De hová is?

Itt a télvégi baktérium-invázó, de csak négyen vagyunk a rendelőben: két anyuka, két kisgyerek. A kötelező védőoltásra jöttünk. A másik anyuka a fiát leckézteti: hogy nézel ki, sáros a nadrágod, mit szól a doktornő, a végén még azt hiszik rólunk… Hát nem megmondtam neked…? Együttérzőn bámulok a fiú nadrágjára – nincs olyan pocsolya, amibe az ember gyereke bele ne ugrana. De a kimerültség nem engedi az anyukát lecsillapodni. A fiának igazi szegénygyerek-szaga van (veríték- és bűntudatszaga), ráadásul szégyenében és zavarában egyre jobban izzad, mégis odasimul az anyjához, a karjával, a lábával, az arcával védelmezve őt.

Denemmegmondtamneked…?Egészútonnemmegmondtamneked…? Énmárhiábabeszélek…?

            Egy perc, két perc, három perc, négy perc, öt perc. Nem akar az idő múlni.

Nyuszifül, mondom a fiúnak, és odacsúsztatok egy csokit. Nem is értem az anyukáját: az oltás attól még oltás marad, ha egy nagyon fehérköpenyes, nagyon középosztálybeli, nagyon felsőbbséges nő adja be. A fiú zavartan elfogadja a csokit, aztán még közelebb húzódik az anyjához (anyu, én téged szeretlek), miközben a gyerek szeretetétől megerősödött anyukából most felém fröccsen a szemrehányás. Mit képzel maga? Mit képzel rólam? Én egy dilis vagyok, vagy egy hülye cigány, aki reggeltől-estig rikácsol, és nem tud szépen beszélni a gyerekével? Na, odáig még nem süllyedtem.

Hováig? Nyílik az ajtó. És ő a szemrehányástól füstölögve beviharzik a rendelőbe.

Aztán öt perc múlva a nagyon okos, nagyon fehérköpenyes doktornő megmagyaráz mindent: idegesek az anyukák, ő nem tehet róla; úgy érzik, kifut alólunk a világ, egyre szegényebbek vagyunk, süllyedünk. Összeesküdtek ellenünk a csillagok vagy talán a hold. Mindenki összeesküdött ellenünk.

Kuncogva próbálja a másik lámentálását utánozni. És olyan magabiztosan áll a gyógyszeres szekrényke előtt, mint egy szépen faragott orrdísz a süllyedő hajón.

Más világ, más kerület. Még nincs vége a napnak.

A válltáskámban a tanítványom versei, hozom bemutatni a szerkesztő úrnak. „Kuss, mondaná a délnyugati szélnek, ha egyszer meglátná tengert.” Na, igen, ígéretes, egészen ígéretes, mondja, de én látom rajta, hogy ezt a kussot nehezményezi. Vagy talán mást is nehezményez. Közelebb hajol, már-már gyengéden, és így suttogja bele a fülembe: nem is tudja, kinek a fia-borja ez a gyerek. Jobb résen lenni. Mert van, ha az a végén kiderül, hogy ez fiú nem hozzájuk tartozik. Ő nem kirekesztő, vagyis nem liberális. Azok mindig nyitott tenyérrel ütnek. Ha nem hallgatsz rájuk, kicsinálnak, örökre tönkretesznek. Nem érezted még a tarkódon a nyitott tenyerüket?

Közbevágok. Hiszen nem arra kértem, hogy verje, vagy ne adj Isten, agyba-főbe verje a gyereket, hanem hogy közölje. Vagy ha nem közli, legalább olvassa el.

De nem, ez nem megy, ez így nagyon nem megy, nagyonnagyonnem magyarázza. Hiszen nem tudunk róla semmit. Te más vagy, Évikém. Egy nőnek a vérében a befogadás. Ő így van kódolva, ugye. De a férfiaknak nehezebb persze. Ki ez a gyerek? Hogy hívják? De ha a végén kiderül, hogy a lényeges dolgokban nem egyezik a véleményük, ők akkor sem akarnának bosszút állni.

Odáig még nem süllyedtünk. Hát erre nem emlékszel…?

Én nem emlékszem, vagy nem erre emlékszem. Hét éve találkoztunk utoljára, akkor a Dante művében keringő napról és holdról beszélgettünk.

Akkor még szerette a verseket.

Az este az egy másik világ már.

És a szomszédasszonyom nem paranoid öreg szerkesztő, hanem egy elbűvölő, huszonöt éves lány. Nevetős szeplői vannak, vörös lobonca, hol itt ragyog, hol ott ragyog a lépcsőházban. A piroshoz lilát hord, a sorthoz neccharisnyát, a limonádét mindig citromkoktélnak nevezi – az a fajta, aki soha nincs otthon, mert mindig várják valahol. Ő mégis nagyon régóta egyedül van, egy kéthónapos gyerekkel hagyta el az élettársa.

Hetente egyszer ő vigyáz a lányomra. Utána beszélgetünk, koktélozgatunk, és közben beavat engem a stratégiájába.

Mert arról nincs szó, hogy negatív lenne, magyarázza. Még benne van a sodrásban, ott van mindenhol, a facebookon követi az eseményeket. És már a jövő heti koncertekre és irodalmi estekre is feliratkozik, mert ki tudja, hogy addig hogy lesz. Én bólogatok, helyeslek, de azt én sem tudom, hogy mi lesz vele. Egyre kevesebb a pénze, a telefonját már kikapcsolták, azok a menő, csodálatos ismerősök már akkor sem találnák meg, ha akarják. És ha a netet is kikapcsolják, akkor itt lesz a vég: egy álomvilág dől össze, vagy éppenséggel kilencszázharminckettő facebook-jóbarát megy tüntetni a magyar parlament elé.

De ezt kötve hiszem. A bezártság nem tett jót a szomszédasszonynak. Már a szeplői is kifakultak. A nagy harsányságával csak azt leplezi, hogy mennyire fél.

Te, mondom, gyere el, a tanítványaim bulit szerveznek. Pogácsa, tánc, minden, ami ilyen egyetemista bulikon szokott, kitrécseled magad, aztán hazajössz szépen. Nem szól semmit, csak néz rám – ez egy ilyen zsíroskenyér-buli, nemdebár? Én még nem süllyedtem ilyen mélyre. Persze ha még egyetemista lenne, akkor ilyen helyen is jól érezné magát.

De udvarias fiatal, meg aztán szüksége is van rám, ezért zavartan elneveti magát. Most ugye, újhold van, ez őt kikészíti rendesen. Az a gyanakvó kis félhold az égen tönkreteszi az ember vérnyomását. Mintha az a holddarab lesne minket, hát nem? Az ember ingerült lesz, negatív, ez csak egy rossz passz, szerencsére gyorsan elmúlik.

Nagyon köszöni, persze, persze, persze de még bejöhet pénteken valami más. Valami komoly dolog. Az unokatestvére fiúja megjön Angliából, és akkor megsértődne, ha ő, épp ő az egészből kihúzná magát. Pénteken még minden megtörténhet, hiszen hányan ígérték, hogy jelentkeznek, vagy eljönnek megnézni a babát…

A minden mindig pénteken történik, de mindig a rákövetkező pénteken. Péntekenként a hold is más – telten, bizalommal ragyog az olyan nőkre, akik hónapok óta nem fizetik a gázszámlát. De persze mondani nem mondok semmit, megköszönöm, hogy vigyázott a gyerekemre. Megiszunk egy citromkoktélt, aztán kikísérem.

Az ajtóban visszafordul. Nem kell aggódni értem, mondja. Nem süllyedtem olyan mélyre.

Mert ugye mindig van lejjebb, és nekem épp ebből van elegem. Hiszen akárhova süllyedünk, mindig van nálunk cigányabb, jelentéktelenebb, ellenségesebb.

Felnézek a holdra, most is egy körömhegynyi világít belőle, gyanakvón, fél- vagy negyedoldalasan. Mintha csak nézné, vagy lenézné…

De hát nem a hold kering a föld körül? Ez a jelentéktelen, szikkadt kődarab. „Kuss, mondaná a délnyugati szélnek, ha egyszer meglátná tengert.” De ahhoz túlságosan kicsinyke, túlságosan öntelt, szikkadt, hogy engem vagy a tengert megértse – engem, aki mégiscsak a bioszféra tartozéka, egy teljes jogú földlakó vagyok. Ha volna a konyhában egy megfelelő kapcsoló, bizony isten kikapcsolnám, hogy ne ragyogjon.

Na, ehhez mit szólsz?, kérdezném a körömdarabnyi holdtól.

Nem süllyedtem ilyen mélyre, kacsintana a távolból…

2007-ben az Udvariatlan szerelem több szerkesztőjével együtt meghívtak minket egy tévés kulturális műsorba.  Honnan jött a dolog? Hogy találtunk rá ezekre a versekre? Nem szégyellték-e a trubadúrok a saját trágár verseiket? Nem szégyellték, feleltünk mosolyogva. Nem mondanánk-e mi itt ki egy trágár szót? – kérdezte a műsorvezető. Mért is ne? Kimondtuk, jó móka volt.

Ám a műsorvezető emelte a tétet. Nem érezzük-e, hogy ez a prűd és merev magyar irodalom gúzsba köt minket? Hogy korlátozza a szabadságunkat?

          Rámeredtünk. Mindeddig úgy éreztük, hogy a szabadságunkat néhány nagyon is eleven megmondóemberen kívül nem fenyegeti senki és semmi. De aztán rájöttünk, vagy legalábbis én rájöttem, mire gondol: itt van ez a sok szakállas klasszikus, akik mindenféle közösségi témákon rágódtak évszázadokig, ahelyett, hogy itt és most velünk együtt, bátran, becsületesen…

            – Nem, nem érezzük úgy – feleltem.

      A trubadúrok obszcén versei még nem jelentek meg különálló antológiában. De a rendszerváltás óta eltelt huszonkét évben – szerencsére – számos nagy mű második vagy harmadik vagy éppen sokadik remek fordítása is megjelent (Shakespeare, Dante, Lewis Carrol, Calderón, Rabelais), tehát számos remek alkalom teremtődött meg a kortárs irodalom és a klasszikusok ütköztetésére.

        Mik a „hibái” Arany Jánosnak, Kosztolányinak, Babits Mihálynak? Természetesen lehetnek „hibáik”, de mért ne lehetne akár egy „hibátlan”, egy maga nemében tökéletes műfordítás mellé egy másikat, egy ugyanolyan jót is odatenni? Hiszen a műfordítás nem boxkesztyű, amit valami „korszerű” értelmezésének nevében azért viselünk, hogy egy másik műfordítót „kiüssünk”. Mert lehetséges persze, hogy a Babits képviselte „kultúrkereszténység” idejétmúlt, és az is, hogy ennek a felfogásnak a nyomai megtalálhatók az ő Commedia-fordításában, de hát az ő műfordítása egy autonóm műalkotás, tehát nem lehet a benne tükröződő eszmék nevében se „leírni”, se lebecsülni.

          A rabszolgaság még kevésbé trendi, mint a „kultúrkereszténység”, de senkinek nem jutna eszébe, hogy – mondjuk – az Iliászon ezért „igazítson”. Ámde a magyar műfordításkritika még nem jutott el odáig, hogy nagyszámú olvasóban tudatosítsa, egy jó műfordítás nem pusztán a „hitelessége” vagy a „korszerűsége” miatt lehet eleven és nagyszerű.

           Pedig nagyon jól tudják ezt a műfordítók is. És nemcsak azért, mert maguk is szívvel-lélekkel benne élnek a magyar irodalomban, hanem mert saját érdekükben is óvakodnak is attól, hogy az olvasók boxkesztyűsen, valamilyen klasszikust „kiütve” képzeljék el őket. Hiszen ha a fordítót nem autonóm alkotónak tekintjük, hanem csak egy értelmező közösség illusztrátorának, akkor ez az azzal jár, hogy a kortárs fordító műve is addig marad eleven, míg valamilyen „szaktekintély” meg nem találja a következő helyes kulcsot Shakespeare, Dante vagy Rabelais értelmezéséhez. És ki jár jól ezzel? Hiszen magunkat ismerve hamarosan lesz nekünk „korszerű”, balos és jobbos Shakespeare-ünk, ifjúsági és felnőtt Shakespeare-ünk…

           Na ne!

          De ha már itt tartunk, vajon felszabadítóbb vagy inspirálóbb-e ennél a nőirodalom kritikai visszhangja?

      Az eltelt húsz év jelentős fejleményei között szokták elkönyvelni a magyar nőirodalom kibontakozását és virágzását. Pedig nőíróink mindig is voltak, már a nőirodalom legkérlelhetetlenebb kritikusa, Gyulai Pál is úgy vélte, bizonyos „intim témák” (bölcső, anyaság, családi élet) kifejezése miatt elkerülhetetlen, hogy nőket is eltűrjünk az irodalomban. Gyulai hírhedten keményfejű és korlátolt kritikus volt – de vajon jutottunk túl rajta?

        A mai „intim témák” is nagyon megváltoztak Gyulai Pál korához képest. Ám vajon a nőírók hozzáférhetnek-e társadalmi témákhoz, kimerészkedhetnek-e a „női intimitás” sáncain túlra? A kérdés minden bizonnyal bonyolult, de tény: Galgóczyt és Tormayt még mindig megvető hallgatás sújtja, és annyi jelentős társadalmi regény szerzője, Szabó Magda csak a nyugat-európai sikereinek köszönhette, hogy mint a Kádár-kor bestsellerírója és vidéki nagymamák kedvence a 90-es években nem fakult ki az emlékezetünkből. Az Ajtót, Szabó Magda Femina-díjas regényét nem bátor magyar nőkritikusok fedezték fel, hanem franciák, a nyugat-európai sikerig semmilyen komoly itthoni visszhangja nem volt a regénynek. És ott vannak még a nem magyarul alkotó, de magyar származású nőírók! Agota Kristoffal kapcsolatban még egy bulvárszintű értékelésnek is helye lehetne. Egy munkásnőként dolgozó, emigráns írónő rangos pártfogók, ösztöndíjak nélkül elért sikere Magyarországról nézve nemcsak majdnem hihetetlen, hanem erkölcsileg is roppant felemelő.

          De mi a helye a nőknek az irodalmi közéletben? Hiszen többekben felmerült, hogy egy nők által irányított irodalmi élet szabadabb, befogadóbb, a kulturkampfban talán kevésbé serény, de a társadalom felé nyitottabb lehetne. Erre azonban kevés az esély. Az ideális nőíró sokak szerint még mindig „nőtémákban” merül el, de közben azért tart egy bakancsot a szekrényében, hogy arra masírozzon (belépjen, kilépjen, felvonuljon) amerre a férfiak irányítják. Hogy létezne bármilyen hasonlóság Gyulai Pál nőíróeszménye és a mai, minden tekintetben korszerű irodalomfelfogás között…? Belegondolni sem merünk…. A feltételezés is malacság, sértés vagy egész egyszerűen gondolatbűn lenne.