Fényképet készítesz a hajnali háztetőkről, hogy
majd emlékezhess rá, milyen volt nem egyedül.
Sokan járnak a városban. Nem közéjük tartozol.
Valaki megint elment. Felállt a konyhaasztaltól,
és sietve távozott.

Álmodban véresre vakarsz egy szúnyogcsípést.
A hamutálat napokig nem üríted ki. Széthúzod
a függönyöket és elmosol egy kistányért.
Órák múltán egy másikat.

A kettőt egy lélegzetre nem lehet.
A kettő valahogy nem megy.

Kép: Richard Diebenkorn: Cityscape (formerly Landscape)

(a metzi beszélgetések emlékére)

Az önkép torzulásai szeletekre bontják az időt,
tájat varázsolnak sokrétű ölébe, 
úgy határozzák meg maguk,
mint ismétlődések, példának okáért
apró öleléseink gyerekkori fán,
mint gödör, mélyéhez hengeredve, simulni lapulva,
ha a kanyarból egy jármű fénypászmája riadtan világított oda,
mint szétszaladni,
és persze írni neked egyetlen sort,
mint kaland íze, skicceltem levélpapírra,
s lehozni, ami nyomodból utána ered.
 
Majd túlbiztosítani ezt, már jó előre számítod:
a telhetetlen ragaszkodást.
 
Én pedig felvértezni készülök
katonacsákót komolykodással,
szállítok nyílt vízre csónakot,
azután nehéz málhával szamárra ülök, hajtani
zarándokút jármába lábakat, kezet, amíg
össze nem függ egyként: alsó és felső láthatár,
az ösztönből míg nem feszül saját akarat.
 
S aki most feltételeihez köti, a parancsban megálljt sejt,
szabást vár tőled, a messziről jött-ment nőt hozza
egy koldusbottal érkezőnek.
 
Mint külső, még érintetlen héj, szűzies
beszéded hevüljék a tájhoz, duruzsoljon
fülembe titkokat, törje fel, csapja ki
a titkot is, miről ésszel meg nem bontható kör,
a körben legenda kering, sötét legenda, könnyből
épülő, áldozattól sem mentes, végül mint idő
engedje szabadjára az összes eddigit, aki
 
ránézésre szépségét adja, de rögvest rajta is veszti,
engedje vízre hát, ha magából hajdan fenevadként
áramlani indult, s mert áramlásában önképének
torzulása mindig egy második emberre érez.

Képek: Jukhee Kwon

LEVITTEM A KUTYÁT
 
Hosszú volt a tél, nehéz az erdő, mondogattuk,
és minden átmenet nélkül, mert a tavasz elmaradt,
hirtelen nyár lett, döglesztő meleg,
spanglit szívtam a negyediken, és levittem a kutyát,
és nem mertem elengedni, hátha elszalad, 
közben sötét felhők úsztak az égen késő délután,
pislogtam, vérvörös szemem két vékony csík lett,
szürke kapucnis pulóverem ment az ég színéhez,
de jó, hogy vége a télnek, erre gondoltam, és arra,
hogy hét Dreher vár a hűtőben otthon, plusz a YouTube,
majd Tame Impalát hallgatok, mint egész héten,
és minden jó lesz, nem kakilt végül, hiába mondtam neki,
hogy „kakilj, Teó, kakilj!”, nem kellett kakilnia,
mégsem mondanám, hogy hiába volt a séta.
Nem, ilyet nem mondanék.

EMLÉKSZEM
 
                         2013 nyarán amikor ezeket a sorokat írtam
micsoda vad elképzeléseim voltak életről halálról de hát
végül is fiatal voltam még a harmincötön innen és túl
néhány nőszemélyen akik most már tudom
szerettek volna engem ha hagyom de nem is ez a lényeg
eltértem a tárgytól az élettől és a haláltól
nos azt képzeltem abban a vad és beteg nyárban
hogy soha nem halok meg sőt mi több hogy élek
hogy de szép az ég s a föld de szép alant
satöbbi mind a csontok szóval hogy élek sőt kólát bontok
alattam zebra felettem csillagok és
mi mást akarhat az ember aki mondjuk én vagyok

A képeket a szerző készítette. (instagram.com/thepallagist)

Bennem a létra, anya, tudod, melyik,
a hátamban, nézd, beültettük a hús alá,
ha kihúzom magam, látszanak a szárak,
a vállaimon sátrakká feszül a bőr.
A vállak sátrai, így hívom őket, pedig
ki nem állhatom a birtokos szerkezeteket,
önzők, mint a gazda, aki bekeríti házát,
most már tudom, hogy igazad volt
a kerítéssel kapcsolatban. A gerinced
vagyok, így mutatkozik be, de szerintem
inkább hiányzó bordám, önmagát állítja,
mint egy kordon, kijelöli a részt, ami
nem az enyém többé a mozdulataimban.
A létra lassú kereszt, anya, estére megnő
bennem, nézd, megfeszülök rajta, mint akik
karót nyeltek, bárcsak fölmászhatnék,
mondom, a bordák törött fokain, hogy
miután fölértem hozzád, elhajítsam.