rejtett világ

árva magánhangzók
mással hangzanak
élethangok kettéváltak
néma hangszalagok
lezárták ajkad
a harmat lett
csended magánya

 

eltévedt idő

mire megérkeztél
már nem az az ember voltam
aki várt rád

 

jelenleg

inkább tagadom mint vállalom
(magam)
fejembe kúszik majd végigfut hátamon
(szótlan)
nem mondom el csak szűrve sejtetőn
(útvonalam)
túl sok a látszólag megértő illető
(s a komolytalan)
nem tudtam hogy egyszer majd tagadok
(mást is)
a jó érzés céltalan
(mint önámító frázis)
ne gyömöszöld tovább ha megtelt
(már nem kell több öntelt)
…és elborít mindent a messzi tenger
(még az Óperencián túl is)
volt egyszer egy ember…

 

Sírvers

Rossz helyre mártottam pennámat,
kedvemet szegte, hát így jártam.
Lara ma szomorú,
csipkés a koszorú,
égess a síromon gyertyákat.

Kaotikus koreográfia

a mélységek felett
szürke kavalkád lebeg
-a dacoló természet túlélése-
fulladó árnya lassú sorstánc

Színek és formák

A tavasz kibontja a nyár virágzását.
Az ősz lombhullató elmúlás.
Oltalmuk a tél.

álcázott forma és versbontó

a kakukkfű nem
más fű igen
ne nevezzük nevén
ha kellően hat
angyalnak véled az ördög képét
megkövezed önszántadból a pokol szintjét
ne ítélkezz
ma mindenki menekül
ki egy házba
ki legel a mezőn állattá válva
ki egy yam gyökeret rágva
megkérdezi: mi a pálya
az élet kevésbé az ami…
lehetetlen színekben hiába valami
ne legyél megbántva ha meddő a szolgálat
az önzetlen cselekedet állandó kockázat
úgy formálnak ahogy kedvük tartja
a megeresztett gyeplő szabadabb -látszatra
körötted parittyák zizzennek portyáznak
a páciensközpontú orvoslás még beválhat…
ha nem tetszik semmi
válthatsz
új klubod neve legyen: a látszat

 

(Illusztráció: Kate Bedell: Sun Goddess)

 

Összkép

A kapu Senkiföldjére vezet
ilyenkor november végén,
az ágak ködbe bújnak,
mindenütt halálos csend.
Lelassult a szívdobbanás
a nedves padra vésett
szerelmes üzenetben, a
támla mögött kuporgó csipkebogyó
ráncos bőrébe szorult magvakba
beleszáradt az örökkévalóság.
Hatalmas állókép a kert,
beakadt a vetítővászon az
égi tekercselőben…
Földönfutó lettél te is,
nem tűröd az Idő érdes tenyerének
simítását… húzna, rángatna
magával,… ügyesen próbálsz kitérni
dühe elől… még van benned remény,
a szél üzenetet hozhat Kelet felől.
A félig kivéreztetett élet követ lankadatlan,
szemedben sziklarajzokká kövesedik a táj,
fagyos tárgyak bánata zuhan rád,
égen-földön télidő van.
Valamiből mégis építkezned kell,
hogy bizonyíthassad létezésed hitelességét.

 

Visszatérő képek

A koponyaűrben megint nagy
a nyugtalanság, a kéreg-csatornákban
ott rekedt valami kitörölhetetlen
emlékkép; velem hallgat, s én vele hallgatok.
A múlt bűzmirigye kifakad újra meg újra,
nem tudom kitépni a gondolat gyökerét,
a távoli gyermekkacaj elbújik a levendula
dombok hajlatába, többé nem hallatszik már,
elsodorta az örvény, a ferde frufrus kislány
is megszökött, beszippantotta az apátság
zsolozsmázó harangjátéka.

Szemfényvesztő fölénnyel hajol fölém
a maradék élet fegyverhordozója,
pimasz önbizalommal hatol csontjaimba,
véredényeimbe olvad, s már nem tudok
új sarjakat hajtani, görbület maradok
remegő virágszáron.

Anyám már régen kibérelte helyét
a romlás műhelyében,
egy távoli kőszív morzsáit szedegeti,
ott, ahol ő sincs már, s a keresett személy
is hiányzik, senki nem nyújtja a kezét.
Megtanulta nem szeretni, akit szeretett,
megtanulta csigaházban növelni a teret,
megtanult a szél hajába kapaszkodni,
s most könnyű fehér porként kavarog
az éjsötétben, hogy hajnalban égi madarak
tollain utazzon a nagy üresség birodalmába,
hogy végre valaki lehessen az észrevétlenségben.

 

Tolerancia

Álmodban hallgatnak
a fegyverek,
elalszik a homályban
a láng,
csend ül rád
a kiürült térben,
s megfeketedik
a hajnali aranypor.

Álmodban törött
lépcsőkön oson a szél,
hideg köveken
botladozol,
sötét nyílásokban
remeg a lét,
virág-arcod
megmarja a tél.

Álmodban megtaláltad
a búvóhelyet,
ott, ahol neked egykor
kavicsból raktak hegyet.
A Föld illatába
fontad a hajad,
tudtad mit jelent
az ősi legenda,
s nem volt önámítás
a tolerancia.

 

(Illusztráció: Claudia Tremblay: Blonde Mother and daughter “our path”)

 

Én csak egy álmodozó vagyok, te meg fénylő álom
Gyengéd könnyként hullsz alá a csendben
E véráztatta, haldokló világon
Hajót béreltél egy életre, hogy velünk vergődhess
Boldogtalanságra ítélve tenmagad
Bolond műveletlen milliók miatt
Hogy fordítsák fejüket a világító Nap felé
És szívbéli örömre bukjék az vissza borszínű tenger habjai mögé
De a fejek lehajtottak, a térdek megrogyottak
Égre is éj kúszik, sunyi gondolatokat rejtő
S az agyakban gyúlni vágyó lángot végleg eloltja
A már gyermekkorokra időzített szemfedő
Csendes gondolatok suttogva tűrnek ostoba orkánt
Mint földre hullott ropogva jajgató őszi falevelet a taposást
Minden elhullik, mert ez az elrendelt tragikus rend
Ember, állat, növény mind-mind eltiporható
De a jövendő sohasem
Bár alig mondatik ki egy szó, fogantatik egy gondolat
A fellibbenő jelen palástja máris elmúlt, s eljövendő időkre tapad
Hol is vagyok? Hogyan is juthatnék egy összevissza létezésből haza?
De hol is a „haza”? Kinek a keze, arca, mosolya az,
Ami visszavár egy nem is tudhatod hova?
Valószínű, hogy csupán a belső vágyban van „olyan”
Valaki, akit a külvilágban úgy hívnak, hogy „Senki”
Pedig létezik, csupán kincseit félelem okán, vagy
Megaláztatások elől rettegve önmaga mélységeiben rejti
De süllyedő bárkád végső pillanataiban észre veheted, hogy
Igenis veled van Ő, akit csak te látsz úgy és te értesz:
Egy arc, melyből a csend mindent elmondva szól
Egy tekintet, mely a kozmosz örök életét nyújtja át
S rögtön megvilágosodsz, hogy:
Ez az élet értelmére a válasz, s a szenvedésekért a jutalom.

 

(Illusztráció: Kiss Tamás alkotása)

 

/haikuk/

hajnali erdőn
ezüst harmattól ékes
vadrózsaszirom
–
nyíló gyöngyvirág
te Mária-illatú
rejtőző ima
–
reggeltől estig
gyémántpatájú éhség
lobog szemében
–
hegy magasában
parfümös meztelenség
– Hej, harapj belém! –
–
gyönyörű leány
erdei rét illata
libben nyomodban
–
ó, szőke gyermek
gyémánt ékszer a lélek
koromsötétjében
–
szent fiatalság
vén, szatír lélek mélyén
lobogj, még lobogj
–
a vágóhídra
űzöttek szemeit, jaj
tudd megsiratni
–
elhullt levelek
hullaszagán borong az
ősz: közel a tél
–
lombok alól szól
megtört kőből is beszél
útszéli Krisztus
—–

 

(Illusztráció: Graham Ogden: Winter Leaves)

 

Peter Handke 80 báránya

Évek: pillanatok

Thomas Manntól jött, Cervantes génjei
Éltetik, Tolsztoj inspirálja naponta.
A lelke a pecsét, műgond a gondja.
A nyilvánosságot, mint csomagolást, kibontja.
Analizálni akarja a csillagos eget.
Várni, hogy megjelenik a neki szóló jel.
Megvárni a reggelt a verandán,
Ülni a kősziklán s a lankán.
Ahogy rászáll a margarétára az első méh.
Az est becsukódva zárja magába
Az ént, hogy boldoggá abálja.
Majd a hajnal kinyitja a kaput
Csupa Debussy, Chopin a tranzisztoros rádió.
A szorongás tűnik, és újra apokrif a rezignáció.

 

Dolog, álom és szavak

A jelölő visszahúzódása

Kulcsár- Szabó Zoltánnak

Mintha nem volna anyaga a szónak.
Se a nyelvnek, amiből vétetett.
Gőz és pára minden mondat.
Jelentés nélküli jel. Ékezet.
Csak játszunk a színekkel, illatokkal.
Mintha valamit teremtenénk.
Olyan magabiztos a nem tudás.
Ahogy elképzeli, hogy tartja az ént.
Pedig valami valóságos indult el felém,
És biztos voltam, hogy szeretni akart.
De csak egyre távolodott a part.
Engem meg a felhő magához emelt.
Ihletforrássá változott a hely.
Nem elnyelni, hanem megérteni akart.

 

Létezést talál a szó

Jelölés, kitapintás

Minden szó tartozik valamely dologhoz.
Ha nem dolog volna az, amihez hozzárendelhető,
Akkor gondolat. Vagy épp egy cselekedet lesz az.
Amire utalhat. Jelölés és közvetítés.
Ez a szavak munkavégzése.
Utalni valamire, ami e nélkül
A megjelölés nélkül némaságra
Volna ítélve. A szó mond valamit
A látható, tapintható világról.
Megállapítja, hogy létezést talált.
Talált lenni akarás. Rátapintás a pulzusra.
Az ujjbegy érzékeli, hogy ver a szív.
A szó lefogja ujjaival az adott akkordot
A nyelvnek, mint hangszernek a húrjain.
A gyantával bevont húr a megszólalás pulzusa.
Vérér a hang, ami a szívhez vezeti a lüktetést.
Ezek tehát az ujjbegyeknek kedves helyek.

 

(Illusztráció: Fiona Ross: Ocean-inspired paintings)

 

Audició[1]

Ne feszéjezd magad,
rabszolgának jelentkeztél,
az Úrnő a találkozónkról ma elmarad.
Kezd hűvösre fordulni az idő.
Kérdezek. Volt-e olyan,

hogy az akaratodat meghajlítottad
akár egy arasznyit is? Ezen töprengj el kérlek –
nem hiszem. Előttem, amíg itt ölbe ejtett kézzel
csendben ülsz, még titkolhatnád

makacsságodat, ha a feketémbe kortyolok
– így kérlek – a mozdulataimat se vedd támadásnak;
de van úgy, hogy az ember nem tud nyelni,
a szájpecek jobb tanító, mint gondolod.
Ártatlannak tűnik, de eddig ügyesen
kínzott minden állkapcsot és torkot.

Amíg próbálod megszokni hideg zsibbadását,
de ernyedni nem akar,
kattogjon állad – mint ünő lépte nyomán –
nyál fényétől – puhán az avar

– öntözd meg szőnyegem virágait!
Ó, önfegyelem zsenge késztetése –
ifjúként alázza önmagát
meg ajkaid feszülő kékje.

 

A lepkebáb-szájú fiú

Akárhogy is, a végén mindig háziszolgaként
végezzük. Csak türelem, ha most nem tudsz
hódolni jól bevált, kedves elfoglaltságaidnak,
mert meghatározzák majd, hogy mit tudsz és mit nem,

ettől legalább nem kell tartani – ettől éppen nem.
Vagy betapasztod a szád, hogy a rólunk szőtt
hiedelmeinket ápold addig, amíg
nevetés nélkül képes leszel kiállni

az engedelmességet váró parancsokat,
amikkel együtt majd leléphetsz,
vagy a biztató mosolyt, mely most a csendben
helyet foglaló árnyékodhoz hasonlít –

lepkeszárny-verdeső szádon – a hipótól
Holdszagú lépcső fehér fogán,
gyengéden felkelti a megtorló vonalzó,
hogy eltűnődjünk azon felette, hogy

végezd vele ajkadon a dolgod,
míg felragyog a letisztult kötelesség benne.
Ha elhallgattat a zongorajáték,
halk biccentéssel jelezd, hogy vagy,
és csukott szád lepkebáb legyen.

 

Angyal

Ha az árnyékokban nem
találom fel magam, öntudatlanul
teszem, amit kérnek anélkül, hogy
nevesíteném, ahogy a galagonya

tövises ága ezüst, csipkés hálót sző a bogyók közé,
az ég felé. Ma is elhaladtam mellette.
Megbökni nem tudom, csak tartani
ezüstszálon, dicsérni, és lehullani.

Abba, hogy ezt hogyan méltányolod,
nincs beleszólásom. Méltányolod-e, Uram?
Ami elkészült, amellett szarvas-, vaddisznó-
préda a késnyelet, mint régi templomunkban

az áldoztató rács ember és szentély
között díszítve a közbeeső teret,
jelentéssel övezi fel, noha nincs.
Maradok magamnak lankadatlan elfátyolozva

szemed elől mindazt, amit a bokrok és a fák,
pusztán suttogásommal borzolva fel
hideget és kedélyed elegyítve őket, míg megfagy
az ólban, aki túl mélyen hallgat.

De Gazdám, ne hibáztasd a vadászkutyát,
ha az éjviola-fodros levelek közt messzire
riasztja a tompa, érczengésű harangszót
ugatása, csak hűsége az, ami óvja a telked.

 

Goetia

A törődés bennem ajánlólevél:
pecsétes írás – mely rólam neked szól –
szerződésemen fekete-fehér – jól
látod, ifjú Úr, ne félj tőle – a vér,

opportunizmusunk hű patakja, szél,
mikor béke éjjel réteken honol,
virágszőnyegként, mint Tejút elomol,
belőle unciányi aranyat ér.

Sziromlevelek nyakát törő gyermek,
mosolyogva e hiú szavakon,
mondd, hogy mester, legény, lovag, vagy herceg

ruhájában kívánsz látni, Salamon?
Álomfogó bíbor kenderköteled
fűzöm át gyöngyeit öltve húsomon.

 

[1] ~ lat. auditio jelentése 1. hallgatás, meghallgatás, figyelés 2. óra, oktatás, lecke

(Illusztráció: Luna North: Blackthorn Flowers and Sheep)