Címke: vers
Tetszhalál
A méhlepényben még virágneveken szólíthatott, aki
elég halottnak tűnt ahhoz, hogy apámra hasonlítson.
Mélyre ástam, hogy kikaparjam belőlük az élettelent,
de tetszhalálból könnyű a feltámadás és a hiány túlél
minden orgazmust. Lebegés helyett, kiakadt álkapocs.
Hajszolt szajha lét a bőröndökben lakó biztonságkeresés,
a szülőcsatornában bebüdösödtek az ünneplő ruhák is.
Ínyvitorlámban tengerentúli imádság szele: Éli, Éli
why hast thou forsaken me? Hány km az újjászületés?
Míg a választ megtalálom, egy életem inhalálom.
Robban
Robban a fehérség a levegőben.
Még nem látod a havat, de itt az ígérete:
selyemkendőt húznak át a csonthidegen.
A halott nő is sírni szeretne: szerteszórni
limlomot, bánatot, számlát, fáradtságot,
gyűlölettel összemocskolt leveleket.
Aztán csak nézni, ahogy szerte, szerte…
csipkévé válik, ami más nem lehet.
Borbély András versei
BESZÉD
Fogak hamuja, szavak,
gégefő-csipke, nyelvcsont és nyál:
hübrisz a beszéd,
csak magad érintenéd,
míg szétzárul a szóban
születés, halál.
A beszéd teste szálkás
szárított hús és szóheg,
de se szavam, se a salak,
se a víz, se a haszon, se a halál –
semmi sincs, mi adható volna,
minden a másé,
egészen kívül,
magam adom-veszem
el vagy talán vissza,
ki téved, megtalál.
ÉJSZAKA
Vertarany köd,
egy fülkében veszteg,
kutya néz,
nézése rám tapad, mint egy kéz.
Az állomáson
mindegyikünk vesztes,
templomi csend zizeg,
kéregfény tépi
az aljnövényzetet,
kövek lángolnak a hamu alól elő.
Felhabzik a por,
hidegszag reszket,
az éjszaka madár, tátva van a csőre,
az éjszaka fegyver, benne csőre töltve
alusznak a lecsukott szemgolyók.
Valami mégis
Lepke vergődik a vízben. Szárnyaival
köröket rajzol maga körül a tó színén.
Megmenthetnéd az életét, de te
nádszál helyett ecsetért rohansz.
*
Újrajegesedtek körülöttünk a falak.
A jégcsapok felszólító módban hallgatnak.
Kérdésnek, tagadásnak helye nincs. Több
méteres csönd alatt szóvirágok lapulnak.
*
Kőtömböknek feszíted a vállad,
hogy távol tartsd tőlem halált.
És megnyugszik bennem az állat.
Földre öntöm az ördög italát.
*
Valami végleg összetört.
Valami mégis összetart.
Míg tart a nap a kezemben
tarthatom a Napot.
isidore/portré
francia tüdőd sárgán, az artuillériák
murvás kertje, szemed fehérje
megszaggatott fehérnemű, arcod meg
levált bogárbőr. gégéd helyén törött
cserepek, mosdatlan foltjain
petrezselyem, bors és maté.
nevelésből elkapart maradék. ajkad lassan
megfeketedik, izzanak fogaid. minden
szavad vereség, ahogy lebuksz, mint
diákkorodban, de mégis valahogy
győztesen jössz ki a dologból, mint egy jól
sikerült elszólásnál
és győzelmed a lángoló part, a
hátrahagyott gyerekkor kémiai égése,
minden lélek ami vagyok, a szusz ami
kifogyott, az evickélő légőmozgásban
félrenyelt nátrium.
te vagy a szóköz az üresen hagyott e-per-
kettő vagy –három után az a kis űr amit
sárga csontjaid még pont kitöltenek.
utalás, ahogy a nyitva hagyott hűtő fénye
utalgat arra, hogy ez nem az a hely, nem
az a város, ahol még a megváltásnak lenne
esélye – vagy értelme -, mert éjszaka ez
másik birtok, másik kert,
kerítése kutyabőr, mezsgyéje gyulladt
szkléra.
csak a betűk maradnak, a szintén nyitott
képernyőn (vagy legyen ez szemed,
homlokom belső fala, mit tudom én, mind
ugyanaz), steril szögek a bőrben vagy
madárcsontú méhedben az ötlet:
a végletek értelme, felfűzni egy embert a
szavak igazára, nem mintha lenne más,
feltűzni magunkat, mondjuk istenre, aki a
hűtő fényében lakik, mint visszacsavart
körte egy rossz elképzelésben.
portrém lettél, az árnyékom rólad, amit
magam vetek, ágy és vitorla.