Címke: vers

A hold fölkelne…; égi szerep

 

A hold fölkelne…

A hold fölkelne
de te álmodni
hagyod, szabadságra
küldted a csillagokat,
kiüresítetted az eget.
fájó eső cseppjei
bontják meg a teret.
a töréspontot hiába
keresed hozzá.
tedd mérlegre tetted.
átlátszó viharbontó
lettél. beletörődtél
a vakságodba.

 

égi szerep

szilánkos égen
bontja ki sátrát
a felhősereg,
kirántja belőle
magát a magány,
mely úszva
távozni vágy,
a szereposztás
felemás, nem
kap helyet a
feloldozás,
lassan gyűlik
a nézősereg,
a rendező sietve
jelzi a napsugaraknak,
hogy visszabújhatnak,
mert már lelopták
az égről a helyszínüket,
a tér kiüresedett
az elbicsaklott
lépések miatt,
nem lett belőle más,
mint egy egyszemélyes dráma.

 

(Illusztráció: Mary Wolf: Rain on the Pond)

TÉTEL; HÓRÁK IDÉZÉSE

 

TÉTEL

[Mohai V. Lajos Ingeborg Bachmann-nak írott versciklusára]

Honnét a remény?
Ha hullott körte fullad a kert sarába
s az örök őszben – Isten halálsorán –
fák állnak glédában a nem múló télre ítélve,
a szentencia annyi: a biztos talán.

Hóhér mindig akad,
hiszen sorsunk az Idő. Elpazaroltuk korán
az összes szeneslovakat, bár
gyerekek voltunk akkor. Szélfútta
diólevélbe csavart báb a gyerekkor.

Mi volna bíztató?
Talán hogy Rómában lomhábban jár az év,
mert ezerévekben kártyáznak vízköpő latrok
és angyalok, arany pénzekkel fénylenek szökő-
kutak. Járhatod szerelmes utad gyalog.

Halottas inged
kivasalva vár
– ki volna leírni ezt a sort bátor!
s hogy A pusztulásban elég a szerelem. –
ki tudna a Ponte Sistón ócska érmét
földobva dönteni: elég vagy elég?

Miféle láz vetíti szénhordók lovából
arabs telivérré a Via del Corso paripáit,
miféle szerelem- és örök haláldiadal
alázta Róma gyilkos-áldozat oroszlánjait
az Argentína téren bűzlő cicákig?

Az örök város felett kerülőutakon jár a szél,
Róma a vergődő sirályok gyászától kísérve,
homlokán a megbillent Holddal lassan,
végtelen lassan a tengerbe merül.
Ami megmarad: a vízen forgó-kerengő diólevél.

Honnét a remény?
A hét domb s a Rózsa utca fölött
ugyanaz az űzött ég halad,
menekülnek tépett ködök.
Állócsillag parázslik talpunk alatt.

HÓRÁK IDÉZÉSE

Fönt a madár, ki röptével az eget
egy végső vonallal áthúzza.

Sötét tintában süllyedő határ:
szűnettetik a föld – már

karcolt üresség –, mintha volna-lenne
csak homok, bamba sár.

A madár élesre fenve fönt kering,
a lentet begyébe fölfele húzza,

ring a búza, fekete búza ring,
szűnik és meghal a fölsértett ég megint.

A madár visszaint a zokogó égnek,
szárnya alatt régvolt horizontok égnek.

Van-e, ki azt a madarat elriasztja,
az eget az égnek visszaadja,

van bátorsága mindenek fiát mesélni.
Megélni kedvesebb bibliát.

 

(Illusztráció: Fábián István: Némulat-2; A főnök szeret; Ami fontos)

Istentangó; „Inspiráció generátor”; Textus kápolna, op.2

 

Istentangó

Krasznahorkai Lászlónak

A pille halála a hullámok ölén.
Újra hernyó lesz belőle. Árnyék.
Kankalin és kikerics illata övezi.
Jáspis és zafír.
Fölötte az ég merő metafora.
Archetípusok kavalkádja.
A szárnyak közötti párbeszédek
Mint egymásba forrt ajkak
Pehely-felhők. S pontosabban
Ez a szituáció egy szöveg.
Ölelkezés, szappanhabos csók.
A nappal szálai barack-rostok.
A víz tükrén áttetsző szótövek bimbózása.
Atommá porlasztott jellem
A kifehérített éjszaka szövetein.
Pille, egy csepp medúza karmaiban.
Jahve kezében a vérrel telt üveggolyó.
Jézus pisztolyt fog a varázslóra.

 

„Inspiráció generátor”

Tasnádi József képeihez

A relativitás a jégpáncél,
Ami alatt a tó vize az abszolútum közege.
A relativitás zár el minket az abszolútumtól?
Az abszolútum harangokkal van tele.
A víz alatti csengettyűk üveghangon sírnak.
A kontingencia (esetlegesség) a köd.
S benne a világ(kép).
Elszigetelt zsenialitás, géniusz-laboratórium.
Lám-lám. A jó dolgoknak mindig van csomagolása.
A lakott tér mindig zeneileg észlelhető
S ezek a rezgések a disszonanciák orgazmusai.
Az én egy harangláb. Isten mozgatja.
Először kiveszi a személytelenség óceánjából.
Majd beleteszi egy versbe.
Az én elmenekül a szövegből s beülteti magát egy kertbe.
Kontextussá oldódik, ugyanakkor nyelv lesz.

 

Textus kápolna, op.2

Temporális mentorálás

Szervetlen egybehangzás.
Több szálra bomlik a disszonancia.
A váratlanság más szövegekhez képest
Működik. Mint az ököruszály leves.
Sztrapacska. Pasta pronto.
Egy tányér, krémes, frankfurti leves.
Vagy egy selymes krumplifőzelék.
Sok babérlevéllel. Olyan sokkal,
Hogy már felsértik a nyelved.
Galvanizált génjeink fürödnek
A csészéből egy ezüstkanálra folyt időben.
Itt az irodalmi tudatalkotás opciója.
Kikutatni, fellelni, miként van ott az én?
Hogyan került bele a nyelvbe?
Voltaképp nem is a világban találjuk meg.
Hanem a versben.
A szó is visszaköltözik a nyelvbe.
Miután a lét legdrágább gyöngyeit elcsente.
Rajta van az arcán a lelke.

 

(Illusztráció: Ježeva kućica)

Köszöntés

 

Hetvenöt éves lett Györgyünk,
Szondi kapitányunk,
erős várunk, erős törzsünk,
égi Napút-házunk.

Házmestere és gazdája
e sokszobás háznak,
menedéke és tanyája,
kik odakünn fáznak.

Van Nap-konyha, lehet főzni,
s dolgozni a kertben,
beváltani és betöltni
terveket a tettben.

Gondos gazdaként nevelted
Napházad lakóit,
jó pásztor, délben terelted
itató Nap-tóig.

Hasznos is volt nevelésed,
jó Napmag-vetésed,
néped bőven legelészett,
gyapja is beérett.

S Te magad is, pásztor-gazda,
gazdag alkotó vagy,
műlistád fér húsz oldalra,
Napút-karnagy, oly nagy.

Húszezer lap vers és próza,
fordítások halma,
sok-sok ezer munkaóra,
bolgárról magyarra.

Napkút, Napút, Cédrus, Káva,
pályázatok, estek,
könyvek, számok sokasága –,
lelket melengettek.

Könyvkiadás, lapszerkesztés,
nagy író-sereggel,
dolgos nappalok és esték,
munkás éj és reggel.

Nappalok s éjek munkája,
teremteni tengert,
Napfa kerekedett szárba –,
kívánt teljes embert.

Önzetlen, másokért élve,
ügyelve Napútra,
saját művek félretéve –,
időd hogy is jutna?

Így aztán gyűlt évről évre
versek sokadalma,
gyarapodott készülődve
művek birodalma.

Gyűltek-gyűltek évről évre,
fiókba vagy sutba,
halasztódott félretéve
bolgár nyelvi mustra.

Mikor készül el e minden,
s érik be az alma?
Saját fádon versek kincsben,
s tanulmányok halma.

Megértjük hát döntésedet,
kell az idő másra,
gyümölcsözzön költészeted,
jusson virágzásba.

Fáj – de értjük döntésedet,
időd arra jut már:
teljesítsd ki költészeted
s tudós életmunkád.

Elfogadjuk –,  így döntöttél,
s térsz az alkotásba,
Napút-hajó, kikötöttél,
néped partra száll ma.

Tiszteljük nagy döntésedet,
s ím, jut ez a bárka,
naputazó önkéntesek –,
dokk-végállomásra.

Üdvözlünk a parton állva,
húszéves út végén,
pihenjél, jó Napút-bárka,
nyugodt  révbe érvén.

Isten éltessen erőben,
Kapitányunk, Mester!
Tartson meg e napderűben,
s áldjon szeretettel!

Legyen tiéd a Nap-pálma,
műved tisztasága,
legyen neved százszor áldva,
Naputadat járva!

Egészségerőt kívánunk,
Kapitányunk, Mester!
S fogadd szívbe kiadványunk
e tisztelgő esttel!

 

A később született köszöntővers nem került bele a tisztelgő szamizdat-Napút-számba, a tervezett est se jöhetett létre a vírusidőben.

Isten Fia a testbe visszajár

 

Isten Fia a testbe titokban visszajár,
visszaszökik, ezért, hogy a titkos szeretőknek olykor
isteni szépségű gyermekeik születnek,
s ezért, hogy újra és újra minden addiginál színesebb halfajok
alakulnak ki a tenger legsötétebb mélységében,
rejtve az emberi szem elől,
ezért lehet ritmus az egymásutániságból,
részecskék remegéséből fény,
szentek cérnavékony lélegzete emberöltő.

Isten Fia éjszakánként
összefekszik a képzelettel,
de gyönyöre meddő,
s reggel a felejtés síkjára
teríti ki az alvót.

Nem tud a mennybe menni egészen,
nem tud megtörténni a sejtszintű megváltás
az anyaszülte testben.
Örökké az anyag körül ólálkodik,
megszokta az imbolygó képeket,
a láthatárt,
megszokta már az öregedés
egyirányú utcáját is,
megtapasztalta,
hogy az ölelés meleg vizű öböl,
nem akar a végtelenre kihajózni,
hiába énekelnek mást
kar, láb és bőrreceptorok nélküli angyalok.

 

(Illusztráció: Olbiński Rafał: Uwolnienie)

dáliák

 

dáliák

a szemünk előtt anyák és apák
és testvérek
és nagynénik
és képek a fényképalbumból
és oldalak a kedvenc könyvből
és istenek
és törvények
(milyen sok
írottak és íratlanok)
és évek
szenvedések
hosszú sora
áll és könyörög
hogy az én utamat válaszd
térdel és kiált
hogy az én utamat válaszd
esdekelnek
parancsolnak
vadul
kérlelhetetlenül

és eközben
észre sem veszik hogy
ahogyan a kertben nyíló
dáliák
nyugodt és felbecsülhetetlen fénye
sem nyílhat
haragosvörös rózsává
ártatlan hóvirággá
imádott nárcisszá
vagy gyenge és kéklő ibolyává
úgy mi sem nyílhatunk
a mi bensőnkből
más önmagává.

 

(Illusztráció: Poulami Basu: Dahlia)