A laudáció konkordanciája

 Kurtág György – indák

Egyenlőségjel-zárójel kombinációk.  Stukkók és timpanonok. Az arány előtt megtorpan a szó. Nem esik bele a biztonsági sávba, ami beszippanthatná. Mint az ész fotocellája. Szél lapozgat tenger-szerű teljességben. S a dagály megérkezik. A vízcsepp bebábozódik a hangban. Lázas hipotézisként észleli a nyaraló a hirtelen ölébe pottyant újságot. A szavak nagy gyűjteményeként. Nem kánon-széria. A laudálás ellenszéruma. Kettétört összetettség. Egy hegedű. és egy fagott összeforrása. Sáncok a referencia – paradigma/doktrína oltárán.  Megint egy zord effektus. Xerox. Reneszánsz gyufa a szubrett szájában. Szobrok az összecsukható rezidencián. Most a fülén keresztül megy be a gyógyulás. Minden egyes hang világosabbá/ tisztábbá szűri a látványt. Hogy nincs bújócskára mód. leskelődni se lehet, pedig jól esne. Ott állunk a színpadon, pőrén, beavatva.

A kert és a park

Bővérű szőlők, mondat-csonkok, kacsok. Ott lóg a lugas egyik sarkában tavalyi drámám, a Pupilla. És nézi, amit csinálok. Ott kelleti magát a szöveg, mint egy alig használt szalvéta. Újraírható szöveg. Odacsipeszezve a szárítókötélhez, összetűzve húsz oldal. Fújja a szél egész télen és áztatja az eső. Belelapoz a holdvilág. Rácsöppen a madárürülék. Itt maga a kert is olyan, mint egy forgatókönyv. A tékozló bábu című színmű oldalai a verandán vannak kiragasztva. Mint harminchárom kézzel írt plakát. A dirigens főhős a szabad versek szabadságáról értekezik. S a monológok közé ábrák is kerültek. Az egyiken egy szimmetrikus, bukszussal körbeültetett park. Középen egy hársfa. Debrői hárs. Jegyzed meg ölelkezés közben. Ez az elbeszéléshez való viszony. Egész nap az írásokat bámulhatja, akit ide meghívunk. Nézni lehet, ahogy az idő megeszi a lapokat. Rögtön fölvetődik számodra a spontaneitás széthasadása. Mert a csodálkozás: tapintássá változik. Letapogatja a figyelem a feltárandó anyagot. Én meg benézek a szembogaradon át a fejedbe és kirendezem a színpadot. Ez a hanyatlás ellenpontja. A klasszikus, hideg szkepszis. Látencia. A megértés olyan finom hangokból szőtt anyag, mint a teoretikus érzék. Áthatolás. Trauma utáni merengés, rezgés. Intuícióba kevert derű. Combjaid között a dac, selymes bundába bújt sejtetés. Trópusok. Zöld lomb, billegő levélkék. Minden kapcsolót áramtalanítani! Adjuk ki végül a jelszót. Mint Claudio Magris. Digitális analfabétát játsszunk. És igazából a szent dolgok a pihenéssel következnek be.

A füzetben alvó nyelv

Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész sem lenne ennyire jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár sós emlékfoszlányokra tapadva könnyes szemek. Az elmélkedő olykor átlép egy új gondolkodásmódba. Majd jön a bor és egy kis szóda. S a kételyek most lesznek lebontva. Lassan szétnéz a másik fejében. Ha már bent van, legalább kinézzen. Hát igen. Mindent kimondtak mások s elmeséltek. Hiány honol. Szellem vagy kísértet? Még mindig csak sétálnak a szelídek. És széthull a Hold. A vers meg úszik a Dunán. Fanyar a bor.

képek: Monika Traikov

rég láttalak zöldben.
eredetileg nem is akartalak.
 
kifogytál belőlem
mint elemből a töltés
amikor a legjobban kéne
pl távirányításhoz
és a pótelem a fiókban
valamiért néha hűtőben
is kifogy.
 
közben egy csomó
téves hívás vagy csak
nem fogadott lehettél
te gondoltam én
most visszatekintve
persze nem te voltál
főleg nem a téves.
 
közben kihíztalak.
pedig okos kezeid
másnak főzik a kávét
vernek oda tojást
hogy normálisan
teljen a hétvége
hogy azt közöld
hogy szeretsz.
 
ahogy sorra ráncosodnak a nők
régi jó nőink
ahogy bolyhosodik a
takaród befele
ahogy nem mozdulsz
télen mert végre fűt
de nyárra már a magányosabb
békén hagyott pontot
keresed óhatatlan
a pettyes lepedőn –
 
közben felrakom a kávét
odaverek két tojást
magától
elindul a nap
ahogy a ráncok
vagy a fehér hajak –
rég láttalak zöldben
de nem akartalak.
 
rosszul figyelsz.

---

 

kép: Kaethe Butcher

Genezis
(Kozmosz aiodosz:
Orpheusz születése)

Mikor megszülettél, sötét volt.
Végeláthatatlan sötét.
És csöndek csöndje lebegett feletted:
fekete kökörcsin ég.
Képek nyaldostak, fojtogató hangok:
nem hall. Nem lát. Nem ért.
Korszakok teltek el, még mindig
sötét van. Talán meg sem születtél.
Félrebiccenő fejjel hallgat,
énekel téged az Éj.

Ez a kék
(Mnémoszüné)

Ez a kék
még mit se tud
Goethe, Maeterlinck, Mallarmé
nem ismeri
a befagyott értelem
arktiszi kristályfényét,
sem az elsüllyedt tünde álmokét.
Egyetlen leányod szeme kékje,
s születésekor minden gyermeké.
Ez a kék leginkább
egy hajdanvolt pillanatra emlékeztet,
amelyben először vált el egymástól
föld és az ég –
noha e percben
múlandóbbnak tetszhet
e gyönge áprilisi nefelejcsnél,
újra s újra szólítod:
MNÉMOSZÜNÉ!

Kert a hegyen
(Phoibosz elhívása)

Bár sűrű volt az éj,
és nem csillapult,
imént állt el a szél:
csak felépült.
A hegyfokról szelíden ereszkedő
lankák, a sziklagyep, a gyümölcsös.
A hegyormok izgatottan
suttogó pinea-csoportjai.
A sugárzó istenek,
a márványba öntött hajnalképek.
A kövek közt kacskaringózó,
hullámzó utak.
S a rózsalabirintus!
Illatok, fények, fuvallatok
olyannyi találkahelye,
a könyvereklyékkel telihintett,
szőlővel futtatott filagóriák.
Az érkezés. A kőkapuk tövében
sötéten csillogó tükrök.
Az emlékezés melegvizű,
magasban fakadó forrásai.
És kristálypartjukon és mindig csak onnan.
A kilátás. Lelkek teraszai.
Az egymásba nézők horizontjai.
Már dereng az ég alja,
lassan felszáradnak a rétek.
Hamarosan felébred a drága,
s nekivágtok a hegynek.
Mennyire gyönyörű.
Még így is, félhomályban,
vibráló szemhéjkupolák alatt.
Hát még amikor kinyílik,
ahogy telicsordul fénnyel.
Ahogy a szemedbe néz,
ahogy fölismer.
Ahogy megelevenednek,
ahogy életté lesznek holtnak hitt szavak.
Ubi tu Gaius, ibi ego Gaia!
Jöjj és láss. Ím, az Ország.
Gnóthi szeauton.
Ismerd meg önmagad!

(borítókép: Dino Buzzati: Képes poéma – részlet)