/Szepesi Attila emlékezetére/

Betonkockás lakótelep/autóút a szélte-hossza./
Az elveszett ifjúságot/rigófütty talán visszahozza./
mormolom “Parafrázisomat” Szepesi Attila gyönyörű
négysorosa után kullogva:

TALÁN

Gyerekkori akácliget
se lombja már, se széle-hossza.
Lepkéit, rigófüttyeit
talán e négy sor visszahozza.

Igen, gyónom a mindenható Istennek, gyónom neked is Attila: nem vettem tőled végső búcsút. A korral szaporodó “krónikusok” – manapság gyakran használt fogalom – egyikének makacskodása akadályozott meg ebben. Azóta bánom.
Egy óbudai toronyház ablakából valaki messzire látott. Beregszásztól a Szepességig, Budapesttől Ábrahámhegyig, és a Mátráig. És valahol a távolban ott kéklettek a Kaukázus ormai is. Dehogy csak odáig!
A szakrális idő ciklusainak visszatérő messzeségeibe, a szakrális tér közeli-távoli pontjaiba mutatott verseinek és kisprózájának felemelt varázspálcája. Mert valóban az utolsó bölények közül való volt ő. Egy személyben kultúrtörténész, nyelvész, családtörténet kutató, Hamvas Béla és Weöres Sándor nyomába lépő tanító költő, és mester. Költői nyelvezete, igényes formatudása az utóbbihoz hasonlítható gazdagságú, zeneiségű.
Esterházy Péter találó soraiból idéznék: “Szepesi Attila szelíd, kíméletlen alkat. Szereti a szépet, keresi is azt, de ha nem találja: nem találja. Bízik a teremtésben, növényben, állatban, természetben – legkevésbé az emberben”.
Az óbudai toronyház ablakában már nem áll ott egy szemüveges, halk szavú költő, akinek verseiből – az ő szavaival élve – kibomlik egy Kálijuga – táncot járó, pusztuló világ: korunk világa.

(Illusztráció: Frank Wilson: Dandelion Hill)