Álmodban
A villanykörtében pillangó repdes,
Mint a hasadban.
Álmodban mosolyogtam,
Benned ébredtem.
Tenyeremben
Tenyeremben összefonódott
A szerelemvonal és az életvonal –
Mindkettő te vagy.
Sakura
Éjszaka fáján hajnalok
Cseresznyevirágzása –
Egész évben tavasz van veled.
Madaram
Tollakkal bélelt fészekben
Csillagmagokkal etetlek,
Tejút tejével itatlak.
Szórjatok magot madárkám elébe,
asszonyok, lányok, Isten szent nevére.
Ez az én madárkám színtiszta szépség,
mint kisoroszlán, csupa tűz, merészség;
piktor nem föst olyat, se semmi készség,
mint a nyakán a szép borzas sörénye.
Szórjatok magot madárkám elébe,
asszonyok, lányok, Isten szent nevére.
A madárkám fészket keresve néz szét,
ha keresi, meg is találja fészkét,
ha benne van, ott is maradna végképp,
és ha kiszáll, letöpped kicsikére.
Szórjatok magot madárkám elébe,
asszonyok, lányok, Isten szent nevére.
Nem bánja ő, hogy milyen az a fészek,
benn fülledtség avagy penész tenyészhet;
kedves a harc ennek a kis vitéznek,
kedves neki, beront a közepébe.
Szórjatok magot madárkám elébe,
asszonyok, lányok, Isten szent nevére.
Ha bajvívásra megy fölfegyverezve,
nézi, kinek van incselkedni kedve;
játszva verik ki, úgy ül a nyeregbe,
és könnyet ont a harcból visszatérve.
Szórjatok magot madárkám elébe,
asszonyok, lányok, Isten szent nevére.
A madárkám igen jól van nevelve,
elsősorban a hölgyeké figyelme,
föláll előttük sisakot emelve,
ügyet se vetvén fagyra, napsütésre.
Szórjatok magot madárkám elébe,
asszonyok, lányok, Isten szent nevére.
Ismeretlen itáliai szerző
Havasi Attila fordítása
Illusztráció: Andrea Mantegna
Lindow-i férfi múmiája
Kutacsba fagyott a tavasz, az ünnepi áldozat
kiterítve, akár a munkásosztálybeli falikárpit.
Bőrét bebarnította a gyilkosság.
Arccal lefelé a mocsárban feküdt, nyakában
bőrzsinórral, körmei manikűrözöttek,
csuklóját míves karkötő fojtogatta,
meztelen volt a druidák előtt.
Tüdeje, mája és szíve nem felismerhető.
Az utolsó szelet kenyere, akár
a sorshúzás utolsó kártyalapja –
az emberi rom végső kocsmája.
A férfi – mint fogalom – elesett.
A lápi miliő
törékeny testét
kiszipolyozva
tovább tartósította.
Mégis Isten kiüresedett palástjaként
máig erős, konzerválódott nyelve,
ha néma is, elveszett férfiasságáról mesél.
kép forrása: Wikipedia
Vasárnap, egy grapefruitot
eszek, egyház túloldalt, az Orosz
Ortodox
a nyugatnak.
barnabőrű
a keleti fajtából,
nagy barna szemek néznek fel a Bibliából,
majd vissza. egy kis piros és fekete
Biblia, és ahogy olvassa,
a lábai csak mozognak, mozognak,
egy lassú, ritmusos táncot lejt, ahogy
a Bibliát olvassa…
hosszú, arany fülbevalók;
2 arany karkötő mindkét karon,
és ez egy miniruha, gondolom én,
az anyag körülöleli testét,
a legfinomabb lenszálakból van az anyag,
köröz erre, így, aztán arra,
hosszú, aranyló lábai felhevülnek a napon…
nincs menekülés a lényétől
nincs vágy, hogy…
a rádió szimfonikus zenét játszik,
amit ő nem hallhat,
de mozdulatai tökéletesen illeszkednek
a szimfónia
ritmusára…
barna bőrű, barna bőrű
ő Istenről olvas.
én Isten vagyok.
Farkas Kristóf Liliom fordítása
Illusztráció: Vladimir Kush
I.
Isten hozott a szív haláltáborában
itt szögesdrót burjánzik az ereken
és rettegő hiányt pumpál az izom
az én nevem Fájdalom,
ha közelebb jössz megfertőzlek
beborítalak és rádkövül
az, ami még hátramaradt
belőled
az én nevem Felejtés,
ha hozzám érsz
elporladsz, mint
test a krematóriumban
az én nevem Bánat
gödröt ás beléd
ez a név
hull az édes csonthamu
és barakkokba sűrüsödik
a vér
távolléted szétbomló
peremén
– mészízű árapályban állunk
a magány vasbeton
Appelplatzán
II.
az erek sikátorai
a test sötétjébe vezetnek
oda ahol a homály
sűrű és súlyos:
lassan mozdul, mint az alvadó higany,
mint kihalt lomha hüllők
az idő bélfodrain
eljön érted a Szívzabáló
nyúzókéssel közelít,
hogy kivágja belőled
ezt a nyálkás éjszakát
rádvillantja rozsdás vasfogait
lemarja arcodat mosolya
félelmed maroknyi üveggolyó
szóródik a linóleumon
az éhségállat pillantása felfeszít
és kieszi dobbanó húsod
a tátongó szívodút pedig kátránnyal tölti fel
III.
szíved rothadó
dögtemető
nem ismeri a zuhanás geometriáját
nem figyeli a terek ritmusát
nem látja a szűkülő vénák kék szépségét
az én szívem remegő
pánikkamra
rámzárul,
mint bőrre az állkapocs,
mint kagyló a gyöngyhalász
vézna ujjaira
az én szívem elhagyott
lapuló
taposóakna a földben
szíved bűzölgő
dögkút,
de
kiinám ha elérném
IV.
átkelni a szív sivatagán
egy urnával a kézben
mennyi vért szorít ki
a kamrákból
egy maréknyi Marrakes?
a vörös város közel
a szív kriptái mormognak
az olvadó homokban
veszett tevék ordítják tele
a szikkadó test magányát
kép: Bálint Endre – Leprás Angyal
VILÁGOS KÖVEK
suhannak a levegőn át: ragyogó-
fehérek, fény-
hozók.
Nem akarnak
lezuhanni, a mélybe csapódni,
egymásba ütközve találkozni.
Emelkednek, fel-
nyílnak, mint a ritkás
vadrózsasövény, úgy hasadnak fel,
kitárulkoznak,
és feléd
lebegnek, te csendesem,
te igazam –
Látlak, amint leszeded virágaikat az én
új, az én
akárki-kezeimmel, és összegyűjtöd mindet
a megint-világosság korsójába:
hogy ne kelljen
senkinek sírni, semmit megnevezni.
(Die Niemandsrose, 1963)
András Orsolya fordítása
Illusztráció: Anselm Kiefer
