COMPUTING CLOUD

I.

A felhőknek
semmi közük
a boldogsághoz,

csak a felhőtlen égnek.

II.

Arccal a tükörnek
a hátam közepét
látom.

Azt akarom mondani,
szemtől szembe
akkor lássam magam,
amikor a hátam közepét.

III.

A természetvédők
méretes, sárga
műanyag napocskákat
dobnak a tóba.

Nem szemetelnek,
azt akarják,
pecázás helyett
fogjunk ki magunknak
egy jó napot.

IV.

Vízhólyagos felhő.
Lehetőleg még időben,
steril tűvel kell
kiszúrni.

Egy hétköznapi
tűvel a
szalmakazalból.

V.

Amióta feltalálták a felhőt,
megszűnt a kötöttség,
a távmunka megszokott,
elérhető.

Eső, jégverés,
szárazság nem lehet
akadály többé,
megy a forró,
gőzölgő levesbe.

ELÉGIA

/Krasznahorkai Lászlónak/

Mire ideér a csillag fénye,
a csillag már sehol,
az óra az utolsó másodperc
után is pontosan fogja mutatni az időt,
mintha mi sem történt volna.

Ennyit ér a tudományunk.

Felborult autó a művészet,
kerekei még
forognak egy darabig,
elég is
nekünk a hithez.

Az illúzió utolsó
puzzle darabja vagyunk.
A reményen túl a remény van.

(Illusztráció: Suzanne Vaughan: Sunset Flower Field (Blue Sky Series))

(A festői kéz alkímiája)*

Béke porainkra.

Hegyek járatlan járatait járja.
Okkert ülepít, azúrt hasít.
Amint a szerelem magasművészetébe!
Merül alá a megértés finomszerkezetébe.

1. eikón: Lepkeház
(egy későgótikus festékfolthoz)

Mind közül
messziről tündököl:
Üdeséged! Hunyt korok
képtárában eleven pille,
rebbensz. S míg mélységed
finomvázába csobbanok,
új s még újabb lazúrról
azúrra, csillanva ahány
pigmentszemcséden,
fenyvgyantán, olajon;
villózok alabástrom
alapzatok harántrétegein:
ujjonglak, szívem!
Röptetlek átsejlő világok,
köszöntlek légyottunk
gyöngyházában!

2. eikón: Giornata
(fresco buono, égei töredék)

Egy régbe tűnt holnap
mészvizet csorgat
kolorit-poraidba.
Villanat alatt
örökít örömöt,
gyönyörünk fuvalló
lazúrkő madarát.
Láthatáron így terül,
márványmosolyú tükör.
Ó, fénnyé olvadó föld pora!
Kicsapódó kalcit-éderek,
hamvak gyümölcse.
Kincsem! A Te tested
ébredő színei.

*Sic est ingressa ARS.

Utójáték (lebegő stukatúr A POR-hoz)

ELMERÜLT ARCOD
Illuminationes

Leheletnyin húzott ecset alatt az intonaco:
korallzúzalék nedves szemcséje sercen.
Friss áramlat éledő virágállatát: bontogatja arcod viaszrózsáját,
nyiladozó csalánfátylaid.
Pirkad. Aragonitok sarjadzó katedrálisán gyullad a reggel:
medren villózó lagúnák, húsrózsán fitoplanktonok pigmentkertjei.

Szemben, a part fejtésfaláról a magasba szirti galamb csattog.
Kő miriád írisze meredten követi. Hasadozó tekintet,
hegymély szivárványa. Hűlt lávatengeren buggyanó üledékek:
csigázó idők ammolitjai.

Közvetlen ágyadnál, palkák paravánjára húzom föl e képet.
Édenre gyúlt arcod korallkertjeit. Ha álmodba merülsz, így,
világról világra libbenj. Vakolatán odaátról édesen suttognak
egy tengeren túli föld, álomszűrt, kora délután:
gyermekkorod papiruszai.

(Illusztráció: Ochra et lapis lazuli (HBA))

Amikor ismeretlenül
Eltűnik a Nap után a zenit
Vörösbe hajló kéken szaladok
Mint a szemed
Suttogó lilák
Cserélik le a szürke felhőket
A sugarak lassan elhervadnak
Hiszen ősz van
Néha aranyat
Füstöl az égre egy eltévedt
A zöld még hűséges erőd
Pedig ősz van

A suttogó lilák
Már nem szólnak többet
Néma lesz az arany is inkább
A hajadra költözik.

2023. 09. 29.

(Illusztráció: Charles Emery Ross: Vibrant Day)

Múlok, múlsz, múlunk

A bornak omlott várfal íze lesz,
amikorra beléd vájja ráncát a múlás.
Elpakolt levelekbe hímzel olyat,
amit csak a tegnap láthat. A mának
nem engeded, ahhoz túl frissen született.
Meg lehet, hogy csak a fele igaz.
Kacérkodó szerető a nosztalgia,
nem szereti a bomlást. Színez,
perget, összerebben, feszül.
Te sem lehetsz tiszta fejjel,
ha melléd ül. Örök részegség,
és közben elfelejted, hogy
elmúlt múlás lettél
a perccel. Csendes
omlás a saját vázról.

A várás allegóriája

A kezed festékszagú.
A belső vértől hangos.
Kopog, forr, sikít,
belül minden vagdos.
Gyakran léket kap az
emléked, kiúsztatlak.
Várlak, hogy leöld
az izzást, tested
a múláshoz odafér.
Elbírod még a melegét,
csak most, megint.
Meghajlik előtted
a teremtett egész.
Sárga parkok
múltja zöld. Előled
menekült megújulásba,
melléd fekszik pihenni.
Anyám sokat mesélt
rólad. Nagy szerelmek
ideje voltál. Itt
vagy megint
és én néha zajos
hallgatások alatt
benned szerettem
volna megszületni.

Leltár

Huszonéves. Energiatakarékos
lenne, de többet fogyaszt, mint kéne.
Nem lehet mit tenni,
nem működik rajta
semmi, ami vezet.
Nincs, aki tudja,
hogyan kéne megszerelni,
meg amúgyis,
mindenkit megráz, aki
hozzáér. Újabb adagot
pakol be, húzta a hátát
hazáig a csomag.
Leteszi az asztalra,
körbekóricálja, átlélegzi,
megszokja. Néhány darab
más formájú. Az egyiket
egy utcai végigméréstől kapta,
kilósan. Amaz az alsó polcon
a barátnőjétől van. Azt hitte, édes
lesz. Belekóstol. Savanyú.
Meg nem beszélés is van
az oldalsó fakkban.
El is felejtette már.
Az apja hagyta ott. Elrohadt.
Darabos lett a jótanács is, amit
a szomszédtól kapott. Nem
ízlene a gondolata. Kidobta.
Illene már leszokni a bizakodásról.
Hiszen belül mindenki kicsit tegnap,
mikor holnapra vágyódnak.
Akciós címkét vakarnak
a sarkok mélyén, és mind
hozzá pakolnak be
valami hidegre valót
magukból.
Közben ráfonódik a hideg.
Arrébb tol egy üveg
kovászost. „Büszke vagyok
rád” – áll a cetlin. Anyától kapta.
Nem veszi ki, jó lesz az még.
A legközelebbi találkozáskor
úgyis kap még egy adagot.

(Illusztráció: Nicholas Valentino: Yellow Tree)

a félelem természete

a képzelet sárga oroszlánjai
lépdelnek a látás homokos tájain
sikkesek lenn a messziségben
de ha kiszagolnak széjjeltépnek

útkereső

levelek s ágak összenőve
igazodj el őserdőben
együtt sárga zölddel
föld éggel skorpiók
kék lepkékkel

(Illusztráció: Otto Marseus Van Schrieck: Flowers, Insects and Reptiles, 1673)

Először és utoljára,
pontosan tudod a különbséget
mindegyik között, mintha tudnál
a lencsék között válogatni galambmódjára,

az útipoggyászt ki se kell nyitnod,
a reggeli csók előtt vagy
egy bánatos éjszakán a kanapén,
mintha lányok és nők írnák le
az intim szavak jelentését a szótárba,

miközben arról senki sem beszél,
milyen az, ha már nem működik,
és akkor is elmondasz
három Mississippit, ha
biztos vagy a dolgodban,

ez volna hát, ami körbe- vagy leírja
az ember kapcsolatát, mert
éppen elég, ha máshogy nézel közben,
grimaszolsz, sóhajtasz vagy
morogsz és vakarózol,
miközben a méltóságodat keresed

(és furcsa mód a hátad közepére kívánod)

(Illusztráció: John Connolly: All Alone by the River)