Az óriási, vörös halászháló
– mielőtt alámerülne a mélybe –
egy hosszúnak tűnő, rövid pillanatig
merev sziluettként hasít a levegőbe,

ahogy a forró leheletet is
egy dermedt novemberi reggelen
körülrajzolhatod az ujjaddal,
mielőtt a pára eloszlana.

Mielőtt eltűnnél, merevvé válsz.

Mozdulatlanok a démonok.

Egy napos, tavaszi délutánon
morogva rád köszönnek.

Még gondolatban sem léteztél a földön,
de ők már ismerték neved.

Szomjazol. Ihatatlan a víz.

Távolabb, piros és kék vascsövek,
eldobált gumiabroncsok közt,
a folyópart sárga homokjában állva
lehajtja fejét egy ló.

A halász kihúzza a hálót a vízből.

(A képet a szerző készítette)

Bírom még, Istenem. Tartsd meg áldásaid.
A macskakövek alá szorultakon segíts, és
a kerékagyak síró görcsein.

Nem szeretted az ősz szagát, tudom.
Minden szeptemberben ablakot nyitottál, és csak
december közepén csuktad be.

Én a látványát szerettem. Most hullanak ki
azok a levelek, amiket a lexikonba tettünk préselni.
Az erezetükben felismerem a jobb kezem.

Na, öregem – mondja, és leül az ágyam szélére. –
Lassan felütjük a te könyvedet is, jó?
Azért hagytam nyitva az ablakot, hogy téged is
kisodorjon a szél.

kép: Gala Bent: Watcher

Lányos termet, ferde metszésű szem,
fehér gyapjúruha, erélyes arcél…
Szép királynő! Hited, mint az acél:
töretlen. Bábokat űz a végeken
gigászi álmod: a Visszahódítás.
De bástyáid felett egy hang ezt súgja:
“a játékos egy másik tábla rabja,
hol fehér nap van, sötét éjszakák.”

Démonok felelnek kétségeidre,
s míg neved visszhangozza az Újvilág,
gyónni hív a nálad is buzgóbb halál.
Törvényekkel szentelt bűneidre
a vezeklés sem adhat feloldozást,
míg az országra, mit a “hitetlenek”
térképein Eldoradónak neveznek,
legbelső önmagadban nem találsz.

(kép: Andreea Victoria Anghel: Three Stages of war)

Szünjelek

Acélkék kés a
tó, felfénylő bőr az ég.
Felhők hámlanak.

Kézre tetovált
kéz, mely fogságban tartja
az eredetit.

Megdőlt kamion.
Lecsúszott glória lesz
nyakadon a pótkerék.

Úgy ül a füst a
láp felett, mintha köztünk
rekedt volna meg.

Pluszmínuszokkal,
fagy- és olvadásponton
távolít a tél.

Menta-híd

A féklámpák pirosát
falakon átívelő Menta-híd töri meg.

A hajós hagyta nyitva az erkélyajtót,
hogy a kádból az utcára csorogjon a víz,

hogy fényes bottal vágja ketté az éjszakát,
amikor a fáradtság kék aurát von arcod köré.

(képek: Gala Bent: Contemplation in Exile)