Lassan Hanna is, Riolda is sejtette, mire szolgál a „könyvtár” a Tökéletes Városban, ezen a hihetetlen gonddal szervezett, gyöngyvirágkivonattal boldoggá tett rabszolgatelepen.
Ahogy azt is gyanították, hogy a foglyul ejtett nők csak addig maradhatnak életben, amíg emberevők lakta szigetekről, időkapukról, rejtélyes járványokról és tengeráramokról áradoznak. Vagy „Északkalifáiról” regélnek, akik a szűnni nem akaró hóesésben irányítják a felfedezéseket. Riolda nem volt rest: annyit áradozott szörnyekről, elátkozott szigetekről, a tengeren nyitott szemmel alvó tengeri emberekről, hogy azokkal nem ezeregy, hanem tízezeregy éjszakát is ébren lehetett volna tölteni.
De mit számít az valószerűség?, töprengett a kamrájában Hanna. Az omajjádoknak, akiknek a nagyszülei a sivatagban látták meg a napvilágot, szükségük van tengeri flottára, ehhez pedig jó térképek és pontos úti beszámolók kellenek. Hiszen fogalmuk sincs, mi vár rájuk a fjordokban vagy a legtávolibb szigeteken, a ködből és jégből épült, rémületes királyságokban. Azt hiszik, hogy a „másik világ” titkai könnyen elleshetők néhány egyszerű mesével és trükkel. Talán ezért tudja Riolda vagy Gunnarsdóttir ilyen könnyen az orruknál fogva vezetni őket.
De a Tökéletes Várost nem az Omajjádok, hanem szlávok igazgatják. Hajdani pártfogoltjai, akik gyerekkorukban a bőrükön át tanulták meg, mennyi időt, milyen kitartó és odaadó figyelmet igényel egy másik világ játékszabályait elsajátítani. Annyi év elteltével talán azt hiszik, hogy csak a mohamedán világ rétegzett, és ezek az északi asszonyok – néhány mesebeli vagy bizarr titkot leszámítva – pontosan olyanok, mint saját feleségeik vagy a nővéreik.
Ha lennének saját feleségeik, gondolta Hanna. De egy szláv katona vagy egy Hákimhoz hasonló ezermester egész életét férfiak közt éli le, talán ezért tekint úgy a nőkre, mint visszataszító, és mégis csodás ösztönlényekre. Amolyan bölcs tevékre, akik a hajcsáraiknál is jobban tudják, hogyan kell a sivatagban tájékozódni.
Közben Hanna biztos volt benne, hogy Riolda a felét sem meséli el annak, amit eddig átélt és megtapasztalt – de abban is kételkedett, hogy hozzá, a könyvtárban élő asszonyok felügyelőjéhez teljesen őszinte-e. Vagy annyira különböznek az ő életétől a nem zsidók életét szabályozó törvények, hogy ő, a szegény zsidó özvegyasszony nem is értheti az egészet? Rioldát hallgatva bizony sokszor alig tudta az elképedését palástolni. Hiszen mit jelent az, hogy Riolda „olvasott” valaha erről a Tökéletes Városról? Mikor is lehetett ez a valaha, mikor ő, Hanna, a saját szemével látta, hogy tavasszal és nyár elején húzzák fel a falakat. Hogyan emlékezhetnénk arra, ami még meg sem történt velünk?
Tréfából megkérdezte Rioldát, hogy róla és a lányáról nem olvasott-e a Nyugati szél szigetének könyvtárában. Riolda elsápadt, és azt felelte, egyetlen könyv sem beszéli el a teljes igazságot.
No de hogy adhat hitelt egy okos és józan fiatal nő mindenféle megérzésnek és babonának? Vagy az előrelátás minden nyelvben mást jelent?
Micsoda ostobaság az is, hogy Riolda szigetén a könyvek nem a múltról, hanem a jövőről beszélnek! Isten a jövőt csak a prófétáinak tárta fel, nem a kíváncsiságból ide-oda utazgató fiatalasszonyoknak. Ki nevezhetné Rioldát jámbornak? Már az is felháborító, ahogy Isten idejével bánik a mindennapokban: úgy kutyulva össze a napokat, az idusokat, a farkasokat, a sasokat, a szarkákat, a kelta és a római időszámítást, ahogy pogány háziasszony a húslevesbe való zöldségeket.
De Rioldával kapcsolatban más dolgok is elborzasztották. Egy jámbor, józan és erényes asszony hogy flangálhat keresztül-kasul egész Európán? Mi vihet rá egy kisgyerekes anyát, hogy merő kíváncsiságból veszedelmes küldetésekbe bocsátkozzék? Hogy csapot-papot hátrahagyva, holmi királyok-királynők hívására vagy csak saját nyugtalanságától űzve kockáztassa az életét?
Mi hajtja ezt a Rioldát? Talán az amor, a szerelmi vágyak, melyek úgy űzik-kergetik a nőket Hágár országaiban, mint bűnbánó lelkeket az éjszaka sikongó denevérek? Beleragadnak a nők kibontott hajába, és bármit tesznek, nem hagyják őket nyugodni se nappal, se éjszaka. Rioldának derék férje van, no és persze emlékei: egy gyerekkori vonzalom egy öregedő normann herceghez, egy szláv rabszolgafiúhoz, aztán egy könyörtelen dánhoz, de semmi olyasmi, amiről csak pirulva lehetne mesélni.
Akkor mi lehet a kulcs egy ilyen nyugtalan élethez?
Riolda elmesélte, hogy gyerekként került Vilmos herceg udvarába, ahol Vilmos és Hildi három gyerekére felügyelt. Ő nem Allahhal akart hadakozni, nem új világokat akart felfedezni, mikor ígéretet tett Hildinek, hogy megkeresi az eltűnt gyerekeit. Hanna természetesen együtt érzett egy eltűnt gyerekeit kereső édesanyával, de az erdőben bujkáló gyerekek története felháborította és megbotránkoztatta. Hogyhogy nem öregszenek? Hogy lehet áttévedni egy másik időbe?
Még a Teremtő sem képes arra, hogy a múltat meg nem történtté tegye.
Hanna később is úgy érezte magát Rioldával, mintha egy olyan nyelvet ízlelgetne, amelynek képtelen megtanulni a szabályait. Egy nyelvet, amire nem tud kellőképpen ráérezni – pedig őt azért hozták ide, mert könnyen tanul nyelveket. De ha ráérezni nem is tudott Rioldára, azért elég hamar megszerette. Akkor is, ha zavar és kíváncsiság vegyült a szeretetébe.
Már Riolda látványához sem volt könnyű hozzászokni. Egy ragyogó kék szemű, de fekete hajú teremtéshez, akinek különösen rovátkált tenyere földön túli származást sejtetett. Vagy annál is rosszabbat: tündéreket, démonokat, törpéket, kísérteteket – már ha valaki szereti a tündérmeséket.
Hanna, magabiztos, zsidó teremtés lévén, természetesen nem szerette. De mit gondoljon az olyan „öntudatos teremtésekről”, akik nem tudnak egy tiszteletreméltó apát és anyát megnevezni? Akik arra sem képesek, hogy ünnepnapokon hálát adjanak a szüleikért a Teremtőnek? Riolda (talán) egy öreg király és egy hízelkedve tündérnek mondott démon gyermeke – tehát többszörösen is törvénytelen. Ám őt még ezek a gyanús vagy törvénytelen szülők sem aggasztják. Úgy képzeli, azokat a szülőket is tisztelni kell, akik el akarnak előlünk rejtőzni.
Az lehet, hogy Riolda tisztelte a homályban maradni akaró őseit, de ő maga egy cseppet sem gondolkodott homályosan. Annak látta a Tökéletes Várost, aminek Hanna is: gonosz gépezetnek, Hákim rémálmának, őrült agyszüleménynek, egyetlen élő testté növesztett embertömegnek, gyöngyvirágkivonattal mozgásban tartott hadigépnek. Ahol nemcsak árut, gyönyört és gyereket, hanem híreket is megpróbálnak a rabszolganőkből kipréselni.
– Ez a város a megtestesült romlás – jelentette ki egyik reggel Rioldának.
– És még az sem biztos – felelte suttogva a lány  –, hogy katonailag van bármi értelme. Hisz mi a biztosíték arra, hogy emberek olyan hatékonyan tudnak együttműködni, mint a hangyák és a méhek? Ki garantálja, hogy ki lehet tenyészteni csak gondolkodásra, gyilkolásra vagy szerelemre képes lényeket? Lehet, hogy az emberek nem a rovarokra, hanem a madarakra hasonlítanak: gyakran együttműködnek, de képtelenek ilyen szigorú munkamegosztásra.
Hanna helyeslően bólogatott. Az Úr az állatok urává tette Ádámot, de nem azért, hogy a teremtésbe belekontárkodjon, és létrehozzon egy városméretűvé dagasztott, irdatlan ragadozót.

Ám erről is csak viszonylagos biztonságban, a várost a tengertől elválasztó sziklapárkányon mertek beszélgetni.
Hátuk mögött a barakkok a fáradhatatlanul szövő-fonó-szerelmeskedő nők tömegével, lábuk előtt a Földközi-tenger szédítő mélységben elnyúló, könyörtelen kékjével. De akármilyen végtelennek és szabadnak tűnt a tenge, a fecskék, a rigók, de még a sirályok is kerülték az Alméria körüli sziklákat.
– Nem is őrzik elég gondosan ezt a várost – elmélkedett tovább Riolda. – Ez a Hákim azt képzeli, hogy mindenkit annyira boldoggá tesznek a csodabogyói, hogy esze ágában sincs megszökni. Pedig aki éjszaka lebukdácsol a sziklákon, kijátssza az őröket, és eléri a hajókat, az könnyen kereket oldhatna.
Lehalkította a hangját, mintha a hófehér sziklák is eleven testrészei lennének a Tökéletes Városnak. Irdatlan hallójáratok, melyek minden emberi hangot a Nagy Tervezőnek továbbítanak.
– Szökjünk el együtt, Hanna! Két fiam van, és egy lányom. Három egészséges, gyönyörű gyerekem! Hadd lássam őket! És van egy szigetem, ahol mindenki úgy él, ahogy szeretne, és egy csodálatos könyvtáram, ahol a könyvek a jövőre emlékeznek. Majd te is meglátod, ha kijutunk innen.
Hanna ingerülten legyintett. Két magányos asszony egy mór kikötőben hihetetlenebb látványt nyújtana, mintha egy öszvér lerázná a gazdáját a hátáról, betérne egy városba, és kényelmesen megvacsorázna egy vendéglőben.  Ki látott itt ilyet? És épp Riolda akarna elvegyülni egy arab kikötőben? Aki még nem tanulta meg illendően lesütni a szemét, aki ahhoz sem szokott hozzá, hogy észrevétlen maradjon, és csak néhány szót gagyog arabul. Akármilyen rettenetes is ez a tábor, sehol máshol nem lehetnének biztonságban a falain kívül.
Ráadásul Hanna a nyugodt boldogság és barátság óráit is meg akarta hosszabbítani.
Ma már alig emlékezett azokra az időkre, mikor egyedül rótta a Tökéletes Város utcáit.
Vajon akadt-e valaha Rioldán kívül ember, akit érdekelt, hogy merre járt Hanna gyerekkorában,  vagy hogy mit érzett a lánya halálakor? Igen, a lánya… Lea, az ő egyetlenje szívből sajnálta, hogy az édesanyja nem szebb, nem fiatalabb, hogy nem nevetgél a többi asszonnyal, de leginkább azért neheztelt, mert az anyja nem tudott újból férjet találni. Mert hiszen árva gyerek félgyerek. Azért dédelgetik, mert sajnálják, és Hanna már-már érteni vélte, miért gondolta Lea ellenállhatatlannak, hogy egy új világban királynő lehet.
Riolda viszont soha semmiért nem neheztelt.
Mintha az ilyen anyátlan-apátlan lényeknek minden sokkal könnyebb lenne.
És ez a violaszín pupillájú teremtés vele szeretett együtt lenni, vele, nem a gőgös viking asszonyokkal, nem a frank előkelőségekkel, akik noha maguk is rabszolgák, mégis úgy tekintenek Hannára, mint a szolgálójukra.
Riolda még azt is kíváncsian végighallgatta, hogy szökött el a lánya az egyik hajnalban Benjaminnal, egy kalandorral. Pedig Riolda – aki nagyon jól emlékezett a haldokló Lea és a megállás nélkül handabandázó Benjamin történetére – egyszerűen csak szégyellte magát. De Hanna, aki csak a megvillanó szemét látta, azt hitte, átérzi, mit jelent egyik pillanatról a másikra elveszíteni egy serdülő lányt.
És talán tényleg átérezte: mert nem a meditációk, a gyöngyvirágkivonatok vagy a könyvek tették képessé az együttérzésre, hanem a megélt élet vagy az a titokzatos, örök homályba húzódó anya és apa, akik nem akartak Riolda előtt megmutatkozni.
De akármennyire csábította a sok beszélgetés, Hanna is pontosan tudta, hogy a Tökéletes Város mesélő foglyai, a könyvtárban élő asszonyok sem élveznek örökös védelmet. Hákim legfeljebb pár hónapot szán arra, hogy a nők minden fontosat elmeséljenek.
Rioldának még négy vagy öt hónapja van. És Hákim már világossá tette, hogy ugyan kedveli a lányt, de ami azt illeti, több „bölcsességet” várt volna tőle.
De mennyi az annyi? Több vagy kevesebb?
Riolda alig múlt még huszonöt vagy huszonhat éves.

Az almeríai kikötő olívaolajjal és új rabszolgákkal látta el a Tökéletes Várost, és itt, az öbölben raktározták az északi piacokra szánt selymet is. És mivel az almeríai selyem különösen kelendőnek bizonyult, nemcsak cádizi és sevillai kereskedők tartottak itt állandó képviseletet, hanem kikötöttek marseille-i zsidók is. Józan, megbízható kalmárok, akiknek talán – okoskodott Hanna –, a narbonne-i Nagy Moises neve is mond valamit.
Akik még azelőtt elvihetik Rioldát egy biztonságos kikötőbe, mielőtt valahol összefutnának Hanna nagylelkű pártfogójával, a jó Moisesszel.
Így aztán egyik éjjel, zsoltárokat mormolva, a hold bizonytalan fényére hagyatkozva a rosszabbik, köves úton lebotorkált a kikötőbe. Az emír embereinek, a hajók közt őrködő katonáknak azt hazudta, hogy a fényességes nagyvezér küldte, hogy megkeresse a zsidó kereskedőket. Ostoba magyarázat volt – ugyan miért küldenének ilyen megbízással egy öregasszonyt, ráadásul éjszaka, egy majdnem járhatatlan úton –, de Hákim bogyócskái és párlatai képesek voltak minden józan kételyt elaltatni: a Tökéletes Város tökéletes katonája még őrségben is boldog, hogy Allahot szolgálja, és el sem tudja elképzelni, hogy más ne így érezzen.
Talán a katonáknak van igaza, gondolta Hanna. Ebből a Tökéletes Városból, Hákim kísérleti telepéről még soha senki nem akart megszökni.
Az álmából felvert marseille-i Ben Naftali, egy fürge kis hajócska tulajdonosa józan volt, de ő sem különösebben gyanakvó vagy kíváncsi.
Első szóra elhitte, hogy Hanna vér szerinti unokatestvére Moises bácsinak, és azt is, hogy majd Narbonne leggazdagabb kereskedője óriási váltságdíjat fizet, ha keresztény üzletfelének nejét eljuttatja egy biztonságos kikötőbe. És a tekintélyes summa mellé persze kitünteti életre szóló barátságával és nagyrabecsülésével.
Ben Naftalit nem verte meg különösebben csavaros észjárással a Teremtő. Nem volt kíváncsi, hogy jó családból való hölgyek mit keresnek egy Tökéletes Városnak nevezett, szomorú rabszolgatelepen. Ahogy az sem érdekelte, hogy hova akarnak eljutni, egyáltalán mi dolguk volt itt, és kettőjük közül miért csak Riolda utazik.
– Jól van, nővérem, megértettem, nővérem, minden világos, de ne ismételd újra! Tudd meg, nem hajózom rögtön Marseille-be, először kirakom az árumat Velencében. Az ősz a sarkamban van, már holnap hajnalban indulnom kell.
Hanna hálásan bólogatott, mintha minden mindegy lenne.
És tulajdonképpen mindegy is volt. Velence épp olyan jó, mint Bagdad, Róma vagy éppen Thulé, a boldogok szigete.
Másnap megpróbálta Rioldát felkészíteni a nagy utazásra.
– Lehet, hogy a férfiak érdekes dolgokról beszélgetnek, de te igyekezz titkolni, hogy nyitva van a füled! Ne hívd fel magadra a figyelmet, ha szólnak hozzád, ne válaszolj! És eszedbe ne jusson bármi érdekességet megbámulni vagy elmesélni! – Átadott egy csodatevő amulettet, és rendületlen hévvel folytatta. – Ne mosolyogj, ne nevess, ne kérdezősködj! Ne meséld el, hogy egy pici sziget királynője vagy, mert ettől csak érdekesebbnek tűnsz. És aki érdekesnek tűnik, azt sokan akarják megerőszakolni.
Mindez nem volt elég, ebéd után ugyanilyen lelkesen folytatta:
– Neked az a szerencséd, hogy Ben Naftali a rabszolganőjével utazik. Imádkozz, hogy a jó Ben Naftali érje meg a pillanatot, hogy megérkeztek Velencébe, mert ha korábban lehunyja a szemét, a hajósok mind a kettőtöket megerőszakolnak. Hiszen csak ketten lesztek nők a hajón. És ne feledd, mindenféle szedett-vedett népség szolgál a gályákon, ezért az a legbölcsebb, ha végig észrevétlen maradsz. Ha szerényen viselkedsz, abból nem lehet baj.
– De miért nem jössz velem, Hanna? A mi szigetünkön nincsenek szolgák és urak. A gyerekeim gyönyörűek, a férjem jó ember. Úgy mutatnálak be mindenkinek mint az édesanyámat. Szórakozásból tanítgathatnád a gyerekeket, vagy utazgathatnál velem a szigeteken.
Hanna a fejét rázta.
Ugyan minek magyarázkodna? Hogy értethetné meg Rioldával, hogy mennyire méltatlan dolog magányos zsidónak lenni. És nemcsak méltatlan, hanem lehetetlen is. De ő már akkorát hazudott a családja fejéről, hogy nem térhet vissza a saját közösségéhez. Nincs más hátra, imádkozni kell az Úrhoz, hogy még azelőtt hívja magához, mielőtt utoléri Hákim rettentő bosszúja.

Következő éjjel már együtt bukdácsoltak lefelé a forróságtól langyos köveken Almería kikötőjébe. Ünnepélyes, gyönyörű hajnal volt, a látóhatár szélén készülődő napkorongtól izzani látszott a Földközi-tenger. Mint egy óriási acéltükör, amit az álmok kivehetetlen messzeségében, talán Egyiptom földjén, már lángok nyaldosnak.
A kikötőben pedig már indulásra készen várt rájuk Ben Naftali hajója, és maga Ben Naftali, aki a fényes váltságdíjra sandítva előrelátóan frissítőkkel kínálta, majd felséges asszonynak titulálta Rioldát. A legalázatosabban remélte, hogy a högyet nem viseli majd meg az utazás, és szívből sajnálkozott, hogy se neki, se a szolgáinak nincs külön kabinja, mind a fedélzeten alszanak – magától értetődően „illendő távolságra”.
De remélte, hogy a királyi fenség megbékél majd a szerény körülményekkel.
Hanna és Riolda összemosolyogtak. Ben Naftali tényleg nem volt jó emberismerő.
No de mit számít? A fürge kis hajó boldogan fickándozott a hajnali nap fényében, mintha ráragadt volna a körülötte ugrándozó görög és latin tengerészek izgalma.
– Aztán Velencében is vigyázz magadra! – sóhajtozott Hanna. – Azt mondják, az is őrült város. Ne beszélj túl sokat! Ne egyél romlott ételt! És ami fő, ne csavarogj tovább! Ne állj szóba gyanús idegenekkel!
– Boldog vagyok attól – suttogta Riolda –, hogy az én utazásomat is követed a lelki szemeddel. Hogy látni fogod, merre járok, kikkel beszélek.
Hanna meghökkent:
– Lehet, hogy szeretlek annyira, hogy megmentsem az életedet. De a távolba látáshoz több kell. Talán valami kegyelem.
Riolda elmosolyodott, és Hannának szánt utolsó ajándékul elmesélte, hogy úgy tudja, az asszony unokája életben van. Lea fiacskáját egy furcsa szekta rejtegeti, akik fel-alá kóborolnak Bretagne és Normandia határán.
– Szép, eleven gyerek, és úgy hallottam, Emmánuelnek nevezték el.
Hanna elmosolyodott, de szólni nem szólt.
A történetek a mi koporsóink.
A biztonság kedvéért utoljára megismételte az intelmeit.
– Még egyszer ígérd meg, hogy nem csatangolsz tovább, hanem hazatérsz a gyerekeidhez! Jóravaló asszonyhoz nem illik az ilyen kóborlás!
Riolda az izgalomtól pirosan bólogatott. És gyorsan odafordult Ben Naftalihoz, hogy megkérdezze:
– Hogy hívják a hajódat, testvérem?
De nem a vég selymek között rendezkedő Ben Naftali, hanem az egyik tengerész válaszolt.
– Merulának – felelte, és hogy a hölgyek értsék, látható büszkeséggel megismételte a hajó nevét spanyolul is: – Mirlo, vagyis Feketerigó. Még sohasem hagyott cserben minket.

A határvidék erdejében, az épülő monostorról nevezetes Réniens-ben a harangszó nem tétovázva oszlott szét a levegőben. Hanem maga alá gyűrte a gomba módra növő várost, a folyó szalagját, a végtelen erdőt, és talán egész Normandiát.Csak éppenséggel a környéken élők soha nem tudták, kiért-miért harangoznak.
Nem mintha az erdő új urai titkolni akarták volna, volna, hogy melyik szentnek van nevenapja, vagy milyen ünnep közeleg. Csak épp zavarba jöttek, ha el kellett magyarázniuk, hogy húsvétkor a hatalmas Isten fia is meghal, pünkösdkor viszont egy titokzatos, harmadik Isten is eljön a földre, aki varázshatalommal ruházza fel a híveket.
Miféle harmadik isten?, álmélkodtak az emberek.
Hát nem a fellegek fölött, egymagában él a Mindenható?
És ha a keresztényeknek van második, harmadik, negyedik istene, akkor miért üldözik a papok a tündéreket vagy jövendőmondó szellemeket? Mi bajuk van a hollóval, a rókával, a farkassal, akikbe a hősök lelke beleköltözik, hogy velünk éljenek időtlen időkig? Hiszen ha van kettő-három-négy-öt isten, akkor talán az is igaz lehet, hogy egy tekergőző óriáskígyó teremtette a földet.
De a papok legjobban nem is az óriáskígyós kérdéseken háborodtak fel, hanem azon a hiedelmen, hogy pünkösdkor egy titokzatos, csodálatos fényt árasztó kehely is érkezik a földre, mely étellel-itallal, mi több, bátorsággal, kiapadhatatlan derűvel ruházza fel a szűkölködőket.
Még hogy Szent kehely? Miféle pogányság ez?

Márpedig Réniens-ben a folyóparton gyülekező, naponta misét hallgató tömeg nagyszabású és lenyűgöző csodát várt. Látomást, csodafegyvert, ételt-italt, régen halott gyerekeket. A szűkös és unalmas tél után a lovagok és a hercegek csodás világával való találkozást.
Ezért készültek lélegzetvisszafojtva Hildi hercegnő látogatására.

Néma áhítattal figyelték a kocsijából kikászálódó, előbb Rioldába, majd papokba kapaszkodó hercegnőt – a három mesebeli módon eltűnt gyermek édesanyját, a szeretett Vilmos herceg özvegyét, Normandia rettegett hercegasszonyát.
A szentlélek messze van, a Grál, ama titokzatos kehely és a szerzetesek láthatatlan istene nemkülönben, ám a normann hercegek szörnyű titkairól nap mint nap beszéltek. Gyűlölték és szerették őket. Hát nem sokkal izgalmasabbak, mint az apostolok, akik mezítláb gyalogoltak Jézus nyomában? Vagy a szentek, akiket távoli városokban megfőztek, karóba húztak vagy felnégyeltek?
De hiába volt ragyogó az idő, az anyahercegnő-őszentségéből most nem sokat láttak. Ahogy Hildi lassan, csoszogva odaért a tömeghez, a szerzetesek, mint rózsa szirmai a fáradt méhet, óvón körülzárták. De miért őrzik ilyen szorosan, töprengett Riolda, aki lemaradva követte a vánszorgó hercegnőt, a jámbor Udo püspököt, a bazilika öreg szerzeteseit.
Talán hogy ne felejtsen el térdre hullni.
Riolda akárhogy nyújtogatta a nyakát, nem látta se a rettegett Odillon apátot, se görögöket, akik először megmutatták neki a templomot.
Igaz volna a hír, hogy a lovagból lett apát haldoklik?
Az előkelőségek közben lassan, szertartásosan vonultak befelé. De a napok óta tartó várakozás, az éhség, szomjúság, álmatlanság, a többi testből áradó izgatottság felkorbácsolta a tömeget. Mert vágyakozni nemcsak egyes emberek tudnak, gondolta Riolda, ezért is olyan veszélyes kijátszani a tömegeket. Okos dolog lett volna talán a hercegnő látogatása előtt kenyeret és vizet osztogatni az embereknek.
De Riolda csak egy apró sziget királynője volt, túlságosan jelentéktelen személy, hogy papoknak tanácsokat osztogasson. Ám Hildi után nyomakodva, a felhevült könyökök-vállak-csípők között lökdösődve elcsípett néhány mondatot. A normannok hercegnője addig nem lelhet nyugalmat,– addig nem gyógyul be a kezén / a szívén / a véknyán/ a combján a seb, míg meg nem tudja, mi lett a gyermekeivel. Ahogy egymás után sorolták a hercegnő testrészeit, mintha maguk is részesülhettek volna a hatalomból, vagy legalább anyahercegnő-őszentségét körüllebegő titkokból.
A templom előcsarnokában feltűnt egy szerzetes, aki dörgő latinsággal magyarázni kezdte, hogy nem a halottak visszatérése, nem a csodatevő kelyhek, hanem a szentlélek érkezése a pünkösd igazi értelme. Az erősek a bátrak sisakját és vértjét kapják pünkösdkor, a szegények és a gyengék pedig a könnyek keresztvizét, a sírás adományát. Vagy a nyelveken szólás, a megértés adományát. Miképp az apostolok, akik minden nyelven tudtak, mikor elindultak szent küldetésükre. De a szóképek és a túl későn jött magyarázat nem megfegyelmezték, hanem felkorbácsolták a tömeget. Varázsfegyverekre vágyó kezek lendültek a magasba, az asszonyok pedig úgy zokogtak, mintha bele akarnának halni a „sírás adományába”.
És a megértés adománya, a „nyelveken szólás” Rioldát is felkavarta. Hát az apostolok tényleg az összes nyelven egyformán jól beszéltek? Riolda el sem tudott képzelni ennél bámulatosabbat vagy csodálatosabbat. Oda akart furakodni a szónokló szerzeteshez, de a tömeg, mint egy megáradt folyó, egyre csak a monostor belseje felé hömpölygött. Elsodorta Rioldát, elsodorta a Hildit védő szerzeteseket, a latinul magyarázó papot, és csak zúdult befelé, mintha az oltár előtt az a titokzatos, harmadik isten az oltár előtt már boldog-boldogtalannak osztogatná a csodatevő kardokat.
De a következő pillanatban minden szem az oldalfal elé érő Hildire szegeződött.
Rajta volt a sor – az ő áhítatára, megrendülésére várt napok óta a tömeg. Napok óta erre a csodára, földöntúli találkozásra szomjazott és éhezett. Hogy saját szemükkel lássák, ahogy a mozaikot megpillantva „megszakad a hercegnő szíve”. Hogy a papok kijelentsék, a halál többé nem érvényes, minden alattvalónak jár az örök élet.
Ám a mozaikokra lassan rápillantó Hildin nem látszott semmi látványos megrendülés. Nem vetette földre magát, nem sikoltozott, nem verte a mellét, nem rúgkapált. Lecövekelt mozaik, a Jézus mögött vonuló három testvér előtt, és összeszorított ajakkal motyogott valamit. A tömeg ennél szívszaggatóbb csodát várt, zokogást, eszméletvesztést, vagy legalább a „könnyek adományát”, hogy legalább a szeretteikre gondolva ők is kisírják magukat.
De a makacs Hildi nem adta meg magát. Csak megsimogatta a mozaikokat, és unottan keresztet vetett a papok felé, mintha a Jóisten is csak egy közöttük ácsorgó éhenkórász volna.
Hildi – és ezt Riolda nagyon jól tudta – képtelen volt idegenek előtt összeroskadni.
Ám a napok óta étlen-szomjan várakozó, mezítlábas emberek nem elégedtek meg egy kis motyogással. Ők a mindent és mindenkit felszabadító csodára vártak. Riolda fülét megütötte a kehely és a feltámadás szavak, egy hátulról jött kiáltás, menjünk, találkozzunk a halottakkal, aztán egy gonosz, hátulról támadó sziszegés, gyerünk, üssük agyon a pogányokat.
A tömeg egyre dühösebb, egyre féktelenebb lett. Ne hagyjuk magunkat!, sikoltotta egy félőrült hang. Ne hagyjuk, ne hagyjuk! Üsd, ahol éred!
Udo püspök válla tehetetlenül megrázkódott, és jeges verejtékcsöppök jelentek meg a kísérői nyakán, Riolda pedig az orrlyukaiban érezte a pánik és a rettegés szagát.
Ha most agyonvernek vagy eltaposnak, soha nem jutok haza, gondolta, és a bambán ácsorgó papokat félretolva a tömeg közepébe furakodott. Kinek a vállát, kinek a kezét simítva végig, bátorítóan mosolygott, és közben nyugodtan felemelt és a karjába vett egy elsodort kisgyereket.
Megvárta, hogy a dühös morgás-dongás lecsillapodjék, aztán a tömeggel és a Szűzanya Görögországból jött ikonjával szembefordulva nyugodtan kijelentette:
– Igen, a csoda megtörtént: Istennek hála, a hercegnő ráismert a három mesebeli módon eltűnt gyerekére. De a mi legkegyelmesebb hercegnőnk már nem fiatal. Engedjétek, testvéreim, a kocsijához! Most nyugalomra van szüksége.
– Micsoda dolog! Még csak sem csókolta a gyerekeit! – prüszkölt hátul egy csalódott hang.
Riolda a papok kezébe nyomta a kisgyereket, aztán lassan, áhítatosan letérdelt. Ahogy a morgás elcsendesült, ajkát a három kicsi figura arcához érintette.
Mint a dagály, úgy hullámzott végig a megkönnyebbülés a tömegen.
Riolda felemelkedett és szembefordult a tömeggel.
– Most már mennünk kell. A kegyelmes hercegnő nagyon beteg, ezért hazatér a kastélyába. Engedjétek, testvéreim, a kocsijához! – mondta hangosan, mire a tömeg tiszteletteljesen utat nyitott.
És nem törődve az istentiszteletre szólító haranggal, Udo püspök grimaszaival, a szerzetesek méltatlankodásával, a mereven mozgó, bambán kifejezéstelen arcú Hildit odatuszkolta a hintójához.
Hildi furcsán merev volt, Rioldának lökdösni-taszigálni kellett, mint egy óriási, magatehetetlen bábut.
És csak mikor a hintóban meglazította a ruháit, akkor vette észre, hogy a hercegnő a drága ruhaderék és köpeny nélkül aligha tudná a testét tartani. Talán szélütés érte?, gondolta Riolda kétségbeesve. Hildi feje előrecsuklott, a szája habzott, egyetlen kérdésre nem felelt értelmesen, és mintha nem tudná, hol van, harcias, germán keresztnevek buktak elő az ajkáról.
Ellenségek vagy szeretők.
Talán meghalni készül, gondolta Riolda.
– Nem kellett volna ennyit várni, drágám – suttogta Hildi egy könyörtelen, de láthatatlan harmadiknak.
Riolda letörölte a nyálat a hercegnő ajkáról, és átadta magát a kimerültségnek.
Az erdő közönyösen zúgott körülöttük.
A hercegnő megint felnyögött, de már nem lehetett érteni egy szavát sem.
Mind egyedül vagyunk, gondolta Riolda.

(“Csoda Réniens-ben” c. fejezetből)

(Bamburgban, a varjú napján, április nonája után)

Néhol gyorsabban telik az idő, máshol lassabban – királya válogatja.
Vagy az idő válogatja a királyokat. Eldöntve, hogy tohonya, izgága, bágyadtan fáradt vagy mindenhol ellenségek után kajtató ember kerüljön a trónra.
De Northumbria új ura, a kikötőben várakozó ifjú Ethelred nem hasonlított azokra a fejedelmekre, akikkel Riolda találkozott gyerekkorában. Langaléta volt, és mégis mulatságosan gyermeteg.
A csípős hajnali szélben is teljes díszben állt kíséretével a kikötőben, és úgy izgett-mozgott, mintha a következő héten már búcsút akarna venni a világtól. Vajon mindig ilyen izgatott?, töprengett Riolda. Vagy ez a szerencsétlen is elkapta a világvége-várás nevű betegséget, és azt képzeli, hogy, már csak órái vannak hátra?
Ahogy számba vette a kikötőben nyüzsgő küldöttséget, Rioldán átsuhant, hogy ez a langaléta király talán összetéveszti valakivel. Azt képzeli esetleg, hogy eme szerény hajócskán Bizánc császárnője érkezett, és ennek a mesebeli fenségnek szól a pazar fogadtatás, a koránkeléstől sápadt szolgák sorfala, a nyihogó lovak, melyek nélkül egyetlen valamire való király nem is érezheti magát istentől felkent uralkodónak.
Ethelred még csak meg sem nézte magának alaposan. Lelkesen meghajolt előtte, igaz és bátor barátnőjének titulálta, és már a szitáló esőben elárasztotta a terveivel.
– Ugye, azért él az ember, hogy dicsőséget szerezzen? – kérdezte.
A bátor barátnő, Riolda rögvest biztosította, hogy igen.
A bágyadt testőrök odakormányozták a pompásan felszerszámozott lovakhoz.
Riolda, aki majd tizenkét évet töltött el egy aprócska szigeten, majd belekábult az óriási lármába, jövés-menésbe, kiabálásba. Itt, Northumbriában talán a tenger is más volt, elevenebb és vidámabb,
Ám szégyellte bevallani, hogy az ő szigetén csak birkák élnek, nemhogy lovak, de tehenek sincsenek, és ő bizony elszokott a lovaglástól.
De hát mit tehet egy „bátor barátnő” egy hajnali kikötőben? Nagy levegőt vett, és az egyik lovászra támaszkodva, összeszorított fogakkal a nyeregbe emelkedett. Ahogy megtalálta az egyensúlyát, a sürgő-forgó sokaság is rendezettebbnek tűnt. Ethelred körül a testőrök, mögötte a papok, aztán a szokásos, szedett-vedett köpenyekbe bújt, udvari léhűtők.
A lován is izgatottan tekergőző, fiatal király oldalán ott mosolygott, izgult, tekergőzött egy gömbölyded, tizenöt-tizenhat éves gyereklány, a felesége. Edmundának nem volt elég a mosolygó arcocskája, a hasában növekvő gyereke, a nyakában lógó nagy gyémántkereszt, a testőrök hódolata. Ő volt – mint azt Riolda Ethelredtől azonnal megtudta –, Egyházunk Patrónája és Védelmezője, Northumbria Csillaga.
Ám Riolda szerény partraszállása, ha a lelkes királyi párnak nem is, de Ethelred tanácsadóinak láthatóan csalódást okozott.
Ők talán Riolda neve miatt azt remélték, hogy költői, lovagjai, alabárdosai, táncosnői, beszélő madarai kíséretében maga az ír királynő érkezik, hogy kincseivel elbűvölje Northumbriát, és megerősítse régi szövetségüket.
Riolda viszont megtanulta a normann udvarban, hogy soha ne magyarázkodjék.
Úgyhogy derűs arccal megcsókolta az ifjú Patronát, a szeplős, könnyen piruló Edmundát, és a mosolygó Ethelred felé fordulva szívből köszönte a meghívást.
És minél előbb megpróbált rájönni, milyen szövetségről beszél itt mindenki.

A vár felé vezető úton mégiscsak kénytelen-kelletlen eltöprengett: hogy akarnak itt bárkik szervezkedni, ha még az országukat körülvevő szigeteket sem ismerik?
A várkapuban nyüzsgő sokaságban azért egyre több részletre fény derült.
Az ifjú Ethelred – alattvalói szerint – méltó szeretne lenni a régi idők nagy királyaihoz és a számtalan szenthez is, akikről az elmúlt években hallott, ezért úgy döntött, szembeszáll a hitetlenekkel. Hát nem aratott-e Poitiers-nél a Merovingok helytartója fényes győzelmet? .Ha pedig erre egy közrendű harcos képes, akkor mért ne arathatna diadalt a mórokon a szent királyok leszármazottja, Ethelred?
Az ifjú király – aki persze idejében leszámolt apja-nagyapja „puhány” és túlontúl óvatos tanácsadóival – szövetségbe szólította a Kereszt fejedelmeit, miközben nem volt tisztában vele, melyek is a valóságos és melyek a költők által kitalált országok. A mórokat legyőző, frank helytartót, Pipint ugyanúgy Bamburgba hívta, mint a Holtak Országában uralkodó Brán királyfit és a kereszténység legnagyobb védnökét, János papot.
Isten segítségével talán ő is ideér húsvétig.
Ezt már Riolda sem hagyhatta szó nélkül.
– És hogy talált el a küldönc Indiába? – faggatta óvatosan Ethelred egyik titkárát, egy szeplős szerzetest.

– A hit fontosabb, mint a tapasztalat. Akinek küldetése van, az nem tévedhet el – jelentette ki a titkár fensőbbségesen.
A pogány bálványok közt tévelygő Riolda óvatosan körülnézett.
Az előcsarnokban is mindenütt keresztek, a diadalmas, új idők jelei.
A szeleburdi Ethelred a nagy szövetkezésben bizony elfelejtett arról tudakozódni, hogy a várva várt „bátor barátnő” Jézusban, Odinban, a halottak szellemeiben vagy a tündérekben hisz-e.

Bár Ehelred is néhány éve keresztelkedett meg, el sem tudta képzelni, hogy él a földön olyan épkézláb fiatal, aki ne venne részt a legnagyobb örömmel abban egy olyan fantasztikus társasjátékban, aminek a neve: a szentség megszerzése. Már az úton olyan magától értetődő odaadással beszélt a kínhalálról, az élve eltemetésről, a felnégyelésről, az akasztásról, mintha a legdivatosabb körtánc vagy vadászat gyönyörűségeit taglalná.
Vértanúság, örökkévalóság, mártíromság.
Riolda zavartan hallgatott, ahogy zavartan hallgattak az udvaroncok is. De senki sem vette a bátorságot, hogy közbeszóljon.
Egyre több vendég gyűlt a várudvarba, aztán a nagyterembe. Pirospozsgás szászok, szikár skótok, és egy félszemű dán, aki emlékeztetett egy hadvezérre, akivel Riolda Normandiából menekülve találkozott.
A vendégek megkönnyebbülésére a szolgák elkezdték körbehordani a reggelit.
Élve elégetés, kerékbe törés, karóba húzás.
– De a máglyahalál a legfelemelőbb – fejtegette Ethelred király két jó étvággyal lakmározó, skót nagyúrnak. – A bűnös testet, a húst és a zsigereket megszentelik a lobogó lángok.
Riolda szégyenlősen a gesztenyével töltött kenyér felé nyúlt.
Az ő szigetén senki sem sütött ilyen finomságot.
Ethelred, a nagylelkű vendéglátó elmorzsolt egy falatnyi kenyeret, ivott egy korty bort, és rátért a leglenyűgözőbb szentekre.
Szent Kunigunda tizenkét napig bírta. Szent Bartalemus mégis túltett rajta is.
Edmunda, „Northumbria Patrónája” hasán összefűzött kézzel, ragyogó pillantásokkal hallgatta.
Egy szolga alázatos mosollyal hideg szarvassültet és vörösborban áztatott aszalt szilvát hordott körbe.
A „kereszt fejedelmeinek” kitűnő étvágyuk volt: Elégedetten faltak, miközben megmosolyogták a két jóravalóan mulatságos fiatal, Ethelred és Edmunda hóbortjait.
Szegről-végről nyilván mind rokonok voltak. És ha olykor meg is fojtották volna egymást egy kanál vízben, Ethelred és Edmunda még túl éretlen és ártalmatlan volt, hogy bármelyikük is  meggyűlölje.
A pazar villásreggeli végén Ethelred bevallotta: az a legnagyobb bánata, hogy tizennyolc évesen, szemmel láthatóan makkegészségesen, bármiféle öröklött betegség nélkül, ennyi megértő és jóravaló szövetséges és alattvaló körében nehéz kínhalált halni.
Ám ha csapatokat gyűjt, és még ebben az évben megtámadja a keresztény hit ellenségeit?
Riolda, aki már látott háborúban felégetett országot, rabszíjra fűzött embereket, aki tizennégy évesen a mórok elől menekülve hagyta el Normandiát, és csak számtalan kaland után jutott haza a szigetére, eldöntötte: hálásan köszöni, hogy ilyen illendően fogadták a Bamburg kikötőjében, és természetesen nagyon sok sikert kíván a további szervezkedéshez, de ami azt illeti, az angolszászok tényleg jobban járnának az ír királynővel.
Devalami megmagyarázhatatlan boldogság itt marasztotta. Az esztelen zsivalygás közepén minden benyomás ezer csengő-bongó darabkára hullott, lehetetlenség volt az összeset számba venni. Riolda még bele sem kortyolt a borba, de már megrészegítette a nyelvek, nevek és a tervek sokasága. A rengeteg új arc és a rengeteg történet.
Hát miért siettetné a búcsút? Miért indulna rögtön haza, mikor még be sem járta Bamburg várának termeit? Mikor egy percig sem csevegett Ethelred krónikásaival, és azt sem tudja, hogy hányan és kicsodák vesznek részt ebben az értelmetlen szövetkezésben.
Úgyhogy a boroskupát megemelve Ethelredre emelte violaszín pupillájú szemét.
– Isten erősítse meg még több bátorsággal a szívedet!
Rettenthetetlen Edmund unokája, Bölcs Ethelred egyetlen fia, a tizennyolc éves király – akire Nagy-Britannia krónikásai még nem találtak kifejező melléknevet – elragadtatottan biccentett.
– Ha nem teszünk semmit, akkor Isten a legmélyebb sötétségbe száműz bennünket. Nem késlekedhetünk tovább, itt a nyakunkon a világvége. Fel kell vennünk a harcot a keresztény hit ellenségeivel.
Egy kenti nagyúr csalódottan felvakkantott. Ő Ethelred levele alapján úgy hitte, többnapos vadászat vagy lakodalom kezdődik, nem holmi keresztes háború.

A hosszúra nyúlt villásreggeli után Riolda szabadon ődöngött a vár termeiben, és próbálta kicsit Northumbria viszonyait kicsit jobban kiismerni, szóba elegyedni pappal, rokonnal, apróddal, cseléddel.
Szép lassan kiderült, hogy az ifjú király még legfőbb tanácsadói, a papok körében sem örvend osztatlan népszerűségnek.
Ethelred és Edmunda kamaszkorukban találkoztak a kereszténységgel, így aztán nem szoktak hozzá, hogy mindenféle, Írországból szalajtott, a messzi Rómára mutogató, csuhás ismeretlenek oktassák ki őket. Mert míg a papok csak hümmögnek, osztanak-szoroznak, csóválják a fejüket, a Bibliából idézgetnek, ők ketten már megalkuvás nélkül a végidőkre készülnek.
Mért ne tennék? Hát nem egyformán drága minden perc?
És nem minden óra, minden pillanat Istené?
Edmunda udvarhölgyei mesélték, hogy a szépséges, ifjú királyné még az ágyába is magával viszi a fésűjét, a tükröcskéjét, mert hátha éjnek évadján ragadja el a végítélet… És hetek óta készült összeírni a jövendő angyalkákat, az angol kisbabákat, mert a világvége előtt saját karján akarja felvinni őket a Mennyek Országába. És közben a jó Ethelred sem tétlenkedik: ereklyék gyűjtögetésével, szövetségesek toborzásával, szent háborúra felszólító levelekkel készül a bekövetkező végítéletre.
Riolda úgy vélte, egy előrehaladott terhesnek nem túlvilági ábrándokkal, hajnali kilovaglásokkal, mennybéli angyalkák toborzásával kéne készülnie… De Edmunda szerencsére nemcsak derűsnek és magabiztosnak, hanem egészségesnek is látszott, vidám arcocskája alatt boldogan gömbölyödött a magzata, megidézvén a másik valóságot, a remény birodalmát, amit saját szemünkkel még nem láthatunk.
No de pontosan kicsodák is pontosan ennek a kamaszosan szertelen, mindemellett roppant szerencsés királyi párnak az ellenségei?
Az udvaroncokkal beszélgetve Riolda úgy találta, Northumbriában papok sem vezetnek évkönyveket, úgyhogy Ethelred képzelete a többi uralkodónál is szabadabban szárnyalhat. Az ő világában nincs múlt, nincs jövő: az összes nép, akikről a mesemondók megemlékeznek, egymás mellett él, és már alig várja, hogy Ethelred felszabadítsa vagy valami eszeveszett hőstettel megváltsa őket.
Northumbria nem volt különösebben gazdag ország, a kopottas fogadótermek, a színehagyott függönyök, a hunyorgó gyerekszemekhez hasonló, aprócska ablakok nem is emlékeztettek Riolda gyerekkorának színhelyére, a dúsgazdag normann hercegségre. Hét terem, tizenegy ablaktalan, füstös kamrácska – fél óra is elég, hogy bárki bejárja. Ennek a szegény Ethelrednek még könyvtára sincs, gondolta szánakozva.
Northumbria nyilván képtelen egymaga felszerelni egy jelentős hadsereget.
A királyi pár hálószobáját, egy rendetlen, már-már túlvilági álmoktól fülledt kamrácskát egy fehér csuklyás pap őrizte. Kezét tördelő, aggodalmas fajta, aki a fontoskodó képpel bóklászó Rioldáról azt hitte, hogy egy eltévedt sógornő vagy nagynéni. Ő nem nem a keresztény hit ellenségei, nem János pap vagy Brán királyfi, hanem a Ethelred és Edmunda miatt aggódott.
Kiderült, ő a királyi pár gyóntatója.
És talán úgy döntött, hogy eme jeles napon, (ha már világ életében ő vallatott másokat), valakinek kiönti a szívét.
– A szeretet Ethelred igazi keresztje – kesergett csendesen –, és ez okozza majd a végzetét. Ez az átkozott jóindulat és a népszerűség. Hiszen melyik nép ne szeretne egy fiatal királyt, aki úton-útfélen a túlvilág bőségéről beszél?
Melyik nép ne akarna kiválasztott lenni?
És még az a szerencse, fejtegette tovább, hogy Ethelred a saját parasztjait nem tudta rábeszélni, hogy hagyjanak mindent parlagon, és be se szántsák a földjeiket. Ahogy a mesterembereket sem, hogy zárják be a műhelyeiket, és haladéktalanul csatlakozzanak a Szent Sereghez. De mindegy, mekkora ostobaságokra próbál Ethelred bárkit is rávenni, ő és Edmunda az alattvalóik szemében mesehősök, imádni valóan szép gyermekek. Még azt is elnézik, hogy Ethelred maga szolgáltatja ki a szentségeket, és Edmunda kézrátétellel gyógyítja a gyerekeket.
Riolda, akinek persze fogalma sem volt, hogy kinek és minek kell kiszolgáltatni a szentségeket, megértően szörnyülködött.
De a szörnyülködésébe tisztelet vegyült. A gyóntató és maga az érvelés az okfejtés nem volt volt minden józan ész híján.
A rajongásnál semmi sem tehet kiszolgáltatottabbá.
A szerzetes persze nem akart egy fejedelmi családtag szemében neveletlennek látszani.
– És felséged?– kérdezett vissza udvariasan. – Honnan jött? Hogy érzi magát?
Riolda mosolyogva visszautasította a titulust. És gyorsan sietett leszögezni, hogy semmiféle néven nevezhető rokonságban nincs Ethelreddel.
Elmesélte, hogy csak kis túlzással nevezheti magát királynőnek: hiszen egy kopár földdarab, a Nyugati szél szigetének kilencvenöt alattvalóján uralkodik. Gyerekkorát a normann udvarban töltötte, felügyelt Vilmos herceg és Hildi hercegnő gyerekeire, és csak az arab betörés után tért vissza a szigetére. Megtiszteltetés, hogy személyesen megismerkedhet Ethelreddel, de három gyerek anyjaként, egy kopár sziget úrnőjeként csak imáival járulhat hozzá a szent vállalkozás sikeréhez…
A mindeddig visszafogottan aggodalmas szerzetes ekkor görcsös ujjakkal megragadta Riolda köpenyét:
– Szívesebben élnék egy unalmas, kopár szigeten, mint Northumbriában, örökös életveszélyben…
Riolda meghökkent. Northumbria meglehetősen tudatlan, sőt unalmas ország volt, de egy cseppet sem látszott életveszélyesnek.
Lágy tavaszi napfény sütötte a mezőket, válogatott finomságoktól roskadozott a királyi vár fogadóterme. Ráadásul eleven mór katonát a földnek ezen a pontján nem látott senki emberfia, úgyhogy az egész ország örömmel készülhet a szép és lelkes királyi párral a világvégére.
De egy vállrándítás kevés volt, hogy elűzze a gyóntató aggodalmait.
– Én úgy látom, itt szép tavasz vár mindenkire – mondta Riolda, és könnyedén az ablak alatt hullámzó gabonatáblákra mutatott. – A jó Edmunda majd megszüli a gyermekét, Ethelred pedig, akit szerencséjére nem a felesége, csak az idősebbek nevetnek ki, leszokik erről a szörnyűséges izgékonyságról, és nem fog többé a karóba húzás örömeiért lelkesedni. Mivel Northumbriában úgyis csak a képzelet szörnyeivel lehet viaskodni, nem tehetnek mást, mint hogy megkomolyodnak.
– De ha nem lesz idejük rá? – vetette ellen a szerzetes. – Ha kitör egy járvány, ha elveri a termést egy hatalmas égszakadás? Nem a mórok fenyegetik Ethelred uralmát, hanem a mindent elvakító lelkesedés és szeretet. Akit mindenki kedvel, az nem tanul meg vigyázni a saját érdekeire. Észre sem veszi, ha céltáblája lesz mások gyűlöletének.
Ezzel bizony nehéz lett volna vitába szállni.
Ámde más tanulsága is volt a beszélgetésnek. A gyóntató még egy jégeső miatt is mennyit aggodalmaskodott – ám még egy jégesőnél is valószerűtlenebbnek tartott egy Ethelred szervezte, egész világot lángba borító keresztes háborút.
Ráadásul Ethelreddel nemcsak saját parasztjai és tanácsadói voltak ennyire türelmesek, hanem – csodák csodájára – az estére szép számban összegyűlő koronás nagyurak és nemzetségfők is, akik kiélvezendő a northumbriai konyha ínyencségeit, eljöttek megtekinteni, hogy milyen fegyverekkel lehet a kereszténység esküdt ellenségeit megállítani.

A nagyterembe visszatérő Riolda már nem is volt képes a Nagy Összeesküvést egy kiadós, vidéki vendégeskedéstől megkülönböztetni.
De hamarosan végére értek a szentek és halálnemk felsorolásának, a különféle, kitűnően elkészített, gombával és áfonyával töltött csemegéknek, a mártásoknak, a szalonnával tűzdelt énekesmadaraknak, a mézes lepénykéknek, a mazsolás-mandulás finomságoknak.
Eljött a nagy pillanat, hogy libasorban, imádkozva bevonuljanak a trónterembe, és ünnepélyesen megszemléljék a csodafegyvereket.

A csodatevő tárgyakat gondos kezek félkörívben elhelyezték a trón előtt, egy aranyszállal átszőtt vörös szőnyegen.
Ethelred egy magasra emelt fáklyával a kezében, borzongva megállt előttük, és úgy tett, mintha égi szövetségeseinek készülne bemutatni a szakállas nagyurakat, a földi fejedelmeket.
A northumbriai udvar legféltettebb kincsei pedig, mint azt a palota kulcsárártól szép lassan mindannyian megtudták, a következők voltak:

– Szent Galvinus Asturiában talált járomcsontjának darabkája
– kódexlap a poklokat is megjárt Vergilius kézírásával
– a Szűzanya szőke hajfürtje egy törött normann kard markolatában
– a világverő Attila párrímekbe szedett intelmei fiának
– egy viharos éjszakán Essexben talált római faltörő kos darabkája
– egy bizonyos, Poitou-ban elhunyt nagy hadvezér, N. herceg költeményei 

Riolda ámult-bámult.
Bármilyen szánalmasak is voltak a trónus elé, a szőnyegre kirakosgatott, lobogó fáklyákkal megvilágított, hercegi ritkasággyűjteményre emlékeztető tárgyak, ahogy közelebb hajolt hozzájuk, ő is érezte a delejes kisugárzásukat.
Vagy nem is a tárgyak varázserejét érzi? Hanem a pár perce még még trágár dalocskákat éneklő, áfonyás nyúlhúst falatozó szövetségesek őszinte megrendülését? Akik a döbbenettől reszketve a szemüket sem merték felemelni.
A kába és megzavarodott férfiak gyűrűjében a fehérruhás Edmunda úgy ragyogott, mint egy eleven gyöngyszem. Az ő varázsereje a szíve alatt növekvő gyerekből áradt, nem holmi pergamenlapokból vagy kiszáradt csontocskákból. Riolda odalépett melléje.
– Isten mindannyiunkat szeret – suttogta Ethelred.
A vendégszeretetét élvező skót, cornwalli, walesi nagyurak megrettenve hátrébb húzódtak. Mintha a trónszékre helyezett csont- és fémdarabkák alvó vadállatok volnának.
Ellenállhatnak-e ennyi varázserőnek a Dél urai?
A most is izgő-mozgó Ethelred a felhalmozott drágaságok rőtes fényében majdhogynem csenevésznek tűnt.
Mert talán nem is drágaságok ezek, hanem eleven érzékszervek, gondolta Riolda. Fegyverek, amiket tudatlanságunkban még nem tudunk megfelelően használni.
De bármennyire is hatalmába kerítette a férfiak megrendülése, a hétköznapi kíváncsiságán nem tudott uralkodni.
Közelebb lépett, hogy a kezébe vegye a „nagy hadvezér”, N. herceg verseit. Pókhálószerű, furcsa krikszkrakszok egy koszos kéziratlapon. Talán valami titkosírás, amit eddig egyetlen halandó sem próbált megfejteni.
Riolda szívesen szánt volna rá néhány évet az életéből. És már éppen meg akarta kérdezni, hogy a többiek mit tudnak a „nagy költőről”, mikor Ethelred felemelkedett, hogy újabb felkavaró bejelentést tegyen.
– És nemcsak ennyi szív kész a mindent eldöntő, nagy ütközetre! Nemcsak mi, Jézus alázatos szolgái, a Brit szigetek urai áhítozunk mártíromságra! Ha igaz a hír, holnap egy nagy hadsereg élén megérkezik, Hildi, a normannok hercegnője, mert csatlakozni óhajt a mi szövetségünkhöz.
A söröktől és ereklyéktől kótyagos nagyurak rögtön éljenezni kezdtek.
Hildi?, töprengett Riolda.
Hildi, az én ravasz, számító, hajdani asszonyom? A mártíromság koszorújára áhítozna? Aki egész életében csak nevetett a hagymázas fantáziákon?
Riolda megpördült, és úgy döntött, lesz, ami lesz, még pár napig.
– Hiszen csak most kezdődnek az érdekes dolgok – dünnyögte magának.

A Réniens-be készülő normann hercegnőnek, Hildinek esze ágában sem volt betartani a Northumbriában tett ígéreteit.
Még mit nem! Hogy ő drága hajókat, vámokat, adóbérleteket, vagy csak ügyes kémeket, képzett katonákat bízzon holdkórosok kezébe! Akárhogy osztott-szorzott, mindig oda jutott, hogy az ő korában öngyilkosság egy darab fáról vagy akár egy vasszegről is lemondani. Merthogy ablakon kidobott pénz lenne a szövetségeseket támogatni. A mórok gazdagabbak, erősebbek, ügyesebbek, többen vannak, szervezettebbek, nekik itt, északon nincs más dolguk, mint kivárni, amíg a támadókedvük csillapodik – hiszen a fák sem nőnek az égig. Hol van ma már Trója? Vagy hol van a Római birodalom?
De akinek nincs türelme, az csak háborúzzon.
Mit bánja ő? Ha nincs jobb dolguk, marakodjanak a fiatalok.

Ennek ellenére a Brit-szigetekkel sem akart minden kapcsolatot megszakítani. Hiszen Normandiában túl gazdag, túl kövér a föld, a búzaszemek, a körték, az almák túl gyorsan nőnek  – és túl sok ostoba mesemondó járja a vidéket, hogy a fiatalok fejét a hősi nagyság rettentő vágyképeivel telebeszélje. Ezek a fiatalok túl nagyra nőnek, a végén túl sok mindenről képzelegnek, és magától értetődően elvárnák, hogy Normandia hercege ötévente izgalmas, új kalandokat, meghódítandó új országot keressen nekik. Persze Hildiről senki sem gondolta, hogy kalandvágyból  egy hadsereg élére áll, de ötévente szokása volt, hogy a hódítósdira vágyó mihasznákból hadsereget szervezzen, és rázúdítsa valamelyik ártatlan szomszédjára.
Tanult második férje, a nagy Vilmos herceg bukásából. Előrelátó uralkodó nem megszelídíteni akarja a bajkeverőket, hanem az országától biztonságos távolságra tudni őket. Gyengécske királyság, tündérek őrizte sziget, agyalágyult vagy rajongásig megszállott uralkodó? Tulajdonképpen egyre megy. A kényelmes távolságra fekvő, egy hóbortos király vezette Northumbria is megfelelő hely volt egy épp esedékes, lovagi csetepatéra.
Igy aztán a zűrzavart gyűlölő Hildi mégiscsak kénytelen volt a nagyvilág dolgairól rendszeres időközönként tájékozódni. Mivel félt a katonáitól, és megvetette saját papjait, csak a Normandiába érkező kereskedőkre számíthatott. Rouenben minden posztókereskedő jól tudta, hogy az öreg hercegnő szeret egy pohár bor mellett a nagyvilág dolgairól tájékozódni.
És Hildi, a normann hercegnő Riolda miatt is kíváncsi volt Northumbria sorsára. Ha jól látta, az angolszászok Riolda elátkozott, kopár, kis szigetét amolyan távoli hűbérüknek tekintették, ezt Riolda ugyanolyan udvariasan elviselte, mint ahogyan Northumbria urai az angolszászok az ő királynői titulusát. Túl távol voltak ahhoz, hogy bántsák egymást, és túl közel, hogy ne vegyenek a másikról tudomást. Ráadásul – Hildi meglepetésére – Riolda megmosolyogta ugyan, de szívből kedvelte Szent Ethelredet és főleg a csitrilány-feleséget, a mindig elégedetten vigyorgó Szent Edmundát.
Hildi bizony nem szerette a terhes nőket. Szeretni Rioldát sem szerette, de ő volt az egyetlen használható ember a múltból: emlékezett a gyerekeire, és megígérte, segít megtalálni őket. Ráadásul Riolda – talán valami ostoba tündér útmutatása miatt – hitt abban, hogy a jótettei előbb-utóbb viszonzásra lelnek…
Ezen hildi csak mosolygott. De a szeme, a tenyere miatt nem azt rebesgették Rioldáról gyerekkorában, hogy nem teljes értékű ember?
Csak tündér- vagy emberféle…
Némi jószomszédi szívesség ellen persze Hildinek sem volt soha kifogása. De jótettek? Az emberek mindig túl korán halnak meg, hogy viszonozzák ezeket, úgyhogy ő a maga részéről nem kötelezte el magát efféléknek. Most is csak azért hallgatta ezt a Brit szigetekről visszatért, elég gyámoltalannak látszó kereskedőt, kereskedőt, hogy Rioldának hírekkel szolgáljon – merő udvariasságból.
Igen, igen, ilyen pompás termésre soha nem volt még kilátás. A dánok elkerülték a szigetet…, mi több, egyetlen britet sem faltak fel elevenen a mórok… Sehol sem fenyeget éhínség vagy járvány, ráadásul Ethelred és Edmunda kisbabájának az angolszászok egy emberként örülnek … És már a tündérek és a törpék is csatlakoztak a Szent és Nagy Szövetséghez.
Halleluja…! Csupa-csupa boldogság…
De a fríz kereskedő a fejét csóválta
Csak Kentig jutott el, magyarázta. Nyomorúságos ország az, minden erdőben rablók lesnek a becsületes polgárra, elrabolták a testvérét, elrabolták .a szolgáit, és az áruját is csak azért tudta megmenteni, mert Isten kegyelme határtalan.
Hildi megpróbált magára jóságos mosolyt erőltetni.
– De Northumbriáról csak hallottál? – kérdezte türelmetlenül.
– Ilyen ország nincs – vágta rá a kereskedő. – A rómaiak idejében talán még virágzott, de azóta rablóbandák keresztül-kasul feldúlták. Akinek keze-lába van, az délre menekült.
Hildi felszisszent. Elment az esze? De a kereskedő túl bambának és korlátoltnak tűnt, hogy körmönfont hazugsággal lehessen vádolni.
– És mit hallottál Edmunda királynéről?
A kereskedő bocsánatkérően elmosolyodott: — Angliában nincs Edmunda királyné, felséges hercegnő. Ugyebár ott van Cornwall kiálynéja, akit úgy hívnak, hogy… és ott van a kenti királyné… – és boldog mosollyal az ujjain számolta, hány királyról-királynőről hallott jártában-keltében.
Hildibe azonmód belehasított a rettegés.
Ha ebből bármi pünkösd előtt Riolda fülébe jut, akkor ő csapot-papot itthagy, és azonnal visszahajózik Angliába, mert félti a nyomorult szigetét, és félti a nyomorúságos gyerekeit…
Szentséges szent ég! Még hány nap van pünkösdig?
Nem szabad, hogy ezek a szörnyűséges hírek eljussanak Rioldáig.
Hildi igyekezet a keze remegésén uralkodni, és nyugodt mosollyal tovább beszélgetni.
A fríz kereskedőt még udvariasan megtraktálta kaláccsal és mézes borral. Dicsérte az áruját, vásárolt is ezt-azt, és miután az időjárásról is kellemesen eltársalgott vele,  jó utat kívánt a szülőföldjéig.

Hildi testőrei csak a város határában érték utol. A keresztútnál lerángatták a lováról, megrugdosták, a porban vonszolták, leköpködték, és apját-anyját gyalázva addig turkáltak az árui között, míg találtak két, a hercegi palotából eltulajdonított ezüstkanalat.
– Te aljas, utolsó fattyú, ezért évekig rohadsz a börtönben – jövendölte  Wildiger lovag, Hildi  testőrkapitánya.
A szerencsétlen flótásnak, aki kezdetben még nehezményezte, hogy megszakítják az útját, durván kifordult az állkapcsa. De erről talán mégsem egészen Hildi lovagjai tehettek.
Manapság nyimnyám, erélytelen balekok állnak kereskedőnek.