Visszatérés

Ha majd ismét visszatérsz,
ne hagyj már itt semmit,
tépj ki belőlem mindent, ha emlék,
ne nézd, milyen, csak azt: mennyi.
Ha még egyszer visszalépsz,
halványíts el minden színt,
vakít a piros, metsz a kék,
a zöld szabadságra hevít.

Ha majd ideérsz,
vidd el az összes illatot,
elsőként a tiéd
illanjon el: már mindent belakott.
Ha megint belépsz,
ne maradjon utánad íz,
se Rosé, se kávé,
folyjon feledés-víz.

Végre felejts rendet
magad után
bennem.

 

Megvár

Szabó T. Anna Elhagy című versére

Elküldöm és megvár.
Szavaim messze űzik, és ott vár.
Felé se nézek, de vár.
Becézem, gúnyolom,
kikacagom: megvár.
Hívogatom, becsapom,
legyintek rá: megvár.
Fél, engem félt, messziről néz,
odaküldtem: megvár.
Rám nyílnak szemei, engem
vigyáznak, mosolygok:
úgyis lesz más. Megvár.
Széttépem és belőlem
épül újjá
és megvár.
Kizárom magamból, de magában formál.
Benne az lehetek, akit megvár.
Kéri, hogy vigyázzak rá.
Már van kire vigyáznom,
magára hagyom, és megvár.
Azt hiszi nélkülem nincs,
kihasználom, és megvár.
Majd megbánom,
simogatom, szavaim közé
ölelem, végül otthagyom.
Röptetem, elengedem: zuhanjon.
Átadom az időnek, térnek,
amíg ő megőriz engem
a végtelennek.
Mert megvár.
Ő még nincsen készen,
túl sokat érez,
csiszolnom kell.
Alakítom, amíg megvár.

 

Ott találtam

Azt hiszem, a belváros közepén,
jelentős jelentéktelenséged voltam
a rég elveszett jövő körterén.
Te új embereket akarsz megismerni,
én általában téged felejtenélek
naponta
pár percre.
Szóval itt, a belváros közepén
találtam néhány szavadban magamra.
Azt hittem, túl vagyok a nehezén,
s majd szárnyalhatok az éj peremén.

 

Ami bennragad

Hallani akarom a kimondatlant,
mióta helyetted fejezek be minden
mozdulatot,
mióta helyettem zárod ponttal a
gondolatot.
Látni akarom a rejtőzködőt,
de csak madártávlatból,
hogy még épp kicsússzon a jövő
kezeim közül,
hogy még épp át tudjak adni egy
darabot a vágy-tárlatból.
Aztán majd visszakérem.
Csak ujjaid hagyják rajta a soha
nálam nem járt múlt lenyomatát.

 

(Illusztráció: Maria Rom: Butterfly Fly)

 

Semmi

Megszáradt morzsák
Hideg tálban
Kiszáradt kút
A pusztaságban

Csend, s homály
Borúja leng
Fűben kaszák
Életlenek

Felhők lomhán
Ücsörögnek
Dermedtséget
Szürcsölgetnek

Kiált a csend
A homály megköt
Közel s távol
Leült a köd

Fagyott a táj
Lopózik az est
S minden semmit
Sötétre fest

 

Jobban

Csak az tud halni, ami él
Csak az tud szeretni… Ki tud?
Vannak, akik a kirakatot bámulják folyton
Sóvárgó kisgyermekek a szürkeség ködén
Van, aki a csoportmunkát is kussban megússza,
Beéri a fűtetlen lakással,
Ő úgyis kibírja!
Én jól akarok szeretni, jobban…
Hogy érezzem, belehalok, és majd ne
Mondhassam…
Szóval hazudni fogok.

 

Vagy nekem…

A 90%-os leárazás
Mellette még a habos kávé
S az újraaszfaltozott út
A sikeres felvételi
A deszka, mi megtart
Jöttél, fogod kezemet
A múltam immár
Felszáradt vízcsepp

 

(Illusztráció: Amy Corbett: Dry The Rain)

 

Szóhoz jut a nyelv

A megértendő dolog útja

Lám, az önazonosság se mozdulatlan.
Az identitás nem hőkezelt.
Mert az igazi tudás megíratlan.[1]
A zsigerekben van a nyelv.
Bár a kavicsok dobódnak.
Még mindig a törvény a csónak.
Beszivárog a réseken a kegyelem.
A tárgy, a motívum s az élmény.
Mint látványt a szem, hintáztatja
Az esőcsepp a fényt, a pillanatot.
Már nem az apám ó-embere vagyok.
Hanem az új, átírt természet.
Akit épp a gondolat miatt nem ér el
Az enyészet. Mert ott a szellemem.
Ama vér. Ami egy mindenséggel felér.

 

Az örök eredete

Miként lehetséges, hogy ered, ami mindig volt

Érzéki látszás. Átadjuk a szövegnek magunk.
S legyen a papíron print. Ige.
A világok termelője. Rezgés és zúgás.
Reggelbe csomagolt mondatok.
Szó-zsemlemorzsa. Anyag a nyelv.
Élővé tett dikció és fikció. Pocakos manzárd.
Lefogyott szekrények.
Megannyi könyv a befőttek között.
Néhány kép a falakon, Salvador Dali,
Szétfolyó idő. Chagall. Piros-kék kecskék.
Picasso szellemei. Kerubok, szeráfok.
Paul Klee hangyái a varrógépen.
A befejezett mű. Illúzió és harmat.
Ágak. Kéz. Gyanta és méz.
Szőlőszemek a gitárdoboz alján.
S elkiáltja magát a hárfa. Zengj, Isten
Szép álma. A felszínről kitörölte
Az emberiség, de a mélyből újraírják
A spórák az angyalnyelvet.
Jézus bűnösöket legeltet.

 

Páfrányfenyő

Szférák, kaptafa, kalucsni

Pálinkás étcsokoládét ettünk este.
A Kálvin térre emlékeztetett,
Debrecenben, a vilmoskörte íze.
Okos karkötőt kaptál édesanyádtól.
Abban napoztál a Petra
Nevű kősziklán. Bárányok jöttek
A tengerpartra. Ritka látvány. Mondtad.
Édességgel kínáltad a juhokat.
Gyík futott el a szalmakalap alól.
Rímet kerestem és segített a Hold.
Ősi eszközök akadtak a kezembe
A nyaralóház kamrájában. Szamovár. Gereblye.
Kalucsni. A suszter kaptafa.
Egy sperhakni. Álkulcs, ahogy apám mondta.
Mindig vágytam olyan valamire.
Ami kinyit mindent. Megold, helyreállít.
„A szférák fölött hullámzó kompetencia.”
Megkapjuk, amit akartunk, csak másként.

[1] Kovács András Ferenc: Ars memoriae.

 

(Illusztráció: Emily Balivet: Feather Goddess)

 

zajcsend

tekintélyes burleszk
fényes arcok tánca
hitetlen tekintetek
lecsendesült nappalok arca
fáradt szemek küzdelme
az éjjelt kiáltja a fáradtság
nem nyeli el a fájdalmat
csak visszaköhögi azt
bolyongás következik
keressük együtt a zajt
minden neszt felveszünk
bágyadt küzdelem ez
a váratlan védelemért
nem éli meg azt a harcot
a sokáig elbújt önigazolás
elhagyjuk magunk után
mintha velünk lihegne
valami biztató előjel
hogy van remény
a csendmentes létünkre.
beszélj te, én hallgatlak
jó kezdet ez a végtelen
párbeszédig magunkkal.

 

jelmezben

a hegyekre kiáltok,
a szembesülés kivár,
a szavak nyikorognak
a szélben, eltart egy darabig,
hogy észleljem a hiányt.
de tart, és tartani is fog,
amíg nem rendezek egy
fikciós jelmezbált.
emlékek gyülekezőhelye.
együtt építjük a valósnak
hitt ernyedt múltat.
tovább és tovább.
nagy levegő és vége.
elakadt a jel,
a múltidézés kifogott
rajtunk.

 

tájiszony

Rászállt az idő a tájra,
de az angyalok
elhagyták szárnyaikat,
fél lábbal lebegnek
a kitaszított térben,
mint felhőbe zárt ígéretek.
lezáratlan üresség,
felesleges part, ahol élnek.
hipotetikus tudat issza
a fáradt csendek vízét.

 

(Illusztráció: René Magritte: Treasure Island)

 

Gyorsvonat

A pályaudvar széle, hossza
új macskakővel volt lefedve,
a pad miért várt félbeosztva,
magam se tudtam, és veled se.

Csak ültünk rajta kéz a kézben,
vonat sikongott, füstje morgott,
pár vén csavargó gyűrűjében
daloltunk közben country-rockot.

A csillagok, mint fémforintok
pörögtek érces ritmusára,
hogy nem retúrjegyet szorítok
begyűrve táskám kis zugába,
te nem sejtetted ott, a gyorsnál,
tőlem már akkor messze voltál.

 

Palackposta

Konok szemekkel, már a csendbe bújva,
nagy álmodásban élek itt a földön.
Porrá s kaviccsá bont a szél le újra,
kitelt időmet szűk palackba töltöm,

s a végtelen vizekre rábocsátom,
amíg szitálva hull az ég ezüstje;
túl annyi éven, gáton és mocsáron,
a mély dacos hullámait leküzdve,

most fénylik át a véges messzeségen,
majd semmivé folyik, vagy túlra csobban;
talán kifogja egy halász az éjben,
s feltámadok, – ha olvas – új dalokban.

 

Fényt szitál a lomb

Mennyi szín, ezernyi érzelem pezseg,
lombok álma, hűse, óceánja
zúg bomolva, árnya rám vigyáz ma,
mint betegre gondos, ápoló kezek.

Fényt szitál a lomb, a mérhetetlen űr
forradásait fehérbe vonja,
kínjain lazít, betéve gyolcsba
ring a múlt szilánkja tépte seb belül.

Csillanó puhán simítja homlokom
zönge dallamok korál imája,
visszazeng fülembe tűfok ormokon

gyönge léptem, egy se volt hiába;
adj erőt, ha majd a véggel osztozom,
hittel érjek át egy új világba.

 

(Illusztráció: Lana Guise: Talking to the Sun)

 

Úgy

Úgy vagy velem, mint a meg nem történt
öntözés ellenére, betonból született gyomnövény.

Úgy vagy velem, mint az éhessé vadult
rókák rejtekhelye, amit a nyúl saját üregének néz.

Úgy vagy velem, mint a vissza nem köszönés
okozta íztelen öröm.

Úgy vagy velem, mint egy fel nem fedezett sziget,
és a benne megbúvó kétely: létezik ő egyáltalán?

Úgy vagy velem, mint az őrjöngésre készülő
viharfelhő a világ pereme fölött.

Úgy vagy velem, mint egy versbe illesztett, oda nem
illő kérdés: melyik a kedvenc színed, és miért a fekete?

Úgy vagy velem, mint egy ember a kerekesszékkel,
aki most ébredt rá, még mindig tud járni.

Úgy vagy velem, mint a tévedésből jobbra fordult

autók az egyre üresebb úttal.

Úgy vagy velem, mint egy szuicid, rozoga szék,
aki hosszas érintésre vágyik.

Úgy vagy velem, mint egy évszázadnyi múlt azokkal,
akik percenként elfelejtik a velük történteket.

Úgy vagy velem, mint a következő halálra ítélt
nyakában szakadni készülő kötél.

Úgy vagy velem, mint a véletlenből írt széljegyzet
egy sokadik pincében porosodó, vékony füzetben.

Úgy vagy velem, mint Isten a nem hívőkkel.

Úgy vagy velem, mint a mentés máskéntre kattintás.

Úgy vagy velem, mint a fejszékre vágyók erdeje.

Úgy vagy velem, mint a tizenhárom egy óra számlapján.

Úgy vagy velem, mint a magukra maradt otthonok.

Mint egy néma köd a benne vakon sétáló emberrel.

Mint a szépen hangolt zongora a selyemhernyóval.

Mint a kérjük, vigyázzanak, az ajtók záródnak.

Mint a meg nem látogatott szülinapi zsúrok.

Mint sükettel a nem szűnő madárcsicsergés.

Mint a leghidegebb nappal a legforróbb éjszaka.

Úgy vagy.

 

Vers

A vers egy lebénult végtag, amit
zsinórokkal ráncigál a bábos.
A vers az észlelés szája
összevarrva a hallgatás cérnáival.

A vers az, hogy mindig lefelé.
Örök zuhanás, amelyben
addig kapálózhatsz, míg elhiszed,
hogy repülés.

A vers ablakból kovácsolt ajtó.
Zsákutca kapukból összerakva.
Eltévedés a térképen, és kilincsek
nyikorgása akkor is, ha zárva.

A vers egy olyan álom, ahol
szögeket spriccel a locsolócső,
és amelyben rá kell, hogy ébredj,
ébren vagy.

A vers az, amit kikérek magamnak.
Bambulásom tálcán tálalva fel.
Leleplezhetetlen átverések leve
egy kristálypohárban.

A vers az egy kimondhatatlan szó.
Családnyi árva, ahogy összekarol.
A vers a szabadság ketrece.
Rések a ténylegesség falán.

A vers az, hogy a képzelgés méhét
felszakítod, és mint egy kabátot
öltöd fel magadra, a legelső
meztelenséget így várod egymagad.

A vers színtiszta dadogás,
rajta fénylik minden tekintet.
A vers az, hogy beszélgetni róla
épphogy nem felesleges.

A vers az az, mikor eléd áll a vak,
majd azt mondja: semmi sem az,
aminek látszik, mire te hirtelen
megszólalni se mersz.

 

Anya

Lassan mozogsz. Tested, az átláthatatlan
térkép, kúszik valahol.

Lassan mozogsz. Csontjaid recsegése
a földkérgek óvatos elmozdulása.
Ereid barlangjában kincseket kapál
a vér. Hajad fűcsomókban és gazdagon
burjánzó erdőkben végződik.
Bőrödön, a talpalatnyi földön,
a néhai verejték könnyű esőzés,
máskor kegyetlen vihar.

Lassan mozogsz. Két szemedben elterül
a látvány. Szemhéjad, mint egy redőny
felhúzás közben, elhozza a hajnalt.
Pupillád északi fény.
Orrlyukadból a szél kergeti az eget.
Ajkaidon az ott felejtett nyál
végtelenként emlegetett óceán.
Hajók sodródnak rajtad a mégbe.

Lassan mozogsz. Nyelveden, mint
a hullámokon, szónokok szörfölnek.
Fogsorodban, ott szuvasodik a közlés.
Füleidben vadlovak vágtáznak
és egyre idősödő kezek ügyeskednek
a hangzás műhelyében,
kalapácsod üllőt kínoz, kengyelt készítesz
a dübörgés patáinak.

Lassan mozogsz. Hasfalad hosszú
és kiszáradt síkság, nyugalmak szőnyege,
köldököd a szövet szakadása.
Mellkasod felszínén, minthogyha ezer,
óriási hűtőszekrény végezné dolgát,
gleccserek fagyoskodnak.
Vállaid, a lakatlannak hitt szigetcsoportok,
a hódítás súlyára készek.

Lassan mozogsz. Karod uralkodás, öklöd
kíméletlen erő, körmeid a halál kaszája.
Lábadban minden egyes volt moccanás
kövületként raboskodik.
Sarkad gyengeség, felszínén felesleges
csaták kürtszavai zengnek.
Térdedben, az üres teremben,
elmormolt imák visszhangoznak.

Lassan mozogsz. Gyomrod a jól lakott
gyermekek mosolyában éhező vágyakozás.
Tüdődben kertek lélegeznek,
mögöttük, valahol elsüllyedt civilizációk
emlékei örökké fulladoznak.
Májad szűnni nem akaró mámor,
lábak dübörgése által megkínzott hegytető.
Agyad egy jópofa ötlet.

Lassan mozogsz. Combjaid egy templom
két erőlködő oszlopa, dualisztikus
rendje a létnek. Szemérmed
oltár körüli izzás. Méhed óriási urna,
melynek falai közt felsírások ömlenek szét.
Valahol, mindened legmélyén pedig
szívverésed, a te legféltettebb titkod,
csendként morajlik bennünk.

Lassan mozogsz. Tested, az átláthatatlan
térkép kúszik valahol. Egyhelyben,
de mész.

 

(Illusztráció: Ricardo Hernandez-Estrada: Butterfly Piano)