Végülis mi a baj az asszonyokkal? Nem érnek-e ugyanannyit, mint a férfiak?
Hiszen ki tagadná, hogy Évának kevesebb jutott a sárból, mint Ádámnak, aki a föld porából vétetett?
És mégis, mégis… töprengett Benjamin kínlódva.

Hát nem egy tőről fakad a szerelem és a megaláztatás?
Nem az a sorsa az asszonyoknak, hogy a férfiak megalázzák őket? A gazfickók durván, a hajukat rángatva, a jámborak szelíden, a Törvényre és a költőkre hivatkozva? Minden asszonyt megszépít az engedelmesség – de akit egyszer valakik megszépítettek, arra hallgathat-e a bölcs ember? Számít-e mit gondolsz, ha mások már engedelmességre szoktattak?
Őt, Benjamint szerencsére nem verte meg semmilyen béklyóval a Teremtő. Koros apa legelső, várva várt, fiaként született, édesanyjának, a tizenöt éves Rebekának pedig Benjamin volt a dicsősége, a csillaga, a hazája, a becsülete. Mióta a fiamat megszültem, nem a saját testemben hordom a szívem, mesélte mindenkinek. Bár lettek még testvérei, lányok is, fiúk, de a szív, az egyetlen, a legfontosabb szív már az ő bordái között dobogott.
Soha nem kiabált vele senki. És a kezét sem emelte rá senki emberfia. Ő, Benjamin nem vette kezébe soha más kanalát, és az asszonyain és a gyerekein kívül nem érintett más testeket. Mikor egy nyári viharban, negyven évesen el kellett fogadnia unokatestvére köpenyét, őszintén zavarba jött. És persze soha nem mulasztott el egyetlen szombatot, egyetlen parancsolatot, ahogy nem hagyta küszöbén éhezni a szűkölködőt. Tiszteletreméltó kereskedő volt.
Az árulás és a szolgaság minden teremtményen nyomot hagy, magyarázta az édesapja. Akiket megaláztak egyszer, viseljenek bár bíborpalástot, nevezzék magukat kalifának, azoknak ott a folt a lelkükben. Isten látja ezeket a sajgó sebeket, ezeket a félelmeket, furdalásokat, vonzalmakat, csak mi nem vesszük észre. Minden nőt ahhoz fűz eltéphetetlen, emberi szemnek láthatatlan kötelék, aki először ránehezedett. És egy kisfiút gyerekkorában megaláznak, meglehet, nem emlékszik a támadója arcára, de ha megnő, sokszor maga is gyerekeket szeret.
Csak a kövek felejtenek, az emberi lelkek, az emberi testek sohasem.
De kifordult a világ a sarkaiból!
Sokan ódivatúnak titulálják ezeket a bölcsességet.

Benjamin erőt vett magán, és elgyalogolt a hajdani levendula-szárítóba, hogy megnézze a rabszolgákat, a „jövő fiait”.
Mert hát nem azt akarják vele elhitetni, hogy ezek a megalázott, szláv gyerekek egyszer majd tisztek és elöljárók, adószedők és vezérek lesznek? A kalifa jövendő támaszai? Akik soha nem kérdeznek semmit, csak zászlóval  a kezükben, ész nélkül rohannak előre?
Megkopott falak, nyöszörgés, félelem. Repedések.
Hol van már az az idő, mikor ebben a levendulaszárítóban Marseille-i piacra szánt hófehér párnácskákat tömtek a lányok?  Jószagú virágokkal tömött „álompárnácskákat, amiken Benjamin apja hajdan meggazdagodott.
Már az emléke is eltűnt. Csak a név maradt, mint valami homályos sírfelirat.

Te hol hordod a szíved? Benjamin lehajolt egy tízéves-forma, göthös kisfiúhoz. A gyereknek nem volt sok hátra: a bokáján kilátszott a nyers hús, a szeme nemcsak begyulladt, hanem elfertőződött. És ezt is megerőszakolták a frankok földjén, gondolta Benjamin. Ahogy az összeset az úton –hogy engedelmesek legyenek, hogy összetörjék bennük a honvágyat, hogy ne gondoljanak az éhségre és a szomjúságra.
Hát nem egy tőről fakad a megaláztatás és a szerelem?
A dicsőség és a fájdalom?
Összehúzta magán a köntöst, amit a feleségein és a gyerekein kívül nem érinthetett meg senki, azt a Babilonból hozatott nevezetes selyemköntöst, amin liláskék ég alatt madarak ábrándoznak, és a cselédjét, Hannát figyelte, aki kását mert egy nagy fatányérba, és egy szláv dalt dünnyögött a gyerekeknek.
De hogyan képes egy nagyothalló vénasszony megtanulni egy ilyen idétlen, kutyaugatásra hasonlító nyelvet? És hogy tud ezen a borzasztó nyelven ilyen gyengéden beszélni? Benjamin beleborzongott, ahogy a sovány gyerekarcokat figyelte.
Minden nyelven el lehet mondani, hogy meg fogunk halni.
Egy férfiszolga kirántott a kását kezükkel lapátoló fiúk közül egy ernyedt, nehezen lélegző gyereket, talán azért, hogy ne ragasszon a többire valami szörnyű betegséget. – Bátorság! – kiáltott a fiú utána Hanna, és Benjamin belereszketett: ő ugyan egy szót se beszélt a szlávok beszédéből, de ez a szó valahogy kikívánkozott az összetorlódott mássalhangzók közül, és érezte, mást nem jelenthet.
A fiú már nem is tudott kiegyenesedni.
Akinek meg kell halni, annak meg kell halni.
De nem bámészkodhatott tovább, hiszen üzletfelei, a mór főtisztek kérték meg, hogy vizsgálják meg együtt a gyerekeket.

– A leghűségesebb katona is. végigjárja a halál ösvényeit. A megaláztatás és a szigor elkerülhetetlen – bólogatott Al-Ruzi, a nagyvezér tisztje. – Akinek gyerekkorában összetörték a csontjait, az legyőzhetetlen lesz. Nem tartja sokra a saját életét, ahogy nem tartja sokra a másikét sem.
Ezen a kedvetlen, borzasztó reggelen Benjamin viszolyogva figyelte a nagy hadvezér arcvonásait. Résnyire húzott, szürkéskék szemek, a nyári nap forróságától hámló bőrön kis, vörhenyes szeplők.
Talán hajdan Al-Ruzi is ezen az útvonalon érkezett?
Netán itt szállt meg, ebben a levendulaszárítóban látták el a sebeit, és egy tizenöt-húsz évvel fiatalabb Hanna nyújtotta neki a kásával teli tálat?
Ki tudhatná?
Minden lehetséges.
De nem tartotta szerencsésnek, hogy a valenciai hadurak az ő rabszolgaszállásán válogatják ki a testőröknek alkalmas fiúkat. Mert az semmi jót nem jelent, hogy szombatonként katonák csörtetnek végig a birtokán, hogy  kisfiúkat tapogatnak a levendulaszárítóban, és foghegyről beszélnek az öreg Hannával.
– Egyre kimerültebbek, egyre soványabbak ezek a gyerekek – sóhajtozott Al-Ruzi. – Ebből a hét fiúból talán egy sem marad meg. Miért nem látod el őket olyan gondosan, mint a lányokat? Miért nem kapnak az úton eleget enni? Nincs az a jövendő hűséges és konok katona, aki túléli, hogy napokig szomjazni kell.
Benjamin megrántotta a vállát.
Hát ne tudná Al-Ruzi? A lányokat szüzen adják el, ezért rájuk jobban vigyáznak: nem ütik a hajcsárok az arcukat, nem rugdossák a térdüket, és még arra is ügyelnek, hogy óvatosan kötözzék meg őket. De talán nem emlékszik Al-Ruzi, hogy mi folyik a rabszolgaszállásokon? vagy talán elfelejtette, hogy hogy kelnek át az Elbán a megkötözött gyerekek?
Kit akar ez a tökkelütött megtéveszteni?
– Ha saját embereid nem tudják épségben elhozni a gyerekeket, kérhetnél segítséget az Ardennek környéki zsidóktól. Mibe kerül ez neked, Benjamin, mondd? Hisz ti, zsidók, éjjel-nappal leveleztek. igazán jobban gondoskodhatnál a szállításukról. Mert jegyezd meg, mi erős fiúkat akarunk, jövendő katonákat, akiket megtörnek, de nem összetörnek az úton . Akikben marad annyi lélek, hogy tovább szolgáljanak.
Benjamin engedelmesen bólogatott.
Mi mást tehetett?
Hallott a rabszolgákból álló zászlóaljakról, egy szláv rabszolga vezette, csodálatos selyemgyárról, és persze mindent tudott a kalifa legmegbízhatóbb, életre-halálra hűséges testőreiről. Természetesen tudta, hogy tizenkét-tizenhárom éves korukban szokás kinevelni a legjobb katonákat, akik aztán húsz éves korukra aztán átverekszik magukat Allah paradicsomába. Aki a hadakozást túléli, az nagy úr lehet – mi sem természetesebb. De a szíve mélyén Benjamin jeges rémületet érzett.
Milyen birodalom az, amit rabszolgák védenek?
Miért nem bízta vajon rabszolgakatonákra Salamon Jeruzsálem védelmét? Miért nem vásárolt rabszolgákkal küzdöttek a dicső Makkabeusok? Hogyan is lehetne megtört emberekkel felépíteni egy jó országot? Hát nem kellett-e az ő népének negyven évig vándorolni, hogy senki se maradjon, aki emlékszik a rabszolgahajcsárokra?
A szív, ugye. Ami másképp dobog, ha nem törik össze. Ha nem árulod el ezerszer az isteneidet. Ha a szüleid, és nem a gazdáid ajándékoznak meg a neveddel. Ha nem törték el benned azt a titokzatos valamit, amit mások akaratnak neveznek.
És az Ardennek környéki zsidók! Hogy ő – számításból – testvérnek tekintse azokat, akik megtagadták a hitüket? Vagy a hirtelen-lett zsidókat, akik mint a kazárok, egyik napról a másikra döntöttek a Teremtő Isten mellett?
Hát nem lett volna jobb, bölcsebb, ha bele sem vág a rabszolga-kereskedelembe? Ha csak levendulával tömött álompárnácskákat árul a Marseille-i piacon?
A hittagadás rosszabb, mint a paráznaság. Sivataggá teszi az emberi szívet.
– Hozzá kéne szoknod Allah diadalmas idejéhez, Benjamin – bólogatott Al-Ruzi. – Fejlődnöd kéne! Nem élhetsz örökké ilyen csökönyös tespedtségben.
És barátságosan végigsimított Benjamin köntösén.
A madarakon, amihez csak Benjamin asszonyai és gyerekei érhettek.