Mátay Katának

Nem tudom, hogy mi a fehérebb, a hó
vagy a kilégzés lassú gőze. Anyám régen
ugyanabban az egy fiókban tartotta a kötszert,
a ropogós levélpapírt, a celluxot. Valahogy így
kerülök összefüggésbe a tájjal; leragasztani
a dobozt, bekötni a sebet, teleírni a papírt –
ez mind egyet jelent a feledés színe alatt,
a fiókmélyben. Ilyen tél csak a filmekben
van, meg az éjjel-nappaliban, amit három
hétre lezárt az adóhatóság. Nem is tudom,
azóta hányszor törtem be oda fejben,
rámoltam csupaszra a polcokat.

Ez most egy film, húsz-harminc fokkal a fagypont
fölött a Cirko-Gejzírben ülve nézem
a mínuszos tájat. A moszkvai operaház
magánénekesnője kiruccan a gyerekkorába,
viszi a fiát, bele a hidegbe, a fiú születése
előtti sublódsötétbe. Az időt húsz-harminc
centiméteres, töretlen jégpáncél őrzi.
A hófúvás, mint egy ujjlenyomat
rekonstruálása, mindenütt a bőrlécek
labirintusa, és a papilláris vonalak mögött
egy megközelíthetetlen ház, akár
az iszapba fúrt haltest, nagyapa ott
lakott. Hogy a nosztalgia kavargása
megmaradjon, a jelen vonala lassan
megszakad, a fiú elpárolog, (valószínűleg
a kilélegzett pára fehérebb mégis, mint a hó)
marad az anya kétségbeesése és a gyerekkori
város, a sínpár összekulcsolódik a végtelenben.

Háromnegyed órával korábban a Jászain
egy májfoltos kéz orgonaillattal kínált,
a szervezetemben most egyszerre cirkulál a május
és a téli tekercs. Ha valaki ebben a pillanatban
észrevesz engem a Balassi utca torkolatában,
talán még kezet is rázunk, az nem bilokáció,
hanem láncon tartott, ezüstpáncélba zárt
idő egy molyrágta zakózsebben. Az operaénekesnő
a füléhez szorítja apja óráját, a pillanat,
mint amikor először látta monitoron fia
szívét, milyen sarkantyúk ösztökélik az időt arra,
hogy a motorok köhögve leálljanak, és
felszerszámozzák a lovakat, a múlt felé
vágtázó időgépeket.

Az énekesnő a fiúval egy időben elvesztette
a hangját is, néha felteszik neki bakeliten.
(Tulajdonképpen cd-n, de a modernebb
formátummal már nem oda lyukadnék
ki, ahova akarok. Maradnék az analógnál.)
Mikor a saját elveszett hangját hallgatja,
legszívesebben az ujjába szúrna,
hogy felordítson vagy száz éves álomba
merüljön. A város egyetlen nyomozójának
a hátára a Kreml van tetoválva, mint
egy képeslap, amit a civilizációból az Isten
háta mögé küldtek. A fiút rossz helyeken
keresik, egy hanglemez bőrlécein, a nyomozó
agyában, Moszkva térképén, tüdővészes
börtöntöltelékek köpetében, halpikkelyes ikonokon.

És akkor eszembe jutsz Te, fogadott húgom,
akit valahol Oroszországon túlvonatozva,
távol-keleten illene keresnem, mégis
a fejemben tartalak, ahogy öt emeletet
zuhan a tekintetem a gangról, egy fényérzékeny
anyagon épp azt meséled, hogy képzeltél
ilyen mélységek alá havas gerincet, hogy
álmodtad magad síugrónak réges-régen.

Egy emléknek aligha tapintható ki
a szíve, lehet, hogy élettelen, lehet, hogy
félholt, az emlékeket úgy csapkodja
a nyelvem ide-oda, mint krokodil
a gazellát. Innen nézve Te nem
lehetsz emlék, bár néha felfedezlek
egy-egy kölnifoszlányban, pácolódsz
az illatban, mint valami vadhús, ott
vagy a Budapest térképére rajzolt
ikszekben, ott vagy vérszerinti
húgaimban, mint a lánytestvér
definíciója, és sorolhatnám még
jó sokáig, mégsem kapcsolódhatsz
ehhez a lánchoz, leginkább
csak feszengsz, mint óvódás
a libasorban. A távolság bonyolult
lecke, persze, hogy tartósítottalak,
(vagy nem is Téged, hanem magamat
tömtem szalicillal), hogyha majd
visszatérsz hétórányi időzónán túlról,
valami külön időből, Csinhuangtaóból,
ide a jelenbe, mintha elszállhatnál az
idő felett, ami fölöttünk elszállt,
a barátságunk legyen még mindig,
mint jófajta tavalyi szilvakompót,
2011-es. A feladat egyik megoldása
ez. Vagy pedig amnéziában
szenvedek tizenkét hónapig,
és megismerek egy teljesen
új embert, mintha a záport a mennyboltra
dézsával visszaönthetnők, villámszerűen
a homlokra csapódik a kéz, ami a memóriából
kipotyogott, így lesz déjà vu.

Ami az idő felett lebeg, annak
a szív kalickájában minden
szárnycsapása, minden szépiát
koptató morzejele az időt méri.
A szeretetről általában ennyit,
ha szabad papagájosan kinyitva a
csőröm ilyen emelkedett magasságokba röppennem.

Téli utazás május közepén, felállok,
bőrömön a vége főcím májfoltjai,
mint olvadáskor a hópalástot
felszakító, amőbaszerűen növekvő
fekete lyukak, nincs vége semminek,
a tüdőm kapkod, máris a hideg
után nosztalgiázom, és jobb
az emlékezőkém, mint a
szeretetem bárhol, bármikor,
vissza, ugyanide, előre. Mintha
csak most búcsúznék Tőled, ilyenkor
értem, miért haldokolnak annyi ideig
az operaszínpadon, és hidd el, én nem
tudom, meddig visz a baráti hűség, de
mint túrabakancsot a faggyú, lelkem
kacsaúsztatójának befagyott bőrét
tartósan impregnálta az emlékezet.

Ahogy kiérek, mindenki felfele néz,
bármikor eleredhet. Ronggyá is ázhatok, vagy
jegyet is válthatok még egyszer ugyanerre.
Mindenki a szürke gomolygásba néz, mindjárt
áll a bál, legalább senki nem hiszi, hogy
magamban beszélek.

képek: Natalie Richy

minden ami ezután következik
az csak a csönd játékában
                képződhet meg
 
csak a zaj recsegése
a szavak belevacakolása a nyelvbe
ahogy                   szétfeszíti a
rácsokat mint állkapcsot
                mint felleget
és most
                szorít
                       úgy szorít ahogy
     tartani sem bírod
                tartani sem szabad
                                tartani sem lehet ezt
mert ránk záródik akkor
a tér és a félelemben csak
                macskák születnek
csak tülkölés és manőverezés
most hova még
                ha az utcák is bevizelnek
mint én is néha
de legalább meleg
                             ugye
                                  meleg
                egy darabig
      mint a szó
 
mert ennyi marad ma belőled
csak a kertből kiásott földet viszed
                haza a táskában
fogkefe és selyemzsinór
        szabad a csonk
 
  ez nem az a taszítás
     ez nem az a vonzás
        ez nem az a szuszogás
     ez nem az a tagadás
 
 most hova menjünk
  ha a küszöböt elvitték
   és nincs amin átlépni
       pedig nem hazamenni hanem
                               átlépni akartunk
és akárhány testet jártunk körül
 mindig                               a szív a legkisebb
   de a májat sem szabad kifeledni
                hallod
                    ugye
                        hallod
                mert én nem igazán
      de majd elmeséled nekem jó
        el kell mesélned mert ha már te sem
           akkor én ki vagyok nélküled
   ha csak tükrök árulásában kell élnem
         bár ha így már az is élet
el se néz se előre             se hátra
                de kivezet
 
                ugye elmeséled majd az utat
    elmeséled és lerajzolod és ha majd szó se lesz
                és vers se lesz és kép se lesz és festék se lesz
   akkor is elmeséled és lerajzolod
                               a nyelvedbe a nyáladdal
                                               a húsodba a körmöddel
                                                               vagy az én húsomba
 
                de én nem lehetek műalkotás
                                               nem vagyok műalkotás
                                                                              és akkor hova menjek
 
és most mondhatnám hogy én csak úgyis
                úgyis csak ledarállak
                               ez viszont nem vezet sehova
és azt hiszed hogy jobb neked ha én is itt
     és azt hiszed hogy jobb nekem ha te is itt
de én nem vagyok hangok de nem vagyok csend sem
                én a hangok hiánya vagyok
én nem vagyok színek de nem vagyok árnyalat sem
                én a fények hiánya vagyok
                én a galambok tolláról lehulló
                                               atkák zizegéséből
                                                               maradtam itt neked
                csak te hiszed hogy közöm van még a madarakhoz
és nem mondhatom neked hogy
                itt én öntöttem ki a sarat a földre
                                               és beárnyékolt mindent
                               és nem volt mit együnk
                                               mert én kiöntöttem a sarat
és nem mondhatom neked hogy
                én zártam befőttesüvegbe a szavaid
                                               és megpenészedett minden
                               és azt hitted nem értelek
                                               mert én elzártam a szavakat
de attól még elzártam mindent és
                               kiöntöttem csak ezt
                                               nem akarom hogy tudd
ahogy én sem tudom hogy például miért szállnak együtt a madarak
                és hogy a galambok miért nem mennek a többiekkel
hogy gyengék vagy csak nem elég kitartóak
                               de nem számit mert most itt futok én is vaktában
                                                               hogy zárjak és öntsek
 
                de én csak a galambokról tudok
                               de hát őket mindenki gyűlöli a főtéren
                                               még én is és akkor most
 
hogy mondjam hogy mi vagyok
                               ha te nem rajzolsz
                                               vagy te rajzolnál
                               de én nem értek a rajzokhoz
                                       mert hozzám nem ér el a fény
és hogy mondjam hogy mi vagyok
                               ha te nem mesélsz
                                               vagyis mesélnél
                               de elzártam a szavaid sárba
                                               öntöttem ki a szét a szavakat
                                                                              és össze              
                                                               és akkor most hogy érjen el
                                               hozzám a hang mert
                                                               az én hangom csak zajban él
 
                                nincsen sár
                nincsenek szárnyak
                                                               csak hovatovább
 
                az éjszaka pattanásai hunyorognak
               
                                én pedig lassan már
                                               egyáltalán nem tudok
 
                                                       belelátni
                               a susogásaid illatába
               
                csak saját magamnak ülök
                                                               háttal

(kép: Eliot Lee Hazel)