elkísérsz itt vagy elképzelem
házról házra megyünk a máig érő múltban
a gyerekkorban ahol sok lakatlan út van
most is itt van az otthonom – csak az utca más –
de látod hiába élek szülőföldemen
nem lehet mindent elölről kezdeni itt sem

az utcák mélyén a múlt sugárzik
a megdicsőülés igénye nélkül:
a parkoló helyén állt szürke ház vak ablakokkal –
bár lebontották – még valahol van

látod a holt várost a fehérre meszelt tornácot:
az eresz alatt fecskefészek
bent a petróleumlámpa
a múlt mennyezetét világítja –
sorsok sírjai ház-nemzedékek – ismertem mind
akik egymást érintő körökben itt éltek:
ez az érzelmek tere szellem-utca
emberek szobák szerelmek múzeuma:
itt már minden megtörtént egyszer
zümmögöm mint egy régi dalt:
helyek és idők része vagy – múltba elvetett mag:
lélekben élő tanú-tárgyak vannak itt
a hirtelen felindulásból kidobott lomok
ruhák papírok bútorok
és a nemzedéknyi időt megélt törött vázák
nyugszanak valahol a tárgyak túlvilágán
egyedül maradtam a hiányukkal zsúfolt szobák
szemrehányó tekintetével

fukar a nap sápadtan világít mint akinek
mindene van de fél hogy kérnek tőle
sétálok az emlékezetemből
lebonthatatlan házsorok között
idő és térélmény kettőssége vonz
az utca egykor magában hordott óvott
ma úgy fogad mint ellenszenves idegent
nem enged jelenébe kitaszít kivet
kékesszürke árnyékokba fojt:
elillant belőle a múltam
nem jegyzett fel magának hogy voltam

az idősíkokból kivágott mozaik-tájon
a járókelőket nézem (gyanakvó szemek kísérnek)
intek egy régi szomszédnak megöregedett
felesége az udvaron ruhákat tereget
csak egy kicsit lett törékenyebb
férfiak beszélgetnek: mogorván biccentenek
az idegennek: nem ismernek meg ők sem
egy hangos jónapotot sajnálnak tőlem
fiúk lányok: túlfut rajtam a szemük színtelen a kép
nekik az én életem látatlanban is kevés

szemlélődöm némán: az utca elején régi ház
itt várt rám egyszer valaki
kihullott a név agyamból de állnak a falak
a múltam alatt futó betonjárda nem szép
az új kőburkolat sem – ráadásul nem is sima
megbicsaklik a lábam rajta
az élet rendje rendetlensége
kimozdított béke: az utak itt kezdődtek
és – indulás előtt – itt értek véget:
gyávaságom-gyengeségem emléke a szégyen:
nem tudtam a sárkánynak hány feje van
meg kellett volna vele küzdeni: talán papírból volt
vagy fényhiány vetítette elém: fantom ijesztett

befordulok a sarkon: visszatértem a mostba
fáradt zöldséges áruit rakodja
korán kellett ma kelnie
korombeli nők: kezükben citrom karfiol
együtt dolgoztunk valamikor
örülünk egymásnak nevetünk mint régen
panaszoljuk mi fáj: azután
könnyebb lélekkel visszük haza a magányt

az idő megáll vagy szalad
a napok egymásra hasonlítanak
tükörben öregszem: rejtőzöm árnyaiban
elmázolt festék-folyók mögöttem az évek
homályló tévedések felismert üresség:
nem a tánc volt a szép hanem a jelenlét

mondd megérted ebből a rútban a szépet
a múlttal keringőző öregséget?
meséld el nekem te is
életed megfejtett jelentéseit!

kép: Marco Mazzoni

Apu, tudom, hogy látsz
így, a halál után
de mondd, hogy lehettem ilyen hülye?
Előbb a válás
most meg az, hogy itt vettem ki lakást,
ahol közel az állomás –
talán hogy halljam a zajt
és örüljek
hogy most már nem vonatok mellett dolgozom
csak itt élek.
Mint ahogy József Attila írja:
„Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.”

A kedvenc versed volt az Eszmélet.
Nagy, szögletes betűiddel, sötétkéken fogó tollal
odaírtál minden lap szélére a J.A. összesben valami fontosat –
na, én meg téged írlak minden napom margójára
mert nincs semmim, ami fogna a márványra.
„Tök jó”, hogy nekem van fenntartva az üres hely a sírtábládon!
25 éves korom óta csak ezt várom:
hogy odakerüljön a nevem
immár „né” nélkül, azt hiszem.
Pedig esküdni kellene újra
hűség, meg jóban-rosszban és a többi blabla…
de én úgy félek, Apu
engem sosem szeretnek az anyósok
nem kell több ilyen kapu(fa)
lehet, hogy csak azt a szeretetet irigylik, amivel
a fiaikat imádom –
nem tudom,
én már nem leszek többé feleség ezen a világon.
Szóval egyik rosszból ki és be a másikba:
így éldegélek, ebben az instant-mátrixban.
Hiányzik a régi szobám, a vadgesztenye fák
és a vállalt magány –
helyette lett állandó társ és a görcsös megfelelni akarás.
„Bárkivel találkozol, mindenki a saját harcát vívja, melyről nem sokat tudhatsz. Légy kedves. Mindig.” – hirdeti egy modern falvédő,
de hiába, mert csak úgy jönnek a lelki pofonok visszakézből.
Az emberek észre sem veszik
kit-hogyan-mikor-miért-bántanak meg, de nem is érdekli
őket, csak kivetíthessenek, levezethessenek feszültséget, bármit
a belső sérülésekről, amit okoznak, úgysem készíthető látlelet
miért számítanak akkor más, mint
saját maguk?
Mégis hiszem, a karma nagy úr –
de majd azt is visszakapom, ha azt kívánom, hogy visszakapja
mindenki, amit adott
tehát ezt sem kívánom, nix káröröm és ugribugri –
csak várom, ahogy hajnali háromkor ébresszen a vasúti hangosbemondó hangja
és tényleg örülök, hogy már nem ott dolgozom,
csak mellette éldegélek, mint egy eltaposott hangya.

képek: Stuart Patience