Micsoda dolog

Kívülről ismerik a falut, a jelen lakásaiba
rég nem látott szellemeiket emlegetik.
Szűkszavúan megjegyzik olykor, hogy valakinek
a fia ügyes, derék ember lett, a lányokról
csak panaszkodnak.
Asszonynak nevelte őket szigorú anyjuk,
ki mezőt látott, háborúkat és két szerelmet.
Szénakazal sötétségét, pajták árvaságát.
Ők az éjszakában fogantak meg,
lúdfos színű udvarokon tanultak járni,
és egy életre elszöktek a legfineszesebb udvarlóval.
Gyermeket szültek, dolguk végezték,
és a falut járták, mint most.
Épp Kovácsné lányát emlegetik,
aki megkurvult, hisz új ruhában ment özvegyként
legkisebb fia temetésére.
Micsoda dolog…

Ázsiából szalasztott vadbarom

Mintha minden szó után köhögni akarna,
persze folyamatosan ott lóg a cigaretta az egyik kezében,
amelyikkel épp nem magyaráz. Ahogy nézem, eszembe
jutnak a tibeti homokmandalák, és hogy mennyire múlandó
a szépség. Láttam róla egy képet fiatal korából, biztosan
nagy lator volt. Hirtelen azt gondolná az ember, hogy
sokat tudna tanítani, de egy alkalommal, amikor a japán
irodalmat becsmérelte, rájöttem, pusztán a hangja erős.
Talpraesett a maga világában, de nem képes máshová
elindulni. Egyszer Kínában megismert egy afroamerikai
taxist, akivel állítása szerint szoros barátságot kötöttek,
és az elvitte a helyi maffiafőnökhöz. Miközben ezt
mesélte, rájöttem, nagymamámnak volt igaza, aki
onnan tudta biztosra, hogy mi magyarok Keletről jöttünk,
hogy gyermekkorában egy szigorú tanár Ázsiából
szalasztott vadbarmoknak nevezte az egész osztályt.
És lám, egy pont itt legel előttem.

Rablás

Belépsz, becsukod az ajtót. Állsz egy keveset,
mint akkor az első alkalomkor. Most ez itt, mint
ősz előtt egy örök nyári nap, még jól esik.

Szemben ül veled és téged néz, mint minden
egyes érkezés során, de ez még mindig a köszönés
előtti pillanat.

Arra gondolsz, milyen lenne, ha minden így maradna,
és nem mozdulna meg tovább semmi. Nem lépsz
közelebb, ő nem köszön, és csak álltok az előszobában.
Csupán ennyi.

Majd hirtelen kirohansz a házból, így fosztva ki
egy tekintettel a másikat önmagából.

Mostanában

Mostanában csak kettétört fák szétnyílt
üregében fészkelhet a falu szélén álló,
az erdőre honvággyal gondoló pásztorok tekintete.
Ugyanaz a mestersége, mint az Istené, mondják.
Ha neki juhszaga van, hát az angyalok is lenézhetik
a teremtőt, hisz halandóktól bűzlik.
Hű társai segítik, eb-papok, ugatók és betanítottak,
akiknek szaporodása teher a gazda számára, de létezésük
a nyáj vesztét tartja távol. Így halad az erdő felé,
és hogy a sötétség előtte ne szakítsa ketté,
mint a fát, feláldozza magának őrzött jószágait,
s majd hosszú tanakodás után, miután
kutyái eleget rágódtak rajta,
kijelentik az ő nevében, hogy
példa életű egy birka volt.

(Illusztráció: Samuel Alvarez: Fallen Tree)

Olajfa elégia

Ezüstös pormilliárdok vibrálnak a rekkenő hőség-kékség univerzumban
Hatalmas, roskatagon erős, hullámos-fényesre csiszolt élő kandeláber-lények
Szoborcsoport-csodái, mint megannyi megszelídült pantokrátor-tekintet
Veti ki vészesen békés, ártatlanságtól megszentelt csend-csóváit
Felrántva megszentségtelenített lelkek, rozsdás hisztéria-, és önsajnálat-koporsó fedeleit
Szanaszét szalajtva a létgyilkos egomán-sarjtelepek ribanc-hadoszlopait

Egy nagy ütés a gyomorban, egy váratlan extrasystole, kitáguló szembogarak
Amott kecskék szaladgálnak lombok alatt karcsú szökkenésekkel egymással játszadozva
„Kri-kri, kri-kri, kri-kri” – szavalják hangosan porlepte köveket gurgatva patáik alatt
A hétrét gyűrt olajfa levélkék meg, mint szélfútta lazára tupírozott hajkoronák
Réges-régen elfeledett szent énekek rigmusaira észrevétlen ringanak
Mintha hallanád a pásztor-, és a hős-dalok csendességben újjászülető szimfóniáját

Pedig csak a hőség-hullámok hátán elhalkuló szellő-maradvány simogat észrevétlen
Kétkedésben edzett arcokat, a bámuló szemekkel megáldott nem látókét
Miközben gátlástalan életvidámsággal sivítva csivitel a kabóca-katonazenekar
Ha akarom nem is hallom nevezetű jelentéktelenségben tengődő fákhoz ragadt csapata
Valahol a messzeségben boldogságában az egeket ostromolva az Égei-tenger zaja
Nyit a lelakatolt, titkosított lélek-ajtók számára további végtelenség-érzet áradatot

Olajfák, fák, fák, olajfák – göndörhajú öröklét-mementók göcsört-ércsomóiban futó
Életvonal labirintus-csatornák Miért is élek én? Mivégre ez a világ? Mi is a halál?
Tán azért, hogy csiszolt munkadarab légy/legyek valahol egy robot-világ imbolygó tornácán?
Nem, nem, nem – az tényleg az élve-halál, inkább üljél a törzsek közé és igyál
Bor-, és asszonyvágyó, porból, légből álló szálló kozmoszcsírákat itt a végtelen mostban
Tengerköd cseppekkel keresztelt pusztaság-csendességbe költöző éledő önvalóddal

Támadj fel magadban – magadnak légy olyan, mint a fák, fák, fák, olajfák
A kri-kri kiáltó szava maga az igazság. csak hallgasd, hallgasd és ráébredsz
Mit is üzennek a fák, fák, olajfák, feltárva önmagad majd’ elhamvadt életerő-mámorát
Ebben az igaz-igazi porból, kőből nőtt szentély-csoda egyszerre ős-új áramán
Fürdik meg, tisztul és kel időtlenség-táncra gyermek, asszony, férfi és lány
Az ember-idők kezdetétől a folyvást mostban, és tovább a halhatatlanságon át…

Fák, fák, fák, olajfák…

Stádium-töredékek

Félbeszakadt mondat, szétszakadt szó
Nyitva maradt ajtó, leesett lakat, visszatartott lélegzet.
Stádiumok.
Valahogy, valahol, valami mindig töredék marad.

Néma csend volt, s most feltámadt a szél.
Nem ő zörög, csak a fák, sikátorok süvítik, hogy itt van, megjött.
Aztán félbeszakad.

Háttérzenéből madárcsicsergés lett, de jöttek az emberi zajok
És megtörtek a madárdalok, macskajajok, kutyaköhögések.

Arcom egykor sima volt.
De eltört, ezer ráncra tépődött.
Évek szilánkjai karmolták lelkemen át a bőrt.
Stádiumok, melyek elmúltak, de láthatóak maradtak.
Velem vannak.
Az idővel tovább sokasodnak, új stádiumokba jutnak,
majd elenyészve széthullanak.

Ránc-töredékek kihunyt tánca lesz az öröklét,
mint végső állomás.
Soha meg nem hallott harangzúgás.

Mindörökre nyitva felejtődnek a gondolat-kapuk is,
mert az a sorsuk…
És továbbra is elakad a lélegzet,
ha valaki nagyon nagy érzésekbe téved.

A madarak pedig egyre csak zörgetik
a barnává halt avart a kihalt parkokban
őszökön és fagyos teleken át
Miközben utcákon, sikátorokon át futnak haza az esőcseppek által űzött
és a lélek szilánkjaitól rettegő lábak.

Nyughatatlan stádiumok ők mind:
élettánc-remegésekkel elhulló töredékek.

(Zárójel voltál…)

(Zárójel voltál, zárójelben élve szóltál – ahogyan hagyták.
És zárójellel vetted magad körül, hogy rejtőzködni tudjál,
hogy jelentéktelen senki-semmi-zárójel maradhassál.
Féltél, hogy mi lesz, ha nem bírod tovább,
és felszabod magadon éned, zárójeled beton-falát,
mert akkor jön majd érted valaki, vagy kivág,
otthonodból, életedből,
és testedből-lelkedből rongyokat csinál.)
Ilyen voltál: () () () () () …sok zárójel-világ,
és még a csend is titkos volt, amihez szóltál.
Jellemedet nyelették le veled, nem a „békát”,
hogy majd egy szörnyű hajnalon,
elhaló üvöltés – vérpacnivá váljál egy utcán…
„Pedig milyen becsületes, rendes ember volt”, – vagy elvtárs…
Megnyugodhatsz: most is ők mondják meg, hogy
miféle ember voltál…
Halálodban is () () () () () …zárójel-halmaz maradtál…

(Illusztráció: Anil Yadav: Bells)

1.

anyám temperamentumát örököltem,
apám türelme, akár az UHT tej.
az indulás rezgésével
tépett szenteket rángatok magam elé –
üvöltés közben, kérem, ne zavarjanak,
hallgatás alatt maradjanak csöndben.
én anyám léptei után megyek,
apám kikövezte az utat,
és nem akarsz velem jönni,
ezt most tisztázzuk:
ha kell, átverlek, nem félek már
az átmosott szavaktól.
mielőtt megemlítenéd, hogy
ilyet bárki tud írni,
ezt is tudom, nem változtattál
a semmin sem.
nagyobb probléma, hogy a
Katonába nem tudok jegyet venni –
hiába üvöltök a város után,
pedig anyám hangját örököltem,
apámtól várost kaptam születésemre.
előadásom alatt, kérem, ne kérdezzenek,
nem készültem válaszokkal,
ahogy az életre sem készültem,
azt hittem, nézőtéren maradok örökre,
de ide sem vettem jegyet.
mennék, mert van hova, de
bársonyos a honvágy,
egy kicsit otthon ez is,
kicsit mégsem.
megszokom a testem,
amit rám adtak, mert az az otthon,
kicsit – és nagyon is.
apokrifként csorog át kabátomon
a szél, én tudom, mégsem fogadja
el senki, mert nem tudtok olvasni,
hiába aludt anyám, apám könyveken,
vérvonalas füzetembe már senki
más nem képes jellemet firkálni.

2.

sosem tudtam megszokni
a fogaimat hiába vezettek
végig rajtuk egy vasútvonalat
a fogak mellett kérjük vigyázzanak
biztonsági sávra nem futotta
elloptam
biztos cigire kellett a pénz
csak mindig jólnevelt önpusztító voltam
étkezőasztalon és porcelánon
tálaltam a félelmet
urizálás
biztos egóra kellett
egyetlen roppanás vagyok
inkább kérnék üvegbeton gerincet
lehet azon át is látnék kicsit
magamon keresztül
a látótávolság ködös
méhükben hordják a nők a
megfelelést
biztos a családnak kell
nekem csak darazsam van
átszúrok vele egy utcaképet
arcomra rajzolok egy új fogsort
gyermekem leszek örökre

3.

apa, a bunker rámomlik,
ha nem erősítünk rajta.
nézd, már giliszták hordják
a földet fejem alá.
anya, a párna szétfeslett,
míg távol voltam.
százlábú-valóság tapossa
ki a lelkem,
főzz belőle levest, anya,
úgy boldogság lesz belőle.
hol a fészek, apa?
elhordták a fecskék,
belerepültek a jövőbe,
minden szétesik lassan,
csak a hangok szürreális
közlekedése a hallójáratokban,
csak az ment meg, az elárvulástól.
belém költöznek a viharfelhők.

4.

szorosan tartom
magam mellett
halad a bőr
szegek ütik
homok dörzsöl
tengervíz nyarak
sziklaszilárd telek
otthon melege
van kutyám
rendes könyvespolcom
biciklim
ágyam
első emlékem
karácsonyi asztal
emberek nyugtatnak
ma tabletták
Elektra vagyok
sírni tanultam
sosem diplomáztam
tejfogam gyökere
belenőtt húsomba

5.

akkor éltem a legtöbbet,
mikor közöm nem volt az élethez.
akkor kezdtem menekülni előle,
mikor már rég belelógott a lábam.
a szabadsághíd sem szabad,
láncok tartják, betonoszlopok,
mert várost köt a várossal.
csak azt nem értem,
miért hívtuk ezt anyaországnak,
itt csak önállósodás van,
kiszakadok a buborékomból,
pofánbasz a kurvaélet
egyszer, kétszer,
megértettem, itt nincsen anya,
csak ország van. egy idegen.
cukrosbácsiország.
na az lehetne. vad és dübörög.
legalább itt nyíltan lehetek mérges,
hangosan lehetek köcsög,
ez hungarikum. úgyis azt mondják,
magyarnak lenni igenis jó.
ha van pofád hozzá. ha nincs, hát ennyi.
nekem nincs, szóval annyi.
„minek mentél el?”
„minek jöttél ide?”
kimegyek az útra, lecsapolom
minden frusztrációmat, a párlatot
megisszák, én kihányom.

(Illusztráció: John Monson: No. 12)

TÁNCTEREM

testbe törik a lélek
lábujjhegyen elbírom magam
zongoraszó veti rám árnyjátékát
a vízszintes függőlegesbe fordul
örök fehéret bámul a tükör
isten angyala vergődik a függönyök között
én is szárny vagyok: repülök, földre esem
az egyetlen út innen kifelé vezet
véget ér a harc
győztem s belehalok

FELHŐKARCOK

eső szele jön
szürke dunnát eresztett
az ég a tájra

összeköt az ég
napsütést és zivatart –
színátmenetes

piroslik az ég
befesti a felhőket
dombtetők felett

szemeim előtt
gomolygó felhőtömeg
elúszó festmény

tavaszi zápor
szomjas virágok nélkül
permetezhet-e?

PORCELÁNMADÁR

(Illusztráció: Meghan Howland)

Éltető ideál: ujjak bábjai

Először az állólámpát érintette meg.
Utána a papucsokat állította párhuzamba,
Majd a szobaajtó kilincse következett.
A legkisebb helyiségbe sietett.
Felhajtotta a vécé deszkát, hogy ne okozzon zajt.
A csapot is megfogta.
Emlékezett a munkahelyén erre.
A szappan kicsúszott a tenyeréből és a kádba hullt.
A dugó drótja belenyomódott anyagába.
Egy kábult légy a tenyerébe ugrott.
A feje beleakadt a törölközőtartóba.
Megfogta ujjaival a fogkefét.
Majd a fésűt. A pizsamanadrágját.
Utána a szendvicset.
A táskát, amibe belehelyezte az ennivalót.
Jött a lépcsőházi ajtó.
Majd a kedvesének a kezét kulcsolta össze.

Átírás, forgatás: nem beszédben áll

Foglalkozása: riporter

Ahogy a lány kiszáll a metróból,
Követi a kamera, beül egy kávéra
A Piktogram teraszára.
A nyelv világra hozza a személyiséget.[1]
Ott rögtön rámegy a smink.
A nyelv rajzolja meg a lélekhez
Az arcot, kifaragja a szó a jellemet.
Egy képzeletbeli, rózsaillatú agyagból.
Az utca, ahol sétál,
Létrehozza a gondolkodást,
Akár egy szép útkereszteződés.
Oktogon. A vers egy elegáns hölgy teste.
Negyven éves, csinos, intelligens.
Egyetemista. Claudia Schiffer hasonmása.
A blúza rózsaszínű, selyem, kék pöttyös.
Úton van, lady, mindvégig úton lesz
Az egyetlen nyelv felé, amibe belehímezte a lét.
Súgja a fülébe egy filológus-főpincér.
Szépfiú. Megihleti a nőt. Jézus hasonmása.
És megszületik egy négykezes haiku.

[1] Az egyén, a szubjektum előtérbe akar kerülni. A nyelv elé. De a dolog nem kerülheti meg saját eredetiségét, eredetét. Az is ered valahonnan, ami örök. Arkhé.

(Illusztráció: Colin Thompson: Living Stairs)

(végső soron)

a szoba négy falán ugyanannyi kép mindig ugyanaz
ha legörgetem az üzenőfalat ugyanazok a képek
az arcok végigfutnak a két képernyőn
az egér végigfut a gombokon és az arcokat keresi
megtalál egy-kettőt és egy-kettőre pár-
beszéd lesz az arc meg-megáll a kép-
ernyőn a kicsin is meg a nagyon is nem
tudom nem számolok csak bizonyos órákat de már egy
ideje várom a hívásod ahogy itt ki-
bámulok a két ablakszemen és látom a négy ég-
táj fáit mindegyiken függönyök de
még rügyeznek leveleket nyitnak
egyik nap után a másik és én látom ugye
hogy mindig egy újabb napot látunk meg végső soron

(elgondolkodok)

elhúzom a függönyt
egy sereg fekete ragadozómadár
elgondolkodok
eszembe jut sereg halott gond-
olat
behunyom szemem

(Illusztráció: John Gerrard Keulemans: Kokako and koka)