No, de ki szerelte össze ezt a csodálatos időgépet?
Illighaen tudakozódott róla minden közeli és távoli, jóhírű vagy rosszhírű cádizi társaságban. Igen, igen, hallani mindenki hallott róla. Hákimról, a tuniszi rabszolgáról, aki rászabadította Cádizra ezeket a rémítő micsodákat.
Mindenki ismert valakit, aki ismerte Hákimot.  Valakit, aki megfogadta, hogy egyszer rendel tőle egy mű-bogarat, mű-madarat, mű-lepkét vagy mű-pókot, de találkozni senki sem találkozott vele.
A kutatást nehezítette egy lassan növő, kézzel kitapintható csomó Illighaen hasában. Fájni nem fájt, vérezni nem vérzett, de mint a lelkifurdalás, de ott volt vele volt reggeltől estig, Illighaen még álmában is érezte. A kis csomó lassan kiszívta az életerejét. Ha reggel kipihenve ébredt, délben le kellett rogynia egy utcakőre, mert annyira kifáradt a keresésben.
Hiába, megöregedtem, gondolta Illighaen. Elkoptatott a sok történet.

Utcáról utcára, térről térre araszolgatva eljutott a külvárosba, Nári anyó utcájába.
A tenger felől áramló ködben ernyedtnek  látszottak a házak, mintha felkészültek volna a pusztulásra. A mindent megelevenítő május valahol északon, a szülőföldjén várakozott. Itt, Cádizban csak hőség volt, reménytelen, nyúlós..
– A mi Hákimunk? – kérdezett vissza egy zöldes arcú koldusasszony. – A mi Hákimunk nem gépeket alkot, hanem törvényeket – és odavezette a normann tudóst egy aprócska műhelyhez.
Illighaen egy alázatos kis ezermesterre számított, de a műhely mélyén, a félig kész rovarok közt sürgő-forgó férfiból sütött valami dacos fölényesség. Nem a szorgos kézművesek büszkesége, hanem a délutánokat átszunyókáló tudósok pökhendisége.
– Az idő nem egy zárt, üvegfalú terem, ahol eszünk, alszunk, születünk, meghalunk. A figyelem alakítja az időt, nem a tér vagy a határok.
Illighaen rámeredt erre a ráncos, az időtől összekaristolt, de talán mégis fiatal arcra.
Vajon az összes vevőjét az idővel kapcsolatos nézeteivel traktálja?
Honnan került ide? Honnan tudja, ki vagyok?
És mióta építgeti ezeket a szörnyeket?
Gyorsan be kellett hunynia a szemét. Az egyik órás, rózsaszín altestű rovar gyengéden odaröppent az arcához. Hákim bosszankodva motyogni kezdett.
Te-csak-egy-tudatlan-ostoba-krónikás-vagy.  Semmilyen-tudást-nem-érdemelsz-meg.
A kis műhely szép lassan megtelt szárnycsapásokkal, motoszkálásokkal, furcsa bizsergésekkel, mintha a fal minden repedésében egy-egy csáp vagy szárny rejtőzne. Bár Illighaen déltájban pihent egy utcai kútnál, már most ellenállhatatlan hányingert érzett.
Ezeket a cirregő szörnyeket is Allah teremtette?
– Ezek szerint, Hákim, velem az idő gyorsabban röpül, mint másokkal? Mint egy hárem mélyén unatkozó özvegyasszonnyal?
– Igen, igen, barátom, a férfiak semmibe veszik a nőket. És nem figyelnek, mikor elmesélik, hogy megérzik a vihart a levegőben. Ilyenek a nők, ugye?! A nemi szervük, ami ott illatozik a lábuk közt, mint mag a barackban, nem hagyja megnyugodni őket.
Hákimot aztán senki sem vádolhatta, hogy holmi barackmagok rabja lenne.
Őt, mint elmagyarázta, csak a titkos látás érdekelte, az a furcsa képesség, amiről az asszonyok beszélnek. A lebegés, amit egy másik ember jelenléte hagy a szobában. A félelem, amit egy másik lényben megéreznek az állatok. A halál villódzása, amit az anyák észrevesznek az éj sötétjében is.
Illighaen megakasztotta a szóáradatot.
– A nők látnak a szívükkel, mondják, de soha semmi mást nem látnak, csak a kedvenceiket. A gyerekeiket, a szeretőiket.
És hogy a női látásról elterelje a beszélgetést, mesélt a hányadékukban fetrengő, a női érzék leghíresebb, legcsudásabb képviselőiről…
De Hákimot az ilyen csudanők nem érdekelték. – A testek – magyarázta – furcsa hullámokat bocsátanak ki, aminek a vibrálását izgalmi állapotban mindannyian érezzük.  Mindannyian, de a nők a legjobban. Mert még tudnak rajban gondolkodni.
– Nőkkel foglalkozol, Hákim, nos, ez dicséretes… A te korodban.
Hákim kezébe vett egy másik bogarat, és a serdülőkoráról kezdett beszélni.

Igaz volt hát a szóbeszéd: idegen volt, Tuniszban született. Gyermekéveit egy hatalmas háremben töltötte, ahol tengernyi alkalma nyílt a női távolba-látás megfigyelésére. De nem maradt sokáig az asszonyok mellett, hamarosan az óriássáskák szigetére, Djerbába küldték, hogy ott tanulja el az állatok kitömésének művészetét. És a szorgos, megbízható Hákim egyre csak szabott, vágott, tömött, megfigyelt. És a Salamon-barlangban, ahol felügyelt a halálra ítélt, de izgő-mozgó teremtményekre, rájött, hogy lehet mérni azt a fényt és életerőt, amit a lények adnak egymásnak körbe-körbe.
– Büszke lehet rád a gazdád, nagyon ügyes preparátor lett belőled! A testek, amiket kitömsz, mozognak és éreznek, de nem kopnak és nem öregszenek.  No, de mi köze van a te állataidnak az időhöz?
Ám Hákimot nem lehetett csak úgy szakítani. – A kitömött lények ügyesebbek és messzebb is látnak, mint az elevenek. Nekik nem fáj a fejük, nem fáj a lábuk, és nem kell szerelmesnek lenniük, hogy megérezzék a másikat. Nem esznek, nem isznak, megelégednek a többi lény pillantásával, vagyis az életerővel, amit ők adnak körbe-körbe egymásnak.
– No, de mit szól ehhez a Mindenható? Allah, aki csak egyetlen életet adott?
– Istent talán te is egy szakállas aggastyánt képzeled el? Az én lényeim oly tökéletesek, mint az angyalok, így aztán Allah az ő szemükön át figyeli a mindenséget. És én napról napra tökéletesebbé teszem a műszereimet.
A kezében tartott óriáspók összerezzent, aztán újra odasimult a mesteréhez.
– Akkor szerinted kiválasztottak a történészek? Ők azok a műszerek, amivel Allah a múltat szemléli?
– Miféle történelem az, amiről te évszámokat jegyezgetsz? Április hatodikán Céklakirály hadat üzent Káposztahercegnek… Mintha valami meder volna az idő, ahol felváltva kergeti egymást az ok és okozat, Céklakirály és Káposztaherceg? Mintha nem a lények figyelme alakítaná azt, amit időnek neveznek? Jegyezd meg, a te krónikáidból semmi sem marad, Illighaen. Elfelejtik az emberek a te évszázadaidat. Még azt is, hogy a te idődben a normannok megérkeztek Galliába.
Illighaen ezt csak félig-meddig hitte el.
–Akire nem figyel senki, az talán nem öregszik meg?
– Minek is ez a szócséplés, barátom, hiszen nem lehet láthatatlanul élni! Isten a rengeteg szem tükrén át önmagát vizsgálja a teremtésben.
Illighaen elhessegette annak a névtelen szigetnek az emlékét, ahol az idő körben forogni látszott.
–Talán női tekintetek segítettek neked a Nagy Áramlást felfedezned?
Hákim bólintott, Illighaen pedig nem volt kíváncsi egyébre. Ez a ráncos, zavaros manó nyilván egy egész háremet is képes kivégeztetni, hogy a masináiba életet leheljen.
– Mi, férfiak uralkodunk a nőkön, pedig a nők tökéletesebbek! Nézd csak meg az erdőt! Milyen hatalmas is az oroszlán, hogy lépdel a fák közt koronás hercegként a szarvas! De nincs olyan hőse az erdőnek, akinél egy hangyaboly ne lenne erősebb. A gyengéké a túlélés és a látás képessége. A hangya csak része a bolynak, soha nem önálló, épp ezért halhatatlan.
– És ki az, aki ezt a rengeteg tapasztalatot összefogja? Talán valami csudanő? És itt rejtegeted Nári anyó utcájában? A másolatait pedig eladod a katonáknak?
Egy kék papagáj csapott fel a sarokból, és remegő bóbitával, ráérősen leereszkedett a vállára. Hákim felnevetett.
Csak egy játékszer, nyugtatgatta magát Illighaen. Nem iszik, nem eszik, nem alszik, nem is számít. De belehasított, hogy ez a bizarr gépecske húsz-harminc év múlva is itt fog röpdösni.
De ami a gondolatolvasást illeti, Hákim majd’ olyan ügyes volt, mint a teremtményei.
– Ugye, félsz a haláltól? Félsz szembenézni a vereséggel?
Illighaen megrezzent. Hány éves lehet ez a ráncos szélhámos? Egy kimerült huszonéves, aki minden éjszakáját izgő-mozgó állatokkal tölti? Vagy egy kölyökképű mesterember, aki feleségek híján a lények közt áramló energiáról képzelődik?
De Hákim nemcsak sejtette, látta is mások gondolatait. – Hát nem erre törekednek a történészek? A rengeteg tapasztalatot valahogy összefogni?
A surrogásokkal teli műhelyben Illighaen nem volt ellenvéleménye.
– Benned, Hákim, egy költő veszett el. Vagy egy szélhámos, aki ügyes történetkékbe csomagolja ezeket a zizegőket.
A preparátor felnevetett: – Az a duzzanat a gyomrodban, amire most is figyelsz, huszonnyolc nap múlva fog végezni veled. Azt se bánom, ha még több titkom megtudod. Te már nem árulhatsz el engem.