Füstös némaságba fordulnak napjaink,
Ahogyan ropogóscsonkig égett az avar,
Majd lassan átszivárgott a pirosra
Csípett csipkebogyóorrokból kifújt párasóhajok
Lecsapódásától. Rothad a kert, feketén
Mozdul, iszapja szájának sarkán még ott
Csurog a nyár fényleve, hirtelenszürke
Egén félelmesen csillognak az angyalszárnyak
Pallosai. A vasak hidegek, lélekkiszálláshoz
Hajítok horgonyt a hánykolódó kacatok
Ólomtengerének lombhullámai közé.

(Illusztráció: Jacek Yerka: Autumn)

A méz egyetlen cseppje, mint elgondolt örökkévalóság.
Isten pillanatnyilag egy hanghoz köthető.
Akcentusa oltár.
Ő a különbözőség, mint kikezdhetetlen okosság.
Nem engedi, hogy bölcsességét lenyúlják.

A jelentéssűrűség kihátrál, mint egy eltűnt korosztály.
A reggel írja a verset. A mondatokat fények mossák.
És tavirózsák bolyhaiból bontja ki magát.
Egy ölbe tett kéz mozdul be rá.

Valahol az alázat a legnagyobb szabadság. Akár.
Már-már szolgálat, hogy másnap szedi szét az ész.
Beviszi a kávét álmában és másolja az ég.

Felöltözi a pillanatot. Ami a fű alól kinőtt.
S éjszakára a könyvet behálózzák az erők.
A magány megérkezik, hogy kinyissa az időt.

S a történelmet későbbre halasztják.
Mint úgyis elkövetkezőt.

(Illusztráció: Whooli Chen: illustrations for Apple Today Tab)

Szellemes versek szerelmemnek születésnapjára:

30

Ha… ha…. HARRMINCC!!
– tüsszented ki rögtön.
És a huszonéved? – Az nincs.
Három x közt a börtön.
Mostantól amiket mondasz:
„ősz”, „kopasz”, „prosztata-panasz”.
Ami eddig állt, az mind lekonyul.
Nem tehetsz semmit – bealkonyul.

31

Huszonkilenc, harminc, HARMINCEGY!
Aki bújt, aki… nem megy!
Fogam lazul, lábam remeg.
Egyszál hajam lágyan lebeg.

Lágyan?!
Talán határozottan, vagy valami.
Vagy Valami.

(Illusztráció: Charley Harper: Luna Moths)

Fa tetején ül a Hold,
Anyaarc mosolyog ki
Füst és köd alól, távol
Fűzágak hajladoznak.

Paptalan, cipruság nélkül,
„Messzünnen közelg” valaki –
Árnyalak vagy én vagyok az?
A válasz veremben csücsül.

Vágytalan, mély zsibongás reng,
Megtelik vele szív, tüdő,
E világ vétkek komája,
Farsangra gyász, feltámadás.

(Illusztráció: Christian Schloe: A Bluebird’s Song)

A langy-meleg víz hajnali ködében vettem észre:
halvány barna csillagrendszer a fehér vállövön.
Néhány csepp egészben megállt rajta,
azokon keresztül néztem bőre mikro-rendszerét.
Miközben nevetett, mellkasára hajtottam a fejem,
közelről néztem a csillagokat,
hallottam az élet halk lüktetését.
Csak ekkor döbbentem rá,
este egy egész univerzum ölelt körbe engem,
és olyan közel volt,
hogy az egyik holdja lettem.

(Illusztráció: Jiwoon Pak: Lunar Eclipse, 2016; Your Shadow)

……………………A mű inkább csak jelzés,
.……………..festett ákombákom korhadó fatörzsön.
Buddha játszott így
…..(úszóhártya ujjai között,

…..szájában kékeszöld eleven iszap)
……………………….a nádszálon fénylő
………..hamvas pókfonállal. A művész az elvárttal
saját, öntörvényű jelrendszerét szembesíti.
…..Utánzatai groteszk, fancsali korcsok,

mert bosszantó bohóc is tud lenni…
…..Aki alkot, legendát teremt,
………..ahonnét bármikor hús-vér alakban megidézhető.
…..Művei lényegtelen

melléktermék-halmazok. Mögöttük lapul, túl a megismerhetőn,
…..s figyeli éberen a látszat apró rezdüléseit.

(Illusztráció: Steve Duffy: Dubbing Out; linocut)