Címke: vers

Tóth Jutka: Éldegélek

Apu, tudom, hogy látsz
így, a halál után
de mondd, hogy lehettem ilyen hülye?
Előbb a válás
most meg az, hogy itt vettem ki lakást,
ahol közel az állomás –
talán hogy halljam a zajt
és örüljek
hogy most már nem vonatok mellett dolgozom
csak itt élek.
Mint ahogy József Attila írja:
„Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.”

A kedvenc versed volt az Eszmélet.
Nagy, szögletes betűiddel, sötétkéken fogó tollal
odaírtál minden lap szélére a J.A. összesben valami fontosat –
na, én meg téged írlak minden napom margójára
mert nincs semmim, ami fogna a márványra.
„Tök jó”, hogy nekem van fenntartva az üres hely a sírtábládon!
25 éves korom óta csak ezt várom:
hogy odakerüljön a nevem
immár „né” nélkül, azt hiszem.
Pedig esküdni kellene újra
hűség, meg jóban-rosszban és a többi blabla…
de én úgy félek, Apu
engem sosem szeretnek az anyósok
nem kell több ilyen kapu(fa)
lehet, hogy csak azt a szeretetet irigylik, amivel
a fiaikat imádom –
nem tudom,
én már nem leszek többé feleség ezen a világon.
Szóval egyik rosszból ki és be a másikba:
így éldegélek, ebben az instant-mátrixban.
Hiányzik a régi szobám, a vadgesztenye fák
és a vállalt magány –
helyette lett állandó társ és a görcsös megfelelni akarás.
„Bárkivel találkozol, mindenki a saját harcát vívja, melyről nem sokat tudhatsz. Légy kedves. Mindig.” – hirdeti egy modern falvédő,
de hiába, mert csak úgy jönnek a lelki pofonok visszakézből.
Az emberek észre sem veszik
kit-hogyan-mikor-miért-bántanak meg, de nem is érdekli
őket, csak kivetíthessenek, levezethessenek feszültséget, bármit
a belső sérülésekről, amit okoznak, úgysem készíthető látlelet
miért számítanak akkor más, mint
saját maguk?
Mégis hiszem, a karma nagy úr –
de majd azt is visszakapom, ha azt kívánom, hogy visszakapja
mindenki, amit adott
tehát ezt sem kívánom, nix káröröm és ugribugri –
csak várom, ahogy hajnali háromkor ébresszen a vasúti hangosbemondó hangja
és tényleg örülök, hogy már nem ott dolgozom,
csak mellette éldegélek, mint egy eltaposott hangya.

 


 

house-hog-crop-small_643


képek: Stuart Patience



Mélytengeri tangó

A víz alatt rúgsz belém, hogy a felszínen tartsd magad
az agytörzsből indul a mozdulat:
úgy csapsz ki, mint a hüllő nyelve,
nyalogatod a combomat.

A törzsfejlődés melyik szakaszából
őrizted meg a cápaporcot, az érdes uszonyokat?
Kifordul a szemed a gyönyörtől mikor harapsz.

A nylon hab az arcomba vákuumként tapad
s ahogy a mélybe merülünk,
keszon koreográfiát követve rúgjuk a vízfalat.

 
Már mind a ketten túl sokat nyeltünk,
s te megtámadod a köldökzsinóromat.
Majd azzal vádolsz, a magzatvízbe fojtalak.
Pedig én óvlak, hordozlak,
s gerincembe épül majd fogad.

 


goldfish07

 

képek:  Riusuke Fukahori

Christus regnat

Ravatalon a nemzet. Nézd csak Hidalgo
a művedet. Káprázatos siker.
Még néhány bombát. Igen, többet!
Csak pár ökölcsapást a dolgos arcokba:
Christus regnat.

 

Ki sóhajtózik itt? Élnek a holtak?
Mi van a hurokkal? Éles a balta?
Újra hidrafők nőnek? Nem fáj?
Ki mozdul még? A csontváz?
Christus regnat!

 

Jubilate! Katedrálisod tornyából
győzelmi kiáltást a néma országba.
Nincs visszhang? Ki szórakozna a söpredékkel?
A pestises, fekete folyó felett Titkolják:
Christus regnat.

 

Mégis hallani, a visszhang bár halkul,
s e szörnyű összhang közepette  torra vigyorít.
Szél szórja ott két parancsszó halálos magvait:
Allah akbar,
Christus regnat.

      1938. május 22.

Nibiru

nem kereslek többé villanypóznák
mögötti rókalyukakban
nem leszek bordaközi vízesésed
nem ültetek hegyoldalba villamosságot
és nem mérem már többé
hátad égitesteinek magnitúdóját

el kellene menned végre

most hajszálaidra felfűzött égtájak
és harangok szólalnak meg
ha beszélsz és mellkasod üregéből
úgy markolom hét hektárnyi földjét
egy idegen bolygónak hogy elmarad
mögüled az összes rókalyukban felejtett
érintésem

méhed űrjén zuhan át
minden léptem feléd

Oleg-Oprisco9

 

képek: Oleg Oprisco

 

A táró

 (A meztelen Mayához)

Ismerem a hegyek gyökerét.
Fáklyák szurok s tömjénszagát.
A királyi termek, templomcsarnokok
sugdolózó oszloperdeit,
csillék bogárhátú ércét,
földalatti vízeséseket.
Az üreg méhében lebegő
ősöreg magzatot,
áttetsző szalamandrát.
A falakon táncoló rajzokat,
elvékonyuló árnyakat,
fluoreszkáló csillagtérképeket.
És ismerem a hegyikristályok,
orikalkumok, termésaranyak;
a nemespenészek csatakos fürtjeit.
A sötét hordókban derülő nedűt.
Az üveglopóval csent
napfény óaranyát:
hermák kamaszmámorát,
a bizsergő szőlőtő,
a mustot taposó lányok,
a teknőchátú líra,
a köldökben rezgő íj énekét.
És ismerem
a zöldellő völgyek harmatát,
hajnali csobbanást,
az Evrosz égei égre virradó,
torkolatszaggató tritonkürtjeit.
Elmerült királyságaim
ásványkönyvtárát,
folyó- s tengeráramát,
nemeskorall gyümölcsöseit.
S látom a gyöngyöző lábikrákon
pezsgő hullám nyaldosását,
Kósz, Délosz, Leszbosz
elefántcsont nyakszirtjeit.
Éneklem annyi-annyi dalnoksír
csalogányát.
Lassan olyanná lettem,
mint egy égbolt-labirint,
elcsöndesedett vulkán
azúr tengerszemekkel.
Kristályerdőség, forrásbarlang,
vízesésre nyíló napkeleti ablak.
Nézlek, egyre csak nézlek
hajnali párában égő íriszekkel –
te tengerbe rohanó Édes:
Te ér, Te élet, Te víz.

17_new24