Bánki Éva összes bejegyzése

Bejegyzések

„Most itt van az azután…”(Tormay Cécile Bujdosó könyvéről)

Hozzászólás most!
            Tormay Cécile (1876-1937), noha írói kvalitásait soha senki nem vonta kétségbe, a magyar irodalom nagy elfeledettje. A sokáig a világirodalom rangos alkotójának tartott (Szabó Magda előtt a legnagyobb nemzetközi elismertséget örvendő) írónő, aki jelentős szerepet vállalt mind a magyar nőmozgalomban[1], mind a Népszövetségben[2] is, ma radikális politikai nézetei miatt vállalhatatlan a magyar írók többségének.

 

            Tormay Cécile ma nemcsak a bal-, hanem a politikai jobboldalon sem kívánatos. Nemcsak kendőzetlen és még a negyvenes években is túlzónak számító antiszemitizmusa okán, hanem úriasszonyos osztálygőgje miatt sem. Tormayt – gróf Zichy Rafaelné, gróf Mikes Árminné barátnőjét –, más fajvédő magyar írókkal ellentétben senki soha nem vádolhatta – nem is vádolta – „népies” elfogultsággal, vagy akár a népi kultúra iránti érzékenységgel. Talán ennek is köszönhető, hogy Tormay Cécile-nek, Wass Alberttel ellentétben, ma sincs reneszánsza, a Bujdosó könyv kiadására 1989 után csak a Gede testvérek[3] vállalkoztak, ahol Anatole France és és Gabriele d’Annunzio levelezőpartnerének, a Horthy-kor reprezentatív írónőjének regényét együtt közlik Luzsénszky Alfonz, Bosnyák Zoltán „műveivel”.
             Tormay, akit 1937-ben leszbikus botránnyal vádoltak meg, semmiképp sem nevezhető a konzervatív-keresztény nőideál megtestesítőjének. A Bujdosó könyvben új nőszerepet teremt meg: az izgága, férfiasan jövő-menő, mindenhol összeesküvéseket leleplező írónő alakját. Mintha a regénybeli Cécile alakjára a Monarchia végnapjainak legendás újságírója, a világjáró, a Redl-ügyet is „leleplező” Egon Erwin Kisch lett volna hatással. Tormay összekapcsolja a „mozgalmár” és „tényfeltáró újságíró” (többnyire baloldali ihletésű) figuráját a nemzete sorsán aggódó nagyasszony szerepével.
            De a regénybeli „én” – amelynek mitikus, a jövendő közéleti szerepvállaláshoz „igazított” dimenziói már 1919 után színre lépő Tormay Cécile-t ígérik – nemcsak „üldözött nő”, 1918-19 „szemtanúja”, hanem mint a Szentlélek modernkori megtestesülése eleven bizonyság Isten emberi történelemben játszott szerepére. A regénybeli én ily döbbenetes szavakkal beszél önmagáról: „…A széttépett, a megcsúfolt, a csüggedt hazában, mi, asszonyok vagyunk a hit – mondtam ekkor. – Magam csak egy bolyongó láng vagyok, vigyenek a tüzéből, hordják szét a sötétben, világítsanak be vele az otthonaikba…”.
            Talán a jövendő közéleti figurának bemutatott regénybeli „én” (főhős, elbeszélő) és regénynek a két világháború közötti politikai közgondolkodásban betöltött szerepe teszi, hogy a Bujdosó könyvet a rendszerváltás után részletesen elemző Kádár Judit inkább foglalkozik a regény szerzőjének politikai szemléletével, közéleti szerepvállalásával, szexuális botrányaival, vélelmezhető pszichikai zavaraival, mint a mű – egy, a magyar irodalmi hagyományban újszerű regény – nyelvi megformáltságával[4].
Nem véletlenül. A Nobel-díjra is jelölt, a század első két évtizedében igen termékeny Tormay Cécile igencsak próbára teszi az elemzőit. Nehéz ugyanis összeegyeztetni a korban roppant népszerű „életképek”, történelmi- és családregények világát, szerzői tudatát a Bujdosó könyvvel. Bár ma is születnek érdekes elemzések[5] Tormay két korai, a századfordulón még a világirodalom jelentős alkotásai között számon tartott Emberek a kövek között (1911) és Régi ház (1914) című regényeiről, de ma már nehéz elképzelni, minek is köszönhette korábban a sikereit.
            Mi tesz egy neobiedermeier írónőt „női szentlélekké” és egy ma is borzongással emlegetett regény, a Bujdosó könyv szerzőjévé? A válasz könnyű: a gyűlölet. A huszadik század ismer fasiszta írók alkotta, esztétikailag értékes műveket, ám sem Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére, sem Ezra Pound Cantókja – bármi is volt szerzőjük politikai hovatartozása – nem azonosítható teljes mértékig egyetlen politikai irányvonallal. Emellett nehéz is lenne a francia író és amerikai költő műveit egyszerű személyes állásfoglalásként olvasni, míg a Bujdosó könyvben azonban ezt a vallomásforma is lehetővé teszi.
            Tormay Cécile – a szokványos memoárirodalmon túlmutató szándékait – a cím is leleplezi. Ki vagy mi bujdosik ugyanis? A főszereplő, a könyvnek titulált regény vagy maga az igazság? A kérdés nem könnyű, hiszen a regényben ábrázolt „én” nemcsak egyszerű történelmi szereplőnek, hanem női szentléleknek, megváltónak is tekinti magát. A címben megidézett bújik, bujdos, bujdosó szó a magyar irodalom egyik „legsúlyosabb”, szemantikailag egyik leginkább terhelt szava: a „bujdosás” egy létező társadalmi csoport megnevezése mellett a számkivetettek, az igaztalanul üldözöttek epitethon ornansa („Bujt az üldözött, és felé kard nyúlt barlangjában…”). Petőfi a bujdosás biblikus értelmét hangsúlyozza a XIX. század költőiben („pusztában bujdosunk, mint hajdan / Népével Mózes bujdosott…”). Ebben a teljesen innovatív műben, a bujdosó könyv, a regény „sokat mondó” címe talán az egyetlen, amelyben Tormay a magyar irodalmi hagyománnyal való folytonosságot vállalja.
            De a „bujdosásnak”, a bujkálásnak nemcsak politikai vagy vallásos, hanem érzelmi-szexuális értelme is lehet. Tormay az édesanyjának, a regény legmagasztosabb, szinte szerelmes odaadással ábrázolt nőalakjának ajánlja a művet. A szereplő bujdosása, a nagy apokalipszis és számkivetettség akkor ér véget, amikor a regény zárójelenetében a bujdosó hazatér, és beleomlik vagy inkább belebujik anyja karjába.
            Az író nem is regénynek, hanem „könyvnek” aposztrofálja művét, amellyel elbeszélését az autentikus igazság, a kinyilatkoztatás, szinte a Szentírás rangjára emeli. Ez a „rang” nemcsak a regénybeli én megfellebezhetetlen ítéleteivel függ össze, hanem a műben felsorakoztatott számtalan irodalmi utalással is. Hiszen a regények, versek, színdarabok, amivel az elbeszélő, Cécile a bujkálása során „üdítené magát” – mind-mind elcsépeltek, idejétmúltak. Nem igazi könyvek, nem könyvek, csak „szép mesék”. Egyetlen elbeszélés szolgál csak illő tanúsággal: az Ördögök, Dosztojevszkij a regény elején, kitüntetett helyen megemlített nagyregénye.
            Ám továbbra is homályban marad, hogy ki vagy mi bujdos hát: a kézirat, az elbeszélő, az igazság. Mintha 1918-19-ben a rejtőzködés, a „bujdosás” ideje jött volna el: a „jóknak” és az „igazaknak” bujdosniuk kell – köztük a „könyv” elbeszélőjének, a kommünárok által üldözött Tormay Cécile-nek[6] is. A természeti elemek, a szél, a köd, a napfény, az eső egész művön végigvonuló megszemélyesítése retorikailag jól illeszkedik a szinte evidenciákként megjelenő általános alanyokhoz („a magyar”, „a zsidó”, „a város”, „a vidék”). Ezek hatását erősítik az „azt beszélik…”, „azt suttogja az ősz…”-típusú szerkezetek. A regényben egymást érik a bombasztikus hatású, metonímián alapuló („örökös tüntetésekben rángatózik a lázbeteg város…”[7], és ehhez hasonló) kijelentések.
Mindez összefügg a szerző már első regényeiben megfigyelhető, sajátos szimbolizmusával[8] is. Tormay már a Régi házban sem beszélteti a szereplőit, hanem az őket körülvevő presztízs- és műtárgyakkal jellemzi őket, ám e technika természetesen nem érvényesülhet egy politikai regényben. Hiszen a Bujdosó könyv hiába vonultat fel töménytelen szereplőt, az elbeszélésének nincsenek autonóm egyéniségei, ellentétben Dosztojevszkij polifonikus, nemcsak eszméket, hanem sorsokat is egymásba tükröztető Ördögökjével.
            Tormaynál a természeti elemek és politikai katasztrófák apokaliptikus színpadán, 1918-19-ben a zsidóság „bűvölő tekintetével” csak a bátor „magyar nő” finom arcéle, gyöngéd tekintete áll szemben. Hiszen mindvégig két szervezkedés párhuzamos – hol titkos, hol nyilvános – történetét olvashatjuk: a kommünárokét és az ellenforradalmárokét. De sokáig mintha az élményeit naplószerű feljegyzésekbe sűrítő, a későbbi közéleti szerepre készülő regénybeli „én” lenne az egyetlen, aki mitikus „szempárbajt” vív ezzel a sátáni tekintettel. Az annyit emlegetett „magyar nőknek”, de még Tormay harcostársainak, a „női összeesküvőknek” sincs életkoruk, egyéniségük, csak nevük – többnyire történelmi nevük[9].
            Ez az egyéniségeket, osztályokat („dölyfös paraszt”), embercsoportokat a természeti elemek állandóságával felruházó szemléletmód illik a Bujdosó könyv évszak-szimbolikájához. A regénybeli én örökösen úton van, rója a pesti utcákat, vagy vidéken utazgat, és ehhez a kerethez természetesen illenek az allegorizált természeti elemek.Ebbe a keretbe – a Bujdosó könyvből összeállíthatnánk 1918-19 meterológiai eseménytörténetét is – illeszkedni látszanak a plasztikusan leegyszerűsített emberi „állandók” is. A típusok, az osztály- és rasszjegyek. És mindenekelőtt a „bűvölő tekintetek”.
            Ugyanis ez a transzcendens küldetésre vállalkozó, mindentudó (és rendkívüli módon izgága) „én”, azaz a regénybeli Cécile az egyszerű biologizmus segítségével tudja a Tanácsköztársaságot, a „nagy összeesküvést” leleplezni. A testi fogyatékosság is narratív funkciót kap, az „árulást” magyarázza: pl. mindjárt a regény elején: „(a) gyűlölet eredete mély volt és engesztelhetetlen, mert nem eszmei ellentétekből, Károlyi organizmusából sarjadt. A degenerált, farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú és tehetségtelen főúr nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészséges (…) A nyomorék irigy gyűlölete volt ez, az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben…[10] Ez a biologizmus nemcsak embercsoportok, politikai eszmék jellemzésére szolgál, hanem meghatározza Tormay bizarr miszticizmusát, sőt esztétikai nézeteit is[11].
Ez a testies, gyakran önmaga paródiájaként ható determinizmus ellentétben áll a magyar és európai irodalomra való számtalan hivatkozással. De az ellentét csak látszólagos: Tormay – mint már említettem – szinte minden esetben csak azért hivatkozik kanonizált műalkotásokra, hogy érvénytelennek nyilvánítsa őket. Hiszen a Bujdosó könyv a szerző történelemfelfogásának megfelelően a történelem utáni világ elbeszélése, ahol a tradíció (mindenféle humanista tradíció[12]) lelepleződött és érvényét vesztette. A regény elbeszélője így elmélkedik a történelmi események során megváltozott világról. „…A civilizáció csak épületállvány, amelyet teleakasztottak hirdetésekkel, hogy ne lássák, hogy mögötte nincsen épület. Az állvány egyetlen lökésre összedől. Itt már beomlott, és üres telken kószálnak a farkasok…”[13].
A Bujdosó könyv tudósításnak álcázott vízióiban a felhők mögött megsebzett városok vonaglanak, tekintetek villannak, az „elkínzott” horizont előtt „ősellenségek” vívják ősi harcukat. A szerző zaklatott, lüktető prózanyelvét nevezhetjük expresszionistának is, ám én erősebbnek érzem a romantikus és szimbolikus versnyelvvel való rokonságot; ilyen értelemben Tormay nyelvteremtő fantáziája rokon a nagy „ellenség”, Ady Endre látomásos költészetével is. Mikor a regénybeli én vidéken „bujdosik”, az olvasó úgy érezheti, az „eltévedt lovas” országába jutottunk. Ám semmilyen „szimbolikus látás” nem kell, hogy az olvasó értse, kit ért Tormay a fő ellenségen: „A nagy, keleties szem, amely ránk nem tudott hatni lenyűgözésével soha, gonoszul figyel most. Követ a tekintetével, amerre járunk, leskelődik, zaklat, fenyeget…”[14])
            Ezekben a víziókban összeolvadnak fantazmagóriák és valószerűnek tűnő emléknyomok. Ám Tormay miszticizmusának semmi köze nincs a zsidó-keresztény hagyományhoz. Ez az irracionalizmussal összefonódó[15], bizarr, lidércnyomásos, szinte mindig gyűlöletből fakadó megszállottság nem ismeri a kegyelmet, az örömöt és a szabadságot. (Egy groteszk vidéki „életképében” jegyzi meg: „A feltámadás itt elmaradt, és a sírásók röhögve ülnek a sírokon.[16]”) Ám a Bujdosó könyv nem az emberi megváltatlanság regénye, hanem egy párhuzamos politikai összeesküvés története. Minthogy a „tetteseket” leleplezik, akár politikai thrillernek is nevezhetnénk.
            1918-19 – démonok, megváltó mozgalmárok, éjszaka mélyéből feltűnő rémalakok, szentlélekként viselkedő írónők, szeánszok módjára, az „éjszaka mélyében” szerveződő szerveződő politikai mozgalmak. Íme, Magyarország, ez a kísértet járta hely. És egy olyanféle katolicizmus, mely már-már ezotériával érintkezik. Tormay miszticizmusa semmiképp sem egyedülálló a két világháború közötti magyar irodalomban A korszakról, a „politikai fordulópontról” írott Édes Anna szintén bővelkedik az ezoterikus utalásokban. Vizyné egy spiritiszta szeánszon próbál lánya szellemével kapcsolatba lépni, aki csak annyit üzen neki: édesanya. (Ez a jövendő cselédlány nevére rímel: édesanya, édesanya… Édes Anna)
            Kosztolányi gyakran írt át a „másvilágba”. Margitka, egy halott kiscsecsemő nevében írnak képeslapot Esti Kornéllal, és nem az Édes Anna az egyetlen Kosztolányi-regény, ahol a holtak mélyértelmű dolgokat vagy blődségeket „üzengetnek” a túlvilágról a rokonaiknak. Az irracionalizmus és az ezotéria iránti felfokozott érzékenység talán kortünet[17], és a „kísértetesség” talán nemcsak Tormaynál kapcsolódik 1918-19 recepciójához és a politikum témájához. Ilyenféle kíváncsiság vagy inkább érzékenység Kosztolányit is jellemezte – őt játékosan, ironikusan, míg a női váteszt, Tormayt teljesen komolyan.
A Tormay által (gyakran igen hatásos) költői prózában előadott összeesküvés-történet olykor akkor is unalmasnak hatna, ha eltekintenénk – amitől persze nem lehet eltekinteni – hogy kevés mű „büszkélkedhet” a Bujdosó könyvhöz hasonló „gyűlölet-töltettel”. A mű csak akkor válik igazán regényszerűvé, mikor a regénybeli Cécile elhagyja a „megrontott várost” és Észak-Magyarországra indul „bujdosni”. A regény második felében megcsillannak Tormay regényírói erényei.
Dagályos eszmefuttatások helyett kitaposott cipők, hagymázas „szempárbajok” helyett körbe-körbe-járó vonatok. Politikusok helyett névtelen csavargók, koldusok, vasutasok. A Galgaguta-Aszód-Balassagyarmat közötti vonatúton, az egyéni fenyegetettség árnyékában – „milyen kényelmes lenne, ha az az asszony ott kölcsönadná az arcát[18]” – eltörpülnek a korábbi „látomások”. Tormaynak nincs érzéke a cselekménybonyolításhoz, viszont mesteri atmoszféra-teremtő. Groteszk vidéki életképei („halálképei”) a kései olvasót már-már Krasznahorkai vagy Tar Sándor néhány leírására emlékeztethetik.
A Bujdosó könyv nemcsak témája vagy a benne megrajzolt új „nőszerep”, hanem a szerkezete miatt is radikálisan újszerű. Ha utal is a magyar elbeszélélő hagyományra, azt – ellentétben például Wass Alberttel vagy Szabó Dezsővel – csak a tagadás gesztusával teszi. Míg ma a 19. századi narratívákhoz való visszatérést, azok játékos vagy épp ironikus felidézését, a Mikszáth-, Jókai-hagyomány „kibeszélését” kártékony maradiságnak, a régi Magyarország visszasírásának tekinti a kortárs magyar kritika egy része, addig érdemes tudni, hogy elsőként épp az ultraradikális Tormay Cécile állította, hogy 1918-19 után mindenféle elbeszélői hagyomány értelmetlenné vált[19]. Azaz a hagyományos magyar elbeszélésformák oly mértékben kötődnek a Régi Magyarországhoz, hogy a „megváltozott világ” másfajta elbeszélést kíván. Hogy egyes elbeszéléstípusok politikai törekvések álarcai volnának? Ez a marxista esztétikára is hajazó felfogás egybecseng Tormaynak a civilizációról, mint puszta „épületállványról” vallott pesszimista koncepciójával.
(Teljes cikk: Múltunk. 2008. II. szám)

[1]              A két világháború közötti magyar nőmozgalom ernyőszervezetének, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének (MANSZ) egyik alapítója volt, és mindvégig emblematikus alakja maradt.
[2]              Tormay 1936-ban Mme Curie megüresedett helyét foglalta el a Népszövetség Szellemi Együttműködés Szellemi Bizottságában.
[3]              én is ezt a kiadást idézem: Bujdosó könyv. (a belső borító szerint A Pallas Kiadó 1920-as és 22-es kiadása nyomán.) Gede Testvérek Bt. Budapest. 2003. Minden későbbi hivatkozásom erre a kiadásra vonatkozik.
[4]           Kádár Judit: Az antiszemitizmus jutalma. Tormay Cécile és a Horthy-korszak. Kritika 2003/3. 9-12. Ha ma még beszélnek Tormayról, csakis ilyen politikai-szexuális vonatkozásban (ld. Onagy Zoltán a terasz.hu-n Tormayról 2007. áprilisában.www.terasz.hu)
[5]              Bencsik Gábor előszava: Tormay Cécile: Emberek a kövek között. Kard és Jogar Kft. kiadása, Budapest, 2001., Pirint Andrea érdekes és alapos esszéje (A régi ház mint kortörténeti dokumentum. Adalékok Tormay Cécile életművének újrafelfedezéséhez)  nem kérdőjelezi meg a korábban a műveknek tulajdonított esztétikai értéket (Az Új forrás 2006-os esszépályázatára érkezett írás: http://www.jamk.hu/ujforras/0709_12.htm)
                : http://www.jamk.hu/ujforras/0709_12.htm)
[6]              Hogy mennyire volt valós a Tormay-t ért fenyegetés valós fenyegetés, azt csak a korszak kutatója döntheti el.
[7]              Bujdosó könyv, 193.
[8]           Erről kimerítően Hankiss János monográfiájában: Tormay Cécile. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása, Budapest, 1939.
[9]              Az előkelően személytelen, „látomásszerűen” elsuhanó arisztokrata hölgyek nemcsak Tormay szublimált vágyképeit vagy éppen ábrázolástechnikája sajátosságait példázzák. A regénybeli nőalakok „elsuhanós” személytelensége azt is jelzi, hogy Tormay milyen ellentmondásos viszonyban van a két világháború közötti jobboldal, a „fehér irodalom” az általa szerkesztett Napkeletben is megjelenő női eszményképeivel (erről Sipos Balázs: „Asszonyfejjel férficélokért…” Olvasatok és ábrázolások egy újkonzervatív korszakról – In: Házastárs? Vetélytárs? Munkatárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Szerk.: Palasik Mária-Sipos Balázs. Napvilág Kiadó. Budapest. 2005. 11-38). Jellemző vagy inkább sokatmondó, hogy Tormay az oly becses „tehetséges” jelzőt egyetlen nővel kapcsolatban használja – mégpedig egy férfivel való összehasonlításban – ez pedig a kommunista Rosa Luxemburg. (Bujdosó könyv, 204.)
[10]             Bujdosó könyv, 26.
[11]             „A gondolat olyan, mint a vér” – írja épp a művészet kapcsán (Bujdosó könyv, 421.)
[12]             Érdekes Tormay Cécile-nek, a Régi ház írónőjének a régi épületekről és építészetről szóló fejtegetése: „Gyermekkorom óta szeretem a sokrekeszes ódon bútorok titkos fiókjait, szeretem a furfangosan szerkesztett házakat. (… ) Most már tudom, hogy nincs olyan szokás vagy megnyilatkozás az emberek életében, amely mögött támadás vagy védelem ne rejtőznék… (Bujdosó könyv, 185.).
[13]             (143.)
[14]             Bujdosó könyv, 223. A szem-metafora máshol rögeszmésen ismétlődik: „a keleties szemű démoni bűvölő, amely öngyilkos letargiába zsibbasztotta a nemzetet…” (260.)
[15]         Tormay a történelemről: „Megszámlálhatatlan szál húzódik a történéseken. Némelyik simán, láthatóan fut a felszínen, némelyik eltűnik, kuszálódik, csomók kötődnek rá. A csomókat kibontani nem lehet, mert sötétség van felettük…” (Bujdosó könyv, 226.)
[16]             Bujdosó könyv, 280. old.
[17] Monográfiájában (A szellem örvényében. Universitas Kiadó. 2002.) Tarjányi Eszter nem sorolja Tormayt az ezotéria iránt különösen érdeklődő magyar írók közé. Óvatossága valamelyest érthető is: Tormay a két világháború közötti katolikus nőmozgalom vezető alakja.
[18]             Bujdosó könyv, 339.
[19]             A hagyományos „nőirodalom” is idetartozik. Az elbeszélő a nagy előd, Kafka Margit olvasása közben érzi, hogy a „halál gondolata járt a szép élő könyv felett (Bujdosó könyv, 152).
Bejegyzések

Szépen, hűtlenül

Hozzászólás most!
A nyugatosok és a műfordítás
A túrós csusza, pirospaprika, cigányzene ellenében a magyar irodalomban szokásos, a nyugatos költők óta szokásos „műfordítás”, „formahű fordítás” eszménye nagyobb jogot formálhatna a hungarikum elnevezésre.
            Mi is a „formahű fordítás”? Mi is az a csodálatos „verscsináló elv”, amellyel magyar nyelven a világirodalom számos költői alkotása „megszületett”? A költő – miközben több-kevesebb tartalmi hűséggel ragaszkodik az „eredetihez”[1] –, bizonyos formai szabályok „megtartásával” az eredetivel szinte egyenrangú műalkotást „teremt meg”. A műfordítás egy versről írt vers, de valami titokzatos módon mégiscsak hű az eredetihez. Ez különbözteti meg a műfodítást a parafrázistól [2].
            De milyenek is ezek a formai szabályok? A nyugati nyelvek döntő többsége nem ismeri az időmértéket, ennek ellenére mégiscsak beszél például jambusokról. A nyugatos műfordító – ha hű – ezt a jambust időmértékben adja vissza, hiszen a magyar nyelv igenis alkalmas az antik verselésre. De vajon a magyar időmérték – amelynek a létezését humanista filológusok bizonyították be – azonos volna-e az ógörög verseléssel[3]? (Az ógörög költők ezt nem alternatívaként fedezték fel saját hagyományos verselésük mellett.) Egyáltalán a formai ismétlődés szabályai – hasonlóan a fizikai valóság fölött repkedő ideákhoz – az egyes nyelvek valóságától elválaszthatók-e? Én úgy gondolom, a formai és tartalmi hűség nem több, mint puszta illúzió.
            A nyugatos műfordítás elvei könnyen megkérdőjelezhetők. És nem véletlen, hogy ezek az elvek azokhoz a költőkhöz álltak a legközelebb, akik szívesen hittek a nyelvek fölött lebegő platonikus rend, az egyes európai nemzeteket összekötő kulturális örökség meglétében, tehát valamiféle neokonzervativ eszmeiségben. Ha a jambusokat és „közös örökségünket” gondosan számon tartjuk – gondolhatta az Az európai irodalom történetének szerzője, Babits tanár úr is –, akkor az emberek bolondok lesznek háborúzni.
            Nem szokatlan-e ilyen hátsó szándék egy műfordítótól[4]? 1920 után a politikai szándékok már Babits műfajválasztásaiban is nyilvánvalók (latin himnuszok), de tetten érhető a magyar műfordítás-irodalom talán legnagyobb teljesítményének, az Isteni színjátéknak a nyelvi megoldásaiban is. A Dante-mű nyelvét Babits a liturgikus nyelvhasználat felé mozdítja el, tehát valamiképp „visszaközépkorosítja”, az „individualista látnok” helyett a „középkor nagy összegzőjét” hangsúlyozza. (Természetesen mindkét felfogás „helyes”. Épp az ilyen határozott hangsúlyok miatt nevezhetünk egy fordítást karakteresnek.)
            Persze nem egyedül Babits és a Babits-tanítványok teremtették meg a nyugatos műfordítás-irodalmat, amelynek köszönhetően ma azt mondhatjuk, négy műnem létezik a magyar irodalomban: líra, epika, dráma – és műfordítás, természetesen. Egy nagy fordítói életmű egy nyugatos költő az irodalmi kánonban betöltött helyét is megszabhatja. Tóth Árpád ma azért lehet a legnagyobbak között számontartott költő, igazi „érettségi tétel”, mert legnagyobb költeményeit mint műfordító „írta meg”. (A költők többségének a formahű fordítás nem gúzs, hanem felszabadulás – akár a saját görcsössége okozta korlátok alól is.)
            A klasszikus nyugatos műfordító többnyire világnyelveken olvasó, humán gimnáziumban érettségizett, latinos iskolázottságú, nyugatias orientációjú, a világirodalmat többnyire az európai irodalomra szűkítő[5], művelt, nagy formakultúrájú költő, aki rendszerint művészibbnek tartja a verses formát az epikusnál, az elit irodalmat a populárisnál. Noha a nyugatosok hihetetlen mennyiségű művet fordítottak magyarra, közülük az egyik legkiválóbb, Kosztolányi kételkedett a magyar irodalom „tolmácsolhatóságában” (és nem a magyar irodalom ma sokat ócsárolt ún. „provincializmusa” miatt[6].)
Ám érdekes, hogy az „eredetivel” gyakran egyenrangú vagy akár azt felülmúló fordítások/parafrázisok mégsem csak a két világháború közötti elit irodalomra jellemzők. És nemcsak Karinthy híres Micimackó-fordítására gondolhatunk! Rejtő Jenő – régen az irodalmi „szakma” által lenézett, ma már a kritika által is magasztalt – légiós regényei angolszász kalandregények sémáira épülnek, bizonyítva ezzel, hogy nemcsak a versmértékek, hanem a popkultúra elemei is univerzálisak. A szereplőtípusok, a cselekményséma Rejtőnél mind angolszász – ámde a sajátos nyelvi humor, a párbeszédekben megmutatkozó lelki habitus annyira kelet-közép-európai, hogy jobb sem kell. A Rejtő-regényekről is elmondható – ami sok-sok nyugatos műfordításról –, a „másolat” jobb, mint az eredeti.
            De nemcsak a Rejtő Jenő-féle igényes populáris irodalom, hanem a Nyugat folyóirat sem érte meg a szocializmust. Ám a nyugatos műveltség- és műfordítás-eszmény igen: a Kádár-kor szűkösen áporodott szellemi viszonyai között a nyugati útlevelére néha hiába váró polgár Kavafisz vagy Pessoa költeményeinek „formahű” (és elsőrangú) fordításaival kezében utazhatott a budapesti villamoson. Virtuális utazások egy politikailag zárt térben.
            A kilencvenes évektől egyre nagyobb teret kap két olyan költészettípus, amelyet a nyugatosok elhanyagoltak: az obszcén és az abszurd költészet. De most már a műfordítás a Nyugat korában sziklaszilárdnek hitt elvei is megváltoztak (megkérdőjeleződtek), az intertextuális fordítások korában nem könnyű a „műfordítás” és az „átköltés” között különbséget tenni. Kortárs költők állnak elő „saját” középkorukkal, „saját” Pessoájukkal, és írnak nem létező trubadúrok vagy humanisták nevében saját verseket, amelyek – különösen Kovács András Ferenc vagy épp Csehy Zoltán versei – a kortárs magyar költészet gyöngyszemei is.
             Lezárulván a Nyugat mitikus száz éve, könnyen befejezhetnénk ezt a cikket is így: „kalandra fel!…”, „csak így tovább…” és a többi. Pedig őszintén csodálva a magyar műfordítás-irodalom sokszínűségét – és megszerkesztve két műfordítás-antológiát –elképzelhetőnek tartok egy olyan nézőpontot, amely ezt a hihetetlenül gazdag műfordítás-hagyományt nemcsak áldásnak, hanem nyűgnek is tekinti. A műfordító-költők többnyire mind poeta doctusok. És a formai virtuozitáson alapuló „játékosság” – nemritkán tapasztaljuk – gyakran fordul át infantilizmusba, bölcsészkari játszadozásba, vagy épp unalomba, és néha úgy vélhetjük, a műfordítóknál dicsért „nagy műveltség” sem más, mint szimpla sznobéria. Az is nyilvánvaló, hogy az idegen költők maszkjában való megszólalás nem minden esetben válik hasznára a lírai spontenaitásnak[7].
            De ezek a műfordítás-irodalom főként másod-harmad-vonalára jellemző „szeplők” talán jók láthatóak voltak a húszas-harmincas-negyvenes években is. A jövőre nézve én nagyobb veszélynek vagy tán kihívásnak tartom, hogy az a „nyugat”, vagyis nyugati elitkultúra, amelyre a Nyugat költői „vigyázó szemüket” vetették – és amelynek masszív védfalaiban a szocialista Magyarországra „bezárt” nyugatos magyar költők sem kételkedtek –, mindeközben maga is hihetetlenül átalakult.
            A mai kultúra egyik legizgalmasabb jelensége a hihetetlenül innovatív, percről percre változó távol-keleti popkultúra. De nem tudunk hozzáfogni. Nem tudjuk megközelíteni. Nem „elit”, nem „nyugati”, és még a „formahűség” sem jöhet szóba, mert nyelvileg (is) annyira távoli. Hogy aztán a „közös latin örökségről” már ne is beszéljünk…
Hogy fogjunk hozzá? Mit csináljunk vele?

[1] Rába György híres monográfiájában a nyugatos műfordítókat „szép hűtleneknek” nevezte. (Rába György: A szép hűtlenek. Bp. Akadémiai Kiadó. 1969.)
[2] Lényegében nincs világos határvonal eredeti műalkotás, parafrázis (vagyis átköltés) és műfordítás között. Melyik eredeti versről nem mondható el, hogy egy „versről írt vers”? A parafrázist pedig gyakran csak az különbözteti meg a műfordítástól, hogy a fordító gyakran a saját nevét írja a költő helyére.
[3] Minthogy Európa egyesítését semmiféle filozófiai fellendülés nem követte, ezért aprócska hiánynak tűnik, hogy nincs korszerű európai verstan sem, amelyben az egyes versrendszerek egymással világosabban összemérhetők lennének.
[4] A Nyugat-centenárium évében mintha megfeledkeznénk arról, hogy a nagy nyugatosok nem csak úgy általában képviselték a „haladást”, hanem egymástól különböző (akár politikai) eszmerendszerrel bíró gondolkodók is voltak. De a rendszerváltás utáni politikai gondolkodás mintha nem tartana igényt a babitsi konzervativizmusra – ugyanúgy, ahogy a Kosztolányi képviselte liberalizmusra, az Ady-féle polgári radikalizmusra vagy akár a Juhász Gyula képviselte baloldali hagyományra. A nyugatosokból csak haláluk után lettek „l’art pour l’art költők”.
[5] “ Sajnos azonban be kell látnunk, hogy a mi nemzetköziségünk csak európai, majdnem kizárólag a mi szûkebb világrészünkre vonatkozik, s úgynevezett széles látókörünk legföljebb Oroszországtól Spanyolországig, Norvégiától Görögországig ível, már nem ér el se Kamcsatkáig, se Beludzsisztánig, se Kínáig, se Indiáig, ahol pusztán néprajzi általánosságokat, irodalmi külsõségeket észlelhetünk…” írta a Kínai és japán költők címmel a korban úttörő fordításgyűjteményt megjelentető Kosztolányi Dezső (In: Kosztolányi Dezső: Ércnél maradandóbb. Vál. Réz Pál. Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1975. 199.)
[6] Ilyen tekintetben is nagyon érdekes Kosztolányi Lenni vagy nem lenni című előadása (In: Kosztolányi:Látjátok, feleim. Vál. Réz Pál. Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1976. 18-19.
[7] Viszont igazi nyertese a manapság Magyarországon új életre kelt, rengeteg formai bravúrt megcsillogtató gyerekirodalom.
Bejegyzések

A szép Eusebia

Hozzászólás most!

− Graz és Velence illatos hölgyei, gyermekkorom parasztmenyecskéi, a hadseregek nyomában járó, halálos bajt hozó markotányosnők, ezek a női ruhás démonok elfeledtették-e velem a szilaj erdőket, melyeket a lemenő nap, a magányosság von bíborfénybe? − kezdte a Hang nagyon ünnepélyesen. Várakoztam az erdőben. Lábam előtt sötét violák nyíltak, és tudtam, befed a kék ég, mint egy hatalmas koporsó. Apró vadász a Dráva-parti mocsarakban. Körülöttem a háború, amely úgy parázslik, mint szikra az augustusi bozótban. Vagy mint a féltékenység, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél is.
De messze volt Trakostyán! Messze a mulatós Draskovics birtoka! A mocsarak mögött vártam a törökre, és elképzeltem Draskovics házát, szép hölgyemet, Eusebiát, kit a versekben Violának neveztem. Beh egyedül vagy, Esusebia, sóhajtottam. Lapulsz az erdő mélyén, mint lehajtott fejű ibolya. Csak az én szemem lát, ama titkos tekintetem, amely úgy lebbenti fel majd a fátylat az arcodról, mint a füveket simogató szél. Elképzeltem reménybeli mátkámat, amint egyedül sóvárog a Draskovics-ház tivornyás zűrzavarában.
Ám nem indulhattam Trakostyánba se ősszel, se télen, se a következő tavasszal. Csak versekben vigasztaltam az én szomorú violámat. Ezek hajnali versek voltak, reménykedők és mégis boldogak, mert a tél lecsupaszítatta a földet, és lecsupaszította a vágyakat − láttam fátyol és párta nélkül az én violámat. Volt egy szörnyű álmom: Draskovics vendégei, a tivornyázó horvát, stájer urak felosonnak a szobájába. A falak szétnyílnak, Eusebia hajfürtjeit erős szél cibálja.
De ez az éjszakai virág más volt, más, mint amilyennek Violámat tavaszidőben láttam. A sötétkék párta alatt éjjel gorgófej villogott, az álmokat lihegés verte fel, nemcsak az enyém, hanem egy harmadiké, aki sóváran figyelt engem a termek mélyén. Ám nem indulhattam a következő tavasszal sem, mert újrakezdődött a háború. Nem indulhattam nyáron, mert Bécsbe kellett mennem Péter öcsémmel. Nem indulhattam el ősszel, mert Draskovics azt üzente, igen beteg.
Talán forral valamit ellenem, talán Trakostyánban más mátkát várnak. Talán Draskovics más vőlegényt, a Frangepánt látná szívesen, tépelődtem. Nappal elképzeltem bánkódó, szelíd Violámat, éjszaka a kegyetlent, akinek kamrácskájába – mindig ettől féltem – részeg urak surrannak fel. De Eusebia se valóságos, se titkos mátkám nem lehetett: Draskovics még nem adott végleges választ, én magam helyett verseket küldtem követségbe. Aztán jött új tavasz, új nyár. A magyarok véreztek, a törökök véreztek, csak az én Violám maradt az erdők mélyén félelmes, ismeretlen.
De a kutya Draskovics nem válaszolt. Még mindig nem válaszolt. Lesunyta a füleit, megült Trakostyánban, engem türelemre intett, követeimet álnokul etette mézes szavakkal. Tél volt, szikrázó hideg, a törökök mind eltakarodtak, talán a fagyos ujjaikat dörzsölgették. Én egyedül maradtam a szikrázó hóban, a decemberi ég alatt a gondjaimmal. Nem írtam verset az égre süvöltő kerecsensólymokról, mert zavaros álmot láttam. Fordulok magányosan egy kedves dombocskához, és három vércseppet látok az úton. Semmi se mozdul, szellő se rebben, csak tündöklik a vércsepp a nagy fehérségben, és én tudom, hogy a domb mögött rettenetes fenevad leskel.
Vitt a bánat, mint erős szájú ló, vitt egyre messzebb. És hiába vártam a tavaszt, a tündöklő nyarat, nem jött hír Violámtól. Követeket hiába küldtem, azokat Draskovics mézes szavakkal megetette. Más mátkákat ajánlottak, pártás-gyöngyös szépségeket, de Viola a rejtőzködéssel megkötötte a szívemet. Nem mehettem Trakostyánba: a váramban tanulmányoztam Tacitust, a cselvetések, a színlelés művészetét. Aztán az erősítés- és utánpótlástant, a hadviselést, a sok jó fejedelem tetteit. Ültem termeim mélyén, és hallgattam a szép hazám szívéből felhangzó jajszavakat − ez a szép beteg asszony talán jobban megérdemelné szerelmemet, mint az álnok Viola. Fordultak a napok, fordultak az évek, és mihelyt tavasz lett, Draskovics Gáspár megizente, úgy fordult a sor, hogy szívesen látna vejének.
Készült hát a kerek világ és az én szívem a mennyegzőre. De bármit is főztek ki a Draskovicsok, az én Violám csak tovább kegyetlenkedett. Lovagolok vele a trakostyáni rengetegben. Szép mátkám egy szót se szól, ha kérdezem, csak rám villantja gúnyos, megvető tekintetét. És nem volt ez a szem gyengéd és meleg. Sürgető, hideg kék fények villogtak benne. Míg én szép személyét olasz szavakkal becézgettem, míg Marinót idéztem lelkesedve, éreztem, hogy ezek a kékes fényű szemek bizony nem bánnák, ha megrántanám a ló kantárját, és Draskovics Gáspár leányát a földre dönteném.
Nem szerettem ezeket a kilovaglásokat. Eusebiát gyanús népség vette körül, dalmát, horvát, stájer, olasz lovászai. És könnyelmű uraságok. Tekintetük húzta-vonta a mátkámat, akinek arca csak akkor derült föl, ha a vadászkürt felharsant, és a lovászfiúk élén a vad után iramodhaott.
Majd szelídül, majd megenyhül, gondoltam, mikoron a mennyegző után az ágyasházamba vezetem, és megfogadtam, jóllakatom élvezetekkel. Hisz nem csak ölelni tudom, gondoltam. Majd lecsillapul, ha olasz verseket olvasok fel. Majd megszelídíti a szenvedélyt egy ékes, idegen nyelv, és látni fogja, nagyobb érdem egy kegyes, művelt udvar, mint élen járni a vadászatban. Majd eljő az idő, és szívünk nemcsak a szilaj szerelmeskedésben, hanem a mise szavaiban is eggyé olvad. De mikor először öleltem, asszonyom hörgése, a kéj, a havon látott három vércsepp, amelyet emlékezetem rárajzolt Violám testére, eszembe véste, hogy nőm a szavaknál is erősebb.
Ám nem törődtem bele ebbe oly könnyen. Ha hazatért a vadászatról, hol lovászai élén riogatta az erdőt, magamhoz vontam, és olasz szavakkal becéztem, de ilyenkor komor lett, mint a sólyom, kit szűk kalickába zárnak. Talán ily sebes szívet a szavak nem nyugtatnak meg, és megpróbáltam Violámat jóllakatni ígéretekkel: nádorfeleség lehetsz, fejedelemasszony, királyné, védeni fogjuk ezt a sebzett, agyonkínzott országot, még jobban, mint ősöm, a Szigeti Hektór. Eusebia csak megrázta a fürtjeit, láttam, még idéztem volna pár verssort Marinótól, de láttam, Violám elszunnyad.
Eltelt a tavasz, a nyár, aztán új tavasz jött, új nyár. A háború nem csillapult, török betörések haraptak a földjeimbe, minden tavasszal fegyvert vettem a kezembe, minden télen új könyveket rendeltem, építkeztem, izzadtam, olvastam, tárgyaltam – de a Trakostyáni Diana nem nyugodott. Eltűrte, ha hozzáértem, de elaludt, ha verssorokat idéztem. Rideg volt hozzám, a szívét nem derítette fel semmi más, csak az erdő és a vadászok kürtje. Jött újabb tavasz, újabb nyár, de akárhányszor ezt a szilaj asszonyt megöleltem, eszembe jutott, miért nem siettettem jobban az esküvővel Draskovics Gáspárt – Eusébiámtól mindig is féltem. Ahogy telt az idő, Eusebia csontos lett, tagbaszakadt, és bármily különös, még szebb. Már nem hívtam Violának, mert ez a vad szépség már nem rejtőzködött előttem, átnézett rajtam; ha beszéltem hozzá, a saját vállait simogatta.
Provokálom a fátumot, gondoltam, és éreztem, mily magam vagyok. Hagymázas, meleg, párás, esős tél jött, a parasztok jajongtak, az erdőben a vadak megzavarodtak, de márciusban – láss csudát! – a hó elöntötte a Dráva menti erdőket. Leszakadt a tájra a hideg, én a vezéreimmel az új portyák tervét latolgattam, de hallom ám az ablakból a vadászkürtök hangját. Láttam, hogy Eusebiám a vadászai élén nagy vidáman kilovagol. Háború lesz, meglátja kegyelmed, mondta Trankóczi Balázs. De én most nem láttam a háborút, csak nejem vörös ruháját, meg mögötte a lovászfiúk pökhendi, víg arcát.
Folytatjuk, urak, majd később folytatjuk, mondtam Trankóczynak. Utánamegyek, őutána megyek, mondtam magamnak. Talán Eusebia hálás lesz, ha osztozom a szórakozásában, talán örülni fog, ha dárdásan lát. De igazából a pimasz mosolygás kergetett nejem után, a féltékenység, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél. Korai, megfagyott virágokon tapodott a lovam, mire a havas úton elértem a dombhoz, oda, ahol álmomban a vércseppeket láttam. De most nem ijedtem meg, mentem az elejtett vad nyomába, és pontosan azt láttam, amit az álmaim mélyén mindig is láttam. Elejtett nyulak, vérző tetemek fölött csókolta feleségemet az egyik vadász. Keze a mellébe markolt, nőm nevetett.
A vadászokat (mind a hármat) megöltem a tisztáson. Irdatlan dühömben még a lovászgyereket is leszúrtam, aki a kötőféket tartotta. Zokogó nőmet megkötözve vittem Csáktornyára, az udvarbeliek pedig – akik tegnap még bókoltak neki – elégedetten nézték, ahogy asszonyomat az udvar közepére állítom. Nyilvánosan, mindenki szeme előtt kellett ítélkeznem fölötte, ha én megtaláltam a domb fölött, más is tudhatta, mit művelt.
Három óra múlva halott leszel, vagy a kardomat vagy a mérget választod, mondtam – akárhogy döntesz, utoljára látlak téged. Szerettem volna, ha rimánkodik, szerettem volna, ha a szemében a kék fények is megijednek. De Eusebia legyőzte a sírást, csak annyit mondott, mérget akar, és nem is nézett rám többet. Folytassuk, urak, mondtam Trankóczynak, és a térkép fölé hajoltam, hogy ne lássam, ahogy Violám tetemét eltakarítják. Utána boldog, vad gyönyört éreztem, láttam, katonáim elnémult ajakkal tiszteltek Nőm sírjára drága pármai ibolyakoszorút rendeltem, és csak unott szájjal, fél füllel, hallgattam a temetésen átkozódó Draskovicsokat.
Megtettem, mert szabad volt megtennem. Második nőm egy szelíd, szőke asszony lesz, fogadkoztam. Viola emlékét belefojtom majd a portyák izgalmába, a szpáhik jajkiáltásába, a lapok zizegésébe a könyvtárszobában. Ám Viola szembejött velem minden álmom mélyén. Szép volt, üde, könyörtelen, de éreztem, hogy néhány perc múlva a vonásait halálos méreg torzítja el.
Miért tetted ezt velem, kiáltottam, de éreztem, nem fog válaszolni, pár pillanat múlva halott lesz. Betakartam őt virágszirmokba, betakartam őt saját szavaimba, úgy gyászoltam őt, ahogy nem engedte a világ meggyászolni a házasságtörő nőket – és akármerre mentem, akármit olvastam, akármit terveltem, éreztem, egy halott nővel élek. Hadmérnökök érkeztek, császári követek, megjött az új feleség, de én már egyedül jártam az erdőket, mert ha megláttam egy kerecsent, szilaj feleségem jutott az eszembe.
Akármerre mentem, a bánat összetépett. Mindennap végzett velem a méreg, mindennap valamit megfertőzött bennem. Inkább megbocsátok, kiáltottam a gondolataimban bujkáló nőnek, akit hiába kerestem a rengeteg, az erdők szívében, mert felbukkant, s aztán eltűnt, mint könnyű köd a forgószél előtt. Láttam, ahogy tagjait a nehéz föld megemészti, de tudtam, amíg én emlékezem, addig az ő arca is emlékezik. Annyit gondoltam rá, mint a thrák Orpheusz Eurüdikére. Könyörögtem az isteneknek, hadd pillantsam meg, még ha az a pillanat a halálom is lesz. Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár, eltelt az ősz. Úgy borult rám a kék ég, mint a koporsó – de még annyi tennivaló volt!
Avagy most, avagy sohasem! Köprili Ahmed hadjárattal indul Magyarország ellen. Talán majd nem kívánom többet, talán majd elfelejtem, nem marad más, mint egy szilaj gyereklány emléke, avagy a tenger, az elérhetetlen, messzi tenger a szívemben. De lettem bár a dicsőség rabja, az álnok arcú Fortuna igába hajtója, mint a legnemesebb szerelem, úgy kísértettek engem a vércseppek. Megint engem kísért, gondoltam, ha a vad tavasz illata belecsapott az arcomba. És tudtam, az egyik vadászaton a nyomába eredek, és bár minden fegyverem ott van a kezemben, tehetetlen leszek.
 

Ahogy Filostrato a grófot hallgatta, eszébe jutott egy részlet az isteni Alighieritől. Bár nem volt szokása, most mégis dalra fakadt, és elénekelte a hölgyeknek:

 

Göndör, fonott fürtjét, ha elkapom majd,
mely vadságban a korbáccsal vetekszik:
virradattól napestig
tartom, kegyetlenül marokra fogva,
s nem kímélem e szép gyilkost, e tolvajt:
cirógatom, mint őzikét a medve.
Most még úgy tartja a kedve,
hogy kínozzon: de szörnyen meglakol majd!
Akkor közelről nézek ám szemébe,
a vergődésnek vége:
körmei több sebet már nem hasítnak,
megbosszulom, hogy most nevetve itt hagy.
Vadul szorítom, míg felgyúl a vére,
s míg karjaim közt béke száll szívére.

 

Bejegyzések

A nyugati vendég (A hard-boiled krimikről Varga Bálint tanulmánya kapcsán)

Hozzászólás most!
Manapság hálás dolog krimikről írni.
Évente tízezerszámra jelennek meg a jobb vagy rosszabb detektívregények, és közben a krimit azzal „tiszteli meg” az irodalomelmélet, hogy a posztmodern egyik emblematikus műfajának tekinti. Természetesen nem elsősorban a „kemény krimiket”, hanem a klasszikus detektívregényt átkódoló metafizikus- vagy anti-detektívtörténeteket[i]. A könyvesboltok polcait megtöltő hard-boiled scoolnak többnyire csak a mostohatestvér szerepe jut ezekben az írásokban. Ezért is érdekes most – jelentős, magyar nyelvű elméleti-kritikai olvasmányok[ii] után – egy olyan tanulmányt kézbe venni, amely a bűnügyi regényt a kemény krimik, a hard-boiled thrillerek, vagyis lényegében a realista regények alapján értelmezi.
            Minden irodalmi műfaj előfutárait az utókor teremti meg. De melyik utókor? Mert mintha nem ugyanabban a térben és időben élnének a kemény krimik és a posztmodern hibridek olvasói – másféle kritikai nyelv, másfajta olvasói elvárások, másféle „emlékezet”. A metafizikus detektívtörténetek elemzői Edgar Allan Poe-t tartják a detektívregény megteremtőjének, míg a kemény krimikre összpontosító Varga Bálint az első nagy magándetektívek, Vidocq és Allan Pinkerton emlékiratait elemzi részletesebben.
Hiszen a krimi együtt születik a „tudományos” bűnüldözéssel. De a bűnüldözés már a 19. században sem csak társadalmi, hanem textuális-irodalmi feladat is: elfogni és megírni – ez volt az első, dokumentáltan létező magándetektívek célkitűzése is. És már ezekben az emlékiratokban kialakul a referencialitás és fikció, dokumentumszerűség és kalandregény jellemző egyvelege. De vajon tényleg olyan átjárhatatlan határvonal választja el a hard-boiled thrillereket és a posztmodern művészkrimiket?
            Minden detektívtörténet egyazon alapsémára, egy ismétlődve variálódó hermeneutikus kódra, azaz egy bűncselekmény elkövetésére és a tettes lassú, fokozatos leleplezésére épül. A társadalmi tér, ahol a tettet elkövetik és leleplezik, csak a kód, a bűnöző és a detektív közötti játszma háttereként érdekes. Hiszen a jó krimikben minden mozzanat, minden kis részlet a játszmával (a gyilkosság elkövetésével és leleplezésével) összefüggő szemiotikai funkciót kap. A krimi realizmusa a kódnak alárendelt – így hát ez a valóságábrázolás természeténél fogva is más, mint a 19. századi nagyregények társadalomábrázolása. Ez a redukált realizmus nemcsak utólagos „engedmény” a realizmusnak, hanem már a klasszikus detektívtörténeteket, Conan Doyle történeteit is jellemzi.
            A fiktív és való, a hermeneutikus kód (a séma) és társadalmi környezet viszonyát Varga Bálint egyfajta mitológiaként értelmezi. Vajon helyénvaló-e ez? Természetesen nem a bűnügyi regények alapvető metafizikusságáról (rejtély és felderítés), rituális alapsémájáról (beavatás, áldozat, bűnbakkeresés) beszélek. A detektívek nemcsak azért mitikusak, mert Oidipusz módjára nyomoznak, vagy mert Thészeuszként szállnak le az „alvilágba” – a rejtély után nyomozó hőst a kód, a feladat köré szerveződő társadalmi valóság is mitikussá teszi. Hiszen csak a játszma szabályai biztosítják, hogy ábrázolhatók legyenek bizonyos életformák tapasztalatai. A realista regényhagyományt ma már többnyire csak a hard-boiled krimik mesterkélt játékszabályai éltetik.
            A logikusan okoskodó, a „mi lett volna, ha” kérdését is felvető, a múltat rekonstruáló, a tényeket tisztelő történész gondolkodásmódja[iii] – nagyon hasonlít a detektívekére. Léteznek a történelmi regényeket és hagyományos detektívtörténeteket ügyesen kombináló regények[iv] (Gordianus-történetek, Rózsa neve stb.), de a két elbeszélés-típus között talán szorosabb a rokonság, hiszen a kemény krimik „redukált realizmusa” hasonlít a történelmi regények simulacrum-valóságára. A történelmi krimi (és tulajdonképpen minden hard-boiled detektívtörténet) – az ókori retorikák szóhasználatával élve – nem fabula és nem historia, hanem argumentum, azaz olyan „kitalált dolog”, ami akár megtörténhetett volna. Ezek az elbeszélések nem a történelmi bizonyosságot járják körül, hanem a történelmi valószínűséget. De ez még nem minden. A logikus gondolkodás bajnokai, a minden kérdésben véleményt nyilvánító, matematikus, sakkozó, a szivarhamuk fajtáiról is tudományosértekezést író „nyomozók” – jellegzetes prototípusuk August Dupin és Sherlock Holmes – azt a mindennél nyugtalanítóbb kérdést is felvetik, hogy maga a múlt egyáltalán rekonstruálható-e. (Talán ezért is ír olyan sok történész detektívtörténeteket.)
            Ez a mesterkeltség azonban nemcsak a krimik vagy a történelmi krimik sajátja. A lovagregények is – attól függetlenül, hogy épp mely játszma, a Grál megszerzése, a Hölgy megszabadítása áll a történet középpontjában – egy aprólékosan bemutatott társadalmi szokásrendet tükröznek. Természetesen e regények zárt tere nem egy rendőrőrs, egy kastély vagy egy vasúti kocsi, hanem egy hangsúlyozottan fantasztikus tér, az artúri meseerdő. Ám itt is valószerűség és játékszerűség oppozíciója működteti az elbeszélést. A részleteknek, tárgyaknak, társadalmi típusoknak – mint ahard-boiledkrimikben – itt is szemiotikai funkciójuk van, hiszen a mimetikus mozzanatok csak a feladat (többnyire a queste) köré szerveződve jelenhetnek meg. Erich Auerbach épp emiatt a „fogyatékos realizmus” miatt tartotta csekély értékűnek ezeket az elbeszéléseket[v].
            Bár a magándetektíveket (a puhafedeles kiadványok fülszövege alapján) szokás „kóbor lovagoknak” is titulálni – és azt is tudjuk, hogy „lovagok játszmáját” a hard-boiled krimi nagymestere, Raymond Chandler beépíti nagy regénye, a Hosszú álom motívumrendszerébe –, én mégiscsak túl jelentősnek érzem a két elbeszélés-típus közti eltéréseket. Bár vannak a műfaji egyezéseket felderítő érdekes elemzések[vi], azért könnyű beláthatnunk, hogy egy szüntelen elágazásokra épülő lovagregény és egy logikai indukción alapuló, többnyire minimalista stílusban íródott hard-boiled krimi nagyon is különbözőek.
            Ám a cselekményesség, az igazságosztó hős személye, a játszmának alárendelt, „redukált” társadalmi valóság mellett más párhuzamok is léteznek. A lovagregény is a populáris és arisztokratikus regiszter között lebegő műfaj, hiszen a középkor végén már tömegével gyártottak megszokott kódokat sablonosan variáló, „puhafedeles” lovagregényeket. A két elbeszélés-típus szociológiai hatása is hasonló. Hiszen a lovagregények játszmái – miként a detekregények játszmái is – nemcsak irodalmi sablonok, hanem társadalmi minták is egyben[vii].
            Ilyen ellenállhatatlanul varázslatosok lennének a sematikus játszmák köré épített valóságok? Ám ezek a társadalmi életet is befolyásoló álvilágok nem jöhettek volna létre létező társadalmi minták nélkül. A Grált kereső és a történelemben valóságosan is felbukkanó lovagok – tudjuk – egyazon század szülöttei. Az első nagy, krimikre szakosodott betseller-író, Conan Doyle pedig attól kezdve lett hallatlanul népszerű, hogy Angliában megjelent Hasfelmetsző Jack, az a híres sorozatgyilkos, akit soha sem sikerült leleplezni. Mert miközben a nyomozás végérvényesen megfeneklett, a viktoriánus közönség kárpótolhatta magát egy tévedhetetlen detektívvel.
            Elfogni és megírni. Varga Bálint Magándetektívekje nagyon felkészülten ezt az izgalmas olvasásszociológiai folyamatot járja körül. Hogyan lesz a Sureté megalapítójábó, a „megtért bűnözőből”, a „legendás” Vidocqból, (maga is író), romantikus és realista regények főhőse (Vautrin, Jean Valjean), sorsa hogyan íródik majd tovább Dupinként vagy Sherlock Holmesként a klasszikus detektív-történetekben.
            De mikor a szerző a kedvenceiről, a kemény krimikről beszél, áhítatosan emlegeti ugyan a „valóságot”, a társadalmi problémákra való „érzékenységet”, ám nem gondolja végig, hogy az ilyen vérvalóság a szövegekben miképp is szerveződik[viii]. Márpedig a hard-boiledkrimiknek könnyen megállapíthatók a közös jegyei: kihagyásos szerkezetek, sűrítettség, gyakorta alkalmazott monológ-forma, minimalista stílus; a műfajnak léteznek zsáner-figurái és unalomig ismert helyszínei[ix]. A „kemény krimi” realizmusa némelykor oly sablonos, hogy eszünkbe juthat Stendhal előszava a Pármai kolostorból: „…ha délről észak felé haladunk, kétszáz mérföldenként új tájat írhatunk le, s újabb regénybe kezdhetünk.[x]”
            Ám én úgy vélem, mégsem pusztán ez a dokumentarista hűség és ódivatú realizmus teszi a hard-boiledkrimiket olyan varázslatossá. Miközben a műfajtól megkövetelt „hitelesség” nem engedi, hogy szöveg és valóság viszonyáról megfeledkezzünk, az ismétlődve variálódó kód (a játszma, a nyomozás) azt is lehetővé teszi, hogy ezeket a regényeket szöveg-szöveg viszonylatában is vizsgáljuk. Mintha a kemény krimi maga sem tudná eldönteni, hogy a modern irodalomhoz vagy a posztmodernhez tartozzon. És nekem (vagy nekem is) épp ez az eldönthetetlenség tetszik. Bár a detektív könyvekből tanul, és réges régi narratív sémák alapján cselekszik – azért ő mindvégig bel captiv, a valóság fogja.
Amúgy a hard-boiled thrillerek többféle módon is reflektálhatnak a művész-regényekre. Chandler Kaliforniája nem a „hitelesség” miatt marad emlékezetes az olvasóknak, hanem azért, mert a hős, Marlowe olyan ábrándos iróniával viszonyul hozzá. Itt a detektív nincs a többi szereplő módjára teljesen alárendelve a cselekménynek és játékszabályoknak: Chandlernél nem a kód és a társadalmi keret közt támadó feszültség, hanem a romantikus távlat, a hős líraisága élteti az elbeszélést.
            A metafizikai bonyodalom és szorongás sem kizárólag a metafizikus krimik vagy anti-detektívregények sajátja. Ed McBain Csitt! című regényében egy hosszú börtönbüntetésből visszatért művész-bűnözöt, a Süketet lépteti fel a más regényeiből már jól ismert 87. körzetben. A Süket – hogy megtévessze a nyomozást, és hogy csillogtathassa intellektuális képességeit – névtelenül küldözgetett Shakespeare-idézetekkel, palindromokkal, anagrammákkal bombázza a 87. körzet rejtvényfejtésben járatlan, eléggé tompa elméjű nyomozóit. A cél: egy muzeális értékű hegedű elrablása – metaforikus szintén a hős önmegváltása, hiszen egy „süketről” van szó.
            Bármilyen hihetetlen, a 87. körzet nyomozói – legyenek intellektuálisan bármilyen középszerűek is – mégiscsak megfejtik a titokzatos üzeneteket. A bűnöző a saját csapdájába esik. Az utolsó oldalakon visszatér a regény nyitófejezete: a hős pisztollyal a kezében egy nőt fenyeget. De most a pisztoly „fordítva” sül el: a férfi marad a szobában holtan, a Süketet leteríti a nő golyója. A palindrom így lesz a történet metaforája. Mintha Ed McBain a mindenütt jeleket kereső, saját csapdájában elpusztuló Lönnrot professzor történetét (Borges A halál és az iránytű) fordítaná vissza – de egy hard-boiled krimi, azaz egy majdnem-realista elbeszélés szabályai szerint.
            A tudat – legyen bármily hétköznapi – legyőzi a tudalattit. Nincs megfejthetetlen titkosírás – a tudatalatti vágyakat törvényszerűen leleplezi véletlen információkkal, köznapi ismeretekkel operáló felettes én – a testület, a társadalom, Steve Carella és kollégái, a 87. körzet nyomozói. A dokumentarista társadalomrajz csak felerősíti meglévő szorongásunkat és felnagyítja intellektuális esendőségünket. Tehát nemcsak a posztmodern anti-detektívregények képesek kibontani a klasszikus krimikben rejlő intellektuális és metafizikai lehetőségeket.
            Ám nem szükséges tovább erőltetnünk ezt a gondolatmenetet. Egy mű nem teljesen azonos a szövegével, a jelentését azok is befolyásolják, akik elutasítják vagy rajonganak érte. Borgesnek és Ed McBainnek – ezzel senki sem vitatkozhat – teljesen más az olvasóközönsége. Én megelégszem azzal, hogy kijelentsem, a két elbeszélés-típus között számos átjárás, kiskapu képzelhető el.
            Hiszen a valóság sohasem annyira egyszerű – még a Varga Bálint által annyira kedvelt, és a kritikusok által oly sokszor lenézett hard-boiled krimikben sem. Egy jó krimiírónak a szokványos játszma, az alapséma, a társadalmi környezetbe sűríthető realista mozzanatok, a detektív-gyilkos-áldozat hármasságába csempészhető reflexivitás számos izgalmas játéklehetőséget tartogat.
            Ám térjünk vissza a Stendhal híres kétszáz kilométerére! Vajon melyek egy közismert narratíva „meghonosításának” a feltételei? Varga Bálint természetesen nem délről északra, hanem nyugatról kelet felé „halad” – hiszen ő a magyar krimi hiányát kutatva a kelet-közép-európai bűnűgyi regény esélyeit próbálja feltérképezni. Bár a cseh irodalomelmélet eredményeit közvetítő Benyovszky Krisztián nézőpontja teljesen más, azért mégis sajnáljuk, hogy Varga Bálint egy pillantást sem vet a cseh(szlovák) krimi-irodalomra.
            Hiszen milyen érdekes, hogy még a játszma szabályai is átalakulhatnak a „kétszáz kilométeres szabály” következtében! Egy nyugati nyomozó lehet dekadens, mint Sherlock Holmes, lehet érzelgős balek, mint Philip Marlowe, de sohasem indulhat ki bevallott ideológiai premisszákból. A rend szerkezete, maga a rendszer (és az ehhez kapcsolódó politikai intézmények) sokkal magától értetődőbbek egy nyugati detektív szemében – így hát a bűnügyi nyomozás nem is igényel ideológiai érveket.
De a szocialista krimi azért nem okvetlenül olyan szájbarágós, együgyű, hazug, mint a magyar szocialista sztárírók, Mág Bertalan vagy Berkesi András rémséges oeuvre-je. A csehszlovák bűnügyi regények – majdnem olyan mértékben, mint az amerikai hard-boiled krimik – olvashatók társadalmi regényekként is. Míg a Sherlock Holmes-történetekben ott lappang az angol-gyarmati ellentét (tudjuk, Conan Doyle-nál a gyarmatokról „fertőzés módjára” behurcolt rejtély lesz sokszor a titok megoldása), addig Antonín Winter történeteit nyíltan tematizálja, sőt szinte traumatizálja a nemzetiségi, főként a cseh-német ellentét (pl. Tizenhármas tipp). Itt nem a méregkeverő nagynénikkel teli angol kastélyok, hanem egy félelmetesebb építmény, Kafka Kastélya vet árnyékot.
            Ezek a csehszlovák regények fanyar iróniájukkal, borongós szomorúságukkal, idegesen szöszmötölő detektíveikkel, tempósabb cselekményvezetésükkel és jellegzetes kelet-közép európai problematikájukkal mintha egy cseppet sem hasonlítanának a hard-boiled krimik feszesebb, elliptikusabb szerkesztésére. De azért ugyanazt az amerikai krimikből ismerős „redukált realizmust” valósítják meg.
Akkor hol a magyar krimi, kérdezhetjük.
            Természetesen nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy igenis van magyar krimi. Ám a magyar írók (Darvasi László, Lengyel Péter, Tandori Dezső, Németh Gábor, Szilasi László, András Sándor) elbeszélései inkább a posztmodern anti-detektívregény, és nem a hard-boiled krimi hagyományait folytatják. Pedig 1945 után már oldódni látszik a magyar értelmiség ódzkodása a korábban „művészietlen ponyvának” tekintett kemény krimiktől. A Nyugat utolsó évfolyama – mint erre Varga Bálint felhívja a figyelmet – épp egy bűnügyi regényekről szóló vitával zárul.
Sőt. A hatvanas évektől az angolszász kémregényeket (Green, Le Carré), a „kemény krimiket” (Chandler) már egyfajta sznob aura veszi körül, a híres detektívek neve hivatkozásképp felbukkan rangosabb szerzőknél (Ottlik, Tandori, Petri, Radnóti), sőt a „kemény krimiknek” létezik jelentős kritikai recepciója is[xi]. Ám érdekes, hogy az egyetlen hard-boiled-elbeszélésként is olvasható magyar társadalmi regény, a Szürke galamb nem látszik tudomást venni sem a posztmodern magyar művészkrimikről, sem a kis magyar Chandler-reneszánszról. Meglepő módon inkább a móriczi prózahagyományból építkezik.
            Márpedig, ha van egy kemény krimikben is felhasználható magyar elbeszélő-hagyomány, akkor miért nem léteznek Tar Sándor előtti és Tar Sándor utáni kemény krimik? Ismerve a hard-boiled krimik realizmus-minimumát, „röghöz kötöttségét” Varga Bálint is szociológiai-történelmi érvekkel kísérletezik. Az individualista etikának szerinte nincs igazi hagyománya a Kárpát-medencében, a bűnügyi hatóságoknak pedig nincs erkölcsi tekintélye – hiszen ezt először a Habsburg-államapparátus (Metternich) szervezte meg, és (nyíltan vagy titokban) mindig is bevetették a másként-gondolkodók megfigyelésére. És tudjuk, a magyar közgondolkodás inkább a hős betyárt (a jó bűnözőt) szereti és nem a hős detektívet.
            Ám Varga Bálint megállapításait néhány ponton ki kell egészítenünk. Az elitekkel kapcsolatos – Magyarországon szokásos – differenciálatlan gyanakvás sem kedvez a kemény krimiknek. Magyar viszonyok között nehéz is egy annyira jó lordot vagy hercegnőt elképzelni, akiknek a „becsületéért” derék fickók (mondjuk Sherlock Holmes) kockáztatnák a kisujjukat is. Egyáltalán nem véletlen, hogy Szerb Antal a jó főurat és annak hűséges rajongóját Angliába telepíti. Márpedig, ha egy nyomozó válogatás nélkül minden hercegre vagy hercegnőre gyanakszik, akkor nem detektív többé, hanem forradalmár.
            A társadalmi individualizmus hagyománya viszont Magyarországon sem hiányzik teljesen, hanem inkább tragikusan szétzilálódott szerintem. Az 1848-as polgárosodással két nagy társadalmi osztály, a birtokos parasztság és a zsidó kispolgárság előtt is megnyíltak az individuális távlatok. Szerzés, birtoklásvágy, társadalmi nyugatalanság, a felszámolódó családi-vallási-nemzetségi kötelékek mellett addig elérhetetlennek hitt lehetőségek – igazi kis milleniumi Kelet-Kalifornia itt a Kárpát-medencében. Létezhetett volna-e ennél kedvezőbb társadalmi háttér egy hard-boiled krimihez?
            A kérdést másfelől is megközelíthetjük. Felvethetjük, hogy a magyar kritikai hagyomány sokáig mintha nemcsak felületesnek, hanem sablonosnak és egyben gyerekesnek is tartaná a hangsúlyozottan cselekményes, a megszokott kódokat variáló vagy kiforgató elbeszéléseket. Jókait régóta elnéző mosollyal szokás emlegetni. És talán az sem véletlen, hogy a János vitézt és a Ludas Matyit ma is az általános iskola alsóbb osztályaiba száműzik – noha ezek mégcsak nem is regények, és a nyelvezetük is nehezen befogadhatóvá teszi őket. Talán ez is közrejátszik abban, hogy huszadik századi komoly magyar írók – a huszadik századi komoly cseh írókkal ellentétben – miért kerülhették sokáig az olyan „sablonos” narratívákat, mint a detektívregények.
            Ráadásul a kemény krimik társadalmi élményanyagát biztosító gazdasági-társadalmi lendület is megtört az I. világháborúval. A magyar társadalomfejlődés más vágányon haladt: Vanek úrból nem lett Budapest rendőrkapitánya, és Túri Dani sem vezetett megyei rendőrfőnökként izgalmas nyomozásokat. De azért mégiscsak e két réteg ábrázolásából nőttek ki egy esetleges/eljövendő hard-boiled krimiben felhasználható hagyományok. A krimiszüzsé elemeit számos írásában (Barbárok, Forró mezők) variáló Móriczból nem lett ugyan a kelet-közép-európai noir nagymestere, de megteremtett egy pompás minimalista (naturalista?) stílust, amely a maga elliptikusságával, drámai sűrítéseivel, kihagyásaival emlékeztet a kemény krimik nyelvezetére.
            Rejtőt egész életében ponyvaírónak tartották, fantasztikus nyelvi találékonysága miatt később lett csak alternatív irodalmi körök kedvence, és a magyar irodalmi kánon részévé. De az abszurd nyelvi humornál akadnak abszurdabb dolgok is Rejtő életművében. Álvárosok, álvilágok, álexpedíciók, álsikerek: három hős légionárius hatalmas erőfeszítéssel hozzájárul egy „léginárius paradicsom” leleplezéséhez, szétveréséhez és megsemmisítéséhez, aztán dagadó kebellel átveszik a köztársasági elnöktől a kitűntetésüket (A három testőr Afrikában). Furcsán fanyar emlékezete ez a Monarchia szétverésének… Annyira kelet-közép-európai, hogy jobb se kell[xii].
            De az előképeket is az utókor teremti meg. És egyelőre még nem születtek meg azok a kiváló magyar hard-boiled krimik, melyeknek olvasói lelkendezve, vagy épp elutasítóan tekinthetnének vissza a fenti szerzőkre.
            Úgyhogy izgatottan találgatunk és várakozunk… Mint krimi-olvasás közben.
 
(Varga Bálint: Magándetektívek, Oknyomozás valóság és fikció területén,
Agave könyvek, 2005.)
(A kritika korábban megjelent: Kalligram, 2008.II.)

[i] Csak néhány példa: Jorge Luis Borges: A halál és az iránytű., Vladimir Nabokov: Pnyin professzor., Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása., Muriel Spark: Robinson., Alain Robbe-Grillet: A radírok., Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó., Paul Auster: Tükörváros.
[ii] Magyar szerzőktől: Bényei Tamás: Rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern. Akadémiai Kiadó. Budapest, 2000., Benyovszky Krisztián: A jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai. Kalligram. Pozsony. 2003.
[iii] K. Horváth Zsolt: Az ötök jele. Nyom, nyomozás, értelemképzés a microstoria látószögéből – In: A narratív identitás kérdései a társadalomtudományokban. Szerk.: Rákai Osolya, Z.Kovács Zoltán. Pompeji. Budapest-Szeged, 2003, 173-209.
[iv] Az ilyen regények tipológiájáról ld. Benyovszky Krisztián: Ókori Poirot-k, középkori Holmes-ok – in: Prae. (Pop History c. tematikus szám) 2005. november. 5-16.
[v] Erich Auerbach: Az udvari lovag kivonul – In: E. A.: Mimézis. A valóság ábrázolása az európai irodalomban. Ford.: Kardos Péter. Gondolat Kiadó. Budapest. 1985.
[vi] Xavier Villarrutia: Tres notas sobre Jorge Luis Borges – In: Jorge Luis Borges. Szerk: Jaime Alazraki. Columbia Univerity Press. New York. 1971. 64-68., Francis Lacassin: Mythologie du roman policier. C. Bourgois. Paris. 1993., Uő: Mythologie du fantastique. Rocher. Monaco (Paris). 1991., A lovagregények a mai popkultúrára tett hatásáról: Pál Ferenc: A jövő regénye: a telenovela – In: Filmkultúra. 1998. május
[vii] Ezt a fikcionalitás, mítosz, társadalmi élet határán létrejött konglomerátumot ragadja meg Johan Huizinga A középkor alkonyában. (Ford.: Szerb Antal. Helikon Könyvkiadó. Budapest. 1976.)
[viii] Emiatt már megrótta a szerzőt egyik első kritikusa, Rácz I. Péter. (Litera.hu. 2006. 03.23.)
[ix] Jean-Noël Blanc: Polarville. Images de la ville dans le roman policier. Presses universitaires de Lyon. Lyon. 1991.
[x] Stendhal: Pármai kolostor. Ford.: Illés Endre. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1966. 6. old.
[xi] Mohai V. Lajos: Szerb Antal tévedése. Uő: Édes csábítások (irodalmi esszék). Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc. 2000.
[xii] A szándékos illúziókeltés („a patyomkin a bűnös!” ld. Elátkozott part), az egyéni vagy közösségi önáltatás (pl. részvénytársasággá „alakuló” néger törzs) nemcsak politikai értelemben tematizálják a Rejtő-történeteket. Csülköt, A három testőr elbeszélőjét így vigasztalja Hopkins a regény végén: „…Ne törődj vele. Azért megy a leány Senki Alfonzhoz, mert így akarja leplezni, hogy téged szeret.”
Bejegyzések

Szerelem

Hozzászólás most!

És akkor megláta engem színről színre
– ezt bizton mondhatom -,
és elfordula ő tőlem nagy sietve,
hogy arcán a borzalom is.
Midőn én így árván magamban állék, és
merengtem bennem futó
lábának porának képével jajongva,
albérleti balkonomra szálla egy-két
hol lilának, hol lilának látszó pernye,
és kezemben Philip Morrisszal nézvén
látám, hogy semmi nem üle a szemközti
díszfa csenevész ágán.
És akkor meglátám őt én is színről színre
– ezt bizton nem mondhatom -,
és lábam pora már veré fel erkélyem
úgy sieték le a lépcsőházban a lépcsőfokokon.
Futván futék az én atyámhoz kérvén őt
új színeimmel: eresszem el bátran, most már
bátran eresztvén el.

Bejegyzések

Bánki Éva: ESŐVÁROS (Versek a dobozban)

Hozzászólás most!

10849813_736415079768789_8048365903559650970_n

Használhatatlan asszony volt, mondta pár nappal a temetés után a bátyám, használhatatlan, de milyen gyönyörű. Dolgozni nem tudott, szülni nem szeretett. Kirázta magából a gyerekeket, aztán üldögélt az ablaknál egész életében, először sötétkék ruhásan, aztán fejkendősen, és gyűjtögette a halálból visszatérőkről, az asztrállényekről, magányos házakban hallott kopogásokról, visszatérő szellemekről szóló híreket, és persze a mesterkémekről is, akiben talán legelső szerelmét, Mályi Gézát sejthette. A doboz, ami Béla átadott nekem, tele volt a régi, nagy felvidéki vacsorákat idéző receptekkel, ezek között én rábukkantam néhány avokádós, fogolypecsenyés, kagylós, fenyőmagos különlegességre. Anci talán szerette az ilyesmiket, „áztassuk ki a tintahalat, mielőtt megfűszerezzük”, „vágjunk ketté két avokadó körtét”. Dunaszerdahelyen még senki sem látott tintahalat vagy avokadót, úgyhogy az ízét bármilyennek elképzelhette, mint a Clèves hercegnő eredetijét. De a receptek és az újságkivágások közé szórt verseket nem válogattam szét időrendben. Anciról nehéz volt elhinni, hogy hitt volna bármilyen fejlődésben.

Néhány verset egy brünni gépészeti kiállítás összefirkált katalógusán találtam.

Kőgyár.
Szélgyár.
Madárgyár.
Valaki a teremtményeket gyűlöli,
és hibákat ejt bennük: öregséget,
könnyet, mérget. Sebet, amit másik
méreg gyógyít, ellenszert, amit más
megmérgez: halált és vereséget.
Romlott és végtelen teremtő
nézi magát mindegyik művében.

……………………………….

Magától hajlik az erő a gépekben,
hamarosan háború lesz, és szavakat
dobál egy gép szerteszét, beszédtől
lobog a szén, míg a föld mélyén
egy ló hordja halálos terhét.
Fölöttünk villanyfényes madarak
cikáznak. Minden mozdulatuk parancs.

Anci gépes verseiről eszembe jut egy régi beszélgetés Galántán. Hát nem a romlás és a halál közös bennünk, kérdezgették a parasztok, akik elámultak a sok kitalált, mesterséges önjárón. De Anci számára talán a kiterveltség tűnhetett a legnyomasztóbb hasonlóságnak.

Míg kopik bennük a sebesség,
rohan mindegyik gép vagy állat
a sötét értelme felé. Hogy mikor
fellázadnak, ne legyen bennük titok,
csak csavar, szalag, szeg, gomb.

……………………………………….

A lélek a testbe,
a csont a földbe kerül. És a föld?
Kié lesz végül?
Zuhan lefelé.
Adják, megveszik.
Halott kéz, sok halott kezet.
Aludna minden lélek a levegőben,
de nem lehet. Csak zuhan minden élő,
amíg sötét és tömör ponttá lesz.

Hogy mi történt a fiatal Csernai Bandi (a köztes szellem) és Anci között a híres szeánszokon, az csak a többi versből, az Esőváros-ciklusból tudható. Bandira te hasonlítasz, szokta Anci mondogatni, de nem én időzhettem vele a cukrászdákban, és nem én látogathattam a párnás-függönyös szobákban, ha beteg lett. Mostani hiú felháborodásom illik is az Anci-féle világtörténethez.

Virágnyomok közt él a beteg és az orvos,
két édes, fűszerekkel teli, egymást gyógyító test,
emészt a szerelem, mondja harangvirágszínű szoknyában
a beteg, elemészt ez a surrogó, lágy esőhöz hasonló beszéd,
felel az orvos, esténként zsírt és kenyeret eszik,
vagy csak hallgat, mert gyógyító fű a beszéd, illata édes,
évek, évek múlnak el hiábavaló, titkos szerelemben.

Csernai Bandi, a fogorvos csak álom volt. Tudom, hogy a Mályi Géza-féle forró, gyerekkori szerelem kísért ezekben a versekben. Nem a lélekelemzés vagy a köztes szellemek súgják ezt, hanem az M. G. monogram a papír sarkán.

Nincs este. Gondolataim mégis
megtalálnak. Mintha hálóinget vennék
délután. Vége a futkosásnak. Meleg
áramlik bennem,
szerelemszag,
türelmetlenség.

Ennek Anci írásai közt a címét is megtaláltam.

Szabadon

Egy gésa öltözik, majd levelet diktál,
vár még, a haját igazítja, körme hegyével
gyümölcsöskertet rajzol egy üvegtálra.
Üvegből vannak a körmei, és üvegből van a kert is,
reggel tüllel borítja, este kék lakkal fedi,
így él. Üzeneteket kap, és ha nem vigyáz,
éjjel madarak törnek rá. A szeretői csak annyit
árthatnak, mint eső az üvegkertben.
Ő a hóról álmodik.

Szerdahely 1920-tól névtelen város lett, Dunajska Streda, igazi Esőváros, ahol Anci szerint nem változik semmi. De egy álom útmutatását követve a versek helyszínét mégsem merem azonosítani Dunaszerdahellyel. Halála után tíz évvel sógornőm egy hófehér kisvárosban ült az ablak előtt, körülötte magasba szökő trópusi növények, ő pedig az üvegen át nézte a lágy esőszálakat. Ez az álomban látott hely inkább egy El Pintacora nevű helyhez hasonlított, ezt a dél-amerikai kisvárost egyszer a tévében láttam, egy forradalmárral készült riportban. A szakállas férfi fölött látszott a felirat: Café Ana, és olyan ablakai voltak a kávézónak, ahol Anci is szívesen üldögélt volna. Azóta álmomban többször is vesszatértem erre a helyre, és mikor elmentem az ablak előtt, megkocogtattam az üveget. Anci nyugodtan ült, összezárta a térdénél a titokdobozt, és én szerettem volna kérdezni valamit, de a Bujdosók – úgy látszik – beszédesebbek a szellemekkel, mint a rokonokkal.

Először a gombák és a tövisek
jelennek meg, aztán a tea
belülről megéget, így aztán
csókokra vágysz, az a másik száj
meg kívülről éget. Kié leszek hát,
kérded súlyos betegen,
és egyre szebb vagy, az eső
hűvös cseppekkel vigasztal.
Szalad a tánc az utcákon,
mikor meghalsz, hűvös égbolt
gondolkodik feletted.

És Dunaszerdahely, az örökös esők mosta város mintha tényleg a Csendes-óceán legcsendesebb partján terült volna el. Az eső oltalmában színes lepkék, avokádó-erdők növekednek, Csallóköz alig kiismerhető termékenysége.

Örökös esők közt, kimerülten
tapad a völgy a város köldökéhez.
a függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
A szakadó esőben a szavak is átváltoznak?
Ösvények taposnak egymáson, az esők alatt
talán az ő hangjukat hallom. Felébredek.
Hegyek és szavak között zuhog a városra a víz.

És Anci egzotikus receptjeinek a hátlapján pedig ez a vers:

A málnabokrok gyökere
belevés neveket a földbe,
és megszüli élő fizetségét,
húsos bogyóit. Lenn él ő,
évei nélkül, egyedül.

……………..

Az udvarban fekete, álmos
víz, az eső sűrű acélfésű, fölötte
titkolózó, örökfényes nap, az angyalok
repülőgépei, áttetsző arany mindegyik (…)

Hogyan találkoznak az idők mögött a szerelmesek, akiket világrendszerek, nagyhatalmak, koncepciós perek választanak el? Mikor találkoznak? Minden nap, mondja Anci, hiszen a verseiben nincsenek történetek, a tegnap is örökké tart.

A híd folyókról álmodik,
a folyó hídról, a híd engem szeretne
megpillantani, aki csak álmodom.
A fényben remegő íve emlékezik.
A vonatfütty – saját álma –
utolér, ha ébren vagyok.

………..

Lobognak a fák.
Végigsuhan a városon
az eső egy szalagja. Aztán
semmi, a fák megnyugosznak,
karjukat felemelik, mint a szüzek
a lámpásaikat, mikor még
tele volt az éjszaka.

Anci telt fiatalasszony volt. A sudársága emlékeztetett Legelső Földszerző Anna szépségére. De persze a szellemek rabja volt, nem egy ősanya, aki Esőváros nedveiből táplálkozik. Egyszer saját magát mégiscsak megrajzolta így:

Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. beszédes,
finom inak. Az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap
egymagában, zuhogó felhők között.

A „magyar évek” voltak a spirituális remény és balsejtelem évei. Mintha egy túl régi világ akart volna hozzánk visszatérni. A szépséges magyar zászlók mögött a kegyelmes urak. Olyan világ, amelyben a szerepeket elfeledtük, de amelyben észrevettük, milyen otthontalanul vagyunk otthon mindegyikben. Hiszen a zászlókat is elcsúfította az előérzet, hogy a nagy lobogás árát majd mi fizetjük meg. De az is lehet, hogy Ancit félreértem, sógornőmet – meglehet – csak valamilyen spiritiszta lap indította arra, hogy a „romlott földi világtól” búcsút vegyen.

Egyes versek helyén csak Mályi Gézához írott szerelmesleveleket találtam. Ezeket megtűzdelte szótárakból kimásolt angol és orosz szavakkal, mintha az idegen nyelvek varázslatával próbálná meg hajdani szerelmét utolérni. Hogy ezek a levelek mikor íródtak? Mit számít? Anci sohasem mérgezte magát dátumokkal. A titkosszolgálatok, amik Mályi Gézát földrészről földrészre kergették, védelmezték Esőváros falait.

Negyedik mágus

„Ne engedj több tavaszt, Babilon,
a házak roskadoznak a ragyogástól,
az ég festett madarai és képek közé rajzolt
csillagok – mit tehetnének – meghallgatják
a jóslatainkat.” Így szólt a mágusok közt
a legnagyobb, hisz megijedt az emberi szótól,
amely teherbe ejti az asszonyokat, és táncolni
kényszerít minden képet a mennybolton.
Hallgattak rá unokahúgai. A szépek, az imáktól
és aranytólékesek. Babilon por lett.
Visszaadták a halálnak a képzeletet.

Miért pont négy mágus? Miért a negyedik? Ki tudja?

Négy vadász kergette egymást a Bujdosó-ház falvédőjén. Anci egy utazás kezdetén, 1964. április 14-én halt meg, persze én korábban azt hittem, ilyen nap, ilyen hónap csak szerelmes fiatalasszonyhoz illik. Ma már illene beismernem, hogy szerelmes voltam, hogy most is mindig rá gondolok, de a legvégére inkább csak ezt a verset másolom ide. Az ismétlődések mágikus, igéző varázslatáról szól, amelyből Anci soha nem tudta magát megszabadítani.

Beleszakad a nap a sokadik tengerbe.
Minden éj, minden nap felfedez
új bolygókat, növő és belehaló
tengert mindegyik útján. De mi
azt hisszük, mindig ugyanott jár.

Aztán már csak papírfecnik vannak, egy-egy papírfecnin ugyanaz a szám, ugyanaz a betű.

(Magvető, 2004)