Déli harangszó

Foltos lett a fehér lepedő.
Nem fogom kimosni.

Ti fosztottátok ki
a templomot. Bűnhődjetek.
Nem kaptok kegyelmet, mert
nincsen kitől.

Nem tudjátok
ki vérezte össze a lepedőt?

 

Kötelesség

Így vesztünk el.
Kifelé erdő, befelé sötét a táj.
Jól érzem magam,
de indulnom kell. Nem oda, ahová
menni szeretnék. Kötelesség.

Végighúzom kezem a fasoron.
Szépen felsorakoztak, hogy
aztán egyesével lobbanjanak lángra.

 

(Illusztráció: Gill Bustamante: The Watchers in the Forest)

 

el kell választani
az igazságot és
a hitelességet
rá kell nézni
a csapásokra
mielőtt és miután
bejárásra kerülnek
belátható kell legyen a világ megosztottsága
hogy a gyanú rikítson és mikor már elég
áztassa a földeken
a hitet a beletörődést és az elengedést
hogy a sár levakarhatatlanul
az elhasználódott dolgozócipő talpára
és orrára száradjon mielőtt
a történelem igazított növésű bokra mellett landol
még akkor is ha nem találja meg senki hiszen
a napot kitakarja egy ökölbe szorított kéz

 

(Illusztráció: Oliver O’Keeffe: Cut Bush and Tree Stump)

 

A Pilinszky sziget

Interakció-dekonstrukció
100 szótő

Szinte kibírhatatlan ez a sok szépség,
Amit tékozol a tudás. Amit az ész hazavisz.
Mégis: az érték a láthatatlan.
Oda tart a fikció, a hit.
A bölcs lelassulás.
Nem determinált az inspirált credit.
Elegáns elegy. Pozícionálja a Szent Lélek.
Az érzékelés legbelső énje.
Reparált művek szemantikai aurája.
A gazdagság, ami végtére is, egylényegű.
A kép és a hang-nyelv egyetlen szájban
Csókolják egymást a hajnal és a villamos áram
Sebezhetőség és hangszer. Két entitás.
Minek elméleti terheket tenni rá?
Minden gondolat mögött egy csillag áll.
A szentség nem morál.
De respektálja a Legfelsőbb Arc,
Ha a kegyelem mellé az ész odaáll.

 

Pilinszky grádicsok

Relációk

Ahogy Jób mondta, bár lenne a lelketek az én lelkem helyén, nézd a tizenkét forrást, az Izraelt, amely táplálja a hetven pálmafát, a nemzeteket. Nézd Sámuelt. Aki nem hagyott egyetlen Igét sem a földre esni. Hívd a Szent Lelket, Aki Szellem. Hallgasd Ábrahámot, aki támaszkodott az Örökké Élőre, tudta, hogy fel fogja támasztani Izsákot, ha kell, mert Neki mindenek élnek. Figyeld meg Gedeont, aki kitette a gyapjút, mint Urimot és Tummimot, hogy választ kapjon az Úrtól, nézd Zákeust, az alacsony uzsorást, aki felmászott egy fára, hogy meglássa az élő Igét. Nézd Sámsont, aki visszakapta élete végén az erőt, a kenetet, a szót, hallgasd Márdokeust, aki Eszter királynőt intette, hogy menjen be Ahasvérus, perzsa királyhoz, hívás nélkül, járjon közben nála, figyeld meg Józsefet, miként emelte fel a Mémrá, az Ékő Ige, s lett a kirekesztettből megkínzóinak megmentője. Nézd a tipológiát, hogyan lesz Jézus az új idők Józsefe, Aki az egyház kedvéért elhagyta az Atyát egy pillanatra, hogy semmije ne maradjon, és átérezze a meggyilkoltak bánatát. Nézd Énokot, Aki nem tett mást, mint, hitt, és elragadtatott kegyelem által, emlékezz Illésre, aki ugyancsak felment Isten lakhelyére, anélkül, hogy meghalt volna. Nézz Mózesre, aki nem ment be oda, ahová vágyott, csak látta a földet, ami örök, mégsem fordított hátat az elhívásnak. Nézd Józsuét, Kálebet, akik legyőzhetetlenekké váltak, Pál apostolt, Aki mondta, hogy Isten országa nem beszédben áll, hanem erőben, és hogy előtökbe adom, amit az Úrtól kaptam, és nézd Pétert, Aggeust, Jónást, Jánost, Aki föltette az Apokalipszis fejére a diadémot. Nézd. Dávidot, a zsoltárok ragyogását, nézd, Ott van előtted a Legfelsőbb Arc.

 

(Illusztráció: Heinrich Nauen: Still Life with Musical Instruments)

 

(yellow mittwoch)

– én úgy
vagyok
hogy az emberek nekem minden-
féle színűek – ja
de nem arra gondolok
hogy feketék vagy ilyenek
hanem vegyük az esetét
például a legjobb barátomnak
meg barátnőmnek nekik
olyan színeket adok amilyeneket a nyom-
tató kever az alap-
színekből
így ez a barátnőm szinte falfehér
de úgy inkább a szürke felé a színe ha elér
ja a színe egész világos és a –
mondjuk –
quasi dark között van
de komolyan
ez a barátom is meg olyan kakaóbarna
és kávébarna között
hogy pontosan miért azt nem tudnám
megmondani
csak arról beszélek hogy van pl. egy szín
amit felold ami
történik közöttünk
akkor már ami régebben igazibbnak tűnt
az hirtelen eltűnik
ilyenkor – akár a gép – lefagyok
és az átlátszó hangulatban
keresem vagy pontosabban
keverem
az új színeket
így jönnek: a fekete péntek és
a blue monday mellé mint valami színes mundér
– tehát e mellé a yellow mittwochok és
a magenta sábeszek
és velük a key emberek és
azúr úrhölgyek
már nem is tudom hogy én színezek
vagy ők maguktól ilyen színesek
felütök egy beszélgetést mint könyvet
s a színtévesztéstől röhögve könnyez
a barátom s azt mondja: a barátnőd
fekete humora itt visszhangzik
akár valami réges-régi anziksz
mesterkélt színei a rossz ízlésben
s végleg feledésbe merül éppen
– és mire jutottál végülis?
– hogy lehet nekünk színek nélkül is
csak egy kis humor meg hogy képzelőerő
és máris készen áll a színkeverő
te hátradőlsz és szépen csak várod
hogy kijöjjön a gépből a hű másod
yellow mittwochban magenta sábeszben
hét közepén vagy sosemvolt ünnepen
mindent elfogadsz és mindent felülírsz
– a színskálára jól figyeljünk – please

 

(házsongárdi temető – november)

fekete levelek
feledésbe hulló erezettel
fehér-sötét feliratok sötét-fehér
kövek
halványodó fényein
kihunyóban a nap a lombok között
a ködben a
sárga-fehér ködben
felgyúlóban a fehéres-sárgás gyertyák
és vérvörös kihunyt gyertyák
mint elhulló hajszál –
és ütőerek
rajzolgatják az ös-
vények erezeteit
dőlnek a fák az ösvények fölé
szégyenkezve és
levelek nélkül
meztelenül az ágaik
rajzolgatják a dől-
ést düledezést
sápadt kövek dőlnek a sár felé
mintha szégyellnék az alá-
hullásukat most pár pillanatra megálltak
de lekerülnek a fekete levelekhez egy-
szer s ahogy megkeserüljük a kripta
előtt kiderül egy lombhalmaz titka
és a fa-
levél értelmetlenül száll
amíg a sírásóknál áll a bál
ruhájuk piszkos és fekete
amilyen a fák földre hullt levele
csak a sárga és vörös falevelek táncba
hullása látszik s megtelik valami szennyel az ösvény sánca
s meglátszik megjelenik némán a homlokod ránca
mi beszélgetünk mert némák vagyunk
a szemünk
fekete mint a nyugalom
a vörös napszentülte után

 

(Illusztráció: Remedios Varo: Allegory of Winter)

 

itt épül előttem az egész gettó —
döglegyek hordják össze a
téglavörös

rothadást — virágnyílás követi,
káposztafejű áldás, búgó
forróság —

mintha máglyán ragadnának hozzám
a lángnyelvek — utolsó
fehér percek után testet ölt a

sárgulás — a bőröm,
a csontfogak, a hajhullás.
jaj, hogy tisztaság? nem, ez nem

egy templom — de mit ítélkeztek?
hiszen ti is épp úgy szeretitek a drogokat,
mint én,

mint Júdea, mint Salamon király.
és ti is követtétek a bomladozó
hullák szagát, és sosem

mondtátok, hogy ez pszichózissal jár —
dehát ezt az árat meg kell fizetni.
az én tüdőm

úgyis mindent befogad —
junkie, junkie, nikotin-
junkie — az anyám is

mondta, az a folyton vemhes macska,
az szült meg engem.
már meghalt —

az autók kilapították az úttesten.
azóta etetem a csigákat
fűvel, magamat

fűvel,
a temetőket rokonokkal.
szívesen meghallgatom a prédikációkat,

én tényleg istenfélő ember vagyok, én
tényleg félek az apámtól.
te nem félnél a helyemben? —

ott lebeg az égen: hatalmas és
nagyon forró — mintha
máglyán

ragadnának hozzám a lángnyelvek.
a combomat vérvörösre
vakartam — nem én

irányítom.
mióta lehetek itt? talán tíz perce?
egy órája? — kényelmes

a keresztem, két
rabló közé feszítettek:
bal fül, jobb fül —

suttogások.
a bolti lopások és a hazugságok,
a tévképzetek, a

családi átok.
itt épül előttem az egész gettó —
feketerigók hordják

össze az azbesztet,
a gázkonvektort, a martinsalakot.
körülöttem

minden mérgező és
törvénytelen — tudom, hogy
lehallgatnak a rendőrségen, ezért

halkan gondolkodom — adomaszerű
doxazmák duzzadnak a
koponyámban,

illúziókkal
töltöm fel a bennem rejlő
szellemvárost.

itt nem akarok élni, itt
nem —
ragaszkodnak hozzám

a lángnyelvek, az
afgán álmok, apró robbantások —
a halál, a halál most

megváltás volna, de a halál
nem létezik — puszta
öntudatlanság:

Golgota-óra, titok-
világ — az egész úgy válik semmivé,
fekete ponttá, akár

az óriás bűzvirág — fel sem épül,
máris elhervad, megég a
tűzben, és

elszárad.
hát nem mondod, hogy máris húsvét van?
sosem tanulok —

újjáépítem, ami jár nekem.
én mindig kapok egy új esélyt, hát én
miért ne adhatnék? —

ahonnan kitörök, oda
vágyok vissza — saját közegem:
délibábok, börtönszürke

angyalok, hazug
prédikátorok, hálás hullazsákok.
hadd kapjam vissza az egész gettót —

újra és újra
kísértem a sorsom — ordítok
a hús színű nap felé,

újra és újra és újra.

 

(Illusztráció: Maurice Sapiro: Viscosity)

 

Adagio 33.

Az idő nem gyógyít,
csak kérgesíti a seben a vart.

Kinek nagy szívétől súlyos melle,
mind magányos.
Színek végtelenjét látja
a monokróm világban,
kimondott helyett
a félrenyelt szót érti jobban.

Sovány vigasz a segítő isten,
ha mázsás teher töri
csontról csontra vállunk,
ezerszer mázsásabb a felismerés,
hogy isten nincsen:
egyedül kell lábra állnunk.

Mert lábra kell állnunk.

 

Adagio 67.

boldogság

anyja lábát ölelő
gyermek a boldogság:
magán érzi biztonságát

hiszékeny és ártatlan
– védtelen együgyű

panelházak közt
kevés lelke
viszonzatlan szétosztja a kérhetetlent

benne a tiszta
világ reménye: a mennyek országa:
a boldog ország: a Semmi országa

magadban
teljesebb, ha túl
magadon

 

Adagio 93.

Nyers vagyok és tiszta,
egyszerű, mint létrán a fok.

Befejezetlen:
eredmény nélküli törekvés,
válasz, mit nem kér számon kérdés.

Lopok és hazudok,
ahogy követel a szükség
– de nem színlelek s nem tévesztek:
amennyit látsz belőlem,
több nem vagyok neked.

Elnyelem a viszonylagosságot,
hajszálnyi forrássá duzzadok,
mértéktelenségem kezét szorítva
szellemvárosból örök életet csalogatok.

 

Adagio 104.

Botladozva hangol
a reggel
keresztülfecskendez

átlátszó vagyok
üres utcán tolakodok

nem ugat meg a kutya sem
pont úgy hogy alig
rúgok be és lerúgom magam a sámliról

kötél vége csiklandoz

 

Adagio 109.

Nyolcadik látomás:
Éberek a 18-as kavicsnál

Látlak
családtalan álmokra maszturbálni,
potyázni az ingyen konyhán,
kihalt nyelven prófétálva
heroint kaparni a sebes falakról,
koldulni, betörni, fényképekre köpni.

Kisiskolás fogalmazás maradtál,
és igen: tényleg kiradíroznak,
akikre hasonlítani akartál.

(…)

Velem maradsz, ugye?
bedeszkázzuk a vészkijáratot,
ponttal zárjuk a kérdést,
és hagyjuk kiégni a várószoba
poros villanykörtéjét…

A hátsólépcsőn találkozunk.

 

Adagio 111.

Teljen a nap csöndességben.

Ne gyújts ma világot,
ne gyakorolj s ne lelkendezz,
ne számold a jövőt.

Ereszkedj mélybe.
Szembesülj vállalni
s gyászolni, mi elmaradt,
ünnepelni az ajándékokat.
Veszítsd életed a születőkbe.

Ragyogj, akár a gyermek:
gyönyörűn, védtelenül.

 

Adagio 121.

Csönd és szünet.
Rossz helyen bekezdés.
Korrekció a megfelelőn.
Lelkiismeretünkön ujjlenyomat.
Defektes a busz kereke, ami Isten országába vinne.
Nyalogatom tükörképem.
Látvány-repedés szemhéjam alatt.
Összevarrtam a számat, nem tudlak elárulni.
Menjünk, lekéssük a zárórát!

 

Adagio 122.

Ismeretlen ember,
nincsen hangod.

Névtelen ember,
elfordul múltad.
Boldogságod íztelen: megtűr.

Alvajáró az ecetszagban…

2014-2017

 

(Illusztráció: Maurice Sapiro: Birch Bark)