játszani kell

csak bámulom a falat
és nem értem
hogy szerettelek
hogy hagytalak el
és téged is
hogy szerettelek
hogy nem szerettél
és nem értem
hogy az első ember
akinek dünnyögő dalát
a fülem először hallotta
egy piszkosfehér ágyban
egyedül fekszik
és talán meghal ma este
csak nézem a falat
a bevégzett rovarok nyomát
haláltusájuk ezüst illatát
utolsó buja gondolataikat
a kitárt ablakot
a lomhán meglebbenő függönyt
a be-besüvítő szelet
a lapokat amiket elsodort a szél
azokat amelyekkel nyerhettünk volna
nézem a végtelen nagy asztalt is
amelyen a lapok feküdtek
a beláthatatlan küzdelmet
és nem értem
hogyan is játszhatnék úgy
hogy egy kártyát sem fogok
egyetlen egyet sem
sápadt ujjaim között

néma nyár

azt hiszem szőke vagy
mint a tavat óvón körülölelő
kalászos sásszálak
amelyeket úgy ráz
és tép a vihar
mint az én szívem téged

sajnálom
igazán
de semmit sem szeretek tán
jobban a világon
mint a szemed eltökélt csillogását
és a vágyat a lelkedben
hogy akkor is
kemény erővel
gyengéden ölelj
amikor a bennem élő néma vihart
benned támasztom fel

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Búzamező varjakkal, 1890)

foglalkozás körében elkövetett gondos veszélyeztetés

*

könyékig meghatódtam

*

a környezetet terhesítő egyszer használatos műanyag

*

használhatatlan személyes ok

*

zagytröszt

*

együttvérzés

*

horkolóház

*

a beteg állapota valóságos

*

önkéntes virradás

*

öcsödi beszéd

*

áldozó felhőzet

*

teret ad az öntvénynek

(Illusztráció: Giron Emánuel: Látomás)

Membrán

Most a csönd vagy. Húzlak magamra,
mint férfiszagú, fehér inget.
Tudod jól, hogy mindig fázom.
Mikor néztél, szertelibbent

Rajtam, ahogy madár az ágon,
és a válladra szállt.
Mondanálak. Szó vagy a számon,
még senki sem használt.

A viszketés vagy a bőr alatt,
véresre vakarlak, nem múlsz el.
Néha kitépni akarlak.
Tudsz fájni, folyton, de úgy kell

Nekem, talán én akartalak.
A tenyered membrán.
Szivárgunk. Ahova akarod
kezed oda tedd rám.

Töréshatár

Rúzscsók a csészén, ez marad itt
neked belőlem. Csordultig töltöm
magamból a pici porcelánt,
állni hagyom, romlik, ki-kiöntöm.

Nem mondtad, hogy ritkán szomjazol.
Sosem szárad ki tested. Cseppeket
csókolsz nevesincs nőkből nyelved
alá, diffúzált kicsi csendeket.

Fekete fátyol a te lelked,
felfedi azt, amivel eltakar.
Szétszaladt szilánkokból vagyok
a földön. A kiskanál felkavar.

Ha túlcsordul

Azt mondtad, te nem beszélsz rólam.
Én hallgatok rólad. Nem a szavakban,
a szavak mögött vagy; hangtalan szólam.
Ha túlcsordul a csönd, átér a peremen,
akkor szivárogsz belém vissza.
Testem a törődést felissza.
Tenyered völgyét, ujjad hegyét szeretem –
mint gyerek a párás ablakon, szótlan
térképet rajzolsz hátamra. Zavarban
vagy. Homlokunk közt csak egy csók van.

(Illusztráció: Beth Conklin: song birds, 2014)

Kalotaszegi ősz

Lelkem ma könnyű napvitorla,
mintái cifra-színesek.
Akárha újbor üstje forrna,
a völgyben édes íz pezseg.

Ajkamra fröccsen, dalra gyújtja,
– mitől a bú, nem firtatom –,
dereng a szép Vlegyásza csúcsa,
fölém magasló timpanon.

Bivaly poroszkál, lomha forma,
s a görbe úton fényt kavar,
királyként áll a hit fatornya,
harangja zúgja: él, s magyar.

Visszhangja dördül ott, amerre
imára vált a tompa kín,
s lezúg az égiek kegyelme
a házak büszke kontyain.

November

Hajnalt rikoltoz, ráng a szélkakas,
alázenél a méregzöld redőny,
csak folt a nap, kopottas rézgaras,
gurulni kezd a rég megdőlt fenyőn.

Lenéz, utána nyúl az ég maga,
a ködbabák csoszogva oszlanak,
kezükben leng az elmúlt éjszaka:
halott papírra csorgatott szavak.

November ül megint a szívemen,
bakancs a lábán, másikon topán;
királyom várom, jöjjön dísztelen
a messzeségnek tejfehér lován.

Üresség

Mintha téli hálót szőne már a nap,
bőre pergamenfehéren rátapad,
s míg alatta széthull őszünk kelleme,
elzokogni annyi mindent kellene.

Lusta rend hevert el kint a kazlakon,
fáj a szó, s ha itt-ott megkapargatom
s eltolom a felszín gyenge léceit,
félek, nem lelem, mi újjá lényegít.

Úgy növekszik bent a csend, s a ház körül,
ablakomra szürke fénye rákövül,
és csak írom, egyre írom holt dalát,
rím dorombol és üresség fogja át.

(Illusztráció: jonathanjessup: Frozen Spiderweb)

Azt hittem

Azt hittem, döglött patkány, de ázott levélcsomó volt.
Aztán egeret vizionáltam egy köteg vécépapírba
(a levélcsomó már kihegyezte a figyelmemet).
Ha ebből vers lesz, nagy esőzésekről és döglött állatokról fog szólni.

*

Később a szövegnek a töredék címet adtam,
azt gondoltam érdekes lesz,
hogy mondhatni mégsem lett belőle vers,
és akkor ez most vers-e, vagy sem,
és ha nem az, akkor nem esőzésekről és halott állatokról szól, hanem.
De aztán néhány perccel a címadást követően
egy kitépett fehér galambszárnyra leltem
és hozzáírtam ezt,
hogy szóljon arról, amiről tud.

Lakás

Az egykori cselédszoba helyén spájz. Később egy halál, a konzervek megrohadnak, a fűszerek lassan elvesztik aromájukat. A második halál után a lakás eladásra kerül. Az egykori spájz helyén vendégszoba.

*

Ez a lakás forgatási helyszín. Nem a személyes ízlés, a körülmények alakították ilyenné. Pontos, nem szegényes. Jó filmet lehetne itt forgatni arról, hogyan éltek. Még a fogmosásnak is szociográfiai értéke van.

A kályhát a vécéből lehet begyújtani. A nappaliban a szalagparkettából hiányzik egy darab.

Jóízlésetek bizonyítéka, hogy hoztatok magatokkal ízléstelen festményeket és kotyogós kávéfőzőt.

*

Az udvaron, ahol a gyerekek játszanak, éppen a jegenyék árnyas tövében kezdődött egy krátertó kavicsos partja, korábban csak kráter, azelőtt vulkán, és így tovább, a földhöz viszonyítva. A naphoz viszonyítva a semmi vált valamit, űr jegenyét, kislapátot, gyerekkezet.

*

A radiátor alatt bontatlan tasak macskakajára leltek. Két nap múlva dobjátok ki az első zsák szeméttel.

kiköt

éles és hideg itt a jelen múlton túl
ahogy a kimondott változás tart
oda és félelmeidben tovább fogva
ezen a ködös még sebezhetőbb
túlzásaid de most már tán századszorra
kint és egyszer reszket egyszer
a kitört ablak súg de mondod nincs ott
nem fáj mozog ha hagyod hogy
rád hogy szürkület és vastaps
az üveg bor a kínálkozás
miként ahogy ő ahogy annyiszor
létezik halál de nem öl meg
nem tett csak állapot lehetne még
a becslés a déli harang
ahogy az évek olvasztanak
ahogy egymáshoz ér de ott sehol
a nap kihátrál a színfalak
jelbeszédre váró visszavarrt
perc óra az ég és túszokat fog
ahogy téged a nyálad a vad
ravasz amint az ösztön de elhagy
aztán negyven aztán hatvan
a derekad a szíved pedig még mintha
oda üt és úgy tesz távolságban
kiköt aki kibír de minek ez már
többé egyre csak az esső és csorog
a szádból szavakat mint megmaradt
mint az egyetlen nagy hiába
és nyitod és zárod vörös távolinak
összpontosítana a vágott végtelen
megmérettetik ki de hogy ő
és soha olyan már sosem
ami reszket a végben a kézhez
a szívekben futó emlék-komplementer
és mondod nincs is volt hogy hallgat
de ott még a szavak az ablak és a tett
egybefutó mi más már földet fog
ami ott marad ajkadon nincs harag

majd a tengert tanulni

az idő derengésében nem tudni a ködben
nem látni tisztán melyik napszak melyik
áramlat, hogy a nagy hullámzásban
taszítva vonz magához a távolmaradás
lüktető giroszkópja. befészkelődik
a húsba engem kell tanulnod a szándékos
elérhetetlen le nem nyomott enter
mondja ne hagyj kihűlni a beteljesülés
elragad egyedül hagyva magára utal
mond ki: mikor elmúlik a tengerzúgás
emlékbőrt növeszt szíve dobolni kezd
s onnan csak múlik a nyakába dobott
íztelen. mondod: nehéz szülőnek lenni
de úgy hiszed gyönyörű is mert itt magát
a feledést felejti el a tett távoli teremtő
hát tanulj engem, engem kell tanulnod
szóról szóra pontról pontra ott
ahol a sirályok szárnya kitölti az eget
úgy megölelnélek, ha nem volnál itt ha
nem szeretnél én úgyszintén nem tudnék
elszakított köteleket egymásba fonni mert
én is csak áldozat vagyok tanítani nem tudok
nélküled téged tanullak az utolsó cseppet
amitől kiöntöttél, mikortól már csak fészked
a meder. egy álmos délután rajtad csóválom
fejem mellkasod megvéd pedig mondják
minden ember saját kárán tanul tengert
mindegy csak még csak több legyen mindegy
csak még csak több belőled, ami kiszorít
visz ismeretlen magasságig, nagy robajban elenged

(Illusztráció: Sipo Liimatainen: Lost and found)