két hely között

Thomas Bernhard nyomán

csak két hely között
vagyok boldog
amíg az autóban ülök
de sosem az elinduláskor

csak két hely között
vagyok boldog
amíg az autóban ülök
de sosem a megérkezéskor

nem vagyok boldog
azon a helyen
amelyiket elhagyom
sem ott ahová megérkezem

pedig a sétálóutcából
indulok az elmegyógyintézetbe
fehér frakkomat
kényszerzubbonyra cserélni

érti és egyedül ő

Thomas Bernhard nyomán

a főalak érti istent
egyedül a főalak
érti istent
bizony a főalak

a főfalak értik istent
egyedül a főfalak
értik istent
bizony a főfalak

a tűzfalak értik istent
egyedül a tűzfalak
értik istent
bizony a tűzfalak

a bélfalak értik istent
egyedül a bélfalak
értik istent
bizony a bélfalak

(Illusztráció: Whooli Chen – kingfisher and cudweed for newspaper, 2014)

fenyőszéli csillagköröd körbe-körbe üget

meghúzza a hálófény rojtos csengőjét

számolgatom rebbenésed, koldus a pengőjét

keresztbe áll, megszoktam, most jön a billenés

nem elnyújtva, vízszintesen, az átok kivet és

merevre zár, megbüntet, ócskán befalaz

kezet nyújtok, ellenkezel, fegyvert lát inad

Az átok értem, ellened és nekem nekem szól

mérget minden pórusomba, jeget, kátrányt szór

béna leszek, béna vagyok, nem érlek utol

taszító a hördülés, nekem égi sikoly

zajong a test, rimánkodik, földön csúszik érted

heges hangszál ricsaja idegtépő ének

sírdogál a markába, nyöszörög, nem jut vigasz

elkapart húshalmaz, ki tudja, hogy ki az

(Illusztráció: Foujita Tsuguharu: An old pine tree and bamboo)

Istennel dialogizáló lények vagyunk –
de tragikus értelemben – e szabadság világi okán – –
izoláció és magány – –
meg nem értés és csodálat – de nem norma ! – –
Hiszen nem találjuk helyünket
E történelmi világban – – Hontalanság ! – – Nincs rá életforma.

Nincs A SZERELEMNEK SE – –
a hallgatásnak se – – emberi nyelve – – érti aki érti – –
mert a közlésképtelenséget a közlés mindig megkísérti – –
(( rejti ) és erről semmi ) Jön a szövegek alaprétegéből – –
ha magunkat nem a hitbéli rejtőzés
ü d v ö s helyzetébe stilizáljuk föl

Az esztétikai- démon álarcossága: az OXON :
etika előtti stádiumba szituálom – – ( Másnak ez csak álom )
kellenek hozzá önkritika- energiák – – ( keresd a PROXON )
mert a lemondás démona önmagát kíntól sem kíméli – –
kell hozzá dialektikus forma – véli : a paradoxon.

E ’ kolostorba vonulást ’ szembe állítani
a jelen korszak nevetségességével – TANI – TANI : móka – –
Róka , nem róka, róka ! – – vígjátéki komikus természetével ringat
Mert szeretet révén kell elfednünk szenvedéseinket – –
hogy később se sejthessék fájdalmainkat.

(Illusztráció: Jacek Yerka – Erosion supersized)

Amikor a szellem és a hang egymásba bújik. A szív distanciával figyel. A józanság záloga most tűpontos intuíció. Hideg koleszterin, mélabú. Sokcsatornás rezignáció. Villon a totális figyelem, Brueghel csont és hormon. Bosch az ösztönök hercege. Szimbólumok tartják fenn az elveket? Beszívják a színeket magukba a szavak. Gyököt von a világ. Ó, átütő lilák, sok szervetlen adat. S a szó a szájtól elhidegül. Csak szöveg a gondolkodás. Megint csak a látszat repül. Menjünk inkább tovább. Ott íródik szét a beépített hiba.

(Illusztráció: Gemma Capdevila: Light House Island)

október 2.

homokszemek őrlődnek
a fogaim között. tompán
csúszik az egyik
alól a másik alá és sehol
nincs víz, hogy kiöblítsem
a számat. ajkaim szárazon tapadnak
egymásba és a
szavak segíthetnének szét-
választani. de nincs szó.
a csend már nem segít. idővé
nőtte ki magát. ha összeszorítom
az izmaimat az örökkévalóság?

szeptember 16.

a leveleket átsütötte
a nap. egy légy nyújtózkodott
a felületen és én
csak az árnyékát láttam. a
pókhálók bizonytalanul
himbálóztak. és a fény csúszkált a
széleiken. oda-vissza lökte őket
valami akarat. de nem
erőszakosan. a kérdések közötti
igen vagy nem volt az. úgy dőltek
jobbra-balra az ég felé növő ágak is.
egy bogár kacsázva próbált
eljutni valahova. kérdés, hogy mit
akar. darázs hempereg a fáról
lehulló porban. segítenem kéne?
minden mindennek az
árnyéka. a madarat nem látom,
csak hallom, ahogyan válaszol. talán
csak önmaga visszhangja?
az abrosz széle megadva
magát remeg az asztalról lóg-
va. a falat már nem nézem. fehérre
van meszelve. színtere a valóságnak.
színjáték a nappal és a széllel. a
kutyák ismerik. ők érzik és keresik
az igent vagy a nemet. de ők is
csak ki-be szaladgálnak és nem
találják.
a kövön a levelek feketék. és én is
feketén, de nem a szél és a nap
játékaként.

(Illusztráció: Victo Ngai: Four Seasons-Summer)

Tekintete elszakad a földtől.
Föl az égnek, egy léghajót,
hatalmas Zeppelint követve száll.
A félelemtől kis
luftballonná lesz, s a nagy hajó
megittasult hullámai közt
hánykódva szédeleg.

Nyávogást lobogtatva maguk
körül, elnyúlva templeton dupla
szárnyain, kifacsart álmokból
kibújó, tékozló monológok
érkeztek. Érlelődött
a fény szenvedése.
Érlelődött bezárva,
akár egy kubista festmény szecessziós
keretben.

Elpattant,
s széthulló, mázas, kagylóhéj keretét
a vászon robbanva dobta le.
Foszló, narancshéj csillagok maradtak
nyomában, s a gyémánt puha, olvadó
lélegzetében a színek. A színek színei,
mint egyetlen gép,
dugattyús rándulásoktól lökődve
mozogtak fölfelé.

S ahogy nyílott lassan a
sötétség, szeme ketrecében egy
meztelen, tollatlan medúza énekelt.
Énekelt
mélyen, gazdagon. S fenn, a széttört
horizont felett hánykódott, szállt
céltalan a léggömb. Az ének sűrű testéből
egy fáklyásfényű, komor dugattyú száguldott
felé.

A kis luftballon, a kis félelemgolyó már
rég nem figyelt. Pedig láthatta volna
merre tart. S ha énekel mégis, talán
megmentheti. A léghajókosárban két
szárnyatlan ember. Egy régi, üres délután
oldalához tapadva, mintha aludtak volna
ébren is. A festő, alkonyi
csillagképekre szomjazott, s
a hanggyöngy-
halász egy szonátára várt.
Álmuk összeért.

(Illusztráció: Alexandra Romano: Wild Fire)