(Békési Sándornak)

végtére is, nasztaszja
filippovna, mindegy
mivel. azzal a kézzel-e,
amivel már fogni
sem lehet. s mindegy mi végre. hogy van-e
rá a jóváhagyás tereiben
papírfedezet. az írás
csak arra jó, hogy vallasson:
túl bármely hittétel harsogásán, úgy
hiszem-e a test feltámadását, hogy mindegy
a pont felett
van-e kérdőjel.

nem kereslek többé villanypóznák
mögötti rókalyukakban
nem leszek bordaközi vízesésed
nem ültetek hegyoldalba villamosságot
és nem mérem már többé
hátad égitesteinek magnitúdóját

el kellene menned végre

most hajszálaidra felfűzött égtájak
és harangok szólalnak meg
ha beszélsz és mellkasod üregéből
úgy markolom hét hektárnyi földjét
egy idegen bolygónak hogy elmarad
mögüled az összes rókalyukban felejtett
érintésem

méhed űrjén zuhan át
minden léptem feléd

képek: Oleg Oprisco

 (A meztelen Mayához)

Ismerem a hegyek gyökerét.
Fáklyák szurok s tömjénszagát.
A királyi termek, templomcsarnokok
sugdolózó oszloperdeit,
csillék bogárhátú ércét,
földalatti vízeséseket.
Az üreg méhében lebegő
ősöreg magzatot,
áttetsző szalamandrát.
A falakon táncoló rajzokat,
elvékonyuló árnyakat,
fluoreszkáló csillagtérképeket.
És ismerem a hegyikristályok,
orikalkumok, termésaranyak;
a nemespenészek csatakos fürtjeit.
A sötét hordókban derülő nedűt.
Az üveglopóval csent
napfény óaranyát:
hermák kamaszmámorát,
a bizsergő szőlőtő,
a mustot taposó lányok,
a teknőchátú líra,
a köldökben rezgő íj énekét.
És ismerem
a zöldellő völgyek harmatát,
hajnali csobbanást,
az Evrosz égei égre virradó,
torkolatszaggató tritonkürtjeit.
Elmerült királyságaim
ásványkönyvtárát,
folyó- s tengeráramát,
nemeskorall gyümölcsöseit.
S látom a gyöngyöző lábikrákon
pezsgő hullám nyaldosását,
Kósz, Délosz, Leszbosz
elefántcsont nyakszirtjeit.
Éneklem annyi-annyi dalnoksír
csalogányát.
Lassan olyanná lettem,
mint egy égbolt-labirint,
elcsöndesedett vulkán
azúr tengerszemekkel.
Kristályerdőség, forrásbarlang,
vízesésre nyíló napkeleti ablak.
Nézlek, egyre csak nézlek
hajnali párában égő íriszekkel –
te tengerbe rohanó Édes:
Te ér, Te élet, Te víz.

mert ösztönlények az áramlatok
a szelek hogy csak délre mint
a madarak nyugatra mint a nap
vagy szűk résbe mint az egerek

A macska meghalni megy az X utcai sikátorba.
Álmában saját útját keresztezi;
az Y utcai macskakövek közé gyökerezik a lába.
A két utca találkozásánál körforgalmat építettek:
a hömpölygő kocsi-örvény középpontjában nyávog.
Ott járja körbe a város, végül is
minden utca egybeér, és ugyanoda vezet.

mert kutyák csaholnak a vérben
és denevérhang minden gondolat
mert rövid szoknyába és harisnyába
öltözteted az angyalcombokat

Újra és újra felköpi a szőrpamacsokat:
egy kifordult tüdő türelmi játéka;
levegőt még hagyján, de tudja-e
a bunda alatti önmagát lenyelni
majd visszaköpni újra.

képek:  Alicia Rius