hulló vícseppek
kottáznak tiszta hangzást
hajnali erdőn
–
lombok zenéje
egyszólamú a széllel
a többi már csend
–
már őszi szegfű
virít a réten: szólj hát
tücsökrekviem
–
ködből, levélből
elevenedő sóhaj
késő őszi szél
(Illusztráció: Váradi Gyöngyi: Exoplanet)
Messzeterülő Vadvirág visszahat – – –
Mint Föld és az Ember párja – – – –
( Mert a Föld az Ég párja ! )
Járásának nincs nyoma Az Ember a l h a t
/ Miniszterelnöknek tekint egy tuskót
Vagy Mount Everest (!)
( Mert nem aprítja ) Hát naggyá teszi – Jót
ékesítést ítéletet kritikát elereszt – – – /
( példa ) – De egy m é l y vers megértése
még kiásottabb értetlenség – – –
Minden talány talányba nyílik be
Főleg ha lány-idegenség
Mert selyemleheletét ú g y lélegzeni
csak az újszülött tudja – – – és ’VALAKI !’ – – –
És az Ég-adta kapuk őrzés-fénye
csak a nőstények erénye – – –
(Illusztráció: Rachel Newling: Satin Bowerbird (linocut))
szojuz-11
csillag milliárdok
belefúródnak karok, lábak
hang nincs, hullám nem
rezeg
sűrű lebegés az anyagban
kitölt, de szememet
csukva tartom
földről sötétség
mégis látom, hogy egyedül
vagyok
karácsony
utcán a faragott fák
már nem állnak be sehova
ünnepet növesztettek magukon
meddő hónapban
csillogó gömbök csüngnek
rajtuk gyerekek
benne az egész család
24-25-26-27
vége
(Illusztráció: Rob Gonsalves)
Ólmos fények, fekete árnyak,
meghajlik alattuk az ablakok íve.
Mit akarhat, hogy arcom vonásait
a ladikhoz hordja. A hegyek
hullámain úszna el? Egy szürke,
szavaimból varrt vászonba
csomagolja a locsogó vizet,
s azt is a ladikba dobja.
Ami utána marad, patak, vagy
tenger, nem látom tisztán.
Ha ott hagy, mindent
elnyel a lágyhátú iszap.
Port kavar a szél. Lehet
hogy már a tómeder is kiszáradt.
Ha eltűnnek
a víz csillanásai
eltévednek az esőfelhők.
Ő csónakázik mégis.
Fél, hogy összetéveszthetnek
bennünket. Énekel.
Énekel, akárcsak én,
s kék dalait,
mint valami hatalmas, duzzadó
vitorlát kiteregeti a part fénylő
lankáira. Vadászkutyák
ugatását utánozza, mintha
el akarna riasztani.
Vicsorgást imitál, köhögve
morog, végül belefordul a
homokfoltos levegőbe. Bár
innen már nincs messze a part,
arcom ólmos vonásaival
mégis, elnyeli a mélység.
(Illusztráció: Геннадий Приведенцев)
(Válima)
Mi vár még rám Meglátogat
egy megrendítő ember És akkor megvan
Az Alagútnak is van vége 4,5 kg hegyikréta
4,5 l víz
4,5 kg súlypát
1,6 l lenolaj
46,6 dkg csontenyv
plusz a függőleges:
A 12 éves Jézus újra
feltalálása a templomban Nem feltétlen
az idő Szokatlanul lapos vénuszdomb
Mária megtanulta nem az övé Szokni
kell Pillanatragasztóval
remélem tényleg ragaszt
nem pillanat Teaháromperc
közben rég elfelejteném
Hat perc denevérpad
Csak hogy a szagát fogjam Életre
kaparom
amennyire engedi
Lassabban kellett volna
de azt nem tudom
Nem bírja hallgatni nyögéseimet
Gondolom hiányzik a fekete Van
ahol elmászik valamerre a vörös felé
Kezdetnek ősz A fanszőrzet
tévedés Akkor is ha nem úgy tűnik
hogy igazam lenne Abszurd érzés
az idő szokatlanul A vénuszdomb
megtanulta Mária nem az övé
(Illusztráció: a szerző fényképe, Firenze)
Milyen ijesztő é hideg
A szabadság –
Mégis frenetikus kolosszális grandiózus
És szól Istenhez a gond
Miatta tudom
Ha fölballaghatnék éjjel a hegycsúcsra
A hófödte Hermonra! például
Látnék egy gránátalmafát
Mit érnék el vele
S tébláboló reménységem tárgya
Értetlenül tekintene megtorpant érdeklődésemre[1]
[1] Vagy Isten nem képes értetlenkedni?
(Illusztráció: Alberto Pancorbo: The three souls of God)
