még nem írtam verseket, és másik kabátom volt,
amikor megláttam azt az öreg bácsi elterülve a káréja mellett.
elkísértem őt haza, egy garázsba, házi borral kínált,
ő nem iszik csucsut, ezzel kérkedett, meg a műveltségével,
kopott üvegpohárba töltött, vagy csak a por száradt rá,
megmutatta a fegyver- és bélyeggyűjteményét,
tovább maradtam, mint gondoltam volna.
később, amikor a béke utcán haladtam,
mindig nézegettem a garázsok felé, őt kutatva.
már évek óta nem gondoltam rá, amikor
a béke utcán haladva egy kukának támaszkodó férfi
a segítségemet kérte, szinte pont ugyanott.
ha nem szólít meg, az jobban meglepett volna,
vonzzuk egymást a hajléktalanokkal,
számomra érdekesek, számukra értékes vagyok.
a hátgerincére panaszkodott, persze ivott is, nem tagadja,
nem tudott járni, néha átkarolt, vagy a karomba kapaszkodott,
megmarkolta a kezem a ragacsos kezével,
csak arra tudtam gondolni, hogy milyen büdös,
hogy miket kaphatok el tőle, hogy összekoszolja
az új kabátomat, barna műbőr, sajnos nem lehet mosni,
még kézzel sem, egy pesti second handba vettem,
a tapintásába, a zsebeibe egyből beleszerettem,
ő meg csak hajtogatta, hogy mennyire hálás,
hogy mennyien nem segítettek neki,
hogy vannak még jó emberek, nevettem,
valószínűleg csak nem tudok nemet mondani,
dicsértem, hogy milyen választékosan beszél,
és szépen artikulál, azt mondta, szereti a könyveket,
sokszor meg kellett állnia, a fájdalomtól összekuporodott,
úgy káromkodott: a biatorbágyba,
a szembejövő járókelők furán néztek,
szégyelltem magam előttük, hogy hozzáérek,
hogy hagyom, hogy hozzám érjen.
a garázsok felé irányított, azt mondta, ott lakik,
eszembe jutott az öreg bácsi, róla kérdeztem,
azt mondta természetesen igen, az édesapja volt,
ahogy betértünk a kivilágítatlan garázsok közé, elkezdtem félni,
az utolsó garázssor felé vezetett, annak is a legvégére.
arra gondoltam, ez már milyen, hogy az utolsó garázssor felé vezet, annak is a legvégére, és az utolsó ház balra című filmre.
arra gondoltam, hogy simán láthatta, ahogy ötven méterrel előtte egy bankautomatából kivettem a fizetésem, még meg is számoltam, és hogy ez milyen hülye szokás, mintha a gép tévedhetne, vagy mintha reklamálhatnék, és hogy pont egy ilyen triviális baki lesz a vesztem, amilyen triviális bakik általában az emberek vesztét okozzák.
arra gondoltam, hogy nem látom a másik kezét, folyamatosan a zsebébe van dugva, és hogyha kiáltanék, nem hallaná senki.
arra gondoltam, hogy vilmának vajon milyen színű a haja a scooby doo-ban, és hogy miért gondolok most a scooby doo-ra, és hogy barna.
arra gondoltam, hogy most, hogy arra kér, menjek át a másik oldalára, igazából azért van, mert rájött, hogy a másik zsebében van a kés, és amúgy is a jobb kéz az erősebb, stratégiai szempontból előnyösebb választás, ha szabadon hagyja.
arra gondoltam, hogy mennyi lehet az esélye, hogy van nála kés, és hogy egy hajléktalannak több szempontból is elengedhetetlen eszköze a kés.
arra gondoltam, hogy mennyi az esély rá, hogy megtámad, hogy túl sok filmet nézek, és hogy miért, arra mennyi az esély, hogy pontosan ugyanazon az útszakaszon pont elesik pár év különbséggel egy apa és egy fia, amikor én pont arra megyek.
arra próbáltam gondolni, hogy pontosan melyik évben volt ez, aztán meg arra, hogy mások húsz évre visszamenően össze tudják kapcsolni az évszámokat az eseményekkel, én meg azt sem tudom, hogy öt éve mi történt, az eseményeket régi kabátjaim alapján tudom rendszerezni.
arra gondoltam, hogy mennyire intelligens, és hogy ha rossz szándékai vannak, abban az esetben ez nem jó, amúgy csak érdekes,
arra gondoltam, hogy mennyire mindegy lehet neki minden ilyen fájdalmak közepette, és hogy azok a legveszélyesebbek, akiknek minden mindegy, aztán a környék bűnügyi statisztikáira, és hogy honnan tudnám a környék bűnügyi statisztikáit.
arra gondoltam, hogy talán nem is a fia, hogy nem is fáj a háta, hanem megölte és beköltözött a helyére, és azokra a fájdalmakra, amik előtt és után lehet, ami miatt neki már minden mindegy.
nekem már minden mindegy, ezt hajtogatta,
meg hogy hogyan köszönhetné meg,
mondtam neki: ha nem késel meg, az megteszi,
aztán a garázshoz értünk,
még mindig fogta a karom,
miközben az ajtóhoz dőlve leereszkedett a földre.
megkínáltam egy szál cigivel,
tüze az van, gondolom,
azt mondta, jól gondolom,
majd elindultam, előkotortam magamnak is egy cigit,
és a saját kezemtől undorodva rágyújtottam.
és a saját kezemtől undorodva rágyújtottam,
ez lett volna a vége a versnek.
zaklatott voltam, ez az egész, akkor az öreg, most meg ez,
verset akartam írni belőle, de aztán elvetettem,
mindenben dramaturgiai csomópontokat,
motívumokat, jeleket, utalásokat és ritmust keresek,
és ha találok, az még nem hatalmaz fel a versre,
akkoriban pont elegem is volt a történetvezető prózai hangnemből,
a szerkezetekből, hogy túl direkt vagyok, nem sejtetek,
nem feszítem szét a líraiság keretrendszerét,
túl bonyolult. nem vers. elengedtem.
valakivel viszont meg kellett osztanom.
mivel részleteiben érthető csak,
nem kockáztattam meg mással.
felébresztettem anyám.
alapból ő érdeklődik irántam a legjobban.
ha valakinél, akkor nála van esélyem,
de visszaaludt.
aztán már én sem tartottam fontosnak.
sokszor csak azért tűnik érdekesnek valami,
mert friss.
mert veled történt.
a kabátom szagolgattam.
meggyanúsítottam pár fekete vonalért.
biztos a hosszú körmeivel.
rá egy hétre a buszon reggel a kabátomról nem jutott eszembe,
s már a szagát sem éreztem rajta.
a béke utcán felvettük két munkatársam,
(tényleg így hívják azt az utcát, szándékosan túl banális lenne,
ha nem úgy hívnák, nem is választottam volna kitalált nevet az utcának,
simán csak úgy hivatkoztam volna rá, mint egy utca, vagy az az utca,
így viszont nem hagyhattam ki, tényleg béke utca,
sőt, minden más is szóról szóra igaz, ez egy dokumentumvers.)
mesélik, hogy éjszaka milyen füst volt,
nem lehetett látni semmit kintre, hajléktalanok lehettek, közelben laknak,
arra gondoltam, lehet, ott történt, de az már túl nagy egybeesés volna.
én pedig már nem foglalkozom az egybeesésekkel.
a munkából hazaérve egyből készítek egy frissen őrölt kávét,
teszek bele nádcukrot, kókusztejet, egy kis mandulatejet is,
és jó sok tejszínhabot a tetejére, nagy részét leeszem,
a többit elkavarom, leülök a kanapéra a mobilommal,
kortyolom és görgetem,
milyen jó a tejszínhab,
szeretek csak úgy flakonokat enni belőle,
elhatározom, hogy elmegyek üzletbe,
veszek még, meg mondjuk gesztenyepürét is,
az úgy milyen jó lesz,
kortyolom tovább, görgetem tovább,
kidob egy cikket, felgyulladt egy garázs,
bennégett egy hajléktalan, valószínűleg be akart gyújtani,
az illusztrációs kép egyértelmű, ő az.
egy komment van alatta, ennek a versnek a címe.
(Illusztráció: Aitor Renteria)
