minden egyes napnak
minden egyes étkezése
után
ugyanazokat az edényeket
mosogatják el magunk
után
ugyanazokat a
tányérokat tüköraljukra nézve
ellenőrizgetve a kis porcelán bögrék füleit
s hogy rájuk nézve
mennyi az hányadán állnak ha eltörik egy
nagyobb edény nagyobb
baj nem lehet – mondjuk
a kagyló tükörképének
ha már előttük a mindennapi világos
levesükből a combok aranyra sült íveit
feldicsérték és felvették a cica
kötényt nehogy kiessenek
a szerep – tudod és ízlelik az asztali
ima mélyét a lábos mutatja nekik hogy
hányadán is állnak
visszaöklendezik a kipotyogott szavakat és
visszanyelik a csúnyább lerágott csontokat
újabb jó étvágyat kívánnak
a döglött állatnak is van egy élete – ezt
még jegyezzük meg
mielőtt elmaszatolnák ezt a
papírt és gyújtsd meg a tüzet életem

(Illusztráció: René Magritte: Jeune fille mangeant un oiseau [Le Plaisir] / Girl Eating a Bird [Pleasure], 1927)

A hófüggöny mögött a kék ünnepélyessége.
A hömpölygő kék mögött a hó csipkedíszei.
Halni vagy születni készülsz? Indulsz vagy érkezel?
Akárhol, akárhogy. Lebegni látod a kékben a fehéret.

Ha jól viselkedem – mondták – kapok egy várost.
Társasjátékot, kirakóst? Csak fogadj szót,
igyekezz, tanulj! Légy jó! De mikor eleget tanultam,
rájöttem, nem kell szót fogadnom, igyekeznem.
Élnem sem kell, meghalnom sem. Se határa, se széle,
se vége. Hol lehetnék máshol, ha nem a közepében.

/Krúdy Gyula emlékezetére/

egyszer az angyal
meglátogatott téged
nem voltál otthon

–

ahol mosoly van
ott semmi más nem fér el
az árnyékodban

–

nézem arcodat
nem hervadó nőszirom
közelítő télben

–

pohár boromban
bokád borostyánfénye
táncoló emlék

–

ó, asszony, asszony
kitartásod keresztje
vízre íratott

–

hold süt szobádba
miben reménykedhetsz még
megbotló árnyék

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Moonlight)

Füstös némaságba fordulnak napjaink,
Ahogyan ropogóscsonkig égett az avar,
Majd lassan átszivárgott a pirosra
Csípett csipkebogyóorrokból kifújt párasóhajok
Lecsapódásától. Rothad a kert, feketén
Mozdul, iszapja szájának sarkán még ott
Csurog a nyár fényleve, hirtelenszürke
Egén félelmesen csillognak az angyalszárnyak
Pallosai. A vasak hidegek, lélekkiszálláshoz
Hajítok horgonyt a hánykolódó kacatok
Ólomtengerének lombhullámai közé.

(Illusztráció: Jacek Yerka: Autumn)

A méz egyetlen cseppje, mint elgondolt örökkévalóság.
Isten pillanatnyilag egy hanghoz köthető.
Akcentusa oltár.
Ő a különbözőség, mint kikezdhetetlen okosság.
Nem engedi, hogy bölcsességét lenyúlják.

A jelentéssűrűség kihátrál, mint egy eltűnt korosztály.
A reggel írja a verset. A mondatokat fények mossák.
És tavirózsák bolyhaiból bontja ki magát.
Egy ölbe tett kéz mozdul be rá.

Valahol az alázat a legnagyobb szabadság. Akár.
Már-már szolgálat, hogy másnap szedi szét az ész.
Beviszi a kávét álmában és másolja az ég.

Felöltözi a pillanatot. Ami a fű alól kinőtt.
S éjszakára a könyvet behálózzák az erők.
A magány megérkezik, hogy kinyissa az időt.

S a történelmet későbbre halasztják.
Mint úgyis elkövetkezőt.

(Illusztráció: Whooli Chen: illustrations for Apple Today Tab)