egy fecske nem csinál fehér hollót
*
amikor az egyenruha felölti a fiút
*
beszélyes hulladék
*
rugaszkodik az igazsághoz
*
dürrög a gazdaság
*
óvszerpihenő
*
kocsmák részeges újranyitása
*
üdvözüljük új tagjainkat
*
letartóztattak egy turistát a Tavalyi szigeteken
*
Ostobaságtudományi Egyetem
*
vizelésből akarnak megélni
*
túrópróbaszerű ellenőrzés
(Illusztráció: Giron Emánuel: A nagy madár)
indiánokkal táncolunk a kertben, mérgező ízeket formálok a számban.
virágokból nyert olajjal kenem a testeket, a lábakon különböző méretű
cipők vannak, vendégeink fésületlenül érkeztek.
lepkefogó hálóval kergetik egymást, félnek, hogy bekebelezik őket.
altatónak tücskék, ébresztőnek egy vödör víz, nem várták meg, hogy felkeljen a nap.
sátraikban nem maradt semmi, csak csontok, amikből egymásnak jósolnak.
köszönés nélkül mentek el, remélem valaki látta, merre szaladtak.
madárles közben óvatosnak kell lenned, elrepülnek, kirepülnek, megtáltosodnak,
meg kell tanulnod, hogyan legyél láthatatlan, hiszen a nagyvadak erősebbek nálad,
a kisebbek elszaladnak előled.
vendégségbe mentünk, hellyel nem kínáltak, sátrainkat ott állítottuk fel, ahova a szél
a leveleket fújta. hatvanhét nyelvre fordítottuk le a madarak énekét, hogy mindenki megértse, aki tőlünk messze van. egymásra vadásztunk lepkehálóval, megszereztük, ami a miénk, megtartjuk a másikét magunknak. tücsökszóra nem lehet elaludni, párnáink alá rémálmokat raktak, madarak apró csontjaiból jósoltuk, reggelre megtisztítanak.
lemossák fésületlen fészek-hajunkat, madaraink hontalanok lesznek,
utánunk olajos fűnyomok maradnak.
(Illusztráció: Jackie Traverse)
románia peremén moldova határánál
vonaton ülve szembenézel a dunával
a túloldalon kevésbé felhős a nyár
idáig hoztak a sínek tulcsánál a világvége
az állomáson borotvált fejű kislányok
rózsát árulnak pengeélen táncolnak
hagymagumót zabálnak két műszak között
ortodox templomok hagymakupoláin
megtörik a fény csillog a parókia
gyerekkorodban neked is azt mondták
hogy a lenyelt magokból gyomrodban
később növények fognak sarjadni
kávéval forralja vérét a vén halász
minden hajnalban kiveti hálóját
borotvált fejű kislányok a játszótéren
mint konzervdobozban a tonhal
régen te is hintákhoz menekültél
elképzelted ahogy egy lendülettel
a felhőkig repülsz fecskévé változol
kevésbé felhős nyarakat csinálva
magad mögött hagyod a családi fészket
szereted a behúzott farkú kutyákat
a balkánon nincs korcs se keverék
tiszta a vér csak ki ne buggyanna
amikor kidobott rózsák tövisein
lépkednek az elkóborolt kutyakölykök
a balkánon nő az írástudatlanok száma
a táblákat már te sem tudod kiolvasni
melyik város melyik zsákutca hol a foltja
nem akarsz körözni a családi fészek felett
fényes a gyerekkor sok helyen megtörik
zseblámpaként világítja be állomásaidat
(Illusztráció: Brooklyn Whelan)
szerelmi költészet
én nem tudtam, hogy a szerelem ilyen
almalét venni a sparban
közösen fűszerezni a csirkét
fogkefével várni a másikat
nekem senki se szólt, hogy a szerelem
vasárnap délután nézni, ahogy alszol
miközben kint biciklizni tanul a szomszéd gyerek
és a helyedre feküdni, miután elmentél
azt mondták, héja-nász
azt mondták, gyötrelem
te most mégis lassú folyóként
töltesz fel engem csenddel és jósággal
mire megkérdezném, hogy
ez tényleg csak ennyi-e
színültig vagyok
és forrni kezd a víz
Kék
Nagyon fáj néha az
Hogy a tenger valójában nem kék
Minden cseppje ámítás
És vajon mi egymásban
Hogyan tükröződünk,
Kérdeném, ha hallanál
Te vagy tőlem kék
Vagy én tőled fehér
Akárhogy is, hazugság ez is
És a te cseppjeid elgurulnak előlem
Mint a higany
Csak a sós íz a számban
Az az igaz
Az a tenger
Az a Te
Hiány
hiányod úgy bujkál bennem
mint egy alattomos nátha
azt remélem
egyszer hátha
kitüsszentem véletlen
hiányozhatna a hiány?
nem maradna
talán hátra
semmi, csak az
„egészségünkre”
(Illusztráció: Elisa Trueman: Painting of a Summer’s Day)
prizma
szerinted ha egy könyvtárban egy könyvet
rossz helyre rak vissza valaki
véletlen?
lehet hogy akkor lenne teljes rend ha
a legszokatlanabb módon
látszólagos logika nélkül pakolnánk mindent
hogy olyan legyen az egész első ránézésre
mint bármelyik füzetem amit
nem látsz át mégis tökéletesen a helyén van minden
az elmúlt pár hét is ilyesmi és
ha a letaposott füvet nézzük
vagy azt ami letaposta
az időt feltöltő tartalmat
igazából attól függ mit látunk hogy
melyik oldalról figyeljük ahogy
a prizma is máshogy töri
meg a fényt különböző szögekből
ha szorosan egymás mellé állunk ugyanaz
a kép jelenik meg
szóval
ebbe
ha egyszerre ketten belelátjuk az már valóság?
vissza
úgy vonulsz végig csodálatom oszlopcsarnokán mint
véres pankrátor a ringen – nem lehet nem hesszelni
elég közel vagy ahhoz hogy szemüveg nélkül is
megigézzen a hajnal diavetítője előtt mozgó alakod
húsz perc múlva mész dolgozni
én haza – nem akarok
útravalónak készítek az agyamban pár felvételt arról
ahogy fáradtan
pakolsz
vonat
gondolat – több mint egy hétig újra egyedül alszom
megszorít a kilencedik csigolyánál
csak az nyugtat hogy mindketten viszont vagyunk
szeretve
pár napos együttlét után a valósághoz vissza kell
kalibrálnom a műszereimet
az Astoria alatt jutott eszembe hogy a
metróban van a legjobb térerő egész Pesten
buszra szállás előtt gondolkodtam el
milyen nap van – a telefonom szerint péntek
időközben rájöttem hogyan tudom a szoftverfrissítés
után lenémítani az értesítéseimet
úgy
hogy
a szeizmográf csak a föld mozgására remegjen
a zsebem csak a tiédre
0515
Vágyaink és félelmeink által épített hegyre
kísérsz, hogy megmutasd a kilátást.
Nyirkos ösvényeken vezetsz egy szirt
pereméig – ez a csúcspont.
Lent – valóság.
A szakadék széléről épp fordulnál vissza,
mikor agyamat a kívánságból képzett ködbe
temetve leugrok.
Csak egy dolgot felejtettem el;
Még mindig fogom a kezed.
Zuhanás közben egy fa fog meg minket.
“Minek kellett?”
Most
……….mindketten itt fekszünk egy bokor
alatt, a fa tövében, mint teniszpálya kerítésén
átütött rongyos labdák;
……….kétségbeesetten
………….próbáljuk
…………….a leveleket és a sarat
……………….leszedegetni
………………….egymásról.
(Illusztráció: Mihai Criste: The Kiss of Autumn)
Est a Napúton
mondjuk hogy meghaltam
és mégis jobban vagyok mint ti
a kémiai anyagokban pezsgő
véretekkel
ami engem illet
annyira nem is érdekel
hogy ki mit tol
és ki mit mond tollba nekem
a versnyelvem nem
az amit elvársz
patetikus nyers és világos
érti az akinek értenie kell
hogy a Napra megyek
az egyszer biztos
és holtabb leszek a
legtöbb élőnél
mégis én leszek
aki merev tekintettel
háromszögbe fogja a világot
a felhőket és a szelet
a maradék méltóság
a motiváló inger
elszánt a menekülésre
remélem nem feledem el
a lélegzetvétel ritmusát
én meg ti akik vagytok
itt a földön azt hiszem
egyek vagyunk és
végigkövet minket a Nap
és saját magunk ahogy
telünk az időben
lemeztelenedve a valóságban
ezt egyszer túladom
vagy túladagolom
szó-ta-gol-va
ta-gad-va
hogy csak a saját űrömben
utazom majd
éjszaka a Napra ülni
az Androméda ködét
beszippantva
visszaváltunk mindent a
józanságra de
újra meg újra ugyanazokat
a köröket lefutni
hazudhatod hogy nem
minden pillanatban
tör ki az érzés a repedéseiden
hogy zúzni kell a hegeket
ti meg én
füst, sóhaj de ugyanazok
a körök
elvtársak ugyanazokkal a
körökkel mit fogunk kezdeni?
Akit a legjobban
technikolor ősz ez
rongyba tekert halott madár
üres szatyorba tett rothadó avar
elvesztettem az éjszakáim
keretbe foglaltam az ágyam
a lábaim jegesek
leszedáltan ringok
gyere és érints meg mert
megannyi fölösleges orgazmus
és mégtöbb fölösleges szédülés
van nélküled
mert utálom amikor elmész
és várok (a semmire)
a bódulatra ami nem jön
nyelvemen fél szedatívval
hazudok magamnak
és neked szerelmem
és neked Uram
nem is tudom mikor lelted
utoljára örömöd bennem
azt akarom hogy senki
ne értsen meg
csak te
aki azonosulsz
és segítesz abban hogy
kimondjam szeretetül
azt hogy bocsánat
(Illusztráció: Jeffrey Smith: Dissection Of Memory)
