Jövőre talán még több lesz a hivatalos politikából kiábrándultak tábora. Mi hiszünk a demokráciában, a biztonságban, a holdraszállás valódiságában, a málnatea jótékony hatásában  – de elvárnánk, hogy a politikusok ne csak „higgyenek”, hanem kiérlelt, világos, átgondolt álláspontjuk legyen. Hiszen ők az okosak.
Az ideális államot Platón szerint a bölcsek vezetik. De mi akármerre nézünk ebben a lucskos, sötét és homályos világban, legtöbbször csak bizonytalan vélekedéseket látunk. Ma már – nyilvánosan – senki sem az erő, a nyers érdekek nyelvét beszéli. Mindenki véd valamit, a demokráciát, a biztonságot, az autonómiát, a nyugati életformát, a hitet, a reményt, a szabadságot – de hogy mért pont azt, hogy kitől, hogy miért védi, arra természetesen nincs válasz. vagy nagyon egyszerű, ellentmondást nem tűrő válaszok vannak. Nem kivétel ez alól a menekült-ügy. Élenjáróink anélkül hoznak döntéseket ebben az ügyben is, hogy az összes lehetséges morális, társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális szempontot mérlegelő forgatókönyveik lennének.
És nem-tudásunk sokszor szorongáshoz és tétovasághoz vezet. Azért féltünk sokáig átfogón támadást indítani a történelem egyik legiszonyatosabb szörnyállama, az Iszlám Állam ellen, mert elképzelésünk sincs, utána milyen állam jöhet. Nincsenek jó vagy rossz terveink, jó vagy rossz forgatókönyveink. Vagy ha vannak, későn. Mindig az utolsó utáni pillanatban cselekszünk. Ez talán nem is teljesen elválasztható a különféle információk között fuldokló ember a pápa által is kárhoztatott lelki közömbösségével.
Valamilyen elképzeléseink persze vannak. Különböző történelmi időben élő emberek alkotják az emberi társadalmat, akik  nem érthetik egymást eléggé, és ezért „egymásra támadnak”. Vannak húsz-harminc évvel elmaradt emberek, ők kerítést építenek, vannak olyanok, akik a sötét középkorban leledzve Allah! Jézus! Szent Jakab! Szűz Mária-felkiáltásokkal rontanak a náluk fejlettebbekre, és persze léteznek az őserdőkben tanyázó ártatlanok is, akik mosolyogva várják a kulturális antropológusokat. Ezt a nevetséges elképzelést nemcsak filozófiai, politikai elméletek erősítik fel, hanem a mindennapi tapasztalat is: előbb először első osztályos vagy, utána másodikos, aztán harmadikos… senki sem kezdheti az iskolai karrierjét az ötödik osztályban.
Persze egyetlen iskolaudvaron sem látjuk, hogy a másodikosok vagy a harmadikosok oly mértékben irigyek lennének a nagyobbak szabadságára, gazdaságára és bölcsességére, hogy összehangolt támadást indítsanak ellenük. Joggal kérdezhetnénk, hogy ami nem valószínű egy iskolaudvaron, az mért lenne valószínű a társadalomban? Ám a mai politikai közgondolkodásnak nincs más magyarázata a másságra és az agresszióra, csak a „fejletlenség”, az „elnyomás” és persze az „elmaradottság”. Így lesz szép lassan a Történelem az Ideológia szolgálólánya.
Bár a történészek manapság nem igazán menők (hogy lehetne az „haladó”, aki a múlttal foglalkozik), szükségük van rájuk a politikusoknak. Egy leegyszerűsített világkép persze mindig leegyszerűsített magyarázatokat követel. Hiszen a békétlenek azok, akik megrekedtek valahol – hogy hol? Hát természetesen a saját múltunkban. Akik még nem jutottak el a toleranciához, a racionalitáshoz, a vallási türelemhez. Ott szunnyadnak a múlt valamelyik rekesztékében, és azért kell foglalkozni a történelemmel, hogy megértsük őket. Ez a leereszkedő, tudományosan teljesen tarthatatlan nézőpont tulajdonképp történelmileg érthető. A várnai csata óta nyugat-európai nagyhatalom nem állt tartósan vesztésre egyetlen nem-európai (vagy nem-európai gyökerű) nagyhatalommal sem. Átlagos nyugati polgárként ahhoz is hozzászoktunk, hogy “másokkal” csak a nyugati kultúra civilizációs tereiben, konferenciákon, repülőtéren, bevásárlóközpontokban találkozzunk.
Ilyenkor hajlamosak is vagyunk a fejletlenségüket megbocsátani.
A tolerancia hiányát mindenekelőtt.

Tényleg egyetlen elven múlna a világbéke és az emberiség tartós “boldogsága”?

Az emberi történelem – minden bizonnyal – legfejlettebb és legsikeresebb hódítója Dzsingisz volt. Mielőtt létrehozta volna az emberiség legnagyobb kiterjedésű birodalmát, vallási toleranciát hirdetett. Zseniális, egyből nyolcadik osztályba lépő fiúcskaként, kikerülte a nemzetté-válás buktatóit, és azonnal egy multikulturális, többnyelvű, vallásilag toleráns, racionális igazgatással működtetett, sokszínű birodalom alapjait rakta le. Bár lerohanta az egész sztyeppét, Kínát, Perzsiát, elpusztította a Kijevi Ruszt, fél Magyarországot kiirtotta, és olyan megfontoltan használta a félelemkeltés, a pszichikai hadviselés eszközeit, mint az Iszlám Állam, de elvei alapján mégiscsak Tolerancia-díjat érdemelne. Hisz a jó Dzsingisz támadó háborúkat folytatott vallásilag kirekesztő, a toleranciát nem elvszerűen gyakorló, elfogult és elmaradott keresztények és muszlimok ellen. Ám hiába készítene ma vele lelkes interjút a CNN, a FAZ, a BBC, egyetlen XIII. századi európai sem szeretett volna a fogságában szexrabszolgaként vagy elhurcolt mesteremberként élni. Hiszen a mongolok/tatárok úgy pusztítottak el virágzó kultúrákat – és nem mellesleg iszonyú sok embert – hogy képtelenek voltak érdemleges kulturális eredményekre, vagy akár arra, hogy a meghódított országokban tartósan megvessék a lábukat. Vagy ki tudja…? Lehet, hogy a XIII. századi európaiak egyszerűen csak túlságosan elfogultak és elmaradottak voltak, ezért nem jöhetett létre a tatár reneszánsz, az emberi történelem csodája.

A történelem kineveti azokat, akik egyetlen szempont érvényre jutását keresik a múltban. Akik egyetlen nézőpont alapján „megvilágosodnak”.
Miért lenne ez másképp a jelenben?