Címke: vers

Holdasi-Szabó Zsuzsa versei

 

Holdasihoz

 

A szoba csendje

 

szélcsend

a napfény bekönyököl

az ablakon,

árnyékom kitágul,

sötétülnek a tárgyak,

magamba hulltam,

mégis mindenhol ott vagyok,

egy nő kávéscsészét szorongat

-falra vetítve-

feketeségét

feketével

feketébbre

festi

 

becézem magányom

 

 

 

  

magánykatalógus

 

 

látod? ez vagyok

mindennek vége

 

újra meg újra,

ahonnan tegnap fölfelé,

 

most lefelé látni,

-könyvem egy zsáknyi-

 

változóan világol

fel bennem az írás,

és most már tudom,

hányféle a sírás,

bánatom esténként

fák lombjába reszket,

leomló falakra

karmolok keresztet,

és úgy vonyítok,

hogy meg ne hallják,

álmaim hosszában

félbehajtják,

nem marad belőlük

csak kósza lárma,

telesírt vánkosok

nyirkos hallgatása

 

 

Titok (?)

 

Bedeszkázták az élet valóságait,

hogy ott, abban a házban mi történik,

nem tudom,

talán világra jön egy csecsemő,

meghal egy aggastyán,

s a kettő között

egy madár

szárnyait emelve

repülni tanul

 

 

 

 

André Ferenc költeményei

privát karácsony

 

pattogunk a fák alatt,

meddig el, ha menni kell,

konfetti hull, mennyivel

pattogunk a fák alatt?

szálka szegte fájdalom,

kóc, mit a szó szállva fon,

szálkavilág szétszakad,

pattogunk a fák alatt,

fecskendezhető alkarom,

bakelitlemeznyi alkalom,

ha a mindenség épp elszabad,

ne félj, nagyon nem harap,

kóstoláshoz sincs foga,

csak nyüszít, ha menni kell,

és minden fára felvizel,

állán lötyög a téltoka,

hány tokány és hány talány,

félperecnyi köménymagány,

untig elég, untig el,

ha menni kell, ha menni kell,

mert a láb alább, alább

nem hagy, lendít legalább,

kikeményszik a kiskabát,

hóbol épít masztabát,

csak, hogy épp burok legyen,

trappolunk e semmihóban,

s elbámész lábujjhegyen,

mint akiben elvonó van,

a rehabzó száj aszálya,

úgy csikordul át alája

térdkalács, ha menni kell,

privát karácsony, nincs hitel,

gömbvilágok elfityegnek,

angyalskalpok, spanyolzokni,

nem érzem magam öregnek,

csak nehéz most hozzáfogni,

pattogunk a fák alatt,

kő vicsorog nyelvemen,

paplanom ma rád maradt,

fekvőhelyem majd meglelem

vetetlen körömágyamon,

burkol épp spanyolviasz,

a sóban nincs egy árva nyom,

amely követne, ki az, ki az?

hintalég csak kóla borhoz,

pajzsmirigyén körbehordoz

itt e tájon át a nincsbe,

ne üvölts rám és ne ints le,

nyakkendő lilás a bőröm,

a télfogat mi megmaradt,

és akárha hajcihő jön,

nem taszít és nem szalad,

kiterülni rumli rajzra

nem szabad, de nem szabad,

indul itt e szajha hajsza,

pattogunk a fák alatt.

 

 

időretesz

 

lehunytan csobogunk valami fényköröknek

egy félszekrénynyi szerény erényben,

a tetszhalott csillagok göncölögnek,

a légből egy kivájt hiány kíséri léptem,

 

fröcskölő percek precizitásában a méreg,

felpöckölt szemeinkbe hull a rend,

a kozmoszból, kösz de most nem kérek,

tömegvonzás és időtlenség puhán egybeleng,

  

így csillámlanak össze a napok egymásba,

amíg a világmindenség beletódul egy kávécsészébe,

hogy aztán elkeveredjen, és szanaszétázva

süllyedjen a létezés abba a fukarul feteke lébe,

 

és összecsavarodik majd a szemhéjad,

a csillagok meglesik visszamaradt tekinteted,

mint alkalmi lepedőt, majd szanaszét szab,

és kicsavart időd zsebedben magaddal viheted.

 

Francesco Petrarca: Ahány teremtmény él színén e földnek

Ahány teremtmény él színén e földnek,

ha nem gyűlöli sugarát a napnak,

siet mind buzgón fáradozni nappal,

hogy aztán majd, ha fönn kigyúl a csillag,

fészkére bújjon réten és vadonban,

s pihenjen, míg rá nem köszönt a hajnal.

 

Én attól fogva, hogy fölkél a hajnal,

és szétzavarja árnyait a földnek,

felébresztvén a vadat a vadonban,

szünet nélkül sóhajtozok a napnak,

s könnyezve járok, ha kigyúl a csillag,

s vágyom, hogy újra eljöjjön a nappal.

 

Ha elfutott az est elől a nappal,

s leszállt az éj, és messze még a hajnal,

rád bámulok, kegyetlen égi csillag,

ki szenvedésre adtál ím a földnek,

és megátkozom felkeltét a napnak,

mely élni rendelt, vadként e vadonban.

 

Oly szívtelen bestia a vadonban

nem dühösködik se éjjel, se nappal,

mint ő, kiről az árnyaknak s a napnak

sírok mindegyre, s ébren ér a hajnal;

mert testem visszaadjam bár a földnek,

örök vágyam vezérli égi csillag.

 

Mielőtt hozzád térnék, égi csillag,

vagy elnyugodnék egy kedves vadonban,

hol porom újra része lesz a földnek,

egy nap tán megkegyelmez ő: e nappal

sok év után derülne rám a hajnal,

s gazdaggá tenne éje ama napnak.

 

Együtt lehetnénk alkonyán a napnak,

s nem látna más, csak néhány égi csillag

egy éjen át, mit nem követne hajnal;

s ő nem változna fává a vadonban,

hogy azt tegye, mit hajdan tett a Nappal,

ki érte lett vendége itt e földnek.

 

De földnek mélyén fekszem egy vadonban,

s az égen nappal gyúl ki majd a csillag,

mire ily édes hajnal int a napnak.

Galileában nem volt

túl mélyen keres a nyelv

a teremtés alatt

szinte

a vizek fölött.

 

mítoszok laknak csak

ilyen mélyben

álmodnak

feltört széfek

 

űrrel mi hasadt

kódjaikkal

akár cserépből árnya

szférákba tűnt.

 

a gége hideg porcos állat.

jóvátehetetlen

vak halak hullnak a porba

a többi prédálás.

 

egyszer éhesen

halászok néztek a vízbe

inoxgolyókat

görgetett partra a szél.

 

ahol a vágy

bemetszte a horpadt tavat

megtörettél

te: rozsdamentes ikra

 

pixeles parton visszavert

ugyanaz.

nem volt hal Galileában

és kenyér sem volt

 

éhség volt Galileában

rostély fogakon

szemeken

tó sem volt Galileában

 

halászok sem voltak

irgalom nem szorult

Galileába

Galilea nem szorult

 

Galileára.

 

Galileában

megmetszett a víz

Galileában megmetszted

a vizet

 

éhséggel lakattál

éheseket

el – a fölösleg

tizenkét kosár.

 

tizenkét kosár

rozsdamentes fény

recsegés

éhség

 

súlyos pórusok porcelánban.

nekem azt mondták

tányérom

az arcom.

 

és mindennel megetetnek.

már halkan vannak

lékek a tóban

már a pergamen

 

reászorul a koponyára

már az írás

csontig üt át –

Galilea nem szorul

 

Galileára. heget viselsz.

szemeid alatt is tó

beforrott

kékjét

 

arcunk a Kosártól kaptuk.

vonuló vizek

fejtik föl

a Név rostos sötétjét

 

 

 

Thomas_Barbey

Álom havában

Gábriel egy hosszú ima után

szárnyait elégette és elköltözött.

Felmondását ímélben küldte el.

A betlehemi csillag

még az újkenyér havában

lehullott.

Meteoreső, így mondták a hírekben.

János a Jordán vizében

Magányosan mézet majszolt.

Heródes nem őrjöngött,

nem mészárolt.

Saulból nem lett Paul.

A leprások leprások maradtak,

a vakok pedig vakok.

A templomokat ellepték a kufárok,

a kereszten nem feszült

a Bűntelen.

Mária elvetélt.

Azt mondják, sokat stresszelt,

pedig szedte a terhesvitamint

és az ultrahang sem utalt semmi gondra.

Nem született meg Immánuel.

Nincs Karácsony,

a fenyőállítást meg betiltották.

Hogy gyógyító nélkül mivé lesz

a beteg világ,

csak az Öregisten tudja…

 

És nem történt még

annyi-annyi minden,

elmaradt a szeretet ünnepe.

Bár a szupermarketek

polcai roskadoznak,

évről-évre több a műanyag.

De boldog karácsony helyett

maradt a „kellemes ünnepek”

A történet elejére már nem

emlékszik senki.

Bejgli és fahéj illat,

csodás…

új légfrissítő.