A bokrok ébrednek először.
Rebben a bogár, és föleszmél.
Aprón a föld magát megrázza,
s lassan a füvek kinyújtóznak.
Göröngyről göröngyre halad
napi örömök híre.

A víznél szomjasabbak
isznak mindenből, mint a szentek;
hívás ér fényesség felől
emberszabású gyomot, rózsát.
Madarakra széttagolódott,
s csivog a menny.

Már lelkigyakorlatra
elvonultak a fák:
parkot, ligetet, erdőt
láthatatlan ködök
tündén megjárnak,
elhagyva egy-egy darabot
az irgalomból.

Ki férkőzött a méhek bizalmába,
hogy tudunk a tavaszról?
Folyók alá is kertet ültetett,
s most csillagoknak újságolja
a halak virágzását.

Mintha a halál megszűnt volna,
megszűnt a halál. Fény dobog
a rémület testében –
pillangó kél elő a roncsból.

A gondolat nem akar jövőt látni.
Holnap érkezik, aki holnap vált meg.

Valaki ablakon kinéz.
Nincsen szava: a hangot
sírásra tartogatja.

(Illusztráció: Eduardo Rodriguez Calzado: Tree of Life)

A léptek és a lépcső

Csinszka látogatása

 Ahogy a tűsarkú cipő a küszöb előtt,
A lépcső emlékezteti a múlt időt.
A járást, az érkezést, az elgondolást.
Ahogy egy hölgy az ajtó előtt megállt.
Pedig az idő nem látnivaló.
Csak körbeveszi a tájat, mint mappa.
Benne virul a kert, közepén a meggyfa.
Bárcsak ráhelyezné a gyümölcsözést is
A menny rejtélyes Atyja!
Ahogy a dallamokat a madaraknak adta.
Úgy adná a bölcsességet az embernek.
Mint védelmi képességet a fegyvernek.
A képmutatás ellen egyetlen érv maradna.
Visszaadná, aki az égboltba szabta.
Lenne újra jelenléte, hangja.

Esszé és esszencia

Rugási Gyulának

Egy gondolkodó és emlékezni képes felhő
Ereszkedik alá a lakott világra.
Benne van minden, ami valaha írásként
Megszületett.
S benne él a személy, Aki egyszerre éli,
Írja és ugyanakkor értelmezi is
Az Abszolút Művet.
Tehát ez a tudás nem bővíthető tetszőlegesen.
Csak a szellem által ihletett
Szövegek kerülnek bele.
Benne vagy? Kérded-e?

Az esztétikum magányossága

Empátia

Egy rózsaszirom nem képes betakarni
A tengerpartot, a hegyeket, mégis odasimul,
Ha lehull. A nagy erényekhez, eszmékhez
Vonzódik minden. Álmaink anyagából
Vagyunk. A kezdetnél érintett meg Isten.
A virág is abból a földből
Teremtetett, mint Éva és Ádám.
Az éden agyaga minden cserép.
Az anyatej, a mell, a márvány.
Törékeny a lét, a lélek s az ég.
De az égzengés nem érzelgős.
Az erdő hasában vár ránk.
Kimondja, amit akar. Rákiált a szellem,
Légy egyenes jellem! Te képmás!
A költő a semmiben is tért lát.
A szappanbuborék is lelkesíti a szívet.
Thrill. Felvillanyozzák a szemet a színek.
A pegazus voltaképp az erőszakos remény.
Fizikai módosulást okoz a rendkívüli rét.
A szépség bele van gravírozva a sejtekbe.
Persze a gyom: gondoskodás nélkül is bemegy
A kertekbe. Mint a méreg az elvekbe.
Bámulja a rózsaszirmot, ahogy rászáll a méh.
Nincs eredete, ahogy rátör a belefeledkezés.

(Illusztráció: Olha Darchuk: Roses and the sea)

Kék szemeid alatt paradicsommal főzted
a szarvasokat. Egyedül vadásztál rájuk, csenddé kötött
szalvétákba tálalva elénk a megtett utakat. Négyen – a másaid
bőgésüket, a szőr hullatta dombokat, a saras
szaftok zubogását elfelejtettük érzékelni
a kezeidben. Pedig nyoma volt az asztal alá guruló
forró csontokban.
Ott kuporodtunk behúzva a terítő
cipzárját. Féltünk a verdeső ujjbegyek loccsanásától.
Az ujjlenyomatok mélytányérokba folytak
a fejeink felett.
Kitisztult az árnyék a konyha és
az utak között, ahogy elkezdtünk
enni.

(Illusztráció: Shah Jahan: Hunting Deer with Trained Cheetahs, ca. 1710)

Június

Rekkenő csendben combig ér a nyár,
zöld selyme ringat, dúdol és akár
a szél ölébe rejtve elvihetne újra
virító, könnyű léptű álmainkon túlra.

Kacagva bomlik szét a tér, neszek
hálóján csüng a lét, magán-cseveg
arcomba égett, meglepett idők nyomával:
valós a hűség? – mert gyümölcse mind korán hal.

Csitul zizegve, úgy taszít a porba
fülledt reményem, s kósza pírba vonja
a kék egekre gyűrt hitet, tűrésre szólít:
kitarts, amíg a vég szemedre rácsukódik.

Alföldi július

Tűzaranyba vonva
ring a szilfa lombja,
rekkenő a csend itt.
Rókalepke röppen,
révedő körökben
fényharangot csendít.

Rezge álmaimra,
mintha már ma hívna,
ajtót tár a messze.
Őz-szelíd a vágyam,
nádas ingoványban
jár a mába veszve.

Reng a Nap dagadva,
mint egy sárga labda
gördül át az égen,
s mintha mégse fájna,
port hevít a tájba
puszta létezésem.

Nyári zsoltár

Nyugatra néz a néma ég,
milyen nehéz, tömör!
Idő falán a szél marék
hideg mesét söpör,
Korán, de már a végtelen
hazába vinni kénytelen
a nyárcsodát, s a sárga rét
siratja már, siratja még,
ne menj, te szent gyönyör!

Bolyong a zúgó estharang,
a csendje mélyre nyúl,
szíved porát, giling-galang,
letörli, s elcsitul.
Kutasd a véges út okát,
a fény ezüst selyembrokát
ruhája bő, de felveszem,
csak itt maradj belül velem
te szent s örökre új!

(Illusztráció: Eduardo Rodriguez Calzado: Pilgrimage, 2021)

Az Úrnő Teste

D.-Z. Évinek
(egy cselédleány monológja)

Úrnőm Teste az Oltár számomra
(simogatom s mosom Teste gyümölcseit,
csókolom s kenem bazsalikommal),
megnyalom talpát és lábszárait
– akkor is, ha korbácsa fegyelmez!
(ha nincs ölelés, a verés is jó)
„Bözsi, kemény a víz, nem elég lágy!”
– én már ugrok is, hogy lágyítsam vizét!

Úrnőm párductestű szeszélyes Várúrnő:
látomásait szép vásznakra álmodja…
– rákattantam a vízióira!
(következő létben: szeretnék lenni Ő)
Nekem az Úrnő voltaképp Templom,
amelybe be nem léphetek soha
– csak előtte térdelve imádkozom…
(félek, Rajta kívül nem marad vallásom)

Úrnőm Teste a Csoda-Palota:
a cselédek őt bámulják egész nap!…
(rá lehetne nézni a Kapura,
odaborulni Bejárat elé?)
Maradok rajongva hódoló kiscseléd,
ki vár a további szolgálatra!
Lassan csupán azért él, hogy az Úrnőt
valaki mindig védje s kiszolgálja.

Ajánlás
Úrnőm, létem és lelkem a tied!
Legyek bizalmasod s Titkod tudója.
Avass be engem a Nagy Varázslatba,
legyek majd én a leghűbb segéded…

Cseléd tanka

az Úrnő lesz a
„férjem”, ha első éjen
felavat egyszer!…
– ha mégsem: talán inkább
kolostorba vonulok…

A Nagy Ábránd

Úrnőm egyszer leültet az asztalhoz,
s megfogja a kezem és megszorítja
(ez lesz a mi valódi „kézfogónk”)
– tán akkor: VELE LESZEK egy pillanatra!

2020 júliusa
„Bözsike”

(Illusztráció: Tiffany Bozic)