Címke: vers

Utca (nem ezt érzem címnek)

 

Kísért egy kép már egy ideje,
amit az autóban ülve láttam,
a régi iskolától nem messze.
Ott az ember odamegy vagy jön,
azon az utcán mást nem csinál.
Hosszú szőke hajú lány volt,
akárhány éves, pont akárhány,
a gravitáció tartotta hátán
a zsákot, és ő el is várta,
hogy ennyit azért igazán.

Megállt a zebránál, várta a jelzést,
és olyan lendülettel dőlt neki
a zöld lámpaoszlopnak, és olyan
feladással, amilyet filmekben lát
az ember, és azt hiszi, nem hiteles.
Írhatnék egy verset, hogy mennyi baja
lehet egy ilyen lánynak, szőke haja
meglendült, táskája a földre hullt,
bár az nem biztos, csak a táska, az
valamit csinált, mert emlékszem,
hogy kéken csinálta. De most így
mégse tíz sor egy versszak és
még mindig nem fejtettem meg/ki,
mi zavar. Mert a lány arcára emlék-
szem, pedig az oszlop és a kéztartás
a fontos, amiről nem is beszéltem.

Feltűnt már az régen, hogy
az emberek nem úgy szomorúak,
ahogy a filmekben. A bánat egy
buszmegállóban guggoló fiatal,
aki egy tejesdobozt olvasgat,
szövegbe merülve, de nem tel-
jesen; ugrásra készen, ha újra
szomorúnak kell lenni, de egye-
lőre csak tejesdobozt olvasgatva
fásult. A nyomott nem hangos,
hanem kikerül, a boldog sem
hangoskodik, hanem ráér.

Azokon az utcákon én is voltam
lehangolt vagy feszült, vagy egyik a
másik miatt, de én nem így. Nem
tartottam a kezem a fejem fölé,
nem zuhantam neki az oszlop zöld-
jének, nem néztem gyötört arccal.
Fegyelmezetten féltem, én csak
mentem ott az utcán, nem látta
bármilyen autós, aki miatt meg
kellett állnom a zebránál, nem
zavartam meg más bekanyarodását.

 

(Illusztráció: Zlatko Mušić)

Darling; Formaldehid; Tesztoszteron reneszánsz

 

Darling

Felhőatlasz lennél vagy Parfüm?
A szénatom benzolgyűrűiben
Is Te vagy most a vers, a korpusz.
Hús-vér írás.
Egy lemeztű pattogása a bakeliten.
Mint a múlt akusztikája.
Mi emlékeztet most rád?
A mediterrán permet,
Ami az este fényeiben alászáll.
És összerak egy átriumot?
A lelked valóban a hegedűdben maradt.

 

Formaldehid

E-Szimulakrum

Celofán-cápa
Belecsomagolja a vízpartot
Mr. Abszolút Vodka.
Egy tölcsér a völgy és elnyeli
Az összes esőt, ami lehull
A higanyt, a bölcselkedést.
A lázat is szigeteli –
Alázat nincs a kéjben többé
Ijedtség-parfüm az ampullában
Párolgó erdőbe zártan sírnak
A szív öblei. Katamaránok
Mint hógolyó a gyöngykagyló ölében
Valaha szabadságnak tűnt print
Összetéptem
A feledés: feladás
De jelentéstöbblet egyben
Összerezzen a küszöbre kiszorított
Tapasztalat: nyelv
Amin senki nem beszél
Nyers távollét a készenlétiség
Ösztrogén vagy melatonin?
Járdák egy felhőzeten: szárnyverdesés

 

Tesztoszteron reneszánsz

Reflektálás a Medienwissenschaft (Kittler) örömzenéjére[1]

A primadonna álmában a szoba egy hajó.
A tenger tartja, mint ágy. És csupa fű.
Egy nagybőgő belsejében puha kanapé.
S a húrok alatt vízesés. És hemzseg a rét.
A mikroprocesszor most meta-fikciót konstruál.
A tánc megáll. A bál fél pillanat alatt erodál.
A függöny mögött a Botrány Aktja áll.
A bárány a szöveg kijáratánál dedikál.

Létezik egy ősi, eredendő, még nem kifosztott nyelv.
Ez volt az optimum-kontinuum, ahol a lét kitelelt.
S a klaviatúra végül a dolgokra lehel.

 

[1] Első változatban a cím: Kontinuum-lábjegyzetek (Mozgólépcső)

(Illusztráció: Jayne Schelden: Edna’s Morro Islay Hill)

 

Légáramlat

 

Az agyongyötört betonon
mentem,
mikor megérintettél.
Érintésed erőteljes volt, de
egyáltalán nem sértő.
Határozott.
Általában egy közeli rokon
érint így.
Fölnéztem, és
elcsodálkoztam.
Az eső szagát éreztem.
A réten pöfékelő zetor
kénes füstjét.
Majd átjárt a végtelen… a
semmi, ugyanakkor valami
fönséges is;
hogy ember vagyok, s
általad eljuthatok a tengerekhez
a gleccserek tetejére, s
végül a pusztulásba taszító
pillanathoz…

 

(Illusztráció: William Powhida: Antarctica (Realism), 2020)

Balaton, a fekete; Hógolyók

 

Balaton, a fekete

Balaton, a fekete
anyajegy az emlékeimben —
kikaparom,

kisebesedik —
nem is fáj, mondom,
nem is fáj, pusztán

érzékcsalódás —
mintázatában felfedezem
magam, ez

lenne a pareidolia? —
megint tizennégy vagyok,
télen meghalt apám, nyáron

megint megemlékezem róla
a Balaton partján.
ez a nyaralás

anyámmal és öcsémmel, ez
hosszú túra, vonatút,
gyászmenet,

fájdalom —
elhagyjuk a véres éveket
ezen a

zötyögő hajnalon.
ez már Siófok, igaz? —
mérgesen néz le ránk a Nap, itt

a sirályszárnyú
védangyalok cipelik a halakat,
mi alattuk, a szűk

utcákon — itt
mennyivel tágasabb volna
nekrológ nélkül.

sosem voltunk így hárman, sem
négyen — alig
férünk el

a kollektív
bűntudatunkban.
börtön az özvegynek, ez

börtön a félárváknak —
a fiatalságom
letöltöm

ebben a gyászban,
a borvörös vízben, majd
zsugorodó máj,

ránc, hajszálerek.
fekete ruhánk
magába

szívja a Nap melegét —
hamar érek, így
leszek én férfi,

így leszek családfő —
egy haldokló istenkép anyám ölében.

 

Hógolyók

sok halál van.
te mindegyiket láttad már.
felfedezte nagyapádat a betegágyán.
de olyan

mozdulatlan volt, mint
egy bábu.
szobor.
orchidea.

azóta sem kértek tőled bocsánatot.
azóta is minden olyan büdös, mintha
meghalt volna.

most persze csak
grimaszolsz.
de ezek a grimaszok
hógolyók:

hamar elolvadnak,
csak szeretetteljesen rád kell lehelni.

 

(Illusztráció: Olga Zelinskaya: Sun-colored fish Painting)

HAIBUNOK

 

ÚTON

Elhagyva a tisztást, ahol az egykorvolt érseki kastély úgy simul
az őt ölelő erdőkbe, mint az egykori kolostorok állottak a vadon
és a civilizáció határvonalán, fordul az út a Nagy Gerecse ellapult
kúpja körül, odalent a Vízválasztó völgye hűvös hajnali párába
burkolódzik.
Hirtelen tűnik elő egy kanyarulatban a zömök törzsű fa: gyökerei
összegombolyult fonálként csomózzák a hegyoldalba, a terebélyes
lombkoronában angyalszárnyakon suhan az idő.
Csendben ülsz az öreg hárs illatos ölelésében, faunként borít el
a részegítő virágillat, szinte hallani véled a fa rostjaiban áramló
zöld vér csendes lüktetését az idők mélyéből…

vén hárs hegyélen
sziklákhoz gombolyulva
új ágakat hajt

/Schandl – hárs, Gerecse/
—-

 

PEREGRINUS

az „Éli, éli, lamá szabaktáni” perceiben a homályosuló
retinán feltündökölhet-e még a kezdeti fény, felsírhat-e
az első pillanat…

hallgató szférák
hangok létrafokain
lépdelünk feléd

égi zarándok
holdsugáron sétálva
ne küzdj magaddal

bizony valahol
csillag és Krisztus között
utat vesztettünk
—-

 

(Illusztráció: Lynn Hansen: Sun Through Oak Leaves)