így nagyon nem megy, nagyonnagyonnem magyarázza. Hiszen nem tudunk róla semmit. Te más vagy, Évikém. Egy nőnek a vérében a befogadás. Ő így van kódolva, ugye. De a férfiaknak nehezebb persze. Ki ez a gyerek? Hogy hívják? De ha a végén kiderül, hogy a lényeges dolgokban nem egyezik a véleményük, ők akkor sem akarnának bosszút állni.

Odáig még nem süllyedtünk. Hát erre nem emlékszel…?

Én nem emlékszem, vagy nem erre emlékszem. Hét éve találkoztunk utoljára, akkor a Dante művében keringő napról és holdról beszélgettünk.

Akkor még szerette a verseket.

 

Az este az egy másik világ már.

És a szomszédasszonyom nem paranoid öreg szerkesztő, hanem egy elbűvölő, huszonöt éves lány. Nevetős szeplői vannak, vörös lobonca, hol itt ragyog, hol ott ragyog a lépcsőházban. A piroshoz lilát hord, a sorthoz neccharisnyát, a limonádét mindig citromkoktélnak nevezi – az a fajta, aki soha nincs otthon, mert mindig várják valahol. Ő mégis nagyon régóta egyedül van, egy kéthónapos gyerekkel hagyta el az élettársa.

Hetente egyszer ő vigyáz a lányomra. Utána beszélgetünk, koktélozgatunk, és közben beavat engem a stratégiájába.

Mert arról nincs szó, hogy negatív lenne, magyarázza. Még benne van a sodrásban, ott van mindenhol, a facebookon követi az eseményeket. És már a jövő heti koncertekre és irodalmi estekre is feliratkozik, mert ki tudja, hogy addig hogy lesz. Én bólogatok, helyeslek, de azt én sem tudom, hogy mi lesz vele. Egyre kevesebb a pénze, a telefonját már kikapcsolták, azok a menő, csodálatos ismerősök már akkor sem találnák meg, ha akarják. És ha a netet is kikapcsolják, akkor itt lesz a vég: egy álomvilág dől össze, vagy éppenséggel kilencszázharminckettő facebook-jóbarát megy tüntetni a magyar parlament elé.

De ezt kötve hiszem. A bezártság nem tett jót a szomszédasszonynak. Már a szeplői is kifakultak. A nagy harsányságával csak azt leplezi, hogy mennyire fél.

Te, mondom, gyere el, a tanítványaim bulit szerveznek. Pogácsa, tánc, minden, ami ilyen egyetemista bulikon szokott, kitrécseled magad, aztán hazajössz szépen. Nem szól semmit, csak néz rám – ez egy ilyen zsíroskenyér-buli, nemdebár? Én még nem süllyedtem ilyen mélyre. Persze ha még egyetemista lenne, akkor ilyen helyen is jól érezné magát.

De udvarias fiatal, meg aztán szüksége is van rám, ezért zavartan elneveti magát. Most ugye, újhold van, ez őt kikészíti rendesen. Az a gyanakvó kis félhold az égen tönkreteszi az ember vérnyomását. Mintha az a holddarab lesne minket, hát nem? Az ember ingerült lesz, negatív, ez csak egy rossz passz, szerencsére gyorsan elmúlik.

Nagyon köszöni, persze, persze, persze de még bejöhet pénteken valami más. Valami komoly dolog. Az unokatestvére fiúja megjön Angliából, és akkor megsértődne, ha ő, épp ő az egészből kihúzná magát. Pénteken még minden megtörténhet, hiszen hányan ígérték, hogy jelentkeznek, vagy eljönnek megnézni a babát…

A minden mindig pénteken történik, de mindig a rákövetkező pénteken. Péntekenként a hold is más – telten, bizalommal ragyog az olyan nőkre, akik hónapok óta nem fizetik a gázszámlát. De persze mondani nem mondok semmit, megköszönöm, hogy vigyázott a gyerekemre. Megiszunk egy citromkoktélt, aztán kikísérem.

Az ajtóban visszafordul. Nem kell aggódni értem, mondja. Nem süllyedtem olyan mélyre.

 

Mert ugye mindig van lejjebb, és nekem épp ebből van elegem. Hiszen akárhova süllyedünk, mindig van nálunk cigányabb, jelentéktelenebb, ellenségesebb.

Felnézek a holdra, most is egy körömhegynyi világít belőle, gyanakvón, fél- vagy negyedoldalasan. Mintha csak nézné, vagy lenézné…

De hát nem a hold kering a föld körül? Ez a jelentéktelen, szikkadt kődarab. „Kuss, mondaná a délnyugati szélnek, ha egyszer meglátná tengert.” De ahhoz túlságosan kicsinyke, túlságosan öntelt, szikkadt, hogy engem vagy a tengert megértse – engem, aki mégiscsak a bioszféra tartozéka, egy teljes jogú földlakó vagyok. Ha volna a konyhában egy megfelelő kapcsoló, bizony isten kikapcsolnám, hogy ne ragyogjon.

 

Na, ehhez mit szólsz?, kérdezném a körömdarabnyi holdtól.

Nem süllyedtem ilyen mélyre, kacsintana a távolból…