Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), a Telihold Velencében (2020, Jelenkor) c. esszékötete Szépíró-díjas lett. Versei Át (2022, Napút) címmel jelentek meg. Térey-ösztöndíjas, jelenleg Budapesten él.

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

lllighaen olyan tudást örökölt, hogy már-már az Idő urának érezte magát.

         Mert kicsodák is a királyok? Parázna bábok mind – hangosak, tudatlanok, ostobák. Egész életükben csatáznak: nyernek vagy vesztenek; véres sisakkal lebuknak a lóról a csatatéren, vagy boroskupával a kezükben ünnepelnek, ha  megpillantják az örökösüket. Persze a tizenkét királyságban akadnak olyan férfiak, akik ismerik a természet törvényeit. Varázslók, akik jóslataikkal megbolondítják az apákat, akik hókusz-pókuszaikkal felkorbácsolják a tengert, vagy csak meghosszabbítják a napéjegyenlőség óráit. Visszaadják az öregemberek erejét, és tündérlányokat küldenek az álmatlanok útjába. Mert hiszen minden férfinak el kell vesztenie valahogy a szüzességét, és el kell tölteni az öregség óráit… Az ilyen bíborköpenyes, tekintélyes csodatévők mellett persze akadnak egyszerű, vásári varázslók is. Hiszen van-e olyan háziasszony, aki még nem fizetett egy kóbor szerencselovagnak, hogy keresse meg a birkáját, vagy találja meg az elveszett gyűszűjét?

         Illighaen lenézte a varázslókat, nemcsak az ilyen csavargó-féléket, hanem a rangosakat is. A valóságot lehet persze befolyásolni  – hiszen mi más a valóság, ha nem a szavak és a tárgyak bonyolult kölcsönhatása, amit a költők, a törvények és a szokások egyszerre alakítanak? Változtat-e egy mondaton, ha gyönyörű iniciálék, hajlékony virágindák közé pingálod? Valamit igen. De a tenger attól még tenger marad, ha sietteted a vihart, vagy ha hamut szórsz bele. Na de ki tudná a holtakat a sírból előszólítani? Az időt visszaforgatni? A tengert szárazzá, havat vörössé, a földet hófehérré változtatni?  

         A világ igenis érthető. És nemcsak érthető, hanem tanulmányozható, sőt kiismerhető is. Ám csak a tompa agyúak hiszik, hogy nem lehet rajta változtatni. De ugyanolyan ostobák azok is, akik azt remélik, hogy a valóságot kiismerhetetlenné tehetik. Illighaennek a kiismerés volt a hivatása, a hóbortja, a szakterülete, a rögeszméje, a kenyere. Kényelmes tengerparti házban élt a nagyapjával és az édesapjával, a másik két  Illighaennel. És ez a szép, tengerparti ház minden percben egy  boldogabb világra emlékeztette. Mert ismeretlen kezek még azelőtt emelték a falakat, mielőtt Normandiát elöntötte volna a féktelenség, a vérszomj és a szenvedély.

         Őket, az Illighaeneket a tudásuk védelmezte. Meg természetesen maga a villa, hiszen minden ház őriz az építőiből egy darabkát, egy lélegzetvételnyi életet. Kéziratok, szökőkutak, íriszek, hajlongó, titokzatos boltívek. A könyvtár tele ismeretlen, ráncos kézirattekercsekkel, melyeket a modern kor elméi tisztelnek, ámde nem értenek meg. Illighaen nagyapja arra azért képes volt, hogy a ház fölé örökös alkonyt varázsoljon, és a kertben az íriszeket halhatatlanná tegye. De nem ilyen hókuszpókuszokkal kereste a pénzt, hanem a józan eszével. 

         Minden tavasszal barbár királyok keresték fel, hogy véleményét kérjék a csillagok állásáról, étvágytalan trónörökösökről, vagy egy később megindítandó hadjáratról. Nem volt nehéz: az Illighaeneknek csak mérlegelniük kellett. És minden télen összekulcsolt kezű, meddő hercegnék érkeztek, hogy örökösük szülessen. Ha a hercegné nem volt túl öreg vagy beteges, akkor összeismertették egy tengerparton kóborló magányos katonával vagy egy szélszellemmel. Ha pedig se a szellemek, se a katonák, se a varázsfőzetek sem segítettek, akkor a hercegné karjára tettek egy árva gyermeket. A tündérek ajándéka, áldott gyermek! Vigyázz rá nővérem!

         Mert hiszen volt miből válogatni. A tizenhét királyságban több árva gyerek lakott, mint örökös után sóvárgó hercegné. És az Illighaenek rejtélyekből sem szenvedtek hiányt. Járvány terjed a szigetekről? Túl sok eső hullott? Késik a tavasz? Visszatartja a föld a magokat? Az Illighaeneknek mindenre volt magyarázata. Sőt nemcsak magyarázata. Aki a három Illighaen tanácsait megfogadta, az meghosszabította a saját életét. Ne veszítsd el a fejed! Gondolkodj ésszerűen! Ne szomorkodj sokat, és naponta kétszer moss kezet! Ne menj a halottak közelébe!

         Ezekért a tanácsokért a királyok pénzzel, rabszolgákkal és védelemmel fizettek. A közrendűek pedig vásznat, gabonát, szárított ürühúst hoztak, vagy  csak legeltették a marháikat. Ám néha tündérek is megkeresték őket, tán hogy jobban kiismerhessék magukat. De mivel fizet egy tündér, akit csak mások vágyakozása tart életben? Az Illighaenek felsöpörtették velük az udvart, vagy a konyhában dolgoztatták őket. Számos virágkezű, ellenállhatatlan pillantású tündér súrolta már náluk az üstöket.

         Mert az Illighanek mintaszerű házaséletet éltek. Nem lehetett sóhajtásokkal kifizetni őket.

 

         De most ez a barátságosan kimért világ is összeomlani látszott. A baj mindig a fejekben kezdődik el, pletykákkal, híresztelésekkel, zavarosnál is zavarosabb történetekkel. Történelemnek a megtörtént dolgokról való tudást hívjuk, az eseményeknek azt a sorát, amiből már kivontuk a rettegést, a bizonytalanságot és a félelmet. Hiszen a tegnapra holnap jön. Minden csatában vannak vesztesek és győztesek. A nap mindig keleten kel föl. Az átkok – ha gyakran ismételgetik őket – beteljesednek. Az Illighaenek krónikások is voltak, így aztán életük minden percében rászorultak a józan észre. Miközben jövendő csaták kimenetelét latolgatták, nyomoztak mérgezések, rejtélyes eltűnések után, a könyvtáruk félhomályában évkönyveket szerkesztettek. Csaták, mennyegzők, békekötések – egymás után, szép, tanulságos rendben. Ha majd eljő az utókor, úgy találják majd, hogy ebben a tengerparti házban bölcs férfiak éltek.

         A zavar mindig a fejekben kezdődik el. A félelem pedig eltorzítja az eseményeket.

         Partra száll egy szedett-vedett hódító sereg Normandiában, és a támadók úgy látják, hogy az emberek szőrén-szálán eltűntek! Miközben a normannok – persze láthatatlanul – követik őket az erdőbe, és kényelmesen lemészárolják őket! A támadókkal érkező királyfit eközben meg nem született normann hercegek magukkal csalják a rengetegbe.

         Vagy az a bizarr história, ami a galegók földjén esett meg! Egy hercegkisasszony a kútba dobja a titokban szült kisfiát, de a gyerek feltámad, és mint valami rosszindulatú kísértet, egész Hispániát átjátssza a mórok kezébe.  És mindezt nem babonás vénasszonyok mesélgetik, hanem a vizigót király tanácsadói, akik az Illighanek hazájában leltek menedékre.

         De mi is az igazság? Hiszen ki hallott olyan krónikáról, ahol a halottak

visszatérnek, és az ugyanabban az időben élők hol látják egymást, hol nem?

         Most a legkisebb Illighaenre hárult a feladat, hogy ezt a rengeteg gyanús jelet kiértékelje. Hol zavarodott meg az idő először? Illighaen gondosan számba vette a gyanús jeleket. Ott van az a semmibe vesző, kopár szigetecske Írország mellett!  Mintha ez a csúf kis sziget – aminek még a nevét sem meri senki kimondani – lenne minden zavar eredője. Azt mondják,  ki lehet kötni a partjain, de sohasem lehet arról a szigetről visszatérni. Hát micsoda botránya ez a tengernek! Vagy a józan észnek! És amit a királynéról, Bandemag feleségéről rebesgetnek! A normann hercegné, ez a megbízható, csak az alattvalók jóllétével törődő hölgy azt állítja, hogy minden nap verssorokat csereberélnek… De nem az álmok vagy valami titokzatos küldönc, hanem a szél hozza-vissza a tengeren keresztül a szavakat…

         Ha az asszonyok nem alusszák ki rendesen magukat, képesek az időt is megfordítani, töprengett ingerülten. De persze hogy elégíthette volna őt ki ez a magyarázat? 

         De mi is az igazság? Ha az ember a jelenben él – és ugyan hol élne másutt –, mindig találkozik rettegéssel, a bizonytalanságtól való mániákus irtózással. A krónikások ezeket persze kihagyják az elbeszéléseikből, hiszen a félelmet és a véletlent a legnehezebb nyomon követni vagy megigazolni. Látott-e már valaki olyan ledobott követ, ami nem lefelé, hanem felfelé esik? Pedig meglehet, tényleg léteznek ilyen különös kövek, csak erről sohasem beszélnek a krónikások, az események szakértői. 

         Hiszen a történészek a rendet kutatják. Nem törődnek a háborúk vagy járványok kitörését megelőző félelmekkel és előjelekkel. Egy jó krónikás feljegyzi a győztes nevét, aztán (utólag) számba veszi azokat az okokat, amiért ennek vagy amannak kellett megnyernie a csatát.  

    De egy sziget, ahol már a természet törvényei sem érvényesek?

        Illighaen azon töprengett, hogy ez a sok furcsaság vajon nem az idő befejezetlenségével függ-e össze? Egy krónikás mindig idővonalat húz, és azon lépeget, pedig ő maga is tudja, hogy a múlt sohasem ér véget végérvényesen. A bölcsek azt mondják, mi mind a Krisztus utáni VII. században élünk. Na de mit is jelent ez? Hisz a kereszténység ma már véget érni látszik. Kirklan király ledobta a válláról a keresztet, és visszatért a saját őseihez, a tündérekhez és a szellemekhez. Ma megint szabadon, a saját feje után imádkozhat mindenki.

        Illighaen amúgy sajnálta ezeket a változásokat. Hiszen a stílus a mondanivaló

 teste. És ő az ír papok kacskaringós, ide-oda indázó jövendöléseinél jobban kedvelte az evangéliumok emberi lélegzetvételhez hasonló kijelentéseit.

        Na de mit számít, hogy milyen módon imádkoznak az emberek? Ő, Illighaen úgyis csak a tényeket szerette.

 

         Illighaen harminchárom hajóskapitánnyal tárgyalt, hogy melyikük kötne ki Bandemag király országában, azon a nyomorult kis szigeten. Késett a tavasz, és mintha siratnának valakit, olyan haragosak voltak a felhők a kikötőben.

       Illighaen érvelt, perelt, vitatkozott, magyarázott, sértegetett. Hiszen a tenger törvényei mindenhol egyformák! A hullámok nem tesznek különbséget a sziget és sziget között! De a kapitányok csak nevettek. Azon a szigeten – mesélték – ma már csak halottak élnek. Szép időben a fedélzetről látni, ahogy Bandemag király a sziklákon ruha nélkül csúszik-mászik. Talán elpusztult valami járványban, és azért bolyong fel-alá, mert nem akadt senki, hogy eltemesse….

         Illighaen csak hahotázott ezen. Bár persze gondolatban nem zárta ki, hogy a szigeten betegség tört ki, és mára mindenki megbolondult.De fennhangon csak a babonákat szidta: a tudatlanságot és a hiszékenységet, amely ilyen életerős férfiakat is képes nyálcsorgató vénasszonyokká változtatni… 

         A rakparton csend támadt, mégpedig egycsapásra. Az egyik fickó, egy marcona, de ingerült hajóskapitány már nem hallgathatott tovább :

         – Ne sipítozz tovább, te kecske! – szólt dühösen. – Felszállsz a hajómra, és ha egész úton tartod a szád, egy csónakon kiraklak a sziget közelében.

          A valóság mindig lealacsonyítja az eszméket, gondolta lllighaen.

  

                                                              

                                                                                 Bánki Éva fordítása

Fóka, malac, nő, mókus, gyerek

2007-ben az Udvariatlan szerelem több szerkesztőjével együtt meghívtak minket egy tévés kulturális műsorba.  Honnan jött a dolog? Hogy találtunk rá ezekre a versekre? Nem szégyellték-e a trubadúrok a saját trágár verseiket? Nem szégyellték, feleltünk mosolyogva. Nem mondanánk-e mi itt ki egy trágár szót? – kérdezte a műsorvezető. Mért is ne? Kimondtuk, jó móka volt.

Ám a műsorvezető emelte a tétet. Nem érezzük-e, hogy ez a prűd és merev magyar irodalom gúzsba köt minket? Hogy korlátozza a szabadságunkat?

          Rámeredtünk. Mindeddig úgy éreztük, hogy a szabadságunkat néhány nagyon is eleven megmondóemberen kívül nem fenyegeti senki és semmi. De aztán rájöttünk, vagy legalábbis én rájöttem, mire gondol: itt van ez a sok szakállas klasszikus, akik mindenféle közösségi témákon rágódtak évszázadokig, ahelyett, hogy itt és most velünk együtt, bátran, becsületesen…

            – Nem, nem érezzük úgy – feleltem.

      A trubadúrok obszcén versei még nem jelentek meg különálló antológiában. De a rendszerváltás óta eltelt huszonkét évben – szerencsére – számos nagy mű második vagy harmadik vagy éppen sokadik remek fordítása is megjelent (Shakespeare, Dante, Lewis Carrol, Calderón, Rabelais), tehát számos remek alkalom teremtődött meg a kortárs irodalom és a klasszikusok ütköztetésére.

        Mik a „hibái” Arany Jánosnak, Kosztolányinak, Babits Mihálynak? Természetesen lehetnek „hibáik”, de mért ne lehetne akár egy „hibátlan”, egy maga nemében tökéletes műfordítás mellé egy másikat, egy ugyanolyan jót is odatenni? Hiszen a műfordítás nem boxkesztyű, amit valami „korszerű” értelmezésének nevében azért viselünk, hogy egy másik műfordítót „kiüssünk”. Mert lehetséges persze, hogy a Babits képviselte „kultúrkereszténység” idejétmúlt, és az is, hogy ennek a felfogásnak a nyomai megtalálhatók az ő Commedia-fordításában, de hát az ő műfordítása egy autonóm műalkotás, tehát nem lehet a benne tükröződő eszmék nevében se „leírni”, se lebecsülni.

          A rabszolgaság még kevésbé trendi, mint a „kultúrkereszténység”, de senkinek nem jutna eszébe, hogy – mondjuk – az Iliászon ezért „igazítson”. Ámde a magyar műfordításkritika még nem jutott el odáig, hogy nagyszámú olvasóban tudatosítsa, egy jó műfordítás nem pusztán a „hitelessége” vagy a „korszerűsége” miatt lehet eleven és nagyszerű.

           Pedig nagyon jól tudják ezt a műfordítók is. És nemcsak azért, mert maguk is szívvel-lélekkel benne élnek a magyar irodalomban, hanem mert saját érdekükben is óvakodnak is attól, hogy az olvasók boxkesztyűsen, valamilyen klasszikust „kiütve” képzeljék el őket. Hiszen ha a fordítót nem autonóm alkotónak tekintjük, hanem csak egy értelmező közösség illusztrátorának, akkor ez az azzal jár, hogy a kortárs fordító műve is addig marad eleven, míg valamilyen „szaktekintély” meg nem találja a következő helyes kulcsot Shakespeare, Dante vagy Rabelais értelmezéséhez. És ki jár jól ezzel? Hiszen magunkat ismerve hamarosan lesz nekünk „korszerű”, balos és jobbos Shakespeare-ünk, ifjúsági és felnőtt Shakespeare-ünk…

           Na ne!

          De ha már itt tartunk, vajon felszabadítóbb vagy inspirálóbb-e ennél a nőirodalom kritikai visszhangja?

      Az eltelt húsz év jelentős fejleményei között szokták elkönyvelni a magyar nőirodalom kibontakozását és virágzását. Pedig nőíróink mindig is voltak, már a nőirodalom legkérlelhetetlenebb kritikusa, Gyulai Pál is úgy vélte, bizonyos „intim témák” (bölcső, anyaság, családi élet) kifejezése miatt elkerülhetetlen, hogy nőket is eltűrjünk az irodalomban. Gyulai hírhedten keményfejű és korlátolt kritikus volt – de vajon jutottunk túl rajta?

        A mai „intim témák” is nagyon megváltoztak Gyulai Pál korához képest. Ám vajon a nőírók hozzáférhetnek-e társadalmi témákhoz, kimerészkedhetnek-e a „női intimitás” sáncain túlra? A kérdés minden bizonnyal bonyolult, de tény: Galgóczyt és Tormayt még mindig megvető hallgatás sújtja, és annyi jelentős társadalmi regény szerzője, Szabó Magda csak a nyugat-európai sikereinek köszönhette, hogy mint a Kádár-kor bestsellerírója és vidéki nagymamák kedvence a 90-es években nem fakult ki az emlékezetünkből. Az Ajtót, Szabó Magda Femina-díjas regényét nem bátor magyar nőkritikusok fedezték fel, hanem franciák, a nyugat-európai sikerig semmilyen komoly itthoni visszhangja nem volt a regénynek. És ott vannak még a nem magyarul alkotó, de magyar származású nőírók! Agota Kristoffal kapcsolatban még egy bulvárszintű értékelésnek is helye lehetne. Egy munkásnőként dolgozó, emigráns írónő rangos pártfogók, ösztöndíjak nélkül elért sikere Magyarországról nézve nemcsak majdnem hihetetlen, hanem erkölcsileg is roppant felemelő.

          De mi a helye a nőknek az irodalmi közéletben? Hiszen többekben felmerült, hogy egy nők által irányított irodalmi élet szabadabb, befogadóbb, a kulturkampfban talán kevésbé serény, de a társadalom felé nyitottabb lehetne. Erre azonban kevés az esély. Az ideális nőíró sokak szerint még mindig „nőtémákban” merül el, de közben azért tart egy bakancsot a szekrényében, hogy arra masírozzon (belépjen, kilépjen, felvonuljon) amerre a férfiak irányítják. Hogy létezne bármilyen hasonlóság Gyulai Pál nőíróeszménye és a mai, minden tekintetben korszerű irodalomfelfogás között…? Belegondolni sem merünk…. A feltételezés is malacság, sértés vagy egész egyszerűen gondolatbűn lenne.

 

 

Trollok, skandinávok

Az Üdvözlet a gyilkostól egy irigylésre méltó álompárral, egy, az európai nagyvárosokban utazgató nászutaspárral kezdődik. Szépek, fiatalok, gazdagok. Élik az Európában utazgató többi gazdag turista vagy gondtalan nászutas életét: éttermek, bárok, múzeumok, aztán egy kis kóstoló a „helyi sajátságokból”: városnézés, szuvenír, valami apró ékszer. Ám mikor felbukkan egy másik nászutaspár – ők is szépek, fiatalok, gazdagok – szinte rögtön elcsábulnak. Ugorjunk fel hozzátok, és csináljunk valami izgalmasabbat! Egy kis füvezés, egy kis közös lötyögés után a fiatalok igent mondanak. A levetkőztetett, megcsonkított nászutasokra rendőrök bukkannak rá a hotelszobában.   Nagyon sok ilyen irigylésre méltó „álompár” jár így szerte Európában.

            Gyilkosság, mint reprodukció. Gyilkosság, mint korlátlan művészet. A kompozíciókba rendezett holttestek ismert műalkotásokat elevenítenek meg. Na, de kik azok az elvetemült sorozatgyilkosok, akik a felső-középosztálybeli életforma álmát megtestesítő nászutasok bizalmába férkőznek?

            A svéd-amerikai szerzőpáros, Liza Marklund és James Patterson nagyon kiszámítható módon pörgő regényében egy idős brooklyni rendőrtiszt és egy bumfordi svéd újságírónő nyomoz a gyilkos vagy a gyilkosok után. A tetthelyeken hagyott bizonyítékok egy Kaliforniában alapított, de a tevékenységét Európára kiterjesztő konceptuális művészcsoport, a Korlátlan Művészet Társasága „utazó művészei” felé mutatnak. A svéd rendőrség először nem is meri letartóztatni a gyilkosokat. Hiszen ők is szépek, gazdagok, fiatalok, akárcsak a hotelszobákban megtalált áldozatok. Ámde az utánuk kopó módra nyomozó detektívpáros nem adja fel, ők kezdettől fogva erre a konceptuális izére gyanakszanak.

            Konceptuális művészet egyenlő gazdag hülyegyerekek. Az Üdvözlet a gyilkostól (mint ahogy skandináv krimik többsége) megerősíti a felsőbb osztályokkal és egyáltalán a „művészkedéssel” kapcsolatos sztereotípiákat. Nem is lehet másképp egy olyan regényben, ahol egy megkeseredett brooklyni nyomozó és egy parasztlányból lett svéd újságírónő nyomoz a fogadásról fogadásra, múzeumból múzeumba járók, a szállodáról szállodára ténfergők titkai után. A megfejtés aztán a detektívpáros előítéleteit igazolja. Brooklyn kontra Kalifornia, a svéd határvidék szemben a talmi csillogással – vagyis a józan ész az ilyen konceptuális baromkodással. A regény befejezéséhez közeledve nyilván sok szociáldemokrata neveltetésű, átlagos skandináv dől hátra a foteljében: Konceptuális művészet? No igen! Ezektől minden kitelik. Hasonlóan a legtöbb skandináv krimihez, amely ha nem is ennyire sarkosan, de ehhez hasonló előfeltevésekkel operál: nagy pénz – nagy bűn.

            A magyar olvasó viszont elképedve csóválja a fejét. A magyar társadalmi regény ugyanis olyannyira más sztereotípiákra épül, hogy nekünk már-már botrányosnak tűnhet egy ilyen megfejtés. A mi irodalmi hagyományunk csak a némán szenvedő, a saját helyzete értelmezésére képtelen áldozatokat szereti (ennek a prototípusa Édes Anna), ezért is tűnhet bizarrnak, hogy egy alsóbb osztályba tartozó szereplőnek bármiről releváns véleménye lehessen. Mert hiszen ha „okoskodik”, akkor rögtön nevetséges – ha pedig ír, akkor Sárbogárdi Jolán. (Jolán nem a saját nyelvén beszél, és ezért nevetünk rajta. Ámde vajon elképzelhető-e olyan érvényes nyelv, ahol a Jolán-félék ne lennének nevetségesek a kortárs magyar irodalomban?) Ezek a rendszerváltáskor meggyökeresedett, ám nyilván ősrégi sztereotípiák befolyásolhatják a kortárs regények megítélését is. Talán ezért történhetett, hogy az Ajtóra, Szabó Magda regényére – ahol is a szerző egyenrangúként ábrázolja egy cselédlány és egy úriasszony társadalmi tapasztalatát – a magyar kritika csak a francia siker után figyelt fel, és hogy a Szürke galamb, Tar Sándor „bűnregénye” – ahol „mindennapi emberek” (trollok, azaz kisnyugdíjasok, csavargók, szakmunkások) is eljuthatnak valamilyen megfejtéshez – zavarba hozta a kritikusokat kezdetben.

            És talán ezzel is magyarázható, hogy miért játszódnak a magyar krimik a múltban, hogy miért nem meri rábízni magyar szerző egy velünk élő detektívre az „igazságot”. Mert hiszen a bűnügyi regény (és különösen annak „realista”, a társadalmi folyamatokat bemutató változata) nemcsak protestáns és konzervatív, hanem egyben „demokratikus” elbeszélés is. A bűnt mindig személyes bűnhődés követi, a detektív visszaállítja a társadalmi rendet – ámde a detektív mindeközben azért az „átlag” értékrendjét követi. És egy „jó detektív” nyilván hivatásszerűen vélekedik úgy, mint a skandináv krimik többségében nyilván szociáldemokrata neveltetésű törzsolvasói: A sok pénz meghülyít. És nem „rendes dolog” úgy vélekedni a szegényekről, ahogy a Korlátlan Művészet Társaságának tagjai teszik: „Az emberek képesek ilyen isten háta mögötti helyeken leélni az értelmetlen kis életüket, csak dolgoznak, isznak, kefélnek (…), és mindeközben sejtelmük sincs róla, hogy létezik más is, a tudat magasabb szintje.”

            Ámde az Üdvözlet a gyilkostól és a többi skandináv regény előfeltevései nemcsak nevetségesek, hanem megfontolandóak is. Mert tényleg rejt bizonyos veszélyeket, ha a nyugati társadalmak döntéshozói – amennyiben „megfelelő” politikai nézeteket vallanak, és a pénzük is életük végéig kitart – semmilyen valós kapcsolatban nincsenek más társadalmi csoportokkal. Ez nyilván a múltban is így volt, talán az ilyenfajta  „tapasztalatlanság” is hozzájárulhatott az I. világháború vagy akár más katonai-társadalmi válságok eszkalálódásához. Ebben az oly sok épített műalkotást felvonultató bűnügyi regényben rendre utalnak is a történelem „esztelenségére”. Ami az Európát beszáguldozó nászutasoknak „becses” emlék, az a detektívek szemében az emberi felelőtlenség mementója.

            Ilyenféle kommunikációs és kulturális válságra utal az Üdvözlet a gyilkostól többi párbeszéde is. (Csak a párbeszédek miatt érdemes a regényt végigolvasni.) Jacob, a detektív kihallgatja Kaliforniában a Korlátlan Művészet Társaságának egyik tagját, ám a fiú a feltett kérdések felét sem érti. És a regény számos más példát is hoz a torz társadalmi kommunikációra. Beszélgetésfoszlányokat csíphetünk el kiállítótermekben, éttermekben, művészkolóniákon, ahol a beszélgetésben részt vevők el sem tudják képzelni, mit akarhat a másik. Pedig angolul mindenki ért. És mindenki törvénytisztelő. És mindannyian ugyanannak a jóléti társadalomnak a polgárai.

            A sorozatgyilkosságokat kiagyaló két fiatal viszont szóhoz sem juthat. Az elbűvölően gonosz és agyafúrt kaliforniai párossal ugyanis akkor végez Jacob golyója, mikor szemtől szemben állnak egy finn határ melletti parkolóban. Ők nem dadognak, ők nem magyarázkodnak – rájuk, az igazi bűnösekre a hallgatás árnyéka hull.

            A bűnnel a fenségesség és a titok is elpusztul.

            Ámde a sok értelmetlenül lemészárolt léha és ostobácska nászutaspár után örülhetünk egy igazán rokonszenves pár, a brooklyni „kopó” és bumfordi svéd újságírónő egymásra találásának. Luxusszálló helyett egy „szerény és csendes” családi házban.

            A két szerző tényleg nem ismer megalkuvást.

 

Liza Marklund – James Patterson: Üdvözlet a gyilkostól. Ford.: Torma Péter. Animus Könyvkiadó. Budapest. 2011.

Szolgaság és szolidaritás

No de ott bujkál bennünk kisördög: vajon mikor születnek meg a nagy csecsen, ukrán, roma, orosz, albán maffiózókról szóló idealizáló elbeszélések? Mikor drukkolhatunk majd mi – középosztálybeli kényelemben élő olvasók – Lev Davidovics, Ahmed Úszil, Kolompár Farkas sikereinek?

Végére értem Martina Cole Arcok című regényének. Nem akarom ajánlani Martina Cole-t egyetlen tanítványomnak vagy jó ismerősömnek sem, ellenállhatatlan vágyat sem érzek, hogy az angol nyelvű szerzőt a „helyére tegyem”, hogy „értékeljem”.

Bár egy regény szolgál apropóul, ez mégsem könyvkritika.

Az Arcokban – miképp a legtöbb krimijében – Martina Cole egy gengszter(család) sorsán át az etnikai alapú szervezett bűnözés hátterét vizsgálja. Szereplői angolul beszélnek, angolszász neveket viselnek, úgy öltözködnek, mint a britek többsége, de a saját maguk és a környezetük szemében írek – vagyis „különbözőek”. Patriarchális családszerkezetben élnek, legközelebbi munkatársaikat a többi ír közül választják, irigylik és közben megvetik a protestáns középosztálybelieket. Akármekkora csirkefogók, azonosulnak a környezetükkel. Nincs az a többszörös gyilkos ír gengszter, aki egyházi áldás nélkül merne átsétálni a túlvilágra. Közülük többen nemcsak a katolikus egyháznak, hanem az IRA-nak is „adóznak”.

Az etnikai alapú szervezett bűnözés egzotikus, és mégis „tiszteletreméltó” vonásainak nemcsak Martina Cole állít emléket. Mario Puzo sokkal jobb írói érzékkel ábrázolja azt az „izgalmas” küzdelmet, míg az olasz keresztapákból „színamerikai” vállalkozók lesznek, és „felküzdik” magukat az amerikai elitbe. Ahogy Martina Cole, úgy Mario Puzo is meghatározó szerepet tulajdonít a családszerkezetnek. Azért is lehetnek ilyen giccsesek és elfogultak ezek a keresztapa-sagák, tulajdonképpen csak azért születhettek meg, mert sem a Nagy-Britanniában élő ír, sem az USA-ban élő olasz kisebbség nem érzi úgy, hogy ezek a bűnöző-csoportok ellenükben működnének. Az ilyen irodalmi nehézfiúkra a saját „közösségük” (nyilván többségében törvénytisztelő polgárok) büszkeséggel tekint fel. Az etnikai alapú bűnözésre nyilván úgy tekintenek, mint a születéskori hátrányok – meglehet, törvénytelen – „kiigazítására”. De nemcsak a kisebbségek gondolnak, gondolkodhatnak így. Móricz Zsigmond is egy sajátosan magyar „gengszter-sagával”, a Rózsa Sándor regényciklussal akarta a magyar ponyva alapjait megteremteni.

No de ott bujkál bennünk kisördög: vajon mikor születnek meg a nagy csecsen, ukrán, roma, orosz, albán maffiózókról szóló idealizáló elbeszélések? Mikor drukkolhatunk majd mi – középosztálybeli kényelemben élő olvasók – Lev Davidovics, Ahmed Úszil, Kolompár Farkas sikereinek? Mikor fognak majd a kelet-európai keresztapák is puhafedeles kiadványok címlapján tündökölni?

Egyelőre nem, hisz a kelet-európai etnikai alapú szervezett bűnözés többnyire a bűnözők saját közössége ellen irányul. Az orosz, az ukrán, a roma, az albán maffiózók alaptőkéjüket épp az etnikai közösségükbe tartozó lányok és gyerekek eladásával alapozták meg. Jó érzékkel ismerték fel, hogy a posztmodern fogyasztói társadalmak – ahol egy „gondolatbűn”, egy rosszul megválasztott jelző vagy verbális „baki” bárkinek a közéleti karrierjébe kerül – minden hangzatos szólam ellenére igénylik a Kelet-Európába exportált rabszolgákat.

A nyugati társadalmak emberi jogokkal kapcsolatos nyilvános állásfoglalása és a rabszolgaságot eltűrő gyakorlata sajátos tabukat kényszerít a nyugati (és köztük a magyar) döntéshozókra. Pintér Sándor nem azzal követte el a legnagyobb bűnt, hogy a rabszolga-kérdést negligálta, hanem hogy ügyetlen módon szavakba öntötte a politikai döntéshozók ezzel kapcsolatos cinizmusát. (Ha azt állítom, hogy nincsenek szexrabszolgák, akkor bárki felállhat, és szembesíthet az ellenkezőjével.) Pintér Sándor akkor viselkedett volna „politikailag korrekt” módon, „érett”, „európai színvonalú” demokrataként, ha „mélyen” elítéli a jelenséget – tenni persze nem tesz semmit.

Ahogy a nyugat-európai döntéshozók többsége sem.

Ez a kimondott szavakat megtorló, a bűnöket viszont jóváhagyó társadalmi gyakorlat aztán különös hatalmi szereppel ruházza fel a hátrányos helyzetű etnikai csoportok „keresztapáit”. Hiszen alacsony rangú közreműködőkként a klasszikus rabszolga-kereskedelem működtetésében is részt vettek feketék (az „árut” ők szállították a kikötőkben várakozó fehér rabszolga-kereskedőknek), de a hajók nem az ő tulajdonukban voltak, a döntő haszon nem hozzájuk került, nem ők árulták Amerikában a rabszolgákat – és ami a fő, a célországokban sem ők tartották kézben a rabszolgák „ellenőrzését”. A mai társadalmi gyakorlat viszont minden jogot „átad” a bűnözői csoportok.  Ők hajtják fel, ők szállítják, ők ellenőrzik, ők dolgoztatják az „árut”.

Mintha az afrikai rabszolgahajcsárok átkelnének az amerikai kontinensre, hogy a rabszolgáikat élethossziglan felügyelhessék.

És meddig is tart ez az élethossziglan? A napi 14-16 órás szexmunka és a kábítószer lehetetlenné teszi, hogy bárki épp testtel és lélekkel hazatérjen. Itt nincs tovább. Itt nincs folytatás. Ezért is tűnik ésszerű döntésnek, hogy a rabszolga-kereskedelmet ellenőrzésük alatt tartó bűnözői körök az „áru”, az emberi erőforrás újratermelését is ellenőrzésük alatt akarják tartani. Nemcsak a gyerekeket és a fiatal lányokat, hanem a gyerekeket és fiatal lányokat évről-évre „újratermelő” közösségeket.

Ez pedig – úgy vélem – a kelet-európai „kisebbségi lét” perspektíváit is átértékelheti. Ebből következően aztán egy hátrányos helyzetű csoportba született fiatal lánynak alig marad választási lehetősége. A többségi nemzet nem fogadja be, de a saját etnikumába tartozó „elitben” sem bízhat, hiszen azok éppen az ő „értékesítésére” alapozták az egzisztenciájukat. Nemcsak a többségi nemzet, hanem a saját csoportja szemében is született áldozat.

Bár rengeteg hallgatás veszi körül az emberkereskedelmet, azért arra még várni kell, míg hollywoodi megaprodukciók éltetik a kelet-európai keresztapák tündöklését és bukását. Vagy csak egyelőre? Úgy tűnik, nincs az a politikailag korrekt nyelvhasználat, ami – egyelőre – a csecsen, albán, roma, orosz maffiózókból is hősöket (a közösségük érdekében tevékenykedő hősöket) tudna csinálni.

De a Kelet-Európából szervezett emberkereskedelem nemcsak a hátrányos helyzetű kisebbségeket, hanem a Nyugat eszményeit is fenyegeti. Vagy azok úgy megkoptak, hogy már nincs is értelme „fenyegetni”? Hiszen még a politikai jelszavakat annyira kedvelő korunk sem tud a nagy francia forradalom harmadik jelszavával, a testvériséggel mit kezdeni. Érett nyugati demokráciákban a szabadság és egyenlőség még bálványnak számít, de a testvériségen csak mosolyogni szokás. Hiszen ez csak amolyan gyanús, lábszagú, nevetséges érték. Ha még érték egyáltalán. Lelkes kiscserkészekhez illik, nem komoly gondolkodókhoz vagy állampolgárokhoz.

És ebben én is egyetértek velük.

De úgy tűnik, Martina Cole, az ír szervezett bűnözés fáradhatatlan krónikása is. Az arcok, azaz a „régimódi” (még egynéhány emberi értéket tisztelő) gengszterek ideje lejárt. A helyüket – mint meglehetős melankóliával érzékelteti – majd a szolidaritást hírből sem ismerő bűnözői csoportok veszik át.

Írás, olvasás, élőbeszéd

A „könyv” kultusza iránti fenntartásokat nemcsak posztmodern műveltségkutatók fogalmaztak meg: a „holt betűkkel” szembeni gyanakvás ennél jóval régebbi keletű. Élőbeszéd és írás szembeállításakor nem okvetlenül a barbárság és kultúra, elit- és populáris kultúra, „buták” és „okosak” vagy „régiek” és „modernek” állnak szemben egymással. A „könyvvel” szembeni (olykor filozófiailag, vallásilag, politikailag megalapozott) ellenérzések közül most azokat vesszük szemügyre, amelyek segítenek árnyalni az olvasás „hanyatlásával” kapcsolatos aggodalmainkat.

            Tényleg félnünk kell-e – és ha igen, mitől?

            Az alább érintett korszakok (klasszikus görögség, korakereszténység, udvari kultúra) mindegyike más- és másféleképpen ugyan, de támaszkodott az írás valamilyen formájára, tehát nem az írásbeliség teljes elutasításáról van szó, hanem az írás kizárólagosságát elutasító politikai, esztétikai, teológiai álláspontokról.

*

Az olvasás koronként és társadalmi közegenként is igen változó művelet, amely önmagában is befolyásolhatja a szövegek jelentését. (Saját magunk is megtapasztalhatjuk ezt: nem mindegy, hogy egy költeményt először kézírásban vagy nyomtatásban olvasunk, ahogy az sem, hogy egy verssel először ágyban fekve, egy könyvtár félhomályában vagy nyilvános felolvasáson találkozunk.) Az alfabetikus írást először a görögök alkalmazták irodalmi szövegek lejegyzésére. A szóközök és a központozás hiánya ugyan megnehezítette a csendes olvasást – a középkorig még az ún. mormoló olvasás is egészen marginálisnak számított – de az abc-jelek elsajátítása ekkor már nem igényelt életre szóló stúdiumokat: olvasni bárki megtanulhatott. Az írás és az olvasás egy demokratikusan megszerveződő közösség kifejezőeszköze lett.

            De az emberi hang trónfosztására az antikvitás korszakában nem következett be. És nem a szóközök, a központozás vagy valami más technikai nehézség miatt. miatt. A klasszikus görög kultúra a némaságot a felejtéssel azonosította, nemcsak a görög hősök, hanem az egyszerű polgárok is a hírnév, a kléosz (szó szerint „hang”) bűvöletében élt. Az írásnak csak annyiban volt létjogosultsága, amennyiben a hírnevet, az együttes műélvezést vagy a felolvasást követő vitát, dialógust szolgálta. Természetesen voltak a klasszikus kor görögjeinek közösségi identitást biztosító irodalmi szövegeik (az Iliász és az Odüsszeia mindenekelőtt), de vallási tanokat rögzítő „szent könyvük” egy sem. A mitológia maga is élőszóban vagy képek, elbeszélések révén terjedt.

            A görögök magát az „olvasót” sem becsülték sokra. Hiszen a (fel)olvasó csak beszélő szerszám, aki a hangját, érzékszerveit, tüdejét, lélegzetvételét rendelkezésre bocsátja egy halott szerzőnek – és nemcsak az írónak, hanem a felolvasást hallgató szabad, a halott szerzővel vitatkozni akaró, szabad férfiaknak. Szókratész olyannyira hitt a szóbeli dialógus és egyáltalán a szóbeliség szabad emberhez és szabad gondolkodóhoz méltó erejében, hogy a hagyomány szerint egyetlen szót sem írt le.

            Mint a Platón-dialógusokból is tudhatjuk, vendégségekben, lakomákon többnyire rabszolgák olvasták fel a gazdáik által papírra vetett logoszt. Az olvasót a klasszikus görögség a serdületlen fiú vagy éppen a rabszolga szerepével azonosította. Hiszen a (fel)olvasó azzal, hogy „aláveti” magát (a testét mások rendelkezésére bocsátja), tulajdonképpen a passzív, megvetett szexuális partner szerepébe kerül – hiszen nem más ő, mint egyszerű befogadó. És vajon az értelmét és a testét mások „használatára” bocsátó személy, azaz az „olvasó” lehet-e jó állampolgár? Vagy lehet-e jó katona? Jesper Svenbro véleménye szerint (Az olvasás kultúrtörténete, szerk. Guglielmo Cavallo–Roger Chartier) ilyen politikai aggályok is szerepet játszhattak abban, hogy Spártában az olvasást és az olvasni tanulást mindig a „szükséges legkevesebbre” korlátozták.

            Olvasni – szolgaság, beszélni – szabadság. Az Írás feltétlen tiszteletében nevelkedett farizeus, Pál is egy akkor még szóbeli hagyományra, az evangéliumra hivatkozik az ószövetségi törvénytisztelet és írásmagyarázat ellenében. Az ószövetségi zsidóság kultúrája természetesen a „Könyv” feltétlen tiszteletén alapul – ne feledjük, Isten maga is író, a Tóra tanúsága szerint saját ujjaival rögzíti a törvényt a kőtáblákon. Pál viszont egyik levelében így beszél: “Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2 Kor 3,6)

            A Rómaiakhoz írt levél tanúsága szerint pedig rögzíti: “Most azonban, miután meghaltunk annak a számára, ami fogva tartott minket, megszabadultunk a törvénytől, úgyhogy az új életben a Lélek szerint szolgálunk, nem pedig az Írás betűje szerint, mint a régiben” (Róm 7,6).  Szigorú értelemben véve persze a „betű” itt a Törvény betűjét, és nem magát az írás aktusát jelenti. Ámde a Lélek Pál szerint valamiféle hermeneutikai tényezőként lép be az Újszövetségbe, az apostolok életidejébe: int, magyaráz, új értelmet ad – az élőszó megtestesítőjeként működik. Az „írást” Pál is – a klasszikus görögökhöz hasonlóan – valamilyen hiearchikus, autoriter hagyományként értelmezi.

            Pál természetesen nem az Írás vagy írásos kultúra ellen küzd. Tanítását is írásban, levelekben fejti ki – de levelekben, nem teológiai traktátusban és nem is könyvben.  Platónhoz hasonlóan Pál is egy olyan műfajt választott tehát, ami nagyon távol áll attól, amit dogmatikus írásnak nevezhetnénk. A törvény a leginkább dogmatikus, mert egyirányú beszéd. A Pál által választott levélformának nincs is ószövetségi előzménye.

            A kereszténység térítő vallás volt, nem, nem is tudta volna nélkülözni az élőszó, a közvetlen meggyőzés erejét. De nemcsak a térítő mozgalmak és a vallási megújulások ötvözték példátlan sikerrel az élőszó- és írásbeliség előnyeit. Az európai irodalom kialakításában olyan fontos szerepet játszó középkori udvari kultúra is majdnem mindvégig az írásbeliség és szóbeliség határán mozgott.

            Ez a tény azért is érdemel különös figyelmet, mert hiszen a középkor átvette a „könyv” kultuszát – mint tudjuk, a korszak emblematikus olvasója már nem a felolvasást barátaival hallgató, a halottak „szavaival” vitába szálló filozófus, hanem a cellája mélyén, áhítatos magányban a Bibliát olvasó szerzetes. A latin nyelvű kultúra előtt kezdetektől nyitva állt az írásbeliség biztosította nyilvánosság – de csak a latin kultúra előtt, a népnyelvű műveltség előtt nem. A vulgáris nyelvű irodalmak egészen Dantéig nem számítottak teljesen egyenrangúnak, a nem-latin nyelvű irodalom sokáig csak amolyan második nyilvánosságként létezett.

            Kérdés, hogy ez vajon a hátrányára vált-e?

            Az udvari kultúra amúgy soha nem nélkülözte egészen az írásbeliséget, bár azt nehéz eldönteni, hogy a trubadúrok mikortól kezdik el lejegyezni a verseiket, és hogy a korai trubadúrok mindegyike tudott-e olvasni. Mert elképzelhető-e ennek a lírának a formai sokszínűsége az írásbeliség – meglehet alkalmi, meglehet esetleges – támasza nélkül? Ám az első nagy trubadúrantológiák mind-mind a provanszál trubadúrlíra elvirágzása után születtek, tehát lényegében egy már halott költészetet rögzítenek. A dalok eközben egy én–te-kommunikációra épülnek (a költői én megszólítja a hölgyét, eseng a kegyeiért, óvja a hízelgőktől etc.), a versek már retorikai felépítettségük okán is beletartozni látszanak az udvari szóbeliségbe, az udvari mindennapokba. Ezeket a költeményeket nyilvánosan előadták, hivatásos énekesek terjesztették, ünnepeken felelevenítették. Míg az első latin nyelvű költemények (szerelmi dalok is!) könnyebben megtalálták az utat az írásbeliséghez, ezeknek a verseknek sokáig a szóbeliség lehetett a legfőbb közege.

            És vajon esztétikailag silányabbak-e ezek a szövegek, mert később és nehezebben „találtak kiadóra”?

            Ámde a szóbeli és írásbeli kultúra határán a terjesztés, a költemény terjesztése, elfogadtatása kevésbé tervezhető. A trubadúrok nagyon gyakran a „szállni”, szárnyalni” metaforákkal fejezték ki egy költemény elterjedését: tehát az  irodalmi szöveg amolyan madarakhoz hasonló, élő organizmusként, saját törvényekkel bíró lényként közvetíti a költő szavait. A vers nemcsak a trobar (a költészet) törvényeinek van alávetve, hanem az udvari élet kiszámíthatatlan változásainak is. A nagy trubadúrantológiákkal, a költemények összegyűjtésével mindez megváltozni látszik, nemcsak a vers szövege kap rögzített formát, hanem a vers mellett azonnal megjelenik a költemény értelmezése, a razo is. Nemcsak a könyv zárul rá a költeményre, hanem az interpretáció, a kommentár is.

            Maguk a trubadúrok is úgy érezték, nincs költészet az élőszó, az udvar mindent megelevenítő közelsége nélkül. A verseket inspiráló, befogadó és a szemmel látható (tehát a költő közelében élő) közönség nélkül mi értelme van verset írni? Guiraut Riquier, aki saját szemével látta a dél-francia udvari kultúra szétverését, a déli udvarok felperzselését a polgárháborúban, úgy érezte, ő az utolsó költő. Vele befejeződik az udvari líra.

*

            A modern és posztmodern költőknek nem kell évtizedekig vagy évszázadokig várniuk, hogy eljussanak az írott szó nyilvánosságához, ezért sem kell attól tartaniuk, hogy egy politikai földindulás a költészetet is megsemmisítheti. Ma sem a könyv vagy a könyvpiac jutott válságban. Magyarországon még mindig bővül a könyvpiac, a „könyvnek” megvan a maga presztízse. Nem a könyv vagy a könyvkultúra sorvadt el, hanem a könyvet körülvevő vagy azt megelevenítő szóbeli kultúra, vagyis az olvasó és a szerző (a dictator) közti eleven, kétoldali, közvetlen, direkt oda-visszacsatoláson vagy számos áttételen át alapuló kapcsolat.

            Számos jele van ennek a kortárs irodalomban. Az olvasás valamiféle foglalkozás lett. Hiszen a szépirodalom „önreflexív” jellegét csak a beavatott vagy a „nagyon beavatott” olvasók élvezhetik. Vagy a nagyon „tájékozottak” – akiket a kritikusok már „tájékoztattak”, hiszen a beavatottság ma elsősorban nem általános irodalmi tájékozottságot vagy különleges nyelvi érzékenységet jelent. A kortárs irodalom olvasói többnyire kötelezőnek fogadja el azt az értelmezési keretet, amit a magas kultúrát körülvevő hivatalos-félhivatalos értelmezők kijelölnek. A könyv nem csaponghat szabadon „fülemüle módjára”, mert hiszen a modern könyvkiadásban az értelmezés minden lépése kijelölt és eltervezett.  Szakértők hada gondoskodik arról, nehogy a buta olvasó valamit félreértsen.

            Hogyha az olvasó könyvet vesz a kezébe – hogy a klasszikus görögség metaforáinál maradjunk –, nemcsak a szerző „életét” hosszabbítja meg, hanem az irodalmi világot körülvevő hivatalos kommentátorok életét is. Az olvasó választhat ugyan a művek között, de még a szabadsága, az értelmezői szabadsága illúzióját sem őrizheti meg (gondoljunk csak a könyvek borítójára vagy fülszövegére). És hogy a szépirodalmat körülvevő értelmezi világ hatalmi viszonyai mennyire nem függetlenek a nagypolitikától, jól jelzi, hogy az irodalmi kánonok ma Magyarországon a politikai megosztottságnak a függvényei – vannak balos és jobbos ízlésirányok, ahogyan baloldali és jobboldali irodalom is. Hogy mindez így is maradjon, arról a „független” ízlés-komisszárok gondoskodnak.

            Talán nem volt teljesen alaptalan az ókori görögök gyanúja, amely szerint a könyvnek, az olvasásnak való egyoldalú kiszolgáltatottság a politikai önrendelkezésről, szabadságról való lemondással is együtt jár. De furcsa változások tanúi vagyunk manapság. Az olvasók maguk sem akarnak az írók és kommentátoraik által összefirkált, egyszerű „fehér lapok” lenni. Bár a szépirodalom olvasói egyre fogynak – azok a törvénytisztelő olvasók, akik kifizetik, hazaviszik, „megszívlelik” a könyveket a politikai vonzalmaiknak megfelelő kritikai visszhang alapján orientálódva – egyre nő azok száma, akik maguk is valamilyen alkotóként akarnak beleszólni a kortárs irodalomba: beiratkoznak valamilyen „kreatív írás”-kurzusra, befizetnek valamilyen „írótáborba”, aktívan blogolnak, kritikusként vagy szerzőként is publikálnak.

            Nevezhetnénk ezt akár az olvasó lázadásának is. Az élőszó világát, közegét egy posztmodern világban már nem lehet teljesen visszahódítani, „megeleveníteni”, de terjednek az írásos kommunikációnak azok a formái, amelyek a szóbeli közvetítés spontenaitásával kecsegtetnek. A passzívnak, engedelmesnek, nőiesen befolyásolhatónak, könnyedén meghódíthatónak hitt olvasó – a trubadúrok, ahogy a régi görögök nem vonakodtak a „befogadást” szexuális sztereotípiák segítségével érzékeltetni, az írás-olvasást, alkotást-befogadást amolyan szexuális aktusnak tekinteni – az irodalmi színtér aktívabb, cselekvőbb, elevenebb szereplője akar lenni. A korábbi határok elmosódnak: eddig természetes volt, hogy az író is olvas, ma az is természetes, hogy az olvasó is ír vagy írni próbál.

            Ezek a most kezdődő változások átalakítják-e vajon a kortárs magyar irodalom hatalmi viszonyait? Az írás-olvasás interaktívabbá válását, a passzív, már-már alattvalói befogadói pozíció átalakulását – ha már ez úgyis világjelenség, ha már védekezni ellene úgyis képtelenség – maguk a hiearchia csúcsán lévők igyekeznek befolyásolni. Kevés önálló ars poeticával bíró irodalmi lap van még a neten, de a kiadók, kiadócsoportok már igyekeznek a netes irodalmi fórumok mögé „beállni”, a netes irodalmat és a kortárs irodalom netes visszhangját a befolyásuk alatt tartani. A nagyobb íróiskolák nem régiók vagy mesterek köré szerveződnek „spontán módon”, hanem ezeket tudatosan szervezik az írószervezetek, amelyek így saját értékrendjük, saját „istállójuk” reprezentációját akarják erősíteni. Ámde a neten és facebookon szerveződő irodalomnak annyira mások a kondíciói, annyira mások a terjesztési lehetőségei, hogy semennyi pénzzel vagy „éberséggel” nem lehet teljes mértékig ellenőrzés alá vonni. Természetesen egy netes irodalmi fórum sikere nem pusztán az olvasók számán múlik. De nagyon-nagyon sok olvasó azt is lehetővé teheti, hogy egy irodalmi fórum kikerülhesse az irodalmi élet hiearchikus intézményrendszerét, és azt is el tudja fogadtatni, hogy egy irodalmi mű tartósan egy képlékenyebb, dialógikusabb befogadói közegben maradjon.

            Vajon milyen szövegeket fog inspirálni ez a képlékenyebb, a recepciót, de magát az alkotás folyamatát is ellenőrizni akaró befogadói közeg? A hierarchikus hatalmi viszonyok lebomlása hogyan hat vissza a szövegekre?

            Egyáltalán „szállni” fognak-e megint a versek?

Enni, ölni, halni (Tom Rob Smith: A 44. gyermek)

Az erdőben két éhes gyerek vadászik egy kóbor macskára, egy éhes felnőtt pedig a két gyerekre… így kezdődik a történet. A mélyen elhallgatott ukrajnai éhínség idejére visszautaló gyilkosságsorozatot kell kinyomoznia egy botcsinálta detektívnek. Mégpedig az ötvenes évek Szovjetuniójában, egy olyan világban, ahol az emberi viszonyok nehezen írhatók le a szeretet–gyűlölet, barát–ellenség, igazság–hazugság ellentétpárokkal, és ahol az emberi cselekedetek nehezen fejthetők fel az ok-okozatiság eszközeivel. Egy olyan társadalomban, ahol ölelés és ölés között keskeny a határvonal, és ahol az ösztönélet is menthetetlenül átpolitizálódott.
De mért az ezredforduló után jött el egy ilyen, a szovjet ötvenes évekről szóló politikai bűnregénynek az ideje?
A 44. gyermekről Magyarországon kevés értelmezés született. Nem is csoda: a Tom Rob Smith alkalmazta szabad függő beszéd jóval kevésbé átütő és művészi, mint az amerikai krimiíróké vagy akár Móriczé, Tar Sándoré. A szocializmusban született olvasóknak falsnak tűnhet a regény referencialitása is: a boldogsággal kapcsolatos illúziókat ugyanis a leg(kő)keményebb diktatúrák sem nélkülözhetik.
Pedig Smith – annyi populáris angolszász szerzőhöz, Martina Cole-hoz vagy P. D. James-hez hasonlóan – a XIX. századi realizmus hagyományát igyekszik tovább éltetni. Ámde egy diktatúra „otthonosságáról” vajmi keveset tudunk meg az A 44. gyermek című regényből. Ez a roppant egyenetlen színvonalú regény (amelyet talán jobb lenne példázatnak nevezni) egy olyan szélsőségesen reménytelen világot mutat be, ahol nem létezhet igazság és felelősség. És Smith nemcsak megrajzol egy ilyen társadalmat, hanem ezt teszi meg egy sorozatgyilkos utáni hajsza keretéül.
Márpedig ahol az egyéni felelősség szikrája sem létezik, ott nincs igazi nyomozás, és (elvileg) nem létezhet igazi krimi.

Toys are seen among the rubble of damaged shops in Aleppo's al-Amereya district

Talán még a morbiditástól viszolygó olvasók is emlékeznek rá, hogy néhány sorozatgyilkos – köztük a regénybeli gyilkos lehetséges előképe, Andrej Csikatilo is – évekig, évtizedekig kedvére gyilkolhatott prostituáltakat vagy gyerekeket. A szovjet államvédelem mindig is a legtehetségesebb fickókat gyűjtötte egybe, miközben a szovjet rendőrségnek nem volt igazi presztízse.  A rendőrök nem is elkapni akarták a valódi tettes(eke)t, hanem példát statuálni, minél előbb „rábizonyítani” a tettet valamelyik csavargóra vagy futóbolondra. Hiszen nem a rendszerrel volt a baj. Hanem a beilleszkedni nem tudókkal.
A ténytisztelet és a logikus gondolkodás kihívás egy diktatúra mindent uniformizáló szimbolizmusa ellen. De hogyan születhet meg egy nagy detektív ebben a világban, ahol ügyek nem, csak az ügy létezhet? A regény főhőse, a rejtélyes gyilkosságsorozat megfejtője, Lev nem szabadságharcos. Csak a szovjet titkosszolgálat buzgó fogaskereke, aki – bár nem szadista és nem paranoiás – mégis a legnagyobb lelkesedéssel igyekszik ellátni a feladatát. Egyszer (amolyan hűségpróbaképpen) azt a parancsot kapja, hogy tartóztassa le a feleségét, és bizonyítsa rá, hogy hazaáruló.
Lev nemet mond. De nem a szerelem mindent legyőző hatalma miatt, és nem azért mert a szexualitás megnyitja előtte a szabadság birodalmát – nem! Ez az a pont, ahol a regény nyíltan szembemegy az egyik legfontosabb irodalmi előképpel, Orwell 1984-ével. A szex A 44. gyermekben sötét fenyegetés, nyilvános vagy privát megaláztatás: a szovjet állampolgárok még éjszaka sem maradnak ellenőrzés nélkül, az ágyban is felügyelik egymást. Nem különb ennél Raisza és Lev házassága sem: Raisza azért ment hozzá Levhez, mert félt, hogy a férfi megöleti, és Lev azért menti meg Raiszát, mert az asszony – önvédelemből – terhesnek hazudja magát.
És nem is a születendő gyermek miatt mond Lev nemet.
Hanem csak.
Mert valamikor nemet kell mondani. A felesége elleni vád a saját integritását fenyegeti. És mert a rengeteg átverés, bűn ellenére Raisza és Lev „összetartanak” – ha nem is mint férj és feleség, de mint a háborút közösen túlélni akaró gyerekek. Ebben a regényvilágban – ahol a gyerekek azt sem szeretik, ha a tanár az osztályteremben megjegyzi a nevüket – a legszokványosabb emberi kapcsolatok sem írhatók le a nyugati normák szabályai szerint.
Sztálin halála megakadályozza a szovjet államgépezetet, hogy kivégezze a „szerelmespárt”. Levet egy távoli város rendőrségére helyezik, és ott rátestálnak egy sorozatgyilkos utáni hajszát. A csillogóan megkonstruált, íróasztalok mögött kiagyalt kémügyek után a transzszibériai expressz kis állomásain, elhagyott gyártelepeken, kocsmákban találja magát. Mint valami Tolsztoj-hős, megtér az orosz valósághoz.
A hatóság természetesen lezárja a nyomozást. Pedig az igazság valamilyen foszlánya feltünedezik a kommunizmus nem hivatalos nyilvánosságában, a népi folklórban: eszerint a transzszibériai expressz vonalán eltűnt gyerekek ügye összefügg, mert hiszen a németek gyerekgyilkosságokra kiképzett kémeket hagytak a megszállt területeken… Ám aki valóban meg akarja fejteni a gyilkosságokat, annak szembe kell néznie a szovjet történelemmel A gyerekeket ugyanis nem bántalmazzák szexuálisan, hanem egy éhes társadalom érzékszervét, a gyomrot tépik ki belőlük. És nemcsak a kitépett gyomor, hanem a gyerekek szájába tömött falevél is az ukrajnai éhínségre utal.
Rendes állampolgár meg sem értheti a gyilkos üzeneteit. Vagy mégis?
De hogy lehet a tettest egy olyan társadalomban megnevezni, amely csak a kollektív bűnösség fogalmát ismeri? És mi okból harcol az „igazságért” egy volt titkosszolgálati tiszt és gyáva felesége? Csak. Nem erkölcsi felháborodásból, hanem mert a nyomozás láza fogva tartja őket. Vesztenivalójuk úgy sincs: Lev és Raisza azt hiszik, csak idő kérdése, és előbb-utóbb a gulágra hurcolják őket.

És most kérjük az olvasót, hogy lapozza át azokat a fejezeteket, ahol Lev egy kitört foggal kilazítja a fogolyszállító vonat deszkáit, és Raiszával faluról falura menekülnek, míg tisztázzák a „félreértéseiket” (brrrr!), és új lángra lobban a szerelmük… (Ezekre az oldalakra mentség talán az elsőkönyves szerző életkora.) Lev leleplezi a gyilkost, a felettesei elfogadják a bizonyítékokat, és kinevezik a moszkvai rendőrség főfelügyelőjének.
A regény végére megszületik hát a szovjet Sherlock Holmes. Szükség van a jó rendőrökre, mert hiszen az imperialisták most már ilyen „alávaló” köztörvényes bűncselekményekkel akarják felforgatni az államrendet. És Lev tényleg jó rendőr: karizmatikus, makacs, logikus gondolkodású, megvesztegethetetlen.
Lev nem szökik Nyugatra – pedig megtehetné (!) –, hanem marad. Benne marad a saját történetében. És ezzel elfogadja, hogy az igazság – minden igazság – a kulturális környezet foglya, tehát lényegében megfejthetetlen. (Ahogy szembesül ezzel egy „posztszocialista” rendőr is, Tar Sándor Szürke galambjának főhadnagya, vagy az Édes Anna rezignált, a teljes megértés lehetetlenségét belátó vizsgálóbírója.) Hiszen a társadalmi-kulturális környezet nemcsak kitermeli, hanem többértelművé, mi több, megfejthetetlenné is teszi a jeleket. És mi túlságosan is benne vagyunk ahhoz, hogy bármivel kapcsolatban igazunk lehessen. És talán ez magyarázza, mért játszik el annyi XX. századi társadalmi regény – és nemcsak antidetektívregény – a „félresikerült nyomozás” toposzával.
Raisza és Lev a diktatúrában lehetséges két értelmes magatartást is példázza. Hisz a regény meglehetős iróniával ábrázolja a „kelet-európai ellenzékiség” történelmi gesztusait. Lev felesége mindig a „Nyugat” felől szemléli önmagát, egy másik kultúra felismeréseit alkalmazza önmagára: tiltott Hemingway-köteteket rejteget, „megkeseredett” irodalomtanárokkal barátkozik, „számon tartja” a rendszer bűneit – tenni persze nem tesz semmit. Lev viszont nem akar senkinél jobb lenni, ő egyszerűen csak akar lenni. Az ő értékrendjében a szolidaritás az integritás legfőbb mércéje, ez köti elbűvölően cinikus feleségéhez, mint ahogy egyébként a Szovjetunióhoz is.
Menni vagy maradni? Az ördög utáni hajsza – és persze a rosszon túli „rossz világ” rajza – mellett Lev és Raisza „eltéphetetlen szembenállása”, az ő befejezetlen vitájuk is a Mester és Margaritára emlékeztet bennünket. Mert ne feledjük, a Mester és Margarita nem csak egy orosz író története – a mesteré, aki a művészet révén „kiírja magát” Moszkvából, és a regény segítségével kimenekül az orosz valóságból –, hanem egy rossz költőből lett történészé, Hontalan Iváné is.
Hontalan Iván marad. Ahogy Lev, a gonosz kémelhárítóból lett rendőr is. Ennek az önként vállalt többértelműségnek az ethoszát pedig talán meg sem értettük volna a rendszerváltáskor.

(És meglehet, kár volt ezzel is szembenéznünk.)

 

Tom Rob Smith: A 44. gyermek. (Fordította Saliga Zsuzsanna) Budapest, Európa Kiadó, 2009.