Egy pilóta a sivatagban, a „semmiben” találkozik egy földöntúli, csodálatos kisfiúval, és mutat neki egy rajzot egy óriáskígyóról, ami lenyelt egy elefántot… a többi már történelem. Vagyis a világirodalom egyik leghíresebb, számtalan nyelvre lefordított, érzelgős meséje. A világhírhez a jó cím is elengedhetetlen: a Kis herceg biztosan találóbb és költőibb, mint a Ferkó, Tömörkény (talán az egyik legnagyobb magyar elbeszélő) novellájának címe.
A Ferkó is egy csodálatos alienről, egy különleges, angyali, sehova sem beilleszkedő kisfiúról beszél. Nyilván van anyja, van apja, de ők szinte meg sem jelennek a novellában. Ferkónak nincs múltja, ahogy jövője sem. Csak ott áll előttünk, csendesen, kiközösítetten, magányosan, és a látás és az ábrázolás művészi problémáin töpreng. Nem a kalap, az óriáskígyó és az elefánt, vagyis a szimbolikus-gyermeki látásmód, hanem a századforduló festészeti forradalmának elméleti problémáin. A Ferkó nem is „gyerekirodalom”, hanem (talán) egy gyerekhőst középpontba állító, szecessziós művésznovella.

Hát nem kiközösített, magányos őrültek forradalmasították a magyar festészetét? Ferkónak persze nem adatik meg, hogy a magyar puszta Csontváryja legyen, ahogy az sem, hogy a kérdéseivel – kis herceg-módra – összezavarja a felnőtteket. Ferkó egyáltalán nem kommunikál, még jótevőjével, az öregbéressel sem. Mindösszesen két mondatot felel az ispánnak, ebből is az első egy egyszavas válasz: „Nem”.
Ferkó – ahogy a pusztalakók mondják – “kigondolkozik a világból”.
Pedig olyan fizikai-társadalmi térben él, ahol  lenne mit kérdezni: a magyar pusztán. De Ferkót a társadalmi különbségek nem érdeklik, csak a „látvány”, a természet és a természetfeletti egymásba-tükröződése. A magyar puszta mögött ott rejlik egy másik valóság is, az öregbéres  katonáskodás közben megpillantott Itáliája,  “ahol kiszárad a balta nyele esés közben, míg leér a toronyból”.  Hát mért nem kívánkozik oda ez a “Ferkógyerek”?
Magányos, dunántúli gyerekként én sokáig nem is értettem, miért csapnak egyesek akkora hűhót az alfölddel, hisz „nincs ott semmi” – de Ferkó pusztasága majdnem olyan látomásos és izgalmas, mint a beszélő kígyókkal és rókákkal teli sivatag. Az uradalmi gyerekek „fényes hintókat” látnak a semmiben száguldozni, Ferkót pedig egy színes, mesebelien csodálatos szekér (a komédiások hintaja) ragadja magával. A hirtelen feltündöklő, mesebeli kocsi a kor más festő-látomásaiban is előbukkan[1].)
Ferkó  „belefeledkezik a látványba” – immár utoljára.
A novella kezdetén nyár van, aztán leszakad a pusztára a tél. Az elveszés a hidegben, a hóesés, a varázsos semmi mindent feloldó és megbocsájtó káprázatában, maga a halál is egy játékos születés-élmény: „Édes zsibongás állta el tagjait, elszunnyadt, ábrándjait látta meg a levegőégben, fölkívánkozott hozzájuk és bizonnyal föl is ment oda. A hóvihar rászórta pihéit a fekvő testre, a pihék csöndesek, szótlanok és szelíden ölnek…”
Ferkónak néhány száz méter szaladás adatott a csodálatos kocsi után a hóban.

A legtökéletesebb „kifejezhetetlen mozdulat” a halál lelkes elfogadása.
Mit kívánhatnánk?
Ama téli utazás majd nekünk se legyen sokkal nehezebb.

Bánki Éva

[1] Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.
A principálisom^* nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. „Mit csinál: hisz maga festőnek született.” Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom^* távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút⁺ festője, nagyobb Raffaelnél⁺.” (Csontváry Kosztka Mihály: Önéletrajz. http://mek.oszk.hu/05800/05889/html/gmcsontvary0002.html)

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: FERKÓ

Ferkóban az öregbéres ismerte föl legelsőbben a tehetséget. De ez sem az öregbéresnek dicsőség, hanem neki. Mert kivált ő a többiek közül mindég. A nagy majorudvarban, mikor engedett a meleg, s lefelé haladt a nap az égről, összeverődött a sok gyerek a sorbaállított nehéz szekerek s a föld illatával terhes vasekék között. Eleinte csak csöndes moraj hallatszott, halkan beszélték meg a nap eseményeit. Az egyik olyan fényes hintót látott a pusztán keresztül haladóban, hogy nem lehetett az oldalára nézni a nagy ragyogástul. A többiek hallgatták elmerengve; mert szép dolog az nagyon, egy olyan fényes kocsi. Mígnem aztán valamelyiknek sikerült fellöknie a másikat, amikor megindult a viháncolás, birkózás; kacagva szaladgáltak, verték egymást és magasra emelkedett a szekerek között a fölvert homok finom pora.
Az a gyerek pedig azalatt kint ült a major falánál, ott gubbaszkodott és nézte, hogy áldoz le a nap. Nézte onnan csöndesen, hogy szalad végig a bíborpirosság a föllegek között és hogy szilánkol elő a fák mögül. Szó sincs róla, szép azt nézni nagyon, de mit nézhet mégis rajta egy gyerek, akinek béres az apja és reggeltől estig túrja a földet, amely csak azért nem áldott előtte, mert a másé.
Valami csudálatosnak kell lenni a dologban. Ferkó sokszor elgondolta azt, hogy a nap mindennap kövér, mikor lemegy az égről és mégis mindennap soványan jön elő megint. Valami észvesztőt talált ő ebben, és sokszor kérdezte a béresektől az okát; de a béresek sem tudtak rá megfelelni. Pedig a béresek okos emberek; ők tudják, hogy melyik talaj televény, hol kell mélyre nyomni az ekét, és hol lehet egy kis szabadságot engedni az állatnak. Sok, sok mindent tudnak a béresek; meg tudják mondani, hogy hány éves az ökör és mi baja van, mikor az egyik fülét előre, a másikat hátra csapja. De hát nem tudhatnak mindent ők sem. Ferkó megnyugodott ebben és csudálata növekedett a nap iránt. Bámulta tovább néma merengéssel, mint ahogy megbámulta a többi ilyen dolgokat is. Egyáltalán nagyon furcsa gyerek volt ő. A béresasszonyok, mikor az erdőben jártak gallyat szedni, ott látták Ferkót; nézett valami régi reves, korhatag fát, és azonkívül nem látszott tudomást venni a világ többi részéről.
– Nem “tiszta” – mondták egymásnak némi örömmel; mert minden anya csak örülhet azon, ha nem az ő, hanem a más gyermekének nem tiszta a feje. – Szegény kis együgyű!…
És rendes észjárással fogva föl a dolgot, ki nem talált volna benne hibát? Mert például azt elnézni, mikor a malacokat eteti az ember, hogy miként falnak, miként eszik föl az árpácskát, az nagyon helyes és senki sem talál rajta megütközni valót. Hanem hogy valaki, még hozzá egy egészen kicsi gyerek, egy fát bámuljon az erdőben!
Az öreg fák korhatag belsejéből sötét éjjelenként világosság tör elő, olyan, mint a holdfény, kísérteties és szomorú. Rossz szellemek és táltosok lakoznak bizonnyal a világító fákban, akik megrontói mindennek. Elviszik a hetedfű gyermeket magukkal, elrabolják és ilyenkor vihar támad a nyomukban, amerre járnak. Nem jó az olyan fákra gondolni sem. Azok a rossz lelkek könnyen elbánnak az emberrel; mert ők az erősek és a pusztán nincsen harang, hogy el lehetne őket kongatni a határból. Meg van eset rá akárhányszor, hogy az imádság sem használ annak, aki velük bajba keveredik. Elsuhannak a fák között, bebújnak a gyíkok lyikaiba; mert a gyík nagy barátságban áll velök. Mikor valaki gyalogol éjnek éjszakáján az iszonyú csöndben, amely honos a pusztán, hallhatja olykor a rejtelmes suhogást a feje fölött, s ha ilyenkor gyorsan nem vet magára keresztet a megijesztett, még rá is rikkantanak…
Világos, hogy az ilyen szellemek rabjává szegődik a Ferkó. Egyszer majd behúzza magába a vén fa, beszívja ellenállhatatlanul, és ő ott vesz örökre.
Ezeket beszélték az asszonyok, és van néha igazságuk az asszonyoknak is. Hanem ez mégsem teljesedett be, ez a jövendölés. Mert a Ferkó nem csinált ott a fa előtt semmi galibát, nem társalkodott semmiféle rossz lelkekkel; ő egyszerűen leverte maga előtt a tenyerével az erdő nedves földjét simára, és aztán egy kis ágacska hegyével belekarcolta abba a nagy fának az alakját. Ha nem volt megelégedve a rajzzal, újra lenyomta a földet és csinálta a dolgot addig, amíg szépen nem sikerült. És ha sikerült, nagyon örült neki.
A fának kikarcolt alakja megmaradt aztán ott a földben. Olykor elérte ott a fák között is a napsugár, megszáradt, és a fölötte átfutó gyíkok nem tehettek kárt benne. Különben a gyíkok nem olyan állatok, hogy kárt tennének valakinek ok nélkül. S ők ismerték is Ferkót; hiszen annyiszor látták az erdőben azt a csendes fiút.
Ő kijárt oda, és elnézte a munkát. Ha esetleg szélvihar támadt, amely lekapott pár rozoga ágat a vén fáról, kiigazította ő is a földön úgy, hogy hasonlítson újra hozzá. Mert a fák egypár ág elvesztése után mindjárt más formájúak lesznek, míg az emberek ugyanazok, ha ökörbőrben vagy bagariában járnak is. Mert ha arra járt valamely béres, nyelet keresve az ágak között az ostorának, vagy ha arra kergette a nyulat a vadász, a két különböző fajtájú ember egyformán taposta össze azt, amit a gyíkok nem bántottak… A csizmatalpak nem műismerők, akárkinek a lábain vannak.
Hát ilyen volt a Ferkó gyerek, és ez hibás dolog volt az emberek szemében; de már úgy volt és nem lehetett róla tenni. Mert nem játék volt az neki, mint a többi gyereknek, nem játszott ő azzal csak mulatságképp, hanem tette, csinálta öntudatosan és öntudatlanul. Az áldozó napot lerajzolta a homokba, a ciroknövény finom ágas részével húzgálta a sugárküllőket, amiket az a felhők közé vetett. De sohasem volt vele megelégedve. A napot nem lehet a homokba rajzolni. De azért megpróbálta másnap, harmadnap is sajátos makacssággal; az apró gyerek küzdött, szívdobogva küzdött azzal az ellentéttel, ami homok és a napfény között van. Hitte, hogy valamikor sikerülni fog.
Ha elfeküdt már mindenki a majorudvarban és leterítette félhomályos sátrát a nyári éj, Ferkó kint vesztegelt valamelyik fölfordított ekén vagy a szekéroldalban, és abban az állapotban volt, amiről azt mondja szűkszavú nyelvén a pusztalakó: hogy kigondolkozik a világból. Szelíd holdfény ragyogott be mindent, csöndes szellő futott át a végtelen mezőség fölött, halk rejtelmes morajlást hozva el az erdő fái közül; fényes volt a tájék, fehér a homok, csillogtak az ekevasak, és a messze tanyákról elverődött odáig az ebek csaholása. Rejtelmes vágyak keletkeztek ilyenkor a szívében, csudálatos gondolatok, amik borzongásba hozták. Hogy lehetne mindezt lerajzolni a homokba, a holdfénnyel, az erdő morajával meg az ebek ugatásával együtt?
Elnézett sokáig mindent, a fényt, ami a szögletfalakra esik, az árnyékot, amit a hold vet az ekék mögé, és sóhajtva győződött meg arról, hogy mindezt lehetetlen a homokban utánozni. Lehetetlen. És szörnyű lehetett a kín, ami azt a kis szívét összefacsarta, mert szinte nyögött belé.
De nem maradt ez így sokáig. Az öregbéres a néma, hallgatag, elvonult fiúban fölismerte a tehetséget. Látta a szemlélődést, ami nyilvánult a gyerekben, és kinek kell inkább szemlélődőnek lenni, mint a disznópásztornak? És mikor eljött az idő, hogy az ispán kisbéressé tette az eddigi kondást, az öregbéres, aki illetékes egyén volt az ilyes dolgokban, egyenesen Ferkót jelölte ki arra a hivatalra.
És ezzel nagyot haladt előre Ferkó. Nem volt többé az a gézengúz naplopó gyerek, aki elbujkált az erdő téveteges sűrűjébe, aki kiszökött éjjel a házból, hogy bámulhassa a holdfényt, hanem egy öntudatos, dolgozó, munkálkodó lény, aki maga kereste meg a kenyerét, amit megevett.

Benn a városban, ha egy ittas ember megfekszi a pocsolya sarát, azt mondják rá: “disznó”. Ha a gyerek macatos, ha tintásak az ujjai: “disznó” lesz, azzal a szörnyű fölületességgel, ami már szokása a városiaknak. Mert a disznó egy igen komoly és öntudatos állat, méltó arra, hogy komoly és öntudatos ember pásztorkodjék a falkája fölött. És tekintetbe is vevődik ez a dolog odakint; mert amíg a kisbéresnek csak egy könnyű ostort adnak a kezébe, amekkorát elbír, addig a disznópásztort fölruházzák tarisznyával, karikással, vasasvégű bottal, szép nagyélű bicskával, amik mind igen értékes és drága dolgok odakint a pusztán. De nem sajnálják ezt a kondásgyerektől; mert kell, hogy bizonyos embereknek legyen bizonyos rangjuk. És tisztességet is kell nekik adni hozzá.
A kondás például télen jókor reggel kimegy a mezőre, ha nincsen nagyon magas hó. Még sötét is van jóformán. Legelöl ballag az ártány, utána a kocák az apró disznókkal egyetemben. Oldalt lohol a kutya, hátul pedig a pásztor lépked, vivén magával a botot, a karikást, a tarisznyát, a bicskát meg a szűrt. Az ártány odakint a legelőn megáll és röffen egyet; a kocák is megállanak. Még sötét van, nem lehet füvet keresni a hó alatt, majd csak később jön ez, addig diskurálnak szépen. Az ártány végigjárja a falkát, röfögnek vidáman, komolyan vagy haraggal. A pásztor rádül a botjára, és nézi őket.
Azután lassacskán megvirrad, világosabbra válik a tájék, a falka elszéled, füvet keresni; az élhetetlenebbeket az ártány maga vezeti jó helyre. Így megy ez délig; apró differenciák ha fölmerülnek, az ártány meg a kuvasz szépen elintézik azokat; a tapasztalatlan süldőket leriogatják a jégről, mert ott lábat lehet törni, ami pedig nem jó. Ritkán van arra szükség, hogy a vasasbotot közibük vágja a pásztor.
Délben pihenés van. Összefekszenek egy halomba, hogy melegük legyen; ha esetleg szél támad, elmennek szépen maguktól valami buckaoldalba, ahol nem éri őket annak a hideg lehe, és pihennek ott nyugodtan, csak az ártány járkál a sertésgarmada körül méltóságteljesen, viadalra készen, mint Don Quijote. Azután újra megkezdődik a fűböngészés a hó alól, ami eltart addig, amíg leszáll a nap, és elterül az alkony. Akkor hazamennek nyugodtan, és röfögnek otthon kedélyesen.
Már most ki tudná ebből megmondani, hogy miért nevezik az ittas embert annak, aminek ezeket az állatokat? Avagy látott már valaki ittas embert olyan nemesen öldöklő harcot vívni, mint amilyent küzd egyik ártány a másikkal, ha a pásztorok füttyszóval nekibuzdítják őket?

És ebben a foglalatosságban fejlődött a fiú. Ebben a munkában, ahol az a kötelesség, hogy le kell támasztani a botot a földre, arra a két kézfejet, arra meg az állat, és kigondolkozni szép csöndesen a világból. Nyáron szelíd, télen pedig küzdelmes mesterség ez. Nyáron a mezőség buja füvén könnyen él meg az állat, semmi gondja, baja vele a pásztornak. De télen, mikor kikullog az erdők közül a csikasz farkas, mikor vad hideg van odakint, hogy még a csillagok is megfagyottaknak látszanak: akkor körültekintőnek kell ott lenni az embernek. Hozzá kell szoktatni a szavához az állatokat, hogy ha szélvihar támad, amely átláthatatlanságot teremt a fölkavart hóból, ne vesszen el benne a disznó, megismerje a szélsüvöltés, viharbúgás között is a kondás hangját, és ott maradjon közelében, és ne fusson világgá, elveszni nyomorultan a buckák havai között.
De ez sem mindig ilyen. A tél sem rossz örökké. Vannak hetekig verőfényes napjai. Tiszta az egész vidék, messzire ellátni, akárcsak nyáron, és ezen a végtelen messzeségen csak a hó látszik, a vakítóan fényes, ragyogó hó, mint egy óriási fehér tükör. Városi ember szembajt kap ilyenkor ottan. A pusztalakónak meg gyönyörűség. És ezeken a csöndes napokon, mikor eleget gondolkozott már a botra dőlve Ferkó, elővette azt a botot, elővette a bicskát, és faragott annak a botnak a tetejére egy olyan ártányt, hogy csudálat volt azt nézni. Igazi ártány volt.
Az öregbéres például sokat látott már hosszú világéletében. Mint katona járt lent Olaszországban, a regeszerű, hihetetlen mesés városokban, ahol kiszárad a balta nyele esés közben, míg leér a toronyból. És azt mondta arra a megfaragott botra az öregbéres, hogy az vagy ördögi segítséggel van csinálva, vagy pedig ha istentül való, és tetszetős ő szent fölségének a dolog, áldassék az ő neve érte. Valóban még ma sem fogyunk ki a csudákból. Nagy és hosszú út vezet a pusztától Olaszországig, és az öregbéres azon a hosszú úton sehol sem látott ilyen fába faragott állatot, és íme a Ferkó gyerek megcsinálta, hogy szinte élt az ártány ott a bot tetején.
Valóban úgy van vele az ember, hogy amit lát, azt el kell hinni, bármily hihetetlennek látsszék is különben. Így tehát méltó csudálkozásában bevitte az öregbéres a megfaragott botot az ispánnak. Az ispán maga elé hívatta Ferkót.
– Eladod ezt a botot?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert ezt magamnak csináltam… Hanem ha kell, csinálhatok az ispán úrnak másikat, szebbet.
És csinált az ispán úrnak másikat, szebbet. A major népe összefutott, mikor a házak közelében legeltetett Ferkó, és faragta azt a botot, amely az ispáné lesz. Napról napra bámulták; látták, hogy mint fejlődik ki ott egy fának az alakja és mint kerül a fatörzshöz egy lovas ember. Kengyel, kantár, sarkantyú, minden meglátszott azon, az egyszerű durva bicska hegyével mindent rátett arra Ferkó. Esemény volt ez és arról beszéltek az egész majorban. Az öregbéres, aki parancskiadásra naponként megjelent az ispán úr szobájában – látta, hogy a szépen faragott bot ott van a fegyvertartón fölakasztva, drágamívű puskák és rézveretes kardok között.
Csak Ferkó nem volt vele megelégedve. Elvégre is fába faragni nem lehet valami ritka és különös dolog. Ami nem kell oda, azt lefaragja az ember, és készen van a kívánt alak. Ez semmi és nem is talált ő valami különös gyönyörűséget abban. Faragott, mert érezte, hogy tenni kell valamit, amiről meglássák, hogy ő több, mint a majorság többi népe; faragott, mert nem tehetett mást.

Úgy érezte, azt hitte, hogy ez csak semmi. Azok a vágyak voltak most is az ő lelkében, amik megülepedtek ott akkor, mikor bámulta a pusztát elöntő holdfényt és a leáldozó napot. Azok a megnevezhetetlen vágyak, amik bolygatták az ő agyát, amik álmatlanokká tették az éjjeleit. Az, hogy valami módon napáldozatot meg a hold udvarát képes legyen megcsinálni azon színesen, mint ahogy az a természetben megvan. Papírra, vagy valami másra odacsinálni azt a valamit, hogy megismerje azon minden ember, hogy az napáldozat, mint ahogy a kifaragott fában fölismerik az ártányt. Mint ahogy megvannak csinálva azok a képek, amelyek az öregbéres lakásán a falon lógnak.
Azok a képek bizony silány dolgok voltak és nem érdemelték meg még azt a szöget sem, amelyen függöttek. De a Ferkó nem látott még másfélét és mindenki azután ítél, amit lát.
Ó, hatalmas ábrándok voltak ezek. Eltompult az agya, beléjük veszett a lelke, és időnként úgy érezte, hogy már nem tud gondolkodni. De csüggött ezen az egy dolgon lelke egész erejével és azt hitte, hogy ha nem tudna gondolkozni erről, nem is volna érdemes élnie a világon. Talán azok, akik meghalnak és lemennek lakni a buckák alá, azok talán még többet is tudnak erről… Ki tudná megmondani, mi lehet a föld alatt?…
Történt azután egy napon, hogy fényes hintó robogott át a havas mezőségen. Büszkén járta negédes táncát a négy ló, a szerszámvasak és a hintó oldala ragyogtak a napban. Ferkó nem látott még ilyet soha; végtelen csudálattal nézte és látta, hogy ott ül a kocsis mellett az ispán. Nagy úr lehet az, aki a kocsiban ül, talán maga az uraság. És a hintó feléje tartott. A disznók ijedten futottak össze, az ártány mérgesen röfögött, és csattogtatta az agyarait. Csak Ferkó nem félt.
És ott őelőtte megállt a kocsi. Ferkó megemelte kalapját tisztességtudóan.
– Ez az, méltóságos uram – mondá az ispán és rámutatott Ferkóra.
– Ez? – kérdé a nagy úr és szemüvegén keresztül kíváncsian nézte a fiút. Ferkó nyugodtan állta a nézést; miért ne állta volna, hiszen nem tett ő semmi rosszat. Az úr pedig kivette kezéből a botot, figyelmesen nézte az ártányt ott, a bot tetején.
Azután visszaadta a botot és felhágott a kocsi lépcsőjére.
– Csudálatos, rrendkívüli! – mormogá a nagy úr. – Valóban rrendkívüli… Hajts!
S ahogy jött, úgy eltűnt a fényes hintó. Forgó kerekei fölverték a havat a levegőbe, a nap rájuk sütött és a hópihék ragyogása szebb volt, mint a hintó. Ferkó látta, hogy mint tűnik el a távol lilaszín ködében, a buckák ragyogó csúcsai és az erdő sötét fái között. Nem bánta, hogy elment a hintó, amint azt sem tudta, hogy miért jött. Folytatta tovább az ábrándokat az ismeretlen álmokról, amik olyan szépek és oly valósíthatatlanok.
Az álmok hosszúak és szépek voltak; az ártány valami előadást tartott a buckaoldalban a fiatalabb kocáknak; a nap útja meghajlott az égen és alkonyatra járt az idő. És ekkor egy hosszú szekér tűnt fel a pusztán. Sovány macskalovak voltak elébe fogva a gyékénnyel borított kocsinak, a hátulján ládák, karók és az egész készség lassan ődöngött ott a hósík tetején. Ferkó látott már ilyeneket, és nem törődött vele. Vásznas-tótok szoktak így télidőben végigbarangolni a pusztán, a majorok között. Ezt is vásznas-tótoknak nézte.
Pedig mások voltak. Borotvált, csupasz arcú emberek dideregtek bent a gyékényes kocsiban. Az elszegényedett Thália nyomorult apostolai. A kocsi külső oldalára egy nagy vászon volt kiterítve, boldogabb időkben szuffita valamely nagy színpadon, a társulatnál függöny, esetleg gót palást és most védő ott a kocsi oldalán a fagyos szél ellen.
Valami meleg öntötte el a fiút; a feje kábult, a szeme káprázott, és látta, azon az ócska vásznon látta, hogy lehet festeni a természetet. Beleveszett a szeme a látványba; – izgatottan ment a kocsi mellett és nézte azt a képet. Egy falu volt ott lefestve az áldozó nappal. A fiú ment bódultan a kocsi mellett, benne érezte magát az ábrándjaiban, és nem hitte, hogy ez nem álom. Ábrándjai oly gyakoriak s oly emésztők voltak, hogy nem bírta már elválasztani tőlük a valóságot.
A konda elmaradt már messze, nem is látszott; Ferkó csak ment a kocsi mellett és telve csudálattal nézte azt a képet. Gázolta a havat, elsüppedt benne olykor, de ment, ment visszatartóztathatatlanul a kocsi mellett, bódultan és semmi tudatával annak, hogy ő most létezik. Hiszen ott volt a lelke azon a képen.
Az alkony leszállott egészen, az éj sötét sátora ülte meg a pusztát. A fiú fáradt lépteivel haladt a kocsi után. Mellette már nem bírt menni; összeborzongott, néha megrogytak a térdei, de ment, ment. A kocsi haladt mindjobban előre, a gyerek hátul lépdelt, a lelke ott csatangolt a festett faluban az áldozó nappal. Föltámadt a puszta rettenetessége, az éji hóvihar, zúgó, harsogó zaj töltötték be a levegőt. A kocsi haladt, gyorsan haladt. Thália papjai tudták azt, hogy megfagyni nem jó; a fiú nem tudta: fáradtnak, álmosnak érezte magát és lefeküdt a hóra. Édes zsibongás állta el tagjait, elszunnyadt, ábrándjait látta meg a levegőégben, fölkívánkozott hozzájuk és bizonnyal föl is ment oda. A hóvihar rászórta pihéit a fekvő testre, a pihék csöndesek, szótlanok és szelíden ölnek…

Tavasszal vadásztak a pusztán. Úri rajok ölték a mezőség állatjait, mert bizonyára csakis azért vannak azok teremtve, hogy megölessenek úriemberek által.
– És hol van az a fiú, akit a télen mutatott nekem az ispán úr? – kérdezte az uraság. – Föl akarom magammal vinni.
– Itt hozzák éppen a kocsin, méltóságos uram – felelte az ispán.
Igen, éppen ott hozták a kocsin. Tavasszal kiolvadt a holttest a hóból. Szántó béresek megtalálták a hullát és behozták a majorba kocsin. Azután eltemették szépen, kezében azzal a bottal, amelyre oly csodálatos módon volt ráfaragva az ártány.

1887

http://mek.oszk.hu/05300/05342/html/01.htm

Illusztráció: El Kazovszkij

Ha megszállottan figyeljük saját testünk-lelkünk romlásának jeleit, akár metafizikai élményekben lehet részünk. De ha bezárkózunk saját szenvedésünkbe, akkor elveszítjük a megváltás vagy az újrakezdés lehetőségét.
Szöllősi Mátyás Váltóáramának hősei is a kilátástalanság és kényszeres önmegfigyelés csapdájában vergődnek. Régesrég elmulasztották a pillanatot, hogy változtassanak az életükön. A költőként debütált Szöllősi Mátyás mestere az érzékelés, a testbe-zártság, a változatos testi-lelki kínok ábrázolásának, de most meglepően érett prózaíróként lép elénk. Ragyogó párbeszédeket is ír – amire szükség is van, hiszen a kilenc novella kilenc különféle párkapcsolati problémát is középpontba állít.
Szöllősi Mátyás nem járja be a magyar társadalom zegzugait, szinte mindig lecsúszott vagy lecsúszni készülő értelmiségi-középosztálybeli figurákról ír – de olyan hihetetlen empátiával, mint aki minden szívdobbanásukat ismeri. A fojtó atmoszférájú, remek elbeszélések közül talán a Betelgeuse a legtökéletesebb: a baleset előtti percek, a volt feleség, a kislány és az elbeszélő dialógusa már-már filmvászonra kívánkozik. Talán itt sikerült leginkább megragadni egy magánéletbeli kataklizma társadalmi, egzisztenciális, lelki, szexuális összetevőit.

De persze a Váltóáramban nemcsak kilenc, a középosztály válságát bemutató, remekül megírt, esetlegesen egymás mellé helyezett novellát tart kezében az olvasó. Egész különös módon folynak egymásba ezek a történetek, valami összetartja őket, noha szinte mindegyik elbeszélés nézőpontja, alaphelyzete más. Szörnyű, kilátástalan élethelyzeteket mutatnak be ezek az írások, de Szöllősi Mátyás – akármilyen kitűnő, drámai párbeszédeket ír – tulajdonképpen nem szereti megsemmisíteni a szereplőit. Szinte minden történet elég hasonló módon „kitér” (mintha nem pont, csak pontosvessző lenne a novellák végén) a várható, rettenetes vég elől, ez pedig szinte zenei módon köti össze a novellákat. Egy tematikus elem, az „új hold”, az Orion egyik felrobbant csillaga is összekapcsolja a szövegeket, erre a különös fényre és csillagászati eseményre mindegyik elbeszélés utal. A kedvencem, a Betelgeuse már a címében.
Ez a különleges, dark fantasy-s keret persze sokat old az elbeszélések fojtogató lélektani kíméletlenségén, a kínt szinte elviselhetetlenné tevő minimalista látásmódon. De talán más értelme is van. A hagyományos novellaciklusok többnyire a földrajzi közelséget vagy az etnikai azonosságot szokták összekötő láncszemként kiemelni (Az én falum, A mi utcánk, Pétervári elbeszélések, Tót atyafiak, Seldwylai emberek stb.), az ilyen kötetcímek az emberi élethelyzetek tipikusságát, a társadalmi világ kiismerhetőségét próbálják hangsúlyozni: a sorsok egymásra épülnek, van a figurákban valami közös… De mi kapcsolja össze Szöllősi kilenc hősét, akiket egy felfoghatatlanul messze felrobbant csillag, egy „tünemény” köt össze össze?  A fényszimbolika, a csillagképek és maga az Orion (a csillag is és a mitológiai vadász) Zrínyi gyűjteményes kötetében, az Adriai tengernek Syrenaiában kap komoly szerepet, de ott természetesen egy nagyon hangsúlyos, barokkos megváltás-koncepcióba ágyazva. Szöllősi Mátyás szereplői is mintha „átpillantanának” a másik világba, vannak meghökkentő, transzcendens élményeik is, de egyikük sem különösképpen vallásos (pedig az utolsó novella elbeszélője pap.) Ám szinte mindegyik szereplő átjut – ki a gyomortükrözés, ki az álom, ki az ájulás révén – egy másik valóságba. Természetesen nagy kérdés, hogy ezek a sokféleképpen összetört, XXI. századi sorsok beilleszthetők-e a hagyományos megváltás kereteibe. A pap sorsa például, aki egy kínos beszélgetés közben a haldokló apjától tudja meg, hogy van valahol egy testvére.
Talán a Bikával küzdő, fényesen ragyogó Orion választja ki magának a hősöket? Van a világunknak egy sajátos mintázata, melyet mi –  ahogy a magánéleti gondjaikban fuldokló novellahősök – sem láthatunk át? A megváltás lehetősége vagy a „kettős hold” nem hagy végérvényesen elpusztulni minket?

Aki benéz egyszer a sötét tükörbe, az megláthatja majd a fényeset?

Szöllősi Mátyás: Váltóáram
Budapest, Európa Kiadó, 2017.

A lovagi eposzokat és a lovagregényeket társadalmi valóságábrázolásuk alapján is szokás megkülönböztetni: míg a lovagi eposzok, a chanson de geste-k a szaracénokkal folytatott, történelmileg dokumentálható történelmi küzdelmeket, addig a Chrétien de Troyes nyomán született lovagregények egy fantasztikus térben és időben élő udvari lovagok mesebeli kalandjait mutatják be[1].
A valósághoz való hűség áll szemben egy csodálatos mesevilággal? Abban persze nem kételkedhetünk, hogy egy középkori befogadó is érzékelhette, hogy Artúr király birodalma másképp valóságos, mint Toledo vagy akár a Pireneusok. Hogy Nagy Károly másképpen valóságos személy, mint a breton meseerdőkben kóborló lovagok. De ilyen éles különbség húzódik meg a két elbeszélő műfaj referencialitása között?
Az imaginárius térben játszódó regények is sokféle módon utalnak koruk társadalmi viszonyaira, és remek lehetőséget teremtenek a középkori posztkolonialitás, alteritás, kelet-kép vizsgálatára.
Jeffrey Jeromy Cohen kutatásaiból is tudjuk[2], hogy a középkori képzőművészetben vagy lovagregények mellékalakjaiként nyüzsgő óriások, szörnyetegek, keveréklények, a „másság” hagyományos megtestesítői gyakran leigázott népek vagy őslakosok szimbólumai vagy emléknyomai. Az ő „jelenlétük” képes a kaland idejét, a lovagi elbeszélések időbeli és szemléleti kereteit kitágítani. Ráadásul a korban fő-fő-ellenségnek, örökös „másiknak” számító szaracénok sem csak ellenfelekként, visszataszító, nem-emberi lényekként, hanem tragikus hősökként, vagy akár szerelmi széptevőkként, példaképekként vagy barátokként, sőt testvérekként is megjelenhetnek a kor lovagi elbeszéléseiben[3].
Ám a gyűlölt, irigyelt, vágyott és rettegett  „idegen” nem a mi, realizmussal kapcsolatos elvárásaink szerint artikulálódik az udvari regényekben vagy az ennél populárisabb elbeszélésekben. Mintha a középkori szerzők csak jelezni akarnák az idegenséget, nem visszatükrözni.

És ez nemcsak az udvari regényekre igaz, hanem az ezeknél populárisabb alkotásokra is. A híres XIII. sz-i chantefable-t, az Aucassin et Nicolette-a korban meghatározó keresztény-muszlim ellentétet, a muszlim “idegenség” témáját tematizálja. A férfihős, Aucasssin azért nem veheti feleségül a szerelmét, mert Nicolette szaracénnak született (a cartagenai király lánya, aki csecsemőként, rabszolgaként került Provence-ba):

Mikor Biaucaire grófja, Garin, látta, hogy fiát, Aucasint, Nicolete szerelmétől el nem hajlíthatja, elment a város ispánjához, aki hűbéres szolgája volt, s így szólt hozzá: „Ispán úr, küldd el fogadott leányodat, Nicolete-et. Átkozott legyen az ország, ahonnan országunkba került! Mert általa veszítem el Aucasint, aki nem akár lovaggá lenni, sem egyéb hozzája illő dolgot cselekedni. Tudd meg azt is, hogy ha ama leányt kezeimbe keríthetem, máglyán égetem el, s magadnak is gonoszul lészen dolgod.” „Uram – felelé az ispán –, igen szomorít engem, hogy az úrfi itt jár-kél, s beszélget azzal a leánnyal. Nicolete-et pénzen vásároltam, hogy felnevelvén és megkeresztelvén gyermekemmé fogadjam, s majdan egy becsületes ifjú feleségéül rendeljem, ki tisztességgel eltartja. A te fiadnak, Aucasinnek véle semmi dolga nem lehet. Mivel azonban úgy kívánod és akarod, messzi országba küldöm a leányt, ahol az úrfi szemei őt soha többé meg nem láthatják.” „Úgy vigyázz – felelé a gróf –, e dologból még nagy bajod ne származzék” A két úr akkor elvált egymástól. Az ispán pedig igen gazdag ember volt, s vala néki egy díszes kastélya, kerttel körülövezve. Ide vitette Nicolete-et, a magas emelet egyik szobájába, társául egy és cselédjéül egy öregasszonyt rendelvén, valamint ellátván át kenyérrel, hússal, borral és minden egyéb szükségesekkel. Az ajtót annak utána lepecsételteté, hogy senki azon ki s be ne járhasson. Csak egy kis ablakuk nyílt a kert felé, melyen némi levegő jutott hozzájuk.[4]

Nicolete egy rövid időre visszakerül Andalúziába, a vér szerinti szüleihez, és csak  hosszú vándorlás, megannyi próbatétel után találkozhat megint szíve szerelmével. A mór szereplők, helyszínek, a keresztény-muszlim konfliktus dacára semmiféle felismerhetően muzulmán szereplője nincs a hires, a görög regényekre is emlékeztető, chantefable-nek. A csecsemőkorban elrabolt és megkeresztelt Nicolette fehér bőrű, kékszemű, szőke, előkelően törékeny lány, aki tizenöt év elteltével is mindenféle nyelvi és kulturális nehézség nélkül kommunikál Cartagenában maradt rokonaival. A muzulmán család pedig mintha Garin gróf, Aucassin apja udvartartásának a tükörképe lenne.
A mór lány, Nicolette “világossága” minden módon meghatározza az elbeszélés másokhoz és egyáltalán a mássághoz való viszonyát[5]. A “fényes arc” Nicolette állandó jellemzője, a bőrét az elbeszélő gyolcshoz, liliomhoz, hóhoz, margarétához hasonlítja. Nicolette olyan fehér, hogy az erdő megvilágosodik tőle, a margaréták meg pedig feketének vagy piszkosnak tűnnek a bőréhez képest. De ez a csodálatos fehérségű lány mégis feketére festi a bőrét, hogy elszökhessen Cartagenából. (XXXVIII.) Mintha a “feketeségre” való képesség, az átváltozni tudás tenné Nicolette-et olyan példátlanul hófehérré – és kereszténnyé, a mi hősnőnkké.
Ezek a különleges szerepcserék, átváltozások nemcsak keresztény-mohamedán viszonyban jelennek meg, hanem a férfi-női szembeállítást is dinamizálják. A provanszál költészet donnáihoz hasonló küllemű, a Chrétien-hősnőkhöz hasonlóan szerelmet valló Nicolette egyáltalán nem passzív, a szabadítóra ölbe tett kézzel várakozó várkisasszony: se nevelőszülei, se vér szerinti szülei akaratába nem törődik bele, férfiruhában csatangolja be Hispániát, ráadásul még hegedülni is megtanul, hogy megtalálja Aucassint. Mintha Nicolette eszményi nőiességét épp az biztosítaná, hogy férfiként is remekül feltalálja magát. Ebben a lovagi elbeszélésben más példát is találunk a nemek felcserélődésére. A hispániai kaland előtt Aucassin és Nicolette közösen keresi fel Tolerole királyságát (XXVIII-XXXIV), ahol is a háborúkat az asszonyok vívják (vackorral és sajttal), míg az ország koronás királya, egy férfi éppen gyermekágyban fekszik. Az elbeszélés végén aztán Aucassin és Nicolette visszatalál a patriarchális világrendbe, elfoglalják Garin gróf örökségét, teljesen hagyományos gróf és grófné lesznek – de előtte kipróbálnak másféle szerepeket és világokat is.

A lovagi irodalom kínál az “idegennek” a radikális szembeállítás mellett másfajta, játékosabb lehetőséget, a “mohamedánt” és a “keresztényt” képes egymáshoz hasonlítani, és közelíteni is[6], játékosan felcserélhetővé tenni, de ez egyáltalán nem általános.
A másság számunkra szokatlan szokásokban és testi jelekben mutatkozik meg, de ezek a bizarr furcsaságok sem írhatják felül a középkori gondolkodás legalapvetőbb szemléleti keretét, a leszármazáson, rokonságon alapuló rendet.
A középkor talán legnagyobb lovagregényében, Wolfram von Eschenbach Parzifaljában a főhős féltestvére muzulmán – amit nem is akárhogy érzékeltet a német szerző: kockásként mutatja be. De a különös foltok és kockák mit sem számítanak Feirefiz megtérése után: elfogadván a kegyelmet (ami nagyon kétértelmű, hiszen párbajban épp saját féltestvére győzi le), a Grál várába, a kiválasztott lovagok közé kerül. A középkorias nemzetségbe vetett hit, genealógiai gondolkodás korai humanitás-eszménnyé változik.

A portugál nemesi évkönyvek (livro de linhagens) két nagy, féfi-nő-, keresztény-pogány  határátlépést tematizáló elbeszélésében, a Dona pé de cabrában és a Lenda de Gaiában az az ilyen “szerepcsere” szinte mindig jóvátehetetlen és tragikus. A Lenda de Gaia Aldora kiálynője keserves halállal lakol, amiért álnok és kegyetlen keresztény féje helyett mór elrablójához hűséges: nemcsak a férje, hanem saját fia is a halálát kívánja. Don Enheguez Guerra (Lenda de Gaia) viszonya az erdőben élő, kecskelábú édesanyjához ellenben jóval árnyaltabb. A patriarchális leszármazás jogainak biztosítása képessé teszi Enheguez Guerrát, hogy számot vessen anyai-démoni örökségével, és a mór fogságban sínylődő apja megmentéséhez a “kecskelábú asszony” segítségét kérje  De mivel Enheguez Guerra a “másik világgal” való kapcsolata nem szexuális vágyon, hanem józan belátáson alapul, ezért az ördöggel való “cimborálásért” – saját édesapjával ellentétben – nem lakol halállal. A “muszlim” a legtöbb középkori elbeszélésben elválaszthatatlan az anyaságtól, a női elvtől és a hittagadástól, ahogy a lírai költészetben, a galego-portugál nyelvű cantiga de maldizerekben a szodómiától (pl. Estêvão da Guarda[7])
Ami azért is különös, mert igen valószínű, hogy az Ibériai-félszigeten az elbeszélések szerzőinek a mohamedán-keresztény együttéléssel kapcsolatos konkrét tapasztalataik is lehettek. De a középkori próza leginkább csak áttételesen, szimbólumok segítségével fejez ki konkrét társadalmi tapasztalatokat, nem tükrözni, csak újrateremteni képes a másságot. Nyilván ezt a fajta szimbolikus ábrázolásmódot érezték a középkori befogadók “realistának”.
A szaracénok a félsziget Grál-kereső regényeiben is a “másik” szimbolikus megtestesítői[8]. Ám a saját és az idegen szembeállítása mégsem lehet radikális az üdvösség keresését tematizáló Grál-regényekben. A kegyelem mindenkinek nyitva áll – ezért sem véletlen, hogy az első, középpontba helyezett, meglehetősen árnyaltan bemutatott szaracén hőst, Palamedest a Post-Vulgata Quest du saint-Graaljának (Grál-keresést feldolgozó regényének) galego-portugál verziójában találjuk.
Palamedes amúgy nem itt, nem a Grál-regényekben bukkan fel először, az ófrancia nyelvű Tristan en prose-ban már Trisztán riválisaként harcol Izolda kegyeiért[9]. De a Grál-kereső regényben a neve természetesn nem az udvari szerelemmel, hanem a rejtélyes besta ladrador  utáni hajszával fonódik össze. (Az Artúr lovagjait csatába hívó és egyenként legyőző “tolvaj bestia”, talán a bennünk élő állat, Lênia Márcia Mongelli szerint az eredendő bűn szimbóluma[10].)

A világos-sötét ellentéte ugyanúgy meghatározó itt, mint az Aucassin és Nicolette-ben – noha mi sem idegenebb a Grál-regénytől, mint az ófrancia verses mese csúfondáros játékossága. Palamedes, akit a társai sokáig csak “fekete páncélos lovagnak” (o cavaleiro das armas negras) hívnak “örököl kapja” a besta ladradorral való háborút a saját felmenőitől. Hiszen a rettegett ellenfél ugyanaz a demon, amely apját is gyötörte, és könyörtelenül végzett az összes fiútestvérével. A Demanda do Santo Graal azonban szembeállítja a fekete fegyveres, a szerelemben vereséget szenvedő, de Galahad hatására megtérő és megkeresztelkedő Palamedest a vele egy párviadal során aljasul viselkedő Trisztánnal. Trisztán persze lehet szebb és a szeretreméltóbb Izolda szemében, de a Grált nem Trisztán, hanem a frissen megtért keresztény, Palamedes pillanthatja meg. A keresztény-muszlim, fehér-fekete opció a megtérés pillanatában az értelmét veszti.
A másikból egy pillanat alatt kiválasztott lovag, a Grál védelmezője lehet. Ráadásul a megtérés pillanata átértelmezi Palamedes faragatlanságát, korábbi feketeségét, a besta ladrador iránti mániákus hajszáját, az eredendő bűnnel szembeni kiszolgáltatottságát – már nem egy született ellenséget látunk benne, hanem a bon sauvage, a “nemes vadember” egyik első képviselőjét az európai irodalomban[11].
De a pogányság/mohamedán hagyomány átértelmezése elválaszthatatlan az udvari kultúra belső válságától, az udvari szerelemmel (Trisztán) kapcsolatos) morális fenntartásoktól, egyáltalán a “nyugat” egyik első morális szembenézésétől. A “másik” rehabilitálása ezen belül nyer értelmet.

[1] A két valóságábrázolás különbségét leginkább Erich Auerbach hangsúlyozta. (Erich Auerbach:Az udvari lovag kivonul – In: E. A.:Mimézis. A valóság ábrázolása az európai irodalomban. Ford.: Kardos Péter. Gondolat Kiadó. Budapest. 1985. 121-140.)

[2] Ld. Monster Theory: Reading Culture. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1996.  (Editor). Of Giants: Sex, Monsters, and the Middle Ages. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1999., The Post-Colonial Middle Ages. New York: St. Martin’s, 2000.

[3] María Rosa Menocal: The Arabic Role in Medieval Literary History: A Forgotten Heritage, University of Pennsylvania Press. 1987., Sophia Rose Arjana: Muslims in the Western Imagination. New York: Oxford University Press. 2015.

[4] Aucasin és Nicolette. Ófrancia széphistória. Tóth Árpád fordítása. Gyoma. Kner. 1921.

[5] María Rosa Menocal: Signs of the times: self, other and history in Aucassin et Nicolette – In: Romanic review vol. 80 (1989) p. 497-511, Marla Segol: Medieval Cosmopolitanism and Saracen-Christian Ethos – In: CLCWeb: Comparative Literature and Culture 6.2 (2004), http://docs.lib.purdue.edu/clcweb/vol6/iss2/4

[6] Puskás István: Mohamed a sisakforgón (A korai észak-itáliai lovagregények iszlám-képe) – In: Eruditio, virtus et constantia: Tanulmányok a 70 éves Bitskey István tiszteletére, szerk. Imre Mihály, Oláh Szabolcs, Fazakas Gergely Tamás, Száraz Orsolya, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011, I, 434–439.

[7] Xosé Bieito Arias Freixedo: Per arte de foder: Cantigas de escarnio de temática sexual. Frank & Timme, Berlin, 2017.

[8] Irene Freire Nunes: Récits mythiques du Moyen Âge portugais. UGA Éditions (ELLUG) – Université Grenoble Alpes. 2008.

[9] Az ófrancia Artúr- és Trisztán-regények és a Demanda do Sancto Graal viszonyáról ld. Ana Sofia Laranjinha remek tanulmányát. (Artur, Tristão e o Graal. A escrita romanesca no ciclo do Pseudo-Boron. Porto, Universidade do Porto, 2005.)

[10] Lênia Márcia Mongelli: Por quem peregrinam os cavaleiros de Artur. São Paulo, Íbis, 1995.

[11]  Teljesen egyetértek Thalles Tadeu Brunello Zaban végkövetkeztetésével (O bõõ pagão: a cavalaria de Palamedes em A demanda do Santo Graal. Universidade Federal do Espírito Santo. Vitória. 2013.

http://repositorio.ufes.br/bitstream/10/3272/1/tese_6380_Disserta%C3%A7%C3%A3o%20de%20Thalles%20Zaban.pdf

Az ige elbeszélő alakja ki más lehetne, ha nem maga Jézus.  Ám Hegedűs Gyöngyi verseskötetében nem ő szólal meg, nem ő vall, hanem alakmása, Lev Nyikolajevics Miskin, a “félkegyelmű”.  A versek utalnak ugyan “rohamokra”, “félkegyelmű szeretetre”, de nem teázunk a hóesést bámulva a beszélővel, nem siklunk a szánon, nem eszünk pirogot, egyszóval nem “oroszoskodunk”. Pedig a lírai én szinte mindegyik versben megszólítja a “másikat”, az elérhetetlen szerelmet, Nasztaszja Filippovnát, az utolsó ciklusban pedig a nőt, akit feleségül szeretne venni, Jepancsin tábornok lányát, Aglaja Ivanovnát.
A ritmikusan visszatérő nevek nem valami oroszos couleur locale-t jelölnek ki, nem idéznek meg semmilyen XIX. századi atmoszférát, még a tulajdonképpeni Félkegyelmű cselekményét sem, ők csak amolyan lírai barátnék, a költői reflexiók, levéltöredékek  címzettjei, “kitüntetettjei”. A kötet egy halott költő mellett megidéz egy “fotográfusnőt” is, aki közvetlenül ragadja meg a tárgyát, nem beszél, nem mesél, hanem csak “rögzít”, vagyis “láttat” – és ez felveti a régi kérdést, az európai vershagyomány miért jelöli meg régóta a megszólalás ürügyeként a nőt és beszélőként a férfit? Miért képtelenség, hogy Nasztaszja Filippovna a “herceghez” fordulva (ahogy Villon tette) valljon Istenhez való viszonyáról?
Mert Hegedűs Gyöngyi nem szerelmes verseket ír. A Keresztes Szent Jánost megidéző lélek éjszakájában, a tökéletes kitárulkozás kegyetlen-meghitt pillanataiban megszólított Nasztaszja Filippovna csak egy isteni, a magányban társul vagy gyóntatóul? kínálkozó soror, angyal-nővér, aki úgy hallgatja a személyes sors lehetetlenségéről szóló lírai vallomásokat, hogy ő maga az egyik legvégzetesebb, legsorsteljesebb nevet viseli?
Minden emberi élet imitáció, követés, a De imitatione Christi Kempis Tamás-féle értelmében – Miskiné is, akinek a nevét is, az életútját is csak töredékesen idézi meg a kötet. A figyelem a beláthatatlanra, a mindenhatóra fókuszál, de nem az ő irdatlanságára vagy a végtelenségére (amivel a barokk költők birkóztak), hanem a mi sorsunkba ékelődő jelenlétével. Az ő életútjának és megszólalásának személyességével.
De ha Jézus költőként beszélt és gondolkodott, akkor nem épp a költészet az, amely képes életre kelteni vagy megőrizni a mondandóját? Márpedig a jézusi példabeszédek sem a meggyőzésre, hanem a meghökkenés keltette katarzisra építenek. A jó pásztor megkeresi az elveszett bárányt, állítja Jézus – a pásztorokat jól ismerő hallgatóság pedig elképed: ugyan melyik pásztor hagyná a nyájat cserben, és indulna egyetlen bárány keresésére? Vagy Isten szemében az összes bárány egyetlen és legkedvesebb?  Isten szeretete irracionális, és ezzel épp akkor szembesülünk, mikor mindennapi embernek, gazdának vagy pásztornak képzeljük, a mi ismerős, mindennapi világunkhoz hasonlítjuk. Vagy nem lehet ugyanaz Isten és az ige “elbeszélő alakja”, a róla tanúságot tevő Fiú?
A jó vallásos líra ritkán érzelmes vagy tudálékos a szó hétköznapi értelmében. A hit abszurditását, botrányát, a keresztrefeszítés, az öröklét vagy épp a gondviselés beláthatatlanságát már a középkori költészetben is paradoxonok fejezték ki a legvilágosabban. Hegedűs Gyöngyit olvasva az a hátborzongató érzésünk is támadhat, hogy a helyes bibliaértés nem is lehet más, hiszen (például) miért menekül a szent család a gyerekgyilkos Heródes elől éppen Egyiptomba „hol az elsőszülötteket / maga az isten angyala / gyilkolja.” (menekülés egyiptomba). A folyamatos történetmesélés közben maga a Szentlélek, a „szerző” teszi lehetetlenné, hogy a mindennapi kauzalitás alapján értelmezzük az eseményeket.
És ez a lehetetlenség forgatja fel a személyes élettörténetet, a Miskin-alak mögött felsejlő „fotográfusnőéjét” is. (A kötetben a képek és a versek szerves egységet képeznek.) Ez a nőalak, az „anya”, aki egyben az események krónikása is, „meri halottnak láttatni” a lefotózott gyerekeit (a legnagyobb felbontású kép). Élet és halál felcserélhető a költői közelítés és a kereszthalál-feltámadás révén.  De a gyerekeinek életet adó, a halálukat szó nélkül elfogadó mater dolorosa / fotográfusnő nemcsak a Mária-kultuszban felnőtt katolikusok számára láttatja tragikus iróniával a teremtést.
Az ige „elbeszélő alakja”, az ember (és vele együtt az emberfia – sőt emberlánya) tulajdonképpen elbeszélhetetlen. Vagy mégis elbeszélhető? „Ha megírnám a gyerekkoromat, / nasztaszja filippovna, / üresen hagynék minden második oldalt. / azoknak, akik ugyanarra más égtáj felől emlékeznek. / mint négyből három evangélista. A születés felől. / ők az egész látótér.” (a nyitómondat)
A sokféle történetet és vallomásformát egymásra vetítő, ragyogó kötet egyik, szerintem legkiemelkedőbb verse, a testnek elég víz épp a nőies testtapasztalatokat (a „hullámzás”, a víz, az ehhez kapcsolódó hallgatás nem először jelenik meg a „történeten túli” világ értelmében) emeli a vallomásos-párbeszédes önkifejezés, a „párhuzamos történetek” fölé:

Mikor hagytam, hogy annyi fény
jusson belém, hogy álomnak
tűnjön a sötétség, akkor épült
meg az idő, amiben semmi
nem tartozott nekem magával. s már
nem bántam, hogy az üdvözültek mindig
nélkülem vannak épp elegen. Elég
volt, ahogy a víz a hajótestnek
loccsant. elég
volt testnek. elég
volt megváltásnak.

Hegedűs Gyöngyi: a pont felett
(Új Forrás Könyvek 56. )Tata. 2017.

(bélyegkép: Fan Ho)