A mnemotechnika szárnyaiba ragadt egy bogáncs.
Majd azt mondjuk, hogy múlt. Ami lehullt.
Hiába történt meg, nincs nyoma.
Tényként aposztrofált gondolat.
A képzelet, akár a reggelek.
Az asztalon mákgubó fejek.
Mit kezdjünk hát azzal, amit megbántunk?
Talán az idő is egy könyvborító. Amit kigyártunk.
Visszajár a köldöknézés. Nem a szülei életét akarja élni.
Majd amikor belép a Másik, a sorsát magának kinézi.
A különbözés felöltözi az időt, mint életet.
Mint létet, ami fáj. Hazudhatná azt is, hogy képletes.
Ah! Tradíció-dúsítás. Részben érdekes.
Itt az idejéből kiforgatott tér. Semmivé lett beszéd.
Ígérted? Letagadod. Elég.[1] A lángja tiszta kék.

[1] Kimegy a nagyotmondók mondatainak kemény éle a megmerevedett szóbuckákon. Harde edge. A kizárólagosan szubjektív effektus (aspektus) kiég. Az álom néma marad. Bár durva a felülete a hallgatásnak éjjel, mégis opera-szerű, hosszú dramaturgiája van. A nézés egy tű. (A Te tekinteted valóban lemeztelenít.)

(Illusztráció: Rob Gonsalves: Flower Eclipse)

utószó a rózsa nevéhez

(előszó a Válimához)

…egyetlen homályos gondolat hajtott:
Kényszert éreztem, hogy megmérgezzek
egy szerzetest. Úgy hiszem,
a regények mindig ilyen ötlet magvakból keletkeznek,
a többi ehhez növekszik hozzá, mint a gyümölcshús.
(Umberto Eco)

talán most kellene magadtól elrettenned
hogy rájössz az indíték maga a tett:
s a nyomozás nem rekonstruálja
hanem elköveti

folytatólagosan akarod elkövetni
hogy ne érjen véget. a tett
maga az áldozat. bizonyíték hiányában a lapok
közé préselt virág
kinyílott. a rózsa neve
liliom

félbefagyva mosolyogsz
a Szent beszél boldoggá lefokozva:
éva kaphatta volna csak a magot
melyből nem sziszegve épül folytatólagosan
a hús hogy ne véget érjen

Válima

Vörös a parton

Az első kijött, vöröses volt,
egészen olyan,
mint valami vörös ruha.
Ézsaunak nevezték.
(1Móz. 25, 25)

Egyidős
velem Könyörül
rajtam Két centit nyúlt
az évek folyamán Dene-
vérpadon túl-
éléstechnika párna
-derítéssel Vöröses-
halvány emléke beszéd
tárgya Szó az egy-
hetes sávban Még nem
tudom mit fogok Vele
csinálni Egyelőre fázom
és csodálkozom Halaszt-
hatatlan szombat Könnyező
hiteles másolat
Jákób

(Válima: Versmontázs Váli Dezső blogbejegyzéseiből)

Csak fázni és csodálkozni

(utószó a Válimához)

Mindent borító
kép lemondani
a színekről

hogy lássam semmi
sem fekete-
fehér Színt hittel vallani

Ézsauban kerengő Jákób
-identikus vértől egyelőre csak fázni
és csodálkozni

(Illusztráció: Váli Dezső: Régi zsidó temető – Abaújszántó – A/1986/18)

Emléked
tábort vert valahogy
érzelmeim antarktiszán,
óriásfókabélbe vájva magát
átvészelte a legnagyobb
zimankót,
a pingvinektől elcsent
tojásoktól erőre kapott,
a rozmárokkal békepipálgatva
seftelt egy rakat
zsírtömlőt,
ezalatt kiderítette
merre járnak a sarki
orvvadászok,
lepaktált a jegesmedvével
és a tömlőkkel lefizette őt
hogy üsse ki az
elektromos szánon
cikázó idegen gyilkost,
aztán elintézte a többit
álruhásan
egy kitüntetett rozmáragyarral,
mind ezek után
bizonyos összefüggéseket
követve
felfedezett egy
ki tudja melyik nemzethez tartozó
jégverembe rejtett fegyvertárat,
és mintha végig
ez lett volna a terve
most méregtől
felfűtve
egy a tengeren úszó
helyzetileg bemérhetetlen
leszakadt, sodródó
jégtábláról
halált és olvadást
sem félve
rakétákkal lövi
szívem védőburkait,
minden erejét
arra összpontosítva
hogy beváltsa
rajtam a feledés
bosszúját.

(Illusztráció: Rebecca Barker: Alaska)

Ami még nem talált alakot a múltban,
csak az elme zugaiban,
de kattog és zsong, mint búra alá szorított légy,
s csak egyet mantráz. Fény.

Öltsön öltönyt a gondolatból, estélyi szép ruhát,
lépjen ide mellém; át a síkból a valóba,
és önfeledésében merítkezve
élvezzen el rajta az örök elégedetlenség.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Patterns of Light)

Jöttem, honnan annyi
költői nevére
egyedül a nyíló ég emlékezik.
Reménytelen szerelem
naphasadtával,
örökkön érkezem.
Bölcsők dalain tűnődöm.
Dúdoló halhatatlanjait
hűs hajnalálmában őrzi
e percen is a feledő
gyermeki történelem.
Messzi hangokat csendítek
oly láthatatlanul,
ahogy a lombok lélegzete,
éltető, érinthetetlen levegő.
Illatos igéim,
ahogy születnek,
illannak a széllel,
honnan s hová
az álmodó, névtelen idő.
Piruló szirmokkal nézlek.
Élek. Lélegzek. Emlékezem.

Megjelent itt: Hegyi Botos Attila, In illo tempore, Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2018.

évszaktól a változást,
fecskétől a nyárhozást,
csillagtól a ragyogást,
pataktól a csobogást,
nappaltól a felfedést,
egynyáritól feledést,
levéltől hullani,
barlangtól hallani,
virágtól kérni,
gyümölcstől érni,
földtől táplálni,
fészektől hazavárni,
méhektől kutatni,
éjszakától nyugtatni,
hótól betakarni,
vetésnek jót akarni,
magzattól nőni,
póktól otthont szőni,
avartól temetni,
égbolttól szeretni.

(Illusztráció: Gond painting)