Nunc lento sonitu dicunt, morieris.

 

Talán, akiért a harang szól, olyan beteg, hogy azt sem tudja, érte szól. Vagy talán én hiszem, hogy sokkal jobban vagyok, mint ahogy, és a körülöttem lévők, akik látják állapotom, szólaltatták meg értem, és én nem tudok erről. Az egyház katolikus, egyetemes, csakúgy, mint összes tettei; mindegyik mindenkire hat. Ha gyermeket keresztel, az engem is érint; mert ezentúl a gyermek ahhoz a főhöz tartozik, mely az én főm is, és ahhoz a testhez kötődik, melynek tagja vagyok. És ha temet, az engem is érint; az egész emberiség egy szerzőtől való, egy kötet; ha valaki meghal, a fejezet nem kitépődik a könyvből, hanem jobb nyelvre fordul; és minden fejezetnek le kell fordulnia; Isten fordítói különfélék; néhány részt az idő fordít, néhányat betegség, néhányat háborúság vagy igazságszolgáltatás; de Isten keze van minden fordításban, és ő fogja újra egybefűzni összes szétszóródott lapunkat ahhoz a könyvtárhoz, ahol minden könyv nyitva áll majd a többi előtt; amint a szertartásra hívó harang nemcsak a prédikátornak szól, hanem a gyülekezetnek is; úgy szól ez a harang mindannyiunkhoz: de leginkább hozzám, akit a betegség ilyen közel sodort a halál kapujához.

Pörlekedésig fajult a vita (melyben jámborság, méltóság, vallás és nagyrabecsülés vegyült), hogy mely felekezet harangozzon először imára reggel, és úgy határoztak, harangozzon elsőként, aki legelőbb kel. Ha jól értelmezzük a harang méltóságát, mely esti imánkra hív, örömmel érezzük sajátunknak, és kelünk fel érte korán; úgy gondoljuk, hogy értünk is ugyanúgy szólhat, mint azért, akiért valójában szól. A harang azért szól, aki azt gondolja, hogy érte; és bár ismét elcsendesül, attól a perctől kezdve, hogy hatott valakire, az illető Istenben él. Ki nem tekint a fölkelő napra? de ki tudná elfordítani tekintetét a kihúnyó üstökösről? Ki nem fülel a harang felé, ha bármi alkalomból szól? de ki tudná elfordítani fülét a harangtól, amely az ő egy darabkáját búcsúztatja a világból?

Senki sem sziget önmagában; mindenki a Kontinens darabja, része az egésznek; ha egy rög a tengerbe hull, kevesebb lesz Európa, lehet az hegyfok, barátaid földje vagy saját birtokod. Minden halállal fogyatkozom, mert rész vagyok az emberiségben. Ezért soha ne küldess, kiért szól a harang: hiszen teérted.

Nem nevezhető ez sem nyomorúságért való könyörgésnek, sem a nyomorúság kölcsönvételének, mintha ugyan nem lennénk elég nyomorultak, és a szomszédba kéne mennünk még többért, hogy magunkra vegyük másokét. Valóban bocsánatos mohóság lenne, ha megtennénk, mert a szenvedés kincs, és keveseknek adatott belőle elég. Senkinek sincs elég szenvedése, ha még nem lett kiforrott, érett és Istenhez méltó azon szenvedés által. Ha kincsét valaki aranytömb vagy aranyrúd formájában hordozza magával, és nincs használatos pénzneme, kincse nem fogja fedezni költségeit útja során. A megpróbáltatás természeténél fogva kincs, mégsem használatos pénznem, pedig általa egyre közelebb vitetünk otthonunkhoz, a mennyországhoz. Másvalaki is lehet beteg, halálos beteg, a szenvedés pedig úgy rejtőzhet szívében, mint bányában az arany: számára haszontalanul; csakhogy a harang, mely nekem az ő szenvedéséről beszél, kiássa és rámtestálja az aranyat: a másik veszedelmének ilyesfajta megfontolásakor a magamén is eltöprenkedem, és oltalomba ajánlom magam: Istenemhez fordulok, ki egyetlen oltalmazónk.

 

Donne, John. The Works of John Donne. vol III.
Henry Alford, ed.
London: John W. Parker, 1839. 574-5.

 

A kép és szöveg forrása:

http://www.luminarium.org/sevenlit/donne/meditation17.php

egy házat építenek

fél háztömbbel lejjebb

és én itt ülök bent

leengedett sötétítőkkel

hallgatva a hangokat,

a kalapácsok beütik a szegeket,

takk takk takk takk,

és aztán hallom a madarakat,

és takk takk takk

és lefekszem,

nyakamig húzom a takarót;

már egy hónapja, hogy építik

ezt a házat, és lassan megkapja

lakóit… aludni, enni,

szeret(kez)ni, jönni, menni,

de valahogy

most

ez nem jó,

sejlik valami őrület,

férfiak sétálnak a tetőn szájukban

szögekkel

és Kubáról és Castróról olvasok,

és éjszakánként arra járok

és látszik a ház bordázata

és benn macskákat látok járkálni,

ahogy a macskák járnak,

és aztán egy fiú húz el bicklin,

és a ház még mindig nincs kész

és reggel a férfiak

majd visszajönnek

járkálni a ház körül

kalapácsaikkal,

és talán az embereknek nem kéne házat építeniük

többé,

talán az embereknek nem kéne megházasodniuk

többé,

talán az embereknek abba kéne hagyni a munkát

és ülni kicsi szobákban

a másodikon

árnyak nélküli elektromos világítás alatt;

úgy tűnik van mit bőven felejteni

és nem megtenni,

és a gyógyszertárakban, üzletekben, bárokban,

az emberek fáradtak, nem akarnak

mozdulni, és én ott állok éjszaka

és nézek keresztül a házon és a

ház nem akarja, hogy megépítsék;

az oldalain keresztül látom a lila hegyeket

és az este első fényeit,

és hideg van

és begombolom a kabátom

és ott állok, nézek keresztül a házon

és a macskák megállnak és néznek

amíg zavarba nem jövök

és megyek Észak felé végig a járdán

ahol majd

cigit és sört veszek

és visszatérek a szobámba.

 

 

                                   Farkas Kristóf Liliom fordítása

 

(Kép: Alekszej Bednij)