ERDŐ A KERTBEN

Aphrodite közeleg, kezében majoranna,
kakukkfű és más fűszerek, homlokát a lombok
árnyékába rejti, s ahogy kikönyökölök
az ablakon, a fák közötti zöld hullámokon
látom, bújócskázik a fény a levélrések között.
Megvillan a törékeny test körvonala a
párás derengésben, s míg hajladozva keresi
az ültetésre alkalmas helyet, leomló haja
megkapaszkodik az ágakon, várja, hogy a
madarak fészküket béleljék a puha szálakkal,
várja, hogy a mezítelen sötétség felszívódjon
a fűcsomókból szőtt selyemágyon.
Álmomban árnyékliliomok mellett baktatok;
változik a szín, már csak angyal-másolatok
vannak és nedvüket vesztett csillagok.

Gazdátlan erdőbe tévedtem, eltűnt katona-
sírok között járok, de a reggeli fél-sötétben
még látom a nyomokat; itt járt a habok
szülötte, virágzó loncok varázslólánya.

FAISKOLA

Csak semmi kapkodás, a fák jól csinálják,
a végleges helyhez kötöttség taktikája nekik bevált,
s észrevétlenül úgy nőnek egymás fejére, hogy közben
gyökér a gyökérbe kapaszkodik, az ágak egymásba fonódva
törtetnek fölfelé a megritkult levegő nyitott ketrecébe,
s a levelekbe csurgatott zöld ágyékából létük belelóg
a télbe, nyárba, őszbe az összetartozás reményében,
pont azon a téren, ahol egy délibábos történet bolondját
járatja velem, ahol kintről minden másként látszik, ahol
nincs rendező a világszínpadon, aki engedélyt ad
változtatni a díszleten.
A csend lassan oldódik anyagomba, árnyékom lassan
belenő a fénybe. Csak a fák magasodnak a végeken.

(Illusztráció: Christophe Kiciak: Ponthus Beech)