Madársereg bukdos kerengve,
fehér parázs: fagy sistereg.
Titkuk van: szállni széllel szembe
minden repülés istene.

Keserű-szép a sok madárszárny,
ahogy a fagyból fénybe vág.
Bennük magamat mintha látnám:
én vagyok – én meg a világ.

Szárnyukkal a jeget csikarják
a tél nehéz galambjai,
a hószálak testükhöz varrják
szárnyuk acélkék tömbjeit.

Kiáltoznak, szállni akarnak –
a repülést csak képzelik.
Öntött lemezei a fagynak
testüket földhöz préselik.

Olyanok, mint betiltott könyvek,
értelmét vesztett papiros.
Mint hercegek, főrangú hölgyek,
akiknek élni már tilos,
olyanok, mint a megijesztett
gyerekek, rémület lobog
szemükben. Mint naptárba jegyzett
születés-, haláldátumok.
A fehér csendnek nekivágnak,
nyomuk apró sötét kereszt.
Madárlábak, törékeny ágak
január hóbéklyói közt.
Madárlelkek, fehérlő lelkek.
Madárszárnyak, a föld hideg
harangjának öblébe dermedt
fagy-bénított harangszivek.

Egy felhő ül kékség-fehérség
határán, s ez a kis sereg.
Tragikus szárnyú rebbenését
kifulladt szélvész fojtja meg.
De mint a megmentő reménység:
két fénysugár, mint istenek
simogatása, fényözönbe
vonja a zúzos csapatot,
s az felfénylik,
mint anyám könnye,
amikor lecsorog.

Rab Zsuzsa fordítása

 

 

(Illusztráció: Pigeons Pigeons Pop, Beverley Harper Tinsley)