A lépcsőn áll, féloldalt, háttal a háznak,
ahová nyugodni térnek. Mögötte az ősz,
egyetlen ablak a sötétben, utoljára, hogy majd
túléli valami. És te alatta térdelsz,
egész testeddel roskadsz
az egyetlen épen maradt lépcsőfokra. A többi
mintha egy rom maradéka: hogy lehet így,
ahol ember jár, kérdeznéd.
A gondatlanság zavar leginkább, hogy egyszerre
nem érted, ki az, aki most feletted áll. Látod
a kézjegyét,
a kézjegyed, hallod tegnapról a hangját,
és még ismernéd is ezt a következetesen
félretartott tekintetet; de ő elindul – egy egész élet,
és te még mindig nem érted sem a helyszínt,
sem az időt,
az egyetlen gyúló fényt a foszló ősz
sötétjében.

kép: Michaela Knizova

Tudtuk hogy így nem lehet a fejlődést kicsikarni
csiklandós lángok nevetgélnek a kazánokban
minden csikóhal kieregette mérgét a folyókban
a várost megtámadta a világ, és kívülről felfalta lassanként
alapozó gépek zajonganak a nyílt utcán
turbános férfiak rohantak az Astoria és a Kodály-körönd között mezitláb
a kiöntött Dunában fürdető dajkák tejes mellell énekelnek az üres babakocsiknak
halomra szívott cigaretták és meszeletlen ketrecek között üvegcserepeken aludtunk napokig
lefolyók, hegedűk, mázolt padok és csigaszárnyú repülőgépek között terjedő pletykák
a Keleti szél varázsa, a Deák téri gyrosos török nyársra húzott zászlókkal üvölt boltja ablakából
Csodáljátok az egyetemi ifjúságot, íme, egymáson topogva könyveken párosodnak
vak embereket segítő szolgálat tagjai egymást elégítik ki a fehérbotokkal
eljárt felettünk az idő
a Bosnyák téri piac csillagokat árult azon a szerda estén, szlovákok belefűzték a számlanyomóba
Dohány utcai zsidók pajeszt lengetve követelték a kettes metró átalakítását
felforgattuk aznap déltől hajnalig a fák szerkezetét
televíziót néztünk a Lánchíd tetején lábunkat a semmibe lógatva és heroint nyomtunk egymás kéken lüktető vénájába
a madarak haránt repülnek át az égen
kikelt a nap a folyó tüzes kemencéjéből, kenyérre váltanám a fogaimat
az Andrássy út fái önálló döntéseket hoztak és kiszaggatták az utcaköveket
mikor nem láttalak itt utoljára?
csáp ellen csáp, megzavarodott poliphadak tekergőztek az óramutatókon, minden könyvtár ablakát betörték az egyetemisták, akiknek szemeik jojózva fordultak ki- és be
gesztusokat gyűjtöttek a színiiskola növendékei, hogy darabjaikban és álmaikban felhasználhassák
vitorláztunk a felhők szörfdeszkáján, akkor már szivárványban láttunk fentről mindent és a koporsók falai szorítani kezdték a holtakat
megfulladok, sírta, megfulladok
mellkasodban érzem a szívemet dobogni
az én barátaim mind fellázadtak a lázadók ellen, és még aznap törvényszék elé kerültek
gázmaszkokat osztogattak a Ferenczi István utca sarkán a kismamáknak
csontokkal kockáztak a Kálvin tér lehugyozott tövű fái között
cigány zsebkések vért köpködtek az elhaladó taxisokra a Corvin-negyedben
mozik sötétjében, alagutak nyögéspáráiban és a bérházak nagy lakásaiban dúló háborúk dokumentumai vagyunk
terpentinnel és festékkel oldjuk a vesénket
minden színes ásítás jó neked, papírra tedd az életed
testvéreimet papírra nyomtatták és felitatták velük Zugló utcáinak mocskát
lepedékes fogú indiánok kaszinóznak a házfalak alatt
szürke kémények mentén lovagoló csontmadarak hívnak téged is ebédre
sose jutunk ki innen, hát mit sírsz, öregem
piát és chipset szórtunk a csatornákba, pénzünkből papírhajót hajtogattunk és leúsztattuk a kék Dunán
mondom, zord idők voltak

képek: Elisa Ancori

5 | A HAJNAL KRÓNIKÁJA

miután a pára fölszáll a vad bozótok közül és a mezők sarjai megismerik az esőt s a folyók üveghúrjait  a lélekvezető előbb megáldja és megszenteli a hetedik napot majd pihenni tér és a teremtett világ feláldozhatóságának kiváltságával álmodik | elsőszülöttek halálát idézi és megteremti a nyolcadik napot melynek neve ismeretlen és amely időtlenül forgó civilizációs spirállá formálódik végül is | a névtelen nap hajnalán midőn a teremtettek már gyanútlanok és álmuk hatodik ciklusában izomtónusuk megszűnik a lélekvezető testet ölt  | lelép a földre és tűzvihart támaszt szilíciumfelhőket hizlalót melyek nyomában vírusos köd és várandós kígyók rajzanak | a kígyók az alvók hajlataiba rakják tojásaikat a köd pedig tágulni kezd mígnem a légkör helyébe lép | a teremtettek álmának kútmélyén ekkor léket kap a remény a tojásokból pedig kikelnek a fosztogatók | az árvaságtól megtébolyodottak a betegségektől hazugok a poszthumán területfoglalók és az eminens nyugtalansággal érkezők hiénahada akik előbb felosztják maguk között majd kizsákmányolják a hattyúnak születetteket és az egylényegűség súlypontjában egymásra ébredők háremét

képek: Randy Scott Slavin

Gyalog átmenni egy hídon.
A habokba köptem, hogy egyszer leutazzak
a Fekete-tengerig,
aztán egy trolibusz bőrébe kapaszkodni,
ahol a bordák mentén
az eső
beesik.
Néha elmosolyodom, vagy megköszönök valamit,
mert a fejemben játszódó
valószínűtlen szcenáriókban logikusan ez következne.
Nyúzni a cipőtalpat, hogy foszlása mentén
legyen panorámám.
Nyálad ízének emléke
a kávésbögrémen és a telefonon.
Ijesztő szillogizmusa a szerelemnek:
nemcsak, hanem, is.
Tébláboló kutyák az idő kerekénél, akiket
póráz híján a hangjukra fűznek föl gazdáik.
Szegény fűmagok fázós kucorgása, vagy
a hajhagymák tülekedése, egyre megy.
Végül úgyis mindkettőt
belepi a hó.

kép: Andie wilkinson

b. a.-nak

amikor anyai nagyanyám
egy gyergyói öregotthonban
békében vagy hangtalan
grimaszok közepette
elfelejtette
összes unokája
és gyermeke nevét
felőlünk csak úgy érdeklődött
hogy a fiúcska? hát a leányka?
– eleinte mindig
szünetet tartva kettőnk között
hogy azért anyám is érezhesse
csak a nyelve felejt.
később
amikor már a nemek
sem kötötték meg
történelemből kiszakadó
emlékezetét
csak a kicsiről
és a nagyobbikról faggatta
anyámat néha
azzal az idegenséggel
amit családja bukaresti
cselédévei hordtak szavaira.
amikor anyám
a halálhírt hozta
még befejeztem
egy meccs lábteniszt
később
bűntudatból azt hiszem
megkérdeztem
hátha kedve volna
egy kis Beatles-höz.
most
hogy a szégyen
amit kimondhatatlanul testi
halála fölött érezhettünk volna
ismét megvonja
arcának jegyeit
jólesik arra gondolnom
hogy valakinek
egy csoda folytán
ami a sclerosis multiplex
több lehettem
mint a puszta nevem
ez a kéretelen örökség.
akkor télen
már szinte teljesen kopasz volt
ő
a nagyanyám
és amikor hónapok múlva
magányát meglátogattuk
féltünk arcon csókolni
ő pedig inkább
a banánról kérdezett
hogy vittünk-e neki

képek: Serra Victoria Bothwell Fels