Falak és fülek
Amikor a falak fülekké váltak
szemekké az ablakok
s a félelem nyirkos mancsával
már álmainkban matatott
lábujjhegyre álltam
s megcsókoltam a Holdat.
– Hozz szabad holnapot!
S zúgni kezdtek a szelek
és támadt nagy áradás
és megrepedtek sorjában
a falak s ablakok.
Mert szólni kezdett mind
ki addig hallgatott.
Létár
Mint homokórában a homok
úgy fogyok
napról napra
percről percre.
Minden tiszta
szoba-konyha
kiseperve.
Elég.
S amit érzek, gondolok
mint fodros felhőt az ég
úgy issza fel a semmi.
Lenni
vagy nem lenni.
E néma bénaságban
ennyi maradt csupán
mint jégbefagyott virágon
a csepp – olvadás után.
A remény
Isten tenyerén.
Kézfogó
Anyám kezét anyja fogta
s övét, az övé
így vagyok az ősök foglya
magas tető s pincemély.
Van köztük, ki gázba fulladt
s van, ki föntről hegedült
vért spriccelt a forgó színpad
ki megmaradt, az elvegyült.
Láthatatlan kezek fognak
s nyirkos, nyálas félelem
van, ki ezen átlapozgat
szégyenük lett szégyenem.
Arcotok most eltakarva
– az összegyűlt magány –
ne lássék a karma karma
miért nincs, ha van hazám.
Véresen hullt madár tolla
s könnyeztek a csillagok
szólni, tenni kellett volna
de sunyított, ki jól lakott.
Összezárva, szétszakítva
elárult és áruló
láthatatlan kezek írják
szembe nézni volna jó.
Ki kezdte, hogy visszaütött
ki kezdte a szitkokat
bélyegét, hogy rád sütötte
ki kezdte, hogy szolga vagy?
Bottal vertél édes hazám
s lettünk száműzött
lelke mélyén mit talál
ha az üldöző lesz üldözött?
Borostyánba dermedt kínunk
kasztrált álmunk földereng
egymással, ha mégis bírunk
az új, édes hazát teremt.
Láthatatlan kezek írják
– s az Írás régtől írva van –
tisztítsuk ki múltunk piszkát
kiben lássam meg magam?
Anyám kezét apám fogta
s által jött az ősi seb
lesz, lehet annak bocsánat
ki szégyenében vétkezett.
Hagyaték
A nagymama elment a füstbe.
A házmesteré lett ezüstje.
A nagypapa cipője megmaradt.
Nem szakadt be a rakpart a súlya alatt.
Most ezüst cipőben táncolnak végtelen.
Az élet mulandó. Nem így a szerelem.
A rózsatüzér
A költő többnyire megmondja előre
hogy mikor töltik a puskát csőre
hogy mikor jön föl a mélyből az alja
s hogy lesz hirtelen szénából szalma.
Érzi messziről a rózsa illatát
hogy ki árul kenyeret, Istent vagy hazát
akkor is mondja, ha nem kérdi senki
ha nem tud érte paszulykát venni.
A költő költ, ahogy a varjú károg
egyszerre lesi a közelt s távolt
zsigeri az élmény, kínja van a dalnak
s ebbe a költők olykor bele is halnak.
Némelyik sejti, mindez csak álom
s vidoran pecázgat egy másik világon
a költő a semmiből húzza ki a halat
ott van otthon, itt így lehet szabad.
Ez persze túlzás, van ilyen mesékben
rabság, ha belelát a kollektív vesébe
és megmondja merészen, mi lészen előre
rózsát látna inkább minden puska csövében.
Rejtő Gábor, A rózsatüzér, 2021.
(Illusztráció: Evgeni Gordiets: Blue sun and bird)
