Nem fekete-fehérek a dolgok,
a denevérek, a liliomok,
a holdak és koboldok,
a gondok mind hullócsillag,
meteor, terror, varjúraj,
elmentem, itt hagytak,
sötét lett, fény gyulladt.
Dombóvár, 2024. 06. 21.
(Illusztráció: Skech Art: Meteor Shower over Forest)
irodalmi félreolvasások 56.
szerelmük egy illúzió szétütötte tán
(szülötte)
*
Apa kicsit hajt
(kocsit)
*
vonatozó névmás
(vonatkozó)
*
az automata biztosítórendszer előzte meg a tehervonat és az intercity találkozását a boncasztalon
(ütközését Nagytéténynél)
*
köszönöm az angyalokat
(anyagokat)
*
Romulusz és Rémes
(Rémusz)
*
Ileusz és Odüsszeia
(Iliász)
*
Hitler tetszelegve előretartott karral hallgatta meg a Himnuszt
(tisztelegve)
*
a világirodalmi részeget keresem
(részleget)
*
Krúdy Gyula tátogatásai
(látogatásai)
*
sínjátszó csoport
(szín)
*
Útikalauz leendő szigetelőknek
(szigetlakóknak)
irodalmi félreolvasások 57.
irodalmi felkavaró est
(felolvasó)
*
költőládákkal csalogathatjuk magunkhoz a költőket
(a rágcsálóirtó baglyokat)
*
Az önindító halála
(önámító)
*
csoportos csiperke cseperedik Csegöldön
(Szatmárban)
*
van vöröshagyma a harisnyában
(tarisznyában)
*
érik a szőlő hajlik a vessző botor a levele
(bodor)
*
Aranyláz utcai szép napok
(Aranykéz)
*
összezúzott szemében irigység villant
(összehúzott)
*
Szállnak a hamvak
(darvak)
*
pályázati kiirtás
(kiírás)
*
szagemberekből álló szakmai kollégium
(szak)
*
Káin és Kábel
(Ábel)
(Illusztráció: John Wainwright: Study of field mushrooms in a woodland clearing)
Hol jégfürdette lucfenyők vacognak,
s a tisztásokon meg-megáll a köd.
Eső helyett a hó esik maholnap,
a nyár pedig már régen elszökött,
csillaghideg éjszakának élén, az itt felejtett, korhadt rönk mögött,
éber ésszel a tanyákat őrzik,
hallgataggá dermedt föld fölött
bizonytalan tavasztól késő őszig,
a régi őrök. Bundájukban hold, nap,
örvük alatt felriad a zöld
vadászat, emléke őzbaknak.
Rókát, nyulat e két vagány megölt.
Hazavitték a vörös gerincest, hátuk mögé az alkonyat szökött,
s most éber ésszel a tanyákat őrzik,
hallgataggá dermedt föld fölött
bizonytalan tavasztól késő őszig.
Izzó lángkés büszke fát gyaláz. Száll az illat,
ágakon még a holló se költ,
tanyák alatt nem bujkál a friss vad,
a karcsú, vén sötét mindent betölt.
Fénytelenségeknek otthonában az ereszről egypár jégcsap letört,
s ők éber ésszel a tanyákat őrzik,
hallgataggá dermedt föld fölött
bizonytalan tavasztól késő őszig.
Február szeges korbácsa zörgött
az elgyötört, kopasz cserjésen át.
Nincs olyan, ki meglátná a börtönt,
hogyha a hegy jelenti otthonát.
Kásás hóban elsüllyedt a vándor, nem kísérte útját holdfonál,
vergődését meghallották az őrök, kik éber ésszel a tanyákat őrzik,
s a kóbor embert keresték talán
bizonytalan tavasztól késő őszig.
(Illusztráció: Marina Skromova: Winter forest, Moldova, 2021)
virágdal!
lebegő orgona belefájdul az ember
alig-lila és még-nem-kék
fáj a fülemben
odébb meg lángol a bordó
tegnap beboroztak a bokrok
és most részegen gajdolnak
fényes nappal csapatokban
hát ilyen az erdei útszél
orgonakék és orgonatűz
elszállt végtelen ének
mámoros bakkhoszi bordal
futás
orgonaidő van
tolulnak két oldalról a bokrok
az út egyre mélyül
ó az erdő vízalattisága
vízszintes levelek, törzsek közti zöldek
tófenéken surranok, a sok vízinövény-szár
áll, imbolyog, remeg
fentről néha bevillan a felszín
és ha felbukkanok, dobálnak ide-oda
rám ömlő bokrok, erdőhullámok
a zöldet akarom, az eget, ami van
elfutni meleg ösvényeken
csalinkázik előttem az út
a következő fordulóban bárki előbukkanhat,
de én is eltűnhetek akár,
átváltozhatok a világító levelek között!
a táncos
Eva Georgitsopoulou-nak
a széthasított és darabjaira hullott térben
tölcsérek nyílnak hosszú lapok sorakoznak
csőfolyosók kanyarognak egymás mellett
fúrod magad át a dimenziókon
és csapod szét, amit létrehoztál
mozdulataidban döntések
öklöd viszi őket, tenyered éle, kitárt ujjaid, szétfeszített kezed vagy lábad lendülete
gerinced megfeszül és kipattan, röppensz belőle ki
itt vagyunk, látnunk kell mindent
köréd tömörülünk nézünk
de neked nincs szükséged ránk és nincs közöd hozzánk
mire is kellenénk mi neked
a csodálatra nincs szükséged
és követni nem tudunk
ha megragadod a tér grabancát, megcsavarod kipörgeted elengeded
lódulunk mi is vele
beforgatod az akaratot egyetlen pontba
és formákban tombolsz tovább
– állj meg!
nézz ránk
nézd, milyen elveszettek vagyunk a világosságban
(Illusztráció: Rachel Ferrier (Fairy Tree Studios): Lilac painting, close-up of lilac bush)
AZ ÁRNYÉKOM HELYÉN
Valami test lobog az árnyékom helyén,
valami lélek-maradék kúszik kontúrom
vonalán, s próbál magával csempészni
magasabb régiókba, hogy beleolvadjak
a felhők szőnyegébe, hogy meghemperedjek
a fényben, hogy belemártózhassak a Nap
olvasztótégelyébe, s a halhatatlanság
magabiztos tudatával belépjek az újrahasznosítás
céljára kialakított öntőformába, kitöltsem
anyagommal az idő réseit, sokasodjon bennem
a metamorfózis ereje, ott álljak a gyártmány-
módosítás előkészítési útmutatójában mindjárt
az első lapon, ott legyek iniciálé a kezdéshez,
ott sétáljak önmagam új árnyékával kéz a kézben,
ott osztódjon bennem bűnös és bűntelen, legyek
olyan, mint egy remekbeszabott ismeretlen, akivel
nem érdemes a távolságot tartani.
Mozgástér
Minden csak viszonyítás kérdése,
elég, ha fölkavarom magamban az
egymásra halmozott rózsaszín árnyalatokat,
s próbálok hozzáférni a színkeverékhez,
mellyel átfesthetem a megbabonázott
pillanatot, s azt hiszem, az oldatba mártott
papírrózsa valódi lesz, ahogy a kisimult szirmok
lassú tánccal ölelkeznek a homályban, csak
azért, hogy kibéleljék a sötétség fészkét,
illattal töltsék fel a repedéseket, s beférjenek
a mélyrétegek drapériái mögé, hol érzékeny
vándor az önmagát hajszoló gondolat.
Fogoly vagyok a talányokkal benépesített
egyszemélyes óvóhelyen, elszántan keringek
a lehetőségek felhígult szublimációjában,
mint szűk vödörbe kényszerített hal,
mely világkörüli útra indul.
(Illusztráció: Vladimir Kush: Sunrise by the Ocean)
Zűrzavarban toporog
és keresi a csillagot,
pislog majd hunyorog,
most az egyszer felejtené
el az emberi beszédet,
hiszen Istennek énekel,
messziről, a dombokon túl
a bíborkadarka-ültetvények
egy elfeledett teremtmény
hatalmas karmainak nyomát
rajzolják ki és ahol a part
szakad, a föld feltépett sebét
a tenger sós vize mossa,
tisztítja újra és újra és újra,
és ott, ahol a madárka ül,
szemléli a tájat és az eget,
na ott lel nyugalomra teste.
Emlékszel-e még?
A víz csobog a messzeségben.
(Illusztráció: Kathy Rennell Forbes: Jewels on the Vine)
