Egymás árnyékában fürdünk.
A zsugorodás
emberátszövődés.
A különálló darabkák
hússzirmokba szorulnak.
Átlüktetnek az indulatok.
A fátyol dallama ismerős,
a köztes barázdák összetartanak
az emberközi sötétségben.
Az ék alakú szivárvány
kifeszül, nyitva tart.
A szövetségünk repedés.
Opálos vagyok, páraoltár.
Sormintám vagy.
Felfeslett a távolságod bélése.
fotók: Nagy Károly Zsolt
Költőnők A harminchat költőóriás gyűjteményből 4.
Koóikimi
Szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok; ősz, 1147.)
Az ünnep hírvivője, aki elküldte ünnepi nadrágját festésre, megsürgette, mikor készül már el a ruhája, mire ezzel a verssel válaszolt:
a trónörökös herceg hivatalnoknője, Szakon
Hamarább! – mondod,
s felolvasztom, festem én,
ám az égszínkék
festék, mint hegyi forrás,
újra és újra befagy.
Szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok; gratulációk, 1201.)
Amikor Aszamicu nagytanácsos alacsony rangú nemes volt, titokban meglátogatta a trónörökös herceg hivatalnoknőjét, Szakont, majd így szólt: – Nem kívánok hajnalban hazamenni. Erre a hölgy a következő verssel felelt:
Mint az a kőhíd[1],
éjjel kötött frigyünk sem
épülhetne fel.
Szégyen a virradat, mint
Kazuraki rémének.
Ezer év verseinek gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 784.)
A hetedik hónap hetedik napjának éjjelén Aszamicu nagytanácsos beszélgetett vele, másnap pedig azt híresztelték, hogy együtt vannak. Erre ezt a verset küldte a férfinak:
Koóikimi
Szövőleányra[2]
bízhattam – azt gondoltam –
szerelmem sorsát,
most mégis épp ez éjjel
kelt hírem temiattad.
Fittler Áron fordítása
[1]A vers egy legendán alapul. En no Gjódzsa (a hegyi szerzetesség megalapítója) megparancsolta a mai Nara megyében lévő Kazuraki- és Josino-hegyek szellemének, Hitokotonusinak, hogy a két hegy közé építsenek egy kőhidat, ám Hitokotonusi, mivel rondasága miatt szégyellt nappal mutatkozni, csak éjjel dolgozott a hídon, így sosem épült fel.
[2]Két csillag, a szövőlány és a pásztorfiú románcának Ázsia-szerte ismert legendáján alapul. A szövőlány (Vega) és a pásztorfiú (Altair), mivel munkájuk helyett egymással enyelegtek, büntetésül csak egy évben egyszer, a hetedik hónap hetedik napján találkozhattak egymással, átkelve a Tejúton. Ez a legenda a klasszikus japán szerelmes versekben rendszeresen visszatérő motívum, gyakran hasonlítja a költő a találkozni nem tudó szerelmesek, vagy a kedvese által elhanyagolt hölgy bánatát a két szerelmes csillag sorsához, illetve jelen vershez hasonlóan nem egyszer a szerelem beköszöntét remélik ettől az estétől.
Idő lányai, kétszínű Napok,
Némán, suhogva, mint mezítláb dervisek
menetelnek végtelen sorokban,
diadémot s vesszőnyalábot hozva.
Vágyainkkal járulnak elénk:
kenyér, királyság s csillag-őrző ég.
Buja kertemből e pompát bámulva
feledtem reggeli tervem, sietve
almát, gyógyfüvet szedtem, mire a Nap
lement, és szótlanul eltűnt. Későn
láttam meg hajdísz alatt gúnymosolyát.
Kőszeghy Anna fordítása
Forrás
(1)
Csapot nyitsz, mégis a szádból indul a sugár.
Bal szemed lehunyod, hideg; forró vizet
kacsintasz a jobbal. Váltasz megint.
Fagypontig préseled szemhéjadat.
A csorgás nyomában görbe
jég. Átlátszó nyelv, eltöröd.
(2)
Térdelsz, ujjaid hokiznak. Egymásnak
adják második nyelved szilánkjait.
A sarokba pöckölik őket.
(3)
Vizes nők érkeznek. Egyikük
kábelt présel az orrodba, mint
egy konnektorba. Bekapcsolja
a hajszárítót. „Agyamból nyered
a villanyáramot, anya?” Ezt kérdezed.
A zúgástól nem hallod a választ.
Megint csapot nyitsz, két szemed csukva.
Azt mondod, langyos az este.
Átokkalendárium
(1)
Havazik és a vasúti töltés kövei,
mint a resztelt máj, ha sózzák.
Kezdd el enni az állomást.
Két-három fogad is törjön ki,
mire elhajt onnan egy vonat.
Étvágyad gyengébb, mint a zaj.
Visszamerészkedsz. Nyelved
nyúlik és ereszkedik. Talán
hogy felvegye, dajkálhassa
a kihullottakat. De fordul
inkább, apró tenyérként a tarkódra
csap. Úgy tűnik, nyálas intés
a vége, ki kell emelni az agyat a
fejből, a gondolatok szabadon
pattogjanak. Száraz koponyán,
pőre csonton guruljanak. Kicsi fagolyók,
narancsra festve. Megannyi nap.
(a képek a szerző alkotásai)
I
Szerelmem, távolodjunk el végre
az agyagtól mely lábunkat megfogja
nem holmi bíboran aranyló
messzeségbe szökni vágyom
csak arra hogy fülünkbe csengjen
talpunk tisztán koppanó nesze
éjszakai kőlapjain
a létezésnek Jean-Pierre Siméon: Levél kedvesemnek a halál tárgyában bővebben…
Valaki a távolban felemeli a kezét.
A szél is arra fordul,
a nap is arra tűnik el,
a Gellért-hegy mögött,
amerre mutatnak a távolban
kinyújtott ujjak.
A kéz leengedésével pedig
a délutáni hőmérséklet is a Duna színeihez
vagy az egyre sötétedő éghez nehezül.
Leengedett kézzel. Megcseréli a lábát,
ahogy alattunk a víz lassan megindul.
Lassúvíz.
Nyári szél.
Épp, mint egy népdalban,
dúdolja, és összébb húzza a kabátját.
Épp, mint egy népdalban, dúdolom vele,
megfázni itt, egy hídon ülve.
Összébb húzom a kabátját.
Aztán esetleg valamelyik nap
mellettem ébredhetnének fel az arcvonásai.
