S. A.-nak
„Túlságosan kék reggelek délutánra és estére
rossz időt jelentenek.” (François Mauriac)
Olyan megtévesztően tiszták
a reggelek. A nap illedelmesen
beköszön az ablakunkon, ledörgöli
a tárgyakról az éjszaka szurkát,
elmesélhető képekbe rendezi az
álmainkat, vicces mintákat fest
a falról a homlokunkra, a hajunkkal
babrál, játszik, hízeleg, mint a gyermek,
majd úgy nő fel előttünk az égre, mintha
kizárólag a mi kedvünkért tenné. Isten,
szeretnénk mondani, de csak annyit
mondunk, arany. És belevakulunk.
Sárga lángtenger az ég. Egybeolvad
vele az egész világ. Estére válik csak
tőle szét, amikor a folyók és a tavak
medre már félig üres, és a nap már
újra a földön kujtorog. Az arca vörös
és puffadt. Magát keresi, és hogy nem
találja, szétkergeti az égen a csillagokat,
nekiesik a feljövő holdnak: mitől olyan
nagyképű, adja csak vissza a kölcsönfényt,
nem hihette, hogy örökbe kapta. Választ
nem vár. Egy darabig még eldülöngél
magában a tó partján, majd sisteregve
a víz alá bukik. Sápadtan néz utána
a hold. Sokáig keresgéli a vízben, de
csak a saját eltorzult tükörképét látja.
Mint a kút mélyére szorult csend,
úgy gubbaszt kint az éjszaka.
A homlokom az ablaküvegen.
Mintha valakit keresnék.
Szörnyeteg, akarom mondani,
de csak annyit mondok, Istenem.
Most este van. Majd reggel lesz,
és este lesz megint: a sokadik nap.
2013. december 5.
