Átmenet

jelszóval
app-ba
lépő turisták
is csak
élőholtak

„kultúravégi
…előtti
időnkben”
látják de nem
értik azt

hiába
fotóznak
tengenek a shopban
teljesül a
spengleri jóslat

Egy halott férfi belépője

Sejtelmem beigazolódott, hebegem,
mire kérdőn rám mered:
hát mi rejt engem odalent?
A nő, mondom, én megleltem Önt.
Úgy van, fiam, tegeződjünk!

(Illusztráció: John Singer Sargent: Camouflaged Field in France, 1918)

ez egy mese

a királylány a toronyban a királyfi a világban, jó messze egymástól
mindkettőjük megpróbáltatások között
közben leveleket írnak egymásnak postagalambbal
tartják a kapcsolatot
tudnak egymásról mint öröm és bánat
nem hagyják el egymást a híradásban
ez a viszonzott plátói szerelem
hűek egymáshoz a nemtalálkozásban
a lány vár
nézeget a toronyból
öntözi a virágait
mittudomén, nő a haja
néha kimegy futni az erdőbe és ehhez kifesti a szempilláját
szenved
néha örül
fantáziál, de reáliákat
a fiú meg szintén szenved
gyárban dolgozik, futószalag mellett, amitől teljesen kész van
de pénzt kell keresni, hogy külön költözhessen a szüleitől
aztán, ha külön költözött, másik munkát kell keresni, mert az egy másik város lesz, a lány városa
szóval ezzel eltelik egy kis idő
és aztán egyszer, amikor találkoznak
amire ezer éve várnak
persze eközben vágyakoznak is
mélyeket lélegeznek néha elalvás előtt, mikor becsukják a szemüket
és amikor kinyitják, és a másik ott van:
két ezeréves ember néz egymással szembe

(töpörödött öregasszonyt vetkőztet bokáig érő szakállú aggastyán
ha majd egyszer
david és eszter
ketten
hol nem volt lesz
összehozzák az ószövetséget
király és királynő, ez nem mellékes
mindketten ősöregek
avagy örökifjak
és már nem nagyon tudnak egymással mit kezdeni
azonkívül, hogy meztelenül hordják egymásnak
a koronát)

üzenet

a legutóbbi üzeneted
egyperces hangüzenet
arról, hogy megérkeztél egy tőlem ötszáz kilométerre lévő városba
valahol kint beszélsz, teraszon vagy kapunál
hallani, hogy esik az eső és cigarettázol
és a hang
a hangod
ahogy hajlik
érzékeny mélymagas
engem kerülget
pedig egész másról beszélsz
szakad az eső, hideg, vizes este
csak a cigaretta parazsa forró és a füst
ahogy két szó közt kifújod
izgalmas, váratlan ritmusok tolulnak a beszédbe
elképzelem, ahogy állsz a ház előtt a sötétben
és már tudom, hogy elalvás előtt meg fogom hallgatni még jó párszor ezt a percet
ami egyáltalán nem valami szerelmes vagy erotikus üzenet
nagyon is köznapi
hogy mindened fáj és halálfáradt vagy
és a költözés jól ment
és hogy most egy zuhany, egy sör és nyugizás
és holnaptól kezdődik az új munka
és ne készüljem magamat halálra az órákra
semmi értelme, hisz a csoport olyan, amilyen
és hogy hallunk még egymásról és hamarosan találkozunk
hamarosan
bis bald

bis bald, mondom én is itt a szobában
koppan a szó
milyen ostoba is egy szoba az esőhöz meg a füsthöz képest
süket, poros doboz
félóráig gondolkodom a válaszon, le is írom
állítom a hangomat és hogy mit mondok és mennyit
nézem az órát
ne legyen több, mint egy perc, de inkább kevesebb
aztán hogy ne legyek elfogódott
természetes legyek és spontán
persze az ezek után nem nagyon sikerül

vajon te holdvarázsló vagy vagy napvarázsló
utána ezen gondolkodom
kéne tudnom, mielőtt elkezdek intenzíven gondolni rád
a hold nekem halálos, teljes pusztulat, csak azért
a kisebb rangú égitest meg kicsi
nekem csak napvarázslók jók
(én is az vagyok)
de a varázslóképesség, bárminemű, olyan őrületesen ritka,
hogy ha ráakadok, hanyatt-homlok belezuhanok
végre! aaaaa végre, végre! de jó!
a nagy megkönnyebbülésben és felszabadulásban nem veszem észre, hogy ez csak a hold
a fényt csak tudja, de nem valósítja meg
visszfény
határtalan és bűvös, de ereje nincs
a semmi játszik benne
engem viszont be tud szőni és ilyenkor teljesen elvesztem magam, mert azt hiszem, valóság
nekem minden valóság
életem egyik alap érzéki csalódása ez
amit a varázslás ritkasága okoz, meg a bennem lévő alapvető szerelem
szóval nagyon remélem, hogy te is nap vagy
és akkor nyugodtan elkezdhetek fantáziálni rólad holdas fantáziákat
mert akkor lehet
(akkor mindent lehet)
azt is, hogy a sötét esőben állva forró cigaretta-hangon beszélsz nekem a telefonba
ötszáz kilométerre tőlem
egy percig

(Illusztráció: John William Waterhouse: I Am Half-Sick of Shadows, said the Lady of Shalott)

Csillag és korom

Csillagot szed égről
kicsi batyujába,
a lépése mérföld,
kicsi csak a lába.

„Ne szedd utolsóig”,
mondja neki anyja,
„Szedem, amíg hullik”,
vissza ezt rikkantja.

De a legutolsót
hiába szedné le,
nem kerül, csak olcsó
korom a kezébe.

Elhamvadt az égről
mind a szedte csillag,
ami hajnal még jön,
anyja helyett virrad.

Séta

Az öregség bohóci kor,
nyelvöltő számadat.
Egész gyerekkor bandukol
az archív fák alatt.

A reggel percenései
közt létet gyarapít,
hogy hallom frissen pengeni
a föld angyalait.

Őrségváltó fények vigyázzák,
újuljunk ki a bőrből.
Ki merne, mint a gyávák,
lemondani a délelőttről?

Ami a sétából marad,
az leszek végre én,
hogy kezdetek maradjanak
végre az én helyén.

De jönnek velem

Kopog. Bekopog. Ajtó
előtt ki áll?
Egy egész kert. Szakajtó
kő és király.

Beengedem. Foglaljon
a hely teret.
Már bent a kert, a balkon,
nyarak, telek,

el se férek. Csakis ha
kisurranok.
De jönnek velem, mint a
kisangyalok.

Kiszabadít magamból
seregletük.
Ősz van pedig. Tavaszról
egyezkedünk.

(Illusztráció: Erik Johansson: Stellantis, 2019)

rajzolgatok

Lesz egy másik tengered is
meg lesz több hajód
egyszervoltból holnemvan lett
itt rajzolgatok

Rajzolok majd szélerőt
duzzadó vitorlát
fényt és szürke elefántormányt
te meg majd fogod a kormányt

kognitív holtágak a versek partjainál*

kikapcsolt konvektorral dicsérlek
nem temetlek költészet ó dehogy
éjfélkor önfeledten egy régi házban
szemedből 24 tölcsér fagylaltot olvasok
az elhasznált szavak hóhéra bennünk lakik
*

féligazságok nagymosása a múló időben
a bálványok a vitrinbe húzódnak
május van öndefiníció néma zsoltár
a mosodában mi lesz veled vörös október
egymásra száradnak szirmaink
*

anyák napjára megszületnek
az egykedvűség madarai
hódolatom a táj katedrálisának
az égbolt nyakkendősen megy a halálba
már rég másolható a születés
*

illumináció légy szabad
mihez kezdek a reménnyel
halótávolságon innen és túl
a lepréselt emlék virágot keres
mosolyogj érettünk é(r)velő oroszlán
száj
*

posztmodern farsangi reinkarnációk
lejárt vízummal a világban felejtve
tivornyázó banyák kutakodnak
a csillagfényes éjszakában
sörösdoboz metsz és alakít
*

anyám Pessoa bankjába indul de vihar támad
a munka becsülete keljfeljancsi vadkörtefából
pedagógus vagy fényvers kultúrafüggő kézcsók
arcunkon egyforma döbbenet
kavics a szerelem Marco Polo hajóján
*

a félelem tériszonyában meghalni és cseresznyézni
kicsöngetés előtti téboly
meg nem történt emlékek a fák a Balaton felett
ha egyszer megkérdeznéd a nővérszállón a sámánt
végtelen történet hajolna közel
*

szürke mályvavirág a tanulmányi kiránduláson
a bunkerban túlhordott ölelések
éjpuha szonett csodaszalmaszállal
napozó zigóta haláltánca hazafelé
üres parázna csönd mesélj
*

Grisa szemével látni a tengert a szerelemvirágokat
éjfélkor a tehén halgerincet talál a vágányokon
kognitív versek holtágak partjainál
eredeti fekete higannyal jönni hozzád
néma zajommal fámhoz borzadok
*

sorsunkban hallgat az eldobható szerelem
veled szeretkezem a magyar Golgotán
kávé és Lidocain nyalogatja a mérleg nyelvét
árva madár anyjához készülődik
a franciadrazsé foszlányai közé

* kollázs verscímekből

(Illusztráció: Alan Kenny: Mountain With Trees)

Bánat emészti tengerként zúgó szívemet,
mióta tudom, s érezhetem: mi az a Magyar.
Trianon,
e szó sajgó, nyilalló, rímtelen,
s így hagyom, mert így marad el-nem-felejtett, s fanyar.

Ma Erdély képzelt határán vonatra vártam,
s kedvem leltem a fákban. De haragos bánat tört rám,
egy tőlünk lopott román ritmus hallatára.
Egy szemező galambraj felrebbent, s égi kört járt.

De eszembe ötlött: Isten bús ege alatt
e földön minden születés, s halál okkal esik,
s bűn, hiba, jótétemény jeltelen nem marad.
Magyar, sírd béketűrésed következményeit!

Összeállt bennem az Igazság koszorúja:
Nem határos nép kapta örökül e földet!
Én még itt vagyok büszke, s délceg őslakosnak!
S erre a galambok a drótokra visszaültek.

2021. Mérleg

(Illusztráció: Adrian Feint: The lighthouse)