magtár
szemerkélni kezdett, s amíg a többiek aludtak, átrendeztük a várost.
az utakról levakartuk az aszfaltot, réti vadvirágmagokkal
hintettük be a felpuhult földet, amit kellett, lebontottunk,
falakat mázoltunk, utcanévtáblákat rajzoltunk,
tölgyfapadokat és madáretetőket faragtunk.
simatűjű szálkásfenyőket és tömjénfákat ültettünk
a kibővített parkokban, az óvodává átalakított bíróság
udvarán kakaó-, sárkány- és majomkenyérfák virágoztak.
a városházán színházat avattunk, a várból romkocsma lett,
a múzeumból kalandpark, a szociális- és munkaügyi hivatalából
pedig csillagvizsgáló. aztán hajnalodni kezdett, kialudtak
az utcalámpák, a szemaforok újra működésbe léptek,
az éjszakai csapadékot pedig elnyelték a csatornák.
lángoszsír nehézkés párája telítette el hörgőinket,
és mint toporzékoló kutyák, akik már tudják, mit jelent
a zaklatott cipőkopogások ritmusa,
pórázokat szorongatva, zakókban, acélbetétes munkásbakancsokban
és telepakolt hátizsákokkal visszafoglalták a várost.
a másnapos hajléktalanok, indexelő sorsok tömkelege között
közalkalmazottakként széledtek szét,
sorban kinyílt az élelmiszerbolt, a fogadóiroda,
a számítástechnikai szaküzlet és a bútoráruház.
az utcába, ahová az állandó lakcímed volt bejelentve,
úgy tértél be, mint egy szárnyszegett kerub.
a panelstadion egy földszinti ablakpárkányán egy néni
a csikkekkel teli kompótosüvegben felgyülemlett barna vizet
egy cserepes kaktuszra szűrte le,
miközben leste, ahogy szárazon elköszönsz tőlem.
rajtad az nem segített, hiába tudtad,
hogy ameddig az ajtóbehúzó nem zárta rád a lépcsőházat,
mint egy dühös apa, aki még mielőtt
egy határozott mozdulattal teljesen becsapná,
az utolsó pillanatban lelassít, hogy a kis résen át
megbizonyosodjon róla, valóban eltűntem-e,
hogy addig nekem így is minden a helyén volt.
terasz
a virradat feszültsége vág ki túltöltött cellámból.
ma se aludtam, pedig idegen (még tiszta) ágyakban
tudok a legnyugodtabban. fogaimra tapadt ínyemet
feszegetem. nem tudom, mi lesz, gondolom, folytatjuk,
ha a többiek felébrednek. elrepülünk valamerre,
ha hideg lesz. egy kitört zongorabillentyűre lépek,
visszajuttatva társai közé gyengéden megszólítom,
talán ordító dísz-funkciója ugrasztotta ki otthonából
a nyaraló padlójára. az október végi nap
ráncos tenyere fellángolásunk fakuló hegén.
megjött a kertész, ma is itt talál, a teraszon,
akár azt is hihetné, hogy vele együtt most ébredtem
bele a napi rutinba. nem merek neki köszönni.
csak bámulom kinyújtott lábakkal a hátára száradt sárt,
ahogy távolodva eltűnik a lemetszett gyümölcsfasorok között.
gyerekzsivaj, a kerítésen túlról, az övéi várhatnak rá,
veszekszenek, talán, vagy játszanak, ilyen messziről nem hallatszik.
(Illusztráció: Lois Dodd: Buildings at Rock Gardens Inn)
Mihály Ádám képe