Idegrázó

A naplementés ötletek
mérgesen alszanak a dróthuzalok felett.
Magadra engeded a vizet,
a kávét, a füstöt, a mérget;
magadra engedsz embereket,
azt sem tudod miért.
Csak látod futni az áramot –
és ha lecsukod a szemed,
színes geometriai alakzatokat látsz.
Pár másodperc az egész.
Valamiféle kaleidoszkopikus hurrikánban
szinkronban úsznak a sejtjeid és
elvárod tőlük a megnyugvást. Ostoba ötlet.
Amikor porcelánná fagy az arcod,
amikor az emlékeid hibásan vannak kódolva –
labirintusrendszerekben vagy
és sosem engeded ki magad, pedig
benned van a szoba, kinyitod az ajtaját és… –
hangszigetelt a szívkamrád is.
Lebegni tanítod a lelked, pedig
lelki izomzattal sem változik soha semmi.
Végül meg gallyak és avar takarja el a tested.
Minden mondat dobszóra sétál ki
a szádból, mégis néma maradsz,
hogy ne kérdezzen senki a hibáidról.
Sajnálod, hogy elrontottad a
felhőkollekciódat, hogy képtelen
voltál átúszni a magzatvízen
és, hogy egyedül állsz a Holdon részegen.
Csak a végén köszönik meg, hogy
te voltál a gazdatest és minden, amit
magadról hittél, nem volt más, mint placebó.
Ami vagy, az egy arc nélküli karc-
megismered az idegenség illatát.

Ragadozó

Feszülnek a kemény idegek
agykérged medreiben.
Ez a mű életed életműve:
a csont felel, összerogysz.
Állókép.
Vágja lelked a szilánk,
az apróra tört üvegpor –
hozzám vágtad a poharat,
mert azt hitted, felriadok.
Tévedsz. Sosem tudtad,
mit jelent a szabadság szó.
Minden hazugság, de olyan
szépen hazudsz, te jó ég!
Csak fuldoklom benne,
csak merülök benne,
kacagom a kicseszett elméd,
rothadó tested.
Nem látom magam, csak
magenta színeket.
Tested a testemen van, nem engedsz.
Gégéd felé tartom elernyedt kezem,
majd ledoblak magamról.
Nekem van izomzatom, én tudom,
mi a szabadság.
Szaladj csak tovább, vágjon szilánk,
ki se hűljön bűnöd nyoma.
Vidd magaddal.
Vidd egészen a sírhalomba.
Én majd sétálok méltóságteljesen,
bevágott arccal, alvadt vérrel.
És ha majd valaki megkérdi az
úton, hogy mi történt, megmondom:
olajként futott szét rajtam dühöd.

Hullám, aki nem látta saját magát (Ragadozó 2)

Tudod, van az a perc, amikor
rágyújtasz a cigarettára, de megfogadtad –
olyan erősen megfogadtad a sohát,
hogy az óceán mítoszlebontása
egyszerűbb lenne, mint hinni neked.
15 kiló fürdősót öntöttél a kádba,
hogy elhitesd velem, hogy a tengeren
vagyok. Csak ez ne lenne.
Ez az állandó várakozás –
a félig kihűlt fürdővíz, egy emberrel teli kád.

Tudod, mi fáj? Hogy az óceán
desztillációjával lemosom rólad
az összes hazugságod és ígéreted.
Művirágmezőn futva keresztül
kergeted a lényedet. Ami nincs.
Ami már akkor megszűnt, mikor
ásítva boroztál a családi asztal mellett.
Nem kértem, hogy beszélj hozzám.
Ne suttogj, ne ordíts, ne mesélj.
Itt hagylak egy ligetes hiányban,
szó nélkül. Szóljon az, kinek még
igaz szó van ültetve a nyelve alá.
Itt maradtam, nézd.

Tudod, a hiányod megszokható.
Ablakot teszek a tükör helyett,
törött cigaretta vagy a zsebemben,
nagytakarítás az életemben.
Lomha lom, elkoptatlak, mintha
muszáj lenne, te sivatagos szótagadó.
Ne sírj. Nincs teleírva a szemed könnyel,
mindig csak csattan a zivatar magadból –
ülök és nézek ki a fejemből.
Csendesülsz, szemezek veled –
olyan akár lábujjhegyen állni
a hegytető szélén.

Tudod, itt egyedül én voltam, aki
szeretett. Neked nem fáj, csak
zsibbad. Konzervbe zárt kötéltáncos vagy,
akinek hazugságait a taps előtt isszák.
Rosszul komponált komolyzene vagy,
átírhatatlan. Szavad sincs, csak
szádból kiömlő füst –
majd az is elhal rögtön.
Még mindig nézlek, először szerető
voltam, majd vendég, aztán üldözött.
Megvakítottam zsemleszínű szemedet
és ez is csak egy kifogás, hogy
jópofa lehessek.

Tudod, mindig tévedsz, tépkeded
a sebeidet, hátha megsajnállak.
De én annak örvendek, amikor az
utolsó slukkod kifacsar.
Van az a perc, amikor belefulladsz
a függőségeidbe.
Jó lenne, ha szépen arrébb ülnél –
vagy legalább elhagynád a süllyedő hajót
és körbefonnának a szirének.
Talán valaki észrevesz, talán reggel
eltűnsz a városból.

Tudom, eddig csak úgy tettél, mintha
megpróbálnál magadhoz szoktatni.
Menekülnöd kéne, tudod, rohanni
és végre én is nyugodtan aludnék.
A képeidet meg elásom a szomszéd
virágágyásba. Káromkodom majd,
mint a sírásók, ha kemény a föld.
Rágyújtok egy szivarra és sírodon
nyomom el a csikket.
Emlékezés lesz és zuhanás,
mert előttem védtelen vagy,
pucérra vetkőztetett szűz.
Kezem ökölbe szorítom, feléd tartom
és

végigsimítok az arcodon.

Földes kézzel sárba nyomlak.
Szerettelek. Valamikor. Egykor. Talán.
Soha.

(Illusztráció: Iris Scott: After the Snow Fell)

A táj

……………nem gondolkodik.
Ezért juthat eszébe
a parti sávon egy kisfiú,
aki már sejti a történet végét,
vagy a távolban valami,
ami egyszerre hasonlít dombhátra
és oroszlán emlékére.

Ha képesek volnánk, mint a táj,
nem gondolkodni: megteremhetne
bennünk is
a lelkek sokfélesége.

A gyönyörű test

…………………………elhajol a fény elől,
hogy ne zavarja a jóság útját;
aztán a füveket magig olvassa vissza;
aztán letör egy darabot az estből,
elteszi emlékbe; és csak akkor
néz arcunkba: „A seb emléke is seb”,
suttogja, majd kigyógyít
ebből a téveszménkből is.

Elmadár

Ha kettéhasad egy évszak,
összekeveredik testekkel a tér,
magtalan hitben egyesülnek
a fák gondolatai,
házak közé estét vetemít
a hirtelen hideg,
boldogságig utánozza
paplant az éji ember,
az ég elmadárlik,
a forma fény kudarca lesz –

ám akik észre sem vették, hogy
reggel óta ölelik egymást:
éven kívül születnek újjá,
mint akiknek Jézus a csillagjegyük,
és áldást munkálnak magukra
a szeretők,
holdlátta labirintusba
vezeti ki őket a múlás,
s halkan örülnek, hogy a kristályok
életre ne riadjanak.

A seb

az a részünk,
mely nem bízik
Istenben.

Akaratod

Legyen meg a te.

(Illusztráció: Barbara Weir: Grass Seeds)

Illatáldozat

Isten lehelete

Törd porrá a bűntudatot. Már este van.
Szűnni kezd a köd, a stressz.
Mama teát főz. Menta filter csüng
A csésze oldalán. Meg egy göndör fűszál.
Kísérőzene Benjámin aranyló dünnyögése.
S egy zengő doboz hirtelen megszólal
A kredenc alján. Az ószövetség múltja.
Vagy ez a tisztaszoba földjébe elásott vekker?
Ketyeg a lombhullás. A mama szíve.
Érezni a megsimított nyakán az ütőeret.
Olyan sovány, mint gondolatban a tett.
Egy korty, forró ital.
Anziksz a gramofon peremén.
Sáron rózsája a zongorához ballag.
Kankalin formája lett a hangnak.
Levendula kölni és almaszappan.
Maradt húsvét óta az ablakban.
Ceruzákat hegyez Szkrjabin a domboldalon.

A fiú tranzakciója

Jézus nem soron kívül jött

Egy nagyon rokonszenves, elegáns férfi
Állt előttem a sorban.
Nagy bevásárlókocsit tolt.
Rengeteg csomag, megannyi életmű roskadozott
A kocsijában.
Arra lettem figyelmes, hogy annyit mond
A kasszánál ülő hölgynek:
Az életemmel fizetek.
A pénztárosnő odahívta a biztonsági őrt.
Rendben, mondta az egyenruhás izompacsirta.
Jöjjön velem!
Hozza a bűnöket meg az átkokat is.
Miért csinálja?
A vér a benne lévő élet és lét által
Szerez engesztelést.
A parkolóban már állt a kereszt.

Az emberek megint nem védték meg.
Már nem kiabálták, hogy Feszítsd meg!
Csak hallgattak.

S akkor felültem az ágyban. Kinyitottam a szemem.
És megértettem a mondatot.
KRISZTUS SZELLEM ÁLTAL ÁLDOZTA FEL
MAGÁT, ÁRTATLANUL ISTENNEK.
S bejött a szobába a nyitott ablakon
A napsütés.

(Illusztráció: Pieter Van Tonder: Herfsdeken)

mindenki másképp nevezi,
de nekem a legjobb évem volt.

Pedig milyen rosszul indult ez is!
Betegségek, hideg, szegénység,
nyáron meghalt a nagyapám, alig bírtuk
eltemetni. Az első fizetésemből vettem
egy új cipőt Cseszkóban, gyönyörű volt, erős,
vörösesbarna, de elég hamar tönkrement,
mert ebben a cipőben csináltam végig
az októbert, a novembert. Talán azért
maradtam a harcokban, mert az új cipőben
erősnek, szabadnak, fontosnak éreztem magam.
Pedig a végén már csak a lélek tartotta.
Ahogy engem. 71-ben szabadultam.
A börtönben minden kicseréltek bennem,
a szememet, a májamat, az életemet.
Becsüljem meg magam, mondogatták.
Becsüljem meg, mert még egy esély nem lesz.
Nem is lett. Középkorú asszonyként,
halántékon őszülő hajjal szabadultam. 

Csak azt nem értem annyi év megbecsülés,
annyi év hideg és annyi év éhezés után:

hány cipő kell egy forradalomhoz?

Tudod-e

Tudod-e, hol laknak az angyalok?
Buszon járnak munkába vagy gyalog?
A csodáknak most milyen az ára?
Mennyi lehet náluk az áfa?
A mennyben is gyorsan kopik a flaszter
és gyakran áll le a páternoszter?
Ha az ég a földdel összenő,
honnan hívnak szerelőt?
Készül-e náluk évvégi leltár,
ott, hol az örök életet gyártják?
Mit felelhet egy megvénült trubadúr,
amikor számon kéri majd őt az Úr?
És végül a pokolban vajon
mettől meddig tart a fűtési szezon?

a dal és a dalnok

tavaszi szél a fák között
hol csak játszva
hol dühödten cibálva
próbálgatja mi az
mi néki ellenállhat
kerítésoszlopon rigó dacol vele
pusztán dala a fegyvere
meg-meglebbentve szárnyait
mondja csak mondja egyre
strófája hasonlít az egyszeregyre
meg nem unja
önfeledten ismétli százszor
megy ez magától
szerény kosztümös párja
a magyal aljában
csemetéit tömködi kukaccal
nem törődve az írott malaszttal
hogy mi lenne a férje dolga
nem panaszolja ő csak egy szolga
a fekete zsakettes dalnok
minden munkát ráruházott
nem
ha néha-néha megpihenhet
hallgatja önfeledten
hisz néki szól a szerenád
egy teljes évadon át

(Illusztráció: Rebecca Vincent: Suppertime)

A homályos részeket meg kitakartam
a képen úgy, mintha fáznál,
de közben meg nem, ezt tudni lehet,
mint ahogy a gyertyák lángjait, a törölközőket a nyakadban,
minden szőrszáladnak növési irányát, kegyetlenül ferde orrod,
fekete szemeiden a haragot.
ez majd meddig tart?
nem látom a sötétben a hangot, „cseresznye reakció”,
vágod rá, elvirágzol, aztán semmi nem lesz belőled,
a vérfoltos lepedőre ébredés, a megkönnyebbült sóhajod, hogy
dejó, megint nincs gyerek,
és meleg vízbe áztatod, közben fütyörészel,
redoxireakció,
pedig a meleg vízben a vér kicsapódik,
belemaródik örökre, most akkor ezzel a vetéléssel alszunk innentől kezdve,
gondolom, bár téged nem zavar, más foltokkal is alszunk már egy ideje,
ez is csak biztosítja az otthonos légkört,
a meghittséget,
én az ágyon fekve füstöt eregetek, csak a plafonhoz vagyok képes beszélni egy ideje,
másnap levágom a hajam,
hozzáigazítom önérzetemhez, pont a vállamig ér mindkettő,
átlagosnak mondható, nem kezelhető.
Hunyorodó szememmel számolok.
A képen ketten vagyunk, én kitakarlak téged,
most olyan, mintha nem lenne vérfolt közöttünk éjjel,
most olyan, mintha nem fáznál,
mert ezt tudni lehet, akár a gyertyák lángjait, a hajam hosszát,
a kegyetlenül ferde orrod, a homályos részeket.
Ha ketten vagyunk a képen,
mindezt nem lehet biztosra venni,
hunyorítok, számolok,
egy meg egy mindig kettő marad.

(Illusztráció: Lovers)