Talán álmomban sírtam
Amikor tegnap kiléptem a házból, jegenyéket láttam,
hol nincsen útja az énekeknek,
ahol a seregélyek robogva leszállnak a karós hegyre,
előttem hullott le minden, ezt most képzelem,
mintha rozsdűlőt temettek volna szenes bőrömbe,
Császló medrét kémlelő bokrokat, selyem-lépcsőket,
fák kérgére írt nevet, sóhaj nélküli violákat,
egyszer csak egy rigó aludt az árnyékomon,
olyan öreg s oly fáradt,
akár az anyám, aki Gyümölcsoltó Boldogasszonykor
számolatlan kapavágással szedte ki a szőlőt a földből,
hajtotta el kacorral az eleven gyökereket, szakállakat,
és hagyott a gyepű mellett,
ruhám átázott, arcom vizes, talán álmomban sírtam,
talán ébren, nem volt délelőtt, nem volt délután sem,
néztem az öröklét csillagaihoz csapódó lepkéket,
ahogy kövekként zuhogtak,
mégis valahogy más volt minden, a levelek érintése,
fényképek, feketelábú szitakötő potroha,
ahogy a mellemet szívig kirágták csíkos-ruhás méhek.
Borod keserű egészen
Délelőtt messze nézel, délután semmit sem kívánsz,
vagy csak nyárfalevelet, hadd remegjen,
szél hordja-viszi át tenger fövenyén, kihaló falukon,
és te fölébe hajolsz, akár egy elhagyott hangya fölé,
próbálod szőlőre szitálni a permetlevet,
égbe röpíteni a kémény füstjét, hódolatra készen,
a kiszebábok szalmaarcát ott, a folyó mellett,
belefájdul az életed a tavaszba, busz röpít át a Rábán,
a városon, a hegyközségen, a lefüggönyözött szobán,
felelni nem tudsz semmit, beléd szorultak a szavak,
emlékezetből járod a Herpenyő csárda helyét,
fordulsz a magány útjára, a nagycsöndű mezőkre,
egyre jobban vonz a szántó, homlokodon gyöngyök,
közeledsz vörös szőlődombhoz, pincékhez, csőszhöz,
aki bokros zsombékban ballagott,
de most kutyájával az ölében Tóth János visszajött,
horkol minden, hallgat minden: prés, kád, butykos tök,
az angyalok megszállják a várost,
borod keserű egészen, mint a mandula, mi lenne,
ha nem mennél haza, csak tengerpartokkal álmodnál,
ha csak a szilva kék mellét zárnád szívedbe,
egy prospektus kínálatát, levelek susogását, a tücsköt,
ahogy a gitárját hangolja, szárnyán dallamot dörzsöl,
nézne egy tükörbe kopott arc, visszatekintene utakra,
akácok lila fürtjeit terítené kezedre,
homokba mosná a nyárt, a rozsdás kaput, a madarakat.
Letakartam tövises növénnyel
Részeg voltam s énekeltem, könyörögtem az esőhöz,
enyém a pince, a torkomnak drága otelló,
bor lángol föl hasadozó pohárból.
Az embereknek gyászuk van, vagy búcsút ülnek,
vagy a szekerük kereke törött el,
azt hittem, nem számít, ki lakik a házban,
úgyis eltaszítom magamtól, nem hiszem el, hogy élt.
Itt ez a szerteszakadt szív, hideg, akár a fagy,
letakartam tövises növénnyel,
dombra meg fűre szárad, látja kezem ledőlt falak előtt.
(Illusztráció: Alice Saltiel-Marshall: Jewels of Provence)
