„Édesapám mesélte, hogy ahol a birkák legelnek, egy vasútállomás állt akkoriban. A városba menet, piacnapokon ott szálltak fel vonatra a falusiak, munkába, vásárolni, eladni, máskor meg találkozni mennyasszonyukkal, vagy csak napi ügyeiket intézni, vagy mentek le a tóra ünnepeken.
– Nem értem. Erre vonat is járt? – ráncolta a homlokát Móna.
– Aha… Aztán felszedték a síneket, megszűnt az állomás, benőtte a gaz az oda vivő gyalogösvényt is. Még emlékszem én is, mert egyszer csak eltűnt. (…)
– Eltemették az utat?
– Úgy is mondhatod, Móna.
– Akkor a lábnyomokat is…
Hányféle nyoma is lehetséges az elmúlásnak? Lehet-e a jeleket személyek köré csoportosítva, individuális emlékképekként megőrizni? Vagy a történelemmel kapcsolatban feltoluló vallomások úgy keverednek össze, mint az elmosódó lábnyomok vagy a gondatlan temetőszolgákra bízott sírkövek? Egy temetőszolgára, aki a gyászolók rövid emlékezetében bízva, és az örökös helyszűkére való tekintettel nyugodt szívvel „átcsoportosítja” a sírköveket? A Kovács Ilona vagy Szabó János névhez mindig másféle csontokat, másféle személyiségjegyeket párosítva? Másféle időt, másféle sorsot, másféle múltat. Ahogy Saramago a Minden egyes név című regényében, úgy Botár Attilánál is a név és a hely, az individum és a történelem a temetőkert révén kerül különös oppozícióba.
Ez természetesen összefügg a történelemről való beszéd különös artikulálatlanságával is. Hiszen a sorsok és idősíkok rejtélyes egymásba-merítkezését nem is mindig lehet a hagyományos elbeszélés szabályaiba beleszuszakolni. Cseprő tanár úr (mint ahogy a regény legtöbb tulajdonneve, ez beszélő név!) így lép az osztálya elé: – „Hölgyeim és uraim! A dolgozatokat röviden úgy jellemzem, hogy műfaji tévedések. Egyszóval, egyetlen szójátékkal: nem esszék, inkább szösszék.” Szabálytalanok. Mulandók. Ide-oda rebbenők.
Mint a város különböző időkből és korokból ittmaradt polgárai, akik az utcán találkozva, egymást tekintetét keresve, egymás lakását festve, egymást kerülgetve a város félig-meddig elfelejtett emlékei között ide-oda rebbennek és végül aláhullanak. Így aztán könnyű és poétikus emlékháló hull a városra, mely talán a római idők óta őrzi nőies, „királynés” atmoszféráját – a városra, ahol se élni nem lehet, se nyomtalanul elpusztulni.
Az én céltudatosságát és szikár magának-valóságát, a sorsunk fölött való rendelkezés egyértelműségét talán csak az öngyilkosság biztosítaná? Ez az egyetlen visszavonhatatlan döntés, amit az áporodott vagy éppen túlontúl rebbenékeny vagy „szösszékeny” kisvárosi létezés megenged? Az öngyilkosok kultikus közelségében, a veszprémi viadukt árnyékában gyakran felvetődő kérdés ez.
Ámde minden líraisága dacára ez az összetett, számos kultúrtörténeti utalással átszőtt regényszöveg a szociológiai megközelítés lehetőségét sem zárja ki. A finoman egymásba indázó idősíkok ellenére olvashatjuk akár a rendszerváltásból való kiábrándulás regényének is. Hiszen ezek a karakteresen megrajzolt értelmiségi hősök, egymással bajmolódó vagy éppen a történelmi korok között finom érzékenységgel „szösszölő” szereplők tulajdonképpen a rendszerváltás vesztesei. Egy halálraítélt vagy éppen folytathatatlannak gondolt életforma örökösei. A rendszerváltás csak nyomatékosítja a Nyugat-Magyarország polgári életére nehezedő szorongó elhagyatottságot. Mert miképp a Botár-regény hőseinek sorsából is érzékeljük, a kilencvenes évek politikai eszmevilága nem tekintett haladó hagyományként a dunántúli értelmiségi-polgári hagyomány gyökereire.
Az örökös „szösszölés”, befejezetlenség, a meghalni nem tudás is a folytathatatlanság is felismerése. Amolyan eleven halál. Ezt az egyetlen városban játszódó regényt ez a sajátos elmúlás-élmény is rokonítja a Krúdy-féle elbeszélő-hagyománnyal. Ámde míg a Szindbád-novelláknak van egy hangsúlyosan kitüntetett (ámbár meghalni nem tudó) hőse, egy markánsan egyéni nézőpontja is és egy hangsúlyos mitikus kerete is, addig Botár Attila „szösszéi” – ez a regény alcíme és egyben talán önironikus műfajmegjelölése – nem tesznek lehetővé ilyen kitüntetett nézőpontot vagy könnyen értelmezhető mitikus keretet.
Akkor sem, ha a regény elbeszélője „kinyújtja a kezét”, az olvasókra kacsintva kommentálja a történeteket. Az oly remekül megrajzolt város lehetne akár mitikus szereplő is – de ez a „város”, aminek a hősök eltévednek a múltjában, maga is egy elvarázsolt temetőkert – nem igazi, realista módon megkomponált város, hanem szertefoszló valóság, boszorkányos, ide-oda tévedő, ide-oda rebbenő nyomokkal teli emlék-hely.
A mesterien alkalmazott szabad függő beszéd ezt a kisvárosias „szösszézést”, a sorsok és emlékhelyek közötti bóklászást különösen kísértetiessé teszi. Ha képesek vagyunk elfeledkezni a csúnyácska borítóról vagy a kiadó jóvoltából a szövegben hagyott számtalan elütéstől a hangnem egysége, az emlékezés boszorkányos játékait belengő különös líraiság felejthetetlen olvasmánnyá teszi Botár Attila Időfoltokját.
Botár Attila: Időfoltok
Vár Ucca Műhely, Veszprém, 2014.