János, aki János. Nem több, nem kevesebb. De mindig azonos önmagával. Mint a mesebeli legkisebb fiú, aki a szilárd, rendíthetetlen önazonosságával győzi le a sárkányt. Jánosnak van Juli(ská)ja is, ennek ellenére nem egy mesebeli erdőben bódorog, nem sárkányokkal hadakozik, nem valami nemes küldetés hajtja előre, hanem öregedő, mai férfiként néz szembe a kelet-közép-európai hiábavalósággal,  a szív labirintusával és Istennel, aki maga is valamilyen hiányként – Jánosunk egész létezését meghatározó hiányként – van jelen. Kutya a hűség, nem ért a szóból, de / Jánosnak Isten a hiányérzete (Vadászat).
Szokatlan alteregó, szokatlan költői szerep ez az ezredforduló magyar lírájában, még akkor is, ha tudjuk, ez a maszk nem is annyira együgyű: átderengenek rajta egy másik János, a XIX. legnagyobb – játékos öniróniában is mesteri  –, nagy költőjének vonásai. (Fellinger Károly nem kevés versében amúgy is az Őszikéket író Arany kedvelt lírai léthelyzeteire, fanyarságára, nyugodt dikciójára, szóképeire ismerhetünk.) A címben is kiemelt kéreggyűjtés talán éppen az egyetlen névből (János) és az egyetlen, mitikusan és kortárs jelenvalóságában is megragadó személy (a lírai én) számos szereplehetőségére utal.
És mégis ízig-vérig ezredfordulós líra ez, a szokványos lírai beszédhelyzeteket kifordító oldott versnyelvével, a minimalista költészet fogásait intertextusokkal vegyítő, hol epigrammatikusan tömör, hol novellisztikusan bőbeszédű, az emlékezet legkülönfélébb útjain kalandozó költészet. De a Kéreggyűjtés nem teljesen kiegyensúlyozott kötet: a költőtársaknak ajánlott, alkalmibb jellegű költemények, „ajándékversek“  (ezek közül azért kiemelkedik a Kassák emlékének szentelt vers) nem érnek fel a mesterien megszerkesztett, a magyar vallásos líra legszebb hagyományait megidéző első ciklussal, különösen a ciklus nyitóversével, az Üvegballonnal. (A maga képére formált meg minden / vétkező lelket az Atyaisten, / nála tökéletesebb immár nincsen, / ujjlenyomata vagy a bilincsen.)

A minden tekintetben kiemelkedő első és második ciklusban (Tudta, hogy újjászületik és a Madarak megpihennek) a transzcendencia (hiányának) kiszolgáltatott János és Juli ironikusan végigpróbálja az elkárhozás, vágyakozás, üdvözülés szereplehetőségeit egy kopár, minden költőiségtől lecsupaszított kortársi valóságban, de szeretni leginkább az utolsó ciklus (Még nem virradt) hideglelős családi tablóit szeretem, a megrendítő anya- és apa-verseket. Itt a kéreg szó már nem valamiféle látszatra, játékos szereplehetőségre utal, hanem a szenvedésbe való belekérgesedésre, testi-lelki kiszolgáltatottságra – és magára a fogságra és megbéklyózottságra, amire már a legelső ciklus is említést tesz.
A kötetben felvillantott “mesebeli útkeresés” motívumát ironikusan árnyalja a kötet végén kirajzolódó, emlékezetétől és önazonosságától megfosztott apa alakja.

Apám a kebelbarát
szomszédainak
panaszolja,
hogy fogalma sincs,

merre induljon el,
jobbra-e vagy balra,
hiszen ő nem is ebben
a házban lakik.

Ilyenkor megáll
fölötte az idő,
biztonságban
érzi magát,

Talán ez a mese vége. Mint a múltjától és jövőjétől megfosztott, de mégis biztonságot sugalló apa, majd egyszer mi is idegenként bolyongunk saját szívünk labirintusaiban.

Fellinger Károly: Kéreggyűjtés (versek)
Ab-Art Könyvkiadó, Pozsony, 2015.