Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), a Telihold Velencében (2020, Jelenkor) c. esszékötete Szépíró-díjas lett. Versei Át (2022, Napút) címmel jelentek meg. Térey-ösztöndíjas, jelenleg Budapesten él.
Bejegyzések

Harminc év asylum

1 hozzászólás

 

Asylum meum aeternitas
(Az örökkévalóság az én nyugalmam)

Egy harminc esztendeje meghalt és aztán hirtelen visszatért irodalmár elég könnyen kiismerné magát a mai irodalmi életben. Sok új kiadót, sok új szerzőt, sok új folyóiratot találna a felújított Írók boltja polcain (jólesően meglepődne a fiatalok és a határon túli alkotók nagy számán, kicsit elszörnyedne a popkulturális utalásokon), de elég sok régi nevet, címet és intézményt is találna ahhoz, hogy ne érezze elveszettnek magát. Tiszatáj, Alföld, Kortárs, Jelenkor, Magvető, Élet és irodalom… Talán átfutna rajta a gondolat, hogy a magyar irodalom többet változott 1957 januárja és 1987 januárja között, mint az elmúlt harminc esztendőben…
És ha felkérnék egy kritikára a megszokott folyóiratától, talán nem is az értékrend vagy a szóhasználat okozná a legtöbb gondot, hanem a számítógép… A főszerkesztő – mi a csoda! – már nem postán, hanem e-mailben várja a cikket.
De hogy is változhatott volna meg az irodalmi élet 1989-ben egy csapásra? A rendszerváltáskor nem kerültek elő a fiókok mélyéből remekművek. Mivel nem létezett alternatív társadalmi közeg, ezért tartósan nem működhetett a hivatalostól teljesen független, alternatív irodalom sem (bár kísérletek voltak a 80-as években). A késő-kádári kultúrpolitika már a „régi” osztályokat (arisztokrata sarjakat, a régi úri közép-osztály tagjait) is bevonta az irodalmi-kulturális reprezentációba. Ráadásul ’89-ben sokak kedvét szegte az irodalmi intézményrendszert azonnal átalakítani óhajtók bosszúszomjas dilettantizmusa.
A kulturális intézmények tehát eleven zárványokként ékelődtek az átalakuló társadalmakba. Bankokat, gyárakat lehet hitelbe venni, no de életműveket? Így történt ez a jobboldali diktatúrák uralta Ibériai-félszigeten is, ahol mindenki számára világos lett, hogy egy karmestert nehezebb „leváltani”, mint egy gyárigazgatót. (A közönség, amely nem tehető teljesen zárójelbe a demokráciában és a diktatúrában, könnyebben foglal állást egy színházigazgató, mint egy főmérnök esetében.) De mindezzel együtt elképzelhetetlen, hogy még tíz-tizenöt év múlva is a diktatúra egyik szellemi vezéralakjának témái és csapdái uralják az irodalmi közbeszédet. De Magyarországon egy ’87-ben elhunyt, és most visszatért kritikus is gyorsan felismerné a „frontokat”. A régi, jó aczéli nyomvonalat.
A kultúra túl van a „fordulaton”, állították a rendszerváltás idején.

Lezajlott a próza-fordulat, sőt a líra nagy forradalma – a társadalomnak egyéb dolga sincs, mint hogy kövesse az irodalomban végbement változásokat. Ráadásul a 70-es, 80-as években számos, a „kultúrföldrajzot”, a kelet-közép-európai létezés milyenségét problematizáló értekezés is született (ezek közül a legfontosabb talán a Vázlat Európa három történeti régiójáról[1]). Ám még ezek a kísérletek sem a valódi pluralizmust készítették elő.

M.C. Escher: Relativitás (1955)

Természetesen lehet, hogy egy tudományos vagy alkotó közösség közösen „irányt vált”. De a közvélemény többnyire csak az egyéni pálfordulásokat tartja elfogadhatónak és hitelesnek. Minden más ármány, porhintés, helyezkedés. Paktum. Igazodás. Amit az is hihetővé tett, hogy a gondolkodás nyugatiasabb iránya egyáltalán nem tette más véleményekkel szemben toleránsabbá a magyar értelmiséget. Pedig a józan ész is azt diktálná, hogy történelmi határhelyzetekben ne csak egy vagy két (ez esetben engesztelhetetlenül szembenálló) vélemény létezzék. Könnyű tévedni, a legokosabb ember sincs birtokában minden információnak. És még a szerencsésen, jó ütemérzékkel meghozott döntések után sem okos dolog felszámolni minden más alternatívát. A XI. századi Magyarország visszavonhatatlanul a nyugati kereszténység mellett döntött – ezek után tovább működtek a görög apácakolostorok, és talán a központi „feledékenységnek” köszönhető, hogy az egyik legsikeresebb, XII. századi király, a királyi kancelláriát megszervező III. Béla Bizáncban nevelkedhetett.
A 70-es, 80-as évek jelentős kulturális fordulatai (melyhez hasonló jelentőségűek talán nem történtek az elmúlt harminc évben) még ilyen óvatos pluralizmust sem tettek lehetővé. Két-három évtized majdhogynem kiesett a magyar irodalmi emlékezetből: ma alig akad valaki, aki Márai és Mészöly között alkotó egy jelentős prózaírót tudna említeni.
De egy 1987-ből idetévedt utazó mégsem tarthatná Kádár-kori rezervátumnak a magyar irodalmat. A kulturális országegyesítés kétségkívül végbement: felvidéki, délvidéki, erdélyi szerzők publikálnak magyarországi lapokban és kiadókban. A magyarországi irodalom horizontálisan kiterjeszkedett: immár az egyetlen nívós és életképes, külföldi alapítású kiadót, a Kalligramot is magába olvasztotta. De vajon ésszerű és termékeny modell-e ez a központosítás? (A spanyol ajkú irodalmak párhuzamos intézményrendszereket működtetve is eredményesek.) Nem tudjuk. Mert hiszen a horizontális területfoglalást azonban nem követte vertikális: egyre kevesebb a határon túli, magyar irodalmat is kínáló könyvesbolt[2]. Ez az imponáló terjeszkedés tehát nem elsősorban az ottani olvasóknak szól.
A magyar irodalom más tekintetben is vertikálisan összezsugorodott. Ha nagy visszatérőnk kilépne az Írók boltjából és felszállna egy vonatra, megdöbbenne, hogy a Budapesten (vagyis a központban) megfogalmazott irodalmi kánon vagy emlékezet vidéken már egyre kevésbé releváns. Egyenesen elképedne az általa még soha nem hallott sok alternatív irodalmi nagyságon, akiket a vidéki iskolákban tisztelnek és tanítanak. Persze az irodalmi elit és a vidéki tanítók ízlése Arany János korában sem volt teljesen egyforma.
De az is lehet, hogy mégiscsak több magyar irodalom van? Nemcsak több kánon (ez, ugyebár, természetes), hanem gyökeresen eltérő szerepfelfogással, más-más legitimációs eszközökkel, társadalmi beágyazottsággal bíró irodalmak.
Ám ebből a fővárosba visszatérve nem érzékelhető szinte semmi. A harminc év alatt a líra is teátrálislett – zajos romkocsmákban, csilivili kávéházakban, színházakban rendezett, értelmiségi seregszemléknek számító, gondtalan és sokszor gondolattalan látványosság. Egy ennyire a felső-középosztályra és a fővárosra összpontosító irodalom persze nem tarthatja fel önmagát: releváns kérdés hát, hogy hogyan viszonyul a mindenkori hatalomhoz. Egy 1987-ben működő szerkesztő persze azt hiszi, hogy már mindent hallott, mindent látott.
Vagy mégsem?
Hajdan minden társaságban örömmel mesélgette a kulturális imposztorság visszataszító példáit.Hogy veti magát a költőnő Majorné Papp Franciska, Major Tamás édesanyja a Pécsre bevonuló Horthy lába elé (Hozsanna néktek magyar katonák). És negyedszázad múlva a fia hogyan sétál be a rommá lőtt Nemzeti Színházba, hogy aztán – kinevezve magát igazgatónak – felajánlja a Nemzetit a magyar kommunista pártnak. De az effajta történetek nem ülnek többé. Régen egy művész is felléphetett kezdeményezőként: kulturális javakat ajánlva föl a hatalomért.
Ma a bevonuló Horthy elsétálna a térdre hulló Majorné Papp Franciska mellett. Hiszen hány olvasója van? Még ha filmrendező lenne… Természetesen, ha Franciska a párt tagja, akkor kaphatna pénzt folyóiratra, játszótérre, íróiskolára, kolbásztöltő fesztiválra. A régi konzervatívok, mint Klebelsberg, még próbálták az írókat maguk mellé állítani (Napkelet), ma viszont már erről szó sincs. Persze egy íróiskola azért nem feltétlenül kidobott pénz: a sok tökkelütött mellett rendes újságírókat is képezhetnek… Persze valamit azért fizetni kell az íróknak… A legjobb volna egy repülőjegyet, akkor talán haza se jönnek… Az irodalom nem mozgósít senkit és nem képvisel mást, csak azt a réteget, aki soha nem szavaz a Fideszre. Persze nemes sport, fennkölt szórakozás, épp ezért jobb, ha a mieink csinálják.
Szóval: minek irkálnak itt ennyien?
Az irodalom presztízsvesztése persze a rendszerváltás utáni évtizedre esik, amit a mi visszatérő szerkesztőnk nem ismerhet. Sok-sok olvasó számára, a magyar irodalom hagyományos társadalom-felfogását ismerve talán megalapozott volt a félelem, hogy az irodalmi élet szereplői fogják hátráltatni a társadalmi javak szétzabrálását, a különféle régiók, társadalmi osztályok (köztük a cigány munkásság) lecsúszását. Hogy aláíróíveken fognak tiltakozni az írók az ózdi vasmű vagy a falusi művelődési házak bezárása ellen. Hogy lesz itt valami hangoskodás. De hát nem lett. A tényfeltáró újságírás megszűnt a rendszerváltás után, a társadalomábrázolás idejétmúltnak bélyegeztetett. A magyar irodalmi élet hálásan és lelkesen a kapitalizmus igájába hajtotta a fejét, miközben a könyvterjesztő hálózatok felkészülnek, hogy átvegyék a kiadók fölötti uralmat. Mert senki sem menekülhet. Visszabeszéd? Ugyan! Nektek ott a kulturkampf.
Egy udvari irodalom, amire maga a hatalom nem tart többé igényt.
Egy szöveget irodalmivá persze nem a mondanivaló tesz. De a sokasodó íróiskolák (ahol szinte bárkit megtaníthatnak írni) arra figyelmeztetnek, hogy a jó öreg mondanivalót mégsem lehet elfelejteni.
Író az, akinek van miről írni. Hiszen volna min gondolkodni.

Első közlés: http://aszem.info/2017/11/harminc-ev-asylum/

Bejegyzések

Ellenfényben – Szöllősi Mátyás Váltóáram című kötetéről

Hozzászólás most!

Ha megszállottan figyeljük saját testünk-lelkünk romlásának jeleit, akár metafizikai élményekben lehet részünk. De ha bezárkózunk saját szenvedésünkbe, akkor elveszítjük a megváltás vagy az újrakezdés lehetőségét.
Szöllősi Mátyás Váltóáramának hősei is a kilátástalanság és kényszeres önmegfigyelés csapdájában vergődnek. Régesrég elmulasztották a pillanatot, hogy változtassanak az életükön. A költőként debütált Szöllősi Mátyás mestere az érzékelés, a testbe-zártság, a változatos testi-lelki kínok ábrázolásának, de most meglepően érett prózaíróként lép elénk. Ragyogó párbeszédeket is ír – amire szükség is van, hiszen a kilenc novella kilenc különféle párkapcsolati problémát is középpontba állít.
Szöllősi Mátyás nem járja be a magyar társadalom zegzugait, szinte mindig lecsúszott vagy lecsúszni készülő értelmiségi-középosztálybeli figurákról ír – de olyan hihetetlen empátiával, mint aki minden szívdobbanásukat ismeri. A fojtó atmoszférájú, remek elbeszélések közül talán a Betelgeuse a legtökéletesebb: a baleset előtti percek, a volt feleség, a kislány és az elbeszélő dialógusa már-már filmvászonra kívánkozik. Talán itt sikerült leginkább megragadni egy magánéletbeli kataklizma társadalmi, egzisztenciális, lelki, szexuális összetevőit.

De persze a Váltóáramban nemcsak kilenc, a középosztály válságát bemutató, remekül megírt, esetlegesen egymás mellé helyezett novellát tart kezében az olvasó. Egész különös módon folynak egymásba ezek a történetek, valami összetartja őket, noha szinte mindegyik elbeszélés nézőpontja, alaphelyzete más. Szörnyű, kilátástalan élethelyzeteket mutatnak be ezek az írások, de Szöllősi Mátyás – akármilyen kitűnő, drámai párbeszédeket ír – tulajdonképpen nem szereti megsemmisíteni a szereplőit. Szinte minden történet elég hasonló módon „kitér” (mintha nem pont, csak pontosvessző lenne a novellák végén) a várható, rettenetes vég elől, ez pedig szinte zenei módon köti össze a novellákat. Egy tematikus elem, az „új hold”, az Orion egyik felrobbant csillaga is összekapcsolja a szövegeket, erre a különös fényre és csillagászati eseményre mindegyik elbeszélés utal. A kedvencem, a Betelgeuse már a címében.
Ez a különleges, dark fantasy-s keret persze sokat old az elbeszélések fojtogató lélektani kíméletlenségén, a kínt szinte elviselhetetlenné tevő minimalista látásmódon. De talán más értelme is van. A hagyományos novellaciklusok többnyire a földrajzi közelséget vagy az etnikai azonosságot szokták összekötő láncszemként kiemelni (Az én falum, A mi utcánk, Pétervári elbeszélések, Tót atyafiak, Seldwylai emberek stb.), az ilyen kötetcímek az emberi élethelyzetek tipikusságát, a társadalmi világ kiismerhetőségét próbálják hangsúlyozni: a sorsok egymásra épülnek, van a figurákban valami közös… De mi kapcsolja össze Szöllősi kilenc hősét, akiket egy felfoghatatlanul messze felrobbant csillag, egy „tünemény” köt össze össze?  A fényszimbolika, a csillagképek és maga az Orion (a csillag is és a mitológiai vadász) Zrínyi gyűjteményes kötetében, az Adriai tengernek Syrenaiában kap komoly szerepet, de ott természetesen egy nagyon hangsúlyos, barokkos megváltás-koncepcióba ágyazva. Szöllősi Mátyás szereplői is mintha „átpillantanának” a másik világba, vannak meghökkentő, transzcendens élményeik is, de egyikük sem különösképpen vallásos (pedig az utolsó novella elbeszélője pap.) Ám szinte mindegyik szereplő átjut – ki a gyomortükrözés, ki az álom, ki az ájulás révén – egy másik valóságba. Természetesen nagy kérdés, hogy ezek a sokféleképpen összetört, XXI. századi sorsok beilleszthetők-e a hagyományos megváltás kereteibe. A pap sorsa például, aki egy kínos beszélgetés közben a haldokló apjától tudja meg, hogy van valahol egy testvére.
Talán a Bikával küzdő, fényesen ragyogó Orion választja ki magának a hősöket? Van a világunknak egy sajátos mintázata, melyet mi –  ahogy a magánéleti gondjaikban fuldokló novellahősök – sem láthatunk át? A megváltás lehetősége vagy a „kettős hold” nem hagy végérvényesen elpusztulni minket?

Aki benéz egyszer a sötét tükörbe, az megláthatja majd a fényeset?

 

Szöllősi Mátyás: Váltóáram
Budapest, Európa Kiadó, 2017.

 

Bejegyzések

A másság és kulturális idegenség tapasztalata a nyugat-európai lovagi elbeszélésekben

Hozzászólás most!

A lovagi eposzokat és a lovagregényeket társadalmi valóságábrázolásuk alapján is szokás megkülönböztetni: míg a lovagi eposzok, a chanson de geste-k a szaracénokkal folytatott, történelmileg dokumentálható történelmi küzdelmeket, addig a Chrétien de Troyes nyomán született lovagregények egy fantasztikus térben és időben élő udvari lovagok mesebeli kalandjait mutatják be[1].
A valósághoz való hűség áll szemben egy csodálatos mesevilággal? Abban persze nem kételkedhetünk, hogy egy középkori befogadó is érzékelhette, hogy Artúr király birodalma másképp valóságos, mint Toledo vagy akár a Pireneusok. Hogy Nagy Károly másképpen valóságos személy, mint a breton meseerdőkben kóborló lovagok. De ilyen éles különbség húzódik meg a két elbeszélő műfaj referencialitása között?
Az imaginárius térben játszódó regények is sokféle módon utalnak koruk társadalmi viszonyaira, és remek lehetőséget teremtenek a középkori posztkolonialitás, alteritás, kelet-kép vizsgálatára.
Jeffrey Jeromy Cohen kutatásaiból is tudjuk[2], hogy a középkori képzőművészetben vagy lovagregények mellékalakjaiként nyüzsgő óriások, szörnyetegek, keveréklények, a „másság” hagyományos megtestesítői gyakran leigázott népek vagy őslakosok szimbólumai vagy emléknyomai. Az ő „jelenlétük” képes a kaland idejét, a lovagi elbeszélések időbeli és szemléleti kereteit kitágítani. Ráadásul a korban fő-fő-ellenségnek, örökös „másiknak” számító szaracénok sem csak ellenfelekként, visszataszító, nem-emberi lényekként, hanem tragikus hősökként, vagy akár szerelmi széptevőkként, példaképekként vagy barátokként, sőt testvérekként is megjelenhetnek a kor lovagi elbeszéléseiben[3].
Ám a gyűlölt, irigyelt, vágyott és rettegett  „idegen” nem a mi, realizmussal kapcsolatos elvárásaink szerint artikulálódik az udvari regényekben vagy az ennél populárisabb elbeszélésekben. Mintha a középkori szerzők csak jelezni akarnák az idegenséget, nem visszatükrözni.

 

És ez nemcsak az udvari regényekre igaz, hanem az ezeknél populárisabb alkotásokra is. A híres XIII. sz-i chantefable-t, az Aucassin et Nicolette-a korban meghatározó keresztény-muszlim ellentétet, a muszlim “idegenség” témáját tematizálja. A férfihős, Aucasssin azért nem veheti feleségül a szerelmét, mert Nicolette szaracénnak született (a cartagenai király lánya, aki csecsemőként, rabszolgaként került Provence-ba):

Mikor Biaucaire grófja, Garin, látta, hogy fiát, Aucasint, Nicolete szerelmétől el nem hajlíthatja, elment a város ispánjához, aki hűbéres szolgája volt, s így szólt hozzá: „Ispán úr, küldd el fogadott leányodat, Nicolete-et. Átkozott legyen az ország, ahonnan országunkba került! Mert általa veszítem el Aucasint, aki nem akár lovaggá lenni, sem egyéb hozzája illő dolgot cselekedni. Tudd meg azt is, hogy ha ama leányt kezeimbe keríthetem, máglyán égetem el, s magadnak is gonoszul lészen dolgod.” „Uram – felelé az ispán –, igen szomorít engem, hogy az úrfi itt jár-kél, s beszélget azzal a leánnyal. Nicolete-et pénzen vásároltam, hogy felnevelvén és megkeresztelvén gyermekemmé fogadjam, s majdan egy becsületes ifjú feleségéül rendeljem, ki tisztességgel eltartja. A te fiadnak, Aucasinnek véle semmi dolga nem lehet. Mivel azonban úgy kívánod és akarod, messzi országba küldöm a leányt, ahol az úrfi szemei őt soha többé meg nem láthatják.” „Úgy vigyázz – felelé a gróf –, e dologból még nagy bajod ne származzék” A két úr akkor elvált egymástól. Az ispán pedig igen gazdag ember volt, s vala néki egy díszes kastélya, kerttel körülövezve. Ide vitette Nicolete-et, a magas emelet egyik szobájába, társául egy és cselédjéül egy öregasszonyt rendelvén, valamint ellátván át kenyérrel, hússal, borral és minden egyéb szükségesekkel. Az ajtót annak utána lepecsételteté, hogy senki azon ki s be ne járhasson. Csak egy kis ablakuk nyílt a kert felé, melyen némi levegő jutott hozzájuk.[4]

Nicolete egy rövid időre visszakerül Andalúziába, a vér szerinti szüleihez, és csak  hosszú vándorlás, megannyi próbatétel után találkozhat megint szíve szerelmével. A mór szereplők, helyszínek, a keresztény-muszlim konfliktus dacára semmiféle felismerhetően muzulmán szereplője nincs a hires, a görög regényekre is emlékeztető, chantefable-nek. A csecsemőkorban elrabolt és megkeresztelt Nicolette fehér bőrű, kékszemű, szőke, előkelően törékeny lány, aki tizenöt év elteltével is mindenféle nyelvi és kulturális nehézség nélkül kommunikál Cartagenában maradt rokonaival. A muzulmán család pedig mintha Garin gróf, Aucassin apja udvartartásának a tükörképe lenne.
A mór lány, Nicolette “világossága” minden módon meghatározza az elbeszélés másokhoz és egyáltalán a mássághoz való viszonyát[5]. A “fényes arc” Nicolette állandó jellemzője, a bőrét az elbeszélő gyolcshoz, liliomhoz, hóhoz, margarétához hasonlítja. Nicolette olyan fehér, hogy az erdő megvilágosodik tőle, a margaréták meg pedig feketének vagy piszkosnak tűnnek a bőréhez képest. De ez a csodálatos fehérségű lány mégis feketére festi a bőrét, hogy elszökhessen Cartagenából. (XXXVIII.) Mintha a “feketeségre” való képesség, az átváltozni tudás tenné Nicolette-et olyan példátlanul hófehérré – és kereszténnyé, a mi hősnőnkké.
Ezek a különleges szerepcserék, átváltozások nemcsak keresztény-mohamedán viszonyban jelennek meg, hanem a férfi-női szembeállítást is dinamizálják. A provanszál költészet donnáihoz hasonló küllemű, a Chrétien-hősnőkhöz hasonlóan szerelmet valló Nicolette egyáltalán nem passzív, a szabadítóra ölbe tett kézzel várakozó várkisasszony: se nevelőszülei, se vér szerinti szülei akaratába nem törődik bele, férfiruhában csatangolja be Hispániát, ráadásul még hegedülni is megtanul, hogy megtalálja Aucassint. Mintha Nicolette eszményi nőiességét épp az biztosítaná, hogy férfiként is remekül feltalálja magát. Ebben a lovagi elbeszélésben más példát is találunk a nemek felcserélődésére. A hispániai kaland előtt Aucassin és Nicolette közösen keresi fel Tolerole királyságát (XXVIII-XXXIV), ahol is a háborúkat az asszonyok vívják (vackorral és sajttal), míg az ország koronás királya, egy férfi éppen gyermekágyban fekszik. Az elbeszélés végén aztán Aucassin és Nicolette visszatalál a patriarchális világrendbe, elfoglalják Garin gróf örökségét, teljesen hagyományos gróf és grófné lesznek – de előtte kipróbálnak másféle szerepeket és világokat is.

A lovagi irodalom kínál az “idegennek” a radikális szembeállítás mellett másfajta, játékosabb lehetőséget, a “mohamedánt” és a “keresztényt” képes egymáshoz hasonlítani, és közelíteni is[6], játékosan felcserélhetővé tenni, de ez egyáltalán nem általános.
A másság számunkra szokatlan szokásokban és testi jelekben mutatkozik meg, de ezek a bizarr furcsaságok sem írhatják felül a középkori gondolkodás legalapvetőbb szemléleti keretét, a leszármazáson, rokonságon alapuló rendet.
A középkor talán legnagyobb lovagregényében, Wolfram von Eschenbach Parzifaljában a főhős féltestvére muzulmán – amit nem is akárhogy érzékeltet a német szerző: kockásként mutatja be. De a különös foltok és kockák mit sem számítanak Feirefiz megtérése után: elfogadván a kegyelmet (ami nagyon kétértelmű, hiszen párbajban épp saját féltestvére győzi le), a Grál várába, a kiválasztott lovagok közé kerül. A középkorias nemzetségbe vetett hit, genealógiai gondolkodás korai humanitás-eszménnyé változik.

A portugál nemesi évkönyvek (livro de linhagens) két nagy, féfi-nő-, keresztény-pogány  határátlépést tematizáló elbeszélésében, a Dona pé de cabrában és a Lenda de Gaiában az az ilyen “szerepcsere” szinte mindig jóvátehetetlen és tragikus. A Lenda de Gaia Aldora kiálynője keserves halállal lakol, amiért álnok és kegyetlen keresztény féje helyett mór elrablójához hűséges: nemcsak a férje, hanem saját fia is a halálát kívánja. Don Enheguez Guerra (Lenda de Gaia) viszonya az erdőben élő, kecskelábú édesanyjához ellenben jóval árnyaltabb. A patriarchális leszármazás jogainak biztosítása képessé teszi Enheguez Guerrát, hogy számot vessen anyai-démoni örökségével, és a mór fogságban sínylődő apja megmentéséhez a “kecskelábú asszony” segítségét kérje  De mivel Enheguez Guerra a “másik világgal” való kapcsolata nem szexuális vágyon, hanem józan belátáson alapul, ezért az ördöggel való “cimborálásért” – saját édesapjával ellentétben – nem lakol halállal. A “muszlim” a legtöbb középkori elbeszélésben elválaszthatatlan az anyaságtól, a női elvtől és a hittagadástól, ahogy a lírai költészetben, a galego-portugál nyelvű cantiga de maldizerekben a szodómiától (pl. Estêvão da Guarda[7])
Ami azért is különös, mert igen valószínű, hogy az Ibériai-félszigeten az elbeszélések szerzőinek a mohamedán-keresztény együttéléssel kapcsolatos konkrét tapasztalataik is lehettek. De a középkori próza leginkább csak áttételesen, szimbólumok segítségével fejez ki konkrét társadalmi tapasztalatokat, nem tükrözni, csak újrateremteni képes a másságot. Nyilván ezt a fajta szimbolikus ábrázolásmódot érezték a középkori befogadók “realistának”.
A szaracénok a félsziget Grál-kereső regényeiben is a “másik” szimbolikus megtestesítői[8]. Ám a saját és az idegen szembeállítása mégsem lehet radikális az üdvösség keresését tematizáló Grál-regényekben. A kegyelem mindenkinek nyitva áll – ezért sem véletlen, hogy az első, középpontba helyezett, meglehetősen árnyaltan bemutatott szaracén hőst, Palamedest a Post-Vulgata Quest du saint-Graaljának (Grál-keresést feldolgozó regényének) galego-portugál verziójában találjuk.
Palamedes amúgy nem itt, nem a Grál-regényekben bukkan fel először, az ófrancia nyelvű Tristan en prose-ban már Trisztán riválisaként harcol Izolda kegyeiért[9]. De a Grál-kereső regényben a neve természetesn nem az udvari szerelemmel, hanem a rejtélyes besta ladrador  utáni hajszával fonódik össze. (Az Artúr lovagjait csatába hívó és egyenként legyőző “tolvaj bestia”, talán a bennünk élő állat, Lênia Márcia Mongelli szerint az eredendő bűn szimbóluma[10].)

A világos-sötét ellentéte ugyanúgy meghatározó itt, mint az Aucassin és Nicolette-ben – noha mi sem idegenebb a Grál-regénytől, mint az ófrancia verses mese csúfondáros játékossága. Palamedes, akit a társai sokáig csak “fekete páncélos lovagnak” (o cavaleiro das armas negras) hívnak “örököl kapja” a besta ladradorral való háborút a saját felmenőitől. Hiszen a rettegett ellenfél ugyanaz a demon, amely apját is gyötörte, és könyörtelenül végzett az összes fiútestvérével. A Demanda do Santo Graal azonban szembeállítja a fekete fegyveres, a szerelemben vereséget szenvedő, de Galahad hatására megtérő és megkeresztelkedő Palamedest a vele egy párviadal során aljasul viselkedő Trisztánnal. Trisztán persze lehet szebb és a szeretreméltóbb Izolda szemében, de a Grált nem Trisztán, hanem a frissen megtért keresztény, Palamedes pillanthatja meg. A keresztény-muszlim, fehér-fekete opció a megtérés pillanatában az értelmét veszti.
A másikból egy pillanat alatt kiválasztott lovag, a Grál védelmezője lehet. Ráadásul a megtérés pillanata átértelmezi Palamedes faragatlanságát, korábbi feketeségét, a besta ladrador iránti mániákus hajszáját, az eredendő bűnnel szembeni kiszolgáltatottságát – már nem egy született ellenséget látunk benne, hanem a bon sauvage, a “nemes vadember” egyik első képviselőjét az európai irodalomban[11].
De a pogányság/mohamedán hagyomány átértelmezése elválaszthatatlan az udvari kultúra belső válságától, az udvari szerelemmel (Trisztán) kapcsolatos) morális fenntartásoktól, egyáltalán a “nyugat” egyik első morális szembenézésétől. A “másik” rehabilitálása ezen belül nyer értelmet.

[1] A két valóságábrázolás különbségét leginkább Erich Auerbach hangsúlyozta. (Erich Auerbach:Az udvari lovag kivonul – In: E. A.:Mimézis. A valóság ábrázolása az európai irodalomban. Ford.: Kardos Péter. Gondolat Kiadó. Budapest. 1985. 121-140.)

[2] Ld. Monster Theory: Reading Culture. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1996.  (Editor). Of Giants: Sex, Monsters, and the Middle Ages. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1999., The Post-Colonial Middle Ages. New York: St. Martin’s, 2000.

[3] María Rosa Menocal: The Arabic Role in Medieval Literary History: A Forgotten Heritage, University of Pennsylvania Press. 1987., Sophia Rose Arjana: Muslims in the Western Imagination. New York: Oxford University Press. 2015.

[4] Aucasin és Nicolette. Ófrancia széphistória. Tóth Árpád fordítása. Gyoma. Kner. 1921.

[5] María Rosa Menocal: Signs of the times: self, other and history in Aucassin et Nicolette – In: Romanic review vol. 80 (1989) p. 497-511, Marla Segol: Medieval Cosmopolitanism and Saracen-Christian Ethos – In: CLCWeb: Comparative Literature and Culture 6.2 (2004), http://docs.lib.purdue.edu/clcweb/vol6/iss2/4

 

[6] Puskás István: Mohamed a sisakforgón (A korai észak-itáliai lovagregények iszlám-képe) – In: Eruditio, virtus et constantia: Tanulmányok a 70 éves Bitskey István tiszteletére, szerk. Imre Mihály, Oláh Szabolcs, Fazakas Gergely Tamás, Száraz Orsolya, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011, I, 434–439.

[7] Xosé Bieito Arias Freixedo: Per arte de foder: Cantigas de escarnio de temática sexual. Frank & Timme, Berlin, 2017.

[8] Irene Freire Nunes: Récits mythiques du Moyen Âge portugais. UGA Éditions (ELLUG) – Université Grenoble Alpes. 2008.

 

[9] Az ófrancia Artúr- és Trisztán-regények és a Demanda do Sancto Graal viszonyáról ld. Ana Sofia Laranjinha remek tanulmányát. (Artur, Tristão e o Graal. A escrita romanesca no ciclo do Pseudo-Boron. Porto, Universidade do Porto, 2005.)

[10] Lênia Márcia Mongelli: Por quem peregrinam os cavaleiros de Artur. São Paulo, Íbis, 1995.

[11]  Teljesen egyetértek Thalles Tadeu Brunello Zaban végkövetkeztetésével (O bõõ pagão: a cavalaria de Palamedes em A demanda do Santo Graal. Universidade Federal do Espírito Santo. Vitória. 2013.

http://repositorio.ufes.br/bitstream/10/3272/1/tese_6380_Disserta%C3%A7%C3%A3o%20de%20Thalles%20Zaban.pdf

 

Bejegyzések

Szuperapu, valahol (Lessing példázatáról)

Hozzászólás most!

Az intelligencia nincs tekintettel a rokonsági fokokra. A termeszek Afrikában alagutakkal és szellőzőnyílásokkal felszerelt, irdatlan várakat építenek, miközben egészen egyszerű lények, ősi rovarok, a mi panelházainkban megbúvó csótányainkhoz hasonlatosak. A csókák és a varjak bonyolult számfogalommal rendelkeznek, képesek hazudni, miközben nem az emlősök, hanem a dinoszauruszok rokonai. Hangyák gombákat termesztenek, háziállatokat tartanak, háborúkat vívnak. Egymással a legtávolabbi rokonságban álló lények meglepően hasonló módon viselkednek—tehát semmiképp sem igaz, hogy az evolúció (amelynek elmélete még számos pontosításra szorul) nyílegyenesen egy kitüntetett célra, a homo sapiens-re irányulna.

Úgy is megfogalmazhatjuk, a teremtés nem fejeződött be, Isten továbbra is bámulatos kitartással kísérletezik a lényeken.
Bár a származás, az eredet se a zavarba ejtő párhuzamok, se a zavarba ejtő különbségek természetét nem világítja meg teljes egészében,  de mégis a rokonság fogalmaival próbáljuk meg értelmezni a világunkat. Minden ember testvér – de akkor kik az unokatestvérek: a majmok, a hangyák vagy a neandervölgyiek? A származást, a rokonságot bizonyító erejűnek tartó érvelés a modern társadalomtudományok érvkészletét is meghatározza: a hasonlóságokra a közös eredet lehet a magyarázat, a közös eredet pedig minden különbséget látszólagossá vagy elhanyagolhatóvá tesz.
Lényegében így érvel Lessing is a Három gyűrű híres példázatában: az emberi vallások hasonlósága közös eredetet sejtet – a közös eredet pedig kijelöl egy hatalmas családot, élén egy mindentudó, bölcs apával, egy bölcsen felvilágosult „világkormányzóval”. Mindannyian az ő fiai vagyunk (lányokról most ne essék szó.)
A “Három gyűrű”, a felvilágosodás nagy meséje, Lessing példázata természetesen nem a darwini evolúciót, hanem –  színeitől, sajátos szabadságfogalmától megfosztva – a középkor nemzetségfogalmát tükrözi vissza.
Aki nem testvér, az idegen.
Troll, tündér, paraszt, sárkány, szörnyeteg. A már a Gesta Romanorumból ismert három gyűrű-történet a középkori Hispánia multikulturális társadalmi valóságában gyökerezik. Középkori felfogás szerint családi-dinasztikus kapcsolatok nélkül nincs egyet-értés, ahogy béke sem. Minden királyi udvar – a mesebeliek főként – óriási rokoni hálózat: sógorok-sógornők, fivérek-nővérek, nagybácsik-nagynénik szövevénye. A páncélos, felfegyverzett lovagok még a legszentebb lovagi küldetés, a Grál keresése közben is egymásnak esnek, aztán levetik a páncélt, és boldogan kutatják egymás ábrázatán a közös származás, a gens jeleit.

 

 

A legnagyobb német lovagregény, Wolfram von Eschenbach Parzivalja ecsak a Grál kereséséről hanem két testvér, egy muzulmán és egy keresztény lovag? Parzifal és Feirefiz egymásra találásáról is szól. (Igen, a németek nemhogy nem folytattak a mórokkal szemben honvédő háborút, hanem még legnépszerűbb lovagregényükben is a muzulmán-keresztény kiegyezést dicsőítették.)
De hogy lehet, hogy a keresztény Parsifal, a lovagi életideált fokozatosan megvalósító kiválasztott lovag testvére mohamedán? Hogy lehet, hogy féltestvére, Feirefiz bőre nem fekete, hanem kockás…? Feirefiz testvérnek ugyan testvér, de törvénytelen, elfajzott, pogány…  A kockákon és foltokon persze már nem lehet változtatni, de a valláson még igen: a párbajban legyőzött Feirefiz áttér, és felveszi a kereszténységét.
A testvéri kapcsolat az életben maradás és a szövetség lehetőségével kecsegtet, de mindez nem jelent valódi egyenlőséget. A középkori író, Wolfram humanitás-eszményébe belefér több faj, sőt még valaiféle faji demokrácia is (a Grál vára, a mohamedán születésű lovagokat, Feiefizt is befogadó Grál-lovagok közössége ezt is jelképezi), de a vallási tolerancia már semmiképp sem  – Feirefiznek változnia kell.


A családi kapcsolatokon, a származáson és eredeten alapuló humanitás-eszmény hajlamos szinte minden jelentős eltérést elfajzásnak vagy éppen betegségnek tekinteni. (Ezt próbálja érzékeltetni a kortárs német festő, Ingo Wegerl “Feirefiz” c. alkotása is.) Miközben nyilvánvaló, hogy csak hasonló életfeltételek közt élő emberek tekinthetik őszintén testvérnek magukat. A vallást és a bőrszínt (a kockákat vagy foltokat) leszámítva Feirefiz és Parzifal is bizony nagyon hasonló életviszonyok közt él: mindketten harcosok, lovagok, kiváltságosok – őket nemcsak közös ősük, a csapodár, Afrikában és Európában is hercegnőket „szabadító” édesapa kénye-kedve, hanem a lovagi élet számtalan szokása is összeköti. Egyáltalán nem erőltetett, hogy a páncélt levéve egymásban rögtön önmagukra ismernek.

De hogy legyünk őszintén több milliárd ember testvére? A modern eszmetörténet már régesrég lemondott arról, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas harmadik tagját valódi, átélhető jelentéstartalommal megtöltse. Talán mert tudomásul vette, hogy a spontán testvériségre való készség kialakítása inkább kulturális, mintsem filozófiai feladat.
Mert a készséget ki kell alakítani, az nem vitás. Épp a testvériség a legkevésbé spontán, magától értetődő érzület. Csodálatos, hogy minden emberi közösségnek van valamilyen nyelve, csodálatos, hogy ezek a nyelvek hasonlóak – a generatív grammatika talán tényleg a legerősebb bizonyíték az emberi nem összetartozására – de hogy ezt belásd, nem elég sok idegennel beszélned, és érzékenyítő tréningekre járnod, hanem valamelyik egyetemen általános nyelvészetet is kell tanulnod. És a „mentális nyelvtan” még így is kevésbé elementáris és élményszerű, mint a zenében megtapasztalható emberi közösség.
A nyelven kívül persze másféle univerzálék is léteznek: anya, apa, isten, ház.  Kérdés, hogy ezek az érzelmi alapfogalmak mennyiben létezhetnek vagy egyáltalán léteznek-e tapasztalati valóság nélkül. A csecsemő természetesen ráismerhet az örökbefogadó anyában az anyára, de vajon képes lenne-e a benne élő, talán veleszületett potenciális anyaképet azonosítani – mondjuk – egy hűtőszekrénnyel? A madarak, úgy látszik, fejlettebbek nálunk: néhány madárfaj fiókája képes egy másik fajhoz tartozó teremtményt (pl.embert) is szülőként elfogadni.
A Biblia szerint Istent nem látta senki, a hívők mégis realitásnak tekintik. Isten „képzetét” természetesen az emberi agyban a „mentális nyelvtan” mögött megbúvó istenfogalommal. A tápláléklánc csúcsán élő állat – eszerint – genetikusan(!) hajlamos volna egy nála is hatalmasabb ragadozóról álmodozni.
Ez az alapjaiban platonikus, de a gének „nyelvére” is könnyen lefordítható okoskodás lényegében minden istenképzetet egylényegűnek tekint. Allah, Buddha, Visnu, Krisztus nem más, mint a bennünk élő mentális nyelvtan, alamiféle archetipikus atya származékai. A konkrét isten(ek) mögött pedig ott rejtőzik egy láthatatlan, színtelen-szagtalan isten, a szabadkőművesek vagy a filozófusok istene, aki csak mosolyog az annyiféleképpen szenvedő, uralkodó és feltámadó, a történelem „porában” forgolódó isteneken.
Minden vallás egylényegű hát. A „bölcs” minden istent valamilyen elvont istenképzet származékának, mi több „elfajulásának” tekint. Ez a könnyen megcáfolható, deista istenfogalom persze számos felvilágosodás kori doktrínát igazol: a „bölcs”, a „türelmes értelmiségi” magasabbrendűbb, mint az „izgága” hívő. A vallások egylényegűsége pedig egyfajta egyetemes testvériség igazolására szolgál: miképp bánthatnánk egymást, miképp háborúzhatnánk, ha mind ugyanannak az istennek a hívei vagyunk? Testvérek, az égi Atya fiai?
De a vallások tényleg egylényegűek-e?
Ha másképp nem, legalább – Lessing szóhasználatával  –„alapjaikat tekintve”?
Jehova, Visnu, Buddha, Allah ugyanaz az isten? A felvilágosodás persze nem sokat foglalkozott a távol-keleti vallásokkal, inkább a „könyv népeit”, a muzulmánokat, a zsidókat és a keresztényeket próbálta „összebékíteni”. Ők lesznek az egymással huzakodó, féltékeny és irigy testvérek, akiket a Bölcs Náthán példázatában szereplő édesatya megpróbál összezavarni.

A keresztény, zsidó, mohamedán kinyilatkoztatás és történelem tényleg számtalan ponton összefügg. Bár az iszlám a „legfiatalabb testvér”, a nyugati kereszténység Mohamed után, a muzulmánokkal csatározva született. Allah és a zsidó-keresztény Teremtő megkülönböztetésére találhatunk teológiai, de akár történeti érveket is. Mint közismert, a korai mohamedán térítés elválaszthatatlan a hódítástól, maga Mohamed is a korszak egyik legnagyobb hadvezére volt. A térítés már nagyon korán elért keresztény csoportokat (Egyiptom, Mezopotámia) – keresztényeket, akik még igazolt diszkrimináció fegyveres üldözés, keresztre feszítés, cirkuszban feláldozás esetén sem éltek a fegyveres harc lehetőségével. Ha ugyanazok a csoportok az egyik vallás felvételekor passzívak maradnak, a másik vallás felvételekor pedig fegyvert ragadnak, akkor a két istenképzet nem lehet ugyanaz. Nincs igaza Bölcs Náthánnak: ezek a vallások “alapjaikra nézve” sem hasonlóak.
Lessing fiai eszén túljárni akaró, ravaszkodó és hamiskodó szuperapuja  nemhogy a keresztény Krisztusra, de egyetlen  általam ismert vallás prófétájára vagy istenére sem hasonlít. Ráadásul a felvilágosodás megálmodta, közös istenképen alapuló “virtuális testvériség” morálisan is problémás. Egy kínai konfuciánus aligha lehet a nyugati istenképzet “leszármazottjának” tekinteni – ezek szerint vele jogos háborúzni? Tényleg csakis a rokonság és a hasonlóság szolgálhat a megértés, a tisztelet és a világbéke alapjául?
A Három gyűrű történetében, a felvilágosodás szép példabeszédében  engem nem is a mesés testvériség (mind a három fiú színtelen-szagtalan, névtelen) korlátai, hanem az atya figurája aggaszt igazán. A világbéke érdekében hazudozó szuperapu, a bölcs iskolaigazgató, aki ravaszul túljár a saját fiai-tanítványai eszén is. Tisztelni természetesen nem lehet a csapodár Gahmuretet, Parzival és Feirefiz apját, de szeretni igen, pedig ez a mitikus házasságszédelgő, szoknyabolond semmi mást, csak zűrzavart hagy a fiaira. Zűrzavart, igen, de egyben a szabadság és az önkiteljesedés lehetőségét is: Parzivalnak és Feirefiznek megadatik, hogy jobbak legyenek nála. Itt nincs örökös kiskorúság egy, a fiúkat félrevezető, döntési szabadságuktól szándékosan megfosztó szuperapu árnyékában. A középkori szerző, Wolfram von Eschenbach Lessingnél jóval inkább szabadságpárti.
Mindenki felelős mindenkiért, fehér a feketéért, fekete a fehérért, sőt a kockásokért is  – de ezt a felelősséget mindenféle ámítás, félrevezetés, hazudozás, népnevelő szándékú történelemhamisítás nélkül kell örökül hagynunk.
Az “örökül hagy” egy szándékosan óvatoskodó kifejezés. Hiszen egyelőre nem a nyelv, hanem a zene tudja kimondani azt a Többes szám 4. személyt, amibe minden élő, a mi, ti, ők és hangsúlyosan az én is beletartozik.

Hogyan tovább? (Lessing: Három gyűrű)

Bejegyzések

“Az ige elbeszélő alakja” (Hegedűs Gyöngyi: a pont felett)

Hozzászólás most!

Az ige elbeszélő alakja ki más lehetne, ha nem maga Jézus.  Ám Hegedűs Gyöngyi verseskötetében nem ő szólal meg, nem ő vall, hanem alakmása, Lev Nyikolajevics Miskin, a “félkegyelmű”.  A versek utalnak ugyan “rohamokra”, “félkegyelmű szeretetre”, de nem teázunk a hóesést bámulva a beszélővel, nem siklunk a szánon, nem eszünk pirogot, egyszóval nem “oroszoskodunk”. Pedig a lírai én szinte mindegyik versben megszólítja a “másikat”, az elérhetetlen szerelmet, Nasztaszja Filippovnát, az utolsó ciklusban pedig a nőt, akit feleségül szeretne venni, Jepancsin tábornok lányát, Aglaja Ivanovnát.
A ritmikusan visszatérő nevek nem valami oroszos couleur locale-t jelölnek ki, nem idéznek meg semmilyen XIX. századi atmoszférát, még a tulajdonképpeni Félkegyelmű cselekményét sem, ők csak amolyan lírai barátnék, a költői reflexiók, levéltöredékek  címzettjei, “kitüntetettjei”. A kötet egy halott költő mellett megidéz egy “fotográfusnőt” is, aki közvetlenül ragadja meg a tárgyát, nem beszél, nem mesél, hanem csak “rögzít”, vagyis “láttat” – és ez felveti a régi kérdést, az európai vershagyomány miért jelöli meg régóta a megszólalás ürügyeként a nőt és beszélőként a férfit? Miért képtelenség, hogy Nasztaszja Filippovna a “herceghez” fordulva (ahogy Villon tette) valljon Istenhez való viszonyáról?
Mert Hegedűs Gyöngyi nem szerelmes verseket ír. A Keresztes Szent Jánost megidéző lélek éjszakájában, a tökéletes kitárulkozás kegyetlen-meghitt pillanataiban megszólított Nasztaszja Filippovna csak egy isteni, a magányban társul vagy gyóntatóul? kínálkozó soror, angyal-nővér, aki úgy hallgatja a személyes sors lehetetlenségéről szóló lírai vallomásokat, hogy ő maga az egyik legvégzetesebb, legsorsteljesebb nevet viseli?
Minden emberi élet imitáció, követés, a De imitatione Christi Kempis Tamás-féle értelmében – Miskiné is, akinek a nevét is, az életútját is csak töredékesen idézi meg a kötet. A figyelem a beláthatatlanra, a mindenhatóra fókuszál, de nem az ő irdatlanságára vagy a végtelenségére (amivel a barokk költők birkóztak), hanem a mi sorsunkba ékelődő jelenlétével. Az ő életútjának és megszólalásának személyességével.
De ha Jézus költőként beszélt és gondolkodott, akkor nem épp a költészet az, amely képes életre kelteni vagy megőrizni a mondandóját? Márpedig a jézusi példabeszédek sem a meggyőzésre, hanem a meghökkenés keltette katarzisra építenek. A jó pásztor megkeresi az elveszett bárányt, állítja Jézus – a pásztorokat jól ismerő hallgatóság pedig elképed: ugyan melyik pásztor hagyná a nyájat cserben, és indulna egyetlen bárány keresésére? Vagy Isten szemében az összes bárány egyetlen és legkedvesebb?  Isten szeretete irracionális, és ezzel épp akkor szembesülünk, mikor mindennapi embernek, gazdának vagy pásztornak képzeljük, a mi ismerős, mindennapi világunkhoz hasonlítjuk. Vagy nem lehet ugyanaz Isten és az ige “elbeszélő alakja”, a róla tanúságot tevő Fiú?
A jó vallásos líra ritkán érzelmes vagy tudálékos a szó hétköznapi értelmében. A hit abszurditását, botrányát, a keresztrefeszítés, az öröklét vagy épp a gondviselés beláthatatlanságát már a középkori költészetben is paradoxonok fejezték ki a legvilágosabban. Hegedűs Gyöngyit olvasva az a hátborzongató érzésünk is támadhat, hogy a helyes bibliaértés nem is lehet más, hiszen (például) miért menekül a szent család a gyerekgyilkos Heródes elől éppen Egyiptomba „hol az elsőszülötteket / maga az isten angyala / gyilkolja.” (menekülés egyiptomba). A folyamatos történetmesélés közben maga a Szentlélek, a „szerző” teszi lehetetlenné, hogy a mindennapi kauzalitás alapján értelmezzük az eseményeket.
És ez a lehetetlenség forgatja fel a személyes élettörténetet, a Miskin-alak mögött felsejlő „fotográfusnőéjét” is. (A kötetben a képek és a versek szerves egységet képeznek.) Ez a nőalak, az „anya”, aki egyben az események krónikása is, „meri halottnak láttatni” a lefotózott gyerekeit (a legnagyobb felbontású kép). Élet és halál felcserélhető a költői közelítés és a kereszthalál-feltámadás révén.  De a gyerekeinek életet adó, a halálukat szó nélkül elfogadó mater dolorosa / fotográfusnő nemcsak a Mária-kultuszban felnőtt katolikusok számára láttatja tragikus iróniával a teremtést.
Az ige „elbeszélő alakja”, az ember (és vele együtt az emberfia – sőt emberlánya) tulajdonképpen elbeszélhetetlen. Vagy mégis elbeszélhető? „Ha megírnám a gyerekkoromat, / nasztaszja filippovna, / üresen hagynék minden második oldalt. / azoknak, akik ugyanarra más égtáj felől emlékeznek. / mint négyből három evangélista. A születés felől. / ők az egész látótér.” (a nyitómondat)
A sokféle történetet és vallomásformát egymásra vetítő, ragyogó kötet egyik, szerintem legkiemelkedőbb verse, a testnek elég víz épp a nőies testtapasztalatokat (a „hullámzás”, a víz, az ehhez kapcsolódó hallgatás nem először jelenik meg a „történeten túli” világ értelmében) emeli a vallomásos-párbeszédes önkifejezés, a „párhuzamos történetek” fölé:

Mikor hagytam, hogy annyi fény
jusson belém, hogy álomnak
tűnjön a sötétség, akkor épült
meg az idő, amiben semmi
nem tartozott nekem magával. s már
nem bántam, hogy az üdvözültek mindig
nélkülem vannak épp elegen. Elég
volt, ahogy a víz a hajótestnek
loccsant. elég
volt testnek. elég
volt megváltásnak.

 

 

Hegedűs Gyöngyi: a pont felett
(Új Forrás Könyvek 56. )Tata. 2017.

(bélyegkép: Fan Ho)

Bejegyzések

Kihez tartozol, fiacskám? (Fordított idő II.)

Hozzászólás most!

Mint a pelyvát, úgy sodorja a szél a népeket, sóhajtozott tágas és kényelmes narbonne-i házában, Nagy Moises, Hildi hercegnő megbízható üzleti partnere, Európa egyik legnagyobb kereskedője. És senki sem érti, hogy mi végre.
Az a baj, gondolta, hogy még Isten fiai között is vannak kelekótyák, akik nem bírnak a nyugtalanságukkal, és hasztalan kérdésekkel próbálják megingatni az isteni rendet.
Hány száz vagy hány ezer zsidó tűnhet el egyszerre? Hova lett Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftáli, Efrájim és Menáse törzse? Ki fogja megtalálni az elveszett nemzetségeket?
Ő, Narbonne legtekintélyesebb polgára, Moises apó nem törte a fejét effélékén, és megvetette azokat, akik boldog-boldogtalant ostoba kérdésekkel gyötörnek. Hiszen a Tóra nemcsak a tudás, hanem a hallgatás könyve. A bölcs megelégszik azzal, amit Urunk fel akar tárni előtte.
De Benjamint, Moises apó fogadott fiát, legjobb karavánvezetőjét nem ilyen fából faragták! Volt is vele elég baja a Nagy Moisesnek!
Benjamint a tudósok is megvetették, mert anélkül okoskodott, hogy alaposan ismerte volna a szent könyveket. A kalmárok keresztülnéztek rajta, mert nem gyűjtött vagyont, nem akart családot, nem kívánt saját gyerekeket. De még csak a kerteket sem gondozta, a virágokban sem lelte örömét, ahogy az illik a jámbor együgyűekhez. Egyáltalán vágyott-e valamire?
Pedig Narbonne-ban mostanában csodálatos idők jártak! Aki letelepedett a mór határvidéken, az megkapta a rómaiak kertjeit, és élhetett, mint Nábót Erec Jiszraelben. De a nyugalomhoz nemcsak vagyon, hanem érző, jámbor szív is szükséges. Azok a tulajdonságok, amelyek annyira hiányoztak az ő fogadott fiából!

Benjamin fogadott gyerek volt, huszonegy esztendeje egy marseille-i utcasarkon talált rá Moises bácsi.
Szakadt kipát viselt, az ő nyelvükön kért kenyeret, hát hogy hagyhatta volna az utcasarkon zokogni? Ki vagy te?, kérdezgette. Mi történt édesapáddal? Elcsatangoltál? Hogy kerülsz ide? De Benjamin csak annyit tudott mondani, hogy éhes, ám se az apja, se a nagyapja nevére nem emlékezett.
Ugyan ki vagy, fiacskám? Benjamin erre négyévesen ugyanúgy nem tudott felelni, mint huszonhárom, huszonnégy vagy huszonöt évesen. Éveken át csak lődörgött, mint sokadik fogadott fiú egy gazdag, hatalmas családban, a nagylelkű Moises bácsi fiai, unokái, unokaöccsei, nevelt fiai között.
Pedig játszva tanult, ahogy mondani szokás. Az ismeretekre pedig nagyon nagy szükség volt, hiszen ebből a vidáman zsibongó gyerekseregletből kerültek ki a narbonne-i Nagy Moises karavánvezetői, öszvérhajcsárai, és katonái. A Nagy Moises szállította délre, dél-nyugatra a Hildi lovagjai által összefogdosott szláv rabszolgákat, és ő juttatta el a frank nagyurakhoz a kalifák kelméit és fűszereit. És hát kiben bízzon az ember, ha nem azokban, akiket maga hívott az asztalához?
Akiknek jó szívvel kenyeret és fedelet adott?
De Benjaminban, a marseille-i utcasarkon talált kisfiúban Moises soha nem bízott meg, hiába volt az összes fiánál ügyesebb és rátermettebb. Már az is megfordult a fejében, hogy a gyermek, ha nem is démon – amitől Isten őrizz! –, talán valami keveréklény, tündéranya vagy ember fia, esetleg görög-zsidó vagy latin-zsidó fajzat. Mert a jelek valami effélére vallottak. A kis Benjamin négyévesen nem tudta az apját megnevezni, de tűrhetően gagyogott görögül és latinul. Hát milyen istenfélő fiúcska képes erre, szörnyülködtek Moises feleségei. Moises végül arra jutott, hogy Benjamin egy zsidó család házában született, szökött rabszolgagyerek.
De ha már így történt, akkor a bölcs ember nem firtatja, amit a Teremtő elrejtett előle.
Amúgy a fiú, akit Moises nevezett el Benjaminnak, az első években nem okozott csalódást. Erős volt, mozgékony, hűséges, és úgy ragadtak rá a nyelvek, mint a túlérett fügére a darazsak. Mintha a gyermek élete első négy évében már megtanulta volna az összes nyelvet, és elég lett volna néhány innen-onnan elkapott mondat, hogy később bármelyikre visszaemlékezzen. Eligazodott a baszkban, a germán, az arab, a latin millió változatában, és még a Narbonne-ban elszállásolt szláv rabszolgákkal is szót értett.
Beszélni beszélte a nyelveket a fiú, de nem elég jól beszélte. Pedig be sem állt a szája, megállás nélkül hadart, tekergőzött, hadonászott, de mintha képtelen lett volna akármelyik nyelven árnyalatokat kifejezni. Árnyalatokat vagy érzéseket.
Ami azt illeti, nem képes az anyanyelvén sem, gondolta Moises. De hirtelen elborzadt, ugyanis fogalma sem volt, hogy Benjamin melyik nyelvet érzi az anyanyelvének.
A bölcs Moises annak köszönhette hatalmas vagyonát, hogy szekérkaravánjaiba nem szívesen vett fel idegeneket. Benjamin nyelvtudása, ügyessége pedig egy ideig feleslegessé tette a keresztény vagy pogány vezetőket, ezt a magát tolmácsnak hazudó, de az első perctől a rakományt fosztogató népséget. És Benjamin nemcsak megkérdezni tudta, hogy hány nap az út a hágókig, hanem érezte is a hegyek vagy a városok közti a távolságot. Nemcsak dicsérni tudta az afrikai árukat, hanem ha úgy jött a sora, elkísérte a frank nagyurakat vadászni.
De mit szólnak egy zsidó kereskedő unokaöccséhez, bármilyen jelentéktelen, fogadott unokaöcshöz is, aki karján vadászsólyommal egy frank nagyasszonynak udvarol? Ilyen zsidót ugyan ki látott? Aki nemcsak fűszereket és selymet ad el falánk szerzeteseknek, hanem az énekükben is gyönyörködik? De ami a gyönyörködést illeti, Moises ebben is kételkedett. Benjamin talán azért olyan behízelgően barátságos mindenkihez, mert a szíve mélyén senkit sem szeret: se őket, narbonne-iakat, se a lóháton nyargalászó, északi barbárokat.
Valahogy ő sem szeretett Benjamin jelenlétében enni, pihenni vagy mosolyogni: zavarta a fiú delejes, áthatolhatatlan pillantása.
Ámde nem tévednek-e Moises rokonai, a nagy narbonne-i dinasztiák, akik északról mint barbár senkiföldjéről beszélnek? Akik a muszlim világ nagyszerűségét bizonyítandó, halhatatlanná tett pókokat mutogatnak, amiket egy csodálatos cádizi ezermester, Hákim készített? Benjamin nem törődött az ilyen mesés találmányokkal. Ő csak a gyéren lakott, bizonytalan, északi országokban érezte otthon magát. Túlságosan is otthon, vélekedett Moises, ami nem jelenti azt, hogy a hite éppenséggel ne lehetne szilárd.
Hisz az idők könyörtelenül változnak! Hol vannak ma már a zsidókat pusztító rómaiak? Mi lett a színházaikkal, a dölyfös vigyorukkal, a híres útjaikkal? Lesújtott rájuk a rettenetes Isten bosszúálló kardja. De ebből nem következik az, hogy a hajdani birodalom népeinek ne lenne szüksége aranyra, borostyánra, szőke nőkre és prémekre, hogy megengedhetné magának egy kereskedő, hogy a régi kereskedelmi utak feledésbe merüljenek.
De hogy a hite éppenséggel?
A legutóbbi bizánci útjukról a legmegbízhatóbb unokaöccsei és hajcsárai is furcsa kérdésekkel tértek haza. Mi lett azzal a kőtáblával, amire a Teremtő a saját ujjával véste a törvényeket? Hova lett Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftáli, Efrájim és Menáse törzse? Ki fogja egyesíteni a szerteszét szóródott zsidókat? És most, mikor a legutolsó barbár horda is országot alapít, hol lesz a zsidók fővárosa?
A feldühödött Moises nem is kételkedett benne, hogy Benjamin volt az, aki az ő békés és nyugodt embereit felkavarta.
Benjaminban amúgy is az volt a legrettenetesebb, hogy hiába öltözködött és beszélt zsidóként, könnyű volt őt egy másik világ fogadott unokaöccseként elképzelni. Talán nem is zsidók, hanem normannok, velenceiek, frankok voltak a legjobb barátai.
Mi járhat éjszakánként a fejében? Pénz, nők, hatalom, tudás? Vagy csak egy tündérről álmodik, mint a legalávalóbb keresztény mihasznák? Vagy nem is a nők között érzi jól magát? A fiúk érdeklik? Moises ezen sem csodálkozott volna. Előrelátó és becsületes kereskedő hogy bízhatna vagyont érő rakományt olyan emberre, akinek nem ismeri a gondolatait? Vagy ezeken a gondolatokon nincs mit megismerni? Benjamin csak egy mihaszna tökfej, akit semmi más nem hoz lázba, csak a drága hátaslovak, a hátba veregetés és a nyargalászás?

Moises nemcsak jámbor, hanem illően szemérmes ember is volt, de most mégis megkérte a szolgálója tizenöt éves lányát, Leát, hogy kicsit sündörögjön a fiú körül, mórikálja magát, faggassa ki, talán egyszer őszinte lesz valakihez. Ám ez a legkedvesebb fogadott unokahúg – miképp az édesanyja, Hanna beszámolt róla – a beszélgetés után napokig nem tudott aludni. Moises ettől még nem ijedt meg: nincs az a derék lányka, akinek megártana, ha egy egészen kicsit szerelmes lesz valamelyik unokatestvérébe. Egy kis rémüldözés és sóhajtozás még egyetlen lányt sem akadályozott abban, hogy jó feleség legyen.
De attól, amit az ártatlan, kis Lea mesélt, a jámbor Moises is rémüldözni és sóhajtozni kezdett.
Két hónappal azelőtt ugyanis Benjamint megkérte egy nagyon baráti gróf egy apró, de azért nagyon baráti szívességre: Bizánc felé vigyen már el egy velencei barátjának, egy bizonyos Romerini úrnak, egy velencei kereskedőnek egy apró ereklyét. De mihelyt a hitvány csontocskát Benjamin betette a nyeregtáskájába, az úton csodák történtek! A fiú meglátta az úton, a bokrok közt a halottak szellemeit, az útszéli kunyhók között a jövő égbe szökő palotáit… És a zsidók új fővárosát, amelyben ő, Benjamin, a marseille-i utcasarkon talált fiú uralkodik.
Moises fölordított: hát a zsidó királyok nem saját kezűleg verték ki Izraelből a halottlátókat és más hasonszőrűeket?
Még hogy új főváros! Még hogy új királyság! Micsoda szörnyűség!
Hogy az ő rakományának a felügyelője! Hogy az ő fogadott unokaöccse!
Ordítva, ládákat és kosarakat rugdosva járta körbe a szobákat, míg végre ráakadt Benjaminra a kert mélyén, a hajdani római fürdő árnyékában.
– Te anyátlan-apátlan fattyú, te Belzebub, hát hozzád beszélek! Hogy hozhattál ekkora szégyent a házamra? Hát nem félsz attól, hogy mint Jezabelnek, neked is kutyák nyalják föl a véred? Hogy kidoblak a házamból, és a végén mint egy északi nagyúr koszos ajtónállója végzed? Hogy elkergetlek, és aztán csavaroghatsz a Tórát eláruló eretnekekkel, a navirokkal egész életedben!
Benjamin, miután meghallotta, hogy miért dühöng Moises, vidáman ránevetett.
Dehogy, dehogy. Az az édes kis Lea valamit félreértett. A nők, ugye…
Nem akar ő az utak szélén kísérteteket kergetni! Nem akarja ő a hitét megtagadni!
No de miért kéne a zsidóknak keresztül-kasul utazgatni a világban? Hízelegni mohamedánnak, kereszténynek, pogánynak, mikor saját országuk lehetne! Egy kicsiny provincia, hercegség, grófság vagy netán önálló királyság, ahol zsidó nagyurak védik a határt a saját zsidó katonáikkal. Ahol zsidó pénzt vernek a zsidó királyok képével, ahol nem óvatoskodva vonulnak szombatonként a zsinagógába. Ahol a zsidó király egyenrangúként látja vendégül más országok fejedelmeit, és ahol válogatott zsidó költők zengik el a tetteit.
És meg sem várva Moises bácsi újabb ordítását, szép nyugodtan felsorolta a kiürült római provinciákat. Megnevezte, sőt le is rajzolta a porba a néptelen vagy csak gyéren lakott, de termékeny szállásterületeket. Ahol belefoghatnának a zsidó királyság megteremtésébe.
– Ó, te Belzebub! – ordított Moises. – Hát hogy lehetnénk boldogok Jeruzsálem nélkül?
De gondolatban azért ő is számba vette a kiürült provinciákat és a kihalt vagy majdnem néptelen szigeteket is, amiket egy flotta – egy kicsi, de erős flotta – könnyedén védelmezhet.
– És hol találnál annyi zsidót, te, szerencsétlen, akikkel benépesíted ezt az új hercegséget?
Benjamin fölényesen felnevetett.
– Ne aggódj, bácsikám, pár év alatt megtalálom én neked az elveszett tíz törzset! Majd meglátod, Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftáli, Efrájim és Menáse fiai hálásak lesznek, hogy a saját földjükön élhetnek! Egyelőre nem a szent földön természetesen, hanem egy kihalt provinciában, ahonnan se a keresztények, se a muzulmánok nem űzhetnek el minket.
Moisest most még jobban dühítette Benjamin delejes pillantásának ereje.
– És attól nem félsz, hogy az lesz a sorsod, mint Jezabelnek?
Benjamin nyugodt – iszonytatóan nyugodt – tekintete előtt Moises még pár percig az érett fügéken toporzékolt. Nem is a terv, hanem a fiúból sugárzó hideg fölényesség nyugtalanította. Pedig ereklyékkel kereskedni semmivel sem istentelenebb, mint elmerülni a rabszolganők nyújtotta gyönyörökben, tobzódni a keleti fűszerekben, vagy egy cádizi ezermester, Hákim halhatatlanná tett csodapókjaiban gyönyörködni.
És közben eszébe jutott, hogy maga Mohamed is árva fiú, egy kereskedő szerény megbízottja volt, akit kezdetben ostoba ábrándozónak tartottak, és mégis egyesítette az arab törzseket. Milyen gyorsan, milyen elegánsan és milyen vakmerően! A zsidó országról szőtt álom is vakmerő és kockázatos… és igen, azt is el kell ismerni, hogy nevetséges. Mindezzel együtt mégsem lehetetlen. Van már saját országa a longobárdoknak, a dánoknak, a burgundoknak, a frankoknak, a beduinoknak, a szászoknak, minden rendű és rangú népnek, mi több, a földkerekség összes csavargójának és jöttmentjének, ugyan miért volna képtelenség egy önálló zsidó provincia a muzulmán–keresztény határvidéken?
Vagy valamelyik földközi-tengeri szigeten.
Elképzelte, ahogy II. Dávid király hivatalos pénztárnokaként levelet ír a fiatal frank királynak vagy Hildi hercegnőnek.
A célra talán több földközi-tengeri sziget is alkalmas lenne. A móroknak még nincsenek jó hajóik, a bizánci császár kinyújtott karja pedig nem ér el Szardíniáig vagy Korzikáig.
Ügyes szervezés és persze bátorság dolga.
Moises bácsi nyugodtan megvacsorázott, aztán a háza legbelső, ablaktalan szobájában, ahol egyetlen feleség, unokaöcs, talán még a Teremtő se láthat semmit, egy szigorú szónoklat után kétszáz bizánci solidust adott át Benjaminnak.

De ennek már pontosan két esztendeje.
És ez alatt a két év alatt keservesen meg kellett bánnia a nagylelkűségét. Mert Benjamin még aznap éjjel megszökött, felkutatta és magával vitte a házban található összes térképet, az idegen hajcsárok ládába gyűjtött bérét, és megszöktette Leát, azt az édes kis leánykát, a legkedvesebb fogadott unokahúgát is. Két év telt el, de Hanna, a kislány édesanyja még mindig nem tért magához. Lea volt az egyetlen gyereke.
Nem is a ló, nem is a sok térkép, nem is az ellopott pénz fájt a legjobban. Még csak nem is a szégyen: hiszen Narbonne-ban a nagy titkolózás ellenére is kitudódott, hogy miféle tervet finanszírozott Moises hebehurgyán és meggondolatlanul, hanem a bizonyosság, hogy soha többé nem látja élve a kislányt. A szegény Leát, az ő legszebb, egyik legkedvesebb unokahúgocskáját.
Ráadásul Moises világlátott, tapasztalt öregember volt.
Mindig is úgy gondolta, hogy a fantasztákból nem lesznek jó férjek.
Egy jó üzletember persze képes leírni a veszteségeket, képes megfeledkezni elvesztett, fiatal lányokról, botrányos unokaöcsökről, ellopott pénzekről. De mostanában arról keringenek hírek, hogy ez az eszeveszett Benjamin a normann–breton határvidéken, Hildi országában kódorog.
Talán azért, hogy még több szégyent hozzon a nagybátyja ősz fejére.