Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), a Telihold Velencében (2020, Jelenkor) c. esszékötete Szépíró-díjas lett. Versei Át (2022, Napút) címmel jelentek meg. Térey-ösztöndíjas, jelenleg Budapesten él.
Bejegyzések

Versek a dobozban (Esőváros)

Hozzászólás most!

Miért nem szerette Bujdosó Anci a rímeket? Talán mert leveleket se szeretett kapni. Csak írt, örökösen írt, dr. Oetkernek, valamelyik kegyelmes asszonynak Magyarországra, Asta Nielsennek Berlinbe, de megsértődött, ha viszonzásként neki fényképet, autogramot, választ, receptkönyvet küldtek, hisz ezek azt hiszik, futok utánuk, mondogatta mélyen megsértve. Anci világában, ahol már minden megtörtént jó előre, nem is volt értelme a válaszoknak vagy a váratlan összecsengéseknek. Így aztán Anci megmaradt a szenteknél, pedig Ferenc atya szerint a híveknek is szokott válaszolni a Jóisten, de Anci soha nem kért jelet Istentől, és nem kívánt semmit a „felelgetős” szentektől, a kezét könnyedén a derekára csúsztatva csak üldögélni szeretett a kertre nyíló ablaknál, nézegetni a fákat évtizedeken át, mint az anyja vagy a nagyanyja. Nem szerette, ha valamelyik gyerek rángatja a kérdéseivel, talán azok a kérdések voltak az ő igazi kérdései, amelyekre nem lehetett felelni, de hát nem tudom, hiszen Anci, ha kedvelt is, soha nem beszélt magáról.

Sötétkékben, szépen megfésülve, a fején kalappal eljárogatott a templomba, mintha a fogorvoshoz indulna, ujjai közé kis csipke zsebkendőt szorított, így járt később Somogy megyében, Mikében is; de most már fejkendőt hordott, fekete harisnyát, fekete ruhát, mozgása a sötét ruhák alatt még mindig megigézett, és én szívesen elképzeltem, ahogy lebeg a templom felé hálóingben. Tormáné nagyon templomos asszony, mondták róla mindenhol a szomszédok, de én mindig kételkedtem ebben. Anci, ahogy a Bujdosók legtöbbje, a szellemvilágban hitt, a Jóistent olyan kormányzónak képzelve, aki nem a mi országunkban lakik. A „hangulatot” viszont szerette, a gyertyákat, a tömjént, az ima szavai közt rejtőző illatos ürességet, a térdeplést, a másik világgal való kapcsolat rítusait, de a legnagyobb kísértettől, a tömjénfüstben reszkető Istentől irtózott. Mutogatta magát a templomban, illegette magát sötétkék ruhásan, majd fekete ruhásan, de legalább biztos volt benne, hogy a Jóisten egyetlen levelére sem fog válaszolni.

Használhatatlan asszony volt, mondta néhány nappal a temetés után a bátyám, használhatatlan, de milyen gyönyörű. Dolgozni nem tudott, szülni nem szeretett, Anci kirázta magából a gyerekeket, aztán üldögélt az ablak alatt egész életében, először sötétkék ruhásan, később fejkendősen, és egy dobozba gyűjtötte a halálból visszatérőkről, asztrállényekről, köztes szellemekről, magányos házakban hallott kopogásokról, visszatérő halottakról, csodatevő kegyhelyekről, könnyező madonnákról szóló misztikus híreket, és persze a mesterkémekről is, akinek talán legelső szerelmét, Mályi Gézát is sejthette. Az ő hollétéről mindig volt tudomása. A titokdoboz, amit Anci halála után Béla átadott nekem, tele volt a régi nagy felvidéki vacsorákat idéző receptekkel, ezek között rábukkantam néhány különleges, kagylós, avokádós, fogolypecsenyés receptre.

Anci talán szerette az ilyesmiket, „vágjunk ketté két avokádókörtét”, „áztassuk ki a tintahalat, mielőtt megfűszerezzük”, Dunaszerdahelyen senki nem látott tintahalat vagy avokádókörtét, úgyhogy az ízét bármilyennek képzelhette, mint a Clèves hercegnő eredetijét. Vagy mint a szerelmet: se nem Géza, se nem Béla, hanem egy csodás ismeretlen, aki bárki lehet.

A receptek és újságkivágások közé szórt verseket nem válogattam szét időrendben, Anciról nehéz elhinni, hogy hitt volna bármilyen fejlődésben, saját sorait talán ezért rejtette a másik világ jelei (fényszellemek a halottas szobákban, a lélekvándorlás bizonyítékai) és a titokzatosnak látszó ételreceptek közé. A dobozban volt néhány személyes tárgy is, egy összegyűrődött szabásminta, két spulni cérna, az egyik sötétkék természetesen, a másik fekete, egy műszaki kiállítás katalógusa, de ez sem igazított el arról, hogy a verseket lírai önéletrajzként kell-e olvasni. Hogy mikor írhatta őket, vagy hogy a titokzatos Esőváros Dunaszerdahelyt jelenti-e, Béla sem tudta, de nem is szeretem a bolondériákat, mondta, azért adom neked, mert az unokák még nagyon kicsik. És a sok titok nem való a kislányoknak.

Valami női dolog egy gyanús dobozban. Ezért kiemelek most néhányat a szellemező újsághírekből, átmásolom őket, mert Anci a legtöbbet az újságkivágások, árvízi jelentések (ki tudja, hogy ezeket Anci miért tartotta titokzatosnak) szélére írta, csak gyanítom, hogy a versek évtizedekkel későbbiek, mint a Metapszichikai Folyóirat, a Szellemi Búvárok Pesti Egylete kiadványai, de erre is csak a szóhasználatból, a mondatfűzésből következtetek, és fogalmam sincs, miért tartotta mégis Anci ezeket a verseket dunaszerdahelyi fiatalasszonyéveivel egyidejűeknek. Talán ez is egyfajta visszaemlékezés, sógornőm be nem fejezett Angolkönyve.

Ezt a ciklust lehetne Gépeskönyvnek nevezni, mivel mindet egy brünni gépészeti kiállítás összefirkált katalógusán találtam.

Kőgyár.
Szélgyár.
Madárgyár.
Valaki a teremtményeket gyűlöli,
hibákat ejt bennük: öregséget,
könnyet, mérget. Sebet, amit másik
méreg gyógyít, s alkot minden méregnek
ellenszert, amit valami más
megmérgez, halált és vereséget.
Romlott és végtelen teremtő
nézi magát mindegyik művében.


Magától hajlik az erő a gépekben,
hamarosan háború lesz, és szavakat
dobál egy gép szerteszét,
a beszédtől lobog a szén, lenn a föld
mélyén egy ló hordja halálos terhét.
Fölöttünk a madarak villanyáramtól
cikáznak, minden mozdulatuk parancs.


Kik beszélnek az elhagyott gépekkel,
és kik öröklik a tudást, ami mozgatta
őket, és mi lesz a szokásokkal?
Hogy pusztul el a ruhákból
a mozdulat, mi lesz a széllel,
ha megnyugszik, az esővel, ami régen
beburkolt valamit? 

Ki mozgatja, ami nem mozog
és nem mozdulatlan,
hanem múlik velünk együtt?

 

Anci gépes verseiről eszembe jut az a régi beszélgetés Galántán, Egri nagypapa verandáján. A romlás és a halál a közös bennünk a gépekkel, állapították meg a parasztok, akik elámultak a sok kitalált, mesterséges, mindennél veszedelmesebb önjárón. De Anci számára a kiterveltség tűnhetett a legnyomasztóbb hasonlóságnak.

Míg kopik bennük a sebesség,
rohan mindegyik gép vagy állat
a sötét értelme felé. Hogy mikor fellázadnak,
ne legyen bennük titok,
csak csavar, szalag, szeg, gomb.

A fény megreszket egy csésze
peremén, a hajadban, a ruhákon.
A magasságot fény vagy zene, sok-sok
puhaság élteti. A gépeket a kedv
töri össze, ami repítette őket.
Hiszen akarat nélkül születtek,
mint régen a szerelem.

A lélek a testbe,
a csont a földbe kerül. És a föld?
Kié lesz végül?
Zuhan lefelé.
Adják, megveszik.
Halott kéz sok halott kezet.
Egyre többet. Aludna minden
lélek a levegőben. Nem lehet.
Zuhan minden, amíg sötét
és tömör ponttá lesz.

Hogy mi történt a fiatal Csernai Bandi (a köztes szellem) és Ancika között a híres szeánszokon, ahol sógornőm olyan sokáig maradt el, az csak az Esőváros-ciklusból tudható. Csernai Bandira te hasonlítasz, Imikém, szokta Anci mondogatni, de a „szellemi kérdésekről” beszélgetve nem én időzhettem a cukrászdában Ancival, és nem én látogathattam a függönyös-párnás szobában, ha beteg lett. Mostani hiú felháborodásom is illik az Anci-féle világtörténethez. Őt mindig is bántotta, hogy a bátyámat a szeánszozás ténye háborítja fel, nem a köztes szellemek.

Virágnyomok között él a beteg és az orvos,
két édes fűszerekkel teli, egymást gyógyító test,
emészt a szerelem, mondja harangvirágszínű szoknyában
a beteg, elemészt ez a surrogó, lágy esőhöz hasonló beszéd,
felel az orvos, esténként zsírt és kenyeret eszik,
vagy csak hallgat, mert gyógyító fű a beszéd, illata édes,
évek, évek múlnak el hiábavaló, titkos szerelemben.

 

Csernai Bandi, a fogorvos csak álom volt. Tudom, hogy a Mályi Gézához írt gyerekkori, forró szerelem kísért ezekben a versekben. Nem a lélekelemzés vagy a köztes szellemek súgják ezt, hanem az M. G. monogram a papír sarkában. (Ámbár ki tudhatná, ki volt Cléves hercegnő legtitkosabb szerelme.) Meleg áramlik bennem, írta Anci egy boríték hátoldalára.

Szerdahely 1920-tól névtelen város lett, Dunajská Streda, igazi Esőváros, ahol Anci szerint nem változik semmi. Az elhagyott várost mindig ugyanazok a nők siratják. De egy álom útmutatását követve Anci verseinek helyszínét mégsem merem azonosítani Szerdahellyel. Sógornőm halála után tíz évvel, a hetvenes években egy hófehér kisvárosban ült az ablak előtt, körülötte magasba szökő trópusi növények, nézte az üvegen át a trópusi esőt, senki sem mondta meg, de tudtam, hogy jóval a halála után (és nagyon fiatalon) Esővárosban ül, és hogy ez nem lehet a mi városunk. Az álomban látott hely inkább egy El Pintacora nevű helyhez hasonított, ezt a dél-amerikai kisvárost az álom után a tévében láttam, egy riportban, amelyben egy forradalmár adott interjút, a szakállas férfi fölött látszott a felirat, Café Ana, és olyan ablakai voltak a kávézónak, ahol Anci szívesen üldögélt volna a valóságban is. Azóta álmomban többször is visszatértem erre a helyre, mikor elmentem az ablak előtt, megkocogtattam az üveget. Anci nyugodtan ült, összezárta a térdénél a titokdobozt, és én szerettem volna kérdezni tőle valamit, de a Bujdosók – úgy látszik – beszédesebbek a szellemekkel, mint élő rokonaikkal, akik álmukban látogatják őket.

Először a gombák és a tövisek
jelennek meg, aztán a tea
belül megéget, így hát
csókokra vágysz, az a másik száj
kívül éget, kié leszek hát,
mondod súlyos betegen,
és egyre szebb vagy, az eső
hűvös cseppekkel vigasztal,
szalad a tánc az utcákon,
mikor meghalsz, hűvös égbolt
gondolkodik feletted.

 

És Dunaszerdahely, az örökös esők mosta város mintha tényleg a Csendes-óceán legcsendesebb öblében rejtőzne. Az eső oltalmában mintha színes lepkék, avokádóerdők növekednének, Csallóköz alig kiismerhető termékenysége.

Örökös esők közt, kimerülten
tapad a völgy a város köldökéhez.
A függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
vagy mint az anyanyelv, megváltoznak
a szakadó esőben az erdők is? Ösvények
taposnak egymáson, az esők alatt
az ő hangjukat hallom. Felébredek.
Hegyek és szavak közt zuhog a városra a víz.

Hogyan találkoznak az idők mögött a titkos szerelmesek, akiket világrendszerek, nagyhatalmak, koncepciós perek választanak el? Mikor találkoznak? Mindennap, mondja Anci, hiszen a verseiben nincsenek történetek, a tegnap is örökké tart.

 

Először a számok mosódtak
össze. A kettőből sok lett,
a három eltűnt, a négy végzetes,
tilos kimondani. Így omlott
össze a számegyenes. Maradtak
a találkahelyek, a szájpadlás mélyén
egymással keveredő jó ízek.
„Ó, majd máskor!” – súgja a szél
a szerelmeseknek.*

 

A híd folyókról álmodik,
a folyó hídról, a híd engem szeretne
megpillantani, aki csak álmodom,
a fényben remegő íve emlékezik.
A vonatfütty – saját álma –
utolér, ha ébren vagyok.

 

Anci telt fiatalasszony volt. Egészséges, erős termetével a legendákban élő Legelső Földszerző Anna szépségére hasonlított. De persze ő szellemek rabja volt, nem egy ősanya, aki Esőváros nedveiből táplálkozik. Egyszer saját magát mégiscsak megrajzolta így. Talán tévedek, hiszen én a versekben is csak Ancit szeretném nézegetni.

 

Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. Beszédes,
finom inak, az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap,
egymagában, zuhogó felhők közt.

 

A „magyar évek” volt számunkra a spirituális remény és csalódás ideje. Mintha egy túl régi világ akart volna hozzánk visszatérni. A szépséges magyar zászlók mögött a kegyelmes urak. Olyan világ, amelyben a szerepeket elfeledtük, de amelyben észrevettük, milyen otthontalanul vagyunk otthon mindegyik világban. Kassa hazatért, rikoltozták a magyar rádióban, de hol van az a haza? A lobogó zászló látványának örömét megmérgezte az előérzet, hogy a nagy zászlólobogás árát a következő világban mi fizetjük meg. De az is lehet, hogy Ancit félreértem, sógornőmet csak valamilyen spiritiszta lap indította arra, hogy megénekelje a mágusokat, és a „romlott földi világtól” búcsút vegyen.

 

 

Első mágus

Miért ne állnék bosszút rajtatok?
A tél itt hever az udvaromban,
a jóslatok megbénították minden
asszonyom, körmük lehullott,
a kutyáim, akik látták a halottakat,
most tőlem rettegnek, a gerendák,
mint a mondatok, remegnek,
ha hazafelé tartva házamra gondolok.
 

Ki tett hát bűnössé? A szokott úton
bizalommal haladtam én is. Vesztemet
kívánta volna egy égi király? Egy halott
nő tartja szerencsémet ujjai közt?
Ki ő, milyen álomképben láttam?
Az égbolton elfordította orcáját
egy parányi csillag.

A nevét már nem tudom.

Második mágus

Sötétkék kelengyés
éjszaka,
csak a holdat, az alsóvilág
csillagait várom,
becsaptak másokat is
e csontvilágon?
Holtak tudósa, ezt
én sem tudom. Menjek
merengve hazáig?
Feledjem a Babilonra
boruló égboltot,
a házam díszesre kalapált
aranyhalacskáit?
Hol láthatnék én
– varázslók fia –biztosabb csillagokat?

Harmadik mágus

 

De nincs meg a III. mágus. A vers helyén csak egy Mályi Gézához írt izzó szerelmes levelet találtam. A levelet megtűzdelte szótárakból kimásolt angol és orosz szavakkal, mintha az idegen nyelvek varázslatával próbálná meg egykori szerelmét utolérni. Hogy a levél mikor született? Anci a saját írásművészetét nem fecsérelte múltra vagy jövőre, és soha nem bajlódott dátumokkal. Hiszen miért bajlódott volna? Mit számított az idő? A titkosszolgálatok, amelyek Mályi Gézát földrészről földrészre kergették, védelmezték Esőváros falait. Akárhol élt Mályi Géza, onnan nem térhetett haza.

 

Negyedik mágus

„Ne engedj több tavaszt, Babilon,
a házak roskadoznak a ragyogástól,
az ég festett madarai és képek köré rajzolt
csillagok – mit tehetnének – meghallgatják
a jóslatainkat.” Így szólt a mágusok közt
a legnagyobb, hisz megijedt
az emberi szótól, amely teherbe ejti
az asszonyokat, és táncolni kényszerít
minden képet a mennybolton.
Hallgattak rá unokahúgai.
Imáktól, aranytól ékesek,
ujjukon gyűrű. Unokahúgok
vagy meleg, szépséges szellemek?
Babilon por lett. Visszaadtáka halálnak a képzeletet.

Miért pont négy mágus? Ki tudja? Négy vadász kergette egymást a Bujdosó-ház falvédőjén.

Anci egy utazás kezdetén, 1964. április 14-én halt meg, persze én korábban azt hittem, ilyen nap, ilyen hónap csak egy szerelmes fiatalasszonyhoz illik, aki egy be nem fejezett városban, a nevezetes Kis Jeruzsálem falai között álmodozik. Ma már illene beismernem, hogy szerelmes voltam, vagy mindig rá gondolok, de a legvégére inkább azt a verset másolom le, ami a legjobban tetszett. A körforgásról szól, az ismétlődések mágikus, igéző varázslatáról, amelyből Anci sohasem tudta magát kiszabadítani.

 

Beleszalad a nap a sokadik tengerbe.
Minden éj, minden nap felfedez
új bolygókat, növekvő és belehaló tengert
mindegyik útján. De mi azt hisszük, mindig ugyanott jár.

 

Aztán már csak papírfecnik vannak, egy-egy papírfecnin ugyanaz a szám, ugyanaz a betű.

Bejegyzések

Lent is, fent is – Konferencia Makkosjánosiban

Hozzászólás most!

 

Bal kéz felől egy rozsmező, szemben egy sportpálya és a szovjet hősi emlékmű, a szovjet emlékmű mellett pedig a lágerbe hurcolt magyarok emlékműve. Középen a háromemeletes szálloda − itt tartjuk a kárpátaljai magyar kulturális egyesületek[1] támogatásával az I. Nautilus Szabadegyetemet (…így, római számmal).

Kezdetben nem sok reményt fűzök hozzá. Nem szeretem az ilyen határon túli, „magyarozós” konferenciákat. A nagy együttevéseket, a nagy együttivásokat, ahol a „magyar a magyarral”… Aztán a végén szétosztják a pénzt, és mindenki mehet: ki erre, ki arra. Eltelik egy év, és közben nem is ismerik egymást.

No de lássuk csak! A kárpátaljaiak profi szervezők: Dupka György már a szobák szétosztásáról intézkedik, mindenkinek a lelkére kötve, időben legyen a konferenciateremben. A „nagyteremben” megint elfog a csüggedés. Villogó laptopok, farmernadrágok, tornacipők − a másik oldalon barázdás, komor arcok, csöndes megilletődöttség. És milyen furcsák a kárpátaljaiak! Mintha az értelmiségük csak idősekből és nagyon fiatalokból állna. Közben azzal vigasztalom magam, mi sem vagyunk mind egy szálig „pestiek”, innen-onnan jöttünk, hozzászoktunk ahhoz, hogy szót értsünk bárkivel.

De mintha az időjárás sem tudná eldönteni, hogy mit tegyen. Egyik percben tűz a nap, a másik percben már fenyegetnek a felhők − de mit tegyünk, ahogy Dupka György kéri, helyet foglalunk. Helyet foglalunk – két külön tömbben, akár a külön-külön helyről szalajtott, várostromra készülő hadseregek.

Lemennek a kötelezők, a szokásos üdvözlő beszédek, aztán a felvezető előadások  is (techné vagy mítosz? mi lesz itt még?) és közben egyre nő bennem a szorongás. Nézem a kezemben szorongatott programot. Ugyan mi köze Herta Müllernek és Háy Jánosnak a turulmadárhoz? Hogyan kapcsolódik a ruszin folklór Schelling esztétikájához és a modern narratológiához? Az esti beszélgetésen egy kicsit megkönnyebbülök. A két „tábor” közötti távolság kicsit oldódni látszik. Az Együtt folyóirattól Bakos Kiss Károly és Lengyel János olvas fel, a Nautilusból én Kondor Péterrel. Aztán beszélgetünk.

Mert vannak közös tapasztalatok, igen. Egy százötvenezer fős kárpátaljai magyar közösségben és egy önszerveződő, egy diáklapból önerőből továbbfejlődő kulturális portálban, alkotóközösségben. Mindannyian tudjuk, mit jelent lépésről-lépésre felépíteni egy szellemi műhelyt, tekintélyektől függetlenül, árnyékban dolgozni, és közben majd’ minden szellemi kezdeményezésnek teret engedni. Hagyni, hogy a szél fújjon.

A konferencia igazi, szakmai értelemben vett nyitóelőadására, a Történetek a magyar irodalomból című előadásra másnap kerül sor.  Kránicz Gábor a magyar „prózafordulat” emblematikus szövegét, Mészöly Saulusát veszi – a teológiai és az irodalomelméleti értelmezés felé egyaránt nyitottan – górcső alá. Hogy lehet Saulusból Paulus? Mit jelent a megtérés? Hiszen az Apostolok cselekedetei és a páli levelek is eltérően vélekednek a múlt, a Saulus-korszak szükségességéről. Nem kell-e a saját múltunkat mélyebben átélni ahhoz, hogy túlléphessünk rajta? Kránicz Gábor költői gonddal felépített előadása azt is megengedi, hogy mindezt a mi irodalmunkra is értsük.

Tényleg, mért is vagyunk itt?

A fiatalabbak előadásai szinte kivétel nélkül erre a találkozóra készültek, és megpróbálnak a mi együttélésünkre (együtt-ülésünkre) valamilyen érvényes perspektívát felkínálni. Szóba került a regionalitás és a hatalom viszonya (Vincze Ferenc), a Herta Müller szemével látott Románia (Borbély András), a radikális mellérendelés a Sinistra körzetben és a Saulusban (Borbáth Péter). Ez utóbbi természetesen Kránicz előadására és a megtérés-problématikra is rímel. Közben a kárpátaljaiak a modern irodalomtudomány módszereivel próbálták felfedni a saját irodalmukat: Bakos Kiss Károly Fodor Gézát és Nagy Zoltán Mihályt olvassa újra, Marcsák Gergely Kovács Vilmost értelmezi.

Ugyan mi már próbáltunk „készülni” a kárpátaljai irodalomra, olvastunk Penckófert, Nagy Zoltán Mihályt, Vári Fábiánt, de most különös találkozni egy olyan értelmezői közösséggel, akiknek még vannak „szent szövegeik”, a kánonjuk középpontjában olyan megfellebbezhetetlen tekintélyű költőik-íróik. Ez természetesen az elemzői módszerek árnyalását is megköveteli.

Megköveteli… megköveteli… Délután már azt a csüggedtséget érzem, mint a jó konferenciákon. Minden előadás túl hamar ér véget. És túl gyorsan kezdődik a következő.

Ebéd után besétálunk a faluba, be-bepillantunk a parasztportákra. Osztrák csínnyel díszített kis palotácskák, odvas, az ötvenes évek szegénységét lehelő udvarok fekete ruhás nénikkel. De bármelyik utcába térünk be, mindenhol visszaköszönnek. Rengeteg idő él Kárpátalján egymás mellett. És ezt tapasztaljuk este is. Az Együtt bemutatója, Vári Fábián László és Bartha Gusztáv beszélgetése annyira profi, hogy a Duna tévé is közvetíthetné (ez természetesen nem mondható el az ezt követő szilaj tivornyáról és táncbemutatóról.)

Reggel indul megint a Nautilus Expressz, újrakezdődik a konferencia-drill. Most azok az előadások tetszenek, amik sehol máshol nem lennének ilyen érvényesek, csak ebben a rozstáblák és emlékművek övezte hotelben. Ilyen Dupka György előadása is: ő a kárpátaljai könyvkiadás ürügyén a kárpátaljaiak túléllési technikáiról beszél. (mítosz és techné…?) De ez a sajátos atmoszféra megváltoztatja az egyetemi közegbe illő előadások hangsúlyait is. A mondatok más fénytörésbe kerülnek. Ez történik Orbán Gyöngyi előadásán: ő Németh László pedagógiai írásai kapcsán – ez is meglepő! – a hermeneutika pedagógiai programját mutatja. És megismerjük egy „kicsiny” irodalmi közeg előnyeit. Csordás László olyan bátor előadást vág le a kárpátaljai fiatal irodalomról, amely „nagymagyarul” se a JAK, se a FISZ konferenciáin nem hangozhatna el.

De itt elhangzik. És az esti felolvasások (Borbáth Péter, Borbély András, Lőrincz P. Gabriella) már kötetlen műhelytalálkozó jellegét öltik. De hiába, most már fáradt mindenki. Hűvös van, az eső elered. A szél egyre erősebb, szinte ide-oda dobálja a falut.

A jó konferenciához – ezt Klaniczay óta tudjuk – „mászni” kell, testmozgás nélkül ugyanis minden közösség működésképtelen. Tehát július harmadikán „mászunk”, azaz a munkácsi várhoz kirándulunk: ez a búcsúajándék. De a háromnapos szellemi-érzelmi együttlét, a konferenciázás-ivás-beszélgetés, az örökös figyelem és reflektálás már érezteti a hatását: kóválygó fejjel, csukott szemmel mászunk felfelé.

Pedig ez az impozánsan magasodó vár mindazt megtestesíthetné, amit én labanc-dunántúli-katolikus szemmel esztelenségnek tartok: a harcot az utolsó csepp vérig, az én nem adom meg magam-virtust. Amúgy kényelmetlen, mogorva vár ez a Munkács, körülöttünk ukrán, magyar, szlovák turistacsoportok hömpölyögnek (mindenki a maga történelmében, a maga idegenvezetőjével).

Mi most nem a várról beszélünk, nem is a történelmi „esztelenségekről”, hanem a cukormókusokról. Mert már közös nyelvünk van, valaki kibök egy szót, és kirobban a nevetés. Mintha csak éveket húztunk volna le egy lövészárokban. Pedig Dupka Gyögy előadása nagyon érdekes, csak éppen rettentő hideg van, és olyan nyers szél csapkod, mintha ránk ereszkedett volna a 17. századi kis jégkorszak. A magyar barokk rettentő ideje.

Telnek az évek, a gyümölcsfák a kertekben nem tudnak termőre fordulni, nincs más, csak köd, eső, vallásos és szerelmi szenvedély – Zrínyi Ilona sok ilyen júliust élhetett át ezeken a várfalakon botorkálva. A „hős anya”, aki majd két kamaszgyereket hagy el egy zavaros fejű kalandorért – mert a személyes méltóság, az identitás megőrzése akármilyen őrült tettet megér. Mert tartani kell a várat, tartani kell, akármilyen áron is.

Összeomlott a 17. századi magyar társadalom reményhorizontja, mormolom magam elé – mert ennyi konferenciázás nem múlik el nyomtalanul. Lerogyok a kút elé, és fáradtan hallgatom tovább Dupka Györgyöt: körömszakadtukig harcoltak itt a kurucok, aztán körömszakadtukig harcoltak itt a 48-as honvédek… úgy látszik, a vár, az ellenállás mítosza nem múlt el a „kis jégkorszakkal”. Még eljut a fülembe, hogy a szovjet hadsereggel hazatérő Illés Béla is innen, a munkácsi várból vonult „le”, hogy buzdító beszédet intézzen a lágerekbe összeszedett magyar értelmiségiekhez…

Mert hiszen a szimbólumok varázslatosak! És Saulusból sosem lehet Paulus. A szovjet katonává lett Illés Béla sem feledkezhetett meg arról, hogy az igazi győzelem a vár bevétele. És minek is nevezte Illés a Kárpátalja megszállásáról szóló regényét? Hát természetesen Honfoglalásnak. De én ekkor már ekkor torkig vagyok a történelemmel, a jelképek harcával, a csehek által beolvasztott turulmadárral (pedig jó ég, micsoda történet az is!), csak ülök és bámulok magam elé. Hirtelen mellém telepszik a sofőrünk lányismerőse, és fojtott hangon kezd suttogni: a nagyanyám azt mondta, hogy a kút mélyén a rejtekutak… hogy ki lehet a várból jutni… hogy van, aki már megtalálta…

No lám! A népi kultúra! A népi kultúra remény-horizontja! Ott a tátong a vár másik oldalán a tizenhét méter mély „dögkút” (a régészek nevezik így, „fanyar humorral”), a dögkút a kárpátaljai történelem halottaival, az itt kivégzett magyarokkal, ruszinokkal és ukránokkal, és erre ez a kerekképű lány „titkos átjárókról” mesél!? De csak mesél, egyre mesél, mondja, mondja, mondja… és én egyre növekvő zavarral hallgatom. Neki kijét, melyik rokonát hurcolhatták ide? És én végre megértem, miért elpusztíthatatlan a kárpátaljai magyarság, hogyan kell itt túlélni… Ahogy ez a lány – ez a mi legeslegutolsó előadónk – szövi a mese szálait, szinte megszépül. A nagyanyám is megmondta… innen ki lehet jutni…

Még végigloholunk a tárlókon, bepillantunk a vár kápolnájába, (ide a kivégzésük előtt a rabok is „bepillanthattak”), aztán rohanunk a buszhoz. És kezdetét veszi a hosszú, félálomszerű utazás Budapestig. Mindenhol verssorok, ukrán cukorkák, visszaöklendezett emlékek. „Te tudtad, hogy Fodor Géza milyen jó verseket ír?”

Vagy Fodor Géza verseiről nem is a vonaton, hanem másnap beszélgettünk?

Mindegy. Előttem-mögöttem-mellettem már alszanak. A lepényszerűen elnyúló állomások közt már én is aludni próbálok. De hirtelen olyan vágyakozás fog el Makkosjánosi és az egész „konferenciázás” után, hogy kiveszem a táskámból, és újra böngészgetni kezdem a programot.

De hogy is hívták azt a szállodát? A szállodát a rozsföld és a szovjet emlékmű között? Töröm a fejem, míg végre eszembe jut: Helikon.

Helikon, ahol a múzsák… Hát persze.


[1] A mondat túl nehézkes lett volna az összes kárpátaljai támogató egyesület, társszervező felsorolásával, akiknek pedig mind köszönettel tartozunk: Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia, Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége

Bejegyzések

Költők, szavak, bálványok (Irodalmiság és kinyilatkoztatás az Ószövetségben és a páli levelekben)

Hozzászólás most!

Lábán csak harmadnap értesült arról, hogy Jákob elment. Akkor maga mellé vette hozzátartozóit, és hét napi járóföldön át üldözte, míg el nem érte a Gileád helységénél. Isten azonban eljött az arám Lábánhoz álomban azon az éjszakán, és ezt mondta neki: Vigyázz, ne mondj Jákóbnak se jót, se rosszat!

Amikor Lábán utolérte Jákóbot, Jákób már sátrat vert a hegyen. Lábán is a Gileád hegységén vert sátrat hozzátartozóival együtt. Lábán azt mondta Jákóbnak: Mit tettél? Engem rászedtél, leányaimat meg elhajtottad, mint fegyverrel ejtett foglyokat? Miért titokban mentél el, és miért szedtél rá engem? Miért nem szóltál nekem? Akkor örömmel és énekkel, dobbal és citerával bocsátottalak volna el. Még azt sem engedted meg, hogy megcsókoljam unokáimat és leányaimat. Ez egyszer balgán cselekedtél. Volna erőm hozzá, hogy elbánjak veletek, de atyátok Istene a múlt éjjel ezt mondta nekem: Vigyázz, ne mondj Jákóbnak se jót, se rosszat! Ha már mindenáron el akartál menni, mivel nagyon kívánkoztál apád házába, miért loptad el a házi istenemet? Jákób erre így felelt Lábánnak: Mert féltem, és azt gondoltam, hogy elveszed tőlem erőszakkal a leányaidat. De akinél megtalálod a házi istenedet, az ne maradjon életben. Hozzátartozóink előtt vizsgáld meg, mi van nálam, és vidd a magadét! Jákób ugyanis nem tudta, hogy Ráhel ellopta azt. Bement tehát Lábán Jákób sátrába, Lea sátrába és a két szolgáló sátrába, de nem találta. Azután kijött Lea sátrából, és Ráhel sátrába ment. Ráhel közben fogta a házi bálványt, egy teve nyergébe tette, és ráült. Lábán pedig fölforgatta az egész sátrat, de nem találta. Ráhel ugyanis azt mondta az ő apjának: Ne haragudjék az én uram, hogy nem tudok fölkelni előtte, mert asszonyok baja van rajtam. Kutatta tehát, de nem találta a házi bálványt.

Ekkor Jákób haragra lobbant, és pörölni kezdett Lábánnal. (…) Már húsz esztendeje vagyok nálad, juhaid és kecskéd nem vetéltek el, nyájad kosait nem ettem meg. Amit a vad széttépett, nem vittem hozzád, magam térítettem meg, tőlem kérted számon azt is, amit elloptak tőlem, nappal vagy éjjel. Nappal a hőség emésztett, éjjel meg a hideg, szememet kerülte az álom. Ilyen húsz esztendőm volt a házadnál: tizennégy évig szolgáltalak két leányodért, hat évig meg juhaidért. Te pedig tízszer is megváltoztattatd a béremet  (I Móz 31, 25–41).

Tovább is olvashatnánk ezt a remekül megkomponált jelenetet a Gileád hegységben kardoskodó családfőkről, a nagy felfortyanásokról, vádakról, esküdözésekről, de elég ennyi is, hogy a szövegrész iróniájában megmerítkezzünk. Hiszen ezek a ravasz és számító családapák, Lábán és Jákób mindketten hazudnak, vagy nem fejtik ki „az igazság minden részletét”: a féltékeny Lábán többször is megszegte a Jákóbbal kötött szerződést – amellett nem is tekinthetjük jószívű nagypapának azt, aki centiméterről centiméterre átkutatja távozni készülő lányai sátrait.  A fondorkodó Jákób pedig – akármit is állít „felháborodásában” – tényleg Lábán rovására szaporította föl a nyáját a legkülönfélébb mágikus praktikákkal (I Móz 30, 37–43).

Nem is tudjuk, hogy após és vő erőfitogtatásában van-e valamilyen valós fenyegetés. És nincs-e egy kicsit „túlszervezve” Jákób menekülése, aki feleségeivel a mezőn olyan körmönfont komolysággal beszéli meg a „szökés” részleteit, mint egy nagy cselre készülő hadvezér (I Móz 31, 4–16). Egyáltalán mennyire tekinthető még érvényesnek az a patriarchális értékrend, ahol após és vő folyamatosan becsapják egymást, ahol a lányok „uramnak” szólítják az apjukat, de ha tehetik, szemrebbenés nélkül meglopják.

Egyáltalán jelentenek-e  még ebben a világban a szavak valamit?

Ám Jákób és Lábán családi „búcsúját” mégsem tarthatjuk igazán mulatságosnak, noha a Biblia szövegvilágától a humor nem teljesen idegen[1]. A mindig mindent túlfondorkodó Jákób itt ugyanis egy mondattal többet mond a kelleténél: „akinél megtalálod a házi istenedet, az ne maradjon életben.” Lábán nem talál rá a bálványra, de az átok után Ráhel, Jákób kedvenc felesége belehal Benjámin születésébe (I Móz 35, 16–20.) A Gileád hegyi perpatvarban már-már kedélyesen idejétmúltnak látszó patriarchális szokásrend és az ezt kifejező nyelv mégis visszaigazoltatik, mégpedig Jákób számára a legfájdalmasabb módon: Ráhel, a kedvenc feleség nem éli túl, hogy a férje megátkozta. Az akaratlan átok, az epikailag teljesen célszerűtlen fogadkozás (a „jószívű nagypapa” így is, úgy is átkutatná a sátrakat) rímel Jákób édesapjának, Izsáknak akaratlan áldására, mikor is Jákób „fondorkodva”, a saját édesapját becsapva tesz szert az elsőszülöttségi áldásra. De ennek az „akaratlan áldásnak” és „akaratlan átoknak” döbbenetes, Isten terveivel egybehangzó következményei lesznek: Jákób menekülése, Ráhel nagyfiának, Józsefnek az elkényeztetése, a zsidók egyiptomi letelepedése, a vándorlás a pusztában, a kinyilatkoztatás a Sínai-hegyen. (A Bibliában amúgy nem szokatlan, hogy üdvtörténeti jelentőségű motívumok, cselekmények kiindulópontja egy idillinek látszó jelenet. A magvető előképe egy paraszti idillben, a Ruth könyvében bukkan fel, ahol is egy idősödő parasztgazda és egy szép „szemfelszedőnő” találkozását ismerjük meg. Igaz, ebben a könyvben se Ruthra, se Boázra, a „magvetőre”, Dávid dédapjára nem vetül tragikus árnyék.)

Itt már fel kell tennünk a kérdést: elemezhetjük-e egyáltalán irodalmi művek mintájára a Szentírás könyveit? Vagy a bálványimádás és a halálbüntetés között szemantikai kapcsolatot teremtő jelenet epikus szcénáját „mellékesnek”, „esetlegesnek”, történelmi és vallási tapasztalatok puszta „lenyomatának” kell-e tekintenünk? – ezt nem gondolom. Ám a Biblia, noha ezer szállal kapcsolódik az irodalmi hagyományhoz és az irodalmi mű számos kritériumával rendelkezik, mégsem csak irodalom − leginkább nem csak elbeszélő irodalom. A határok még az irodalmi műelemzés eszközeivel is könnyen kitapinthatók. Maradva a Gileád-hegyi találkozásnál: mi lesz például a házi bálvánnyal, amit Ráhel élete kocáztatásával lopott ki apja házából? Márpedig ez a bálvány, mint fizikai valóságában létező tárgy soha többé nem bukkan elő. Egy történetíró vagy akár regényíró nem feledkezhetne meg a hősei életében ilyen nagy szerepet játszó tárgyról. De vannak más ilyen, az elbeszélő művekben szokatlan „eltűnések”? Mi lett például a frigyládával? Hova tűnt ez a tárgy a maga tárgyi valóságában[2], aminek a birtoklásáért csatákat vívtak, de a Szentírás mintha egyszer csak „elfeledkezne” róla? Mintha a konkrét dolgok és események minden epikus következmény nélkül lebbennének át valamilyen metaforikus vagy fogalmi valóságba. Ezek a gyakori epikus és kauzális következetlenségek is megerősíthetik a kételyt az olvasóban: a Mózes 31-ben tényleg csak a Gileád hegyén összeszólalkozó, valamilyen történeti időben élt patriarchák mulatságos (és következményeiben tragikus) erőfitogtatásáról olvasunk?

De térjünk vissza a Ráhel rejtegette házi bálványhoz! A „bálvány”, a „másik isten” mintha megragadott volna egy aprócska fadarabot (mert ilyennek kell elképzelnünk Lábán „házi istenét”), hogy aztán „megtestesüljön” könyvről könyvre a „Baálokban”, hogy időről időre kiváltsa Mózes, a próféták és a Mindenható haragját. Márpedig nem minden ószövetségi könyv vélekedik ugyanúgy a bálványok, a „más istenek” hatalmáról. A Zsoltárok többször is leszögezik, „nincs más rajtad kívül” (hogy „egyedül te vagy az, akinek Úr a neve”[3] és „minden nép a te örökséged”),[4] „minden az enyém az ég alatt”,[5] jelenti ki az Úr a Jób könyvében, de a történeti könyvekben, ahol Isten népe más kultúrákkal találkozik, különösen sokszor előkerülnek a tevenyergekbe rejtett „istenek”.

A „másik isten” léte nemcsak szociológiai, vallási, hanem, nyelvi-filozófiai problémakör is. Hogyan van, ami nincs, és mégis van rá valamilyen szavunk? A szavak, a szavaink lennének a hibásak? Az Úr nem engedi végigmondani Bálámnak az átkot, hanem a kimondani szándékozott szavakat megváltoztatja, elismerve ezzel, hogy Bálám, a moábita király által felbérelt varázsló szavai igenis képesek megváltoztatni a valóságot. A Bálám-epizódban (IV Móz 22–23) az idegenség ereje nem a „faragott képben”, hanem a szavakban van.

Miképpen van, ami nincs? Hogy mondhatjuk, hogy az Úron kívül nincsen más Isten, hiszen meg tudjuk őket nevezni? Ha megnevezzük őket, akkor valamiképpen léteznek, hatalmunk van fölöttük vagy hatalmuk van fölöttünk. A nevükön szólítva űzzük el őket? Gyógyításai során Jézus párbeszédet folytat a démonokkal, akik ugyan nem egyenrangúak vele, de léteznek, kétségkívül léteznek. Az ellen-világ sivalkodik, visszabeszél, könyörgőre fogja, van köztük néma és süket lélek is (Mk 9, 14–29), az egyiknek még a nevét is tudjuk: Légió.

De honnan jönnek? Az evangéliumokban amolyan beszélő vírusoknak tűnnek, Jézus harcot folytat velük, de mintha elfogadná, hogy ennek a világnak is megvannak a maga szabályai és törvényei (Lk 8, 27–39), sőt Gadarában teljesíti is a „gonosz lelkek” kérését, ám az érdekes módon eszébe sem jut, hogy megtérítse őket. Ám ha ilyen „megszállt tárgynak” tekintjük Ráhel házi bálványát, akkor érthető lenne, hogy maga a tárgy mért tűnik el a történetből, de ez semmiképpen sem tekinthető epikus vagy éppen történetírói megoldásnak. Igaza van Northrop Frye-nak,[6] a Bibliában a külvilágra való utalás csak másodlagos.

Pedig a „nem-létező”, az Istenen kívüli világ megszólítása/megnevezése a nyelv és a valóság határait feszegeti. Az Apostolok cselekedetei és a páli levelek többféle megoldást kínálnak erre. (Meg kell jegyeznünk, mind a két szövegcsoport a mássággal való intenzív találkozás nyomán született: a zsidó-keresztény egyház kilép korábbi, hagyományos kereteiből, és téríteni indul.) Aki idegen nyelveken ért és beszél – az apostolok ezt az adományt nyerik el pünkösdkor –, az a többi istent is megtanulja „néven nevezni”. Így jutunk el, a nem-zsidók elől Tárziszba menekülő prófétától (Jónás) a Tárziszból származó apostolig (Pál)[7].

A levelekben Pál − ha jól értem ezeket − a korszakfogalom bevezetésével, a történelem újragondolásával próbálja ezen ellentmondásokat feloldani. Igen, valaha léteztek törvények (vagyis a törvény) és „hatalmasságok,” de Jézus Krisztus azóta felszabadított bennünket az alávetetésből, a szolgaságból és a megbéklyózottságból. Jézus nem a „hatalmasságokat” dönti meg, hanem felszabadít bennünket, elveszi a varázserejüket, „holt betűkké”, hűlt templomokká, velünk élő múlttá változtatja őket.

De az Apostolok cselekedetei felvet egy teljesen másféle megközelítést is.

Pál ekkor kiállt az Aeropágosz közepére, és így szólt: „Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek. Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből; hiszen ő ad mindenkinek életet, lehelletet és mindent. Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek:

Bizony, az ő nemzetsége vagyunk.

Mivel tehát az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség. A tudatlanság időszakait ugyan elnézte az Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból.

Amikor a halottak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások pedig azt mondták: Majd meghallgatunk erről máskor is. (ApCsel 17, 22–32.)

Pál az athéniakkal való találkozás során roppant kompromisszumképes térítőnek bizonyul. Minden tekintetben előzékeny és udvarias, a pogányok vallásosságát dicséri, a történelmet és az üdvtörténetet részekre osztva itt is felveti a világkorszakok gondolatát (a tudatlanság időszakait ugyan elnézte az Isten…). Ám hiába minden, mégis kudarcot vall: a testben való feltámadás gondolata az antik kultúra szempontjából olyannyira értelmezhetetlen, hogy a beszédnek ezen a pontján kezd a hallgatóság gúnyolódni[8].

De a görög „jövendőmondó lelkekkel” is szót értő Pál (ApCsel 16, 16–18) vajon milyen messzire ment el az Aeropágoszon? Azt állítja, hogy Isten félig-meddig már a kinyilatkoztatás előtt megmutatta magát a pogányoknak, akik „ismeretlenül” is tisztelték? Az Aeoropágoszon, a görög kultúra szimbolikus középpontjában Pál feladja azt, ami a kereszténységet minden más vallástól megkülönbözteti? A görögökkel beszélve Pál vajon nem a kinyilatkoztatás egyedülálló voltát tagadja? Ezek szerint a kereszténység amolyan „korszakos vallás” − egyszer a görög istenek vannak érvényben, máskor a Teremtő? Visszatérnénk a tevenyergekben rejtegetett bálványokhoz, és a többi „korlátozott érvényű” házi istenhez? De ennek az „ismeretlen istennek” szobrot állító művelt világ kulturálisan nincs-e távol a patriarchák szenvedélyesen meghitt világától? Mint Jelenits István felfigyelt rá, Pál itt a más vallások közé való beilleszkedés lehetőségeit keresi.[9] Pál kétségbeesetten próbálja a zsidó-keresztény Isten egyedülálló voltát összeegyeztetni azzal a ténnyel, hogy hallgatói más istenekről is tudomással bírnak.

Pál egy költeményre hivatkozik az Aeropágoszon, és emellett hangsúlyosan a költészet tanúságára (Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek). Természetesen mindez a gyakorlott hittérítő empátiáját (és persze ravaszságát) dicséri: otthon vagyok a ti kultúrátokban, nézzétek, még idézni is tudok… De a költészet „megidézését” Athénban mégse sorolhatjuk be lelkiismeretfurdalás nélkül a Biblia „humoros jelenetei” közé. A leveleiben Pál többször idéz költeményeket, de soha nem beszél a költői alkotásról magáról. Itt viszont igen, mégpedig nagyon is különös kontextusban. Azt állítja, hogy Isten ugyan független a költészettől magától (nem szabad azt hinnünk, int Pál, hogy művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség), ennek ellenére a költészet érvényessége mégsem köthető a világkorszakokhoz, vagyis nem korszakfüggő, mint a vallások vagy a „hatalmasságok”. A költészet tekinthető valamilyen spontán kinyilatkoztatásnak, amikor is a nyelv „elárulja magát”, és a költők révén – akaratlanul –felfedi Isten titkait.

Tehát amolyan külön beszéd.

Ez is a pünkösd, a „nyelvek ünnepének” tanulságaihoz tartozik.

[1] Csak néhány példa: IV Móz, 22–23, ApCsel 12, 12–17.

[2] Ezeket a tárgyi „eltűnéseket” már a tárgyak epikus bemutatása is előkészíti. Másképpen léteznek vagy nem léteznek ezek a tárgyak, mint ahogy elbeszélő művekben megszokhattuk. Hasonlítsuk csak össze frigyláda leírását Akhilleusz pajzsával! Mennyivel szemléletesebben, mennyivel konkrétabban „létezik” az utóbbi! A tárgyi ábrázolásokban megjelenő különbségek nem magyarázhatók egyszerűen a zsidó és az antik görög kultúra szemléleti különbségeivel, inkább a tárgyi világnak, az „itt és most”-nak a Bibliában és az eposzokban különböző státuszával.  A frigyláda, mintha már akkor is inkább csak szavakban létezne, amikor kifaragják. (Borbély András vetette fel, hogy a Biblia bálványai és „szent tárgyai” amolyan ikonokként, „szellemtestekként” vannak jelen: tárgyi valóságosságuk feloldódik abban, amit megmutatnak.)

[3] Zsolt 83, 19–21.

[4] Zsolt 82, 8.

[5] Jób 41, 3.

[6] Northrop Frye.Kettős tükör: A Biblia és az irodalom, ford. Pásztor Péter, Bp., Európa, 1996.

[7] Kránicz Gábor közlése

[8] ezzel illusztrálva: „…mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság.” (1 Kor 1, 23)

[9] Jelenits István: Az Apostolok cselekedeteiaz újabb kommentárok tükrében. = Studia Universitatis Babes-Bolyai, I, (Theologia Catholica Latina, 45), 2000. 37-44. 41.

Bejegyzések

Elisabeth & Darcy

Hozzászólás most!

Szigorúan őrzött lányintézet. A város, aminek a határában áll, nincs is a térképen. Az intézmény címe nem nyilvános, ahogy a telefonszáma sem.

 

Egyházi fenntartású intézet. Ide olyan gyereklányok kerülnek, akiket a családjuk fenyeget, akik nem illenek sehova, vagy akiknek nem találnak helyet az állami intézményekben. Szigorúan őrzött lányok, tizenhárom-tizenhat évesek.  A „leánymenhely” kastélynak épült (ne túlozzunk, csak amolyan kiskastélynak), azóta volt már téesziroda, lovarda, de az egyház visszafoglalta. A falak mögött az országút megcsavarodó íve, marcona jegenyefák, unalmas szántóföldek.

A fák árnyéka börtönrácshoz hasonló rajzot fest az országútra.

Én csak irodalmat tanítok itt. Hetente hoznak-visznek. Az óradíj mellé ebéd is dukál, unalmas tök- vagy sárgaborsó-főzelék.

A nyolc lány egymás között is álnevet visel: Babett, Angelina, Hercegnő, Juanita, Kacsa, Dagi, Titanilla, a Görög lány. Ez valami biztonsági rendszabály? Vagy amolyan ösztönös szerepjáték, része a rehabilitációnak?

Az intézet „titkos” ugyan, de a lányok szívesen beszélnek magukról. Juanita is. Őt fogságban tartják az akarata ellenére. Pedig visszavárnák. Még hogy visszavárnák!  Elfogadnák őt olyannak, amilyen. Hiszen ez a saját teste. Azt csinál vele, amit akar, nemde? Ő csak bulizni szeret. A szerelem, ami megemészt… ki az, aki nem ezt akarja? Neki az alakja is megvan, a szíve is… és megvan, baszdki, a temperamentuma. No, igen, a bal veséjét átszúrták. De az hétszentség, hogy nem őt akarták… Hiszen mindig mindent megcsinált. Amire csak megkérték a rokonai.

Ugye, normális vagyok, tanár néni?

Nem vagyok tanár néni, mondom. Csak a vendégük. Hetente meglátogatom őket, hogy könyvekről meg filmekről beszéljünk. Ha azt mondanám, gyere velem, én vagyok a legjobb barátnőd, akkor beleugrana a hátizsákomba, és velem jönne.

Akárhova. Örökre.

Kacsa sohasem beszél. Eszik, ha sétálunk, eszik, ha videót nézünk, eszik, ha mesélek. Mikor kérdem, hogy hívják, azt dünnyögi: morzsás vagyok, nem tudok beszélni. Harap, nyel. Persze nincs annyi kenyér a világon, ami Kacsának elég lenne. Iszik, nyel. Kortyol, nyel. De nincs annyi víz, amivel leöblíthetné ezt a rengeteg kenyeret. Kényszeres evő, kényszeres ivó. Ő még nem emésztette meg a szerelmet.  Sovány, apró, imbolyogva járó lány.  Huszonkét hetes terhes.

A szőke Babett nem ide tartozik. Ő – ahogy mondja – nem ilyen koszfészekbe, nem ilyen analfabéta, láthatatlan falatokat marcangoló lányok közé illik. Te, ide figyelj, az én apám orvos. Megengeded, ugye, hogy tegezzelek, biztos. Az én apám tegezte a tanár néniket. Babett együtt járt a papával Egyiptomban, Tunéziában, Marokkóban. Csak kettesben. Egy orvos és a kislánya. Tudod, mit csináltak a fáraókkal az egyiptomiak? Babett nem kenyérhéjat, hanem a mumifikálás részleteit marcangolja. Elszáradt karok, kitépett szemek. Kiszippantott agyvelő az orron át. Szerinted milyen az? Betesznek, kivesznek valamit a testedbe. Fúj! De te semmit sem érzel.

Babett, az orvos lánya tizenhárom éves és most hét hónapos terhes. Talán a papa (?). De én itt nem kérdezősködhetek.

A Görög lány nem görög, hanem macedón vagy esetleg albán, de hát ki tudja? A Balaton-Felvidéken, egy bezárt villában találták, egy szót sem beszél magyarul. Neki nincsenek sérülései, csak fél a sötéttől, fél, ha túlságosan közel mennek hozzá, fél, ha hozzáérnek a hajához, fél, ha megfogják a kezét… Az apácák szerint ravasz. Nem akarja, hogy bármi kitudódjon, nem akar az övéihez visszatérni. A gyámhatóság sem tudja, hogy mit tegyen. Az apácák sem. Egy lány, aki nem tűri el, hogy bármilyen európai nyelven a közelébe férkőzzenek.

Hát most rehabilitálják.

A Görög lány ugyanúgy vagdossa csuklóját, ahogy a többiek. Mint egy miniatűr, szabálytalan jegenyesor, olyanok a lányok csuklóin a vágások. Tanár néni, ugye, normális vagyok?

Ma még rengeteg időnk van. A nappaliban videón nézzük a nagy lánykérést, Elisabeth és Mr. Darcy egymásra találását. Elisabeth szégyenlősen elpirul, a „gőgös Darcy” elmosolyodik, szívet melengető napfény táncol az angliai pázsiton. És tessék, viszontlátják egymást, mondom a lányoknak – és ők is mosolyognak, ők, akik a bántalmazóikat szeretik, a rossz apákat, akik megerőszakolták őket, a rossz rokonokat, akik kiállították őket az országútra. De ki tudja, hogy milyen árnyékokból szövik a szerelmeket?

Mindenki mosolyog. A Görög lány is.

 

Én mindig vigasztaló, gyógyító történeteket keresgélek. Az eltört szívek összeforrnak, a szerelmesek viszontlátják egymást – ha máshol nem – az „angliai pázsiton”. Népmesék, szerelmes regények, Biblia. Megpróbálunk dühösek lenni, utána megbocsátani.

Tudod, mi az az Isten hidege? Senki sem tudja. Mesélek arról, hogy húsvétkor milyen kellemes meleg van Jeruzsálemben, de egy csalódott tanítvány, aki úgy érezte, hogy Jézus elárulta, mégis odaférkőzött a tűzhöz, melegedni, mert már nem bírta tovább. Beszél-beszél, fűhöz-fához kapkod, nem gyáva ember, mikor először meglátta a katonákat, még a kardjával hadonászott…

Itt hideg van, mondja a Dagi. Itt mindig irtó hideg van. Összebújunk, vacogunk az a római katonák között Péterrel együtt – minket is megvesz az Isten hidege, lobog a tűz, de mi mégis fázunk, kiadjuk a dühünket, beszélünk össze-vissza (elhagytál, becsaptál, elárultál – az csapott be, akit a legjobban szerettem). Végül megbánjuk, aztán kinézünk a napsütötte jegenyékre, az unalmas kukoricaföldekre, és örülünk a feltámadásnak.

A Kacsa rág és mosolyog. Mosolyog a Görög lány is. Babett boldogan felnevet, elfelejti, hogy mennyivel különb náluk. A meleg, koraesti fényben a jegenyefasor árnyéka is megenyhül. Szelíd karcolások.

Van még idő! Nézzük meg még egyszer hogy találkozik Elisa és Mister Darcy! Már rég lejárt az időnk, de megnézzük. Azok a mondatok abban a régi regényben talán jóvátesznek valamit: Értse meg! Úgy érzem, ki kell öntenem a szívemet.

Persze minden kamaszlány egy elképzelhetetlen városban él, szörnyű szorongások, szörnyű félelmek között. Egy olyan városban, ami nincs is a térképen.

De ahol ezek a lányok élnek, az másképpen valószerűtlen hely. Hiszen mikor szállítják be a szegény Kacsát egy elmegyógyintézetbe? Mi lesz Babettel, ha megszüli a gyerekét, és kiderül, nincs hova mennie? És meddig tűri el a gyámhatóság, az egyház, hogy egy ravasz kislány bolondot csináljon belőle? Mert a Görög lány biztosan jobban ért magyarul, mint azt az apácák hiszik. Ez a „görög lány” messze a legértelmesebb közülük. Azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, a szomszéd faluból származik.

Mr. Darcy lóra száll. Még utoljára búcsút int Elisabethnek. A lányok is felszabadultan sóhajtoznak és integetnek. Vigyázz magadra, Darcy!, kiabálják.

Övék a jövő. Nyolc meghatott, gyönyörű kislány.

Bejegyzések

Fekete-fehér

Hozzászólás most!

Fekete-fehér. Fehér-fekete. Fekete-fehér.

 

Sokan kérdezik: polgárháború vagy mi lesz ennek a vége?

Mindenki emlékszik egy olyan pillanatra, amikor úgy érzi, (még) tehetett volna valamit.  Hát, íme, az én pillanatom.

 

1992. Csúcsforgalom, kánikula. Minden lélegzetvételre megdöccenő 9-es busz, tele hazafelé tartó munkásokkal.

Öt óra sincs. Olyan szúrós a fény, hogy fáj a poros üvegen át kibámulni.

A Baross utcai megállónál csak ketten szállnak fel, a fiú kilencéves lehet, a lány hét – a csipkeblúzos, gyönyörű kislányt már láthatóan elcsigázta a forróság és a várakozás. Ahogy fellépnek az első ajtónál, a kislány elkezd ficeregni: egy könyök ide, egy lábacska oda – az ember nem arra született, hogy úgy álljon itt összepréselve, mint valami szardínia– míg a nagy igyekezetben, ficergésben sikerült az első ülésen ülő nénit bokán rúgnia.

Nem egy néni volt, ott ült mellette a másik. Ők is nyilvánvalóan testvérek, hatvanasok, egyformák, jóindulatúak, lapátkezűek, tányérképűek. Két csontos, fáradt igásló. A fizikai munkát végző asszonyok méltóságával terpeszkedtek el, májfoltos kezükkel védték a szemüket a naptól. Az egyik megszólalt, „ne ficeregj, kislányom”, a másik lassan, résztvevőn rábólintott – egy ilyen kis ógás-mógás, nagymamás rendreutasítás igazán helyénvaló volt a túltömött buszon.

De a fiúban rögtön eltörött valami.

Ahogy a másik néni is megmozdult, rikácsolni kezdett:

Ismeri ő ezt a két rákos kurvát! Ismeri őket, bizony ismeri, az apjának dolgoztak a Horváth Mihály téren! Huszonöt évig szoptak és basztak, abba mentek tönkre. Mert ki nem látja ezt, hogy tönkrementek, hogy a rák már megette a szívüket! Amíg napi húsz-harminc férfit szoptak le, addig jó soruk volt, nem volt idejük kínozni a gyerekeket…

Senki sem mert megrezzenni sem. A nénik azonnal kővé meredtek, a többi utas előreszegezte a fejét, és rápillantani sem mert a gyerekre. A busz kínosan, lépésben haladt, mintha ő is sokkot kapott volna a csúcsforgalomban. Ha megtörténhet, hogy egy kilenc éves kisfiú terrorizál hatvan utast (kés, fegyverek, elektromos sokkoló nélkül, pusztán a retorika erejével), akkor ugyanezek az emberek, hogy „fegyvereztek volna le” nyilasokat,  ÁVO-sokat, különítményeseket?

Senki nem mert a gyerekre rápisszenni sem.

Pedig a feszültség kibírhatatlan volt. A fojtott gyűlölet és a gyávaság bűze, a zoknikból, hónaljakból, tokákból, farpofákból, térdhajlatokból áradó, pállott izzadtságszag. A busz döccent egyet a villamossíneken. Erre a mögöttem álló lány lehányta a vállamat.

A körút után már kevés is lett volna egy „csillapodj le”-megjegyzés. Ha ez a gyerek velünk utazik Kőbányáig, akkor a végállomáson cafatokra tépik. Az új felszállók beljebb lökték a fiút és kislányt, a fiú folytatta-folytatta, és lassan mindenkit átjárt a legfelszabadítóbb narkotikum, a bosszúvágy.

Már csak idő kérdése volt, hogy ez a gyűlölet mikor emészti meg őket.

A „kishúg”, akinek a védelmében megaláztak hatvan embert, már nem ficergett, nem is mosolygott, hanem ömlöttek a könnyei. Eszembe jutott, hogy úgy vetek véget a szózuhatagnak, hogy odanyújtok egy papírzsebkendőt, és elkezdek vele beszélgetni – de egyszercsak belém csapott, hogy ez a fiú elsősorban nem is a néniket, nem is az utasokat, hanem a saját kishúgát akarja befenyíteni.

Hiszen a „karakán” kisfiú mögött nyilván ott áll a nagy példa, az édesapa, aki rögtön „szétcsap” a járókelők, az osztálytársak között, ha azok az ő engedélye nélkül közelednének a kislányához. Ha ránéznek, ha megszólítják, ha játszani hívják, ha nem az ő jóváhagyásával próbálnak meg vele barátságot kötni. A ficergő, eleven kislányból nem sokára megfélemlített, magányos kamaszlány lesz, a család rabszolgája, mert te csak ne izgulj, én majd mindenkit leverek, én agyonbaszok mindenkit, aki szóba áll veled.

Ha a kislányhoz szólok, a létező legrosszabbat követem el.

A busz kínosan, lépésben haladt, a fiú egyre csak rikácsolt, és nekem eszembe jutott, ha az egészet egy fotelben elnyúlva olvasom, felfigyelnék a beszéd költői retorizáltságára. A gondolatritmusra, a játszi túlzásokra, az abszurd csavarásokra. Szabadság, szerelem… ugyan már! A düh az egyik legparázslóbb, legerősebb, legelevenebb ihlető – ez adja a káromkodásnak a játékos lendületet és a „cifraságot”.

Már ott tartottunk, hogy a nénik ennivalót sem fogadtak el az apjától, azzal laktak jól, amit a kapualjakban összeszopogattak… Sőt olyan szorgalmasak voltak, hogy minden éjszaka félretettek „mini adagokat” nejlonzacskókban, hogy maradjon a jóból reggelire is. Hogy amíg dolgoztak, úgy fel voltak „dobva”, hogy „elölről-hátulról”, sőt „oda-vissza”át tudták ugrani a körúti villamost. Hát ilyen dolguk volt! De most már hiába sírnák vissza! Mi maradt ennek a két rákos banyának? Hogy itt üldögéljenek a buszon, és kislányokat kínozzanak.

A buszsofőr elégelte meg az egészet. Amikor a busz egyik váratlan döccenése megállította a szózuhatagot, kivágta az ajtót, és rájuk ripakodott: takarodjatok! Most a fiú dühe a sofőrre zúdult: megkapod majd, szólok az apámnak, elkapunk, meg leszel majd ölve, meg leszel baszva, meglátod, anyád meglát, és ő is azt mondja, te egy gecifia vagy…

Én a dermedten lefelé kászálódó kislányt figyeltem. Most sem „ficergett”, az arca zöld volt a sokktól és a megaláztatástól. Talán először rosszul mértem föl? Most úgy láttam, nagyon is tudja, hogy az egész befenyítés valami nagyon körmönfont módon őellene irányul. Te aztán nem ugrálhatsz! Te azzal állhatsz szóba, akivel mi akarjuk.

Én is „lekászálódtam” a Horváth Mihály téren, hogy egy kártyás telefonról felhívjam a rendőrséget, és bejelentsem, hogy a 9-es busz vezetőjét halálos fenyegetés érte.

És hány éves az a fiú, kérdezte a vonal végén xy tizedes.

Mondtam, úgy kilenc. Éreztem, hogy mosolyog, mikor figyelmeztet: Ugyan már, tessék megnyugodni! Nem történt semmi.

Ma a netes fórumokat, a nyilvánosan kiöklendezett gyűlöletfolyamokat olvasgatva érzem úgy magam, mint mikor a fiút hallgattam a 9-es buszon. Csak épp a felnőttek pállott előítéleteiből, önismétlő, unalmas, rögeszméiből épp az az abszurd módon túlzó, játékos gonoszság, gyermeki cifrázás hiányzik, ami a fiú beszédét éltette.

Hiába, a gyűlölet is csak olyan, mint a többi érzelem. Frissen a jó.

Na, de mit lehet tenni, egyáltalán nekem mit kellett volna tennem egy olyan helyzetben, ahol mindenki szenved, ahol percről-percre, döccenésről-döccenésre nő a gyűlölet?

Tanulság nincs. Amit tegnap kellett volna mondanod (ne kattanj be, nem történt semmi!), az ma már nem érvényes.

Már más szavak kellenének.

Bejegyzések

Nem fáj, amit megszelídítenek

Hozzászólás most!

Napok óta maradékot evett. A hűtőben talált szalámivégek mellé egy kis kekszet, kockacukrot, és esténként megivott két-három pohár citrompótlós vizet. Már hetek óta nem volt pénze. És hogy minden még rosszabb legyen, herpesz hasogatta a szája sarkát. Egy csúnya, láthatatlanul növekvő seb.

 

De nem fáj annyira, amit megszelídítenek.
Herpesz, herpeszke, az én herpeszem, dúdolta délután, és a dzsekijét összehúzva besurrant a pékségbe. Nagyon éhes volt, zsemlét akart, legalább egy zsemlét, egyetlenegyet. De rossz ajtón lépett be, a tömeg előrenyomta, és már mennie kellett, be, a polcok közé, az áruházba, ahova a nyilak mutatták. Zsófi felsóhajtott – szerencsére ideje mindenre volt –, fogott egy kosarat, és besétált a tömegbe.

Ám nem sétált, nem úgy sétált, mint aki… Mert akinek nincs pénze, az másképp sétál, az oldalazva jár, mint aki lopni indul. Először banánhalmok, konzervhalmok közt kóválygott, ám szerencsére bent, az áruházban is tartottak pékárut. Odaoldalgott a szeletelt kenyerekhez, belegyömöszölt egy zsemlét a nejlonzacskóba, és ekkor látta meg a szottyadt, akciós fánkokat. Elkenődött cukormáz, töredezett cukorbevonat, 55 Ft, spórolós kisnyugdíjasoknak  is megéri.
De nem Zsófinak. Zsófi mégis elkezdett számolni.
Nem a pénzt számolta, hanem a fánkokat. Egy, kettő, három; és már érezte, hogy a számok közönséges ízekké változnak, a szikkadt csokimáz elroppan a szájában, lassan megadja magát és szétolvad. A gyomrában izgatott bizsergést érzett. A kosarával odasétált a hűtőpulthoz. Megszámolta a pizzákat, négy, öt, hat, választott melléjük egy csomag túrógombócot, egy mélyhűtött gesztenyemasszát, végül egy nagy doboz fagylaltot is, hét, nyolc, kilenc, mert hát gondolni kell a holnapra… Végül nagy darab sajtokat számolt össze, és az egészhez hozzácsapott egy kis kaviárt, tonhalfilét is.
Ennyi mindenre inni kell, így hát odasétált a százszázalékos gyümölcslevekhez.
A pénztárnál kifizette a zsemléjét, és aztán átsétált a szemközti drogériába. Fuldoklott az idő, mikor elindult a városba, de most a nap, mintha csak kikívánkozna a felhői mögül, rátartin ragyogott.

Zsófi régebben is sokat számolt.  Kislány korában ült az íróasztalánál, és számokat írt egy kockás füzetbe, szépen, sorban, egymás után. A számok még nem jelentettek pizzákat, fánkokat, még kristálytiszták, érinthetetlenek voltak, és ő élvezte, hogy míg lassan-lassan múlik a délután, a számok csak gyűlnek, dagadnak. Ha felszólították az iskolában, a számaiba menekült. Leülni, mondta a tanár, ötvenhárommillió-ötszázhuszonkilencezer-nyolcszázhatvanhat, mondta magában Zsófi. És jó volt, hogy minden napra egy kicsivel több szám jutott – nemcsak több szám, hanem egy kicsivel több reménység, egy kicsivel több hatalom. Ám egyszer csak megroppant a számegyenes: Zsófi addig számolt, míg megnyert egy futóversenyt, aztán megnyert egy másikat, aztán még egyet, és a hatodikban már egyre jobban tanult, haladt előre, akár a többiek.
A számolós füzet, ahova régen a millióit írta, elveszett.

De mintha most visszatérnék a régi neurózisomhoz, töprengett. Nincs munka, nincs haladás, nincsenek fiúk, és még a lakást sem tudom fizetni. Virtuális kielégülés, paranoia, kényszerneurózis, tudathasadás, mondogatta magának a fürdőszobában. Kényelmesen lezuhanyozott, beágyazott, és olyan jóllakottan járt-kelt fel-alá, mint a farkas, akinek követ varrtak a hasába. Hiába, eltelítődtem, gondolta: pizzák, fánkok, túrógombóc, meg egy kis kaviár. Kész, végem, de közben semmilyen kétségbeesést nem érzett. Remekül aludt – mint régen, felhúzott térdekkel –, másnap hajat mosott, levágta a körmeit, beáztatta a zoknijait.
Az anyja kémiatanár volt, az apja szakoktató egy szakmunkásképzőben, úgyhogy Zsófi egész gyerekkora a józan ész dicséretében telt el: legyen magadhoz való eszed, mondogatták, ha ábrándozni akart egy kicsit. Az anyjának már az akupunktúra is gyanús volt, nem beszélve a bölcsészetről és a pszichológiáról. Merthogy a szülei nem ábrándoztak, egyre csak számoltak, hogy kínkeservvel előkaparhassák Zsófi tandíját, azaz a józan észre valót.
Mondta, mondogatták, nyögte Zsófi, és kicsavarta a zoknikat. Egy barátja lakásában lakott, aki a legjobb barátja barátnőjéhez vagy a legjobb barátnője barátjához utazott el Angliába, így valahogy. De még tizennyolc nap. Zsófi pontosan ennyi ideig maradhat.
Gyorsan megcsinálta a haját, és indult nézelődni. De előtte megnyalogatta a száját, végighúzta a nyelvét a sima, jóllakott húson. Csodák csodája, eltűnt a herpesze.

Tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc. Már nem elégedett meg a lejárt szavatosságú, tejberizsekkel, az óriás túró rudikkal, a sárgára festett pudingokkal, amikért néhány napja – akkor még üres gyomorral, behúzott vállakkal járkált – majd elepedt. Most valami igazibbra vágyott. Húsz, huszonegy, huszonkettő, huszonhárom. Sajtra, sonkára, gyümölcsökre. És persze fel is kéne öltöznie. Amióta apa meghalt, tönkrementek a trikói – amúgy is minden szertefoszlott, szétfeslett –, és kéne már egy rendes pizsama is.  És egy jó cipő, mert olyan elkárhozott érzés  lyukas cipőben klaffogni! Nem egy cipő, hanem mindjárt kettő, huszonhét, huszonnyolc. És mi lenne, ha az egészhez hozzászámolna egy komoly ébresztőórát is?
De vajon mi történne, ha egyszer meghívnák vendégségbe? Én nem kérek semmit, magyarázkodna a háziasszonynak, jóllakom azzal, hogy mindent összeszámolok.

 

Oldalak: 1 2 3