Hajnal

Addig maradok a paplan alatt
amíg már nem kapok levegőt
és megjelennek a
szinkronúszó sejtek a szemgolyómon.
A kora reggel befészkel a kócos hajunkba –
fél hat lehet, de végülis mindegy,
mert az idő te magad vagy,
(csak ne kéne kimondani a múlásod).
Érzem, hogy milyen erővel
szorítják maguk közé az ujjaid a kétségeim.
Roppanásig feszül.
Ez az ízületek hangosan megélt orgazmusa.

Majdnem mindent a láthatárról

mint kifűthetetlen bérházak
szobájában ahol
egyedül a szesz melege
szoktat hozzá a belefáradásba
hogy nincsenek új tájak
csak udvaron álló rozsdás porolók
pont ilyen a te és én

a mellkasodra tetovált pannon táj
elérhetetlen délibáb lett
amire nem hajthatom a fejem
mert horzsolás lennék rajtad
kibogozhatatlan néma rutin
amit bármikor levakarhatsz

de úgyis kibomlik a másnap
és mentségemre válik minden kudarc
fejemre húzom a pizsamát
mert jobban ijeszt a tudat
hogy nézel
mint óvodában a versmondás
hiába lesz vége az ünnepnek

hiába megyünk haza
mert nem érti a környék
a nyomodban mocorgó
gondolatbuborékot
amiben az áll hogy
jó lenne egy kis ideig megállni
többé nem kimondani a
szeretleket
mert gyávák vagyunk hozzá
és ettől egyre inkább
hideg neoncsövekké válik
a testünk ami nem a fűtés –
a kötődés hiánya

(Illusztráció: Chalermphol Harnchakkham: Merge)

Ti legalább lábbal libegtek,
de ők kővel leveleznek,
míg én magam után eredek.

Ti tátogva zubogtok, nyitott torkotokban
az üres pirkadat nyekereg robotost,
de ők alkonyatba mormolják
fojtott vágyaikat, hogy nincs is nap nap után,
de ez nem vágy, hanem puszta ellenérv.

Míg én majszolom magát,
egy gondolat fut át a réten,
hol eredetileg fák lengedeztek, most
kikerülnek minket, úgy vigyáznak.

Feltornyosult fedetlen fal alatt
véznákkal levők eveznek az éleslátású sötétben
ellentétes testek világos vaksága peremén,
s sziluettjüket üvöltik néma füzetbe.

Megrendülők helyett helytelen rendőrök a térben,
hol napokkal ezelőtt gyáva szomjat oltott ugyanott,
pénzt fal fel a homály.

Gyomromban éhes szakadékok merednek az égbe,
s míg nevetve emésztem az élők nevét,
vén tengerek sótalan ömlenek ölembe,
hogy kimossák csapzott ágyékom.

(Illusztráció: Rachel Wolfe: An Apophenic Knowing Of Water, 2019)

Agancsos álarcok rég
fekete földbe temetve,
csontsovány vénuszok
díszítik a kegyhelyeket.

Feszített állatbőrök
elernyedtek végül,
mechanikus vörös főnix
hamvaiból nem serken
új élet.

Szürke lepel alatt fekszik lázasan
a kifosztott jótevő,
opál lencsén keresztül látjuk az
öreg csillagösvényt,
mit zajos gépek szántanak.

Menjünk! Menjünk!

Kövessük a csontok zörgését,
orrkarikánkba akassza láncát
Ananké,
és vezessen oda, hol
éjjel-nappal álmodhatunk.

Az ősi tónál múzsák karjaiban
ássuk ki az élet kincseit,
s falakat emelünk, magas falakat,
hogy menedékünkké tegyük
a paradicsomot.

Együtt élünk hét vénnel és
őket ölelő zabolázatlan gyermekeikkel.

(Illusztráció: Leonora Carrington : And Then We Saw the Daughter of the Minotaur!, 1953)

Nemes Nagy Ágnes emlékére

Megfejthetetlen, ami életben tart
S mint egy mottó, verscím alatt a túlpart
Amit a test hagy, túlszalad
Körvonalán a volt alak.[1]
Nagy igazságok: megmetszett szótövek
A bukszus. A kankalin. Kék füvek.
Az ág, ami egész a folyóig hajol meg.
Feléled tőle a holttest.
Mintha egy könyvből folyna
Az összes ötlet.
Pedig a víz sodorja a nádasba.
A könyvtárakba, az ágyakba.
A tudatokba, a fejekbe.
Hogy ügyesség, ihlet szálljon a kezekre.
Csak még egyszer mondd meg! Mi lenne?
Ha megállna az éj s többé nem jönne az este?
A kerti pad fölé hajol a fa.
Mindennél jobb a metaforák bodza illata.

[1] Nemes Nagy Ágnes: /Az aranyszínű trombitavirágok/, Holmi, 2009. február

(Illusztráció: Looly Elzayat: Lovely Blue Leaves)

(hommage au Csokonay Vitéz Mihály)

Szia te cipőben és sötét kabátban
arcán szolid mosollyal, magabiztosan
lenézően szerény termettel, papíron borozol,
sört biztos elvből nem szeretnél inni
és nem szeretnéd, hogy én se igyak valahol de
a füst szagát nálad jobban senki se látja
és minden hús ég valahol, szóval te cipőben
és zokniban és sötét kabátban,
akit még egy ideig anyuval fogok keverni
szia és a kollégiumból mindig ugyanarra indulsz
néha félek, hogy megvernek ha este
mész, pedig, ha tetszel, tudom, hogy dühösen
vagy a legszebb, de a verseimtől nem szoktál meghatódni
és ha szomorú vagyok, sokszor beszólsz, mert
nehezen azonosulsz az állapotommal, megengedem,
szia kérlek, tudom, hogy neked is nehéz volt,
majdnem mondhatóan lehetetlen,
de megtanítasz ugye sírni?

(Illusztráció: Wayne French: Ocean waves S1)

a vízesést keresem
a vízesést, ami itt volt
valahol itt
az ember vándorol, araszol
néha éri pár csepp és akkor mélyen hálás
ó, három szem szúrós eső!
ó, egy állott, hajszálvékony tócsa!
ó, két csepp a kulacs alján!
köztük tízezer évek
különben csak dühöngő szárazság
és akkor egy vízesés zúdul le hirtelen
kiapadhatatlan
hol van
itt volt valahol

*

mikor az előszobában beszéltünk,
egy szavam se hitted
elnéztél oldalra
„hogy szerethetsz egy ilyen srég nyomoroncot
épp te”
ó a rohadt életbe
és én?! hol vagyok én?!
én mért nem mentem szét?! én mért tudtam normális maradni?!
mert még mindig azt gondolom, hogy normális maradtam
a normális kéne hogy legyen a normalitás
a repülés, többek közt
nemcsak base lenni, hanem flyer
nemcsak harántterpeszben állni és emelni folyton, szakítás nélkül
és tartani, tartani, tartani
hanem lendületet kapni, nekilódulni, felszállni, repülni, siklani
még és még!
fel! fel!
ha pedig base vagyok, akkor is: nem járni akarok segíteni valakinek
nem művégtag lenni, bot meg járókeret,
hanem repüléshez lenni földi központ
felszálló- és leszállópálya
torony!
EZ lenne a normalitás
többek közt
de aki normális, azt szétveri a világ

*

karácsonykor
a rőt rézpapír világított a szobában, mintha tüzet gyújtottak volna
ki se bontottad, csak ültél égő arccal az ágyon, mint akit megvertek
meztelen férfi, ölében pompás csomag
a rézpapír csóvákban dobta szét a fényt
nagyon örültem, igazán büszke voltam rá
a másik ajándékra is a verssel, arany terveidhez
meg se mozdultál, a tekinteted elkerült oldalra
aztán megint szembe egyenesen
mintha borneó és alaszka között lehetne légvonal
kő hallgatás
de arcodon megnyílt és peregni kezdett az idő
felhők, szél, sötétség, madarak
árnyékok, láng, elzuhanó fák
fénycsíkok, füst, farkasok, porvihar,
megakadni látszott az este
lassan érezhetővé vált a mérték
ültünk a karácsonyi ajándék két oldalán
igazad van, honnan tudnám, ki vagy
nem szerethetem, amit nem ismerek

*

tudom, nincs mit tenni
de most azt kívánom, legyen hatalmam

*

hejjj mögöttem mindenki meghalt
hejjj én ősidők óta egyedül járok
hejjj laurent öngyilkos lett
hejjj én nem osztok meg senkivel semmit
hejjj rámomlik minden oldalról az idő
hejjj hogy tűnjek, hadd tűnjek teljesen el
hallgass ide hallgass rám
ne azt a szar radioheadet hallgasd
ne azt az öngyűlölet-himnuszt
ami épp most nálam is megy
nem kell másik test, nem kell másik lélek,
nem kell
a színtiszta tagadás vagyok, a primitív szembehelyezkedés
az igennel szemben a nem, a feketével szemben a fehér
intelligens ember ilyet nem csinál, szellemi ember meg főleg nem
de leszarom, éljen a primitivitás
elég nagy vagyok hozzá
az árnyalatokat dobom a szemétbe
kijelentek megállapítok elvitatok
egyszerűen azt mondom:
NEM
nincs igazad
nem a tökéletes kell, hanem a gyönyörű
hallgass a csimbókos ősasszony sámánvarázslóra

liebster D.

*

(p.s.)
szerintem miattad lettek növényeim
most egy zöld bokorban írok
elevenség-hiányom van, mióta nem tudok rólad semmit
mellesleg akkor jött be a tavasz is
mintha leváltott volna téged
de csak valami tévedés volt, azóta újra tél van
se te, se tavasz, csak a szobanövények
páfrány aszparágusz tengeri fű harangvirág
öntözöm őket, tudod?

(Illusztráció: Karen Griswold: SeaGrass)