Címke: vers

Árnyékot növeszt

A délidőn gyorsan átszalad,
távoli földekbe ás
és világító, vöröses virágját
azokból élteti.
Magához vonzza a kéklő,
béklyózott űr-eget (a földeket, ha látod),
s mindent a feledés kriptájába rak.
(pupillád, ha tágul) elszédít a mélység,
s a csarnokvízben homorú szemárnyék ébred.
A láthatatlan kutak káváira
nappalt növeszt. (szakadj le róluk és
lásd),  (Lásd. Ez már az
Óperenciás). Repülő halakra (csillogó)
hangokat csap. Lentről (hiszen nincs
még oly messze, hallhatod),
fatörzsek barna foltjain köd zihál.
Fölfelé. Sétáló, torz füvek szárnyain
(szárnyukon)
rezeg a reggelre tartogatott tánc.
Közben (hallhatod), szól a dal.
A tüdőben lebegő légtornász (kötélen)
ma is fönn lebeg –, (ahol a főn énekel).
A kórus majd csak délután.
Csontjaikra kiüt a só, a dér, s fölöttük
a gallyakon, fehér kalapban Hold mereng.
Homályba vész (ring) az út.
Templomok lépcsőin ülnek, kiülnek
a hangjegyek és hallgatják önnön
(saját, sajátos) csöndjüket.

(Illusztráció: MJF: Winter Draws Long)

Ott vagyok

A világűr végtelenjében,
a Tejút bolygóinak rendjébe zárva,
ott a Föld.
A Földön tavak, hegyek, erdők, folyók.
Benne aszfalttal, cementtel, téglával kirakott városok.
Azokban kertek, telkek, házak, lakások,
kiparcellázva emberek.
Egy lakásban,
ahol a plafon a felettem lakó padlója,
a padló az alattam lakó plafonja.
Két plafon közt,
falakkal bekerítve
a test.
Rezgő, dolgozó, zárt gépezet.
Valahol a fogaskerekei közt
– talán ott vagyok.

(Illusztráció: Miguel Herranz: Little Houses)

a turbinák és a szavak; fenséges vasárnap

 

a turbinák és a szavak

Thomas Bernhard nyomán

a turbinák akkora zajt csaptak
hogy már a szavunkat sem értettük
a turbinák akkora zajt csaptak
hogy már a szívünket sem értettük

a malomtulajdonos jobb lába
gyorsabban rohad mint a bal
a malomtulajdonos lába
ocsúba lépett vagy pelyvába?

a malomtulajdonos bal lába
kevésbé rohad mint a jobb
szavunk akkora zajt csapott
hogy már a turbinalapátokat sem érettük

a rothadás akkora zajt csapott
hogy már a malomtulajdonos
jobb lábát sem értettük
a balt pedig már végképp nem

a szívünk akkora zajt csapott
hogy már a szavakat sem értettük
a malomtulajdonos szavait
aki valamibe belelépett

 

fenséges vasárnap

Thomas Bernhard nyomán

kívánok önnek
fenséges vasárnapot
nem gondolja hogy csak
fecsegésre használja a száját?

ne szomorkodjon
hisz fecseg minden
rendes esztelen ember
vasárnap és hétköznap

kívánok önnek
fenséges fecsegést
minden nap
a fecsegés világnapja

ünnepnapokon is
legyen fenséges a fecsegés
ne gondolja hogy
gondolkoznia kell

hétköznap és vasárnap
tilos gondolkozni
ünnepnapokon
tilos gondolkozni

a nem gondolkodás
világnapján tilos gondolkozni
minden nap
a nem gondolkodás világnapja

 

(Illusztráció: Gloria Loughman: Yellowknife Building)

Stan Rice: A Sátános fiú

 

1.

 

Elmondom neked,

hol élt az Ördög.

Egy vas-sodronnyal

lelakatolt

fészerben,

ahol mindennek

rozsda színe volt,

amelyik az Ördög színe.

Azt mondták, maradjak távol tőle,

mert odabent

fekete ablakok, skorpiók és darazsak vannak.

Bár mindez igaz volt, de a valódi

ok, amiért nem mehettem

a fészerbe, hogy ez

az a hely, ahol az Ördög lógatta a fejét

megpihenve, mialatt a nappali Hold

tiszta gonoszsága tette dolgát.

 

2.

 

Ott volt a kavicsos sikátor mélyén

a sötétben, ahol

az overálos Ördög

csirkéket tartott. Egyszer az egyik kakasa

kiszökött a szűk helyre

a garázsunk és a kerítése közt, ahonnan nincs kiút

és az Ördög ötven centet ajánlott nekem

(Szerencse!) hogy bejussak és kihozzam a kakast,

mert látja, nem fér be.

Mondtam erre, hogy nekem biztosan sikerül, és bementem,

de mikor pár lépésre a kakastól utánakaptam,

az átment őrültbe, mint valami megfoghatatlan,

lángoló borotvapengék golyója,

erre azonnal visszavonultam, csakhogy lássam,

amint az Ördög overálban vigyorog rám

mondva, „Nos, fiam, így soha nem fogsz meggazdagodni,”

Erre azt feleltem neki jó hangosan:

„Még maga az Ördög

sem tudja elkapni azt a kakast,” ekkor az Ördög szeme

kifordult kissé, hogy láttam

alatta a fehéret és az overálját még

jobban kitöltve önmagával,

zsíros vontatottsággal csak ennyit mondott,

„Kijön, vagy éhen döglik,”

És én is tudtam, hogy

bár játszott az életemmel

az Ördögnek igaza volt.

 

 

Stan Rice: A Boy’s Satan*

1.

I will tell you
Where the Devil lived.
He lived in
The padlocked
Iron-wire toolshed
Where everything
Was the color of rust
Which is the color the Devil is.
I was told to Stay Out Of There,
Because it contained
Black widows, scorpions, and wasps.
Though this was true the real
Reason I was not allowed
Inside the shed was because
That’s where the Devil hung his head
To rest it while the pure evil
Of the Daylight Moon did his duties.

2.

At the end of the gravel alley
In the darkness was where
The Devil In Overalls
Kept chickens.  Once one of his roosters
Escaped down the narrow space between
Our garage and his fence, with no way out.
And the Devil offered me fifty cents
(A fortune!) to go in and bring out the rooster
Because, you see, ‘he couldn’t fit.’
I said I certainly would and went in
And when I got a few feet from the rooster
It went insane and as uncatchable
As a ball of flaming razorblades
And I backed out instantly to see
The Devil in his Overalls grinning at me,
Saying, “Well, son, youll never get rich like that,”
And I said, right out loud,
“Not the Devil himself
Could get that rooster,” and the Devil’s eyes
Rolled up slightly so I could see
The whites below and his Overalls
Filled up more with himself
And he said, in an oily drawl,
“It’ll come out or starve,”
And I knew that even
Though he had toyed with my life
The Devil was right.

_____________________________________________

Az angol verzió forrása: Stan Rice

Stan Rice biográfia

Stan Rice (1942–2002) nyolc verseskötet szerzője, köztük a Red to the Rind, Radiance of Pigs és a False Prophet (posztumusz kiadás, 2003). Sok éven át tanított a San Francisco State University-n, ahol angol professzor volt, valamint a Creative Writing Department elnöke.

1977-ben megkapta az Academy of American Poets Edgar Allen Poe- díját. Elnyerte ezenkívül a Joseph Henry Jackson- díjat, és a National Endowment for the Arts ösztöndíját.

Stan Rice festményei találhatóak meg Alfred A. Knopf, New York, 1997-ben publikált nagyszabású monográfiájában.

2002 december 9-én, hatvan éves korában hunyt el New Orleans-ban, ahol feleségével Anne Rice íróval és fiukkal, a szintén író Christopher Rice-szal élt.

Forrás: Stan Rice, http://www.stanrice.com/bio.html
Wikipedia, Stan Rice, https://hu.wikipedia.org/wiki/Stan_Rice

 

 

(Illusztráció: scrp)

Dallam

A kötődés szálait megerősítettem. Szorosra, elengedhetetlenre húztam. A szöget befeszítettem, a vitorlát felvontam.

Hosszú ujjú pólóm szárát lassan felhúzom. Az erek nem menekülhetnek. Egyesével nekivágok.

Sose növöm ki. Mindig idegen bőrökbe bújok. És folyton idegen testekbe bújnék. Levetett, hideg bőrökbe és átlátszó, illanó testekbe.

Egy tojáshéj köves hártyája húzódik a világ és én közém. Szilánkosan kiabálok. Könnyeim kavicsok.

És hideg a testem, űzi a meleget. Mégis didergek, évek óta. A testeket űzöm évek óta.

Mind elfutnak, megroggyannak, a sarkokban behajladoznak.

Kirakati bábu vagyok, a világ levetett ruháit próbálgatom. És némán dörömbölök a vitrinen. Húsz éve verem ablakom.

Állóhelyzetbe szilárdultam. Nem látok kifelé, rám minden visszahat. Nem látom a kiutat.

Csigásra tekeredett a keserű vér. Hosszan megnyalom. Még utoljára érzem fanyarú illatom.

Szemgolyóm befordul, szempillám fennakad. Rám derül a fagyos harmat. Bőrömre pamacsként kristályosodik.

Arcom kékül, kezem fázik. Szöszös, szakadt pólóm a vértől elázik.

(Illusztráció: Heo Jiseon: 거미줄되어)

Bergson szonáta

 

A mnemotechnika szárnyaiba ragadt egy bogáncs.
Majd azt mondjuk, hogy múlt. Ami lehullt.
Hiába történt meg, nincs nyoma.
Tényként aposztrofált gondolat.
A képzelet, akár a reggelek.
Az asztalon mákgubó fejek.
Mit kezdjünk hát azzal, amit megbántunk?
Talán az idő is egy könyvborító. Amit kigyártunk.
Visszajár a köldöknézés. Nem a szülei életét akarja élni.
Majd amikor belép a Másik, a sorsát magának kinézi.
A különbözés felöltözi az időt, mint életet.
Mint létet, ami fáj. Hazudhatná azt is, hogy képletes.
Ah! Tradíció-dúsítás. Részben érdekes.
Itt az idejéből kiforgatott tér. Semmivé lett beszéd.
Ígérted? Letagadod. Elég.[1] A lángja tiszta kék.

 

[1] Kimegy a nagyotmondók mondatainak kemény éle a megmerevedett szóbuckákon. Harde edge. A kizárólagosan szubjektív effektus (aspektus) kiég. Az álom néma marad. Bár durva a felülete a hallgatásnak éjjel, mégis opera-szerű, hosszú dramaturgiája van. A nézés egy tű. (A Te tekinteted valóban lemeztelenít.)

(Illusztráció: Rob Gonsalves: Flower Eclipse)