Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), a Telihold Velencében (2020, Jelenkor) c. esszékötete Szépíró-díjas lett. Versei Át (2022, Napút) címmel jelentek meg. Térey-ösztöndíjas, jelenleg Budapesten él.
Bejegyzések

Trollok, skandinávok

Az Üdvözlet a gyilkostól egy irigylésre méltó álompárral, egy, az európai nagyvárosokban utazgató nászutaspárral kezdődik. Szépek, fiatalok, gazdagok. Élik az Európában utazgató többi gazdag turista vagy gondtalan nászutas életét: éttermek, bárok, múzeumok, aztán egy kis kóstoló a „helyi sajátságokból”: városnézés, szuvenír, valami apró ékszer. Ám mikor felbukkan egy másik nászutaspár – ők is szépek, fiatalok, gazdagok – szinte rögtön elcsábulnak. Ugorjunk fel hozzátok, és csináljunk valami izgalmasabbat! Egy kis füvezés, egy kis közös lötyögés után a fiatalok igent mondanak. A levetkőztetett, megcsonkított nászutasokra rendőrök bukkannak rá a hotelszobában.   Nagyon sok ilyen irigylésre méltó „álompár” jár így szerte Európában.

            Gyilkosság, mint reprodukció. Gyilkosság, mint korlátlan művészet. A kompozíciókba rendezett holttestek ismert műalkotásokat elevenítenek meg. Na, de kik azok az elvetemült sorozatgyilkosok, akik a felső-középosztálybeli életforma álmát megtestesítő nászutasok bizalmába férkőznek?

            A svéd-amerikai szerzőpáros, Liza Marklund és James Patterson nagyon kiszámítható módon pörgő regényében egy idős brooklyni rendőrtiszt és egy bumfordi svéd újságírónő nyomoz a gyilkos vagy a gyilkosok után. A tetthelyeken hagyott bizonyítékok egy Kaliforniában alapított, de a tevékenységét Európára kiterjesztő konceptuális művészcsoport, a Korlátlan Művészet Társasága „utazó művészei” felé mutatnak. A svéd rendőrség először nem is meri letartóztatni a gyilkosokat. Hiszen ők is szépek, gazdagok, fiatalok, akárcsak a hotelszobákban megtalált áldozatok. Ámde az utánuk kopó módra nyomozó detektívpáros nem adja fel, ők kezdettől fogva erre a konceptuális izére gyanakszanak.

            Konceptuális művészet egyenlő gazdag hülyegyerekek. Az Üdvözlet a gyilkostól (mint ahogy skandináv krimik többsége) megerősíti a felsőbb osztályokkal és egyáltalán a „művészkedéssel” kapcsolatos sztereotípiákat. Nem is lehet másképp egy olyan regényben, ahol egy megkeseredett brooklyni nyomozó és egy parasztlányból lett svéd újságírónő nyomoz a fogadásról fogadásra, múzeumból múzeumba járók, a szállodáról szállodára ténfergők titkai után. A megfejtés aztán a detektívpáros előítéleteit igazolja. Brooklyn kontra Kalifornia, a svéd határvidék szemben a talmi csillogással – vagyis a józan ész az ilyen konceptuális baromkodással. A regény befejezéséhez közeledve nyilván sok szociáldemokrata neveltetésű, átlagos skandináv dől hátra a foteljében: Konceptuális művészet? No igen! Ezektől minden kitelik. Hasonlóan a legtöbb skandináv krimihez, amely ha nem is ennyire sarkosan, de ehhez hasonló előfeltevésekkel operál: nagy pénz – nagy bűn.

            A magyar olvasó viszont elképedve csóválja a fejét. A magyar társadalmi regény ugyanis olyannyira más sztereotípiákra épül, hogy nekünk már-már botrányosnak tűnhet egy ilyen megfejtés. A mi irodalmi hagyományunk csak a némán szenvedő, a saját helyzete értelmezésére képtelen áldozatokat szereti (ennek a prototípusa Édes Anna), ezért is tűnhet bizarrnak, hogy egy alsóbb osztályba tartozó szereplőnek bármiről releváns véleménye lehessen. Mert hiszen ha „okoskodik”, akkor rögtön nevetséges – ha pedig ír, akkor Sárbogárdi Jolán. (Jolán nem a saját nyelvén beszél, és ezért nevetünk rajta. Ámde vajon elképzelhető-e olyan érvényes nyelv, ahol a Jolán-félék ne lennének nevetségesek a kortárs magyar irodalomban?) Ezek a rendszerváltáskor meggyökeresedett, ám nyilván ősrégi sztereotípiák befolyásolhatják a kortárs regények megítélését is. Talán ezért történhetett, hogy az Ajtóra, Szabó Magda regényére – ahol is a szerző egyenrangúként ábrázolja egy cselédlány és egy úriasszony társadalmi tapasztalatát – a magyar kritika csak a francia siker után figyelt fel, és hogy a Szürke galamb, Tar Sándor „bűnregénye” – ahol „mindennapi emberek” (trollok, azaz kisnyugdíjasok, csavargók, szakmunkások) is eljuthatnak valamilyen megfejtéshez – zavarba hozta a kritikusokat kezdetben.

            És talán ezzel is magyarázható, hogy miért játszódnak a magyar krimik a múltban, hogy miért nem meri rábízni magyar szerző egy velünk élő detektívre az „igazságot”. Mert hiszen a bűnügyi regény (és különösen annak „realista”, a társadalmi folyamatokat bemutató változata) nemcsak protestáns és konzervatív, hanem egyben „demokratikus” elbeszélés is. A bűnt mindig személyes bűnhődés követi, a detektív visszaállítja a társadalmi rendet – ámde a detektív mindeközben azért az „átlag” értékrendjét követi. És egy „jó detektív” nyilván hivatásszerűen vélekedik úgy, mint a skandináv krimik többségében nyilván szociáldemokrata neveltetésű törzsolvasói: A sok pénz meghülyít. És nem „rendes dolog” úgy vélekedni a szegényekről, ahogy a Korlátlan Művészet Társaságának tagjai teszik: „Az emberek képesek ilyen isten háta mögötti helyeken leélni az értelmetlen kis életüket, csak dolgoznak, isznak, kefélnek (…), és mindeközben sejtelmük sincs róla, hogy létezik más is, a tudat magasabb szintje.”

            Ámde az Üdvözlet a gyilkostól és a többi skandináv regény előfeltevései nemcsak nevetségesek, hanem megfontolandóak is. Mert tényleg rejt bizonyos veszélyeket, ha a nyugati társadalmak döntéshozói – amennyiben „megfelelő” politikai nézeteket vallanak, és a pénzük is életük végéig kitart – semmilyen valós kapcsolatban nincsenek más társadalmi csoportokkal. Ez nyilván a múltban is így volt, talán az ilyenfajta  „tapasztalatlanság” is hozzájárulhatott az I. világháború vagy akár más katonai-társadalmi válságok eszkalálódásához. Ebben az oly sok épített műalkotást felvonultató bűnügyi regényben rendre utalnak is a történelem „esztelenségére”. Ami az Európát beszáguldozó nászutasoknak „becses” emlék, az a detektívek szemében az emberi felelőtlenség mementója.

            Ilyenféle kommunikációs és kulturális válságra utal az Üdvözlet a gyilkostól többi párbeszéde is. (Csak a párbeszédek miatt érdemes a regényt végigolvasni.) Jacob, a detektív kihallgatja Kaliforniában a Korlátlan Művészet Társaságának egyik tagját, ám a fiú a feltett kérdések felét sem érti. És a regény számos más példát is hoz a torz társadalmi kommunikációra. Beszélgetésfoszlányokat csíphetünk el kiállítótermekben, éttermekben, művészkolóniákon, ahol a beszélgetésben részt vevők el sem tudják képzelni, mit akarhat a másik. Pedig angolul mindenki ért. És mindenki törvénytisztelő. És mindannyian ugyanannak a jóléti társadalomnak a polgárai.

            A sorozatgyilkosságokat kiagyaló két fiatal viszont szóhoz sem juthat. Az elbűvölően gonosz és agyafúrt kaliforniai párossal ugyanis akkor végez Jacob golyója, mikor szemtől szemben állnak egy finn határ melletti parkolóban. Ők nem dadognak, ők nem magyarázkodnak – rájuk, az igazi bűnösekre a hallgatás árnyéka hull.

            A bűnnel a fenségesség és a titok is elpusztul.

            Ámde a sok értelmetlenül lemészárolt léha és ostobácska nászutaspár után örülhetünk egy igazán rokonszenves pár, a brooklyni „kopó” és bumfordi svéd újságírónő egymásra találásának. Luxusszálló helyett egy „szerény és csendes” családi házban.

            A két szerző tényleg nem ismer megalkuvást.

 

Liza Marklund – James Patterson: Üdvözlet a gyilkostól. Ford.: Torma Péter. Animus Könyvkiadó. Budapest. 2011.

Bejegyzések

Szolgaság és szolidaritás

No de ott bujkál bennünk kisördög: vajon mikor születnek meg a nagy csecsen, ukrán, roma, orosz, albán maffiózókról szóló idealizáló elbeszélések? Mikor drukkolhatunk majd mi – középosztálybeli kényelemben élő olvasók – Lev Davidovics, Ahmed Úszil, Kolompár Farkas sikereinek?

Végére értem Martina Cole Arcok című regényének. Nem akarom ajánlani Martina Cole-t egyetlen tanítványomnak vagy jó ismerősömnek sem, ellenállhatatlan vágyat sem érzek, hogy az angol nyelvű szerzőt a „helyére tegyem”, hogy „értékeljem”.

Bár egy regény szolgál apropóul, ez mégsem könyvkritika.

Az Arcokban – miképp a legtöbb krimijében – Martina Cole egy gengszter(család) sorsán át az etnikai alapú szervezett bűnözés hátterét vizsgálja. Szereplői angolul beszélnek, angolszász neveket viselnek, úgy öltözködnek, mint a britek többsége, de a saját maguk és a környezetük szemében írek – vagyis „különbözőek”. Patriarchális családszerkezetben élnek, legközelebbi munkatársaikat a többi ír közül választják, irigylik és közben megvetik a protestáns középosztálybelieket. Akármekkora csirkefogók, azonosulnak a környezetükkel. Nincs az a többszörös gyilkos ír gengszter, aki egyházi áldás nélkül merne átsétálni a túlvilágra. Közülük többen nemcsak a katolikus egyháznak, hanem az IRA-nak is „adóznak”.

Az etnikai alapú szervezett bűnözés egzotikus, és mégis „tiszteletreméltó” vonásainak nemcsak Martina Cole állít emléket. Mario Puzo sokkal jobb írói érzékkel ábrázolja azt az „izgalmas” küzdelmet, míg az olasz keresztapákból „színamerikai” vállalkozók lesznek, és „felküzdik” magukat az amerikai elitbe. Ahogy Martina Cole, úgy Mario Puzo is meghatározó szerepet tulajdonít a családszerkezetnek. Azért is lehetnek ilyen giccsesek és elfogultak ezek a keresztapa-sagák, tulajdonképpen csak azért születhettek meg, mert sem a Nagy-Britanniában élő ír, sem az USA-ban élő olasz kisebbség nem érzi úgy, hogy ezek a bűnöző-csoportok ellenükben működnének. Az ilyen irodalmi nehézfiúkra a saját „közösségük” (nyilván többségében törvénytisztelő polgárok) büszkeséggel tekint fel. Az etnikai alapú bűnözésre nyilván úgy tekintenek, mint a születéskori hátrányok – meglehet, törvénytelen – „kiigazítására”. De nemcsak a kisebbségek gondolnak, gondolkodhatnak így. Móricz Zsigmond is egy sajátosan magyar „gengszter-sagával”, a Rózsa Sándor regényciklussal akarta a magyar ponyva alapjait megteremteni.

No de ott bujkál bennünk kisördög: vajon mikor születnek meg a nagy csecsen, ukrán, roma, orosz, albán maffiózókról szóló idealizáló elbeszélések? Mikor drukkolhatunk majd mi – középosztálybeli kényelemben élő olvasók – Lev Davidovics, Ahmed Úszil, Kolompár Farkas sikereinek? Mikor fognak majd a kelet-európai keresztapák is puhafedeles kiadványok címlapján tündökölni?

Egyelőre nem, hisz a kelet-európai etnikai alapú szervezett bűnözés többnyire a bűnözők saját közössége ellen irányul. Az orosz, az ukrán, a roma, az albán maffiózók alaptőkéjüket épp az etnikai közösségükbe tartozó lányok és gyerekek eladásával alapozták meg. Jó érzékkel ismerték fel, hogy a posztmodern fogyasztói társadalmak – ahol egy „gondolatbűn”, egy rosszul megválasztott jelző vagy verbális „baki” bárkinek a közéleti karrierjébe kerül – minden hangzatos szólam ellenére igénylik a Kelet-Európába exportált rabszolgákat.

A nyugati társadalmak emberi jogokkal kapcsolatos nyilvános állásfoglalása és a rabszolgaságot eltűrő gyakorlata sajátos tabukat kényszerít a nyugati (és köztük a magyar) döntéshozókra. Pintér Sándor nem azzal követte el a legnagyobb bűnt, hogy a rabszolga-kérdést negligálta, hanem hogy ügyetlen módon szavakba öntötte a politikai döntéshozók ezzel kapcsolatos cinizmusát. (Ha azt állítom, hogy nincsenek szexrabszolgák, akkor bárki felállhat, és szembesíthet az ellenkezőjével.) Pintér Sándor akkor viselkedett volna „politikailag korrekt” módon, „érett”, „európai színvonalú” demokrataként, ha „mélyen” elítéli a jelenséget – tenni persze nem tesz semmit.

Ahogy a nyugat-európai döntéshozók többsége sem.

Ez a kimondott szavakat megtorló, a bűnöket viszont jóváhagyó társadalmi gyakorlat aztán különös hatalmi szereppel ruházza fel a hátrányos helyzetű etnikai csoportok „keresztapáit”. Hiszen alacsony rangú közreműködőkként a klasszikus rabszolga-kereskedelem működtetésében is részt vettek feketék (az „árut” ők szállították a kikötőkben várakozó fehér rabszolga-kereskedőknek), de a hajók nem az ő tulajdonukban voltak, a döntő haszon nem hozzájuk került, nem ők árulták Amerikában a rabszolgákat – és ami a fő, a célországokban sem ők tartották kézben a rabszolgák „ellenőrzését”. A mai társadalmi gyakorlat viszont minden jogot „átad” a bűnözői csoportok.  Ők hajtják fel, ők szállítják, ők ellenőrzik, ők dolgoztatják az „árut”.

Mintha az afrikai rabszolgahajcsárok átkelnének az amerikai kontinensre, hogy a rabszolgáikat élethossziglan felügyelhessék.

És meddig is tart ez az élethossziglan? A napi 14-16 órás szexmunka és a kábítószer lehetetlenné teszi, hogy bárki épp testtel és lélekkel hazatérjen. Itt nincs tovább. Itt nincs folytatás. Ezért is tűnik ésszerű döntésnek, hogy a rabszolga-kereskedelmet ellenőrzésük alatt tartó bűnözői körök az „áru”, az emberi erőforrás újratermelését is ellenőrzésük alatt akarják tartani. Nemcsak a gyerekeket és a fiatal lányokat, hanem a gyerekeket és fiatal lányokat évről-évre „újratermelő” közösségeket.

Ez pedig – úgy vélem – a kelet-európai „kisebbségi lét” perspektíváit is átértékelheti. Ebből következően aztán egy hátrányos helyzetű csoportba született fiatal lánynak alig marad választási lehetősége. A többségi nemzet nem fogadja be, de a saját etnikumába tartozó „elitben” sem bízhat, hiszen azok éppen az ő „értékesítésére” alapozták az egzisztenciájukat. Nemcsak a többségi nemzet, hanem a saját csoportja szemében is született áldozat.

Bár rengeteg hallgatás veszi körül az emberkereskedelmet, azért arra még várni kell, míg hollywoodi megaprodukciók éltetik a kelet-európai keresztapák tündöklését és bukását. Vagy csak egyelőre? Úgy tűnik, nincs az a politikailag korrekt nyelvhasználat, ami – egyelőre – a csecsen, albán, roma, orosz maffiózókból is hősöket (a közösségük érdekében tevékenykedő hősöket) tudna csinálni.

De a Kelet-Európából szervezett emberkereskedelem nemcsak a hátrányos helyzetű kisebbségeket, hanem a Nyugat eszményeit is fenyegeti. Vagy azok úgy megkoptak, hogy már nincs is értelme „fenyegetni”? Hiszen még a politikai jelszavakat annyira kedvelő korunk sem tud a nagy francia forradalom harmadik jelszavával, a testvériséggel mit kezdeni. Érett nyugati demokráciákban a szabadság és egyenlőség még bálványnak számít, de a testvériségen csak mosolyogni szokás. Hiszen ez csak amolyan gyanús, lábszagú, nevetséges érték. Ha még érték egyáltalán. Lelkes kiscserkészekhez illik, nem komoly gondolkodókhoz vagy állampolgárokhoz.

És ebben én is egyetértek velük.

De úgy tűnik, Martina Cole, az ír szervezett bűnözés fáradhatatlan krónikása is. Az arcok, azaz a „régimódi” (még egynéhány emberi értéket tisztelő) gengszterek ideje lejárt. A helyüket – mint meglehetős melankóliával érzékelteti – majd a szolidaritást hírből sem ismerő bűnözői csoportok veszik át.

Bejegyzések

Írás, olvasás, élőbeszéd

Hozzászólás most!

A „könyv” kultusza iránti fenntartásokat nemcsak posztmodern műveltségkutatók fogalmaztak meg: a „holt betűkkel” szembeni gyanakvás ennél jóval régebbi keletű. Élőbeszéd és írás szembeállításakor nem okvetlenül a barbárság és kultúra, elit- és populáris kultúra, „buták” és „okosak” vagy „régiek” és „modernek” állnak szemben egymással. A „könyvvel” szembeni (olykor filozófiailag, vallásilag, politikailag megalapozott) ellenérzések közül most azokat vesszük szemügyre, amelyek segítenek árnyalni az olvasás „hanyatlásával” kapcsolatos aggodalmainkat.

            Tényleg félnünk kell-e – és ha igen, mitől?

            Az alább érintett korszakok (klasszikus görögség, korakereszténység, udvari kultúra) mindegyike más- és másféleképpen ugyan, de támaszkodott az írás valamilyen formájára, tehát nem az írásbeliség teljes elutasításáról van szó, hanem az írás kizárólagosságát elutasító politikai, esztétikai, teológiai álláspontokról.

*

Az olvasás koronként és társadalmi közegenként is igen változó művelet, amely önmagában is befolyásolhatja a szövegek jelentését. (Saját magunk is megtapasztalhatjuk ezt: nem mindegy, hogy egy költeményt először kézírásban vagy nyomtatásban olvasunk, ahogy az sem, hogy egy verssel először ágyban fekve, egy könyvtár félhomályában vagy nyilvános felolvasáson találkozunk.) Az alfabetikus írást először a görögök alkalmazták irodalmi szövegek lejegyzésére. A szóközök és a központozás hiánya ugyan megnehezítette a csendes olvasást – a középkorig még az ún. mormoló olvasás is egészen marginálisnak számított – de az abc-jelek elsajátítása ekkor már nem igényelt életre szóló stúdiumokat: olvasni bárki megtanulhatott. Az írás és az olvasás egy demokratikusan megszerveződő közösség kifejezőeszköze lett.

            De az emberi hang trónfosztására az antikvitás korszakában nem következett be. És nem a szóközök, a központozás vagy valami más technikai nehézség miatt. miatt. A klasszikus görög kultúra a némaságot a felejtéssel azonosította, nemcsak a görög hősök, hanem az egyszerű polgárok is a hírnév, a kléosz (szó szerint „hang”) bűvöletében élt. Az írásnak csak annyiban volt létjogosultsága, amennyiben a hírnevet, az együttes műélvezést vagy a felolvasást követő vitát, dialógust szolgálta. Természetesen voltak a klasszikus kor görögjeinek közösségi identitást biztosító irodalmi szövegeik (az Iliász és az Odüsszeia mindenekelőtt), de vallási tanokat rögzítő „szent könyvük” egy sem. A mitológia maga is élőszóban vagy képek, elbeszélések révén terjedt.

            A görögök magát az „olvasót” sem becsülték sokra. Hiszen a (fel)olvasó csak beszélő szerszám, aki a hangját, érzékszerveit, tüdejét, lélegzetvételét rendelkezésre bocsátja egy halott szerzőnek – és nemcsak az írónak, hanem a felolvasást hallgató szabad, a halott szerzővel vitatkozni akaró, szabad férfiaknak. Szókratész olyannyira hitt a szóbeli dialógus és egyáltalán a szóbeliség szabad emberhez és szabad gondolkodóhoz méltó erejében, hogy a hagyomány szerint egyetlen szót sem írt le.

            Mint a Platón-dialógusokból is tudhatjuk, vendégségekben, lakomákon többnyire rabszolgák olvasták fel a gazdáik által papírra vetett logoszt. Az olvasót a klasszikus görögség a serdületlen fiú vagy éppen a rabszolga szerepével azonosította. Hiszen a (fel)olvasó azzal, hogy „aláveti” magát (a testét mások rendelkezésére bocsátja), tulajdonképpen a passzív, megvetett szexuális partner szerepébe kerül – hiszen nem más ő, mint egyszerű befogadó. És vajon az értelmét és a testét mások „használatára” bocsátó személy, azaz az „olvasó” lehet-e jó állampolgár? Vagy lehet-e jó katona? Jesper Svenbro véleménye szerint (Az olvasás kultúrtörténete, szerk. Guglielmo Cavallo–Roger Chartier) ilyen politikai aggályok is szerepet játszhattak abban, hogy Spártában az olvasást és az olvasni tanulást mindig a „szükséges legkevesebbre” korlátozták.

            Olvasni – szolgaság, beszélni – szabadság. Az Írás feltétlen tiszteletében nevelkedett farizeus, Pál is egy akkor még szóbeli hagyományra, az evangéliumra hivatkozik az ószövetségi törvénytisztelet és írásmagyarázat ellenében. Az ószövetségi zsidóság kultúrája természetesen a „Könyv” feltétlen tiszteletén alapul – ne feledjük, Isten maga is író, a Tóra tanúsága szerint saját ujjaival rögzíti a törvényt a kőtáblákon. Pál viszont egyik levelében így beszél: “Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2 Kor 3,6)

            A Rómaiakhoz írt levél tanúsága szerint pedig rögzíti: “Most azonban, miután meghaltunk annak a számára, ami fogva tartott minket, megszabadultunk a törvénytől, úgyhogy az új életben a Lélek szerint szolgálunk, nem pedig az Írás betűje szerint, mint a régiben” (Róm 7,6).  Szigorú értelemben véve persze a „betű” itt a Törvény betűjét, és nem magát az írás aktusát jelenti. Ámde a Lélek Pál szerint valamiféle hermeneutikai tényezőként lép be az Újszövetségbe, az apostolok életidejébe: int, magyaráz, új értelmet ad – az élőszó megtestesítőjeként működik. Az „írást” Pál is – a klasszikus görögökhöz hasonlóan – valamilyen hiearchikus, autoriter hagyományként értelmezi.

            Pál természetesen nem az Írás vagy írásos kultúra ellen küzd. Tanítását is írásban, levelekben fejti ki – de levelekben, nem teológiai traktátusban és nem is könyvben.  Platónhoz hasonlóan Pál is egy olyan műfajt választott tehát, ami nagyon távol áll attól, amit dogmatikus írásnak nevezhetnénk. A törvény a leginkább dogmatikus, mert egyirányú beszéd. A Pál által választott levélformának nincs is ószövetségi előzménye.

            A kereszténység térítő vallás volt, nem, nem is tudta volna nélkülözni az élőszó, a közvetlen meggyőzés erejét. De nemcsak a térítő mozgalmak és a vallási megújulások ötvözték példátlan sikerrel az élőszó- és írásbeliség előnyeit. Az európai irodalom kialakításában olyan fontos szerepet játszó középkori udvari kultúra is majdnem mindvégig az írásbeliség és szóbeliség határán mozgott.

            Ez a tény azért is érdemel különös figyelmet, mert hiszen a középkor átvette a „könyv” kultuszát – mint tudjuk, a korszak emblematikus olvasója már nem a felolvasást barátaival hallgató, a halottak „szavaival” vitába szálló filozófus, hanem a cellája mélyén, áhítatos magányban a Bibliát olvasó szerzetes. A latin nyelvű kultúra előtt kezdetektől nyitva állt az írásbeliség biztosította nyilvánosság – de csak a latin kultúra előtt, a népnyelvű műveltség előtt nem. A vulgáris nyelvű irodalmak egészen Dantéig nem számítottak teljesen egyenrangúnak, a nem-latin nyelvű irodalom sokáig csak amolyan második nyilvánosságként létezett.

            Kérdés, hogy ez vajon a hátrányára vált-e?

            Az udvari kultúra amúgy soha nem nélkülözte egészen az írásbeliséget, bár azt nehéz eldönteni, hogy a trubadúrok mikortól kezdik el lejegyezni a verseiket, és hogy a korai trubadúrok mindegyike tudott-e olvasni. Mert elképzelhető-e ennek a lírának a formai sokszínűsége az írásbeliség – meglehet alkalmi, meglehet esetleges – támasza nélkül? Ám az első nagy trubadúrantológiák mind-mind a provanszál trubadúrlíra elvirágzása után születtek, tehát lényegében egy már halott költészetet rögzítenek. A dalok eközben egy én–te-kommunikációra épülnek (a költői én megszólítja a hölgyét, eseng a kegyeiért, óvja a hízelgőktől etc.), a versek már retorikai felépítettségük okán is beletartozni látszanak az udvari szóbeliségbe, az udvari mindennapokba. Ezeket a költeményeket nyilvánosan előadták, hivatásos énekesek terjesztették, ünnepeken felelevenítették. Míg az első latin nyelvű költemények (szerelmi dalok is!) könnyebben megtalálták az utat az írásbeliséghez, ezeknek a verseknek sokáig a szóbeliség lehetett a legfőbb közege.

            És vajon esztétikailag silányabbak-e ezek a szövegek, mert később és nehezebben „találtak kiadóra”?

            Ámde a szóbeli és írásbeli kultúra határán a terjesztés, a költemény terjesztése, elfogadtatása kevésbé tervezhető. A trubadúrok nagyon gyakran a „szállni”, szárnyalni” metaforákkal fejezték ki egy költemény elterjedését: tehát az  irodalmi szöveg amolyan madarakhoz hasonló, élő organizmusként, saját törvényekkel bíró lényként közvetíti a költő szavait. A vers nemcsak a trobar (a költészet) törvényeinek van alávetve, hanem az udvari élet kiszámíthatatlan változásainak is. A nagy trubadúrantológiákkal, a költemények összegyűjtésével mindez megváltozni látszik, nemcsak a vers szövege kap rögzített formát, hanem a vers mellett azonnal megjelenik a költemény értelmezése, a razo is. Nemcsak a könyv zárul rá a költeményre, hanem az interpretáció, a kommentár is.

            Maguk a trubadúrok is úgy érezték, nincs költészet az élőszó, az udvar mindent megelevenítő közelsége nélkül. A verseket inspiráló, befogadó és a szemmel látható (tehát a költő közelében élő) közönség nélkül mi értelme van verset írni? Guiraut Riquier, aki saját szemével látta a dél-francia udvari kultúra szétverését, a déli udvarok felperzselését a polgárháborúban, úgy érezte, ő az utolsó költő. Vele befejeződik az udvari líra.

*

            A modern és posztmodern költőknek nem kell évtizedekig vagy évszázadokig várniuk, hogy eljussanak az írott szó nyilvánosságához, ezért sem kell attól tartaniuk, hogy egy politikai földindulás a költészetet is megsemmisítheti. Ma sem a könyv vagy a könyvpiac jutott válságban. Magyarországon még mindig bővül a könyvpiac, a „könyvnek” megvan a maga presztízse. Nem a könyv vagy a könyvkultúra sorvadt el, hanem a könyvet körülvevő vagy azt megelevenítő szóbeli kultúra, vagyis az olvasó és a szerző (a dictator) közti eleven, kétoldali, közvetlen, direkt oda-visszacsatoláson vagy számos áttételen át alapuló kapcsolat.

            Számos jele van ennek a kortárs irodalomban. Az olvasás valamiféle foglalkozás lett. Hiszen a szépirodalom „önreflexív” jellegét csak a beavatott vagy a „nagyon beavatott” olvasók élvezhetik. Vagy a nagyon „tájékozottak” – akiket a kritikusok már „tájékoztattak”, hiszen a beavatottság ma elsősorban nem általános irodalmi tájékozottságot vagy különleges nyelvi érzékenységet jelent. A kortárs irodalom olvasói többnyire kötelezőnek fogadja el azt az értelmezési keretet, amit a magas kultúrát körülvevő hivatalos-félhivatalos értelmezők kijelölnek. A könyv nem csaponghat szabadon „fülemüle módjára”, mert hiszen a modern könyvkiadásban az értelmezés minden lépése kijelölt és eltervezett.  Szakértők hada gondoskodik arról, nehogy a buta olvasó valamit félreértsen.

            Hogyha az olvasó könyvet vesz a kezébe – hogy a klasszikus görögség metaforáinál maradjunk –, nemcsak a szerző „életét” hosszabbítja meg, hanem az irodalmi világot körülvevő hivatalos kommentátorok életét is. Az olvasó választhat ugyan a művek között, de még a szabadsága, az értelmezői szabadsága illúzióját sem őrizheti meg (gondoljunk csak a könyvek borítójára vagy fülszövegére). És hogy a szépirodalmat körülvevő értelmezi világ hatalmi viszonyai mennyire nem függetlenek a nagypolitikától, jól jelzi, hogy az irodalmi kánonok ma Magyarországon a politikai megosztottságnak a függvényei – vannak balos és jobbos ízlésirányok, ahogyan baloldali és jobboldali irodalom is. Hogy mindez így is maradjon, arról a „független” ízlés-komisszárok gondoskodnak.

            Talán nem volt teljesen alaptalan az ókori görögök gyanúja, amely szerint a könyvnek, az olvasásnak való egyoldalú kiszolgáltatottság a politikai önrendelkezésről, szabadságról való lemondással is együtt jár. De furcsa változások tanúi vagyunk manapság. Az olvasók maguk sem akarnak az írók és kommentátoraik által összefirkált, egyszerű „fehér lapok” lenni. Bár a szépirodalom olvasói egyre fogynak – azok a törvénytisztelő olvasók, akik kifizetik, hazaviszik, „megszívlelik” a könyveket a politikai vonzalmaiknak megfelelő kritikai visszhang alapján orientálódva – egyre nő azok száma, akik maguk is valamilyen alkotóként akarnak beleszólni a kortárs irodalomba: beiratkoznak valamilyen „kreatív írás”-kurzusra, befizetnek valamilyen „írótáborba”, aktívan blogolnak, kritikusként vagy szerzőként is publikálnak.

            Nevezhetnénk ezt akár az olvasó lázadásának is. Az élőszó világát, közegét egy posztmodern világban már nem lehet teljesen visszahódítani, „megeleveníteni”, de terjednek az írásos kommunikációnak azok a formái, amelyek a szóbeli közvetítés spontenaitásával kecsegtetnek. A passzívnak, engedelmesnek, nőiesen befolyásolhatónak, könnyedén meghódíthatónak hitt olvasó – a trubadúrok, ahogy a régi görögök nem vonakodtak a „befogadást” szexuális sztereotípiák segítségével érzékeltetni, az írás-olvasást, alkotást-befogadást amolyan szexuális aktusnak tekinteni – az irodalmi színtér aktívabb, cselekvőbb, elevenebb szereplője akar lenni. A korábbi határok elmosódnak: eddig természetes volt, hogy az író is olvas, ma az is természetes, hogy az olvasó is ír vagy írni próbál.

            Ezek a most kezdődő változások átalakítják-e vajon a kortárs magyar irodalom hatalmi viszonyait? Az írás-olvasás interaktívabbá válását, a passzív, már-már alattvalói befogadói pozíció átalakulását – ha már ez úgyis világjelenség, ha már védekezni ellene úgyis képtelenség – maguk a hiearchia csúcsán lévők igyekeznek befolyásolni. Kevés önálló ars poeticával bíró irodalmi lap van még a neten, de a kiadók, kiadócsoportok már igyekeznek a netes irodalmi fórumok mögé „beállni”, a netes irodalmat és a kortárs irodalom netes visszhangját a befolyásuk alatt tartani. A nagyobb íróiskolák nem régiók vagy mesterek köré szerveződnek „spontán módon”, hanem ezeket tudatosan szervezik az írószervezetek, amelyek így saját értékrendjük, saját „istállójuk” reprezentációját akarják erősíteni. Ámde a neten és facebookon szerveződő irodalomnak annyira mások a kondíciói, annyira mások a terjesztési lehetőségei, hogy semennyi pénzzel vagy „éberséggel” nem lehet teljes mértékig ellenőrzés alá vonni. Természetesen egy netes irodalmi fórum sikere nem pusztán az olvasók számán múlik. De nagyon-nagyon sok olvasó azt is lehetővé teheti, hogy egy irodalmi fórum kikerülhesse az irodalmi élet hiearchikus intézményrendszerét, és azt is el tudja fogadtatni, hogy egy irodalmi mű tartósan egy képlékenyebb, dialógikusabb befogadói közegben maradjon.

            Vajon milyen szövegeket fog inspirálni ez a képlékenyebb, a recepciót, de magát az alkotás folyamatát is ellenőrizni akaró befogadói közeg? A hierarchikus hatalmi viszonyok lebomlása hogyan hat vissza a szövegekre?

            Egyáltalán „szállni” fognak-e megint a versek?

Bejegyzések

Enni, ölni, halni (Tom Rob Smith: A 44. gyermek)

Hozzászólás most!

Az erdőben két éhes gyerek vadászik egy kóbor macskára, egy éhes felnőtt pedig a két gyerekre… így kezdődik a történet. A mélyen elhallgatott ukrajnai éhínség idejére visszautaló gyilkosságsorozatot kell kinyomoznia egy botcsinálta detektívnek. Mégpedig az ötvenes évek Szovjetuniójában, egy olyan világban, ahol az emberi viszonyok nehezen írhatók le a szeretet–gyűlölet, barát–ellenség, igazság–hazugság ellentétpárokkal, és ahol az emberi cselekedetek nehezen fejthetők fel az ok-okozatiság eszközeivel. Egy olyan társadalomban, ahol ölelés és ölés között keskeny a határvonal, és ahol az ösztönélet is menthetetlenül átpolitizálódott.
De mért az ezredforduló után jött el egy ilyen, a szovjet ötvenes évekről szóló politikai bűnregénynek az ideje?
A 44. gyermekről Magyarországon kevés értelmezés született. Nem is csoda: a Tom Rob Smith alkalmazta szabad függő beszéd jóval kevésbé átütő és művészi, mint az amerikai krimiíróké vagy akár Móriczé, Tar Sándoré. A szocializmusban született olvasóknak falsnak tűnhet a regény referencialitása is: a boldogsággal kapcsolatos illúziókat ugyanis a leg(kő)keményebb diktatúrák sem nélkülözhetik.
Pedig Smith – annyi populáris angolszász szerzőhöz, Martina Cole-hoz vagy P. D. James-hez hasonlóan – a XIX. századi realizmus hagyományát igyekszik tovább éltetni. Ámde egy diktatúra „otthonosságáról” vajmi keveset tudunk meg az A 44. gyermek című regényből. Ez a roppant egyenetlen színvonalú regény (amelyet talán jobb lenne példázatnak nevezni) egy olyan szélsőségesen reménytelen világot mutat be, ahol nem létezhet igazság és felelősség. És Smith nemcsak megrajzol egy ilyen társadalmat, hanem ezt teszi meg egy sorozatgyilkos utáni hajsza keretéül.
Márpedig ahol az egyéni felelősség szikrája sem létezik, ott nincs igazi nyomozás, és (elvileg) nem létezhet igazi krimi.

Toys are seen among the rubble of damaged shops in Aleppo's al-Amereya district

Talán még a morbiditástól viszolygó olvasók is emlékeznek rá, hogy néhány sorozatgyilkos – köztük a regénybeli gyilkos lehetséges előképe, Andrej Csikatilo is – évekig, évtizedekig kedvére gyilkolhatott prostituáltakat vagy gyerekeket. A szovjet államvédelem mindig is a legtehetségesebb fickókat gyűjtötte egybe, miközben a szovjet rendőrségnek nem volt igazi presztízse.  A rendőrök nem is elkapni akarták a valódi tettes(eke)t, hanem példát statuálni, minél előbb „rábizonyítani” a tettet valamelyik csavargóra vagy futóbolondra. Hiszen nem a rendszerrel volt a baj. Hanem a beilleszkedni nem tudókkal.
A ténytisztelet és a logikus gondolkodás kihívás egy diktatúra mindent uniformizáló szimbolizmusa ellen. De hogyan születhet meg egy nagy detektív ebben a világban, ahol ügyek nem, csak az ügy létezhet? A regény főhőse, a rejtélyes gyilkosságsorozat megfejtője, Lev nem szabadságharcos. Csak a szovjet titkosszolgálat buzgó fogaskereke, aki – bár nem szadista és nem paranoiás – mégis a legnagyobb lelkesedéssel igyekszik ellátni a feladatát. Egyszer (amolyan hűségpróbaképpen) azt a parancsot kapja, hogy tartóztassa le a feleségét, és bizonyítsa rá, hogy hazaáruló.
Lev nemet mond. De nem a szerelem mindent legyőző hatalma miatt, és nem azért mert a szexualitás megnyitja előtte a szabadság birodalmát – nem! Ez az a pont, ahol a regény nyíltan szembemegy az egyik legfontosabb irodalmi előképpel, Orwell 1984-ével. A szex A 44. gyermekben sötét fenyegetés, nyilvános vagy privát megaláztatás: a szovjet állampolgárok még éjszaka sem maradnak ellenőrzés nélkül, az ágyban is felügyelik egymást. Nem különb ennél Raisza és Lev házassága sem: Raisza azért ment hozzá Levhez, mert félt, hogy a férfi megöleti, és Lev azért menti meg Raiszát, mert az asszony – önvédelemből – terhesnek hazudja magát.
És nem is a születendő gyermek miatt mond Lev nemet.
Hanem csak.
Mert valamikor nemet kell mondani. A felesége elleni vád a saját integritását fenyegeti. És mert a rengeteg átverés, bűn ellenére Raisza és Lev „összetartanak” – ha nem is mint férj és feleség, de mint a háborút közösen túlélni akaró gyerekek. Ebben a regényvilágban – ahol a gyerekek azt sem szeretik, ha a tanár az osztályteremben megjegyzi a nevüket – a legszokványosabb emberi kapcsolatok sem írhatók le a nyugati normák szabályai szerint.
Sztálin halála megakadályozza a szovjet államgépezetet, hogy kivégezze a „szerelmespárt”. Levet egy távoli város rendőrségére helyezik, és ott rátestálnak egy sorozatgyilkos utáni hajszát. A csillogóan megkonstruált, íróasztalok mögött kiagyalt kémügyek után a transzszibériai expressz kis állomásain, elhagyott gyártelepeken, kocsmákban találja magát. Mint valami Tolsztoj-hős, megtér az orosz valósághoz.
A hatóság természetesen lezárja a nyomozást. Pedig az igazság valamilyen foszlánya feltünedezik a kommunizmus nem hivatalos nyilvánosságában, a népi folklórban: eszerint a transzszibériai expressz vonalán eltűnt gyerekek ügye összefügg, mert hiszen a németek gyerekgyilkosságokra kiképzett kémeket hagytak a megszállt területeken… Ám aki valóban meg akarja fejteni a gyilkosságokat, annak szembe kell néznie a szovjet történelemmel A gyerekeket ugyanis nem bántalmazzák szexuálisan, hanem egy éhes társadalom érzékszervét, a gyomrot tépik ki belőlük. És nemcsak a kitépett gyomor, hanem a gyerekek szájába tömött falevél is az ukrajnai éhínségre utal.
Rendes állampolgár meg sem értheti a gyilkos üzeneteit. Vagy mégis?
De hogy lehet a tettest egy olyan társadalomban megnevezni, amely csak a kollektív bűnösség fogalmát ismeri? És mi okból harcol az „igazságért” egy volt titkosszolgálati tiszt és gyáva felesége? Csak. Nem erkölcsi felháborodásból, hanem mert a nyomozás láza fogva tartja őket. Vesztenivalójuk úgy sincs: Lev és Raisza azt hiszik, csak idő kérdése, és előbb-utóbb a gulágra hurcolják őket.

És most kérjük az olvasót, hogy lapozza át azokat a fejezeteket, ahol Lev egy kitört foggal kilazítja a fogolyszállító vonat deszkáit, és Raiszával faluról falura menekülnek, míg tisztázzák a „félreértéseiket” (brrrr!), és új lángra lobban a szerelmük… (Ezekre az oldalakra mentség talán az elsőkönyves szerző életkora.) Lev leleplezi a gyilkost, a felettesei elfogadják a bizonyítékokat, és kinevezik a moszkvai rendőrség főfelügyelőjének.
A regény végére megszületik hát a szovjet Sherlock Holmes. Szükség van a jó rendőrökre, mert hiszen az imperialisták most már ilyen „alávaló” köztörvényes bűncselekményekkel akarják felforgatni az államrendet. És Lev tényleg jó rendőr: karizmatikus, makacs, logikus gondolkodású, megvesztegethetetlen.
Lev nem szökik Nyugatra – pedig megtehetné (!) –, hanem marad. Benne marad a saját történetében. És ezzel elfogadja, hogy az igazság – minden igazság – a kulturális környezet foglya, tehát lényegében megfejthetetlen. (Ahogy szembesül ezzel egy „posztszocialista” rendőr is, Tar Sándor Szürke galambjának főhadnagya, vagy az Édes Anna rezignált, a teljes megértés lehetetlenségét belátó vizsgálóbírója.) Hiszen a társadalmi-kulturális környezet nemcsak kitermeli, hanem többértelművé, mi több, megfejthetetlenné is teszi a jeleket. És mi túlságosan is benne vagyunk ahhoz, hogy bármivel kapcsolatban igazunk lehessen. És talán ez magyarázza, mért játszik el annyi XX. századi társadalmi regény – és nemcsak antidetektívregény – a „félresikerült nyomozás” toposzával.
Raisza és Lev a diktatúrában lehetséges két értelmes magatartást is példázza. Hisz a regény meglehetős iróniával ábrázolja a „kelet-európai ellenzékiség” történelmi gesztusait. Lev felesége mindig a „Nyugat” felől szemléli önmagát, egy másik kultúra felismeréseit alkalmazza önmagára: tiltott Hemingway-köteteket rejteget, „megkeseredett” irodalomtanárokkal barátkozik, „számon tartja” a rendszer bűneit – tenni persze nem tesz semmit. Lev viszont nem akar senkinél jobb lenni, ő egyszerűen csak jó akar lenni. Az ő értékrendjében a szolidaritás az integritás legfőbb mércéje, ez köti elbűvölően cinikus feleségéhez, mint ahogy egyébként a Szovjetunióhoz is.
Menni vagy maradni? Az ördög utáni hajsza – és persze a rosszon túli „rossz világ” rajza – mellett Lev és Raisza „eltéphetetlen szembenállása”, az ő befejezetlen vitájuk is a Mester és Margaritára emlékeztet bennünket. Mert ne feledjük, a Mester és Margarita nem csak egy orosz író története – a mesteré, aki a művészet révén „kiírja magát” Moszkvából, és a regény segítségével kimenekül az orosz valóságból –, hanem egy rossz költőből lett történészé, Hontalan Iváné is.
Hontalan Iván marad. Ahogy Lev, a gonosz kémelhárítóból lett jó rendőr is. Ennek az önként vállalt többértelműségnek az ethoszát pedig talán meg sem értettük volna a rendszerváltáskor.

(És meglehet, kár volt ezzel is szembenéznünk.)

 

Tom Rob Smith: A 44. gyermek. (Fordította Saliga Zsuzsanna) Budapest, Európa Kiadó, 2009.

Bejegyzések

Versek a dobozban (Esőváros)

Hozzászólás most!

Miért nem szerette Bujdosó Anci a rímeket? Talán mert leveleket se szeretett kapni. Csak írt, örökösen írt, dr. Oetkernek, valamelyik kegyelmes asszonynak Magyarországra, Asta Nielsennek Berlinbe, de megsértődött, ha viszonzásként neki fényképet, autogramot, választ, receptkönyvet küldtek, hisz ezek azt hiszik, futok utánuk, mondogatta mélyen megsértve. Anci világában, ahol már minden megtörtént jó előre, nem is volt értelme a válaszoknak vagy a váratlan összecsengéseknek. Így aztán Anci megmaradt a szenteknél, pedig Ferenc atya szerint a híveknek is szokott válaszolni a Jóisten, de Anci soha nem kért jelet Istentől, és nem kívánt semmit a „felelgetős” szentektől, a kezét könnyedén a derekára csúsztatva csak üldögélni szeretett a kertre nyíló ablaknál, nézegetni a fákat évtizedeken át, mint az anyja vagy a nagyanyja. Nem szerette, ha valamelyik gyerek rángatja a kérdéseivel, talán azok a kérdések voltak az ő igazi kérdései, amelyekre nem lehetett felelni, de hát nem tudom, hiszen Anci, ha kedvelt is, soha nem beszélt magáról.

Sötétkékben, szépen megfésülve, a fején kalappal eljárogatott a templomba, mintha a fogorvoshoz indulna, ujjai közé kis csipke zsebkendőt szorított, így járt később Somogy megyében, Mikében is; de most már fejkendőt hordott, fekete harisnyát, fekete ruhát, mozgása a sötét ruhák alatt még mindig megigézett, és én szívesen elképzeltem, ahogy lebeg a templom felé hálóingben. Tormáné nagyon templomos asszony, mondták róla mindenhol a szomszédok, de én mindig kételkedtem ebben. Anci, ahogy a Bujdosók legtöbbje, a szellemvilágban hitt, a Jóistent olyan kormányzónak képzelve, aki nem a mi országunkban lakik. A „hangulatot” viszont szerette, a gyertyákat, a tömjént, az ima szavai közt rejtőző illatos ürességet, a térdeplést, a másik világgal való kapcsolat rítusait, de a legnagyobb kísértettől, a tömjénfüstben reszkető Istentől irtózott. Mutogatta magát a templomban, illegette magát sötétkék ruhásan, majd fekete ruhásan, de legalább biztos volt benne, hogy a Jóisten egyetlen levelére sem fog válaszolni.

Használhatatlan asszony volt, mondta néhány nappal a temetés után a bátyám, használhatatlan, de milyen gyönyörű. Dolgozni nem tudott, szülni nem szeretett, Anci kirázta magából a gyerekeket, aztán üldögélt az ablak alatt egész életében, először sötétkék ruhásan, később fejkendősen, és egy dobozba gyűjtötte a halálból visszatérőkről, asztrállényekről, köztes szellemekről, magányos házakban hallott kopogásokról, visszatérő halottakról, csodatevő kegyhelyekről, könnyező madonnákról szóló misztikus híreket, és persze a mesterkémekről is, akinek talán legelső szerelmét, Mályi Gézát is sejthette. Az ő hollétéről mindig volt tudomása. A titokdoboz, amit Anci halála után Béla átadott nekem, tele volt a régi nagy felvidéki vacsorákat idéző receptekkel, ezek között rábukkantam néhány különleges, kagylós, avokádós, fogolypecsenyés receptre.

Anci talán szerette az ilyesmiket, „vágjunk ketté két avokádókörtét”, „áztassuk ki a tintahalat, mielőtt megfűszerezzük”, Dunaszerdahelyen senki nem látott tintahalat vagy avokádókörtét, úgyhogy az ízét bármilyennek képzelhette, mint a Clèves hercegnő eredetijét. Vagy mint a szerelmet: se nem Géza, se nem Béla, hanem egy csodás ismeretlen, aki bárki lehet.

A receptek és újságkivágások közé szórt verseket nem válogattam szét időrendben, Anciról nehéz elhinni, hogy hitt volna bármilyen fejlődésben, saját sorait talán ezért rejtette a másik világ jelei (fényszellemek a halottas szobákban, a lélekvándorlás bizonyítékai) és a titokzatosnak látszó ételreceptek közé. A dobozban volt néhány személyes tárgy is, egy összegyűrődött szabásminta, két spulni cérna, az egyik sötétkék természetesen, a másik fekete, egy műszaki kiállítás katalógusa, de ez sem igazított el arról, hogy a verseket lírai önéletrajzként kell-e olvasni. Hogy mikor írhatta őket, vagy hogy a titokzatos Esőváros Dunaszerdahelyt jelenti-e, Béla sem tudta, de nem is szeretem a bolondériákat, mondta, azért adom neked, mert az unokák még nagyon kicsik. És a sok titok nem való a kislányoknak.

Valami női dolog egy gyanús dobozban. Ezért kiemelek most néhányat a szellemező újsághírekből, átmásolom őket, mert Anci a legtöbbet az újságkivágások, árvízi jelentések (ki tudja, hogy ezeket Anci miért tartotta titokzatosnak) szélére írta, csak gyanítom, hogy a versek évtizedekkel későbbiek, mint a Metapszichikai Folyóirat, a Szellemi Búvárok Pesti Egylete kiadványai, de erre is csak a szóhasználatból, a mondatfűzésből következtetek, és fogalmam sincs, miért tartotta mégis Anci ezeket a verseket dunaszerdahelyi fiatalasszonyéveivel egyidejűeknek. Talán ez is egyfajta visszaemlékezés, sógornőm be nem fejezett Angolkönyve.

Ezt a ciklust lehetne Gépeskönyvnek nevezni, mivel mindet egy brünni gépészeti kiállítás összefirkált katalógusán találtam.

Kőgyár.
Szélgyár.
Madárgyár.
Valaki a teremtményeket gyűlöli,
hibákat ejt bennük: öregséget,
könnyet, mérget. Sebet, amit másik
méreg gyógyít, s alkot minden méregnek
ellenszert, amit valami más
megmérgez, halált és vereséget.
Romlott és végtelen teremtő
nézi magát mindegyik művében.


Magától hajlik az erő a gépekben,
hamarosan háború lesz, és szavakat
dobál egy gép szerteszét,
a beszédtől lobog a szén, lenn a föld
mélyén egy ló hordja halálos terhét.
Fölöttünk a madarak villanyáramtól
cikáznak, minden mozdulatuk parancs.


Kik beszélnek az elhagyott gépekkel,
és kik öröklik a tudást, ami mozgatta
őket, és mi lesz a szokásokkal?
Hogy pusztul el a ruhákból
a mozdulat, mi lesz a széllel,
ha megnyugszik, az esővel, ami régen
beburkolt valamit? 

Ki mozgatja, ami nem mozog
és nem mozdulatlan,
hanem múlik velünk együtt?

 

Anci gépes verseiről eszembe jut az a régi beszélgetés Galántán, Egri nagypapa verandáján. A romlás és a halál a közös bennünk a gépekkel, állapították meg a parasztok, akik elámultak a sok kitalált, mesterséges, mindennél veszedelmesebb önjárón. De Anci számára a kiterveltség tűnhetett a legnyomasztóbb hasonlóságnak.

Míg kopik bennük a sebesség,
rohan mindegyik gép vagy állat
a sötét értelme felé. Hogy mikor fellázadnak,
ne legyen bennük titok,
csak csavar, szalag, szeg, gomb.

A fény megreszket egy csésze
peremén, a hajadban, a ruhákon.
A magasságot fény vagy zene, sok-sok
puhaság élteti. A gépeket a kedv
töri össze, ami repítette őket.
Hiszen akarat nélkül születtek,
mint régen a szerelem.

A lélek a testbe,
a csont a földbe kerül. És a föld?
Kié lesz végül?
Zuhan lefelé.
Adják, megveszik.
Halott kéz sok halott kezet.
Egyre többet. Aludna minden
lélek a levegőben. Nem lehet.
Zuhan minden, amíg sötét
és tömör ponttá lesz.

Hogy mi történt a fiatal Csernai Bandi (a köztes szellem) és Ancika között a híres szeánszokon, ahol sógornőm olyan sokáig maradt el, az csak az Esőváros-ciklusból tudható. Csernai Bandira te hasonlítasz, Imikém, szokta Anci mondogatni, de a „szellemi kérdésekről” beszélgetve nem én időzhettem a cukrászdában Ancival, és nem én látogathattam a függönyös-párnás szobában, ha beteg lett. Mostani hiú felháborodásom is illik az Anci-féle világtörténethez. Őt mindig is bántotta, hogy a bátyámat a szeánszozás ténye háborítja fel, nem a köztes szellemek.

Virágnyomok között él a beteg és az orvos,
két édes fűszerekkel teli, egymást gyógyító test,
emészt a szerelem, mondja harangvirágszínű szoknyában
a beteg, elemészt ez a surrogó, lágy esőhöz hasonló beszéd,
felel az orvos, esténként zsírt és kenyeret eszik,
vagy csak hallgat, mert gyógyító fű a beszéd, illata édes,
évek, évek múlnak el hiábavaló, titkos szerelemben.

 

Csernai Bandi, a fogorvos csak álom volt. Tudom, hogy a Mályi Gézához írt gyerekkori, forró szerelem kísért ezekben a versekben. Nem a lélekelemzés vagy a köztes szellemek súgják ezt, hanem az M. G. monogram a papír sarkában. (Ámbár ki tudhatná, ki volt Cléves hercegnő legtitkosabb szerelme.) Meleg áramlik bennem, írta Anci egy boríték hátoldalára.

Szerdahely 1920-tól névtelen város lett, Dunajská Streda, igazi Esőváros, ahol Anci szerint nem változik semmi. Az elhagyott várost mindig ugyanazok a nők siratják. De egy álom útmutatását követve Anci verseinek helyszínét mégsem merem azonosítani Szerdahellyel. Sógornőm halála után tíz évvel, a hetvenes években egy hófehér kisvárosban ült az ablak előtt, körülötte magasba szökő trópusi növények, nézte az üvegen át a trópusi esőt, senki sem mondta meg, de tudtam, hogy jóval a halála után (és nagyon fiatalon) Esővárosban ül, és hogy ez nem lehet a mi városunk. Az álomban látott hely inkább egy El Pintacora nevű helyhez hasonított, ezt a dél-amerikai kisvárost az álom után a tévében láttam, egy riportban, amelyben egy forradalmár adott interjút, a szakállas férfi fölött látszott a felirat, Café Ana, és olyan ablakai voltak a kávézónak, ahol Anci szívesen üldögélt volna a valóságban is. Azóta álmomban többször is visszatértem erre a helyre, mikor elmentem az ablak előtt, megkocogtattam az üveget. Anci nyugodtan ült, összezárta a térdénél a titokdobozt, és én szerettem volna kérdezni tőle valamit, de a Bujdosók – úgy látszik – beszédesebbek a szellemekkel, mint élő rokonaikkal, akik álmukban látogatják őket.

Először a gombák és a tövisek
jelennek meg, aztán a tea
belül megéget, így hát
csókokra vágysz, az a másik száj
kívül éget, kié leszek hát,
mondod súlyos betegen,
és egyre szebb vagy, az eső
hűvös cseppekkel vigasztal,
szalad a tánc az utcákon,
mikor meghalsz, hűvös égbolt
gondolkodik feletted.

 

És Dunaszerdahely, az örökös esők mosta város mintha tényleg a Csendes-óceán legcsendesebb öblében rejtőzne. Az eső oltalmában mintha színes lepkék, avokádóerdők növekednének, Csallóköz alig kiismerhető termékenysége.

Örökös esők közt, kimerülten
tapad a völgy a város köldökéhez.
A függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
vagy mint az anyanyelv, megváltoznak
a szakadó esőben az erdők is? Ösvények
taposnak egymáson, az esők alatt
az ő hangjukat hallom. Felébredek.
Hegyek és szavak közt zuhog a városra a víz.

Hogyan találkoznak az idők mögött a titkos szerelmesek, akiket világrendszerek, nagyhatalmak, koncepciós perek választanak el? Mikor találkoznak? Mindennap, mondja Anci, hiszen a verseiben nincsenek történetek, a tegnap is örökké tart.

 

Először a számok mosódtak
össze. A kettőből sok lett,
a három eltűnt, a négy végzetes,
tilos kimondani. Így omlott
össze a számegyenes. Maradtak
a találkahelyek, a szájpadlás mélyén
egymással keveredő jó ízek.
„Ó, majd máskor!” – súgja a szél
a szerelmeseknek.*

 

A híd folyókról álmodik,
a folyó hídról, a híd engem szeretne
megpillantani, aki csak álmodom,
a fényben remegő íve emlékezik.
A vonatfütty – saját álma –
utolér, ha ébren vagyok.

 

Anci telt fiatalasszony volt. Egészséges, erős termetével a legendákban élő Legelső Földszerző Anna szépségére hasonlított. De persze ő szellemek rabja volt, nem egy ősanya, aki Esőváros nedveiből táplálkozik. Egyszer saját magát mégiscsak megrajzolta így. Talán tévedek, hiszen én a versekben is csak Ancit szeretném nézegetni.

 

Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. Beszédes,
finom inak, az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap,
egymagában, zuhogó felhők közt.

 

A „magyar évek” volt számunkra a spirituális remény és csalódás ideje. Mintha egy túl régi világ akart volna hozzánk visszatérni. A szépséges magyar zászlók mögött a kegyelmes urak. Olyan világ, amelyben a szerepeket elfeledtük, de amelyben észrevettük, milyen otthontalanul vagyunk otthon mindegyik világban. Kassa hazatért, rikoltozták a magyar rádióban, de hol van az a haza? A lobogó zászló látványának örömét megmérgezte az előérzet, hogy a nagy zászlólobogás árát a következő világban mi fizetjük meg. De az is lehet, hogy Ancit félreértem, sógornőmet csak valamilyen spiritiszta lap indította arra, hogy megénekelje a mágusokat, és a „romlott földi világtól” búcsút vegyen.

 

 

Első mágus

Miért ne állnék bosszút rajtatok?
A tél itt hever az udvaromban,
a jóslatok megbénították minden
asszonyom, körmük lehullott,
a kutyáim, akik látták a halottakat,
most tőlem rettegnek, a gerendák,
mint a mondatok, remegnek,
ha hazafelé tartva házamra gondolok.
 

Ki tett hát bűnössé? A szokott úton
bizalommal haladtam én is. Vesztemet
kívánta volna egy égi király? Egy halott
nő tartja szerencsémet ujjai közt?
Ki ő, milyen álomképben láttam?
Az égbolton elfordította orcáját
egy parányi csillag.

A nevét már nem tudom.

Második mágus

Sötétkék kelengyés
éjszaka,
csak a holdat, az alsóvilág
csillagait várom,
becsaptak másokat is
e csontvilágon?
Holtak tudósa, ezt
én sem tudom. Menjek
merengve hazáig?
Feledjem a Babilonra
boruló égboltot,
a házam díszesre kalapált
aranyhalacskáit?
Hol láthatnék én
– varázslók fia –biztosabb csillagokat?

Harmadik mágus

 

De nincs meg a III. mágus. A vers helyén csak egy Mályi Gézához írt izzó szerelmes levelet találtam. A levelet megtűzdelte szótárakból kimásolt angol és orosz szavakkal, mintha az idegen nyelvek varázslatával próbálná meg egykori szerelmét utolérni. Hogy a levél mikor született? Anci a saját írásművészetét nem fecsérelte múltra vagy jövőre, és soha nem bajlódott dátumokkal. Hiszen miért bajlódott volna? Mit számított az idő? A titkosszolgálatok, amelyek Mályi Gézát földrészről földrészre kergették, védelmezték Esőváros falait. Akárhol élt Mályi Géza, onnan nem térhetett haza.

 

Negyedik mágus

„Ne engedj több tavaszt, Babilon,
a házak roskadoznak a ragyogástól,
az ég festett madarai és képek köré rajzolt
csillagok – mit tehetnének – meghallgatják
a jóslatainkat.” Így szólt a mágusok közt
a legnagyobb, hisz megijedt
az emberi szótól, amely teherbe ejti
az asszonyokat, és táncolni kényszerít
minden képet a mennybolton.
Hallgattak rá unokahúgai.
Imáktól, aranytól ékesek,
ujjukon gyűrű. Unokahúgok
vagy meleg, szépséges szellemek?
Babilon por lett. Visszaadtáka halálnak a képzeletet.

Miért pont négy mágus? Ki tudja? Négy vadász kergette egymást a Bujdosó-ház falvédőjén.

Anci egy utazás kezdetén, 1964. április 14-én halt meg, persze én korábban azt hittem, ilyen nap, ilyen hónap csak egy szerelmes fiatalasszonyhoz illik, aki egy be nem fejezett városban, a nevezetes Kis Jeruzsálem falai között álmodozik. Ma már illene beismernem, hogy szerelmes voltam, vagy mindig rá gondolok, de a legvégére inkább azt a verset másolom le, ami a legjobban tetszett. A körforgásról szól, az ismétlődések mágikus, igéző varázslatáról, amelyből Anci sohasem tudta magát kiszabadítani.

 

Beleszalad a nap a sokadik tengerbe.
Minden éj, minden nap felfedez
új bolygókat, növekvő és belehaló tengert
mindegyik útján. De mi azt hisszük, mindig ugyanott jár.

 

Aztán már csak papírfecnik vannak, egy-egy papírfecnin ugyanaz a szám, ugyanaz a betű.

Bejegyzések

Lent is, fent is – Konferencia Makkosjánosiban

Hozzászólás most!

 

Bal kéz felől egy rozsmező, szemben egy sportpálya és a szovjet hősi emlékmű, a szovjet emlékmű mellett pedig a lágerbe hurcolt magyarok emlékműve. Középen a háromemeletes szálloda − itt tartjuk a kárpátaljai magyar kulturális egyesületek[1] támogatásával az I. Nautilus Szabadegyetemet (…így, római számmal).

Kezdetben nem sok reményt fűzök hozzá. Nem szeretem az ilyen határon túli, „magyarozós” konferenciákat. A nagy együttevéseket, a nagy együttivásokat, ahol a „magyar a magyarral”… Aztán a végén szétosztják a pénzt, és mindenki mehet: ki erre, ki arra. Eltelik egy év, és közben nem is ismerik egymást.

No de lássuk csak! A kárpátaljaiak profi szervezők: Dupka György már a szobák szétosztásáról intézkedik, mindenkinek a lelkére kötve, időben legyen a konferenciateremben. A „nagyteremben” megint elfog a csüggedés. Villogó laptopok, farmernadrágok, tornacipők − a másik oldalon barázdás, komor arcok, csöndes megilletődöttség. És milyen furcsák a kárpátaljaiak! Mintha az értelmiségük csak idősekből és nagyon fiatalokból állna. Közben azzal vigasztalom magam, mi sem vagyunk mind egy szálig „pestiek”, innen-onnan jöttünk, hozzászoktunk ahhoz, hogy szót értsünk bárkivel.

De mintha az időjárás sem tudná eldönteni, hogy mit tegyen. Egyik percben tűz a nap, a másik percben már fenyegetnek a felhők − de mit tegyünk, ahogy Dupka György kéri, helyet foglalunk. Helyet foglalunk – két külön tömbben, akár a külön-külön helyről szalajtott, várostromra készülő hadseregek.

Lemennek a kötelezők, a szokásos üdvözlő beszédek, aztán a felvezető előadások  is (techné vagy mítosz? mi lesz itt még?) és közben egyre nő bennem a szorongás. Nézem a kezemben szorongatott programot. Ugyan mi köze Herta Müllernek és Háy Jánosnak a turulmadárhoz? Hogyan kapcsolódik a ruszin folklór Schelling esztétikájához és a modern narratológiához? Az esti beszélgetésen egy kicsit megkönnyebbülök. A két „tábor” közötti távolság kicsit oldódni látszik. Az Együtt folyóirattól Bakos Kiss Károly és Lengyel János olvas fel, a Nautilusból én Kondor Péterrel. Aztán beszélgetünk.

Mert vannak közös tapasztalatok, igen. Egy százötvenezer fős kárpátaljai magyar közösségben és egy önszerveződő, egy diáklapból önerőből továbbfejlődő kulturális portálban, alkotóközösségben. Mindannyian tudjuk, mit jelent lépésről-lépésre felépíteni egy szellemi műhelyt, tekintélyektől függetlenül, árnyékban dolgozni, és közben majd’ minden szellemi kezdeményezésnek teret engedni. Hagyni, hogy a szél fújjon.

A konferencia igazi, szakmai értelemben vett nyitóelőadására, a Történetek a magyar irodalomból című előadásra másnap kerül sor.  Kránicz Gábor a magyar „prózafordulat” emblematikus szövegét, Mészöly Saulusát veszi – a teológiai és az irodalomelméleti értelmezés felé egyaránt nyitottan – górcső alá. Hogy lehet Saulusból Paulus? Mit jelent a megtérés? Hiszen az Apostolok cselekedetei és a páli levelek is eltérően vélekednek a múlt, a Saulus-korszak szükségességéről. Nem kell-e a saját múltunkat mélyebben átélni ahhoz, hogy túlléphessünk rajta? Kránicz Gábor költői gonddal felépített előadása azt is megengedi, hogy mindezt a mi irodalmunkra is értsük.

Tényleg, mért is vagyunk itt?

A fiatalabbak előadásai szinte kivétel nélkül erre a találkozóra készültek, és megpróbálnak a mi együttélésünkre (együtt-ülésünkre) valamilyen érvényes perspektívát felkínálni. Szóba került a regionalitás és a hatalom viszonya (Vincze Ferenc), a Herta Müller szemével látott Románia (Borbély András), a radikális mellérendelés a Sinistra körzetben és a Saulusban (Borbáth Péter). Ez utóbbi természetesen Kránicz előadására és a megtérés-problématikra is rímel. Közben a kárpátaljaiak a modern irodalomtudomány módszereivel próbálták felfedni a saját irodalmukat: Bakos Kiss Károly Fodor Gézát és Nagy Zoltán Mihályt olvassa újra, Marcsák Gergely Kovács Vilmost értelmezi.

Ugyan mi már próbáltunk „készülni” a kárpátaljai irodalomra, olvastunk Penckófert, Nagy Zoltán Mihályt, Vári Fábiánt, de most különös találkozni egy olyan értelmezői közösséggel, akiknek még vannak „szent szövegeik”, a kánonjuk középpontjában olyan megfellebbezhetetlen tekintélyű költőik-íróik. Ez természetesen az elemzői módszerek árnyalását is megköveteli.

Megköveteli… megköveteli… Délután már azt a csüggedtséget érzem, mint a jó konferenciákon. Minden előadás túl hamar ér véget. És túl gyorsan kezdődik a következő.

Ebéd után besétálunk a faluba, be-bepillantunk a parasztportákra. Osztrák csínnyel díszített kis palotácskák, odvas, az ötvenes évek szegénységét lehelő udvarok fekete ruhás nénikkel. De bármelyik utcába térünk be, mindenhol visszaköszönnek. Rengeteg idő él Kárpátalján egymás mellett. És ezt tapasztaljuk este is. Az Együtt bemutatója, Vári Fábián László és Bartha Gusztáv beszélgetése annyira profi, hogy a Duna tévé is közvetíthetné (ez természetesen nem mondható el az ezt követő szilaj tivornyáról és táncbemutatóról.)

Reggel indul megint a Nautilus Expressz, újrakezdődik a konferencia-drill. Most azok az előadások tetszenek, amik sehol máshol nem lennének ilyen érvényesek, csak ebben a rozstáblák és emlékművek övezte hotelben. Ilyen Dupka György előadása is: ő a kárpátaljai könyvkiadás ürügyén a kárpátaljaiak túléllési technikáiról beszél. (mítosz és techné…?) De ez a sajátos atmoszféra megváltoztatja az egyetemi közegbe illő előadások hangsúlyait is. A mondatok más fénytörésbe kerülnek. Ez történik Orbán Gyöngyi előadásán: ő Németh László pedagógiai írásai kapcsán – ez is meglepő! – a hermeneutika pedagógiai programját mutatja. És megismerjük egy „kicsiny” irodalmi közeg előnyeit. Csordás László olyan bátor előadást vág le a kárpátaljai fiatal irodalomról, amely „nagymagyarul” se a JAK, se a FISZ konferenciáin nem hangozhatna el.

De itt elhangzik. És az esti felolvasások (Borbáth Péter, Borbély András, Lőrincz P. Gabriella) már kötetlen műhelytalálkozó jellegét öltik. De hiába, most már fáradt mindenki. Hűvös van, az eső elered. A szél egyre erősebb, szinte ide-oda dobálja a falut.

A jó konferenciához – ezt Klaniczay óta tudjuk – „mászni” kell, testmozgás nélkül ugyanis minden közösség működésképtelen. Tehát július harmadikán „mászunk”, azaz a munkácsi várhoz kirándulunk: ez a búcsúajándék. De a háromnapos szellemi-érzelmi együttlét, a konferenciázás-ivás-beszélgetés, az örökös figyelem és reflektálás már érezteti a hatását: kóválygó fejjel, csukott szemmel mászunk felfelé.

Pedig ez az impozánsan magasodó vár mindazt megtestesíthetné, amit én labanc-dunántúli-katolikus szemmel esztelenségnek tartok: a harcot az utolsó csepp vérig, az én nem adom meg magam-virtust. Amúgy kényelmetlen, mogorva vár ez a Munkács, körülöttünk ukrán, magyar, szlovák turistacsoportok hömpölyögnek (mindenki a maga történelmében, a maga idegenvezetőjével).

Mi most nem a várról beszélünk, nem is a történelmi „esztelenségekről”, hanem a cukormókusokról. Mert már közös nyelvünk van, valaki kibök egy szót, és kirobban a nevetés. Mintha csak éveket húztunk volna le egy lövészárokban. Pedig Dupka Gyögy előadása nagyon érdekes, csak éppen rettentő hideg van, és olyan nyers szél csapkod, mintha ránk ereszkedett volna a 17. századi kis jégkorszak. A magyar barokk rettentő ideje.

Telnek az évek, a gyümölcsfák a kertekben nem tudnak termőre fordulni, nincs más, csak köd, eső, vallásos és szerelmi szenvedély – Zrínyi Ilona sok ilyen júliust élhetett át ezeken a várfalakon botorkálva. A „hős anya”, aki majd két kamaszgyereket hagy el egy zavaros fejű kalandorért – mert a személyes méltóság, az identitás megőrzése akármilyen őrült tettet megér. Mert tartani kell a várat, tartani kell, akármilyen áron is.

Összeomlott a 17. századi magyar társadalom reményhorizontja, mormolom magam elé – mert ennyi konferenciázás nem múlik el nyomtalanul. Lerogyok a kút elé, és fáradtan hallgatom tovább Dupka Györgyöt: körömszakadtukig harcoltak itt a kurucok, aztán körömszakadtukig harcoltak itt a 48-as honvédek… úgy látszik, a vár, az ellenállás mítosza nem múlt el a „kis jégkorszakkal”. Még eljut a fülembe, hogy a szovjet hadsereggel hazatérő Illés Béla is innen, a munkácsi várból vonult „le”, hogy buzdító beszédet intézzen a lágerekbe összeszedett magyar értelmiségiekhez…

Mert hiszen a szimbólumok varázslatosak! És Saulusból sosem lehet Paulus. A szovjet katonává lett Illés Béla sem feledkezhetett meg arról, hogy az igazi győzelem a vár bevétele. És minek is nevezte Illés a Kárpátalja megszállásáról szóló regényét? Hát természetesen Honfoglalásnak. De én ekkor már ekkor torkig vagyok a történelemmel, a jelképek harcával, a csehek által beolvasztott turulmadárral (pedig jó ég, micsoda történet az is!), csak ülök és bámulok magam elé. Hirtelen mellém telepszik a sofőrünk lányismerőse, és fojtott hangon kezd suttogni: a nagyanyám azt mondta, hogy a kút mélyén a rejtekutak… hogy ki lehet a várból jutni… hogy van, aki már megtalálta…

No lám! A népi kultúra! A népi kultúra remény-horizontja! Ott a tátong a vár másik oldalán a tizenhét méter mély „dögkút” (a régészek nevezik így, „fanyar humorral”), a dögkút a kárpátaljai történelem halottaival, az itt kivégzett magyarokkal, ruszinokkal és ukránokkal, és erre ez a kerekképű lány „titkos átjárókról” mesél!? De csak mesél, egyre mesél, mondja, mondja, mondja… és én egyre növekvő zavarral hallgatom. Neki kijét, melyik rokonát hurcolhatták ide? És én végre megértem, miért elpusztíthatatlan a kárpátaljai magyarság, hogyan kell itt túlélni… Ahogy ez a lány – ez a mi legeslegutolsó előadónk – szövi a mese szálait, szinte megszépül. A nagyanyám is megmondta… innen ki lehet jutni…

Még végigloholunk a tárlókon, bepillantunk a vár kápolnájába, (ide a kivégzésük előtt a rabok is „bepillanthattak”), aztán rohanunk a buszhoz. És kezdetét veszi a hosszú, félálomszerű utazás Budapestig. Mindenhol verssorok, ukrán cukorkák, visszaöklendezett emlékek. „Te tudtad, hogy Fodor Géza milyen jó verseket ír?”

Vagy Fodor Géza verseiről nem is a vonaton, hanem másnap beszélgettünk?

Mindegy. Előttem-mögöttem-mellettem már alszanak. A lepényszerűen elnyúló állomások közt már én is aludni próbálok. De hirtelen olyan vágyakozás fog el Makkosjánosi és az egész „konferenciázás” után, hogy kiveszem a táskámból, és újra böngészgetni kezdem a programot.

De hogy is hívták azt a szállodát? A szállodát a rozsföld és a szovjet emlékmű között? Töröm a fejem, míg végre eszembe jut: Helikon.

Helikon, ahol a múzsák… Hát persze.


[1] A mondat túl nehézkes lett volna az összes kárpátaljai támogató egyesület, társszervező felsorolásával, akiknek pedig mind köszönettel tartozunk: Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia, Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége