Egy, a tudományos fősodortól eltávolodott neves professzor, Emil Euler Ganz a hódolóiból, tanítványaiból, talpnyalóiból szektát alapít, és a kaliforniai Műszaki Egyetem Csillagászati Tanszékének vezetését felcseréli az Isten Gyűrűinek Rendjére. A mindenható Ganz professzorból mindenható szektavezér, Jupiter lesz, aki immár nem az egyetemen, hanem egy betonbunker mélyén kutatja a világegyetem titkait. 

 

Ám Jupiter halála után a szekta kezd széthullani, az alvezérek már csak fenyegetésekkel és gyilkosságokkal tudják a rendet (a Rendet) fenntartani. De vajon Jupiter professzor természetes halállal halt meg? Vagy csak paradigmát váltottak az alvezérek? És mi a magyarázata a Jupiter halála után megszaporodó rejtélyeknek? Itt lép közbe a kaliforniai rendőrség a kitűnő Decker hadnagy vezetésével…

 

És most – meglehet –, csalódni fogsz, kedves olvasó. Eszem ágában sincs egy krimikritika ürügyén mérgezett nyilakat lődözni szerteszét, és Emil Euler Ganz és egyes kelet-európai jupiterek között párhuzamot vonni. Mert bár a kelet-európai tudományos világnak megvannak az amerikaitól eltérő sajátságai, azért az igaz, amit Ganz professzor lánya, a Csillagászati Tanszék jelenlegi professzora megállapít: a „hivatalos” tudományos világ többé-kevésbé mindenütt az Isten Gyűrűinek Rendjéhez hasonlóan működik. A kívülállók szemében a fontos és kevésbé fontos, a komoly és „komolytalan” tudományos közösségek amúgy is egyformán titokzatoskodó, tekintélyelvű társaságoknak tűnnek. És nemcsak a tudományos közösségek, hanem az irodalmi iskolák, a művészeti intézmények is. A trubadúrok már szerelemtanuk kidolgozása idején megkülönböztették egymástól a költészetüket értő vájtfülűeket és az alantasokat (szó szerint vilanokat, parasztokat).

 

De ha a tudományos és művészi intézményesülés mindenhol elzárkózással jár, akkor miért most kerülnek a „professzorok” a hard-boiled-regények kereszttűzébe? És miért ilyen félig bűnös, félig áldozat szerepben? Hiszen a bűn és a tudományos-művészi önkifejezés közötti összefüggést már a német romantika is hangsúlyozta. (Jól emlékszünk, hogy mielőtt felfedezőútra indulna, Schlemil Péter eladja az árnyékát az ördögnek. És mellette hány és hány Faust kötött gonosszal paktumot az önmegvalósításért, a zsenialitásért, a „teljes életért” cserébe …?)

 

Ám a „professzorok” a mai bűnügyi regényekben nem ennyire izgalmas egyéniségek.  Egy „öreg professzor” a hard boiledekben csak  potenciális áldozat lehet, akit hamarosan kupán vágnak, elrabolnak, kifosztanak. A „sikeres professzor” pedig többnyire mindig valamilyen gonosz és tényleg karizmatikus bűnöző lótifutija, az a fajta, önmagát is becsapó bűnöző, aki szorult helyzetben – de csak szorult helyzetben(!) – gyilkosságokat is képes elkövetni. Emil Euler Ganz, a Rend alapítója, Faye Kellermann regényének hőse sem igazán nagystílű gonosztevő – sőt talán egyáltalán nem is gonosztevő. Néhány gátlástalan tanítványa használja ki tudományos rögeszméit, hiúságát, miközben a nevében működtetnek egy gátlástalan bűnszövetkezetet.

 

Ganz professzor mindeközben lenyűgöző előadó, aki csodás előadásokat tart „híveinek” a naprendszer keletkezéséről, a csillagok születéséről, az időutazás esélyeiről… Mert egy hard-boiledben a tudományos megismerés és egyáltalán a megismerés értelme sohasem kérdőjeleződik meg – a tudósok lehetnek nevetségesek, de a tudomány önmagában sohasem.

 

Tar Sándor bűnregénye, a Szürke galamb is egy rejtélyes tudományos felfedezésre épül: eszerint lehetséges a genetikát a hedonista gondolkodás és a piacgazdaság követelményeihez igazítani, olyan beteg galambokat kitenyészteni, amik csak az „unalmasokat”, a „feleslegeseket”, a családjuk számára terhessé vált embereket ölik meg. Ámde Tar „galambos embere” mérhetetlenül titokzatosabb és fenségesebb, mint az amerikai krimiszerző, Faye Kellermann Ganz professzora: éjszakánként egy toronyház tetejéről szemléli a várost,  magányosan kísérletezik, vagy a  meditációit veti papírra.

 

A „galambos emberhez” azért is kötődhet a német romantika számos kliséje és sztereotípiája (gondoljunk csak a nevére vagy misztikus naplóbejegyzéseire), mert nem egy fogadásokon pogácsázó, kollégái ellen intrikáló professzor, hanem egy minden hiúságtól mentes, közönséges bűnöző. Neki aztán nincs szüksége hódolókra, talpnyalókra, intézményekre, elismerésekre. Ő fenséges magányában is képes az egész emberiséget boldoggá tenni.

 

A „professzorok”  ábrázolásakor viszont jól láthatóan a társadalmi szerep kiüresedésére koncentrálnak a krimiszerzők. Emil Euler Ganz tragédiája nem az, hogy a megismerés vagy a misztikus tapasztalatszerzés érdekében bűnöket követett el, hanem hogy nem olyan átkozottul, olyan veszedelmesen, olyan ellenállhatatlanul nagy tudós, mint ahogy hinni szeretné magáról. És ebbe a szerepzavarba, ebbe a tragikusan kielégületlen hiúságába kapaszkodnak bele az őt kihasználni akaró tanítványok.

 

A becsapott professzor „esete” kapcsán Faye Kellermann számos érdekes társadalmi kérdést is felvet. Hogy fér el egy tekintélyelvű hálózat, egy tudományos „iskola” egy tömegdemokráciában? Mi különbözteti meg az alternatív tudományosságot vagy akár az áltudományt a „hivatalostól”?  Ki dönthet arról, mi számít tudománynak? A regény egy olyan tudományterület belső harcairól szól, ahol kevés szerepe van a hasznosságnak vagy az empirikus tapasztalatoknak. De akkor mi alapján döntik el, hogy melyik iskola kapjon dollármilliókat?

 

A Jupiter csontjaiban egy vallási szekta próbál meg tudományos műhelyként viselkedni – vagy a tudományos műhelyek azok, melyek hajlamosak szektaként működni? A csoportnyomás mennyiben korlátozza az egyének szabadságát?  De az intellektuális sivárságért kárpótol-e a szabadság? Hogy élik át kiszabadításukat a szektában őrzött gyerekek? Nagyobb boldogság-e egy örökbefogadó családban gagyi rajzfilmeket bámulni „szabadon”, mint egy betonbunkerben hallgatni Ganz professzor előadásait?

 

Nincs politikailag korrekt válasz… A professzort megölik, a gonoszokat megbüntetik, a gyerekeket kimentik, de mi mégsem lehetünk egészen nyugodtak. Hiszen a cím, a Jupiter csontjai Ganz professzor és ezentúl persze az egész nyugati tudományosság örökségére céloz, és ez (a többi  megválaszolatlan kérdéssel együtt) szorongó bizonytalanságot hagy az olvasóban.

 

Természetesen elitista és kirekesztő volt a XIX. századi tudományosság is – de ki merte volna az értelmét vagy akár az eredményeit kétségbe vonni? A tudományos-technikai előrehaladás jelei hétről-hétre szemmel láthatóak voltak, emellett a „poroszos” iskoláztatás is azt a hitet keltette, nem létezhet tudományos előrelépés a nép kiművelése nélkül. Kirekesztők voltak maguk a trubadúrok is, de tanaik elterjedését egyáltalán nem csorbította, hogy mit gondoltak másokról. Néhány évszázad sem kellett, és nyugaton a polgárok, parasztok már az ő szavaikkal vallottak egymásnak szerelmet.

 

De mi marad Jupiter „csontjaiból”, a regényben oly megvetően ábrázolt XXI. század eleji tudományosságból és magaskultúrából?

 

 

Faye Kellermann: Jupiter csontjai (Ford.: Pethő Dóra)

Gabo Kiadó, Budapest, 2006.