Egy eltévedt múzsának…
A titkaidból rakhatlak össze,
Mélység határol,
kiemelve a még mélyebbet…
(Urbán Gyula, Invokáció)
A tiltott határzónán hiába
próbálom átcsempészni magam…
jeleket adsz a túloldalon,
de minden próbálkozást
szétmorzsolnak láthatatlan kövek.
A szél széthordja hangod,
a villámok sátáni vigyora
szakadékot hasít az égen,
csődöt mondott minden emberforma
próbálkozás, nem hallod
a hegyeken átszökő dallamot.
Gondolatom árnyéka ott
áll mögötted, szőkén, szelíden…
nem tudod, hogy én is ott rejtezem,
nem tudod, hogy el akarom árulni holléted.
Első akarok lenni a felismerésben,
elmondani akarom mindenkinek,
amit nem mondhatok el senkinek.
Pedig te magad elől is inkognitóba
menekülsz, már nem tudsz újra
beleszületni a ragyogásba.
Hiába kiáltok utánad, betakarja
a távolság a hegyeket, s én ott maradok
az üresjárat agyontaposott nyomvonalán.
Emlékezetketrec
Tolvaj gondolatok fogságában
sínylődsz nap mint nap,
lopsz magadnak mennyországot,
a csillag-öbölből elkötöd a béke szigetét,
mert kell neked a kárpótlás, kell
minden sérelemért, kell, hogy végre
mindenütt Isten töltse be a teret.
Benned a múlt úgy néz ki, mint
szárítókötélről leesett ruha, gyűrött
és piszkos, szövetébe beszivárgott
a kétségbeesés; a sebek begyógyultak,
a szenvedés maradt…
s most úgy dobál a szél, mint egy
leértékelt, kidobott múzeumi relikviát,
melyből az érték már rég elvesztette
önmagát…
Megszárítottad sok éves traumák
könnyeit, a szövetbe belehímezted
saját teremtményedet: a Félelmet,
s már csak a könyörületes vég
szépsége éltet…
Leeresztett redőny mögött van a
csatatered, gyűjtöd a homályból
kitüremkedő valóság darabkáit,
fénysugarakat telepítesz árnyék-erdődben,
s alteregód kiskamaszos ölelésében
naponta összerakod magad.
Gyertyád aurájában magad vagy
az élő Csend, kiáltás fehér zajban.
Füledben dobol a lenni vagy nem lenni
tanácstalansága; perceid és másodperceid
romlott keveréke vastagodik,
s arcod térképén sokasodnak
a megroggyant domborulatok.
(Illusztráció: Molnár C. Pál: Szürrealista látomás)
